• Egyéb

    Tasmánia – Befejezés

    A Cradle Mountain Nemzeti Park után északnak vettük az irányt. Már 23 napja úton voltunk és a sziget nyugati-északnyugati felén még mindig tombolt a bozóttűz. Vastag füstben vezettünk végig. Megálltunk ugyan a Waratah vízesésnél, de a füst miatt nem sokat láttunk belőle, ezért továbbálltunk és inkább Wynyard tengerparti városka körül ütöttük el az időt. Lesétáltunk az ősmaradványokban gazdag tengerpartra. Itt jó sokat elidőztünk. Minden egyes sziklát alaposan átvizsgáltunk. :)) Többnyire megkövesedett kagylóktól, csigáktól hemzsegtek, de azért találtunk egy-két különlegességet is.

    A Viktória állambeli Wilson Promontory Nemzeti Parkban látott narancssárga „bonbon” zselé után itt zöld „zselés bonbonokat” láttunk. Kiváncsiak lennénk rá, hogy dagálykor ezek is kinyílnak-e úgy, mint narancssárga társaik. Sajnos apálykor voltunk ott, így ha valaki látott már ilyet, az jelezze, hogy mik is ezek. Innen egy kőhajításnyira van Table Cape, ami egy 12 millió éves, 180 méter magas vulkáni plató maradványa. Elsétáltunk a világító toronyhoz és megálltunk a tulipán farmoknál is, de mivel a nyár végét tapostuk, elmaradt a Hollandiából jól ismert színkavalkád, csak egy-két kósza virágot láttnk. Aki szeretne a színes tulipánok között sétálni, az tavasszal látogasson el ide. Amúgy, nem meglepő módon a tulipámhagymákat Hollandiából importálják.

    Későre járt, gyorsan levezettünk Stanley-ig, ahol az eső miatt kabint béreltünk. Még szerencse, hogy volt szabad. A bozóttűz miatt a több száz idevezényelt tűzoltót ebben a városkában szállásolták el. A szervezők viszont gondoltak a turistákra is, ezért a tűzoltóknak egy sátorfalut állítottak fel a focipályán. Másnap felsétáltunk a The Nut-ra, ami nem más, mint egy 13 millió éve megkövesedett vulkáni krátertó. A magma felnyomult a kürtön, de nem tört ki. Kihült, majd az évmilliók során az erózió lekoptatta a külső, puhább rétegeket. Nevét a mende-monda szerint onnan kapta, hogy amikor 1892-ben hullámtörő gátat akartak építeni a vulkáni hegy tőszomszédságában, akkor dinamittal telepakolták a vulkáni dugó oldalát, hogy onnan csípjenek le egy kis kőzetet a munkálatokhoz. Robbantottak és egyetlen egy szikla sem szakadt ki a vulkán oldalából. A bámészkodó tömeg meg szinte egyszerre mondta: „hard nut to crack” ( ez valami olyasmit jelent, hogy: kemény dió megrepeszteni). Matthew Flinders a híres navigátor, térképész és felfedező 1798-ban a karácsonyi tortához hasonlította a formája miatt. A 143 méter magas vulkáni dombra felvonóval vagy gyalog lehet feljutni. Mi felsétáltunk, nem vészes, de nagyon meredek, a tetején borzasztóan fúj a szél. Érdemes körbesétálni a peremet is, mert gyönyörű a kilátás az öblökre. A vulkáni sziklát majdnem teljesen víz veszi körül, csak egy keskeny földnyelvvel kapcsolódik a szigethez. A városka szép, rengeteg régi történelmi épülettel. Isteni sültpaprika krémlevessel zártuk a városnézést.

    Fossil Beach
    Fossil Beach
    A zöld zselé...
    A zöld zselé…
    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok
    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok
    The Nut, ahogy mi láttuk
    The Nut, ahogy mi láttuk
    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert "ropi"... :))
    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert „ropi”… :))
    The Nut egyik öble
    The Nut egyik öble

    A Rocky Cape Nemzeti Park előtt tettünk egy 27 kilóméteres kitérőt a Dip vízeséshez. Vagyis csak tettünk volna, mert 20 kilóméter után útzárba ütköztünk. Bozóttűz. Nem lehetett volna ezt a táblát az elágazás elejére kitenni?! Csak mert akkor nem autózunk volna be egy zsákutcába 20 kilómétert, hogy 7 kilóméterrel a cél előtt visszafordítsanak. Amúgy ez lett volna az egyik legszebb bazaltorgonás vízesés. Szipogtam is rendesen, hogy nem tudtuk megnézni. A Rocky Cape Nemzeti Parkba csak azért ugrottunk be, mert útba esett. Két tengerparti részt kerestünk fel. A Sister Beach maga volt a paradicsom. Gyönyörű, tiszta homokos part, kis vityillókkal. El tudnánk itt csövezni a nyugdíjas éveinkben. Estére egy kis tengerparti kempingben nyitottunk sátrat. SzomszédGizi nagyon beszédes volt. Kérdezte merre jártunk, aztán már egyből mondta is, hogy ők merre voltak. Melegen ajánlotta Gunns Plains barlangot. Állítólag nagyon szép. Majd pár perc múlva újból odajött és mivel nekik volt TV a lakókocsijukban, ezért úgy érezte tájékoztatnia kell, hogy a Cradle Mountain parkban hó esett. Ők ugyanis másnap oda tartottak. Mi meg szerencsésnek éreztük magunkat, hogy két nappal ezelőtt szikrázó napsütésben tudtuk megmászni a csúcsot. Biztos szép lehet hóban is, de akkor tuti lehetetlen megmászni.

    Sister Beach
    Sister Beach

    Utolsó előtti napunk Tasmániában. Mára meg holnapra már csak helyben, a kompkikötőhöz közeli, lötyögős dolgokat terveztünk. Semmi messzire autózás, nehogy lekéssük a kompot. Megnéztük a Guide vízesést, ami szintén bazaltorgonákról zúdul alá. Télen a csapadékosabb időszakban biztos vadabb, most épp csak csordogált. A hatszögletű bazaltorgonák viszont érdekesek voltak. Rengetegszer láttam már ilyet, de mindig le tud nyűgözni a természet. Végül úgy döntöttünk csak megnézzük azt a barlangot, amit Gizi ajánlott. Nem csalódtunk. Tényleg nagyon szép volt. Ráadásul kifogtunk egy nagyon vicces túravezetőt. Élmény volt hallgatni, ahogy beszélt. A barlang tele volt óriási cseppkőzászlókkal. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy őt a bacon-re emlékezteti. És tényleg úgy néz ki, mint egy vékonyra szelt szalonna darab. A nap végére hagytuk a Leven kanyont, de előtte még egy gyors sétával megnéztük a 25 méter magas Preston vízesést.

    Guide Waterfalls
    Guide Waterfalls
    Az "esküvői torta" nevű cseppkőképződmény
    Az „esküvői torta” nevű cseppkőképződmény
    Cseppkő-zászló
    Cseppkőzászló

    A Leven kanyon egy nagyon-nagyon mély kanyon. Na jó, nem az amerikai Grand Canyon, de a mi – Amerikában még nem járt szemünknek – nagyon mély. Két kilátót is építettek a peremére, ahonnan jól belátni a vidéket. Érdemes a teljes körtúrát lesétálni, ami kb 1 óra, bámészkodással másfél. Kivételesen az óramutató járásával megegyezően csináltuk meg a kört, mert a térképről úgy olvastuk le, hogy a két kilátó között van egy „nem csekély” szintemelkedés és mi jobban szeretjük a meredek részt felfelé tartva megtenni . A két kilátó külön-külön is meglátogatható. Az alacsonyabban fekvő fél órás oda-vissza sétával, a magasabban lévő 20 perces oda-vissza gyaloglással érhető el. Az alacsonyabban lévő (Edge Lookout) kilátó is magasan van a kanyon oldalában, na de a másik (Cruickshanks Lookout) már fent van az égben. Egy kis légypiszoknak tűnik az alsóból nézve. A brossúra szerint 697 lépcső van a két kilátó között és a fenti 275 méterre van a folyó szintjétől. Én 704 lépcsőfokot számoltam. Vagy a brossúra téved vagy én kerültem oxigénhiányos állapotba… 🙂 Tériszonyosok kapaszkodjanak és csak fél szemmel kukucskáljanak le. Van egy a patak szintjén haladó túraút is az Ördög Könyöke nevű helyig, de sajnos későre járt, így kénytelenek voltunk azt kihagyni.

    Leven kanyon alsó kilátója
    Leven kanyon alsó kilátója

    Az utolsó éjszakát kényelmesen szerettük volna eltölteni. Nem akartuk pakolászással elcseszni az időt, ezért Latrobe városkában foglaltunk kabint.Hogy miért ott? Mert ezt a város gyakran nevezik úgy, hogy a „Kacsacsőrű emlősök fővárosa”. Igen, igen és igen. Itt (is) lehet látni vadonban élő példányokat ha kitartóak és szerencsések vagyunk. Papi azt mondta, hogy nem mehetünk el úgy Tasmániából, hogy ne lássunk Platypust. Van itt kacsacsőrű emlős bemutató központ, egy nagy kacsacsőrű emlős szoborral. Korábban már írtam az Ausztráliában fellelhető „nagy” dolgokról, na ez a szobor benne van ebben a listában. Szerveznek fizetős les-túrákat is.

    A kempingesJózsit kikérdeztük, hogz hol lehet a legnagyobb eséllyel kacsacsőrűt látni, mert nem akartunk befizetni ilyen tömegőrületre. Józsi mondta, hogy a Warrawee Forest Reserve-ben napnyugtakor vagy napkeltekor van a legnagyobb esélyünk. Többek között ezért is foglaltunk be kabint éjszakára, mert mi a napnyugtai időpontra szavaztunk és nem tudtuk mikor érünk vissza. Sötétben meg nem szerettünk volna molyolni a sátornyitással. Odaautóztunk és kerestünk egy alkalmas Platypustól „hemzsegő” helyet. Külön váltunk, hogy legalább az egyikünknek hátha szerencséje lesz. Több mint két órát vártunk csendben, mire Papi megpillantotta egyet. Ő volt a szerencsésebb. A Platypus egészen közel volt, kiúszott a partra. Még össze is néztek és videókat is sikerült felvennie, amik innen megtekinthetőek: Platypus 1, Platypus 2, Platypus 3.  Én kicsit messzebb, bent a tóban láttam többet, közelről sajnos nem, csak Papi videóján. Félénk egy állat. Nagyon csöndben kell lenni, semmi hirtelen mozdulat. A legapróbb neszre alábukik a víz alá. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, egy élmény volt. 🙂

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)
    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Másnap reggel a városka pékségében ücsörögtük, majszoltuk a reggelit. Egyszercsak Papi felkiállt: Te, az ott nem a ház-ikerszomszédunk a két kislánnyal? Azt tudni kell, hogy elutazásunk előtt derült ki, hogy a gyerekes szomszédunk visszaköltözik Queensland államba. Suskus volt az egész dolog körül és a család is nagyon furcsa volt. De az tény, hogy ők voltak, az autójukat is megismertük és a rendszámtábla már tasmáni volt.  ??!! Akkor hogy is van ez, hogy Queensland-be mentek vissza??!! Kamu. Na mindegy. Elnézést a kitérő miatt, csak ledöbbentünk, hogy már megint milyen kicsi a világ.

    Szóval ma este 19:30 indul a kompunk vissza Ausztráliába. Viszont addig is van majdnem egy egész napunk! Igaz? Semmi henyélés! Elmentünk a Mole Creek Karst Nemzeti Parkba, ahol közel 200 karszt barlang van, amiből kettőt megnyitottak a nagyközönség számára. A King Solomons és a Marakoopa barlangok közül lehet választani. Egyik sem túl nagy. A King Solomons egy száraz barlang, a Marakoopa-ban van egy földalatti patak, és olyan világító kukacok, mint amilyeneket Új-Zélandon láttunk, illetve az óriás barlangi pók. Nem volt kétség afelől, hogy mi a több látnivalóval kecsegtető Marakoopa barlangot választottuk. Bár ki tudja, lehet, hogy a másik jobb lett volna, mert nagyot csalódtunk ebben.

    A túravezető kritikán aluli volt. Alig mesélt a barlangról. A csoport elején haladó hölggyel volt folyton elfoglalva, aki Dániából jött. Már majdnem kiértünk (sőt a csoport eleje már kint is volt a barlangból), mikor Papi megkérdezte, hogy akkor hol van a „beharangozott” barlangi pók. Erre Józsi: ja, hogy látni szeretné? Hát mire gondoltál Bélám??!! Odavitt minket és a zseblámpájával rávilágított egy igencsak méretes pókra. Azt hiszem össze is fosnám magam, ha a sötét barlangban beleakadnék ennek a hálójába. Nagy volt. Nagyon nagy. És attól volt ijesztő, hogy úgy nézett ki, mint egy Fekete Özvegy vagy az ausztrál Red Back pók. A mérete viszont vetekedett egy Huntsman pókéval. A Huntsman és a Tarantula/Madár pókók óriásiak, de mivel vastag bolyhos a lábuk/testük nem annyira félelmetesek. Ezzel szemben ennek a barlangi póknak hosszú, vékony fekete lába van. Mondom, hasonló, mint a Fekete Özvegy és az itteni Golden Orb-Weaver pók keveréke. Brrrr. Papinak mondtam, hogy tegye oda az ujját méretaránynak. Nem is értem miért nem sikerült neki közel tennie. A kép nem lett valami jó, mert sötét volt és Józsi rángatta a zseblámpát. Ez a pókfaj csak Tasmániában él, de vannak rokonai Csillében és Argentínában. A teste 1-2 cm, a lábai akár a 18 cm hosszúságot is elérhetik. Mondtam, hogy nagy.

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk...
    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk…
    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni
    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni. Itt Józsi bácsi bátrabb volt… 😀

    Egy jó dolgot viszont elkottyantott Józsi a Cathedral teremben, ami egy 40 méter magas föld alatti terem. Mégpedig azt, hogy ez a 40 méteres terem kismiska ahhoz képest, ami a Kubla Khan barlangban van, innen nem messze. Felcsillant a szemem és nyikorogtak rendesen a fogaskerekek az agyamban, hogy miért is nem tudtam erről és miért is nem abban a barlangban vagyunk mi most. Aztán folytatta Józsi: abban a barlanban a legnagyobb terem, akkora, mint a melbournei krikett dóm. Sajnos a barlang nem látogatható. Nincs kiépítve, de bízik benne (mi is! mi is!), hogy hamarosan megnyitják a nagyközönség számára is. Egyenlőre évente 72 képzett barlangász mehet le és a túra maga több mint 12 órás. Állítólag nagyon szép képződmények vannak lent. Hajdanán, megboldogult lánykoromban sokat barlangásztam. Néha hiányzik. Ha nemcsak hivatásos barlangászokat engednének le, hanem szerveznének fizetős kúszó-mászó-dagonyázó túrát is, mi biztos az elsők között jelentkeznénk rá.

    Kubla Khan barlang
    Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb, aki 16 órát töltött a barlangban azzal, hogy a nemzetközi fotócsapatot kísérgesse és közben ő is lőtt egy-két képet)
    Ugye hogy olyan mint a bacon? - Kubla Khan barlang
    Ugye hogy olyan mint a bacon? cseppkőzászló – Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb)
    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő)
    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő) (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Aki Devonportban a kompból kiszállva nem az 1-es úton halad délnek, hanem a kisebb B13-ason, az ne hagyja ki Railton falucskát. Az itt lakó emberek mindegyike (vagy csak egy parkász, de ez nem derült ki) „sövény-szobrász”. A falu telis-tele van formára nyírt sövénnyel. Nem gagyi módon. Profi formák. Először azt vettük észre, hogy hoppá, itt egy vonat. Óóóó. Figyeld már ott egy elefánt, egy zsiráf, egy levelet bedobó ember, egy cáááápa, egy polip… Egyre többet vettünk észre. Végül meg kellett állnunk, visszamentünk a falu elejére és végigsétáltunk a főutcán, hogy mindegyiket megcsodálhassuk.

    Rialton falucska sövényei
    Railton falucska sövényei

    Pár óra maradt már csak este 6-ig, mikor is be kell szállni a kompba. Végezetül elmentünk a „Tökfej Falucskába”, aminek létezéséről Krisztől hallottunk. A hely úgy hirdeti magát, hogy a „Világ legnagyobb labirintus komplexuma”. A kompkikötőtől 40 km-re délnyugatra van, a C140-es úton a Promised Land nevű helynél. Nyolc különböző labirintus, 1:5 méretarányban lekicsinyített falu (Tökfej Falucska), 40 ország nagykövetségét viccesen megformáló épületegyüttes van itt (egyelőre a magyar még hiányzik). Ha már csak pár óránk van a komp indulásáig és nem tudjuk mit csináljunk, ez a hely alkalmas az idő elütésére. Gyerekeseknek jó kis szórakozás. Van játszótér, levendula farm, lehet palacsintát is enni és a labirintusokban különböző feladatok is vannak, azon kívül, hogy találd meg a kiutat. Egy jó kis bolyongással zártuk az utat.

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek...
    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek…
    Tökfej Falucska
    Tökfej Falucska
    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chilie, Cuba, Poland - mondtam, hogy poénra vette az építő
    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chile, Cuba, Poland – mondtam, hogy poénra vette az építő

    A kompút visszafelé is eseménytelen volt, szerencsére. Reggel háromnegyed nyolcra meg is érkeztünk Melbourne-be. Úgy döntöttünk egyhuzamban lenyomjuk a Melbourne-Adelaide távot a betervezett kitérővel együtt, de nem rohanunk. Hazaérünk, mikor hazaérünk. A kitérő egy 150 km-es kis hurok volt Brim faluba. Bő egy éve véletlenül a tévében láttam egy utazós műsor keretében az interjút erről a helyről. Egyből papírt és ceruzát ragadtam, felvéstem arra az esetre ha majd egyszer arra járunk… És most arra voltunk. Ott volt egy köpésre, hát beugrottunk.

    Egy brisbane-i művész – Guido van Helten- 4 helyi, híres farmer alakját festette fel a 30 méter magas gabona silókra. Már messziről látni lehetett. Nagyon szép. Minden gabonasilót hasonlóan kellene lefesteni. Ezzel rengeteg kíváncsi turistát (többek között minket is) csalogatott a 100 fős, „haldokló” faluba. Ki menne Brimbe? Nincs ott semmi. Egészen mostanáig. Azóta már sok százan vezettek oda, csak hogy megnézzék a nem mindennapi teljesítményt, fellendítve ezzel a falu forgalmát. Azóta a kocsma több ételt és sört, a kisbolt több jégrémet adott el. A hotel tulajdonosa még a festő ingjét (amiben festett) és ecsetét is megtartotta. A srác 3 hét alatt festette meg. Hasonló munkái fellelhetők Ukrajnában, Norvégiában, Olaszországban, Dániában, Izlandon. Általában épületek falára fest nagyban.

