Egyéb

Tasmánia – első rész

Hát akkor vágjunk is bele. Az új-zélandi bejegyzésből kiindulva nem lesz egyszerű négy hetet viszonylag tömören megírni, hisz rengeteg a látnivaló és az információ . Szokásunkhoz híven ez sem egy láblógatós nyaralás volt. Alig tudtam lenyomni Papi lázadásait. Végül egyszer „engedtem” :))) és beiktattunk egy 20-30 perces fürdést és lassú, napon száradást az egyik gyönyörű tengerparton. Elvégre nyaraláson vagyunk, nem?

Úgy indultunk neki ennek a négy hétnek, hogy ez csak terepszemle. Körbenézünk, jegyzetelünk és valamikor a közeljövőben újra „átugrunk” egy-egy hétre/10 napra és akkor csak arra az 1-2 nemzeti parkra koncentrálunk, ami kimaradt vagy nagyon tetszett. Így utólag elmondhatom, hogy az elgondolás jónak tűnt, mert rengeteg gyalogtúra és park maradt ki, amiket csak kutyafuttában láttunk. Ehhez nagyban hozzájárult az esős idő is. Nem hiába „riogatják” a turistákat azzal, hogy Tasmánián a négy évszak akár egy nap alatt is lepöröghet. Erre ékes bizonyíték a Cradle-hegyi csúcshódításunk, amit szikrázó napsütésben sikerült véghez vinni. Másnap viszont hó esett ott. Erről ugyan lemaradtunk, mert robogtunk tovább, de kempingszomszédaink lelkesen ecsetelték, hogy mi volt a hírekben és hogy ők épp oda tartanak.

A mai világban mindenki utána tud olvasni dolgoknak az interneten, de továbbra is vannak olyan olvasóink, akik ezeket a sorokat kinyomtatva, borítékban postán kapják és azt se tudják mi az hogy „google”. Szóval ezért továbbra is úgy írjuk a bejegyzéseket, hogy a nem „kocka fejű” emberek is képben legyenek 1-2 általános információval.

Tasmánia Ausztrália legnagyobb szigete. A sziget egészen az utolsó jégkorszakig Ausztrália része volt, majd a jégkorszak elvonultával a Tasmániát Ausztrálival összekötő földnyelv víz alá került. A jégkorszaki időkre utunk során majd látni fogunk egy szép példát. A sziget Magyarország területének kb 3/4-e és csak félmillióan lakják, ami azt jelenti, hogy 7 ember lakik négyzetkilóméterenként. Nem is olyan rossz arány. Teljes területének kb 40%-a természetvédelmi terület/park és további 20%-a a világörökség része. Tizenkilenc nemzeti parkja és 218 vízesése van. Igyekeztünk minél többet felkeresni. Jó móka lehetne egy olyan túra, hogy keressük fel Tasmánia összes vízesését… én benne lennék. Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna: a világ máktermesztésének jelentős része ezen a szigeten folyik. Tasmánia nagy mákosguba és bejgli evő nemzet lenne? Nem. Az orvosi célokra felhasznált morfiumtermékek 51%-át állítják itt elő. Láttunk 1-2 mák mezőt, de már csak betakarítás utániakat, így lemaradtunk a szép színes mákvirágokról.

Viszont sok más érdekes állatot láttunk. Rengeteg wallabyt, echidna hangyászsünt, wombatot és végre valahára a hőn áhított kacsacsőrű emlőst (Platypus) vadonban, nem állatkertben. Sajnos tasmán ördögöt nem sikerült elcsípnünk, de ahhoz nagy szerencse kell, hogy valaki vadon láthassa. Régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt, ma már kizárólag Tasmánia szigetén él. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Amúgy a tasmán ördög az egyetlen fennmaradt erszényes ragadozó faj, miután a híres tasmán tigris (erszényesfarkas) kihalt. Az utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki és az utolsó fogságban tartott példány 1936-ban múlt ki a hobarti állatkertben. A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.  🙁