    Ez itt a galériája: http://www.guidovanhelten.com/gallery/

    Ez meg a cikk a Brim-i munkájáról: http://www.abc.net.au/news/2016-01-07/brim-grain-silos-guido-van-helten-art-wimmera-victoria/7072768

    Brim, a gabona silók. Papi ott van méretaránynak.
    Brim, a gabona silók. Papi ott van balról a második farmernál méretaránynak.

    silo2Este 18:27-kor Döme begurult a garázsba. Villámgyorsan eltelt ez a négy hét, észre sem vettük. Nagyon tetszett Tasmánia. Biztos visszalátogatunk majd többször és most már többnyire egy-egy nemzeti parkra korlátozzuk a kirándulásokat, hisz ezzel a körtúrával feltérképeztük a szigetet. Jegyzeteltünk, konkrét területekre szűkíthetjük a jövőbeni tíz napos, két hetes útjainkat. A befejező rész képei innen is elérhetőek.

    Ha bármiféle panaszod van - a bloggal kapcsolatban -, akkor nyomd meg a piros gombot.
    Ha bármiféle panaszod van – a bloggal kapcsolatban – akkor nyomd meg a piros gombot. 🙂

    Kata

  • Egyéb

    Tasmánia – Negyedik rész

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani
    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    A Mount Field Nemzeti Parki kirándulás után a cél az volt, hogy elérjük Queenstown városát, de a sok szájtátás miatt ez nem jött össze. Kénytelenek voltunk félúton egy Tarraleah nevű falucska kempingjében éjszakázni. A falut az 1930-as években hozták létre azoknak a munkásoknak és családjaiknak, akik azért érkeztek ide, hogy kiépítsék a hegyeket-völgyeket átszelő cső- és csatorna rendszert, amibe a patakok vizeit elterelték. Az így keletkező energiát alakították át azután árammá. Abban az időben pár ezer lelket számláló falucska volt kórházzal, városházával, templommal, boltokkal, de az 1980-as válság teljesen elnéptelenítette. 2006-ban vásárolták fel a területet és alakították át azzá, ami ma: nyaraló faluvá. Itt láttunk először „bundás” teheneket, azaz magashegyi/hegyvidéki teheneket (highland cow). Nagyon viccesek voltak.

    A kemping éttermében vacsoráztunk, de nem ajánlom senkinek, hacsak nincs azóta új szakács. Mindketten csirkét rendeltünk (bárány és marha volt még terítéken). Az enyémet szénné égették, Papié pedig nyers volt belül. Másnap reggel pakolászás közben a kempingszomszéd, Grant átjött és Döme meg a tetősátor felől érdeklődött, mert hogy ők is szeretnének egyet. Kérdezte mennyire macerás, kényelmes, meddig tart kinyitni/becsukni. Aztán a Nissan terepjárókról kezdett el mesélni, hogy mikre kell odafigyelni. Otthon volt a témában. A két fiú jól elbeszélgetett míg én pakoltam. Sokáig feltartottak, de szimpatikus 50-es korú pár volt (vicces mert már mi is majdnem azok vagyunk). Végül elköszöntünk és mindenki ment a maga tervei alapján.

    kempinghelyünk Tarraleah faluban
    kempinghelyünk Tarraleah faluban
    a bundás tehenek
    a bundás tehenek

    Elértük Queenstown városát, ami régen virágzó bányaváros volt, ma kicsit szellemváros hangulata van. Itt letáboroztunk egy éjszakára és bejártuk a környéket. Felsétáltunk a városi kilátó dombra, ahol beszélgetésbe elegyedtünk a dombra éppen felfutó bányamentővel. Szokásos edzését tartotta. Mesélt a bányáról meg a munkájáról és melegen ajánlotta a szervezett bányatúrát, merthogy nem sok olyan hely van, ahol leviszik az embert 1 km mélyre. Sajnos az időnkbe nem fért bele egy 3 órás bányatúra. De elhatároztuk, ha visszajövünk egyszer ide, akkor bepótoljuk ezt a bányatúrát és az innen induló híres vasút-túrát is, amit szintén kénytelenek voltunk kihagyni.

    A queenstowni bányából a kibányászott rezet valahogyan el kellett juttatni a piacra. Mivel a Hobart-Queenstown utat csak 1932-ben építették ki, ezért az 1890-es évek környékén elkezdték megépíteni a Queenstownt Strahannal összekötő vasutat.  Nem voltak könnyű helyzetben ezen a nehéz terepen. Meredek, magas hegyek, amit egy fém sínen közlekedő, sok tonnával megpakolt vonatnak nem egyszerű leküzdenie. A földmérők azt mondták, hogy lehetetlenség megépíteni. Végül fogaskerekeket kapott a vonat, hogy a meredek szakaszokon átküzdje magát. 1897-ben volt az első hivatalos útja, napjainkban már máshogy szállítják a rezet a bányából, a vasút viszont megmaradt a turistáknak. Fél napos vonatozásra lehet menni ezzel a gőzössel mesés tájakon. Hegyek-völgyek között, sűrű esőerdőben, patakok és tengerpart mellett zakatol a vonat.

    A városban fennmaradt régi épületek (hotel, templomok, bank, posta, színház) mindegyike az 1898-99-es években épült. A hotel pazar fa lépcsője még most is úgy néz ki, mintha tegnap „szegelték” volna össze. A lépcsőhöz a fákat (Blackwood) Tasmánia nyugati partjáról vágták ki, elszállították Angliába, ahol megtervezték és legyártották a lépcsősort, majd visszahozták ide a hotelba. Nem értem, nem volt itt egy asztalos? 🙂 Az épületek után felkerestük a világ egyetlen kavicsos/murvás ausztrál futball (footy) pályáját, ami itt van a városban. Nem hinném, hogy élvezet rajta játszani, egyszer kell csak elesni és aki látott már ausztrál focit, tudja mennyit esnek/csúsznak a játékosok.  Mivel a nemzeti örökség részét képezi, ezért nem lehet elbontani.

    A várostól 14 km-re van a híres Henty gleccsermező. A parkolótól pár perc sétára óriási, a gleccser által szállított köveket és moréna (kőzettörmelék) mezőt lehet felkeresni. Tasmánia középső és nyugati részét a pleisztocén korban hatalmas gleccserek takarták. Amikor a gleccserek olvadni kezdtek a „hátukon” cipelt köveket „eldobálták”. Ezeket lehet itt látni. Némelyik hatalmas, némelyiket meg érdekes helyzetben dobta le a jégmező. Nehéz elképzelni, hogy egy gleccser hozta el idáig őket.

    henty_gleccser1                         henty_gleccser2

    A változatosság kedvéért két vízeséshez is elzarándokoltunk. A Nelson vízesés nem volt betervezve, csak útba esett. Kellemes, rövid séta a parkolótól az erdőben, aminek a végén mohával sűrűn benőtt sziklafalról zúdul alá a víz. A sok üléstől elgémberedett végtagok megmozgatására épp elegendő séta és látványnak sem utolsó. A másik be volt tervezve, hiszen a Montezuma vízesés Tasmánia legmagasabb vízesése a maga 104 méterével. A vízesés egy 3 órás nagyon kellemes sétával érhető el. A gyalogösvény egy régi kisvasút nyomvonalán halad gyönyörű bevágásokban. Néhol még a régi vasúti talpfák is megmaradtak 1-2 szeggel. Papinak sikerült bővítenie a vasúti szeg gyűjteményét, aminek nagyon örül. Én a köveket gyűjtöm, ő meg a vasat. Jó időben annyira kellemes séta, hogy sokan a babakocsikat is végigtolják és vannak akik biciklivel teljesítik a távot.

    A vízesés lenyűgöző és tényleg nagyon magas. Az út végén van egy függőhíd is, aminek a helyén régen egy fahíd volt, ahol a kisvonat a vízesés előtt elfordult a völgy másik oldalába. Kicsit elidőztünk itt és szuszogásra, motoszkálásra figyeltünk fel. Egy echidna süni túrta az avart. Valószínűleg öreg lehetett, mert alig volt már tüskéje, csak szőre. Legalábbis mi a korára fogtuk a tüskétlenségét. A visszaút a parkolóba ugyanazon az úton halad, amin jöttünk. A fák között a Nap sugarai utat törtek és egy kis részen megvilágították/felmelegítették az ösvény melletti partoldalt. Mikor odaértünk sercegő, levelen sikló hang ütötte meg a fülem és mivel én haladtam azon az oldalon az agyam egyből üzenetet küldött az „ugró” izmaimnak. Szökkentem vagy egy métert, és közben azt kiabáltam: vigyázz kígyó! Látni még nem láttam, de a hang alapján biztos voltam benne, hogy ez egy kígyó. Nem tévedtem, egy igencsak méretes fekete kígyó napozott ott. Nem akart támadni, szerintem ő jobban megijedt, mint én. Menekülőre fogta. Kiáltottam Papinak, hogy fényképezze le. Közelebbről. Még közelebbről. 🙂

    Nelson vízesés
    Nelson vízesés
    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán
    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán
    a 104 méter magas Montezuma vízesés
    a 104 méter magas Montezuma vízesés
    függőhíd a Montezuma vízesésnél
    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    kigyoÚtban a Strahani kemping felé még megálltunk a nagy Henty homokdűnéknél, de mivel nem találtunk semmi információt a parkolóban, hogy mi merre és mennyi idő, ezért egy bő fél órás gyaloglás után visszafordultunk, mondván láttunk mi már magas dűnéket a Kenguru-szigeten. Amúgy se volt egyszerű gyalogolni a homokban. „Szánkózni” meg úgysem akartunk mert nem volt kartonlapunk és nagyon nem akartunk egy-egy lecsúszás után felmászni. Itthon derült ki, hogy kb 1,5 órás az út oda-vissza a parkolótól a tengerpartig, ahol a dűnék vannak. Mi a felétől fordulhattunk vissza, mert a távolban láttuk a tengert. Állítólag egyes dűnék 30 méter magassak. Így is jót sétáltunk.

    Kora estére elértük Strahan városát. Pont időben, mert másnap reggel indult a 6 órás hajóutunk a Világörökség részét képező Gordon folyón. Nem volt kedvünk vacsit kotyvasztani, így sátorbontás előtt beugrottunk egy pizzázóba. Egy szeget nem lehetett a helyen leejteni, úgy tömve volt. Ebből azt következtettük, hogy biztos finom pizzát készítenek. Alig találtunk szabad asztalt, amit aztán később meg kellett osztanunk egy idős házaspárral. Aranyosak voltak, jót beszélgettünk.

    Sydneyből jöttek két hétre. A bácsi elmesélte, hogy a mostoha anyukája magyar volt és elhadarta azt a négy dolgot, amit magyarul tudott: szevasz, büdös a lábad, nagy a hasad, mit csinálsz. Ebből azt szűrtük le, hogy valószínűleg a bácsi gyerekkorában utált fürdeni, folyton éhes volt és sokat rosszalkodott. :)) A pizza tényleg isteni finom volt. Visszagurultunk a kempingbe, épp nyitogatunk ki, amikor valaki ránkköszönt. Mekkora véletlen! Grant és Jo, akik két nappal ezelőtt Tarraleah faluban voltak a szomszédaink, most itt Strahan-ban is épp mellettünk kaptak helyet. Nagyon vicces. Grant megkérdezte, hogy két nappal ezelőtt a Tarraleah-i kemping éttermében vacsiztunk-e, mert ők bárányt ettek és mindketten kisebb ételmérgezést kaptak. Akkor mi még elég jól megúsztuk a csirkéinkkel. Áthívott minket a lakóautójukba egy sörre és dumálásra. Elég későre járt, másnap viszonylag időben kellett szedelődzködnünk, hogy elérjük a hajót, ezért illedelmesen visszautasítottuk. Ő azért leírta a címüket és a mobilszámát, hogy ha egyszer Queensland-ben, pontosabban Townsville-ben járunk, akkor feltétlenül keressük fel őket. Úgy lesz, mondtuk.

    Az időjárással most se volt szerencsénk. Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk. Gyorsan összecsuktuk a sátrat, hogy ne ázzon meg nagyon, mert az elkövetkező napokban nem fogjuk kinyitni. Az ég teljesen be volt simulva. Szép kis hajóútnak nézünk elébe. Pont ugyanolyan trágya idő volt, mint a motorcsónakos kirándulásunkon a Tasmán-félszigeten. Beugrottunk a pékségbe reggeliért, amit a kikötőben betoltunk. Összeszedtük a meleg ruháinkat, hátizsákot és felszálltunk a hajóra. Most már tudjuk miért kell napokkal előre foglalni helyet. Két nagy hajó indult és mindkettő tele volt. A hajón működik egy kis büfészerűség, ahol húsos pitéket, muffinokat, rágcsákat, hideg-meleg innivalókat lehet vásárolni. A svédasztalos ebéd viszont benne van a jegy árában. Kint a nyílt vízen még rosszabb volt az idő. A fedélzet tetején és elöl a hajó orrábban szinte csak mi ketten ácsorogtunk. A többiek bent dideregtek. Mondjuk nem is csodálom. Azokban a cuccokban amikben felszálltak a hajóra én a kertbe nem mernék kimenni egy szelessebb napon. Hogy ezek mire gondolhattak?! Nem is értjük.

    elöl a hajó orrában
    elöl a hajó orrában
    kint a fedélzeten nincs tömeg
    kint a fedélzeten nincs tömeg
    háttérben a Pokol Kapuja átjáró
    háttérben a Pokol Kapuja átjáró
    a tea barna színű Gordon-folyó
    Gordon-folyó, a víz színe elvileg teabarna színű

    Strahan városa egy kb 30 km hosszú és 5-15 km széles majdnem zárt öböl (Macquarie Harbour) felső csücskében helyezkedik el. Az öbölbe egy szűk (500 méter széles) kis átjárón áramlik be a tenger vize, amit Pokol Kapujának neveznek. A 6 órás hajóút abból áll, hogy a városból elhajóztunk a Pokol Kapujához, majd hosszanti irányban végig az öblön. Kikötöttünk Sarah-szigetén, továbbhajóztunk a Gordon-folyó torkollatához és kb 2-2,5 km hosszan felhajóztunk a folyón, aztán a 30 km hosszú öbblön visszahajóztunk a városba. Nem mondom, hogy nem érte meg, de ha ezt előre tudjuk, hogy a folyón ilyen keveset leszünk, nem biztos hogy befizetünk erre az útra. Olyan érzésünk volt, mintha azokon a luxus óceánjáró hajók egyikén lennénk. Unalmas volt. Félreértés ne essék, nem ítéljük el azokat, akik élvezik ezt a fajta nyaralást/pihenést, de mi még nem nőttünk fel az ehhez hasonló időtöltéshez. Reméljük van még hátra legalább 30 aktív évünk. Aztán majd 80 felett biztos élvezni fogjuk a Föld körüli óceánhajókázást. Picit eseménytelen volt. Lehet, hogy az esős idő is rányomta a bélyegét.

    A Pokol Kapuja és az emberkéz alkotta halcsapdák érdekesek voltak. A Sarah-szigeti kiszállás kész rémálom volt. Pedig ott el tudtunk volna időzni 1-2 órát. Alig láttunk valamit a szigetből. Végig rohanni kellett a csoporttal. A hajó utasait 3 csoportra szedték. Három idegenvezető egymás sarkát letaposva vitte a csoportokat és próbálta egymást túlkiabálni. Egyik csoport a másikat érte. Nem volt idő rendesen megnézni a romokat. Rohanni kellett, mert a hajó indult tovább. Amúgy a túravezetők nagyon élvezetesen adták át a sziget történetét. A világörökség részét képező folyón meg szinte alig hajóztunk valamicskét. Pedig ez lett volna a lényeg. Ennyit arról, ha valamit nagyon beharangoznak és nincs reális infó róla. Ja, a hajóúton összefutottunk az esti pizzázós „asztalpartnerünkkel”, az idős sydney-i házaspárral és hangos – a bácsi által is ismert – „Szevasz” üvöltéssel köszöntöttük egymást.

    Egy-két érdekesség a szigetről. Sarah-szigete volt Tasmánia egyik legelső fegyenc telepe. Ide szállították a különösen kegyetlen és a többször szökött rabokat. A sziget nem túl nagy. Nyolc hektár területű, 670 méter hosszú, 150 méter széles. 1822-1833 között éltek itt a rabok, addig, amíg Port Arthur meg nem nyitotta kapuit. Az első ideérkező rabokkal kivágatták a sziget fáit, hogy legyen hely az épületeknek. Később rájöttek, hogy ez nagy hiba volt, mert észak felől viharos szelek fújtak. Ezért kénytelenek voltak egy 9 méter magas széltörő kerítést építeni a sziget teljes északi hosszára. Az egyik legkegyetlenebb, legnyomorúságosabb telep volt. 1923-ban 9100 korbácsütéses fenyítés volt. Úgy emlegették a helyet, hogy ” place of unspeakable horrors and a living hell”. Ezt valahogy úgy fordítanám, hogy a kimondhatatlan borzalmak és poklok helye. Ennek ellenére is nehezen tudták kordában tartani a rabokat. Kezdetben fakivágásra használták az elítélteket. Később hajóépítésre tanították őket. Ezekben az időkben Sarah-szigete volt a legnagyobb hajóépítő „gyár” Ausztráliában. A telep 11 éves működése alatt több mint 100 hajót épített a Huon fenyő fáiból. Ezek között volt egy 226 tonnás háromárbócos , 12 kétárbócos, 3  egyárbócos és 24 kisebb vitorlás meg a sallang ladikok. Alacsony vízállásnál még ma is láthatók a facölöpök, amin a hajókat építették.

    A sziget után behajóztunk a barnavizű Gordon-folyóra. Az a kis rövid szakasz, amit a folyóból láttunk gyönyörű volt. Mintha megállt volna az idő. A hajó is megállt és ki lehettt szállni egy rövidke körsétára a mohával, zúzmóval, taplógombával benőtt „elvarázsolt” erdőbe. Láttunk egy 695 éves fatörzs metszetet, amin meg lehetett számolni az évgyűrűket, valamint egy kb 1500 évesre becsült régi Huon fenyő maradványait. Ezek a fenyők a 2-3000 éves kort is megérik.

    A hatórás hajóút után egyből a Cradle Mountain Nemzeti Parkot céloztuk meg. Az idő nem akart javulni, ezért kénytelenek voltunk szobát bérelni 3 éjszakára a kemping egyik faházában, mivel itt kerek három napot terveztünk eltölteni. Aki ide készül időben foglaljon szállást, mert nehéz szabad helyeket találni. Nekünk szerencsénk volt. Az összes kabin foglalt volt, de sikerült megcsípnünk egy szobát, amit úgy hírdetnek hogy családi szállás. Egy nagy fabodegában van 8 szoba, amik mindegyikében egy emeletes ágy és egy francia ágy van. Négyfős családoknak ideális. Konyhának, fürdőnek meg ott van a kemping közöse. Úgyis csak aludni jár az ember vissza egy-egy túra után. Kinek van még ereje tévézni?!