Tasmániát először Abel Janszoon Tasman holland felfedező pillantotta meg 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el Holland Kelet-india főkormányzója után. Körbehajózta, majd partraszállás után kitűzte a holland zászlót és hivatalosan is birtokba vette, de ezzel nagyjából ki is fújt a hollandok lelkesedése. Több, mint száz évvel később, 1772-ben franciák is jártak a szigeten, majd egy évvel később megérkezett az első angol, Tobias Furneaux (ez nem francia név véletlenül?), s innentől kezdve az angolok már nem is akarták elhagyni Tasmániát, s úgy mint Ausztrália ez is Anglia fegyenc-szigete lett. Túl sok a bűnöző? Szabaduljuk meg tőlük. Vigyük el őket jó messzire. Nagy-Britannia először Amerikába vitte a rabokat (közel 52 000 fegyencet). Aztán 1775-ben Amerikában kitört a függetlenségi háború és Amerika azt mondta, hogy ide több rabot ne hozzatok. Így 1788-tól elkezdték Ausztráliába deportálni a bűnözőket egészen 1868-ig. Ez idő alatt anglia összesen 164 000 fegyencet küldött Ausztráliába. Söpörjük a szemetet a szőnyeg alá esete… Pedig a fegyencek nagy része nem hidegvérű gyilkos volt. Sokan csak azért kerültek börtönbe, mert ételt, ruhát, játékot loptak. Aztán sajnos a börtönélet csak rontott rajtuk.

Mivel Tasmánia még elszigeteltebb, mint Ausztrália, ezért ide a különösen veszélyes, visszaeső rabokat deportálták. 1853-ig bezárólag összesen 75 000 rab érkezett a szigetre. Rengeteg fegyenctelep működött a sziget különböző részein, amiből egy párat mi is meglátogattunk. De a szigeten akarva-akaratlanul a fegyencek kétkezi munkájába botlottunk. Rengeteg épület a fegyencek által gyártott téglákból, homokkő faragványokból épült. Itt vezették be az újfajta büntetési módot is. Úgy gondolták, hogy a korbácsolás és az élelem megvonás nem annyira hatásos. Ezért a rabokat pszihikailag próbálták megtörni. Magánzárkákban, mindenféle zaj kizárásával, teljes csendben tartották őket a nap 23 órájában. Amikor egy órára elhagyhatták a zárkát, akkor se beszélhettek senkivel és csukja volt a fejükön. Miután 1853-ban beszüntették a további rabok deportálását, a szigetet „Van Diemen földjéről” Tasmániára keresztelték.

És akkor most induljunk el a szigetre. Miután jó pár hónappal az indulás előtt befoglaltuk a kompot utána néztünk a karantén előírásoknak. Mit lehet és mit nem lehet bevinni a szigetre. Mindenféle gyümölcs és zöldség, valamint méz és méhészeti termékek bevitele tilos! Saját fogyasztásra húst, szalámit, kolbászt, sajtot, szárított magvakat és konzerv gyümölcsöt/zöldséget viszont be lehet vinni. A kompra visztont nem lehet felvinni kemping gázpalackot. Még a kis aeroszolos gázpalackokat sem. Aztán tudtuk, hogy a 19 nemzeti parkból mi a lehető legtöbbet szeretnénk felkeresni. Egy parkba a belépő 24 dollár/autó, kivéve a Cradle Mountain-i parkba. Oda 16,50 dollár/fő. Egy kisebb vagyon kerekedhet ki belőle, ha legalább 4-5 parkot szeretnénk megnézni. Viszont van lehetőség egy 8 hetes nyaraló belépőt venni, ami 60 dollár/autó az összes parkba, vagy éveset 70 dollár/autó, vagy két éveset 123 dollár/autó venni. Ez a 24 dollár/park-hoz képest sokkal-de sokkal olcsóbb. Nem értjük a koncepciót, de nem is kell. A lényeg, mi a 8 hetest vettük meg előre. Krisztől tudtuk meg utólag, hogy ha elmész két parkba és kifizetted külön-külön a 24 dolláros belépőt és elmész a harmadikba is, akkor ha megtartottad a belépőket átválthatod 8 hetesre és csak a 60 dollár  különbözetét kell kifizetned. Nagyon rugalmasak. Komp befoglalva, parkbelépő kipipálva. Lázasan vártuk a január 23-át. A munkatársak is izgatottak voltak. Mindenki tanácsokkal és listákkal látott el. Mire vigyázzunk, mit nézzünk meg feltétlenül, hol a legfinomabb a tengeri herkentyű stb…

Tíz nappal 23-a előtt az egyik munkatársunk küldött egy cikket, hogy ezt láttuk-e…?! Elég viharos időjárás volt akkoriban nálunk. Melbourneben, ahonnan a komp indul 100km/órás szél tombolt. A kikötőre merőlegesen kihorgonyzott komp köteleit a szél elszakította és 90 fokkal megfordította a nagy „hajót”, nekinyomva a komp orrát a kikötőnek és a felvezető rámpának. A rámpa összetört és a hajótest is sérült. Amíg ki nem javítják, addig minden foglalást befagyasztottak és meghatározott ideig szüneteltették a járatot. Kezdhettünk izgulni. Még szerencse, hogy a kompjegyen kívűl semmi más foglalásunk nem volt Tasmánián. Nem foglaltunk előre semmi szállást, hisz Dömével és a tetősátorral terveztük körbejárni a szigetet. Ha jól emlékszem indulás előtt 3-4 nappal már olyan hírek jöttek, hogy minden ki van javítva és zavartalanul megy az utasszállítás. Hurrá!

spiritoftas2 spiritoftas1

 „A szél romboló munkája…”

Spirit of Tasmania, a kompunk
Spirit of Tasmania, a kijavított kompunk

Szombat reggel hajnali négykor keltünk és 5:13-kor Papi, én és Döme már robogtunk is Melbourne felé. „Ló utat Döme!” 🙂

Kompunk aznap este 19:30-kor indult. Előtte 2,5 órával kell ott lenni, mert eltart egy darabig mire mindenki felszáll. Ne a Komárno-Esztergom közti kis kompra gondoljatok. Ez egy 10 emeletes, 194 méter hosszú nagy vasdarab. Ötszáz autó és 1400 utas befogadására is képes. Fedélzetén különböző árkategóriájú kabinok közül lehet választani, vagy meg lehet elégedni a viszonylag kényelmes, lábtámaszos dönthető székekkel is, amikért nem kell felárat fizetni. Két kis mozi, egy önkiszolgáló étterm, két bár és egy büfészerűség található a hajón. Ezek a kompok (mert kettő van belőle) eredetileg Olaszország és Görögország között hajóztak. Majd ide kerültek, hogy a Melbourne-Devonport közti 429 km-es szakaszon 9-11 óra alatt utasokat vigyenek át Tasmánia szigetére.

Szóval reggel 5 után indultunk, hogy az előttünk álló 725 km-es utat leautózzuk és legkésőbb délután 5-re Melbournebe érjünk. Útközben nem szöszöltünk, csak kajálni és pisilni álltunk meg. Délután 15:30-ra le is értünk. Sétáltunk a parton, elnyaltunk egy fagyit és már meg is kezdték a beszállítást. Itt nem kellett előre külön becsekkolni, mint a Kenguru-szigeti kompra. A kocsiban ülve kellett maradni, majd a kis kukszliban csücsülő Gizi a foglalásunk és egy hivatalos irat bekérése után kiadta a helyünket és lassan araszoltunk a hosszú sorban a hajó gyomra felé. Nagyon profin ment az irányítás. Miután Gizitől megkaptuk a papírokat, átnézték a kocsit, kérdezgettek, hogy mi van nálunk. Még a motorháztetőt is ki kellett nyitni. Utána attól függően, hogy ki milyen autóval van, annak megfelelő emeletre irányították. Papi nagyon ügyesen levezette Dömét a hajó második szintjére, szálláshelyünk pedig a nyolcadik emeleten volt. Arra figyeljetek, hogy ha leparkoltatok az autóval, akkor utána minden cucc, amire szükségetek van másnap reggelig legyen nálatok, mert tilos visszamenni az autókhoz. Nem is lehet, mert zárva vannak a raktér ajtajai. Indulás előtt fél órával a biztonság kedvéért benyeltünk egy rókázás elleni gyógyszert, aztán a tetőteraszon megvártuk, míg elhagyjuk a kikötőt. Szép volt a város a hajóról. Aztán elhaladtunk a túrista infósJózsihoz, jól kifaggattuk és mivel a kompon 20%-os kedvezmény van a Gordon folyói hajóutakra, be is foglaltunk két helyet. Majd a menzára mentünk, vacsiztunk és beültünk a moziba. Valami kémes filmet néztünk meg, de én szokás szerint elaludtam rajta. Papi hősiesen végignéztre. Majd nyugovóra tértünk a székeinkbe. Vagyis csak Papi. Mivel nem volt tele a hajó, ezért én a székek előtt a szőnyegen feküdtem le. Szegény Papi nem sokat tudott aludni, mert annyira azért nem olyan kényelmesek ezek a székek. Reggel 5:30-kor ébresztett a hangosbemondósGizi, hogy hamarosan kikötünk és majd a parkolási szinteknek megfelelően fogják szólitani az embereket, hogy mehetnek az autójukhoz.