    A Nemzeti Parkban a dolgok nagyon jól meg vannak szervezve. Mindenhol térképek (nagy örömömre használható térképek), ha tanácstalanul álldogál valaki, egyből odaugrik egy parki dolgozó és megkérdezi miben segíthet. Tanácsokat ad, túraútvonalat javasol, időjárást mond, ami egy-egy hosszabb túránál hasznos tud lenni. A parkbelépő 16,50 dollár, ami egyben egy buszjegy is a shuttle buszra. Negyedóránként jár a busz, négy helyen áll meg és egészen a Dove-tóig visz be. Minden egyes megálló saját autóval is megközelíthető, de nincsenek nagy parkolók kialakítva, így ha nem korán reggel megy az ember, akkor nem lesz szabad hely. Érdemes a látogató központnál kialakított óriás parkolóban leállni és onnan a buszt használni. Ráadásul a beveztő út is keskeny. Sok helyen egyirányú, óvatosan kell vezetni.

    Cradle Mountain messziről
    Cradle Mountain messziről

    A Cradle Mountain Nemzeti Park Tasmánia egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb parkja. Rengeteg túra közül lehet mazsolázni. Vannak fél-, három-, 8 órás túrák, illetve a 65 km hosszú híres Overland Track, amire 6 napot ír a könyv. Az ösvények jól ki vannak jelölve/táblázva. Néhol szépen kiépített, több kilóméteres fapallókon lehet sétálni. Mivel az időjárás nem akart javulni, ezért itt is többször mentünk be a Dove-tóhoz, hogy lássuk szép időben az „ikonikus” hegyet. Szerencsére sikerült esőmentes órákat is elcsípnünk a három nap alatt.

    A Nemzeti Parkban a gyalogos túrázás mellett lehetőség van vadvízi kanyontúrázni is. Ez nem a szokásos gumicsónakos vad folyón való lecsorgás, hanem a patakban kőről-kőre ugrálás, derékig érő vízben botladozás, vízesésekről és sziklákról való leugrásos haladás. Extrémebb esetekben kötélen lemászás a vízesésen/ben. Amolyan igazi kaland. Meg is akadt a szemem ezen a túrán még a tervezés időszakában és furcsa mód Papi szűrőjén is átment. Így első nap behaladtunk a szervező cég kis kukszlijába, hogy befoglaljunk. Előre kell foglalni, mert nagyon népszerűek. Mi szombatra szerettünk volna, de már csak vasárnap délutánra volt hely. Van egy 3-4 órás, egy 6-8 órás és egy 7-8 órás túrájuk. Minden kategóriában napi két csoport indul, kivéve a leghosszabb, legdurvábbat, mert ott csak napi egy csapatot vállalnak be. A rövidre 8 év a korhatár, a két nehezebbre 15 éves. Nem igazán volt meleg napos időnk, így elsőre a két nehezet passzoltuk. Hiába adnak neoprém ruhát, azért itt-ott becsorog a hideg víz és kell egy kis idő mire a test felmelegíti azt, na és az arcot mindig éri víz. Ráadásul fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk. Jobb egy bemelegítő túra, minthogy megutáljuk ezt az egészet elsőre. Aztán ha tetszik jöhet a másik két hosszú is. Ezen a címen lehet bővebben tájékozódni: http://www.cradlemountaincanyons.com.au/

    Első nap bebuszoztunk a tóig. Sétáltunk a tó körül. Felsétáltunk a tó partján lévő nagy jégkori sziklatömbre. A Dove-tó egy gleccser alkotta tó és a partján maradt egy óriási sziklatömb, aminek a tetején láthatóak a gleccser nyomai. Szép időben kellemes a tetején ücsörögni és bámészkodni. Rövid láblógatás után nekiindultunk a Dove kanyon körtúrának, amire 2-3 órát írnak az útikönyvek. A túra kezdetét jelző táblát az istennek se találtuk meg, így teljesen véletlenül az óramutató járásával ellentétes irányba csináltuk meg a kört. Nem volt szándékos, de tudat alatt jó döntés volt, mert a kellemes fapallós séta után egy olyan szinte függőleges, meredek szakasz következett, amit ha felfele kell megmászni… háááát igencsak rányomta volna a bélyegét az egész túrára.

    Mi épp lefele araszoltunk ezen a meredek részen, mikor „békaemberek” egy csoportja mászott felfelé. Nagyon el voltak csigázva. Nem is csodálkoztunk ezen, hiszen ki az az őrült, aki neoprém „búvárruhában”, mindenféle túracipő vagy bakancs nélkül küzdi fel magát a sziklán?! Szörnyülködve húzódtunk félre, hogy elengedjük magunk mellett, hisz Mátyás király óta tudjuk, hogy a terhes szekérnek van elsőbbsége. És mi úgy gondoltuk, hogy ezek a „békaemberek” a vízzel megszívott, kényelmetlen ruháikkal elsőbbséget élveznek. Hagytuk ellihegni magunk mellett és azon gondolkodtunk, hogy honnan jöttek és mi végett ez a szerelés. Aztán rájöttünk, hogy ez a vadvízi kanyontúrázós társaság. Cseppet megborzongtunk és titkon reméltük, hogy nem a 3-4 órás túra, mert akkor vasárnap mi is erre fogunk brekegni.

    A körtúra nagyon szép volt. Fapallón kezdtük, majd egy meredek sziklás rész következett. Aztán elértük a patak feletti magas sziklafalat, aminek az aljába vágott utat magának a víz. Lent a patak partján kicsit letértünk az ösvényről, amire csak kis kavarás után találtunk vissza. Enyhe emelkedővel ismét fent voltunk a dombok tetején, majd kellemes séta vissza a kiinduló pontig. Zárás előtt gyorsan beugrottunk az információs központba és a másnapi időjárás felől érdeklődtünk. Nagyon szerettünk volna felmászni a Cradle hegy 1545 méter magas csúcsára, ami egy 8 órás gyalogtúra. Amúgy a legmagasabb csúcsa a Barn Bluff (1559 m) és ha jól emlékszem oda 10 órás utat írtak, így mi megelégedtünk a népszerűbb Cradle Summit csúccsal. Különben is a különbség csak 14 méter magasságban, időben viszont plusz 2 óra. Biztos kicsináltuk volna magunkat. Ráadásul az időjárás is szeszélyes. A brossúrán is figyelmeztetnek, hogy akár egy óra leforgása alatt az égető napsütés átválthat erős szélbe, esőbe vagy akár hóesésbe. Ezért mindig legyen nálad a négy évszaknak megfelelő öltözék. Ezzel szemben találkoztunk olyan kirándulókkal a csúcs közelében akiken egy forrónaci és pántos kispóló volt, meg egy fél literes víz a kezükben. A képeken látni fogjátok, hogy mi hogy fel voltuk öltözve egy-két szakaszon.

    Dove-tó
    Dove-tó
    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta "hangyaemberek" méretaránynak
    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta „hangyaemberek” méretaránynak

    ParkőrGizi azt mondta, hogy szép kiránduló idő lesz szombaton, így másnapra be is terveztük a csúcshódítást. Az első shuttle busz reggel 8:15-kor megy, ami nekünk túl késő volt, ezért korán reggel indultunk Dömével, hogy még legyen hely a belső parkolókban. Több irányból is megközelíthető a csúcs. Mi a Ronny Creek-ből indultunk 7:30-kor. A völgyben kellemes fapallókon lehet sétálni. Wombat oduk vannak a partoldalban és ha szerencsések vagyunk, akkor nem csak a halom kocka alakú wombat „brikettet” látjuk, hanem magát az állatot is. Ezután az ösvény befordul egy sűrű erdőbe. Még mindig kiépített fapallókon lehet haladni. Egy kisebb vízesés után az ösvény kezd meredek lenni, de még nem vészes. A Kráter tóhoz 8:25-kor értünk. Itt lepihentünk a tó partján lévő kis fa csónakházban, hogy megreggelizzünk, aztán nekivágtunk a Marion csúcsnak. Nem volt túl vészes. A végén volt egy kis meredek láncos rész, 9:20-ra fel is értünk. Fentről nagyon szép kilátás nyílik a Kráter és Dove tavakra, meg a Cradle hegyre. Szusszantunk egyet, magunkhoz vettünk egy kis gyümölcsöt majd megcéloztuk a csúcsot.

    Az út a Marion kilátótól egészen a Kitchen Hut nevű kunyhóig szinte szintben haladt. A Nap sütött, kellemes séta volt. A kunyhót 10:15-re értük el. Itt meglátogattuk az utolsó gravitációs budit, mert innentől a csúcsig semmi nincs, még bokor se. Úgyhogy kifacsartunk mindent és nekivágtunk a kaptatónak. Érdekesség, hogy a budi  „tartalmát” helikopterrel szállítják el, amikor a speciális gyűjtőedény megtelik. A teli konténert síneken lehet kigurítani a WC alól, azt elviszi a gépmadár, egy üreset pedig begurítanak  a teli helyére. Köszönhető mindez a szigorú világörökségi előírásoknak.

    Szóval miután elvégeztük szükségünket nekiláttunk mászni. Innen kezdődött a meredek rész. Nagyon meredek volt. Aztán elértük azt a pontot, ahol már nem volt ösvény csak az óriási dolorit sziklák. Ezeken kellett négykézláb, foggal-körömmel kapaszkodva felmászni a csúcsig. A javasolt utat a sziklába fúrt, néhol a sziklák közé betolt vasrúd jelezte. Nem volt egyszerű. Néhol nagyon nehéz volt biztonságos fogást találni. Egy rossz lépés és máris becsúszol két nagy sziklatömb közé, ahonnan csak a hegyimentők bányásznak ki.

    Két órán keresztúl araszoltunk felfelé, mire elértük a csúcsot. Szerencsések voltunk. Végig sütött a Nap és egyfolytában azon járt az eszünk, hogy esőben ezek a sziklák mennyire csúszhatnak. Szinte lehetetlen esőben megmászni. A csúcsról hihetetlen 360 fokos panoráma tárult elénk. Elég sokat elidőztünk fent. Bámészkodtunk, aztán ebédeltünk egy szélvédett helyen és élveztük a meleg napsugarakat. Mivel Dömét a Ronny Creek-i parkolóban hagytuk, ezért visszafelé is ugyanarra mentünk amerre jöttünk. A sziklás részen lefelé a gatyaféket is igénybe vettük. Levághattuk volna az utat a Dove-tóig és ott felszállhattunk volna a shuttle buszra, ami elvitt volna a Rony Creek-ig Döméhez, de olyan szép volt a táj meg az idő, hogy inkább szép lassan visszasétáltunk. Délután negyed 5-re meg is érkeztünk a parkolóba.

    útközben a csúcsra, Ronny Creek
    útközben a csúcsra, Ronny Creek
    reggeli a csónakházban
    reggeli a csónakházban
    a csónakház kívűlről
    a csónakház kívűlről
    láncos rész a Krtáter-tónál
    láncos rész a Krtáter-tónál
    Marion kilátó
    Marion kilátó
    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz...
    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz…
    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt
    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt
    innen szikláról-sziklára "ugráltunk"
    innen szikláról-sziklára „ugráltunk”
    foggal-körömmel kapaszkodtunk
    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    cradle_sziklak1cradle_sziklak2

    míg nem egyszer csak elértük a csúcsot
    míg nem egyszercsak elértük a csúcsot
    Papi rúdtánccal ünnepelt :D
    Papi rúdtánccal ünnepelt 😀

    Egész éjszaka szakadt az eső. Reggel felébredtünk és még mindig szakadt. Az ég be volt simulva. Az információs központhoz alig tudtunk lesétálni a kepingből, ami 10 perces séta. Nagynehezen leküzdöttük magunkat és megkérdeztük a kanyonosoktól, hogy: ugye törlitek a mai kanyontúrát? Erre ők: a reggeli csoprt is elment, a délutánival se lesz gond. Mi van? Esik az eső! Áááá, ez még nem vészes, mondták. Lógó orral visszaballagtunk a kempingbe és kivonultunk a konyhába, hogy megreggelizzünk. Nyitunk be és a szokásos 10 fős kínai csapat -akik a nap 24 órájából 20-at a konyhába töltöttek- megduplázódott. Hemzsegtek a konyhában. Osztódással szaporodtak.

    Megjegyzem az egész Nemzeti Park tele volt kínaiakkal. Kezdtük azt érezni, hogy Kínában vagyunk és nem Tasmániában. A konyhában mindent kisajátítottak. Úgy kellett harcolni a dolgokért. A nyolc rózsás gázon 6 rózsán az ő hatalmas kondérjaikban rotyogott valami. Anyukámnak nincs akkora kocsonyafőző fazeka, mint amikben ezek főztek. Amikor kivették a cupákos húst, csak a csont volt majdnem olyan vastag, mint a karom. A három nap alatt egy fél disznót biztos feldolgoztak… :))) Nem tudtunk olyan időben menni, hogy ezek ne kotyvasztottak volna valamit. Reggel 10-kor bevonultak és délután 5-kor még mindig zöldséget aprítottak. Olyan készletekkel érkeztek, hogy nekünk nincsenek ilyen dolgok otthon a spájzban. Rendes menüket főztek, hangoskodtak, rajtuk kívül senki nem létezett. Tizenegy óra körül végeztünk, kint még mindig szakadt az eső mikor az egyik 50 körüli kínai nő fennhangon bejelentette a többieknek, hogy akkor ő ma felmegy a Cradle hegy csúcsára. Sok szerencsét, gondoltuk magunkban. Tizenkettőnél előbb nem tud elindulni, mert kb addigra ér ki a tóhoz a busz, a gyalogút maga 8 óra hosszú, az eső szakad, a sziklák csúszósak és visszafele már sötétben fog botorkálni. Ezt a felelőtlenséget. Na mindegy, ő tudja. Valahol örültünk is, hogy holnap van az utolsó napunk, mert ezek a kínaiak nem tudnak viselkedni – tisztelet a kivételnek – és a mosdó, fürdő is kritikán aluli utánuk.

    Picit pihentünk a szobánkban és lelkiekben készültünk a kanyontúrára. Nagyon nem akaródzott menni. Nyirkos hideg volt. Hol esett, hol nem. A túra délután fél kettőkor indult és kb negyed órával előtte kellett ott lenni. Elérkezett az idő. Menni kellett. Szakadó esőben legyalogoltunk a kanyonosok kukszlijához. Mikor mindenki megérkezett a csoportból megtörtént az eligazítás. Elmondták, hogy kb negyed óra az út busszal valameddig, onnan 20 perc séta a deck, amin át kell öltözni, majd egy óra a vízben, 20 perc séta vissza a deck-re, visszaöltözés, séta a buszhoz és visszabuszozás. Kiemelték, hogy a deck az csak egy sima fa platni, ahol semmi bodega, semmi tető, semmi fiú-lány elkülönítés (a túravezető, a királynő és a paraszt is ugyanott öltözik át), mert ez természetvédelmi terület, a Világörökség része és a lehető legkisebb beavatkozással kellett nekik kiépíteni a túrához szükséges dolgokat.

    Hát ez érdekes lesz. Esőben levetkőzni, majd a vizes testre felráncigálni a neoprém ruhát, végül mindezt kifele jövet is, csak akkor már elvileg a száraz ruhát kellene magunkra húzni, de hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni esőben, még rejtély. Kiosztották a felszerelést. Ajánlatos egy fürdőruha a neoprém ruha alá. Teljes ruházat nem ajánlott, mert ennek a ruhának az a lényege, hogy a befolyt vizet a test hője felmelegíti, a ruha meg benntartja a vizet és ezért nem fagyunk szét a vízben. Célszerű váltó alsót és törölközőt vinni. Kihangsúlyozták, hogy a kiadott felszerelés kilenc részből áll: vízálló hátizsák, kantáros neoprém gatya, neoprém felső, neoprém zokni, cipőszerűség, úszómellény, kesztyű, pelus (nem a rázós részek miatt, hanem a sziklákon való csúszkálás miatt, hogy védjék a ruhát) és egy kobak (nehogy szétloccsanjon az agyunk ha esetleg elkapna a sodrás). Az eligazítás alatt többször is megkérdeztek mindenkit, hogy meg van e a 9 db-os felszerelés. Mindenki figyelt a túravezetőkre, kivéve egy 3 tagú ázsiai csapatot. Még össze is néztünk Papival, hogy milyen illetlenek.

    Felcuccoltunk a kisbuszra és olyan mákunk volt, hogy mikor az átöltözés helyszínére gyalogoltunk elállt az eső és ez tartotta is magát addig, amíg át nem öltöztünk. Hideg volt, de legalább nem áztunk el, ami annyira nem volt érdekes, hiszen pár perc múlva úgyis tetőtől talpig vizesek leszünk, de a száraz ruhát szárazon sikerült betenni a vízálló zsákokba. Érték ne nagyon legyen nálunk, mert átöltözés után ezeket a zsálokat egykupacban ott kell hagyni a platformon. A túravezetőnek volt egy vízálló kis hátizsákja, amiben gondolom az elsősegély cucc volt, abba át lehetett adni a komolyabb értékeket megőrzésre, mert az vele volt a hátán végig. Szerintetek hiányzott e valakinek valami a felszerelésből? Hát persze, hogy az egyik kis ázsiai csaj nem tett be magának sisakot. Kénytelen volt a túravezető odaadani a sajátját. Amúgy mindig két vezető van a csoportban. Az egyik folyamatosan fényképez. Elvileg saját fényképezőt és kis fejre szerelhető kamerát is lehet vinni saját felelőséggre. De fényképezőt nem érdemes, mert nincs arra idő, hogy mindig elővedd és fényképezz. Csak akadályozna a mozgásban és nem élveznéd a túrát. Rengeteg képet lőnek a szervezők, akár külön kérésre is. Nagyon jó fejek. Ezeket a képeket a túra végén meg lehet venni.

    a kanyon túra csoportképe
    a kanyon túra csoportképe, a sisak nélküli a túravezető

    kanyontura02

    a szuperman ugrás!
    a szuperman ugrás!
    a bomba ugrás befogott orral!
    a bomba ugrás befogott orral!
    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök
    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    kanyontura06                           kanyontura07

    kanyontura09 kanyontura08

    "kikígyózunk" a patakból
    „kikígyózunk” a patakból

    Indulás előtt csináltak egy csoportképet. Én piros ruhában és sárga sisakban, Papi narancssárga ruhában és piros sisakban tűnik fel a képeken. Lemásztunk egy kis létrán a patakba és nem ugrottunk bele úgy, mint Új-Zélandon anno, mert itt csak térdig érő víz volt nagy kavicsokkal az alján. Nem volt egyszerű gyalogolni benne. Aztán mélyült a víz és egyre több hideg víz „áramlott” be a ruhába. De nem volt választásunk, be kellett engedni, hogy minél hamarabb felmelegítse a tesünk. A túra alatt a vezetők folyamatosan meséltek a környékről, a patakról, a Huon fenyőfákról. Néhol már nyakig merültünk és hagytuk had sodorjon a patak.