Melbourne látképe a vízről
Melbourne látképe a vízről

Ahogy a nagykönyvben meg van írva 6:00-kor ki is kötöttünk és 6:30-kor már Döme kerekei is szárazföldön voltak. Az óramutató járásával megeggyezően indultunk el. Így az első napokban az északi rész felét és a keleti oldalt jártuk be. Launceston városa felé mentünk a Tamar völgyébe, aztán a Tüzek öble (Bay of Fires) volt a cél. Utunk során két dolgot kezdtünk el „gyűjteni” sok más kacat (homok, kavicsok, kagylók) mellett:  a vicces postaládákat és Tasmánia „nagy” dolgait. Lehet, hogy erről már írtam korábban. Véletlenül kattantunk rá erre. Országszerte vannak olyan helyek, ahol felípítettek valami nagyot, a helyre jellemzőt. Például itt nálunk SA-ban van egy nagy narancs, a naracstermő vidéken. Vagy egy nagy fa hintaló, ott ahol fából faragnak játékokat. Szóval ilyenekre gondoljatok. A Wikipédia külön oldalt szentel neki, ahol államok szerint felsorolja ezeket a helyeket: https://en.wikipedia.org/wiki/Australia’s_big_things

Tasmán postaládák
Tasmán postaládák
"A nagy dolgok"
„A nagy dolgok”

Útközben Launceston felé meg szerettük volna nézni a Liffey vízesést. A térképet követve jobbra-balra kacskaringózva próbáltuk megtalálni az odavezető utat, ami sikerült is, de a vízeséshez vezető közvetlen bekötő út le volt zárva, merthogy bozóttűz van. Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Miért nem lehet ezt a táblát kitenni a főúti kereszteződéshez? Miért autóztatják az embert durva földúton 40-50 km-et, aztán a cél előtt 2-3 kilóméterrel kiírják, hogy bocsi, de tilos a behajtás. És ez nem az egyetlen ilyen eset volt. Az utolsó napok egyikén is főútról lefordulva majd 20 km-et beautózva a susnyákosba a vízesés előtt 6 km-re kitették, hogy tűz van és egy tapodtat se tovább. No comment. Pedig mikor volt térerő, mindig ránéztük a tűzoltóság weboldalára, hogy merre van tűz és hol vannak lezárások. Na mindegy.

Launceston városa nem nagy durranás, a sok egyirányú utca kezdett megőrjíteni, így nagyon hamar továbbálltunk és inkább a Catarac hasadéknál töltöttük el az időt. Itt van ugyanis a híres libegő, ahol a leghosszabb a két oszlop közötti drótkötélpályaszakasz a világon, a maga 308 méterével. De a felvonónál a hasadék sokkal érdekesebb és szebb. Mi most csak egy rövid, 45 perces körsétát tettünk, de lehetőség van hosszabb kirándulásokra is. Ami nagyon tetszett, hogy a hasadék bejárata előtti tisztáson egy nagy, igényes úszómedence is van, ráadásul teljesen ingyenes! Aki teheti ne hagyja ki. Gyerekeseknek kötelező megálló ez jó időben. Ráadásul a medence ketté van osztva, sekély a gyerekeknek és fokozatosan mélyülő a nagyoknak.

Catarac Hasadék
Catarac Hasadék

CataracGorge2Utána végigautóztunk a Tamar folyó mentén Beauty Point-ig, ahol úgy terveztük, hogy megnézzük a csikóhal farmot, de sokaltuk a belépőt, így tovább álltunk. Elmentünk egészen Greens Beach-ig, viszont a völgy másik oldalára a világítótoronyhoz már nem mentünk el. Visszafele menet még elugrottunk a Notley hasadékhoz, ahol sétáltunk egyet a páfrányok között. Szép kis körtúra, de a vége cseppet meredek. Az előbb említett „nem látogatható” vízesés miatt késésben voltunk és már nem értünk el St Helen-ig, így útközben kellett valahol kempinget keresni. Meglepetésünkre minden hely, amit felhívtam tömve volt. Aztán az egyik kempingesGizi ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Branxholmit. Felhívtam és pont volt még egy helyük. Telefonon befoglaltam és a lovak közé csaptunk.

Mikor odaértünk láttunk, hogy egy nagyon pici falucska főútja mellett van egy park, ahova felrajzoltak 10-12 sátrazó helyet. Az út másik oldalán volt egy kisbolt+benzinkút egyben és ott kellett fizetni és kulcsot kérni a sorompóhoz. Gizi azt mondta, hogy álljunk be arra az egy áramos helyre, ami még üres (mert nekünk áramos hely kellett). Legurultunk és állnánk be, de a konnektorunk foglalt. A hely üres, de valaki „lopja” az áramot. Mint a nyomozók végigmentünk a kábel mentén és láttük, hogy az egyik lepuki, állandóra leállított lakókocsi innen viszi az áramot. Visszasétáltam és próbáltam Gizinek vázolni a helyzetet. Nem igazán értette. Lapozgatta a kockás füzetét és egyfolytában azt hajtogatta, hogy márpedig van egy szabad hely. Én meg azt, hogy igen van, az autó be tud állni, de nincs áram. Nekünk kell áram, és mi ennek megfelelően fizettük ki a díjat. Gyere le Gizi és nézd meg. Nem akart lejönni, mert, hogy ő nem téved és egy darab hely még szabad. De nem érted, hogy nincs ott áram? Szó szót követett, majd azt mondta, akkor álljunk a medence mellé és ott a falnál van konnektor, vagy álljunk mindjárt a BBQ mellé és onnan vigyük el az áramot hosszabítóval. Ott hagytam, mert kezdett lüktetni az agyam.

Visszamegyek, vázolom Papinak a szitut. Megnéztük a medence melletti falat, de ott állt egy szintén állandó nagy lakóbusz, nem volt hova dugni. Elballagtunk a BBQ-hoz… hát a sütők felett lógva jött volna el a kábelünk, át a földúton, így mindenki a zsinóron keresztül hajtott volna át. A gyalogosokról nem is beszélve. Mi van ha valaki orrabukik benne?! És mi van ha valaki sütögeti a vacsiját és belóg a 220…?! Na az egyik kempingező bácsika látta, hogy ide-oda tolatgatunk a kempingben egyik-helyről a másikra és felajánlotta, hogy ha van elég hosszú kábelünk, akkor ő arrébb áll a kocsijával és az ő dugójáról csíphetünk áramot. Még szerencse, hogy Papi mindig két 25 méteres hosszabítót tesz be. Viszont innentől fogva nem tudtuk levakarni a bácsikát. Egyfolytában mesélt. Anyával, gyerekével és annak családjával, meg az egyik haverjával voltak itt. Kiderült, hogy innen nem messze a hegyi patakokban féldrágaköveket lehet találni. Zafírt, topázt, füstkvarcot és még sok minden mást. Azért voltak ott, mert épp gyűjtőúton voltak. Többször jártak már itt és állítólag elég jól megy az üzlet. Ők kimossák, aztán valahol ázsiában már van egy bejáratott csiszolójuk, oda elpostázzák a nyers követ, csiszolt visszajön és ők meg eladják, vagy ékszerésszel belerakatják gyűrűkbe. Büszkén mutogatta a nagy becsétgyűrűjét, aztán odahívta anyát, hogy mutassa meg az övéit. Anya mind a 10 ujján gyűrű volt, a haja meg szivárvány színű. Ja, és nyudíjasok voltak. Aztán kihozta az elmúlt napok termését, amit mi jól megnézegettünk. Jó lett volna elmenni azokhoz a patakokhoz kicsit pancsolni/gyűjtögetni, de az nagyon borított volna mindent.