    Elérkeztünk az első olyan részhez, ahol a víz már elég mély volt ahhoz, hogy a szikláról beleugorjunk, de nem volt még olyan mély, hogy „trottyvalagast” (elnézést, gyerekkorban mi így hívtuk a „bomba” ugrást, amit az otthoni mediben előszeretettel gyakoroltunk) vagy talpast ugorjunk. Itt „Superman” ugrással kellett mindenkinek leugrania, hogy nagyobb felületen feküdjünk fel a vízre és ne süllyedjünk olyan mélyre becsapódáskor. Papi nagyon szépen leutánozta szuperment. Én beszaribb voltam. Úgy gondoltam, hogy a lábam becsapódáskor jobban megvéd, mint az oldalam, így nem igazán vettem fel a repülő pózt.

    Tovább úszva egyre magasabb sziklák vettek körül. Voltak részek, ahol már nem ért le a lábunk. Elértünk arra a helyre, ahol kötéllel kellett felmászni a parti sziklára, majd a 4 méter magas partfalról beugrani a patakba. Itt szigorúan bombát kellett ugrani, a víz mély volt, el kellett rugaszkodni jó messzire, nemcsak leugrani, mert alattunk egy kiálló sziklarész volt. Ez annyira bejött nekünk, hogy Papival repetáztunk és kétszer másztunk, kétszer ugrottunk.

    Majd az egyik szűk résznél megálltunk és a vezetők megkérdezték, hogy ki tudná megmutatni azt, ami már több mint 150 éve ugyanúgy van itt. Mindenki a sziklákat vizslatta, hátha valami bekarcolt üzenetet, jelet talál, de semmi. Pedig ott volt az orrunk előtt, csak épp a szó szoros értelmében nem láttuk a fától az erdőt. A szűk sziklakanyon tetején jobbról ballról keresztbe kidőlt fák voltak, mintha hidak lennének. Ezeket a fákat még (elvileg a túravezetők meséje szerint) James „filozófus” Smith, a politikus, aranybányász, felfedező vágta ki 1862-ben. Kellett neki a pénz az egyik expedíciójához és úgy gondolta, hogy kivágja az értékes Huon fenyőfákat, leúsztatja ezen a patakon, majd eladja jó pénzért. Csakhogy a fák fennakadtak. Hétből jó ha egyet le tudott úsztatni. Abban az időben 12 fontot kapott darabjáért, ma köbmétere 40 000 dollárba kerül.

    Miután feltalálták a „vízálló’ ruhát újra visszajött és kiszabadított néhány fát, de amit a fejünk felett láttunk, azok az általa kivágott és fennakadt példányok. Jó sok volt belőle. Ő volt az első „kanyonozó” itt és ő talált először ónt Tasmánian. Ezután következett a „megbízunk e a társunkban” csobbanás. Ez az amikor álló helyzetből hátradőlsz és abban bízol hogy a társad elkap. Hátra mersz dőlni? Na itt háttal kellett állni szikla tetején és a túravezető lelökött a szikláról, csak épp nem volt mögötted senki, hogy elkapjon. Háttal csobbantál a vízbe. Utolsóként egy kisebb barlangszerűségben kellett keresztülúszni, majd végül kígyóba összekapaszkodva csorogtunk le az utolsó métereken.

    Túránk végén csoportképet csináltunk, kimásztunk a patakból és szerencsénkre ismét elállt az eső. Néha esett túra közben, de nem sok vizet zavart, hisz nyakig vízben voltunk. Visszagyalogoltunk a platformra és szerencsére ismét száraz időben sikerült átöltöznünk. Míg mi vetkőzéssel/öltözéssel bajlódtunk a túravezetők olyan isteni forrócsokit rittyentettek a patak vízéből egy kis kemping gázfőzőn, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Nagyon jól esett a hideg víz után. Még egy-két táblacsoki is előkerült. Ezek mind részei a túrának. Nagyon jól meg volt szervezve. A túravezetők, Anthony és Félix nagyon odatették magukat. A túra élvezetes, kalandos volt. Gyerekeseknek kifejezetten ajánljuk ezt a 3-4 órás utat. Nem fogják megbánni. Nehezen indultunk neki az időjárás miatt, de kellemeset csalódtunk és mindegy milyen az idő ez egy életre szóló kaland. Már alig várjuk, hogy a két hosszabbat is megcsinálhassuk, még akkor is ha békaemberként kell függőleges sziklán kiköpni a tüdönket. Meg fogja érni.

    A túra végén megvettük a fényképeket (154 darab képet másoltak fel a tárolóra), mert nagyon jól éreztük magunkat és majd a nyugdíjas otthonban szeretnénk újrapörgetni ezeket az élményeket, mikor a nővérke bejön pelust cserélni. A nap végén elsétáltunk még az elvarázsolt erdőbe. Ez egy rövidke 20 perces séta a mohával, zúzmókkal, érdekes gombákkal benőtt sűrű erdőb. Végül búcsút intettünk a Nemzeti Parknak és robogtunk tovább.

    wombat a kisbuszból elcsípve
    wombat a kisbuszból elcsípve
    Papi és a "földtúró" echidna süni
    Papi és a „földtúró” echidna süni
    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát...
    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát…

    A következő és egyben befejező részben végighaladunk Tasmánia észak-nyugati partszakaszán vissza egészen a kompkikötőig. Ellátogatunk egy megkövesedett lávatóhoz, leereszkedünk a föld alá, bejárjuk a „Tökfej” falucskát és végre valahára természetes élőhelyén találkozunk a kacsacsőrű emlőssel.

    A mostani bejegyzés képei innen vagy az Új Képeink gombra kattintva érhetőek el. Csak megjegyzem, minden kép feliratozva van.

    Kata

  • Egyéb

    Tasmánia – harmadik rész

    Hobart látképe a Mt Wellington csúcsáról
    Hobart látképe a Mt. Wellington csúcsáról

    Bruny-szigetéről átkompolva egyből délre fordultunk és a Huon folyó völgyében végigautózva megcéloztuk a legdélebbi pontot. Útközben Doverben megálltunk, hogy beugorjunk a magyar borászatba, mert Tasmánián ilyen is van, de sajnos zárva volt. Nem keseredtünk el nagyon, mert pár nap múlva ugyanerre kell visszajönnünk és akkor majd újra próbálkozunk (de sajnos akkor sem volt nyitva).

    Cockle Creek a sziget legdélebbi pontja, ameddig autóval el lehet menni. Onnan még oda-vissza 4-5 órányi gyalogút lenne a South East Cape csücsök (ha vezetne oda bármiféle ösvény), ami aztán tényleg a világ vége. Az információs táblára ez van kiírva: „A világ vége közelebb van, mint gondolnád…” Én egyből az „Istenek a fejükre estek” c. film azon jelenetét vizionáltam, amikor az egyik busman elmegy a „világ végére”, hogy ott ledobja a Coca-Colás üveget, ami rengeteg bajt okozott a törzsének. Biztos ilyen lehet a South East Cape is. De sajnos nem vezet oda még gyalogösvény sem. A közeli öbölhöz el lehet jutni, ami része a 6-8 nap alatt teljesíthető South Coast Track-nek. Ez a túra nagyon nehéz, mindent magaddal kell cipelni és többnyire az időjárás sem kedvező, hisz a fagyos szél megállíthatatlanul fúj a Déli-Sark irányából. Ezt mi is tanusíthatjuk, mert már a Cockle Creekben érezhető volt, ha kiléptünk a fedezékből.

    Ez a hely a múltban híres bálnavadász terület volt. Végig a part mentén figyelőállások voltak. Ha bálnát láttak, 6 fős legénységgel csónakok indultak a vadászatra. Volt olyan alkalom, hogy egyszerre 21 ladik volt kint az öbölben, mert annyi bálna tévedt erre. El lehet képzelni milyen színű volt a tenger vize. Angliában nagy igény volt bálnaolajra, ezzel világítottak. 1839-ben 1000 bálnát mészároltak le, egy évvel később már csak 800-at és az azt követő évben csak 300-at. A nagyfokú öldöklés a bálnapopulációt fenyegette. Becslések szerint az európai felfedezők előtt olyan 100 000 lehetett a bálnák száma ezen a környéken. Napjainkban már csak 2-3000-re tehető a számuk.

    A világ végén... Cockle Creek
    A világ végén… Cockle Creek

    CockleCreek2A tengerpartok/öblök nagyon szépek erre. Sekélyek, homokosak viszont helyzetükből adódóan mindig hidegek. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan nyári nap, mikor egy kiadósat lehetne itt pancsolni. Viszont pancsolás helyett nagy eséllyel látható az “Aurora Australis” azaz a Déli-Sarki fény. Ez a hely az egyike azoknak, ahonnan látni lehet. Nem volt szerencsénk, pedig minden nap mióta Tasmánia-szigetére léptünk nyomon követtem az erre a célra létrehozott weboldalt, ami a napkitörések által generált mágneses mezőt alapul véve előre jelzi, hogy mikor van esély sarki fényre. Hab a tortán lett volna, ha még ezt is láttunk volna. Nem baj, így legalább ki tudok majd „sírni” egy másik Tasmán vagy akár egy izlandi utat is… :)))

    Ezeken a linkeken lehet tájékozódni, ha valaki arra jár és el szeretne csípni egyet:

    http://www.aurora-service.net/aurora-forecast/

    http://www.softservenews.com/southern_lights.html

    Innen egy köpésre van a Hastings barlang és a hőforrások. Szerettük volna megnézni a barlangot és csobbanni egyet a termál vízben, de valami oknál fogva nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a menedzsment nem akar pénzt keresni. Ha a téli hónapokban ácsorogtunk volna a bejáratnál reggel 9:30-kor, akkor talán még megértettem volna, hogy nincs nyitva. Minek is nyisson ki egy-két kóbor léleknek. Többe kerülne a hús, mint a leves. De mi nyáron voltunk ott, a főszezonban! Mikor, ha nem akkor kellene pörögnie a gazdaságnak. A látogató központ 10-kor nyit, a termál medencék 10:30-kor, a barlang meg 11:00-kor. Hát ez egy jó nagy lekváros bukta. Kinek van ideje a világ végén, az erdő közepén délelőtt 11 óráig várni?! És nem mi voltunk az egyedüli érdeklődők a parkolóban… Továbbálltunk és inkább elmentünk megnézni a Tahune Airwalk-ot, ami nem más, mint a fák korona szintjén kiépített sétaösvény. Voltunk már ilyenen Viktóriában az Otway Nemzeti Parkban. Már ott is nagyon tetszett. Emlékszem kétszer mentünk végig rajta.

    HuonRiver2 HuonRiver1

    A séta során gyönyörű rálátás van a Huon folyó barna vizére. A „levegőben” való séta után levezetésképp érdemes megcsinálni az egy órás körsétát is, ami két függőhidat is érint. Az egyik 100 méter hosszú és a Huon folyón, a másik 62 méteres és a Picton folyón ível át. A Huon fenyő Ausztrália legöregebb élő fafajtája és a világ egyik legöregebb élő organizmusa. Növekedése hasonló a cseppkövekéhez, évente 0,3-2 mm-t nőnek. Egyes példányok a 3000 éves matuzsálem kort is megérik. Dél-nyugat Tasmániában találtak olyan maradványokat, amik 3462 évesek voltak. Ilyen szép kort egyedül az Észak-Amerikai fenyők produkálnak még a világon. Egy 30 méter magas 1 méter átmérőjű fenyő kb 1000 éves. Mivel magas az olajtartalma, ezért nagyon lassan bomlik le és a kártevőket is távol tartja. Van egy mondás: „ a Huon fenyő növekedésénél már csak egyetlen egy lassúbb dolog van, a bomlása”. Ezért kiválóan alkalmas hajóépítésre. A Sarah-szigeti fegyenceket használták arra, hogy kivágják a Huon fenyőket és kiképezték őket hajóépítésre. Abban az időben ez volt Ausztrália legnagyobb hajóépítő „gyára”. De erről majd később lesz szó, mert a szigetet a Gordon folyón tett hajókirándulás alkalmával érintettük és az még odébb van.

    HuonRiver3

    A Huon folyó barnás vize
    A Huon folyó barnás vize és mi.

    Ekkor már csütörtök délután volt. Elég közel jártunk Hobarthoz. Mégiscsak összejön a szombati piac? Gyorsan kerestünk csütörtök és péntek éjszakára egy kempinget Hobarthoz közel. Nem volt egyszerű. Három kempinget is hívtam, mind tele volt. Szerencsére a negyedik kempingben volt hely. Bejelentkezéskor egy kínai csapat volt előttünk és most hallottuk először azt, hogy: 200 dollár a büntetés ha a kabinban vagy a konyhában halat sütsz… Mikor ránk került a sor, Papi meg is kérdezte, hogy ez most komoly? KempingesGizi meg azt mondta, hogy halál komoly. Az ázsiaiak olyan büdöset főznek, hogy képtelenek kiszellőztetni másnapra a szagot. Mi még ekkor nem voltunk tisztában az ázsiaiak kempingezési szokásaival, de pár nappal később már volt személyes tapasztalatunk a témával kapcsolatban, de haladjunk szép sorjában.

    Pénteken szép nyugodt lötyögés Hobart városában. A parkolás nem egyszerű, de kempingesGizi mutatott egy-két helyet, ahol viszonylag olcsón egész nap pihenhetett Döme. Mivel a város nem túl nagy, így kinéztünk egy viszonylag közeli parkolót és gyalog fedeztük fel a környéket. Első utunk a kikötőbe vezetett. A piac is ennek a szomszédságában van. Szerettük volna úgy látni a piac utcáját és a régi kikötői épületeket, hogy nincs nyüzsi. Mikor odaértünk épp egy nagy hadihajó csorgott be és készült arra, hogy kikössön, Papi nagy örömére. Háááát nem szeretném ecsetelni, hogy mennyit vártunk arra, hogy minden kötél megfeszüljön…(az én idegeim már 5 perc után pattanásig feszültek) Aztán a Kelly’s lépcsőin felsétáltunk a Battery Point-ig, ahonnan a Narryna házhoz mentünk. A lépcső 1839-ben lett építve azért, hogy összekösse a szikla tetején lévő Battery Point nevű kerületet a Salamanca kikötői résszel. Szép, homokkőből épült lépcső, a kikötői raktárépületek között/mögött.

    Na erre vártunk...
    Na erre vártunk…
    Hobart, kikötői épületek
    Hobart, kikötői épületek

    Narryna az ausztrál gyarmati épületek egyik gyöngyszeme. A házat Andrew Haig kapitány építette 1837-40 között. Minden helyiség korhű bútorokkal, ereklyékkel van berendezve. Aki kiváncsi arra, hogyan éltek régen az emberek, milyen tárgyakat használtak, az mindenképp látogasson el ide. Sok-sok érdekesség van a házban: vicces régi egérfogók, ötletes gyerekfürdető kád, gyerekjátékok, konyhai eszközök/gépek  és jó állapotban fennmaradt bútorok. Minden egyes négyzetméteren találni valami különlegességet.

    sfdsg
    Narryna Homestead, Hobart

    Utunk során, ahol csak lehetett mindig összeszedtünk minden prospektust, brossúrát. Így akadtunk arra a hírdetésre, hogy 7D-s mozi van Hobartban. Ezt tuti fel kell keresni. Nem tudtuk mit takar a hét dimenzió. Elárulom, hogy a mozi után se tudjuk. Öt dimenzióig értjük a dolgot: látás, hallás, szaglás, tapintás, mozgás. De hogy mi lehet a maradék kettő?! Ha valaki tudja, világosítson fel. Két 8 perces fimet néztünk meg. Az egyik egy űrös, a másik egy hullámvasutas volt. A székek mozogtak. Külső effektek jöttek dögivel: fújt a szél, vízzel lespricceltek, amikor nagy pók jött (az űrben és a hullámvasúton…??!! nem igazán értettük) akkor a lábunkat valami szalag csapkodta, mintha ott mászna fel az óriáspók. Aztán szagokat is fújtak be. Szóval egy próbát megért. A nap végén még felautóztunk Mt Wellington csúcsára (1270m), ahonnan szép időben gyönyörű kilátás nyílik a városra és az egész folyóra.

    Másnap reggel a piacon kezdtünk. Nem gondoltunk, hogy ilyen nagy. Rengeteg árus és még több bámészkodó. Többnyire kézműves termékek, amiket én nagyon szeretek. Jó sok pénzt el tudtam volna szórni itt. De van a családban egy kincstárnok… Viszont sikerült kipróbálnom a „gyümölcsbőrt”. Hasonló, mint a mi birsalmasajtunk, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem mindenféle gyümölcsből csinálják: eper, áfonya, sárgabarack, mangó, dinnye, alma, kiwi, szilva, őszibarack. Van, hogy kombinálják a gyömülcsöket és ezáltal úgy néznek ki, mint egy nagy pizza. Én egy sárgabarack-eper kombinációt próbáltam ki. Vettünk még helyi almabort (cider), házi kekszet egy idős nénitől és egy „vas pipit” emlékbe, na meg hogy legyen társa a „vas hangyánknak”, ami Ausztriából érkezett.

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr
    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    A piac után meg szerettük volna nézni az 1836-ban épült Runnymede házat, ami szintén régi bútorokkal van berendezve és szép kertje van, de szombaton nincs nyitva, csak szólok. Ezután a kis kitérő után szó szerint rohantunk vissza a belvárosba, hogy elcsípjük a vezetett túrát a The Tench-ben, ami börtön volt. A hely csak vezetett túra keretében látogatható és szombaton csak két időpontban. Húha. Nagyon jó volt. Nem hiába mondogatom, hogy nem érdemes kihagyni a vezetett túrákat. Olyan információk hagzanak el, amit máshol nem igen lehet megtalálni, vagy csak átsiklanánk felette ha magunk járnánk be. A mi túravezetőGizink felettébb lelkes volt és a másfél órát úgy teleszórta érdekes dolgokkal, hogy közben alig vett levegőt. Alig bírtam jegyzetelni.