Másnap gyors pakolás után egyből a Ralphs vízesésnél kezdtünk, ami egy 20 perces séta a parkolótól. Különlegessége, hogy  Ausztrália azon legmagasabb vízesése, ahonnan törés nélkül esik le a víz. Száz méter zavartalan szabadesés. Nem volt épp nagy vízhozam, de nagyon látványos. Ahova kiálltam, oda ti ne álljatok ki! A visszafelé úton találkoztunk egy idős párral, és ők mondták, hogy a St Columba vízeséshez is menjünk el mert az is nagyon szép. Ez ugyan nem volt a listán, de a kék tó után útba ejtettük. Szintén egy kellemes, jól kiépített 20-30 perce sétaút visz el a vízeséshez. A drágakőmosóJózsi említette, hogy útban St Helen felé mindenképp menjünk be a „Szent Tehén” kávézóba, mert hogy az milyen jó. A kávézónak vannak tehenei és azok tejét használják, vagy a tehenészetnek van egy kávézója… vicaverza, és hogy meg lehet nézni a fejést megígy-megúgy tuti jó. Háááát?!. Mi speciel csalódtunk benne. Ez az egy hely volt Tasmánián ahol rengeteg légy volt. Amúgy sehol máshol egyetlen egy légy se. Zéró. Ilyen kellemes sátorozásunk még sose volt. Nem kellett folyton „szalutálni” a legyeknek. Kivéve itt a kávézóban. Rendeltünk 1-1 levest ebédre és utána még egy pizzát. Leültünk és Papi feltette a költői kérdést: ugye úgy fogják kihozni, hogy először a levest és majd miután megettük jön majd a pizza? Mondom, persze, hiszen rendeltünk mindketten levest is, csak van annyi gógyijuk. Nagyon sokat kellett várni a kajára és egyszerre mindent odadobtak az asztalra (amin alig fért el a kaja), hogy nesze edd meg. Úgyhogy kezdtünk a pizzával, ki ne hűljön  (bocsi pizzaszerűséggel), majd ráküldtük a levest. Felejtős a hely. Csak szólok.

Ralph vízesés, Na hol vagyok piros gatyában?
Ralph vízesés, Ott vagyok piros gatyában!
St. Columba vízesés, 90 m magas
St. Columba vízesés, 90 m magas

Végre elértük a keleti partot és sétálhattunk a híres Tüzek Öblében. Én ezidáig úgy hittem, hogy az öböl neve onnan van, hogy a part mentén lévő sziklákon erős narancssárga algák tapadtak meg és mivel hasonló a színe, mint a tűznek, ezért az öblöt is így hívják. De nem. 1773-ban egy hajóskapitány őslakos tüzeket látott a parton és innen a név. Így már nem is olyan jó ez a név. Sokkal jobb az én szikla+alga+tűz asszociációm. Körülbelül 20-30 km hosszú partszakaszt fed le ez a természetvédelmi terület a Bilabong Bay-től egészen fel az Eddystone Point-ig. Úgyhogy akinek több ideje van, az álljon meg több helyen és sétáljon le a partra többször. Nagyon jó időnk volt. Szikrázó napsütés, fehér homok, azúrkék tenger és narancssárga sziklák. Már lelki szemeim előtt láttam a borospohár öblöt is. Ha ez ilyen csodálatos, akkor az már csak hab lesz a tortán. Aha. „Bilibe lóg a kezem” esete volt. Ahogy elhagytuk a Tüzek öblét és közeledtünk a Freycinet Nemzeti Parkhoz az idő kezdett elromlani és mint tudjuk a borospohár öbölhöz (Wineglass Bay) elengedhetetlen a napsütés. Anélkül csak egy öböl. De a Nap csodálatos színeket varázsol oda, már akinek sikerül elcsípnie. Ráadásul ez a tengerpart rajta van a „világ tíz legszebb tengerpartjai” listán.

Tüzek öble
Tüzek öble (Bay of Fires)

BayOfFires2Elkezdett esni az eső. Ennek ellenére beöltöztünk, hogy elgyalogoljunk az öbölhöz. Ezen a félszigeten két gyalogtúrát szerettünk volna megcsinálni, de csak az egyik rövidített változatát sikerült kivitelezni, mert rendületlenül szakadt az eső. A Wineglass Bay Circuit egy 4-5 órás körtúra, aminek az első szakasza a Wineglass Bay Lookout, ahonnan szépen rálátni az öbölre és már innen is jól látszik, hogy miért ez a neve az öbölnek. Mert olyan az alakja, mint egy porospohár. Ez a kilátó amúgy a legnépszerűbb, mert ez a legkönnyebben megközelíthető. Igényesen kiépített gyalogút visz fel odáig. Egy óra oda-vissza. Ebből kifolyólag zsúfolt is. Szinte mindenki ezt választja. A körtúra a kilátótól levezet magába az öbölbe majd visszafordulva a másik oldalon a Hazards Beach és Great Oyster Bayt érintve visszavezet a parkolóba. Szóval mi csak a kilátóig jutottunk és vissza a parkolóba már szakadó esőben gyalogoltunk. Butaság lett volna 5 órát esőben gyalogolni. A magas páratartalomról nem is beszélve.