    Kezdetben csak pár barakkból állt és 640 rab befogadására volt képes. Aztán egyre több fegyenc érkezett Tasmániába és a börtönt folyamatosan bővíteni kellett. Végleges állapotában két hektáron terült el Hobart kellős közepén és 1200 rab befogadására volt alkalmas. A komplexumot magas fal vette körül. A rabokat innen hordták különböző munkákra, kőfejtésre, útak- és épületek építésére. A rossz magaviseletű rabokat egymás mellé beállították egy nagy „mókuskerékbe” és gabonát őröltettek velük. Az örlő henger 5 darab nagy hordóból állt, a hordók egyenként 2,5 méter átmérőjűek voltak. Egyszerre 25 rab tudta taposni. Volt olyan, akit több hétig is dolgoztattak itt ha „megérdemelte”.  Később, ahogy Hobart kezdett kiépülni ez a börtön komplexum a város szégyenfoltja lett, ezért elkezdték lebontani. Szerencsére valaki időben leállította a rombolást, ezzel megőrizve 1-2 történelmi épületet az utókornak. Sok minden megsemmisült, de a tárgyaló terem, néhány cella, kápolna, bitófa és a bíróságot a cellákkal összekötő föld alatti folyosó megmaradt és látogatható.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. Jól látszik ,ilyen magas volt. Tetején üvegszilánkok voltak.
    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. A fénykép tetején van a fal végső magassága.
    Taposómalom
    Taposómalom

    Jöjjön egy-két érdekes adalékanyag a „The Tench”-ről idegenvezetőGizi szájából. A raboknak minden vasárnap templomba kellett menni, függetlenül attól, hogy hívők voltak vagy sem. Ilyenkor összeláncolva több száz métert kellett gyalogolniuk a város utcáin a templomig. Útközben a láncok csörögtek, a rabok hangoskodtak, káromkodtak, inzultálták a nőket az utcán, köpdöstek. Egy idő után a városi polgároknak elegük lett és ennek hangot is adtak. Fizetünk azért, hogy templomba járhassunk és ennek ellenére ilyen csűrhével kell megosztanunk az istentiszteletet?! A nagy nyomás hatására 1830-ben elkezdték építeni egy ír születésű építész tervei alapján a kapolnát a fegyenceknek. Az építész egy kereszt alaprajzú kápolnát tervezett. A kereszt három szárnyában, szárnyanként 500-500 rab fért be. Így összesen 1500 rab tudott részt venni a misén. A kérés az volt, hogy a kápolna alatt is legyenek cellák. Az építész ezt úgy oldotta meg, hogy a pulpitustól indulva mindhárom szárny ülő részeit fokozatosan megemelte. A terem úgy nézett ki, mintha egy nagy rámpa lett volna lefektetve. A terem végén lévő padsorok már 5 méter magasan voltak a pulpitushoz képest, így 36 büntető cellát tudott kialakítani a „rámpa” alatt. Ide a különösen rossz magaviseletű rabokat zárták. A cellákban teljesen sötét volt. Semmi ágy vagy fapadló, csak a csupasz kövek. A berendezés két darab vödör volt. Az egyikben az ivóvíz volt, a másik a WC-zésre szolgált. Korom sötétben elég nehéz eldönteni, hogy melyik melyik? Ráadásul ahogy a rámpa eleje felé haladtunk annál alacsonyabbak voltak a cellák. A hosszuk megvolt vagy két méter, de a rámpa eleje alatti legelső cellák csak 70 cm magasak voltak és a fegyencek úgy nevezték maguk között, hogy „Dust Hole” – Por Lyuk. Ezekben, hogy gugolsz a WC vödröd fölé??!! 1847-ben be is falazták ezeket a kis cellákat az emberi méltóság megsértése címén.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alakú kápolna.
    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alapú kápolna.
    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.
    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.
    A kápolna egyik szárnya belülről.
    A kápolna egyik szárnya belülről. A jobb oldali részen meghagyták az eredeti barna-sárga falfestést.
    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.
    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    A kápolna bejáratánál a toronyban lévő óra Londonban készült 1828-ban és 20 évvel öregebb, mint a Big Ben. Hat ilyen órát kapott Tasmánia, ebből négy még mindig működik. Az itt lévő óra mechanikus, kézzel húzzák fel 6 naponta (a többi már elektromos). A sors fintora, hogy olyan jól sikerült az épület, hogy a városi polgárok irigykedni kezdtek a rabokra, hogy milyen szép „templomuk” van és követelték, hogy ők is oda járhassanak. Ki érti ezt? Korábban meg azt akarták, hogy a fegyencek ne járjanak az ő templomaikba…??!! Hogy is van ez? „A pénz beszél, a kutya ugat.” Kénytelenek voltak kialakítani egy bejáratot az óratorony épületében a polgároknak és az északi szárnyat teljesen átalakítani nekik. Ebben a szárnyban szép cédrusfa padok voltak, amiket 1-2 fontért ki lehetett bérelni egy évre, míg a keleti és nyugati szárnyban a rabok kemény fapadokra zsúfolódtak.

    Később aztán két szárnyat bírósággá alakítottak, a harmadik szárnyat pedig meghagyták kápolnának, amit egészen 1961-ig a rabok haszálhattak. A két bírósági terem alá föld alatti folyosót építettek a cellákhoz és a tárgyalásra ezen keresztül jöttek a rabok. A túra részeként mi is végigsétálhattunk a bíróságról a cellákig. Hátborzongató volt. Főleg mikor Gizi elmesélte, hogy a folyosó végén a felvezető lépcső előtti sziklalapok miért vannak kikopva. Az aznapi tárgyalásra váró rabokat már reggel 8-kor felsorakoztatták a föld alatti folyosóban. A tárgyalások egész nap délután négyig folytak és azoknak a raboknak akiknek délutáni időpontjuk volt végig ott kellett egy helyben állniuk. Télen  a hidegben teljesen elgémberedtek az fegyencek lábai. Mikor odaértek a lécsőhöz, az őrök megengedték nekik, hogy bemelegítsék a lábukat, nehogy összeessenek mikor fel kellett menniük a tárgyalóterembe. Szóval ettől kopott ki a kő. Szerencsére a kápolnában és a bírósági termekben is fennmaradtak a berendezések, eredeti falfestések és rab graffitik. Minden nagyon látványos a maga módján, hiszen mégiscsak egy kegyetlen börtönben járunk. A terem alatti cellákba is be lehet menni.

    Tench08  Tench09

    A bal oldali képen a föld alatti folyosó lejárata a tárgyaló teremből. A jobb oldali képen az egyik föld alatti cella.

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója
    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A celláktól átsétáltunk a bitófához. Ahol Gizi megkérdezte: tudjuk e, hogy miért van 13 tekerés az akasztókötélen? Öööö, izé… nem szoktunk akasztásra járni, honnan tudnánk. A 13-as csavart a 12 esküdt és a bíró szimbolizálja. Itt 32 akasztásos kivégzés volt 1852 és 1945 között. Minden akasztás reggel 8-kor zajlott, kivéve az utolsót. Ezt 1946-ban ugyanis reggel 6-kor hajtották végre. Az ok nagyon egyszerű. A II-dik világháború esztelen és véres öldöklésétől megcsömörlött embereknek elegük volt már a halálból, s fel akarták mentetni a rabot, akármit is követett el. Mivel az ügy túl nagy publicitást kapott az ítéletvégrehajtók szerették volna elkerülni a tüntető tömeget, ezért a szokásosnál korábbi akasztás mellett döntöttek.

    Az akasztási szabályok eltértek az amerikában szokásostól. Amerikában úgy volt, ha 10 percig lógott a kötélen az elítélt és utána még mindig életben volt, akkor szabadon távozhatott. Itt nem. Ha látták, hogy még mindig él a kötélen himbálódzó rab, akkor behívtak két másik rabot, akiknek bele kellett csipaszkodniuk az akasztott ember egy-egy lábába és lógniuk kellett rajta, hogy biztos legyen a halál. Ezek a behívott rabok akár lehettek a cellatársai, barátai is. Nem volt sétagalopp.

    Kívülről is körbejártuk az épületet, ahol a téglákban látni lehetett a rabok ujjlenyomatait. Bizarr volt. Volt még egy érdekesség az épületen kívül: a faragott homokkő téglák. Az egyik furcsaság a kövek mintázata volt. Erre is volt Gizinek magyarázata. „Kő-fejadag”-ja volt a raboknak. Azaz meg lett mondva, hogy napi hány követ kell kifaragniuk. Ezt egy-két rab úgy oldotta meg, hogy összelopdosta a többiektől kifaragott köveket. Ezért a rabok amolyan aláírás félét véstek a köveikbe, azaz mindegyik rabnak volt egy jellegzetes stílusú és irányú vésési mintája. A másik furcsaság az építési technikában volt. Erre egyenlőre nincs magyarázat, még keresik. Biztos mindenki tudja hogyan kell téglafalat rakni. Gyerekkorunkban mindenkinek volt otthon fából építőkockája és ha nem elcsúsztatva építettük a falat, akkor elég hamar összedőlt, ugye? Na, itt is elcsúsztatták a köveket, de vittek bele egy kis „díszítő elemet”. Kő, 3-4 kisebb és keskenyebb kőből létra minta, megint kő, aztán létra minta, kő, létra, kő létra és így tovább. Három feltevést említett Gizi, de egyik sem bizonyított. Első: valamiféle díszítés. Második: a létra a szabadulás lehetőségét szimbolizálta a raboknak. Harmadik: az építés vezető/tervező szabad kezet adott a raboknak, ezzel próbálta emberként kezelni őket és megadni nekik azt a lehetőséget, hogy ha rabok is, attól még az elméjük szabad lehet… Amúgy Ross városában a faragott hidat is ennek tudják be. Ott ugyanis a rabok maguk faraghatták azokat a szobrokat a hídra. Szabadon engedhették a fantáziájukat, és ha jól emlékszem ugyan az az építész vezette az ottani építkezést is. Hát röviden ennyit a nagy hobarti büntető központról.

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból
    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból
    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be
    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be
    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszanak kisebb kövekből alkotott "létra" minta is.
    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszik a kisebb kövekből alkotott „létra” minta is.

    A nap zárásaként megnéztük a Hobart-tól 10 km-re délre lévő „Shot Tower”-t, ami a feladvány volt. Érkezett helyes megfejtés és utána Papi kifejtette bővebben a megoldást. Mi különben az elhelyezkedése és a neve alapján arra tippeltünk, hogy ez egy lőtorony, ami védelmi szerepet játszhatott a Hobarthoz felvezető folyótorkolatnál. Mondjuk azt nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi vagy kik ellen kellett védekezni, hiszen itt nem voltak háborúk, felkelések, támadások… Ez a torony az egyetlen megmaradt kör keresztmetszetű ilyen torony a világon. Biztos forrásból tudom (magam számoltam meg), hogy pontosan 318 lépcsőn lehet feljutni a torony tetejébe. Nagyon szépen karban tartott homokkő épület.

    Itt volt az ideje, hogy most már a sziget nyugati része felé vegyük az irányt. Az éjszakát a Mt. Field Nemzeti Park kempingjében töltöttük, ami az erdő közepén egy patak mellett van. Reggel ez fogadott a kemping konyhájának mosogatójában:

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?
    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    Miután Papi megmentette a szétázott, de még élő skorpiót, megreggeliztünk és elindultunk egyet túrázni. A Mt. Field Nemzeti Park Tasmánia legkedveltebb – és első Nemzeti Parkja. Három fő attrakciója van: a vízesések, a tavak és télen a síparadicsom, illetve a közelében lévő Styx Tall Tree Reserve, ami egyike azon helyeknek a földön, ahol a legmagasabbra nőnek a fák (92 m). Mi a kétórás körtúrát céloztuk meg, amivel 3 vízeséshez lehet eljutni: Russell Falls, Horseshoe Falls, Lady Barron Falls. Ezen a körön érdemes végigsétálni. Sajnos a Dobson tóhoz már nem volt időnk elzarándokolni, mert a nagy Gordon víztározót terveztük még be a mai napra. El is indultunk, de az elágazásnál egy Józsi állított meg, hogy sajnos a bozóttűz miatt a víztározó, ami innen még 45 km-re lenne, nem látogatható. Ugyanis a tűz már egy 70 km kerületű körben ég hetek óta. Viszont a Gordon tó (felduzzasztott víztározó tó) melletti Pedder tóig el lehet menni. Pár percig tanakodtunk, aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Biztonsági okokból Józsi felírta a rendszámunkat és elkérte a mobilszámunkat arra az esetre ha fordulna a szél és a tűz elindulna abba az irányba. Ez a víztározó kb 45 km földúton. Nem éri meg a zötykölődést, nem nagy durranás. Ezzel meg is csúsztunk és nem értünk el Queenstown-ba. A bejegyzés is elnyúlt.

    Russell vízesés alulról
    Russell vízesés alulról
    és felülről
    és felülről
    Lópatkó vízesés
    Lópatkó vízesés
    Lady Barron vízesés
    Lady Barron vízesés

    Előzetes a negyedik részből: az innen kimaradt Gordon folyó és Tasmánia legmagasabb vízesése, aztán ősi gleccser maradvány felkeresése, majd a világörökség részét képező Cradle Mountain-i hegymászás és kanyonozás.

    A harmadik rész képei innen is elérhetőek.

    Kata

  • Egyéb

    A „sörétöntöde”

    Ejha, elég gyorsan érkezett a helyes megfejtés Zsuzsától, köszönjük szépen! Szerettük volna, ha igazi találgatások is érkeznek a feladványra, de jobban belegondolva, ha engem kérdeznének erről a toronyről, nekem lövésem sem lett volna a dologhoz. Pedig hát elég sok köze van a lövéshez. Nemde?  🙂

    Szóval, ez egy gyár volt, egy öntöde, ahol söréteket, kisebb golyókat készítettk ólomból. Zsuzsától tudjuk, hogy áll egy ilyen torony Tatán is, ami jelenleg kilátóként üzemel. Én Tatán voltam katona anno, de nem volt szerencsém látni ezt a helyet, ami a Kálvária-dombon áll. Ha jártam volna ott, akkor nyilván emlékeztem volna rá, s nem ért volna meglepetésként, hogy mire is használták ezeket a tornyokat. Ráadásul mindketten Komárom-Esztergom megyeiek vagyunk, szóval elég szégyen ez a fajta tudatlanságunk.  Kértem egy kis segítséget az internettől a magyarázathoz:

    ” A sörét golyó alakú, 1,5-15,5 milliméter átmérőjű, ólomötvözetből vagy acélból készült lövedék. A sörétet hagyományosan söréttoronyban készítik úgy, hogy a középen üres, több emeletes torony felső szintjén lévő tégelyből a megolvasztott ólomötvözetet egy tésztaszűrőhöz hasonlító lemezen keresztül egy, a torony aljában lévő vízzel teli kádba csepegtetik. A cseppek lehullva a felületi feszültségtől gömb alakot vesznek fel, majd kihűlve megszilárdulnak. A sörét mérete a torony magasságától függ. Minél magasabb a söréttorony, annál nagyobb golyó készíthető.” A teljes cikk ITT olvasható.

    A neten találtam egy fekete-fehér filmet, ami pont azt mutatja be, hogyan is készültek a sörétek annak idején: ITT megnézheted.

    Papi

     

  • Egyéb

    Tasmánia – második rész

    Mielőtt elkanyarodtunk volna a partoktól a rossz idő miatt, egy kis kitérővel megnéztük Swansea alatt a „tüskés” hidat (Spiky Bridge). Megér egy öt perces megállást, mert ilyet nem minden nap lát az ember. A hidat 1843-ban fegyencek építették. Csak találgatások vannak, hogy miért tüskés. Senki sem tudja a valódi okát. Az egyik variáció szerint a tüskék azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a hídon átkelő tehenek leesését. A másik elmélet, az hogy a fegyencek csendesen lázadoztak a sorsuk ellen és függőlegesen tettek le egy-két követ. Hivatalosan egyik elmélet sem bizonyított. Így mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy miért is tüskés a híd. Innen a szárazföldről még ellátni a Freycinet-félszigetre. Egyik szemünk mindig a félsziget irányába kémlelt, hátha megcsillan a nap sugara és akkor adtunk volna még egy esélyt a Borospohár Öbölnek. De az egész hegyvonulat vastag felhőbe burkolódzott. Célba vettük Ross városkát. Amint hátat fordítottunk a tengernek és beautóztunk 40-50 km-t a szigeten szikrázó napsütés kísért végig. Ezek szerint valaki nagyon nem szeretné, hogy teljes pompájában lássuk a keleti partot…

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)
    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Ross egy nagyon szép, nyugodt kisváros, telis-tele régi, György-korabeli épületekkel, amik szépen fel vannak újítva. Fél napot simán el lehet bóklászni. Mi a híres híd miatt álltunk meg, de aztán jó pár órát sikerült eltöltenünk itt. Ezt a hidat is fegyencek építették 1836-ban. Ausztrália harmadik legöregebb és talán az egyik legszebb hídja. A híd homokkőből épült és az oldalát 186 gyönyörű kőfaragás díszíti. Különböző állatok, növények és Kelta istenek, amiket a fegyencek faragtak. Tényleg mesébe illő volt. A B31-es úton haladtunk tovább dél felé Richmond városába. Keresztül mentünk Oatlands-on, amiről semmit nem tudtunk, de szerencsére megláttunk egy információs táblát, amin a Callington-i szélmalomról írnak. Így egy órácskára elkanyarodtunk a malomhoz. Itt van ugyanis Ausztrália egyetlen György-korabeli működő szélmalma, ami 1837-ben épült. Ma is ugyanúgy őrli a lisztet, mint 180 évvel ezelőtt. Weboldalukon van egy bolt lista, ahol vásárolhatunk a lisztből, vagy rendelhetünk online is. Maga a város hasonlít kicsit Ross városára, sok a régi épület. Hangulatos.

    Ross Híd (Ross Bridge)
    Ross Híd (Ross Bridge)

    RossBridge2

         CallingtonMill1             CallingtonMill2

    Végül megérkeztünk Richmond városába, amit úgy hírdetnek, hogy Ausztrália legjobban fennmaradt György-korabeli városa. A sok más történelmi épület mellett itt van ugyanis a kontinens legöregebb hídja, ami a mai napig használatban van. Nincs új a nap alatt, hiszen ezt is a fegyencek építették 1823-ban 17 hónap alatt. 1825-ben adták át, 10 évvel megelőzve minden ehhez hasonló építményt Ausztráliában. A híd hepe-hupás külleme a hozzáértő szakemberek és szerszámok hiányából adódik, illetve abból, hogy az áradások miatt a pillérek az építés során kicsit megsüllyedtek. De ettől olyan szép és különleges. Na és akkor itt véget is ért a sok György-korabeli látnivaló. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy a magyarban használjuk-e ezt a „György-korabeli” stílust. Lehet hogy rosszul fordítottam le… (Georgian), olyan furcsán hangzik. Ha esetleg valaki tudd jobb fordítást erre, szóljon és kijavítom.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.
    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Miután kipipáltuk Richmond-ot is, gyors átpörgettük fejben a további útitervet, mert innen Hobart csak egy köpés (25 km) és ekkor még csak csütörtök volt. Hobart-ba úgy szerettünk volna megérkezni, hogy szombat legyen, mert szombatonként van a híres Salamanca piac, amit szerettünk volna megnézni. Mivel nem igazán akartunk szombatig Hobartban lötyögni, ezért nekivágtunk a Tasmán-félsziget felfedezésének, hiszen igencsak hosszú listánk volt, hogy mit is szeretnénk megnézni. Épp hogy csak elértük a félsziget elejét, az eső újra rázendített. Annyira zuhogott, hogy Papi többször azt fontolgatta, hogy félreáll, mert nulla volt a látótávolság. És csak esett, és esett, és esett három napon keresztül. Vágni lehetett a vízfüggönyt. Már ott tartottunk, hogy fejben kezdtünk összeszegelni egy Noé-bárkát… Úgy voltunk vele, hogy itt, ha fizetnének se nyitunk sátrat. Valamiféle kabin kellene. De szinte minden megfizethető kabin foglalt volt. Végül a Port Arthur-i kempingnek voltak olyan szobái, amiket 8 fős csoportok vehetnek ki. Szerencsére két embernek is kiadták. Így befoglaltunk 3 éjszakát itt és abban bizakodtunk (amit akkor még nem tudtunk), hogy a három nap alatt csak lesz kirándulásra alkalmas idő. A szobában 4 darab emeletes ágy volt és semmi más. Tisztára Zánka úttörő tábor hangulatunk volt. Nem sok hiányzott, hogy rázendítsünk a „Mint a mókus”-ra. Zuhany és budi a kemping közös helyiségében volt. Amúgy korrekt volt a szállás, olcsó és tiszta. Ennél több nem igazán kell. Kajálásra a kemping profin felszerelt konyháját használtuk, ahol még pöpec fatüzelésű kemence is volt.

    ... vízözön ...
    … vízözön … (bal alsó kép: a szobánk bejárata; jobb felső kép: egy nap alatt ennyi esett)

    Másnap a mosodában kezdtünk, mivel továbbra is pocsék volt az idő. Rajtunk kívűl egy idős pár és két idős barátnő mosogatta a szennyesét. Na a két Gizinek nagyon beszélhetnéke volt és mindenkit megkérdezett, hogy a tegnapi nagy felhőszakadás kit, hol ért. És téged hol? És téged hol? Mi épp elértünk a kempingbe, de rezgett a léc – mondtuk. Az idős házaspár azt mondta, hogy ők már itt voltak szerencsére. Na és akkor a két Gizik egyike belekezdett: akkora nagy zuhi volt, hogy semmit nem láttunk. Teljesen megállt a forgalom. Esteledett. Így mi is félrehúzódtunk, hogy megvárjuk, míg eláll. De nem állt el, és az út mellett a kocsiban kellett aludnunk. Tény, tényleg nagy eső volt. Jobbra-balra patakok folytak át az úton. Volt úgy, hogy az út fele víz alatt volt. Amikor megérkeztünk a kempingbe és átvettük a Mókus-örs szobakulcsát, nem tudtunk kiszállni az autóból és elrohanni az ajtóig, ami 4-5 méterre volt. Csak ültünk és vártuk, hogy csendesedjen.

    Mosás után elmentünk, hogy megkérdezzük/befoglaljuk a motorcsónakos túrát. Van egy cég, aki arra specializálódott, hogy extrém csónakos túrát csinál három helyen Tasmániában. A Tasmán-félszigeten, a Bruny-szigeten és Hobartban. Rengeteg turizmus díjat gyűjtöttek be, 2006-tól 2014-ig minden évben elhoztak 1-1 díjat. Ez a Pennicott Wilderness Journeys:  https://www.pennicottjourneys.com.au/  A három túra közül mi a Tasmán és a Brunny közt vaciláltunk. Nem tudtunk dönteni. Mindekettő érintett olyan dolgokat, amikre nagyon kíváncsiak voltunk. Mindkét túrán látni lehet a 160 millió éves 200-300 méter magas júra kori dolorit sziklafalakat, amik a világ legmagasabb tengerparti sziklafalai közt vannak jegyezve. Továbbá mindkét túra érint egy fóka kolóniát és számos barlangot. Eddig ugyanaz. De csak ebben a három látnivalóban azonos. A Tasmán túrán látható még: Cape Pillar (Szikla Oszlopok), Candlestick (Gyertyatartó), Totem Pole (Totem oszlop), Cathedral Rock (Katedrális Szikla), a Tasmán-szigetnél lévő Sydney-Hobart vitrorlás verseny fordulópontja, Isle of Dead (Holtak-szigete), Tasman Arch (Tasmán Boltív), Devil’s Kitchen (Ördög Konyhája), Blowhole (Vízköpő). A Bruny túrán: Breathing Rock (Lélegző Szikla) és a The Monument. Sajnos az ára miatt mindkettő nem fért bele a költségvetésbe. Végül a Tasman mellett döntöttünk, mert ott valamivel több az érdekes geológiai/természeti képződmény. Főleg a Totem Oszlop miatt esett a döntés erre az útvonalra. Ez egy 65 méter magas, 4 méter átmérőjű „fogpiszkáló” szikla, amit először 1968-ban másztak meg sziklamászók. Azóta majdnem minden sziklamászó bakancslistáján szerepel ez a hely. Nem kell megijedni, mi nem megmászni, csak látni szerettük volna.

    Pénteken bementünk a motorcsónakos kukszliba, hogy befoglaljuk az utat. Mivel az idő elég rossz volt, így vasárnapra tettük a foglalást… hááátha addigra kitisztul. Itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik szintén szeretnék kipróbálni ezt a túrát, hogy ami a prospektusban fel van sorolva látnivaló, annak csak a fele fog megvalósulni a három órás motorcsónakázás alatt. Az esetek 99,9%-ban mindig csak a felét csinálják meg. Attól függően, hogy merről fúj a szél vagy a lista első fele, vagy a másik fele képezi a túrát. Egyben sose megy le a teljes. IGEN??!! És ez hova van leírva? Mert a prospektusban csak annyi van, hogy az aznapi szél dönti el, hogy melyik irányba indulnak. Illetve ők választják ki a legvédettebb és legkényelmesebb helyeket. Arról egy szó sem esik, hogy lista első és második fele. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti ha szelesebb az idő, akkor nem mennek olyan közel a sziklákhoz, meg ilyesmi. De nem így van. Ez lefordítva a mi esetünkre úgy nézett ki, hogy a Tasman-szigeten túlra nem is mentünk. Így az összes fent extraként felsorolt látnivalók, amik e túra mellett voksoltak, mind elmaradtak. De ez a befizetéskor nem derült ki. Csak vasárnap az indulás előtt fél órával.

    Az elkövetkező három nap úgy zajlott, hogy autóval próbáltuk bejárni a félszigetet, mivel hol esett, hol nem. Amikor elállt, akkor kiugrottunk fél-egy órára és gyorsan megnéztük, amit érdemes megnézni. Volt olyan hely, ahova háromszor is elautóztunk, hogy hátha sikerül egy kis napos időszakot elcsípni. A fent felsorolt képződmények mindegyike a szárazföldről is megnézhető. Igaz egyik másikért 4-5 órát kell gyalogolni (de megéri!) A Tasmán Nemzeti Park nagyon szép!

    Tasmán Nemzeti Park
    Tasmán Nemzeti Park

    A lejárólapozott tengerparthoz (Tessellated Pavement) összesen háromszor zarándokoltunk el, hogy szép napsütésben csodálhassuk meg. Egyszer sem jött össze. A képeket visszanézve, olyan, mintha világvége hangulat lenne. Ennek ellenére nagyon érdekes képződmény. Kb 60-160 millió évvel ezelőtt az agyagos homokkövet érdekes négyzethálós törésvonalak szabdalták fel. Ezen törésvonalak mentén beindult az erózió, ami kialakította a „csempe” alakzatokat. A dagály által hozott sós vízben lévő sókristályok a ludasak. Két forma figyelhető meg. A cipó/vekni vagy a serpenyő/tepsi forma. A vízhez közeli részeken a vekni forma a jellemző. Ezek a területek többet vannak víz alatt , így a sókristályok nem rombolnak annyira. Míg a szárazföldhöz közeli részeken a párolgás miatt a sókristályok jobban koptatják/töredezik a kőzetfeszínt. Igazán különleges természeti képződmény. A profi fotósok előszeretettel fényképezik különböző időszakokban (hajnalban, naplementekor, viharos időben…).

    TessellatedPavement2TessellatedPavement4TessellatedPavement3

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk... (internetről leszedett képek)
    Valami ilyesmit kellett volna látnunk… (internetről leszedett képek)

    A Tasmán-félsziget partja nagyon szabdalt, amit a tengeri hullámok eróziója alakít napról-napra. A tudósok úgy gondolják, hogy a félsziget ezen szakaszát, ahol a Vízköpő (Blowhole), Tasmán Boltív (Tasman Arch) és az Ördög Konyhája (Devil’s Kitchen) van hasonló erőhatás éri, mint Skócia partjait, ahol közel 32 tonna nyomás jut egy négyzetméternyi sziklafelületre az odacsapódó hullámok által. Az előbb említett három eróziós képződmény mind tengeri barlangként kezdte a pályafutását. Majd a barlang mennyezete az idők során beszakadt és attól függően, hogy milyen mértékű volt a beszakadás, kialakultak ezek az érdekes látnivalók. A Tasmán Boltívet kialakító barlang hátulja szakadt be, így egy hidat/boltívet hagyott maga után. A Vízköpő a Tasmán boltívnél sokkal alacsonyabb tengeri barlang része. Ebben az esetben a barlang leges-leghátsó része omlott be. Egy hosszú, lapos, keskeny összeköttetést hagyva a tengerrel. Ahol, ha megfelelően viharos a tenger és jó szögben érkeznek a hullámok, akkor hihetetlen robajjal préselődik be a víz a „csövön” és prüszkölve/dübörögve tör fel a lukon. Az Ördög Konyhája meg az az állapot, amikor egy nagyon magas sziklafalon barlangot váj a víz. Majd a barlang mennyezete a barlang teljes hosszán beszakad, egy keskeny hasadékot létrehozva. Szűk, meredek sziklahasadék, aminek az alját is alig látni, olyan, mint a pokol feneketlen katlanja. Tuti, hogy ott kotyvaszt valahol lent az ördög felesége. Végül  ellátogattunk a nevezetes tengeri barlanghoz (Remarkable Cave) is, ami nem is igazán barlang, mert már ennek is beszakadt a hátsó része. A lépcsősor levisz a beszakadt részhez, ahonnan keresztül látni a „barlangon” egészen a tengerig. Az információs tábla szerint innen nézve a tenger felöli bejárata a barlangnak pont olyan formájú, mint Tasmánia-szigete. Jé, tényleg. Mókás emberek nagy kavicsokat tettek fel a sziklafal peremére. Szívesen lemásztam volna a pallóról, hogy elsétáljak a barlang szájáig, de Papi nem engedte. Jelenleg a hátsó rész, ahol a platform van száraz részen áll, de szerintem ha igazán nagy vihar van, akkor biztos megállíthatatlanul ömlik befele a víz ide. Jó lenne elcsípni egyszer egy ilyen állapotot is.

    Vízköpő (Blow Hole)
    Vízköpő (Blow Hole)
    Tasmán Boltív (Tasman Arch)
    Tasmán Boltív (Tasman Arch)
    útban a tengeri barlanghoz
    útban a tengeri barlanghoz
    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)
    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Nekivágtunk, hogy felfedezzük a Világörökség részét képező Port Arthur sötét oldalát. Port Arthur Ausztrália legjelentősebb fegyenctelepe volt. Ide szállították a különösen veszélyes és visszaeső rabokat. A Tasmán-félsziget jó választásnak bizonyult. Víz veszi körbe. Egyetlen összeköttetése a szárazfölddel a 30 méter széles Eaglehawk Neck nevű keskeny földnyelv. Ahol kerítés, csapdák és félig kiéheztetett kutyák őrizték a területet. A félsziget körüli vizekről pedig azt híresztelték, hogy hemzseg a cápáktól. Így Port Arthurt úgy tartották számon, hogy a hely, ahonnan lehetetlen megszökni (hasonló hírnevű, mint a későbbi Alcatraz szigete Amerikában). A telep 1830-ban kezdte működését, mint fakitermelő telep, ahol a fegyencekkel végeztették a fakivágásokat. 1840 körül már közel 2000 elítélt, katona és civil személyzett élt Port Arthurban. Később nemcsak fakivágásokra használták az ingyen munkaerőt. Téglákat, faragott homokköveket, hajókat, bútorokat és ruhákat állítottak elő a rabok. 1877-ben zárt be véglegesen és az épületeket a bozóttüzek rombolták le. Minden egyes információs brossúra, weboldal említést tesz egy tragikus eseményről, ami 1996. április 28-án vasárnap történt. Nem is olyan régen. Egy „elborult” elméjű fegyveres bement és lelőtt 35 embert, 20-at pedig megsebesített mielőtt elkapták. Ez a mészárlás vezetett ahhoz, hogy Ausztráliában megszigorították a magánszemélyek fegyverhez jutási jogát. A fiatal tettes jelenleg 35-szörös életfogytiglani plusz 1035 év „WITHOUT PAROLE”, azaz feltételes szabadlábra helyezés nélküli büntetését tölti a hobarti börtönben.

    A látnivalók nagy része szabadtéri, ezért a kalap, naptej, esernyő, széldzseki és kényelmes cípő elengedhetetlen. A belépő tartalmaz egy 40 perces vezetett túrát és egy 20 perces hajóútat is az öbölben, így lehetőség nyílik vízről is megcsodálni a még fennmaradt épületeket. Mivel elég nagy területen helyezkedik el, ezért ha nem sikerül egy nap alatt bejárni, akkor kifele menet meg lehet hosszabbítani a belépőt még egy napra, ami ingyenes. Vannak olyan belépők is amik kicsit drágábbak, de ezek tartalmazzák a halottak szigetére (The Isle of the Dead) és a gyerekek börtönébe (Point Puer Boy’s Prison) a vezetett túrát. A gyerek elítélteket különválasztották a felnőtt férfiaktól, hogy megóvják őket a további „romlástól”. A legtöbb gyerek 14-17 év közötti volt, a legfiatalabb elítélt pedig 9 éves. Továbbá van éjszakai szellem túra is. Mi bő fél napot bóklásztunk a területen és igyekeztünk a térképen feltüntetett összes épületet felkeresni. A hely félelmetes, kegyetlen és nyomasztó. Az élet nem sétagalopp volt itt.

    Az egyik „legszebb” és legismertebb épület (minden brossúrán tuti szerepel), a homokkőből épült nagy fegyház épülete. Kezdetben a rabok fakunyhókban laktak. Egy idő után annyi fegyencet szállítottak ide, hogy a fakunyhók nem bizonyultak elegendőnek. Ezért a malom és magtár épületét fegyházzá alakították. Az alsó két emeleten 136 egyszemélyes cellát/lukat alakítottak ki a különösen veszélyes rabok számára. A felsőbb emeleteken a jobb magaviseletű rabokat tartották. Érdekes még az „elkülönített” rabok épülete, ahol napi 23 órában teljes izolációban tartották bezárva a foglyokat. Semmi külső zaj/inger nem érhette őket. A napi egy órás séta alkalmával is csukját kellett viselniük a fejükön. A templom maradványa is impozáns. Fénykorában 1100 rab befogadására volt képes. A raboknak minden vasárnap templomba kellett járni. Nem volt kibúvó. Ha hívő volt, ha nem, mennie kellett.

    Port Arthur fegyenctelep
    Port Arthur fegyenctelep
    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák
    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák
    Port Arthur fegyenctelep, a templom
    Port Arthur fegyenctelep, a templom
    Port Arthur a vízről nézve
    Port Arthur a vízről nézve

    Aki arra jár ne hagyja ki az őrtorony feletti dombon elhelyezett jelző oszlop (Semaphore Signal Post) felkeresését. Felettébb érdekes szerkezet. Hogyan folyt a kommunikáció a börtöntelep és Hobart között? Hol volt akkor még a telegráf? Az első telegráf állomás 1854-ben kezdett üzemelni Viktória államban. Aztán fokozatosan húzták ki a kábelt a nagyobb városokba. Tasmániába 1857-ben ért el. A telegráf kiépítése előtt jelzőoszlop rendszert építettek ki Tasmániában. Egy fokkal jobb, mint az indiánok füstjelei… Kezdetben három karú, később hat karú oszlopokat használtak. Jól látható helyre, dombra, fák tetjére építették. Minden egyes jelzőoszlopot külön-külön 6-10 személyből álló csapat kezelte. A három karú jelzőoszlopok 666 különböző szó, betű, kód elküldésére, míg a 6 karú oszlop 999 999 lehetséges beállításra volt alkalmas. Port Arthur és Hobart között 1836-tól 1877-ig működtek ezek a jelzőoszlopok. Egy 20 szavas üzenet Hobartból 15 perc alatt ért el Port Arthurba. A rendszernek két ellensége volt: a rossz idő és az éjszaka. Bár az utóbbit igyekeztek a karokra aggatott lámpákkal kiküszöbölni. A természeti csodákon kívűl mindig is előszerettel kerestük fel az olyan helyeket, amiket leleményes emberek alkottak.

    Port Arthurtól észak-nyugatra a félsziget másik csücskében felkerestük a másik fegyenctelepet, ami egy szénbánya mellé épült. Itt talán még szélsőségesebb bánásmódban részesültek a rabok. Ráadásul a szénbányászat még nehezebb munka volt, mint a fakivágás vagy a téglagyártás.

    jelző oszlop
    jelző oszlop

    Vasárnap reggel. Papi már nagyon várta ezt a napot. Motorcsónakos túra. Rövid ismertető a túraszervező cég irodájában, majd kiosztották a speciális piros szél-víz-eső kabátokat. Ajánlatos előre befoglalni, mert ha az időjárás engedi mindig tele vannak. Most is ritka pocsék időnk volt, de azért nem annyira, hogy lefújják a túrát. Esett az eső, de ennek ellenére két hajónyi ember akart kimenni a háborgó tengerre (egy csónak 40 fős), ez barátok közt is 80 ember egy túrán. Egy nap két túra indul, délelőtt és délután. Ez már napi 160 ember. Heti hét napban üzemel. Szóval napi 160 itt, 160 a Bruny-szigeten és 72 Hobartnál, mert itt kisebbek a hajók, ami durván 400 ember naponta, ha minden összejön. Felszorozva a nem csekély jegyárral -elárulom, 125 dollár volt -… phúúúú. Szép összeg, lehet matekozni! 🙂 Gondolom a téli szezon nem ennyire pörgös.

    Két csoportot alkottunk és lesétáltunk csónakokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy az első hajó megtelte után csak ketten álltak előttünk. Beszállásnál elmondták, hogy aki nagyon nem bírja a hullámzást, az üljön a csónak hátuljába, mert az a legjobb. Középen olyan amilyen. De legelől a legdurvább. Rosszabb, mint a legvadabb hullámvasút. Ők mondták, nem én. Ráadásul a becsapódó víz is az elöl ülőket kapja telibe. Ez már nem osztott, nem szorzott nekünk, hiszen harmadik napja esett. Ritka volt az a pillanat mikor szárazak voltunk. Szokás szerint leküldtünk egy rókázás elleni bogyót, ártani nem árt. Beszállás. Az előttünk lévő két ember becsokizott és szerencsére nem akartak a legelső sorba ülni. A sorokba négy ember ült, kivéve az első sort, ami csak két személyes. Király! Micsoda szerencse. Mi a legelső sorba szerettünk volna ülni. A hullámvasúton is addig tessékeljük magunk elé az embereket, amíg az első helyre nem tudunk ülni. Amúgy szerintünk a legutolsó sor is nagyon jó, ezért mindig legalább két kört megyünk. A túra, annak ellenére, hogy nem ment el a Totem Oszlopig nagyon szép volt. Megéri az árát. Még pár delfin is tiszteletét tette útközben. A Nap igazán kisüthetett volna egy kicsit, de nem tette. Így az összes képünk komor, felhős lett. Annak ellenére, hogy az idő viharos volt, nem volt durva a hajóút. Féltem a rókától, mert ciki lett volna ha kidobom, de semmi ilyen kényszer nem jött. Pár perc erejéig kimentünk a védett helyről a nyílt részre. Ott igencsak dobálta a ladikot a hullám. Olyan magas hullámhegyek voltak, hogy amikor mi is és a másik csónak is hullámvölgyben volt nem láttuk egymást. Na ha itt kellett volna 3 órát hánykolódni, biztos kidobtam volna a taccsot. A személyzet jó fej volt. Indulás előtt még gyömbértablettát is osztogattak, olyan címszóval, hogy ez megnyugtatja a gyomrot.

    SpeedBoatTrip3SpeedBoatTrip2SpeedBoatTrip1

    Utolsó napunk a Tasmán Nemzeti Parkban. Kisütött a Nap. Miért is ne az utolsó napon. Nézzük a jó oldalát. Mára volt betervezve a 4 órás Cape Hauy gyalogtúra, ami elvisz a Totem Oszlophoz és a Gyertyatartóhoz. Legalább nem kell megint esőben gyalogolni. Gyönyörű napsütés. A túraösvény nagyon jól karban van tartva. Élvezet volt rajta túrázni. Az más kérdés, hogy majd meg haltunk. Fel-le, fel-le, fel-le. Még mindig nem voltunk ott. Még két fel és le és végül elértük a kiépített kilátót, ami centire pontosan a szikla szélére van építve. Furcsa érzés volt kiállni a szélére és lenézni a mélybe (közel 100 méter mélység). Brrrr. Félelmetes volt. És igen láttuk a Totem Oszlopot és a Gyertyatartót is. Igaz a vízről nézve még félelmetesebb lett volna, de innen is ijesztően szép volt. Ráadásul ezekre a sziklamászók felmásznak… Egy hátulütője van ennek a túrának, ugyanazon az úton kell visszamenni. Így amikor a meredek hegyről leszögdécseltünk, tudtuk, hogy visszafele itt fogjuk kiköpni a tüdőnket.

    A túra része a Three Capes Track nevű túrának, ami az egyik leghíresebb túra Tasmániában. Hossza 46 km, 3-4 nap alatt teljesíthető. Érinti Cape Raoul-t, Cape Pillart és Cape Hauy-t. Első körben mi Cape Raoul-hoz szerettünk volna eljutni, mert ezt ajánlotta a munkatársunk. Aztán elolvasva a leírást, ez volt a leghosszabb (5 órás) és a legdurvább. Így maradtunk a 4 órás kistestvérénél. De elhatároztuk ha majd visszajövünk akkor a másik kettőhöz is elzarándokolunk. Nem egybe szeretnénk megcsinálni a 46 km-t, hanem egyenként felkeresni a földfokokat (Cape-ket). Újabb ok, hogy visszajöjjünk.

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán
    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán (igen, az ott az ösvény)
    útközben
    útközben
    Huh. Elértük a kilátót. Na ki van ott?
    Huh. Elértük a kilátót. Hol vagyok?
    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Ki van ott a szikla szélén?)
    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Hol áll Papi?)
    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.
    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Itt volt az ideje, hogy tovább álljunk. Közel négy napot időztünk ezen a félszigeten. Csapjunk a lovak közé. A hét elején jártunk, ismét elég közel Hobarthoz, de elég távol a szombattól. Így sajnos ebből a bejegyzésből is kimarad Hobart, majd a következőben lesz róla szó. Cseppet elnyúlt ez a bejegyzés, ezért ebben a második részben már csak a Bruny-szigetről írnék pár mondatot. A többiről majd a harmadik részben.

    Semmi kitérő. Mivel úgy nézett ki, hogy az idő kezd megjavulni, ezért gyorsan Bruny-sziget irányába kanyarodtunk, hátha mellénk szegődik a jószerencse és lehetőségünk lesz legalább ezt jó időben bejárni. A szigetre Kettering falucskából indulnak a kompok. Viszonylag sűrűn járnak és a kompút csak 20 perces. Nem kell előre befoglalni, csak odagurulni és komposJózsinak kiperkálni az összeget készpénzben. Nincs lehetőség kártyás fizetésre! Illetve kérik, hogy ha lehet a pontos összeg legyen meg készpénzben. No problémó. Összesepertük a sok suskát és átadtuk neki.

    A szigetnek kb csak az egyharmad része aszfaltozott út, a többi földúton közelíthető meg. Némely szakasz elég rossz állapotban van. Az első szájtátós megálló a Truganini kilátó, ami a The Neck (A Nyak) nevű helyen van. Háááát. Nincsenek szavak arra, hogy itt jó időben mit láthat az ember. Ennyi eső és beborult, sötét ég után nem jutottunk szóhoz. Az állunk leesett, annyira szép látvány tárult elénk. A Nyak egy keskeny földnyelv, úgy is néz ki mint egy nyak. Egy földút és egy magas homokdűne megy végig rajta. Nyugatra van az Isthmus öböl, ami védett, sekély türkizkék öböl. Keletre pedig az Adventure öböl, ami egy vad, hullámokkal tarkított vibrálóan kék öböl. A kilátóhoz jó pár lépcső legyűrése után értünk fel. De megérte. 360-os panoráma. De milyen szép panoráma! Ehhez foghatót még nem láttunk, pedig elég sokat utaztunk már Ausztrália szerte.

    Miután kigyönyörködtük magunkat lesétáltunk a hívogatóan kék Adventure öbölbe, egy kis láblógatásra. Amúgy ezen a helyen sötétedés után pingvineket lehet látni. A tengerparti lejárókat is ennek megfelelően építették ki. Kis bunkerszerűséget építettek zöld hálóból, amin kis ablak van kivágva, ahonnan lehet kukucskálni. Ha valaki mégis lesétálna a partra a pingvinek közelébe, az mindig csukja be maga után a lejáró kapuját, ne világítson a pingvinek szemébe zseblámpával és ne vakuzzon a fényképezővel. Sajnos mi csak egy napot szántunk erre a szigetre, így nem volt arra időnk, hogy este pingvineket nézzünk. A reggeli első kompok egyikével jöttünk és az esti utolsó komppal terveztük a visszautat. Ezután elmentünk a világítótoronyhoz, ami szintén nagyon szép. Innen pedig 1-2 öblöt látogattunk meg.

    Az első a Jetty Beach volt. Na, itt ragadott magával a tenger. Annyira szép kis öböl volt, nulla turistával, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és Papi itt fakadt ki, hogy miért is nem úszunk, fürdünk egyet?! Sekély, kristálytiszta, türkiz kék víz és még a Nap is sütött. A távolban egy vitorlás horgonyzott. Már-már giccses volt a látvány. Azt nem mondanám, hogy a víz kellemesen langyos volt, inkább a hideg szót használnám. Pedig az ember azt hinné, hogy ha ilyen sekély, akkor kellőképpen fel tud melegedni. Ennek ellenére jól esett a csobbanás. Ráadásul az öböl vadkempingje itt van 20 méterre a parttól. Legközelebb ha visszajövünk tuti ide tesszük a bázisunkat. A „paradicsomot” elhagyva érdekes látvány terült elénk a Cloudy öbölben. Az öböl vize rozsdavörös volt. Mintha bálnavadászok jártak volna itt az előző nap. Valószínűleg valamiféle alga „rajzás” lehetett éppen. Vészesen esteledett. Kutyafuttában megnéztünk még két öblöt, aztán célba vettük a kompot.

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)
    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    BrunyIsland3BrunyIsland2

    A csodálatos Jetty Beach
    A csodálatos Jetty Beach
    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni
    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ismét szerda környékén jártunk és ismét nagyon közel Hobarthoz, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk délre és igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy szombatra megint Hobarthoz közel legyünk. Sokat nem variálhattunk. Ha ezt a szombatot nem tudjuk elcsípni, akkor nagy valószínűséggel kimarad a piac, mert lassan nyugati irányba kell haladnunk, hogy tartani tudjuk a tervet.

    A harmadik rész előzetese: legdélebbi pont felkeresése, séta a fák tetején, Hartz Mountains Nemzeti Park vízesései, hajóút a Gordon-folyón, Tasmánia legmagasabb vízesése. Aztán a harmadik nekifutásra csak összejött a hobarti piac. Illetve ellátogattunk egy érdekes helyre, amit találós kérdésnek fogunk feltenni. Eláruljuk, hogy mi is rossz irányból közelítettük meg a dolgot, mert sose hallottunk még ilyenről. Kiváncsiak vagyunk, hogy ki mire tippel majd.

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)
    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Ehhez a bejegyzéshez képek itt, vagy az „Új Képek” gombról érhetőek el. Igyekeztem időrendben feltölteni, de 1-2 látnivaló össze-vissza fordul elő az albumban, mert a Tasmán-félszigeten négy napot töltöttünk el és volt olyan hely, amit kétszer-háromszor kerestünk fel.

    Kata

  • Egyéb

    Tasmánia – első rész

    Hát akkor vágjunk is bele. Az új-zélandi bejegyzésből kiindulva nem lesz egyszerű négy hetet viszonylag tömören megírni, hisz rengeteg a látnivaló és az információ . Szokásunkhoz híven ez sem egy láblógatós nyaralás volt. Alig tudtam lenyomni Papi lázadásait. Végül egyszer „engedtem” :))) és beiktattunk egy 20-30 perces fürdést és lassú, napon száradást az egyik gyönyörű tengerparton. Elvégre nyaraláson vagyunk, nem?

    Úgy indultunk neki ennek a négy hétnek, hogy ez csak terepszemle. Körbenézünk, jegyzetelünk és valamikor a közeljövőben újra „átugrunk” egy-egy hétre/10 napra és akkor csak arra az 1-2 nemzeti parkra koncentrálunk, ami kimaradt vagy nagyon tetszett. Így utólag elmondhatom, hogy az elgondolás jónak tűnt, mert rengeteg gyalogtúra és park maradt ki, amiket csak kutyafuttában láttunk. Ehhez nagyban hozzájárult az esős idő is. Nem hiába „riogatják” a turistákat azzal, hogy Tasmánián a négy évszak akár egy nap alatt is lepöröghet. Erre ékes bizonyíték a Cradle-hegyi csúcshódításunk, amit szikrázó napsütésben sikerült véghez vinni. Másnap viszont hó esett ott. Erről ugyan lemaradtunk, mert robogtunk tovább, de kempingszomszédaink lelkesen ecsetelték, hogy mi volt a hírekben és hogy ők épp oda tartanak.

    A mai világban mindenki utána tud olvasni dolgoknak az interneten, de továbbra is vannak olyan olvasóink, akik ezeket a sorokat kinyomtatva, borítékban postán kapják és azt se tudják mi az hogy „google”. Szóval ezért továbbra is úgy írjuk a bejegyzéseket, hogy a nem „kocka fejű” emberek is képben legyenek 1-2 általános információval.

    Tasmánia Ausztrália legnagyobb szigete. A sziget egészen az utolsó jégkorszakig Ausztrália része volt, majd a jégkorszak elvonultával a Tasmániát Ausztrálival összekötő földnyelv víz alá került. A jégkorszaki időkre utunk során majd látni fogunk egy szép példát. A sziget Magyarország területének kb 3/4-e és csak félmillióan lakják, ami azt jelenti, hogy 7 ember lakik négyzetkilóméterenként. Nem is olyan rossz arány. Teljes területének kb 40%-a természetvédelmi terület/park és további 20%-a a világörökség része. Tizenkilenc nemzeti parkja és 218 vízesése van. Igyekeztünk minél többet felkeresni. Jó móka lehetne egy olyan túra, hogy keressük fel Tasmánia összes vízesését… én benne lennék. Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna: a világ máktermesztésének jelentős része ezen a szigeten folyik. Tasmánia nagy mákosguba és bejgli evő nemzet lenne? Nem. Az orvosi célokra felhasznált morfiumtermékek 51%-át állítják itt elő. Láttunk 1-2 mák mezőt, de már csak betakarítás utániakat, így lemaradtunk a szép színes mákvirágokról.

    Viszont sok más érdekes állatot láttunk. Rengeteg wallabyt, echidna hangyászsünt, wombatot és végre valahára a hőn áhított kacsacsőrű emlőst (Platypus) vadonban, nem állatkertben. Sajnos tasmán ördögöt nem sikerült elcsípnünk, de ahhoz nagy szerencse kell, hogy valaki vadon láthassa. Régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt, ma már kizárólag Tasmánia szigetén él. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Amúgy a tasmán ördög az egyetlen fennmaradt erszényes ragadozó faj, miután a híres tasmán tigris (erszényesfarkas) kihalt. Az utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki és az utolsó fogságban tartott példány 1936-ban múlt ki a hobarti állatkertben. A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.  🙁

    Tasmániát először Abel Janszoon Tasman holland felfedező pillantotta meg 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el Holland Kelet-india főkormányzója után. Körbehajózta, majd partraszállás után kitűzte a holland zászlót és hivatalosan is birtokba vette, de ezzel nagyjából ki is fújt a hollandok lelkesedése. Több, mint száz évvel később, 1772-ben franciák is jártak a szigeten, majd egy évvel később megérkezett az első angol, Tobias Furneaux (ez nem francia név véletlenül?), s innentől kezdve az angolok már nem is akarták elhagyni Tasmániát, s úgy mint Ausztrália ez is Anglia fegyenc-szigete lett. Túl sok a bűnöző? Szabaduljuk meg tőlük. Vigyük el őket jó messzire. Nagy-Britannia először Amerikába vitte a rabokat (közel 52 000 fegyencet). Aztán 1775-ben Amerikában kitört a függetlenségi háború és Amerika azt mondta, hogy ide több rabot ne hozzatok. Így 1788-tól elkezdték Ausztráliába deportálni a bűnözőket egészen 1868-ig. Ez idő alatt anglia összesen 164 000 fegyencet küldött Ausztráliába. Söpörjük a szemetet a szőnyeg alá esete… Pedig a fegyencek nagy része nem hidegvérű gyilkos volt. Sokan csak azért kerültek börtönbe, mert ételt, ruhát, játékot loptak. Aztán sajnos a börtönélet csak rontott rajtuk.

    Mivel Tasmánia még elszigeteltebb, mint Ausztrália, ezért ide a különösen veszélyes, visszaeső rabokat deportálták. 1853-ig bezárólag összesen 75 000 rab érkezett a szigetre. Rengeteg fegyenctelep működött a sziget különböző részein, amiből egy párat mi is meglátogattunk. De a szigeten akarva-akaratlanul a fegyencek kétkezi munkájába botlottunk. Rengeteg épület a fegyencek által gyártott téglákból, homokkő faragványokból épült. Itt vezették be az újfajta büntetési módot is. Úgy gondolták, hogy a korbácsolás és az élelem megvonás nem annyira hatásos. Ezért a rabokat pszihikailag próbálták megtörni. Magánzárkákban, mindenféle zaj kizárásával, teljes csendben tartották őket a nap 23 órájában. Amikor egy órára elhagyhatták a zárkát, akkor se beszélhettek senkivel és csukja volt a fejükön. Miután 1853-ban beszüntették a további rabok deportálását, a szigetet „Van Diemen földjéről” Tasmániára keresztelték.

    És akkor most induljunk el a szigetre. Miután jó pár hónappal az indulás előtt befoglaltuk a kompot utána néztünk a karantén előírásoknak. Mit lehet és mit nem lehet bevinni a szigetre. Mindenféle gyümölcs és zöldség, valamint méz és méhészeti termékek bevitele tilos! Saját fogyasztásra húst, szalámit, kolbászt, sajtot, szárított magvakat és konzerv gyümölcsöt/zöldséget viszont be lehet vinni. A kompra visztont nem lehet felvinni kemping gázpalackot. Még a kis aeroszolos gázpalackokat sem. Aztán tudtuk, hogy a 19 nemzeti parkból mi a lehető legtöbbet szeretnénk felkeresni. Egy parkba a belépő 24 dollár/autó, kivéve a Cradle Mountain-i parkba. Oda 16,50 dollár/fő. Egy kisebb vagyon kerekedhet ki belőle, ha legalább 4-5 parkot szeretnénk megnézni. Viszont van lehetőség egy 8 hetes nyaraló belépőt venni, ami 60 dollár/autó az összes parkba, vagy éveset 70 dollár/autó, vagy két éveset 123 dollár/autó venni. Ez a 24 dollár/park-hoz képest sokkal-de sokkal olcsóbb. Nem értjük a koncepciót, de nem is kell. A lényeg, mi a 8 hetest vettük meg előre. Krisztől tudtuk meg utólag, hogy ha elmész két parkba és kifizetted külön-külön a 24 dolláros belépőt és elmész a harmadikba is, akkor ha megtartottad a belépőket átválthatod 8 hetesre és csak a 60 dollár  különbözetét kell kifizetned. Nagyon rugalmasak. Komp befoglalva, parkbelépő kipipálva. Lázasan vártuk a január 23-át. A munkatársak is izgatottak voltak. Mindenki tanácsokkal és listákkal látott el. Mire vigyázzunk, mit nézzünk meg feltétlenül, hol a legfinomabb a tengeri herkentyű stb…

    Tíz nappal 23-a előtt az egyik munkatársunk küldött egy cikket, hogy ezt láttuk-e…?! Elég viharos időjárás volt akkoriban nálunk. Melbourneben, ahonnan a komp indul 100km/órás szél tombolt. A kikötőre merőlegesen kihorgonyzott komp köteleit a szél elszakította és 90 fokkal megfordította a nagy „hajót”, nekinyomva a komp orrát a kikötőnek és a felvezető rámpának. A rámpa összetört és a hajótest is sérült. Amíg ki nem javítják, addig minden foglalást befagyasztottak és meghatározott ideig szüneteltették a járatot. Kezdhettünk izgulni. Még szerencse, hogy a kompjegyen kívűl semmi más foglalásunk nem volt Tasmánián. Nem foglaltunk előre semmi szállást, hisz Dömével és a tetősátorral terveztük körbejárni a szigetet. Ha jól emlékszem indulás előtt 3-4 nappal már olyan hírek jöttek, hogy minden ki van javítva és zavartalanul megy az utasszállítás. Hurrá!

    spiritoftas2 spiritoftas1

     „A szél romboló munkája…”

    Spirit of Tasmania, a kompunk
    Spirit of Tasmania, a kijavított kompunk

    Szombat reggel hajnali négykor keltünk és 5:13-kor Papi, én és Döme már robogtunk is Melbourne felé. „Ló utat Döme!” 🙂

    Kompunk aznap este 19:30-kor indult. Előtte 2,5 órával kell ott lenni, mert eltart egy darabig mire mindenki felszáll. Ne a Komárno-Esztergom közti kis kompra gondoljatok. Ez egy 10 emeletes, 194 méter hosszú nagy vasdarab. Ötszáz autó és 1400 utas befogadására is képes. Fedélzetén különböző árkategóriájú kabinok közül lehet választani, vagy meg lehet elégedni a viszonylag kényelmes, lábtámaszos dönthető székekkel is, amikért nem kell felárat fizetni. Két kis mozi, egy önkiszolgáló étterm, két bár és egy büfészerűség található a hajón. Ezek a kompok (mert kettő van belőle) eredetileg Olaszország és Görögország között hajóztak. Majd ide kerültek, hogy a Melbourne-Devonport közti 429 km-es szakaszon 9-11 óra alatt utasokat vigyenek át Tasmánia szigetére.

    Szóval reggel 5 után indultunk, hogy az előttünk álló 725 km-es utat leautózzuk és legkésőbb délután 5-re Melbournebe érjünk. Útközben nem szöszöltünk, csak kajálni és pisilni álltunk meg. Délután 15:30-ra le is értünk. Sétáltunk a parton, elnyaltunk egy fagyit és már meg is kezdték a beszállítást. Itt nem kellett előre külön becsekkolni, mint a Kenguru-szigeti kompra. A kocsiban ülve kellett maradni, majd a kis kukszliban csücsülő Gizi a foglalásunk és egy hivatalos irat bekérése után kiadta a helyünket és lassan araszoltunk a hosszú sorban a hajó gyomra felé. Nagyon profin ment az irányítás. Miután Gizitől megkaptuk a papírokat, átnézték a kocsit, kérdezgettek, hogy mi van nálunk. Még a motorháztetőt is ki kellett nyitni. Utána attól függően, hogy ki milyen autóval van, annak megfelelő emeletre irányították. Papi nagyon ügyesen levezette Dömét a hajó második szintjére, szálláshelyünk pedig a nyolcadik emeleten volt. Arra figyeljetek, hogy ha leparkoltatok az autóval, akkor utána minden cucc, amire szükségetek van másnap reggelig legyen nálatok, mert tilos visszamenni az autókhoz. Nem is lehet, mert zárva vannak a raktér ajtajai. Indulás előtt fél órával a biztonság kedvéért benyeltünk egy rókázás elleni gyógyszert, aztán a tetőteraszon megvártuk, míg elhagyjuk a kikötőt. Szép volt a város a hajóról. Aztán elhaladtunk a túrista infósJózsihoz, jól kifaggattuk és mivel a kompon 20%-os kedvezmény van a Gordon folyói hajóutakra, be is foglaltunk két helyet. Majd a menzára mentünk, vacsiztunk és beültünk a moziba. Valami kémes filmet néztünk meg, de én szokás szerint elaludtam rajta. Papi hősiesen végignéztre. Majd nyugovóra tértünk a székeinkbe. Vagyis csak Papi. Mivel nem volt tele a hajó, ezért én a székek előtt a szőnyegen feküdtem le. Szegény Papi nem sokat tudott aludni, mert annyira azért nem olyan kényelmesek ezek a székek. Reggel 5:30-kor ébresztett a hangosbemondósGizi, hogy hamarosan kikötünk és majd a parkolási szinteknek megfelelően fogják szólitani az embereket, hogy mehetnek az autójukhoz.

    Melbourne látképe a vízről
    Melbourne látképe a vízről

    Ahogy a nagykönyvben meg van írva 6:00-kor ki is kötöttünk és 6:30-kor már Döme kerekei is szárazföldön voltak. Az óramutató járásával megeggyezően indultunk el. Így az első napokban az északi rész felét és a keleti oldalt jártuk be. Launceston városa felé mentünk a Tamar völgyébe, aztán a Tüzek öble (Bay of Fires) volt a cél. Utunk során két dolgot kezdtünk el „gyűjteni” sok más kacat (homok, kavicsok, kagylók) mellett:  a vicces postaládákat és Tasmánia „nagy” dolgait. Lehet, hogy erről már írtam korábban. Véletlenül kattantunk rá erre. Országszerte vannak olyan helyek, ahol felípítettek valami nagyot, a helyre jellemzőt. Például itt nálunk SA-ban van egy nagy narancs, a naracstermő vidéken. Vagy egy nagy fa hintaló, ott ahol fából faragnak játékokat. Szóval ilyenekre gondoljatok. A Wikipédia külön oldalt szentel neki, ahol államok szerint felsorolja ezeket a helyeket: https://en.wikipedia.org/wiki/Australia’s_big_things

    Tasmán postaládák
    Tasmán postaládák
    "A nagy dolgok"
    „A nagy dolgok”

    Útközben Launceston felé meg szerettük volna nézni a Liffey vízesést. A térképet követve jobbra-balra kacskaringózva próbáltuk megtalálni az odavezető utat, ami sikerült is, de a vízeséshez vezető közvetlen bekötő út le volt zárva, merthogy bozóttűz van. Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Miért nem lehet ezt a táblát kitenni a főúti kereszteződéshez? Miért autóztatják az embert durva földúton 40-50 km-et, aztán a cél előtt 2-3 kilóméterrel kiírják, hogy bocsi, de tilos a behajtás. És ez nem az egyetlen ilyen eset volt. Az utolsó napok egyikén is főútról lefordulva majd 20 km-et beautózva a susnyákosba a vízesés előtt 6 km-re kitették, hogy tűz van és egy tapodtat se tovább. No comment. Pedig mikor volt térerő, mindig ránéztük a tűzoltóság weboldalára, hogy merre van tűz és hol vannak lezárások. Na mindegy.

    Launceston városa nem nagy durranás, a sok egyirányú utca kezdett megőrjíteni, így nagyon hamar továbbálltunk és inkább a Catarac hasadéknál töltöttük el az időt. Itt van ugyanis a híres libegő, ahol a leghosszabb a két oszlop közötti drótkötélpályaszakasz a világon, a maga 308 méterével. De a felvonónál a hasadék sokkal érdekesebb és szebb. Mi most csak egy rövid, 45 perces körsétát tettünk, de lehetőség van hosszabb kirándulásokra is. Ami nagyon tetszett, hogy a hasadék bejárata előtti tisztáson egy nagy, igényes úszómedence is van, ráadásul teljesen ingyenes! Aki teheti ne hagyja ki. Gyerekeseknek kötelező megálló ez jó időben. Ráadásul a medence ketté van osztva, sekély a gyerekeknek és fokozatosan mélyülő a nagyoknak.

    Catarac Hasadék
    Catarac Hasadék

    CataracGorge2Utána végigautóztunk a Tamar folyó mentén Beauty Point-ig, ahol úgy terveztük, hogy megnézzük a csikóhal farmot, de sokaltuk a belépőt, így tovább álltunk. Elmentünk egészen Greens Beach-ig, viszont a völgy másik oldalára a világítótoronyhoz már nem mentünk el. Visszafele menet még elugrottunk a Notley hasadékhoz, ahol sétáltunk egyet a páfrányok között. Szép kis körtúra, de a vége cseppet meredek. Az előbb említett „nem látogatható” vízesés miatt késésben voltunk és már nem értünk el St Helen-ig, így útközben kellett valahol kempinget keresni. Meglepetésünkre minden hely, amit felhívtam tömve volt. Aztán az egyik kempingesGizi ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Branxholmit. Felhívtam és pont volt még egy helyük. Telefonon befoglaltam és a lovak közé csaptunk.

    Mikor odaértünk láttunk, hogy egy nagyon pici falucska főútja mellett van egy park, ahova felrajzoltak 10-12 sátrazó helyet. Az út másik oldalán volt egy kisbolt+benzinkút egyben és ott kellett fizetni és kulcsot kérni a sorompóhoz. Gizi azt mondta, hogy álljunk be arra az egy áramos helyre, ami még üres (mert nekünk áramos hely kellett). Legurultunk és állnánk be, de a konnektorunk foglalt. A hely üres, de valaki „lopja” az áramot. Mint a nyomozók végigmentünk a kábel mentén és láttük, hogy az egyik lepuki, állandóra leállított lakókocsi innen viszi az áramot. Visszasétáltam és próbáltam Gizinek vázolni a helyzetet. Nem igazán értette. Lapozgatta a kockás füzetét és egyfolytában azt hajtogatta, hogy márpedig van egy szabad hely. Én meg azt, hogy igen van, az autó be tud állni, de nincs áram. Nekünk kell áram, és mi ennek megfelelően fizettük ki a díjat. Gyere le Gizi és nézd meg. Nem akart lejönni, mert, hogy ő nem téved és egy darab hely még szabad. De nem érted, hogy nincs ott áram? Szó szót követett, majd azt mondta, akkor álljunk a medence mellé és ott a falnál van konnektor, vagy álljunk mindjárt a BBQ mellé és onnan vigyük el az áramot hosszabítóval. Ott hagytam, mert kezdett lüktetni az agyam.

    Visszamegyek, vázolom Papinak a szitut. Megnéztük a medence melletti falat, de ott állt egy szintén állandó nagy lakóbusz, nem volt hova dugni. Elballagtunk a BBQ-hoz… hát a sütők felett lógva jött volna el a kábelünk, át a földúton, így mindenki a zsinóron keresztül hajtott volna át. A gyalogosokról nem is beszélve. Mi van ha valaki orrabukik benne?! És mi van ha valaki sütögeti a vacsiját és belóg a 220…?! Na az egyik kempingező bácsika látta, hogy ide-oda tolatgatunk a kempingben egyik-helyről a másikra és felajánlotta, hogy ha van elég hosszú kábelünk, akkor ő arrébb áll a kocsijával és az ő dugójáról csíphetünk áramot. Még szerencse, hogy Papi mindig két 25 méteres hosszabítót tesz be. Viszont innentől fogva nem tudtuk levakarni a bácsikát. Egyfolytában mesélt. Anyával, gyerekével és annak családjával, meg az egyik haverjával voltak itt. Kiderült, hogy innen nem messze a hegyi patakokban féldrágaköveket lehet találni. Zafírt, topázt, füstkvarcot és még sok minden mást. Azért voltak ott, mert épp gyűjtőúton voltak. Többször jártak már itt és állítólag elég jól megy az üzlet. Ők kimossák, aztán valahol ázsiában már van egy bejáratott csiszolójuk, oda elpostázzák a nyers követ, csiszolt visszajön és ők meg eladják, vagy ékszerésszel belerakatják gyűrűkbe. Büszkén mutogatta a nagy becsétgyűrűjét, aztán odahívta anyát, hogy mutassa meg az övéit. Anya mind a 10 ujján gyűrű volt, a haja meg szivárvány színű. Ja, és nyudíjasok voltak. Aztán kihozta az elmúlt napok termését, amit mi jól megnézegettünk. Jó lett volna elmenni azokhoz a patakokhoz kicsit pancsolni/gyűjtögetni, de az nagyon borított volna mindent.

    Másnap gyors pakolás után egyből a Ralphs vízesésnél kezdtünk, ami egy 20 perces séta a parkolótól. Különlegessége, hogy  Ausztrália azon legmagasabb vízesése, ahonnan törés nélkül esik le a víz. Száz méter zavartalan szabadesés. Nem volt épp nagy vízhozam, de nagyon látványos. Ahova kiálltam, oda ti ne álljatok ki! A visszafelé úton találkoztunk egy idős párral, és ők mondták, hogy a St Columba vízeséshez is menjünk el mert az is nagyon szép. Ez ugyan nem volt a listán, de a kék tó után útba ejtettük. Szintén egy kellemes, jól kiépített 20-30 perce sétaút visz el a vízeséshez. A drágakőmosóJózsi említette, hogy útban St Helen felé mindenképp menjünk be a „Szent Tehén” kávézóba, mert hogy az milyen jó. A kávézónak vannak tehenei és azok tejét használják, vagy a tehenészetnek van egy kávézója… vicaverza, és hogy meg lehet nézni a fejést megígy-megúgy tuti jó. Háááát?!. Mi speciel csalódtunk benne. Ez az egy hely volt Tasmánián ahol rengeteg légy volt. Amúgy sehol máshol egyetlen egy légy se. Zéró. Ilyen kellemes sátorozásunk még sose volt. Nem kellett folyton „szalutálni” a legyeknek. Kivéve itt a kávézóban. Rendeltünk 1-1 levest ebédre és utána még egy pizzát. Leültünk és Papi feltette a költői kérdést: ugye úgy fogják kihozni, hogy először a levest és majd miután megettük jön majd a pizza? Mondom, persze, hiszen rendeltünk mindketten levest is, csak van annyi gógyijuk. Nagyon sokat kellett várni a kajára és egyszerre mindent odadobtak az asztalra (amin alig fért el a kaja), hogy nesze edd meg. Úgyhogy kezdtünk a pizzával, ki ne hűljön  (bocsi pizzaszerűséggel), majd ráküldtük a levest. Felejtős a hely. Csak szólok.

    Ralph vízesés, Na hol vagyok piros gatyában?
    Ralph vízesés, Ott vagyok piros gatyában!
    St. Columba vízesés, 90 m magas
    St. Columba vízesés, 90 m magas

    Végre elértük a keleti partot és sétálhattunk a híres Tüzek Öblében. Én ezidáig úgy hittem, hogy az öböl neve onnan van, hogy a part mentén lévő sziklákon erős narancssárga algák tapadtak meg és mivel hasonló a színe, mint a tűznek, ezért az öblöt is így hívják. De nem. 1773-ban egy hajóskapitány őslakos tüzeket látott a parton és innen a név. Így már nem is olyan jó ez a név. Sokkal jobb az én szikla+alga+tűz asszociációm. Körülbelül 20-30 km hosszú partszakaszt fed le ez a természetvédelmi terület a Bilabong Bay-től egészen fel az Eddystone Point-ig. Úgyhogy akinek több ideje van, az álljon meg több helyen és sétáljon le a partra többször. Nagyon jó időnk volt. Szikrázó napsütés, fehér homok, azúrkék tenger és narancssárga sziklák. Már lelki szemeim előtt láttam a borospohár öblöt is. Ha ez ilyen csodálatos, akkor az már csak hab lesz a tortán. Aha. „Bilibe lóg a kezem” esete volt. Ahogy elhagytuk a Tüzek öblét és közeledtünk a Freycinet Nemzeti Parkhoz az idő kezdett elromlani és mint tudjuk a borospohár öbölhöz (Wineglass Bay) elengedhetetlen a napsütés. Anélkül csak egy öböl. De a Nap csodálatos színeket varázsol oda, már akinek sikerül elcsípnie. Ráadásul ez a tengerpart rajta van a „világ tíz legszebb tengerpartjai” listán.

    Tüzek öble
    Tüzek öble (Bay of Fires)

    BayOfFires2Elkezdett esni az eső. Ennek ellenére beöltöztünk, hogy elgyalogoljunk az öbölhöz. Ezen a félszigeten két gyalogtúrát szerettünk volna megcsinálni, de csak az egyik rövidített változatát sikerült kivitelezni, mert rendületlenül szakadt az eső. A Wineglass Bay Circuit egy 4-5 órás körtúra, aminek az első szakasza a Wineglass Bay Lookout, ahonnan szépen rálátni az öbölre és már innen is jól látszik, hogy miért ez a neve az öbölnek. Mert olyan az alakja, mint egy porospohár. Ez a kilátó amúgy a legnépszerűbb, mert ez a legkönnyebben megközelíthető. Igényesen kiépített gyalogút visz fel odáig. Egy óra oda-vissza. Ebből kifolyólag zsúfolt is. Szinte mindenki ezt választja. A körtúra a kilátótól levezet magába az öbölbe majd visszafordulva a másik oldalon a Hazards Beach és Great Oyster Bayt érintve visszavezet a parkolóba. Szóval mi csak a kilátóig jutottunk és vissza a parkolóba már szakadó esőben gyalogoltunk. Butaság lett volna 5 órát esőben gyalogolni. A magas páratartalomról nem is beszélve.

    A másik kiszemelt ösvény a 3 órás Mt Amos csúcsa lett volna. Kihívás lett volna, mert nagyon meredek, de a kilátó feletti hegyre visz fel, ahonnan elvileg még jobban rálátni az öbölre és sokkal jobban látszik a „pohár forma”. Bárcsak több és jobb időnk lett volna ebben a nemzeti parkban. De ide tuti még egyszer legalább visszajövünk! Szakadó esőben még kigyalogoltunk a Cape Tourville világítótoronyhoz, ahonnan halványan látható a távolban a Wineglass Bay. Majd átautóztunk a Coles Bay-be ebédelni. Nyugodt szívvel ajánljuk a Tombolo pizzériát. Isteni finom volt a pizzájuk. Aztán beugrottunk egy információs irodába, hogy érdeklődjünk az egy napos Mária-szigeti túráról. Két túra közül lehet választani, de minden nap csak egy hajó megy ki maximum 22 emberrel. Így aki legelsőnek foglalja be az utat, az döntheti el, hogy aznap az egyes vagy a kettes számú túrát csinálják. Ez már kezdte szűkíteni az esélyeinket, mert mi csak a kettes számú túrát szerettük volna megcsinálni. Ugyanis a Mária-szigeten van a Borospohár Öböl ikertestvére, a Riedle Bay, ami teljesen úgy néz ki, csak egy cseppet nagyobb. InformációsGizi felhívta nekünk a túraszervezőket, hogy mi a dörgés, lesz-e holnap túra, illetve foglalt-e már be valaki. Szerdai napot írtunk ekkor. HajósJózsi azt mondta, hogy egészen szombatig olyan rossz idő lesz, hogy tuti nem hajóznak ki, mert nagyon veszélyes. Na bumm. Mária-sziget kimarad, mert nem fogunk szombatig itt csücsülni. Később visszaautózni a nyugati részről meg nem éri meg, időpocsékolás. Ez is rákerült „azidemégvisszakelljönnilistánkra”. Az esőre és az időjárás előrejelzésre való tekintettel nem volt értelme folytatni az utunkat a keleti parton, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy picit beautózunk a sziget belseje felé hátha ott jobb az idő.

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz
    A gyalogösvény fel a kilátóhoz
    A híres Borospohár öböl
    A híres Borospohár öböl (Wineglass Bay)
    A háttérben már szakad az eső
    A háttérben már szakad az eső
    Hát valahogy így néz ki, ha süt a Nap.
    Borospohár Öböl: hát valahogy így nézhet ki, ha süt a Nap. (internetről leszedett kép)

    Innen folytatjuk. A következő rész előzetese: fegyencek által épített híres hidak (tüskés híd, faragásokkal díszített híd, Ausztrália legöregebb hídja); Tasmán Nemzeti Park („lejárólapozott” tengerpart, ördög konyhája, blowhole, Tasmán boltív, Port Arthur fegyenc telep, motorcsónak túra); Hobart; Bruny-szigete. Jelen bejegyzés képei innen vagy a blog „Új-Képek” gombjáról érhetők el.

    Kata