A másik kiszemelt ösvény a 3 órás Mt Amos csúcsa lett volna. Kihívás lett volna, mert nagyon meredek, de a kilátó feletti hegyre visz fel, ahonnan elvileg még jobban rálátni az öbölre és sokkal jobban látszik a „pohár forma”. Bárcsak több és jobb időnk lett volna ebben a nemzeti parkban. De ide tuti még egyszer legalább visszajövünk! Szakadó esőben még kigyalogoltunk a Cape Tourville világítótoronyhoz, ahonnan halványan látható a távolban a Wineglass Bay. Majd átautóztunk a Coles Bay-be ebédelni. Nyugodt szívvel ajánljuk a Tombolo pizzériát. Isteni finom volt a pizzájuk. Aztán beugrottunk egy információs irodába, hogy érdeklődjünk az egy napos Mária-szigeti túráról. Két túra közül lehet választani, de minden nap csak egy hajó megy ki maximum 22 emberrel. Így aki legelsőnek foglalja be az utat, az döntheti el, hogy aznap az egyes vagy a kettes számú túrát csinálják. Ez már kezdte szűkíteni az esélyeinket, mert mi csak a kettes számú túrát szerettük volna megcsinálni. Ugyanis a Mária-szigeten van a Borospohár Öböl ikertestvére, a Riedle Bay, ami teljesen úgy néz ki, csak egy cseppet nagyobb. InformációsGizi felhívta nekünk a túraszervezőket, hogy mi a dörgés, lesz-e holnap túra, illetve foglalt-e már be valaki. Szerdai napot írtunk ekkor. HajósJózsi azt mondta, hogy egészen szombatig olyan rossz idő lesz, hogy tuti nem hajóznak ki, mert nagyon veszélyes. Na bumm. Mária-sziget kimarad, mert nem fogunk szombatig itt csücsülni. Később visszaautózni a nyugati részről meg nem éri meg, időpocsékolás. Ez is rákerült „azidemégvisszakelljönnilistánkra”. Az esőre és az időjárás előrejelzésre való tekintettel nem volt értelme folytatni az utunkat a keleti parton, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy picit beautózunk a sziget belseje felé hátha ott jobb az idő.

A gyalogösvény fel a kilátóhoz
A gyalogösvény fel a kilátóhoz
A híres Borospohár öböl
A híres Borospohár öböl (Wineglass Bay)
A háttérben már szakad az eső
A háttérben már szakad az eső
Hát valahogy így néz ki, ha süt a Nap.
Borospohár Öböl: hát valahogy így nézhet ki, ha süt a Nap. (internetről leszedett kép)

Innen folytatjuk. A következő rész előzetese: fegyencek által épített híres hidak (tüskés híd, faragásokkal díszített híd, Ausztrália legöregebb hídja); Tasmán Nemzeti Park („lejárólapozott” tengerpart, ördög konyhája, blowhole, Tasmán boltív, Port Arthur fegyenc telep, motorcsónak túra); Hobart; Bruny-szigete. Jelen bejegyzés képei innen vagy a blog „Új-Képek” gombjáról érhetők el.

Kata

3 hozzászólás

  • DZoli

    Végre egy kis olvasnivaló… Természetesen megnézegettem a feltöltött képeket is. Megint szép helyeken jártatok. De mik azok a kötött kabátok a fákon? Valaki nagyon ráért? 🙂

    • Kata

      Nem igazan tudjuk, hogy miert is kaptak kabatkat a fak… Tobb helyen is lattunk ilyet. Volt olyan, hogy az egesz park fel volt oltoztetve. Fak, korlatok, tablaoszlopok. Biztos a helyi iskola kotes/horgolas szakkore vagy raero emberek. Hm?

  • DZoli

    Erre a kötés/horgolás szakkörre nekem is van történetem 🙂 Itt Angliában (is) mindenféle rendezvényen látogatók ezrei vesznek részt. Már régebben mondtam, hogy ha lenne Angliában kötés-horgolás klub (még az is lehet, hogy van…), és valaki kitalálná, hogy hétköznap, éjjel 3 órakor, pl. a hozzánk közeli Sherwood Pines erdőben bemutatót tartanának a legújabb kötött holmijaikból, biztos lennének ott pár százan érdeklődők…
    Úgy látszik, Tasmániában is hasonlóan sok ráérő ember akad. És most csak remélni merem, hogy vicceltem… 🙂

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük