• Egyéb

    Ráncfelvarrás

    Elkészült. Ahogy ígértem. A jövőben cseppet igényesebb térképpel fogjuk szemléltetni az útjainkat. A korábbi eléggé fapados módon készült. Kihajtogattunk egy térképet, felülről lefényképeztük és arra vittük fel az útjainkat Paint-ben. Eléggé csúnyácska volt, de a célnak megfelelt. Az utóbbi hónapokban addig nyaggattam Papit, hogy végül összerakta nekem Photoshopban ezt az új verziót. Elvégre ő a profi, ő dolgozik néhanapján az orthofotósoknak Photosopban. Letöltöttem egy ausztrál és egy új-zélandi digitális térképet. Elmagyaráztam Papinak, hogy hogyan szeretném, ő összerakta, eltüntette a feliratokat, szépen kitöltötte egyforma kék színnel ahol szükséges volt, hogy egységesnek tűnjön. Mikor elkészült, előszedtem minden eddigi túránkat és felvittem az útvonalakat. Mostantól ezt fogjuk bővítgetni. Vannak olyan helyek, ahol már többször is jártunk és van egy-két olyan kisebb túra, amit a méretarány miatt képtelenség felrajzolni, de ettől eltekintve szerintem elég jól szemlélteti, hogy merre is jártunk már. Éppen itt volt az ideje ennek a plasztikázásnak. Picit profibb.

    Fekete kukacok: a 2007 óta bejárt útvonalaink, piros karikák: a kivégzett szigetek
  • Egyéb

    Új-Zéland, Déli-sziget: 3 rész

    fejlec_SnowLandingAlcím: A hó és jég birodalmában

    Elérkeztünk utazásunk utolsó szakaszába. Most már csak a sziget nyugati partján haladunk felfelé egészen a Palacsinta sziklákig és onnan fordulunk vissza Christchurch városába, ahonnan hazarepülünk. Sajnos nem fért bele az időbe a Déli-sziget tetején elterülő Abel Tasman Nemzeti Park, de nem is baj, majd legközelebb ott kezdünk.

    Már a 22-dik napnál járunk. De nem számoljuk. Sodródunk az eseményekkel, nem győzünk betelni a természet szépségeivel. Annyira kikapcsolt az agyunk, hogy új szavakat alkottunk (főleg én), amiken jót röhögtünk. Például, így a harmadik hét után kezdett a kosz gyarapodni a lakóautóban. Hiába söpörtünk rendszeresen, megjelentek a porcicák, amik engem felettébb idegesítettek. Mivel nem jutott eszembe a porcica szó, hirtelen azt sikerült mondanom, hogy: cicaszösz. 🙂 Aztán szavakat kezdtem összevonni. A gyönyörű szóra gondoltam, de mire a gondolat leért a számhoz a szép szót mondtam ki azzal a különbséggel, hogy a gondolt szó első betűjét tettem a széphez: de gyép! A belebukunk-ráfázunk nálam belefázunk. Aztán Papinak melege volt és megkérdezte tőlem: Neked is meleged van? Erre én: Mit össze ugrálsz szerintem… Hááát ez az akart lenni, hogy: Szerintem azért van meleged, mert össze-vissza ugrálsz, mint a sajtkukac, ami Papira nagyon jellemző. Szóval jól elszórakoztattuk egymást ezalatt a 4 hét alatt. 🙂

    Búcsút intettünk az Indián motornak és a sziget legdélebbi városából elindultunk északra, hogy tiszteletünket tegyük a gleccsereknél. Az Alpok meredek hegycsúcsai miatt nem sok lehetőség adódik az átvágásra. Ismét keresztül kell menni Queenstown városán, ahol már jártunk. Onnan aztán a Haast hágón keresztül vágtunk át a Déli-Alpokon. Összesen 3 hágón lehet keresztülmenni az Alpokon autóval: Haast, Lewis, Arthur’s. Ne rohanjunk. Sok szép látnivaló van útközben, álljunk meg, szálljunk ki és sétáljunk be a kék tavakhoz (15 perc a parkolótól) vagy a 28 méter magas Thunder Creek vízeséshez. A kék tavaknál kicsit elidőztünk, mert Papi jól eljátszadozott a patak álltal szállított kavicsokkal. De nemcsak Papit kötötték le a kavicsok. Szinte mindenki, aki kisétált ide, lement a patak árterére és az ott felhalmozódott mindenféle méretű kavicsokból tornyokat épített. Rengeteg kisebb-nagyobb tornyocska díszítette a patakmedret, amit a következő áradás majd elmos. Volt ott egy nagyon lelkes család. Bár inkább csak a szülők voltak lelkesek. A gyerekek az első 5 perc után megunták a kavicsok egymásra rakosgatását és unottan vártak a szülőkre. Anya és apa annál jobban élvezte. Valószínűleg építészek lehettek, mert tudományosan megtervezett, bonyolult toronyegyüttest építgettek. Mikor odaértünk javában építették, keresték a megfelelő lapos kavicsokat. Mi elsétáltunk a függőhídhoz, megnéztük a kék tavat, Papi felhúzott két tornyot, fényképezgettünk és ezek még mindig a szuper tornyukat rakosgatták. Jól el voltak.

    Kék tavak
    Kék tavak
    A toronyépítők egyike...
    A toronyépítők egyike…
    Thunder Creek vízesés
    Thunder Creek vízesés

    A hágón átérve elértük a Déli-sziget nyugati partját. Papi gyorsan hazaintegetett Móniéknak, mert ekkor voltunk a legközelebb Ausztráliához. Majd haladtunk is tovább a Fox gleccserig. Még a tervezési fázisban körbejártuk ezt a gleccser témát, mivel szerettük volna megmászni az egyiket. A nyugati parton két nagyobb gleccser van: a Fox és a Franz Josef. A büdzsébe sajnos nem fért bele mindkettő, így dönteni kellett. Választásunk a Fox gleccserre esett. A másik is biztos szép, de a számok döntöttek. A Fox gleccser olcsóbb, kevesebb a turista, nem annyira meredek, mint a Franz Josef és ez a leghosszabb gleccser. A lesétálandó távolság a Fox gleccserhez 1,5 km, a Franz Josefhez 2,5 km.

    A két gleccser 24 km-re van egymástól. Érdekességük az, hogy 240 méter tengerszint feletti magasságban érnek véget, míg az európai gleccserek 2000 méteren figyelhetők meg. Ez azt jelenti, hogy talán ezek a legkönnyebben megközelíthető gleccserek a világon, hiszen nem kell 2000 méter magasra mászni ahhoz, hogy lássuk őket. Továbbá e két gleccser akkumulációs zónájában (ez a gleccser tetején lévő fensík, ahol a hó összegyűlik) felgyülemlett hó mennyisége szinte a legnagyobb a világon, akár 20-30 métert is hízhatnak évente. Ez a hatalmas hótömeg a gleccser motorja, ez „mozgatja”: tízszer gyorsabban csúszik lefelé, mint a világ többi gleccsere (ha „jó kedvében van” akár napi 2 métert is csúszik). Az elmúlt 100 évben a globális felmelegedés miatt folyamatosan sorvadnak, igaz 20 évente mindig volt egy kis növekedés, de ez 1999-ben teljesen megállt. Sajnos a két gleccser hosszában és tömegében is zsugorodik. Örülünk, hogy még időben sikerült tiszteletünket tenni e két gyönyörű természeti jelenségnél.

    A turisták fél- és egész napos túrák közül választhatnak. A gleccserhez gyalog, részben busszal, vagy akár helikopterrel is feljuthatunk. Elsőre kicsit félelmetesnek tűnhet ez a sok jég, de ne ijedjünk meg. A túravezetők mindenre fel vannak készülve. Mi egy 6-7 órás gyalogtúrát választottunk. Egy eligazítással kezdődött az egész, ahol elmondták mit szabad és mit nem. Ne nagyon térjünk le az „ösvényről”. Az ösvény ebben az esetben az a nyomvonal, ahol a túravezető lépked, csákányával lépcsőfokokat vág a jégbe, vagy 1-2 laza jégfalat megpiszkál, hogy biztonságos-e. Aztán kiosztják a gyapjú zoknikat, bakancsokat, vízálló kabátokat-nadrágokat (ha szükséges), esetleg kesztyűt, sapkát (ha nem készültél fel eléggé). A hágóvasakat és a botokat később, a gleccser szájánál adják oda. Mi mindent vittünk és szerencsére még a saját bakancsunkat is használhattuk! Nem szeretjük a tetveinket, lábgombáinkat párosítani másokéval. 🙂

    A gleccsermászó csapat!
    A gleccsermászó csapat!

    A túra első 1,5 km-e azon az úton halad, amit minden más turista használ, ha közelebb szeretne sétálni a gleccserhez. Ennek a végén van egy korlát táblával: ennél tovább ne. Veszélyes. A gleccser kiszámíthatatlan. Bármikor leszakadhat egy nagyobb jégdarab, ami betemetheti az óvatlan turistát. Legutóbb 2009-ben a Franz Josef gleccser szedett 2 ausztrál áldozatot. Túl közel mentek és a 100 tonna leszakadó jég maga alá temette őket. Az egyiket a baleset után nem sokkal ki tudták ásni, a másikat egy héttel később találták meg 10 km-rel lejjebb a völgyben, ahova a víz sodorta. Innen a vezetőnk elterelt minket egy lezárt ösvényre, ahonnan a fizetős túrák indulnak.

    Kezdetben sima kis gyalogösvény kanyargott felfelé a völgy oldalában. Majd egyre meredekebb lett. Végül egy kis láncos, létrás szakasz is következett (nagy örömömre), majd egy magaslaton megpihentünk. Innen nagyon jó kilátás nyílt a gleccserre. Ekkor tudatosult bennünk, hogy ha törik, ha szakad ezt meg kell nézni a levegőből is. Kis piknik, fényképezgetés és indultunk tovább. Most lefelé haladtunk és fél óra múlva elértük a jeget. Itt mindenki megkapta a hágóvasat és a botot/botokat, majd kezdetét vette a több órás gleccserkaland! Az egész gleccser egy óriási labirintus. A vezetők dolga nem egyszerű, a gleccser „él és mozog”, folyton változik. Ahol ma biztonságos ösvény volt, nem biztos, hogy  holnap is az! Szűk jégfalak, kanyargós alagutak/járatok, meredek árkok/hasadékok és szakadékok útvesztője. Lenyűgöző volt! Egy kis árnyoldala volt a túrának: nem sütött a Nap! Pedig szikrázó napsütésben a jég csodálatosan kék színű. Mi ezt sajnos nem láthattuk, de így is meseszép volt. Papi minden kis lukba, hasadékba bedugta a mászást megkönnyítő síbotját, hogy megnézze milyen mély. Tízből 9-szer feneketlen lyuk volt, ami azt jelentette, hogy a gleccser alatt zubogó patak kisebb barlangrenszert vájt magának és ezen hasadékok egészen leérnek a gleccser aljára. A gleccser néhol a 300 méter vastagságot is eléri.

    FoxGleccser2Fox gleccser, a beszakadásnál lévő kis pontok emberek, hogy lássuk a méreteket

    Közelebbi kép a Fox gleccser végéről.
    Közelebbi kép a Fox gleccser végéről
    Na, kié a gleccser??!!
    Na, kié a gleccser??!!
    Fox gleccser
    Fox gleccser

    FoxGleccser6   FoxGleccser7

    Ezt a 6-7 órás túrát naponta kétszer indítják. Reggel 9:10-kor és 10:10-kor. Mi az elsőre foglaltunk be, de így is elment rá az egész nap, mert a túra végeztével még visszasétáltunk a gleccser végéhez fényképezgetni. A helikopteres túrát másnapra tettük.

    Azzal a gondolattal feküdtünk le, hogy holnap felemelkedünk a levegőbe. Fel a magasba, a hegyek, gleccserek fölé… Reggel összecuccoltunk és betértünk egy helikopteres irodába, akik kirabolják a túristákat egy 10 perces show-ért. Sikerült a legolcsóbbat felhajtani. Egy gond volt: minimum 4 emberrel szállnak csak fel. Jól elkenték a szám szélét. Papit annyira nem viselte meg, de én rendesen magam alatt voltam. Nagyon szerettem volna felülről látni. Pici reménysugár villant át az agyamon, amit gyorsan vázoltam is Józsinak. Na, jól figyelj Józsi. Vegyél elő papírt, ceruzát és írd fel a nevünket és a telefonszámomat. Mi most átugrunk a Franz Josef gleccserhez és ha valaki addig idejön hozzád azzal, hogy repülni szeretne, akkor felhívsz és megvan a négy csókád! Kicsit nyomatékosítottam, hogy mi tuti a környéken leszünk és 100%-ban érdekel a dolog. Józsi felírta az adatainkat és megígérte hogy hívni fog.

    Átautóztunk a másik gleccserhez és besétáltunk addig, ameddig lehetett. Sajnos hiába sétáltunk be 2,5-3 km-t oda és ugyanennyit vissza a parkolóig, meg kell, hogy mondjam kiábrándító volt. A völgy szép, de a gleccser 500 méterre van a kiépített ösvény végétől. Ennél közelebb halandó túrista nem tud menni. Komolyan mondom távcsövet kellett volna vinnünk magunkkal. Ráadásul a parkolóban egy tábla hírdeti, hogy ez a távolság napról-napra változik. Lehet közelebb és lehet még távolabb is, attól függően, hogy aznap épp mennyire veszélyes a gleccser. Alig láttunk a jégből valamit. Míg a Fox-nál egészen a leszakadó jégig lehet menni, itt csak a szürke moréna kavicsokat lehet látni és a távolban valamiféle gleccserszerűséget. Télen lehet, hogy más, de nyáron szerintünk a Fox gleccserből többet lehet látni. Igencsak délutánba hajlott az idő. Józsi meg még nem hívott. Visszaautóztunk az előző faluba és megkérdeztük Józsit, hogy volt-e más érdeklődő. Senki az ég világon. Óóóó jajjjj! Na ne már! A fenébe! Szomorúan vettük tudomásul, hogy ugrott a légi túra. Folytattuk utunkat tovább északi irányban a part mentén.

    Útban a Franz Josef gleccserhez
    Útban a Franz Josef gleccserhez
    Sárga kötél jelzi: ennél közelebb nem jutsz! (háttérben a Ferenc Jóska gleccser)
    Sárga kötél jelzi: ennél közelebb nem jutsz! (háttérben a Ferenc Jóska gleccser)

    Úgy 45-50 km-t mehettünk, mikor az út szélén volt egy hirdetőtábla: helikopteres túrák iksz méter múlva balra a mezőn. Láttam én is, de az agyam nem vette le, mert már elég messze eljöttünk a gleccserektől. Innen visszarepülni oda, nem kis összeg lenne. Így levegőnek vettem a táblát. Nem így Papi. Látta, hogy nagyon szomorkodom és mondta, hogy nézd, helikopterezés, megforduljak? Ááááá, nem kell. Úgy 3 kilómétert mehettünk, mikor mégis azt mondtam, hogy nincs mit veszteni, most vagyunk itt, fordulj meg. Egy rozoga földúton kellett bemenni valakinek a földjére. Ott állt egy kis fabódé, amolyan „Üvegtigris”. A parkolóban állt még egy autó. Három ember a patak szélén ücsörgött, beszélgetett. Ahogy kiszáltunk Pollyból a fabódéból egy roppant szimpatikus, tökéletes fogsorral mosolygó középkorú ürge csapott le ránk. Nagyon megnyerő volt. Kedvesen beszélt, nem volt nyomulós, nem akarta eladni mindenáron a „portékáját”. Elmeséltem a faluban történt dolgot, hogy nem akadt másik két ember, hogy repülhessünk és, hogy mi csak egy gleccsert szeretnénk felülről megnézni. Semmi extra csavart nem akarunk. Mondta, hogy ott a pataknál az a két ember már több mint egy órája vár egy másik párra, hogy repülhessenek. Hú, mondom ez nagyszerű, de mégis mennyiért vinnél el minket innen? Hááát az az igazság, hogy az a pár egy havas landolású túrára menne a Déli-Alpokba, ami egy fél órás helikopterezés, a gleccser tetején leszálnának a szűz, vakítóan fehér hóba, majd egy kanyar a gleccser felett és irány vissza. Majd benyögte az árat.

    Húha. Ez nem a mi pénztárcánknak való. De Józsi nagyon akarta, hogy menjünk. Mondom neki: ide figyelj, mi Európából jöttünk, rengeteg havat láttunk már, túráztunk magas hegyekben télen, nem kell a havon landolás élménye. Nekünk ez nem élmény. Az viszont igen, ha láthatnánk a gleccsert felülről, de azért ennyit tuti nem fizetünk ki. Bocsi. Közben a csípős legyek körüldongtak. Utoljára a fjordoknál keserítették meg az életünket, de itt még durvább volt a felhozatal. Alig bírtunk meglenni kint, Józsi meg csak nyomta a dumát. Nekem úgy tűnt, hogy ő immunis a „harapásukra”. Nekem már szétrágták a lábszáramat.

    Végül Józsi elénkvetett egy kecsegtető ajánlatot. Azt mondta, hogy minket elvisz sokkal olcsóbban, csak menjünk, mert a mai nap nagyon lapos volt. Jól levitte az árat, de csak nekünk. Mondtam neki adjon 5 percet és átgondoljuk. Visszamentünk a lakóautóba, mert kint nem lehetett megmaradni. Tanakodtunk, végül Papi, a kincstárnok rábólintott. Egyedül visszasétáltam a bódéhoz, hogy kifizessem az utat. Szemem sarkából láttam, hogy az angol pár elindult a fabódé irányába. Józsi azt mondta, hogy mivel az angoloknak az eredeti áron adta el az utat, ezért, hogy ne bukjon le, legyen az, hogy amikor ideérnek én kifizetem a teljes árat és amikor elmennek a bódétól széttépjük a mi csekkünket és írunk egy újat a diszkont áron, amit megbeszéltünk. Csak nekünk, csak most! Jó magyar szokás szerint átfutott az agyamon, na átvertek, lehúznak. Most mi legyen. Papi nem volt mellettem, hogy megvitassuk, mert éppen ellenőrizte a kávédarálót, amivel nemsokára repülni fogunk,  így kénytelen voltam megbízni Józsiban. Csaknem ver át. Elvégre a Föld másik oldalán vagyunk. Itt biztos van még becsület. Kisebb vagyont hagytam ott. Aztán az angolok elindultak a kocsijukhoz, hogy összecuccoljanak. Józsi mondta, hogy tépjem szét az én példányomat, ő meg széttépte az övét, és újat írt nekünk. 🙂  

    Nekivágtunk a fél órás (!) helikopter túrának a Déli-Alpok hegyei felett. A helikopter nagyon kicsi volt. Szerintünk négy személyes, de a pilótával együtt öten nyomorogtunk benne. Úgy beszéltük meg, hogy odafelé az angolok ülnek elől, majd a havas landolás után helycsere és mi ülünk előre. A hegyek nagyon magasnak tűntek. A kis helikopter meg nagyon erőlködött, hogy el tudjon repülni felettük. Kicsit halálfélelmünk volt. Volt olyan csúcs, aminél azt hittük, hogy el fog akadni a heli talpa. Gyönyörű volt az egész út. A kanyargó kék folyó a völgyben, a havas csúcsok, a lefelé csúszó, gyűrödt hó. Aztán egyszer csak landultunk a havon. Húha! Igen, láttunk már havat, de ez egészen más volt. A mennyiség, a tisztasága, a szikrázó napsütés, vakító fehérség. Ezt nem lehet leírni, ezt látni kell! Olyan jó idő volt, hogy egy szál pólóban szálltunk ki. Mi szaladgáltunk a hóban, hógolyót gyúrtunk, Papi összedobott egy kisebb hóembert. Az angolokat annyira nem hatotta meg, csak áldogáltak egyhelyben. Pedig egy jó kis hógolyócsatát lenyomhattunk volna. Pár szót váltottunk a pilótával. A távolban láttunk még két másik, nagyobb helikoptert, akik szintén landoltak. Majd beszálltunk és elrepültünk a Fox gleccser fölé. Igen. Ezt szerettük volna látni! Ez ám a gleccser! Felejthetetlen élmény. Ez volt az első hosszabb helikopterezésünk. A korábbiak 5-10 percesek voltak. Köszönjük ezt a kedvezményes utat, Józsi! (csak a jegyzőkönyv kedvéért: nem volt semmi átverés, annyit vontak le a számlánkról, amennyiben megállapodtunk )

    Felemelkedtünk a magasba
    Felemelkedtünk a magasba
    A Déli-Alpok felülről
    A Déli-Alpok felülről
    Landolás a havon
    Landolás a havon (háttérben a „kávédarálónk”)
    A Fox gleccser felülről
    A Fox gleccser felülről

    Elértük a vicces nevű Punakaiki  városát, ahol a Paparoa Nemzeti Park terü­le­tén elterülő palacsinta sziklákat néztük meg. Nevüket onnan kapták, hogy úgy néznek ki, mintha több száz palacsintát rétegeztek volna egymásra. Harmincöt millió évvel ezelőtt az elhalt mészkővázas tengeri állatkák lerakódtak a tenger fenekén, majd idővel mészkősziklák képződtek belőlük. Ebben a geológusok biztosak. Abban viszont bizonytalanok, hogy egyes helyeken miért ilyen vékony rétegekből áll. Úgy gondolják, hogy a tengeráramlatok puhább agyagrétegeket mozgattak a lerakódó mészvázakra, majd a kiemelkedés után ezen puhább rétegek errodálódtak és így kapták mai formájukat. De kialakulásuk továbbra is rejtély a tudósok számára, csak találgatnak. A parkban egy jól kiépített 20-30 perces sétútvonal van. Ha szerencsések vagyunk, akkor sikerül elcsípnünk a gejzírszerű víz­kö­pő kür­tőt (blowhole-t), ami dagálykor csap fel. A főút melletti kávéházban ki van írva, hogy mely időpontokban „köpköd”. Mi apálykor értünk oda, így lemaradtunk róla, de a sziklák feledtették ezt a kis malőrt.

    Palacsinta sziklák
    háttérben a Palacsinta sziklák
    Palacsinta sziklák
    Palacsinta sziklák
    Palacsinta sziklák
    Palacsinta sziklák

    Elkezdődött a visszaszámlálás. Eljőtt az idő, hogy elinduljunk Christchurch irányába, mert lassan indul a gépünk vissza Ausztráliába. Keletnek vettük az irányt és a sziget belsejében Reefton városában szálltunk meg. A város nagyon egyszerű. Kempingje még egyszerűbb. A focipályából van egy kis rész lekanyarintva és oda lehet a sátrakat felverni. A lakóautók meg a pálya mellett parkolhatnak. A hely arról híres, hogy ez volt az első város Új-Zélandon, ahol elsőként vezették be az elektromos közvilágítást a város főútcáján. Mindez 1888-ban történt.  Az eredeti régi épületeket szépen felújították. Kimentünk este sétálni és olyan érzésünk volt, mintha valóban 1888-at írnánk. A hegyi utak nagyon szépek errefelé: patak mellett kanyargó, sziklába vájt, néhol csak egynyomtávú aszflatcsik. Az Arthur hágón jöttünk keresztül és útba ejtettük a híres Hammer Springs termál várost. Papi nagy örömére épp egy Chevrolet Corvette hétvége volt. Hemzsegtek a szebbnél-szebb autók. Naná, hogy Papi mindet körbeszimatolta. A hely hasonló lehet, mint otthon Hajdúszoboszló vagy Bükfürdő. Nem fürödtünk, csak megnéztük. Egy-két liter/másodperc sebességgel 47 méter mélyről jön fel az 52 fokos termál víz. 1859-ben fedezték fel a maori őslakosok, de soha nem telepedtek meg itt. Majd 10 évvel később kezdték használni a forrás vizét. Kezdetben külön medence volt a férfiaknak és külön a nőknek. Később szanatórium is épült ide.

    Arthur hágó
    Arthur hágó
    Kea papagáj
    Kea papagáj

    Itt említeném meg, hogy indulás előtt figyelmeztettek, hogy az Alpokban legyünk óvatosak a Kea papagájokkal. Ezek a madarak előszeretettel rongálják meg a parkolóban hagyott autókat. Kicsipkedik az ajtó körüli gumitömítést, megcsipkedik az ablaktörlőlapát gumiját. Elég sokat időztünk az Alpok mindkét oldalán és egyet sem láttunk. Kivéve, mikor megálltunk az Arthur hágón kialakított pirinyó parkolóban, hogy lefényképezzük a sziklába vájt utat. Na, itt láttunk egy darab Keát, aki békésen falatozgatott. A Kea papagáj a világon az egyetlen olyan faj, aki az Alpokban honos. Elég nagy testű (40-50 cm), olívaolaj-zöld színű, szárnya alatt narancssárga tollakkal és viszonylag nagy, keskeny horgas csőre van. Állítólag nagyon okosak. Intelligenciájuk vetekszik a majmokéval. Képesek eszközöket használni.

    Az utolsó napot arra hagytuk, hogy szétnézzünk Christchurch városában. Érdekelt minket mekkora pusztítást hagyott maga után a legutóbbi földrengés. De az építkezések, romeltakarítások miatt óriási dugók voltak. Kb egy órát tölthettünk a dugóban és nem haladtunk sokat előre. Úgy döntöttük, hogy nincs értelme erre pazarolni azt a drága időt, inkább autózzunk le a várostól 80 kilóméterre lévő Akaroa városába, ami a Banks-félszigeten fekszik.

    Régen a bálavadászok kikötője volt, még most is látható egy két erekje: nagy vasbödön, amiben a bálnazsírt olvasztották. Többnyire francia telepesek lakták. Némelyik utcanév francia és a házak is francia stílusban épültek. Szép kis város. Mi természetesen a vulkán miatt jöttünk ide. A terület, ahol a város is fekszik egy (pontosabban kettő) kialudt vulkán, amik 8-11 millió évvel ezelőtt jöttek létre. Mára a kráter egyik fala beomlott és tengervíz nyomult be, szép kis öblöt alakítva ki. A vulkán peremén festői úton lehet körbeautózni. Innen szép kilátás nyílik a kráterre, a  városra, az öbölre és a tengerre.

    szelvedoMaradt még egy fél napunk, így autóztunk egy kicsit a parton. Egyszercsak egy nagy csatt. Bekaptunk egy kavicsot az egyik szembejövő teherautótól. Nagyot ütött, ezt ragasztani sem lehet. Szélvédőcsere. Ezt a pechet. Egy nappal a leadás előtt. Még szerencse, hogy megkötöttük az extra szélvédő biztosítást, így ez csak az Apollosoknak pech.

    Irány az autómosó. Kis glancolás és késő délután begurultunk az Apollo központba. Leadtuk az autót. Semmi gond nem volt, 5 perc alatt végeztünk. Kivittek a reptérre, mert ez általában benne van az árban. Onnan felhívtuk a szállást, ők kijöttek értünk, másnap hajnalban visszadobtak a reptérre és pár óra múlva már meg is érkeztünk Adelaidebe.

    Ha valaki tervezi, hogy Új-Zélandra látogat és nem tudja mennyibe is fáj egy ilyen kiruccanás, akkor magánban szívesen megadom a számokat, mert négy hét kiadásait centre pontosan vezettük. Hiszen mi is szerettük volna tudni mennyibe is kerül egy 28 napos nyaralás. Minden kirándulásunkról készül ilyen kimutatás. Igen hasznos tud lenni. Külön le van bontva csak benzinre, csak az autóbérlésekre, repjegyekre, északi- és déli-szigetre, illetve le tudom szűrni a turistacsalogató kiadásokat (helikopterezés, kötélpálya, motorcsónakozás, gleccsertúra, stb…), mert ezek nagyon megdobják és hát ezeket leszámítva nagyon olcsón lehet kirándulgatni Új-Zélandon.

    útközben a nyugati parton
    útközben a nyugati parton
    Csendes-óceán
    Csendes-óceán
    számkivetett...
    számkivetett…
    Majdnem otthon: Coorong Nemzeti Park lagúnái
    Majdnem otthon: Coorong Nemzeti Park lagúnái
    Majdnem otthon: Murray folyónk torkolata (már csak 100 km és landolunk)
    Majdnem otthon: Murray folyónk torkolata (már csak 100 km és landolunk)

    Összefoglalva: Új-Zéland gyönyörű hely. Minden ott van, ami kell. Nap, tenger, zöld hegyek, havas hegyek, gleccserek, vulkánok, gejzirek… Szinte lehetetlen unalmas képet készíteni. Minden egyes kattintás a fényképezőn, olyan volt mintha a National Geographic képeit látnánk. Új-Zélandot egyszer mindenkinek látnia kellene!

    Az utolsó adag képek innen vagy a jobb oldali gombról elérhetőek.

    Kata

  • Egyéb

    Új-Zéland, Déli-sziget: 2.rész

    Queenstown1

    Alcím: adrenalin, arany és a csípős legyek

    Magunk mögött hagytuk a hegyeket, gleccsereket, tavakat és elindultunk déli irányba a világ adrenalin fővárosaként emlegetett Queenstownba. Útközben egy kisebb megállót szúrtunk be. Nem volt tervbe véve, de az út mentén láttunk egy táblát: aranybánya balra. Nekünk ez az arany dolog (főleg Papinak) valahogy bekattant, mióta ellátogattunk Ballaratba anno.

    Sajnos ekkora rögöket nem sikerült kimosnunk... :(
    Sajnos ekkora rögöket nem sikerült kimosnunk… 🙁

    A Kawaru szurdok mellett egy régi aranylelőhelyen egy szép kis múzeumot alakítottak ki. Fennmaradtak az egykori bányászok kunyhói, néhány rozsdás gép, vágatok, amiket egy óra alatt önállóan sétálva végig lehet nézni. Majd egy kis vezetett túra és aranymosás is benne foglaltatik a jegy árában. A mi túravezetőnk egy nagyon vidám, vicces, ír bácsika volt, értette a dolgát és élvezettel vitte körbe kis csoportunkat. Az aranymosás fortélyait lépsről-lépésre elmagyarázta, megmutatta és a végén még volt is arany „reszelék” a serpenyője alján. Ezen felbuzdulva mi is nekiveselkedtünk.

    Először az asztalról el kellett venni 1-1 serpenyőt és bele kellett dobni 2-3 szem pici (1 mm átmérőjű) ólom golyócskát. Aztán megragadtuk az ásót és a partoldalból lapátoltunk egy kis kavicsos földet a serpenyőbe. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy ha jól csináltuk és a végén a serpenyő aljában megtaláltuk a 2-3 kis ólomgolyócskánkat, akkor tuti, hogy az arany is ott lesz (már ha szerencsénk van). A lényeg: jobbra-balra kell mozgatni a serpenyőt, mintha kormányt tekergetnénk, majd a víz alá kell meríteni az egészet. Ez kicsit ijesztően hangzik, mert egyből beijed az ember, hogy akkor elúszik az aranyam… De nem. Ha jól csináljuk és megfelelő szögben döntjük meg a serpenyőt (a szög nagyon fontos!), akkor először mindig a könnyebb anyagok mosódnak ki. Homok, apró kavicsok, nagyobb kavicsok és ha ügyesek vagyunk akkor a végén nem marad más csak az ólomgolyónk és az arany!

    aranymosas2     aranymosas3

    aranymosas4     aranymosas5

    A túra végén Józsi -ez itt a reklám helye- elhintette, hogy nagyon jó a szakácsuk. Épp ebédidő volt, így engedtünk a csábításnak. Előételnek közösen kagylót rendeltünk. Ez volt az első alkalom, hogy kagylót ettünk. Szerencsére nem nyersen hozták ki, vajas szószban volt megfőzve. Nekem ízlett, Papinak nem. Utána én csirkét, Papi malacot evett, de egyiksem volt nagy durranás. A szokásos éttermi felvágás: nagy tányéron valami kis piszok, amit nagyítón keresztül kell nézni. Háát, jól nem laktunk, de találtunk aranyat! 🙂

    Queenstown az „őrültek” városa. Nem igazán tudok olyan extrém sportot mondani, amit itt ne lehetne kipróbálni. Mi is csak azért álltunk meg, hogy kipróbáljunk egy-kettőt. Régen még vonzott a gumiköteles szakadékba ugrás (bándzsi dzsámping), de mára már benőtt a fejem lágya és kicsit óvatosabb vagyok. Szóval túl extrém dolgokat nem mertünk bevállalni. Van itt minden: ejtőernyős ugrás, siklóernyőzés, vízről ejtőernyővel felhúzás, hőlégballonozás, kötélpályán lesiklás (ezt kipróbáltuk), vadvizi evezés, vadvizi úszás szörf deszkán (ezen gondolkodtunk egy kicsit), kanyon motorcsónakozás sebesen közel a sziklákhoz (ezt kipróbáltuk), Új-Zéland legmagasabb gumiköteles ugrópályája (134 méter magas, 8.5 mp szabadesés) és az új őrület a szurdok hintázás. Ez utóbbi a „besza-behu” kategória, nem mertük bevállalni. Ez a „szurdok-hinta” a világon a legnagyobb. A kanyon felett kihúztak egy drótkötelet. Lefele 160 méteres mélység. Középen van egy felfüggesztés, ezen lóg egy 120 méteres drótkötél, amit kihúznak a kanyon egyik oldalához. Bátor jelentkező beül és elengedik. Husss. Egy 300 méter hosszú íven hintázik az ember és ha szerencséje van akár a 120 km/óra sebességet is elérheti anélkül, hogy nekicsapódna a sziklafalnak. Lehet hintázni előrefelé, hátrafelé, fejjel lefelé, tandemben és még egyéb más pozíciókban is. Mondanom se kell, hogy a fenti dolgokért igencsak mélyen a pénztárcába kell nyúlni, talán ez is visszafogó erő volt, nemcsak a félelem. Sőt van olyan hely, ahol azért is fizetni kell, ha csak nézed, ahogy apa ugrik. Na ez meg már milyen?! Kész rablás! Öttagú család nyaral és majdnem mindent mindenki ki szeretne próbálni… hát egy autó árát elsikongatják.

    Queenstown
    Queenstown

    Papi már régóta szipogott (mióta Sydney-ben meglátta) egy gyors motorcsónakos túráért. Míg Sydney-ben a kikötőben a nyílt vízen tép a csónak és forgolódik, addig itt mindezt egy szűk, sziklás kanyonban. Kicsit durvább. Úgyhogy összesöpörtük az összes erre félretett pénzünket és befizettünk egy ilyenre. Én nem igazán vagyok oda a sebességért és a hangos dolgokért. Kifejezetten zavar, ha egy autó vagy motor túl hangos. De a motorcsónakozás nagyon jó volt. Papi kifejezetten élvezte. Hihetetlen erő van ezekben a kis csónakokban (520 LE), néhol 85 km/órás sebességet is elértük. A sziklákhoz veszettül közel mentünk és elég nekik 10 cm mély víz. Kihagyhatatlan.

    SpeedBoat1     SpeedBoat2

    Leghátsó sor jobbról az első és a második! :))
    Leghátsó sor jobbról az első és a második! :))

    Egyszer réges-régen láttam a TV-ben egy műsort, amiben a ZipTrek-ről volt szó. Egyből megnéztem, hogy hol van és felszúrtam az íróasztalomnál lévő parafatáblára (ahol mindenféle fontos túrázással kapcsolatos infót őrzök), hogy mindig kéznél legyen, hátha egyszer majd eljutok Új-Zélandra. Az idő eljött és ahogy Papi kisírta a motorcsónakozást, úgy én is kisírtam a ZipTrek-et. Ez egy drótkötélpálya, amin le lehet siklani. Egyes szakaszokon akár 70 km/órás sebességgel. A város mögötti dombon üzemel, ahova kétféleképp lehet feljutni: felvonóval és gyalog. Mivel ez a kis lecsúszás elég sokba fájt, ezért úgy döntöttünk hogy valamit-valamiért, kiscit spórolunk a felvonón és gyalog másszuk meg a dombot. Pontosan egy óra kellett ahhoz, hogy felérjünk. Két csomag közül lehet választani. A Moa-csomag 4 drótkötélpályás és 2 óra hosszú, A Kea-csomag 6 drótkötélpályás és 3 óra hosszú. Az utóbbinál a leghosszabb pályaszakasz 300 méter, esése 100 méter és ezen a szakaszon lehet felgyorsulni 70 km/órára. Nem volt kérdés, hogy melyiket választjuk. A kilátás gyönyörű volt az egész városra, a Wakatipu tóra és a környező hegyekre. A pálya kicsit csalódás volt, többre számítottam. Talán ez a 3 órás időtartam is rátett egy lapáttal, de lehet hogy úgy gondolták, hogy ennyi pénzért adniuk is kell valamit, mert az nem lehet, hogy elkérnek egy halom pénzt és 30 perc alatt leszáguld az ember. Mindenki hőbölögne (főleg én), hogy 30 percért ennyit elkérni?! Így az egyes szakaszok közti átszálláskor a fa tetején kialakított platformokon kis előadásokat tartottak, az eco-turizmusról, a környezetvédelemról, a szemközti gleccsertóról, állatokról stb… Ez annyira nem tetszett, még egyszer tuti nem dobnánk ki rá pénzt, nem úgy, mint a motorcsónakázásra. Az megérte, ez nem. 🙁

    Haladjunk is gyorsan tovább a fjordokhoz, mert a Fiordland Nemzeti Park mesés volt. Kár, hogy nem volt több időnk rá. Nemcsak a fjordok szépek, de rengeteg gyalogút is van és ezek olyan helyekre visznek el, ahova csak a madár jár. A Nemzeti Park rajta van az UNESCO világörökség listáján. A 215 km hosszú partszakaszon 14 különálló fjord van. Ha kezünkbe veszünk egy új-zélandi térképet, ne ijedjünk meg ha nem találjuk a fjordokat, mert „sound” néven vannak feltüntetve. Ez azért van, mert az európai felfedezők tévesen nevezték el őket „sound”-oknak.  A „sound” nem más, mint egy folyómeder, ami a szárazföld süllyedésével elárasztódott és úgy néz ki, mintha fjord lenne. A fjord pedig a gleccser által kivájt „U” alakú völgy, amibe benyomult a tengervíz. Időközben ezek a „sound”-ok nagyon híres túristacélpontok lettek, ezért nem változtatták meg a nevüket, a nemzeti parknak viszont már a fjord nevet adták, kissé fura betűzéssel: Fiord. Az általunk meglátogatott fjord kempingjének a budiajtóján egy A4-es lap volt kiragasztva, amin bölcsességek voltak olvashatók. Ezek közül az egyik az volt, hogy: nemcsak a sound-fjord megnevezés rossz, de a park nevét is rosszul betűzték, mert nem Fiordland hanem Fjordland. Hát nem tudom, hogy ez utóbbi igaz-e, mert a szótárban úgy szerepel, hogy fiord, de lehet hogy gyorsan kreáltak egy ilyen angol szót.

    A 14 fjord közül kettőhöz vezet út, a többit gyalog vagy a tenger felöl hajóval lehet megközelíteni. A Milford Sound (amit mi is megnéztünk) a felkapottabb. Ide saját autóval el lehet jönni és aki szeretne, az a rengeteg hajótársaság egyikével végighajózhat a 16 km hosszú fjordban. A másik a Doubtful Sound, ami nem annyira túrista orientált, mivel ide szervezett túra keretében lehet csak eljutni, amit mondanom se kell, hogy arany áráért kínálnak. Először egy busz visz el egy tóig, ott csónakba kell szállni, majd újabb autókázás/kisbuszozás a fjordig, plusz a hajókázás a fjordon. Na, ezt kell megfizetni. De biztos nagyon szép lehet. Egyszer majd úgyis megnézzük!

    Milford Sound
    Milford Sound

    Az út végig az Alpokon leírhatatlanul gyönyörű. A 119 km-es távra 2,5 órát ajánlanak megállók nélkül. De ne nyomjuk le 2,5 óra alatt. Útközben rengeteg szép látnivaló van. Álljunk meg és gyönyörködjünk, fényképezzünk, csorgassuk a nyálunk. Mi is csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra, le-föl. Mutogattunk egymásnak és főleg én ordítoztam, hogy most itt állj meg, húzódj félre, lassíts! Időben induljunk el, mert nemcsak a látvány lassít, hanem a Homer alagút is. A fjordhoz való lejutást egy sziklás hegygerinc zárta el egészen addig, míg meg nem építették az alagutat. Nevét természetesen arról kapta, aki kitalálta, hogy itt alagutat kéne ásni. 1935-ben el is kezdte 5 db munkás csákánnyal és talicskával. A munka lassan haladt. Lavinák „tizedelték” az 5 fős munkáscsoportot, az 5-ből 3-at lavina ölt meg. Közbeszólt a második világháború is, így csak 1954-ben adták át az 1,2 km hosszú alagutat. Maga az alagút nagyon keskeny, ezért az év legnagyobb részében, mikor turista szezon van, egyirányú a forgalom benne, amit jelzőlámpák irányítanak. Csúcsidényben torlódásra lehet számítani, szóval aki előre megváltotta a hajójegyet, az időben induljon el.

    Alpok1

    Alpok2Indulás előtt munkatársaink óva intettek minket: aztán vigyetek magatokkal „légyriasztó kenőcsöt”, mert Új-Zélandon rengeteg a „sand flies”, meg fogják keseríteni az egész nyaralást. Kicsit értetlenül álltunk a dologhoz, mert nekünk fent Darwinban és környkénén se volt problémánk a csípős legyekkel, pedig mindenki mondta, hogy nagyon kegyetlenek. Eggyel se találkoztunk se ott, se Új-Zélandon. Legalábbis addig, amíg le nem parkoltunk a Milford fjordnál és ki nem szálltunk a kocsiból. Atya világ! Milyen teremtmények ezek?! Nem csípnek, harapnak! És nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a Föld összes „sand flies” populációja épp itt a fjordoknál kolbászol. Nem tudtunk semmit csinálni. Jöttek és szívták a vérünket. Fényképeket is csak úgy tudtunk csinálni, hogy előtte eszeveszett kalimpálás mindkét részről, aztán a fotós és a fényképalany hirtelen felvette a pozíciót, sziiiillliiiikonciiciiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, klik és újabb hadonászás. Minderre kb 5 másodperc állt rendelkezésre, mert utánna körüldongtak a vérszívó legyek. A csípésük meg nem olyan, mint a szúnyogé, sokkal tovább (hetekig) megmarad. Kemény dudort hagy maga után és borzalmasan viszket. Volt szerencsém megtapasztalni, mert 1-2-100 célba ért és megcsípett. A legenda szerint a csípős legyek azért lettek itt elengedve, hogy kedvét szegjék az embereknek, hogy megtelepedjenek itt. A terv bevált, Milford Sound-nak nincs állandó lakosa. Csak a turisták és a kiszolgáló személyzet jön ide.

    Elcsíptem egyet!
    Elcsíptem egyet!

    Befoglaltunk egy hajóutat a fjordon másnap reggelre a legkorábbi időpontra. A reggeli utak általában akciósak, mert a nyaralók nem szeretnek korán kelni, illetve vannak, akik aznap jönnek át a hágón és csak késő délelőtt érnek oda. Így az első utakat megspékelik reggelivel is. Sajnos az időjárással nem volt szerencsénk. A napsütés elmaradt. Az eső lába is lógott, de szerencsére a felhők nem ereszkedtek alá, így sikerült teljes nagyságban gyönyörködni a magas partfalban, melyek az 1200 méteres magasságot is elérik.. Porszemek vagyunk. A víz mélysége 100-450 méter. Bár az eső léte vagy hiánya kérdéses, mert esőben teljesen más arcát mutatja a fjord. Ilyenkor a sziklákról kisebb patakok/vízesések zubognak le mindenhonnan. Ruhatárunkat úgy alakítsuk, hogy az eső bármikor elkaphat. Az éves csapadékmennyiség 6,8 méter (!) és az év 182 napján esik az eső. A hajókázáson kívűl rengeteg túraútvonal is van a környéket. Ha meg tudtam volna állítani az idő kerekét, akkor még mindig ott túrázgatnánk.

    MilfordSound2     MilfordSound3

    MilfordSound4     MilfordSound5

    A hajóút után egyből elindultunk délre, Invercargill városába, hogy megcsodáljuk Burt Munro motorját. Papi nagyon lelkes volt a múzeumben, jó sokat elidőztünk ott. Burt Munro 1962-ben Amerikában, Utah államban, a Bonneville sóstó kiszáradt medrében a saját bütykölésű Indián motorjával, az 1 liter hengerűrtartalom alatti kategóriában sebesség rekordot állított fel : 286,3 km/óra. Öt évvel később újra visszatért és megdöntötte saját rekordját: 293,7 km/óra (az edzésen 304,1 km/órával sikerült mennie), melyet azóta sem sikerült túlszárnyalni. Életéről 2005-ben film készült, Anthony Hopkins főszereplésével: The World’s Fastest Indian címmel. A múzeumban egyébként az egyik másolatot láthatjuk a kettő közül, amiket a filmforgatáshoz építettek. Az eredeti motort Munro eladta egyik jóbarátjának, aki szintén nagy sebesség rajongó volt, így azt sajnos nem láthatja a nagyközönség.

    BurtMunro1     BurtMunro2

    A következő és egyben befejező részben megmászunk egy gleccsert. Szó lesz egy váratlan helikopter utazásról és ellátogatunk a palacsinta sziklákhoz is.

    Queenstown3

    Képek innen vagy a jobb felső sarokban az Új-Képek gombról érhetők el.

    Kata

  • Egyéb

    Új-Zéland, Déli-sziget: 1.rész

    Alcím: a tengerparti kőgolyók és gleccserek

    Biztos már mindenki elfelejtette, hogy anno bejártuk a Déli-szigetet is, csak a bejegyzés nem íródott meg. Még szerencse, hogy minden nagyobb megmozdulásunkról vezetek jegyzetet. Ha nem lenne, most bajban lennék…

    Ott hagytuk abba, hogy 11 nap elteltével elköszöntünk az Északi-szigettől. Reggel 8-kor leadtuk a kiglancolt Pollyt. Az autókölcsönzősök kivittek a reptérre és 10:20-kor Auckland-ból átrepültünk Christchurch-be, a Déli-sziget azon városába, amit 2011 februárjában egy 6,3 erősségű földrengés eléggé lerombolt. Landolás után rácsörögtünk az Apollósokra, akik kijöttek értünk és bevittek a „bázisra”. Ott kivettük Polly2-őt, elhúztunk egy boltba, bevásároltunk és a lovak közé csaptunk.

    A lenti térkép a bejárt utat mutatja. Az útiterv kialakításánál figyelembe kellett venni, hogy a sziget közepén hosszanti irányba terül el a Déli-Alpok, amin csak 1-2 helyen van átkelő út, így nehezítve az időtakarékos, de látnivalókban jobban bővelkedő körtúrák megtervezését. Voltak „zsák” látnivalók, amikért be kellett autózni és sajnos ugyanazon az úton kellett vissza jönni is (időpocsékolás, de ez van).

    18 napos menetrendünk címszavakban: kőgolyók a tengerparton, legmeredekebb utca, Mt Cook a legmagasabb hegy, gleccserek, kötélpálya, motorcsónakos száguldás a szűk kanyonban, “a leggyorsabb indián”, fjordok, helikopteres kirándulás, palacsinta sziklák, kialudt vulkánok

    Épp 90 km/órás sebességgel haladtunk a sziget keleti oldalán egy kanyargós, erősen lejtős (a szembejövőknek meredek) úton, mikor Papinak bele kellett taposnia a fékbe. Még szerencse, hogy nem jött senki a fenekünkben. A kamionoktól hemzsegő, forgalmas úton a szomszédos legelőkről a teljes birkacsorda elszabadult. Bárányok rohangáltak keresztül, kasul az úton. A szerencsétlen gazda, valami önkéntes Gizi és a juhászkutya próbálták összeszedni a forgalomtól és a tereléstől megzavarodott, amúgy is gyengeelméjű állatokat. Sikerült balesetmentesen kikeverednünk ebből a káoszból és épp leértünk a pár percre lévő kőgolyókhoz, amikor megszólalt a már jól ismert (aki nyomon követte az Északi-sziget beszámolóját, az tudja miről van szó) légvédelmi sziréna. Ez vagy azt jelentette, hogy valaki nem volt olyan szerencsés és elcsapott 1-2 barit és riasztották a tűzoltókat a balesethez, vagy csak így hívták be az ügyeletes önkénteseket segiteni összeterelni a lábasjószágot. Csak óvatosan Új-Zélandon, sok a birka!

          

    Egyszer valamikor régen láttam egy képet, amin tökéletes gömb alakú kövek, azaz kőgolyók voltak. Nem ember csiszolta, hanem a természet. Eljött az idő, hogy a saját szememmel is lássam, sőt meg is érintettem őket! : ) Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam egyet hazagurítani a kertbe.

    Ezek a kőgolyók Új-Zéland Déli-szigetén a keleti parton találhatók meg és Moeraki Boulders néven szerepelnek a térképeken. 55 millió évvel ezelőtt keletkeztek és hasonlóan jöttek létre, mint az igazgyöngy. Kavicsok és kagylóhéjak rakódtak le a tengerfenéken. Majd ezek köré lassan , nagyon lassan agyag és sár cementálódott, létrehozva a tökéletes gömböt. Időközben erre kb 10-50 méter vastag tengeri üledék rakódott. A földmozgásoknak köszönhetően a terület megemelkedett és a szél, meg a víz lekoptatta a puhább rétegeket. A golyók így kerültek felszínre. Átlagosan 1 méter átmérőjűek, de akad köztük 2 méteres is. Ennek a 2 méteresnek kb 4-5,5 millió év kellett ahhoz, hogy ekkorára “nőjön”. Egyes golyókban repedések keletkeztek, amiket barna és sárga kalcit töltött ki, amikor a tenger szintje lecsökkent és a talajvíz benyomult ezen repedésekbe.

    Az Északi-szigeten Hokianga kikötőjében (Koutu Boluders) a tengerparton is vannak hasonló kőgolyók, de a 11 napos utunk során nem volt időnk felutazni annyira északra a szigeten, így maradt nekünk ez a Déli-szigeten. Erről viszont nem szerettünk volna lemaradni, ezért kezdtünk itt! Megérte. Gyönyörű volt az a sok tökéletes, természet alkotta kőgolyó a tengerparton. Annyira tetszett, hogy visszafele is megálltunk, így sikerült egy dagály közeli látogatást is tenni. Apálykor teljesen szárazon vannak a golyók, dagálykor viszont félig vízben. Mindkét állapot más. Mindkettő hihetetlenül szép. Legközelebb tuti az északi testvérét is megnézzük.

    Nem nagyon akartunk túl délre autózni a keleti parton, mert minket inkább a sziget középső és nyugati része érdekelt most, és persze a napok is meg voltak számlálva. Ha mondjuk két hónapunk lett volna a Déli-szigetre, akkor … Viszont ha már itt voltunk az az extra 80 km lefele Dunedin városáig megér egy 2-3 órás kitérőt, hogy láthassuk a “világ legmeredekebb utcáját”.

    A Baldwin street 300 méter hosszú és az átlagos 35%-os meredekségével méltán érdemelte ki a Guinness Rekordok Könyvében a “világ legmeredekebb utcája” címet. A legmeredekebb pontján a meredekségi arány 1:2,86 (2,86 méteren 1 méter az emelkedése). Ezért csak az utca első fele van aszfaltozva, az utolsó szakasz már olyan meredek, hogy ott betonburkolatot találunk, mert az aszfalt melegebb nyári napokon “lefolyna”.

    1988 óta minden év nyarán megrendezik a “Baldwin Street Gutbuster” futóversenyt fel és le az utcán. A rekord majdnem 2 perc (1:56). 2002 óta jótékonysági eseményeket is szerveznek az utcán. Ilyen volt például a több mint 30 000 Jaffas csokigolyó legurítása. Az utca alján kisebb tömeg várja ilyenkor az édesség-cunamit. Minden egyes csokigolyót egy ember szponzorált. Az ötletet 1998-ból nyúlták le, mikor 2000 teniszlabdát gurítottak itt le. Jó buli lehet ez a csokigolyó gurítás.

    Innen sajnos ugyanazon az úton kellett visszamennünk egy darabig, hogy elindulhassunk a sziget közepe felé. A cél Pukaki és Takepo morénatavak voltak, na és persze Mt Cook (őslakos nevén: Aoraki), Új-Zéland legmagasabb hegye, a maga 3724 méteres magasságával.

    Útközben tettünk egy kis kitérőt, mert véletlenül (…!?) hogyhogy nem pont útba esett egy geológiai tanösvény és múzeum. Így jutottunk el az Elefánt sziklákhoz, találtunk rengeteg megkövesedett tengeri sünt (bánatomra nem volt nálunk kalapács), láttunk maori őslakos sziklarajzokat (nem nagy szám) és láttunk egy újabb megmaradt filmdíszletet, ami kivételesen nem a Gyűrűk Urából van. Mondjuk ezt a filmet sem láttuk: Narnia Krónikái (4 részes). Nem is igen tudtuk miről van szó, az egyik turista mondta, hogy sétáljunk el a völgy felé, mert ott van valami díszlet. Valaki biztos látta és majd kijavít minket, hogy nem is az a film volt. Krisz? : )

      

    elvileg a Narnia Krónikái című film egyik díszlete (hátulról és előről)

       

     Maori őslakosok macskakaparásai (olyan mintha a 6 éves gyerekek grafitiztek volna). Csak ezért idejönni, nem éri meg, de mivel útba esett, adtunk neki egy esélyt.

    Mt Cook-nak ezen az oldalán két napot is eltöltöttünk, de egy hónap is kevés lenne, olyan nagy. 1953-ban alapították a Mt Cook Nemzeti Parkot, ami 140 db 2000 méter feletti hegycsúcsot és 72 gleccsert foglal magába. A hegy lábánál terül el a Mt Cook Village nevű falucska 100 lakossal, akik egyben a kiszolgáló személyzet is. Vezetik az információs irodát, a szállodákat és kimentik a bajba jutottakat. Évente 250 000 turista látogat el ide. A hegymászók itt gyakorolnak a Mount Everestre. Évente 30-40 embert kell kimenteni a hegyről, sokan meghalnak.

    Tervbe volt, hogy megmásszuk a csúcsot, persze csak vezetett túra keretében. De a Taranaki vulkán után úgy gondoltuk, hogy nem olyan jó ötlet, puhányok vagyunk. Több felkészülést igényelt volna fizikai téren. Na meg aztán az információs központban megnéztünk egy videót, amit az életmentők készítettek. Ebben a videóban ecsetelték, hogy milyen nehéz a mentés, milyen vad körülmények vannak. Pont két ausztrál hegymászó esetét mesélték el. Már lefele jöttek, mikor az egyik megcsúszott és beleesett egy hasadékba. Négy és fél órát volt a hasadékban, mire a segítség megérkezett. Nagyon nehezen tudták csak a felszínre hozni. A testhőmérséklete 23 fokra hűlt. Már-már majdnem feladta a mentőcsapat. Végül 7-8 óra elteltével sikerült a kórházba eljutni vele. Stabilizálták az állapotát, de negyed órával utána a kórházban meghalt. Ezek után úgy döntöttünk jó lesz nekünk a hegy körüli kóválygás is, nem kell a csúcs. Most nem…

    Az első Mt Cook körüli napon nem igazán volt szerencsénk a napsütéssel, pedig sokat vártunk rá a tavaknál. Miért is? Ezek a moréna tavak, úgy alakultak ki, hogy a gleccser által szállított kőtörmelék (moréna) a gleccser elolvadásakor lerakódott, amolyan gátat képezve a völgyben. Természetes víztározót hozva létre, amit a gleccserpatak szépen feltöltött. A gleccserpatak vize finomra őrölt kőlisztet hozott magával, ami szép napos időben hihetetlen színt ad a víznek. Kicsit hasonlít itt nálunk Mount Gambierben a kék tóra.

    Napsütés nélkül ilyen a színe a tónak. Háttérben a Mt Cook „felhőharapta” csúcsa.

      

    Na, ilyen színeket kellett volna látnunk!

    Másnap egy hosszabb és egy rövidebb kirándulást tettünk két gleccserhez. Ezek a séták csak megközelítik a gleccsert, magán a gleccseren fizetős, vezetett túrák vannak a hegy nyugati oldalán.

    Először  egy hosszabb 4 órás túrát tettünk a Hooker gleccserhez. Közkedvelt célpont. Elég sokan sétálták le a távot. A gyalogösvény végig a völgyben (gleccservölgyben) halad a Hooker folyó mentét. Két nagy függőhídon is át kell menni. Izgalmas volt. A harmadikat pont akkor építették/újjították fel. Körös-körül magas hófedte csúcsok. Mintha svájcban lennénk.

    A függőhidak egyike
    Igen, az ott a Mt Cook csúcsa!

    Végül elértünk a Hooker gleccsertóhoz, amit a Hooker gleccser táplál és megláttuk a tóban úszkáló leszakadt jégtömböket. Húha!  Nagyon szép volt. A túra itt ér véget és innen ugyanazon az úton kell visszamenni.

    A tó végében, a távolban ott a Hooker gleccser.

    Nyár révén maga a gleccser nagyon vissza van húzódva a völgyben és elvileg nem is szabad közel sétálni hozzá. A kijelölt ösvény a tó elejénél ér véget és tábla jelzi, hogy ne menjünk tovább. Nehéz is lenne, mert nincs út, csak a meredek, törmelékes völgyfal. Ha a tetején elindul egy kőlavina, akkor nincs más hátra, mint be a jéghideg vízbe, minél messzebb a görgetegtől (az anyukáinknak üzenjük, hogy mindig van egy B tervünk! ).  🙂 Mi azért úgy döntöttünk, hogy mi lenne ha egy kicsit… közelebb sétálnánk a gleccserhez. Elindultunk a tó partján a meredek kőmezőn szikláról sziklára ugrálva. Mindig kisebb célokat tűztünk ki. Csak addig a furcsa szikláig. Na jó, akkor csak a kanyarig és benézünk, hogy milyen messze van még a gleccser. Hú, marha messze. Mi lenne ha elmennénk addig a…

    Végül beláttuk, hogy egyre veszélyesebb és még mindig nagyon messze van a gleccser. A tó partján egy, a hegyről legurult, félig a vízben megrekedt nagyobb sziklatömbön leültünk piknikezni mielőtt visszafordultunk volna. Messze voltunk az emberektől és élveztük a halotti csendet. Majszoltuk a kekszet, gyönyörködtünk a tájban. Február tájékán tombol a nyár a déli féltekén. Itt a hegyekben nagy olvadások vannak, minden mozog, csúszik, csepeg. Furcsa zajokat hallottunk. Reccsenéseket. Egyszer csak egy hihetetlen nagy reccsenés jött valahonnan, visszhangzott az egész völgy. Meg is jegyeztük, hogy biztos valamelyik gleccserből leszakadt egy nagyobb darab.

    Olyan helyen pihentünk meg, ahonnan a mi gleccserünk nem látszódott egy újabb kanyar miatt. Ezért fel sem merült bennünk, hogy mi van, ha ebből a gleccserből szakadt le egy darab. Mélázgattunk. Napfürdőztünk. Egyszer csak olyan hangot hallottunk, mint amikor a víz hirtelen elkezd sustorogva, zizegve kavicsos talajon visszahúzódni. Nagyon visszahúzódni.

    Kezdett gyanús lenni a dolog. Kis sziklánkról, amin ücsörögtünk lenéztünk a tóra, ami félelmetesen kezdett visszahúzódni. Valami szívta a vizet vissza. De mi? A másodperc tört része alatt az fut át az agyadon, hogy jön a cunami! Menekülj! Nem mondtunk semmit. Szinte egyszerre pattantunk fel. Elkaptam a hátizsákot és elkezdtünk rohanni felfele a meredek lejtőn. Nem tudtuk mi elől és nem tudtuk meddig. Az igazat megvallva be voltunk szarva rendesen.

    Aztán a visszaszívott víz elkezdett emelkedni és emelkedni. Még mindig emelkedett! Pár perccel később fejben összeraktuk: a mi gleccserünkből szakadt le egy nagyobb darab és az így keletkezett áramlatok viselkedtek úgy, mint egy mini cunami. Mikor minden lecsendesedett, lemerészkedtünk a partra és megmértük a szintkülönbséget. Kb 30 centis volt a sziklán a vízcsík. Érdekes. A gleccser nagyon messze volt. A tó meg nagyon nagy. Ennek ellenére egy fél méteres vízmozgást tudott előidézni egy “darabka” jégfal leszakadása?! Felvettük a nyúlcipőket és visszaiszkoltunk a többi turistához a tó elejére. Onnan szépen láthattuk volna a leszakadást. Persze csak akkor, ha még épp ott vagyunk és épp a gleccsert bámuljuk.

    A vizes csík a sziklán kb 30 cm és még kb ennyit húzódott vissza. Olyan bő fél méteresre saccoltuk. Besza-behu volt rendesen. Ja és épp ezen a sziklán ücsörögtünk.

    Visszasétáltunk a parkolóba és átautóztunk a Tasman gleccserhez, ami 8 km földúton, majd kb onnan egy egyórás séta a kilátópontig, ahonnan rálátni a Hooker gleccsernél sokkal nagyobb Tasman gleccserre és tavára. Lehetőség van befizetni olyan csónakos túrára, ami ezen a gleccsertavon elvisz egészen a gleccserig. Mi most kihagytuk. Viszont fentről a kilátóról épp láttunk egy csapatot, amint elindultak a csónakokkal. Megvártuk míg odaértek és hát nem hiába, mert szép nagy ez a gleccser, de onnan a kilátóból nem igazán tudod felmérni, hogy mekkora is, hogy milyen magas a jégfal, mert nincs méretarány Egészen addig, amíg oda nem ér egy irinyó-pirinyó kis bolhafingnyi sárga gumicsónak. Na ekkor felfogod, hogy bazi nagy!

    Gondolom mindenki – akárcsak mi is – csillógóan fehér havas és világoskéken szikrázó vastag, jeges gleccserekre számított… De, mint feljebb már említettem nyáron voltunk ott, amikor a gleccserek nagyrésze elolvad és koszos, szürke moréna törmelék potyog rá/fedi be őket. Azért így is szép volt! Várjuk majd meg az Alpok nyugati oldalán lévő gleccsertúra beszámolóját. : )

    Két és fél nap elteltével továbbálltunk Queenstownba, az adrenalin mekkájába. A következő bejegyzésben szó lesz a drótkötél pályáról, mosunk aranyat, eszünk kagylót, Papi nagy örömére motorcsónakozunk egy szűk kanyonban. Aztán ismét Papi kedvére teszünk, mert meglátogatjuk a “leggyorsabb indiánt”. Végül ellátogatunk a fjordok vidékére, ahol hajózunk egyet.

    Az első adag képek Új-Zéland Déli-szigetéről innen is megnézhetőek, vagy a szokásos jobb felső sarok “Új-Képek” gombra kattintva érhetők el.

    Kata

  • Egyéb

    Új-Zéland, Északi-sziget 3. rész

    Alcím: látogatás a „Geotermikus Disneylandekbe”, avagy hogyan fejjük meg a turistákat.

    Búcsút intettünk Taranaki vulkánjának és nekivágtunk, hogy felkeressük  a sziget közepén elterülő Tongariro Nemzeti Parkot, ami a világörökség részét képezi. Több irányból lehet eljutni oda, de az egyik legszebb és legizgalmasabb út a 43-as jelzésű főút, azaz az „Elfelejtett Világ” útja. A 150 km hosszú kalandos út Stratford-ból indul és Taumarunui városában ér véget. Az út során 33 látnivaló van, kisebb-nagyobb kitérőkkel.

    Az információs irodákban ingyenes ismertető térképek kaphatók erről a szakaszról felettébb igényes formában. Igyekeztünk mindent megnézni útközben, de egyes helyekre földút vezet és az elvileg tiltva volt Pollynak. Bérelt lakóautóval 12 km-nél hosszabb földúton nem lehet közlekedni. A vicces az egészben az, hogy az „Elfelejtett Világ” főútján valahol középtájt van egy szakasz, ami földút és pont 12 km hosszú. Szerintem az autókölcsönzők erre a szakaszra állították be a szerződéseket tudván, hogy ezen az úton majdnem minden turista végig szeretne majd autózni. Ezen a főúton komoly kamion/állatszállító teherautó forgalom zajlik és mégis van egy 12 km-es aszfaltozatlan szakasza?!

    Az út maga kb 150 km hosszú és tényleg mesés. Hihetetlen alakú, harsogó zöld vulkanikus dombok között szűken kanyarog, itt-ott megspékelve 1-2 szép alagúttal. Tiszta időben az út elején gyönyörű kilátás nyílik Taranaki vulkánjára, az út vége felé pedig a Tongariro vulkánjaira. Nem győztünk félrehúzódni, kipattani a kocsiból és csak bámulni kifele a fejünkből. Ezért is történhetett meg az hogy ezt a 150 km-es szakaszt egy nap alatt tudtuk csak megtenni. De már mindegy volt. A Taranaki miatt ígyis-úgyis csúszásban voltunk, nem volt értelme a rohanásnak. Ekkor már a 6-dik napon jártunk a 11-ből.  Rohan az idő! 🙁

    az „Elfelejtett Világ” főútjáról visszapillantunk Taranaki vulkánjára, amit megmásztunk
    irány a Tongariro Nemzeti Park (háttérben a vulkánok)

    Az út számtalan szellemvároson halad keresztül. Az egyik legismertebb Whangamomona, amit 1895-ben alapítottak. Fénykorában közel 300-an éltek itt. Mostanra ez a szám 30-ra csökkent. Viszont 1989-ben önálló köztársaságnak kiáltotta ki magát és minden második év januárjában elnökválasztást tartanak. Ilyenkor ez egy nagy esemény az Északi-sziget életében és turisták százai érkeznek ide, akik csak azzal az útlevélell léphetnek be, amit a hotel állít ki, majd a nap végén szavazásra kerül sor, hogy ki legyen az elnök. Például 1999-ben 18 hónapon keresztül Billy a kecske volt az elnök, mert megette a többiek szavazócéduláit. Őt követte Tai, az uszkár 2003-ban, aki sajnos csak egy évig elnökösködhetett, mert egy gyilkossági kísérlet miatt idegösszeroppanást kapott és visszavonult. Azért a kecske-uszkár páros előtt és után normális emberi lények is elnökösködtek/nek. Kicsit bizarr. Valami lehet az új-zélandi levegőbenVagy mindez csak azért van, hogy odacsalogassák az embereket? 🙂

    Talán a Moki alagút az egyik legszebb alagút, amin utunk során áthaladtunk. A helyiek csak Hobbit lyuknak hívják. Ez egy 180 méter hosszú egysávos alagút, ami 1936-ban épült és egyike annak az 5 alagútnak, amit erre az útszakaszra terveztek. Eredetileg 5 méter belmagasságú volt, de 1989-ben lejjebb ásták két méterrel, hogy a 3 szintes állatszállító kamionok elférjenek benne. Félelmetes volt keresztülhajtani rajta. Polly szinte teljesen kitöltötte.

         

    Az első képen Polly teljesen kitölti a Moki alagutat, második képen Papi az eredeti talajszintet mutatja.

    Útközben megnéztük a 85 méter magas Mt Damper vízesést, ami az Északi-sziget második legmagasabb vízesése. Ez egy 20-30 perces sétával érhető el. Aki veszi a fáradtásot és elsétál oda, az ne álljon meg az első kilátónál, mert onnan nem látszik a teljes vízesés, csak a fele. Tessék még 5 percet továbbgyalogolni lefelé az ösvényen, mert onnan már teljes méretében látszik. Aznap a 10 túristából, akik odesétáltak, csak mi mentünk tovább. A többiek lusták voltak. Csak kikukucskáltak az első kilátónál és nyugtázták hogy: aha, vízesés… de szép… Az viszont nem zavarta őket, hogy nem látják az alját…??!! Az első kilátónál kifejezetten élvezhetetlen a látvány. Arról nem is beszélve, hogy lehetetlen jó fényképet csinálni onnan.

    Az „Elfelejtett Világ” egyes részei bejárhatók kicsit kalandosabban is. Egy cég átalakította a golf-autókat úgy, hogy vasúton is lehessen közlekedni velük. Ezeket kibérelve végiggurulhatunk a régi vasútvonalon, alagutakban, bevágásokban. Biztos nagy élmény lehet, jobb, mint egy autóba bezárva végigszáguldani. Nekünk erre most sajnos nem volt időnk, de ha legközelebb ellátogatunk ide, tuti ki fogjuk próbálni.  http://www.forgottenworldadventures.co.nz

    Délutánra meg is érkeztünk Taumarunui kempingjébe, ahol a tulaj egy nagyon kedves, felettébb tájékozott és beszédes emberke volt. Mindenféléről csacsogott, kérdezgetett merre jártunk már. Előrevetítette nekünk, hogy a Tongariro Nemzeti Parkban, ami itt van egy köpésre épp melyik vulkán fog kitörtni a közeljövőben. Aztán adott egy vágódeszkára felragasztott A4-es méretű ismertetőt és mondta, hogy sötétedés után keressük fel ezt a helyet.  Nem fogunk csalódni…

    Elfoglaltuk a helyünket. Papi rittyentett egy isteni paprikás krumplit, én addig mostam két adagot a kemping mosodájában. Besötétedett. Elővettük az ismertetőt. Menjünk? Ne menjünk? Mégiscsak egy idegen ország, sötét is van és mi van ha ez egy szervkereskedő maffia?! A mai világban bármi megeshet. Kicsit be voltunk parázva. De kiváncsiságunk erősebb volt félelmünknél.

    A vágódeszkán egy igényes magyarázó szöveg volt olvasható a világító kukacokról, amik itt nem barlangban laknak, hanem a szabadban egy vasúti bevágás falain csüngnek le. A hely kb 18 km-re van a kempingtől és a brossúra érthetően 12 pontba szedve elmagyarázza, hogy hogyan lehet oda eljutni. A kempingből kihajtva fordulj balra, hajts rá az SH4-es útra, haladj keresztül Piriaka falun, majd….bla-bla… Olyan volt, mint egy kincskereső túra. Izgi. Ráadásul korom sötét volt, ami megnehezítette a tájékozódást, de azért könnyen odataláltunk. Itt nincs tiltva a fényképezőgép használata és még ingyenes is. Igaz sokat nem értünk vele, mert jó képet nem tudtunk csinálni. Viszont megérte ez az esti kiruccanás, és még mindkét vesénk megvan! A bevágás kb 3-400 m hosszú, a partfal néhol 5-6 m magas és rengeteg világító kukac él itt. Olyan volt, mintha a csillagos ég nemcsak felülről, hanem balról és jobbról is betakart volna minket. Libabőrösek lettünk a látványtól!

    Szerencsésen visszaértünk a kempingbe és nyugovóra tértünk. Hajnali 4:57-kor légvédelmi szirénák hangosan üvöltő  zajára ébredtünk. Úristen, mi van? Nyugi, semmi gáz: biztos kitört a vulkán, amiről a tulaj beszélt délután. Vagy jön a cunami. Vagy földrengés lesz. Fogalmunk se volt mit tegyünk. Meneküljünk, vagy se. A sátorozókhoz képest előnyben voltunk, mert csak gyújtást adunk a kocsira és már menekülhetünk is, nem kell pakolgatni.

    Kikukucskáltunk az ablakon, hogy a többiek mit csinálnak. Semmit. Senki sem moccant. Pár percig még tanakodtunk, majd visszafeküdtünk. Reggel az első dolgunk az volt, hogy odamentünk a tulajhoz és megkérdeztük, hogy mi a fene volt ez. Ja, hogy a sziréna… Itt Új-Zélandon ha bármi váratlan esemény történik vidéken és riasztani kell a tűzóltókat, mentőket akkor ez a sziréna jelez nekik. Nem nagyon értettük, hogy egy autóbalesethez, ami jelen esetben a főúton történt miért is kell az egész városnak felkelnie, de Papi arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy az ügyeleteseket riasztják ezen a módon és nem egyesével hivogatnak mindenkit telefonon, hogy gyere be Józsi de gyorsan ám, mert gáz van. Szól a sziréna és aki tudja, hogy érintett beviharzik az állomáshelyre. Tényleg azt hittük, hogy ez valamiféle helyi vicc, amivel a túristákat szórakoztatják, de utunk során más helyeken is hallottuk többször ezeket a szirénákat.

    A cunamis félelmünkkel nem löttünk nagy bakot, mert mikor hazaértünk barátaink, Móni és Csabi kicsit leb@szarintottak, mert nem írtunk az első héten helyzetjelentést. Tv-t nem néztünk így nem tudhattuk, hogy pont abban az időben Új-Zélandon cunami riadó volt. Az ausztrál hírek is bemondták és Móniék aggódtak, hogy nem jelentkeztünk. Utólag is bocs!

    Irány Tongariro Nemzeti Park! Az esélytelenek nyugalmával vágtunk neki. Folyamatosan nyomon követtük az interneten, hogy mi a helyzet. A híres 19,4 km hosszú Alpine Crossing túrát szerettük volna megcsinálni itt. Ez a túra a legjobb egynapos, gyalogos túra címen szerepel Új-Zéland listáján, de a világ Top10-es listájában is helyet kapott! Ez az amit mindenképpen meg kell csinálni, ha Új-Zélandon vagyunk.

    Sajnos az egyik vulkán 2012 augusztusában kitört – előtte pedig 1897-ben – és még november közepén is pöfékelt, ezért lezárták az Alpine Crossing túraútvonal egyik szakaszát. Hogy mennyire nincs szerencsénk: februártól-márciusig voltunk Új-Zélandon, május 8-án újra megnyitották az utat. Ennek ellenére a gejzírek-fortyogók előtt útba ejtettük a parkot, hááátha valami folytán abba marad a füstölgés egy napra és felengedik az embereket. Nem így történt, ezért átautóztunk a Mt Ruapehu vulkánhoz azzal a céllal, hogy akkor megmásszuk ezt. Ha nincs ló, jó a szamár is alapon.

    A „bűnös” pöfékelő, aki meghiúsította tervet…

    Kezdett felhősödni. A tegnapi kempingtulaj azzal búcsúzott el tölünk, hogy ha felhős az idő ne próbálkozzunk a Tongariro Nemzeti Parkban bárhova is feljutni, mert nem éri meg. Nem fogunk látni semmit a vulkáni kúpokból. Azért mi még megadtuk magunknak az utolsó esélyt. Oké, hogy kezd felhősödni, de mi van ha magasabban már nincsenek felhők? Halvány reménysugár. Megvettük a sífelvonóra a jegyeket, hogy hátha a tetején szép verőfényes idő lesz és onnan nekiindulhatunk a csúcsnak. Nem így lett. Egyre gyorsabban jöttek a sűrű felhők és kezdték bekebelezni a hegyet. Alig tudtunk fentről 1-2 képet csinálni. Szomorúan lelifteztünk és azzal nyugtattuk magunkat, hogy legközelebb minden vulkánt megmászunk ebben a nemzeti parkban. Azért nagyon érdekes volt ezen a kietlen, vulkanikus tájon autózni. De szerintem még nagyobb élmény lett volna, ha gyalogosan sétálunk végig. Biztos olyan érzés, mintha a Holdon sétálnánk…

    Bepattantunk Pollyba és kempingkeresés előtt tiszteletünket tettük a Huka vízesésnél. Ez a vízesés a legnagyobb a Waikato folyón és egyben a leglátogatottabb is. A Waikato folyó Új-Zéland leghosszabb folyója (425 km) és a Taupo tó vizét vezeti el. A vízeséstől feljebb a folyó még 100 méter széles, aztán egy keskeny, 15-20 méter széles szoroson kell a víznek átpréselődnie. Nem csoda ha dübörögve, tajtékozva nyomja át magát olyan erővel, hogy másodpercenkét 220 000 liter vizet présel át. Ilyen sebesség mellett egy perc elegendő lenne arra, hogy öt Olympiai úszómedencét szinültig töltsön vízzel. A Huka név maori nyelven van és „foam”-ot (hab) jelent, ami találó, mert olyan fehér, mint a hab.

    Huka vízesés

    A Taupo tó egy nagy vulkáni kaldera tó, ami időszámításunk szerint kb 180 körül keletkezett egy nagy vulkánkitörés alkalmával. Olyan nagy volt ez a kitörés, hogy a „robbanás” fényét állítólag Kínában is látni lehetett. A vulkáni hamu egészen Rómáig és Görögországig szállt. A tó környéke kicsit a Balatonra hasonlít. Egy nagy nyaraló övezet a helyieknek, zsúfolásig tele vendéglőkkel, nyaralókkal. Legmélyebb pontja 186 méter.

    Esteledik, irány a Wairakei termálvölgy kempingje. Erre a kempingre Papi fél csillagot adott. Ha sátrat kellett volna állítanunk, kicsit idegesek lettünk volna, de így, hogy lakóautóval voltunk kibírható. Bár ha kimentünk WC-re, akkor visszajövetelkor már csak mezitláb léphettünk a kocsiba. A papucsot kint kellett hagynunk, mert tiszta csirke sz@r volt. Volt olyan kempinglakó, aki mezítláb járkált a kempingben…háát mit mondjak, bátor ember. Papi találóan csak annyit mondott: ez a kemping olyan, mintha a baromfi udvar kellős közepén lennénk. És milyen igaza volt. Szabadon jártak-keltek a csirkék, tyúkanyók kiscsibékkel, kacsák, pávák  és Wilson a jólnevelt malac. Aki, ha aludt hangosan horkolt. Ha viszont valaki valami finomságot akart adni neki és azt mondta: Wilson, sit! – Wilson, ül! – akkor a malac leült és várta a finom falatot. Papi készített egy „idilli” képet Wilson-ról és egy odakészített baltáról… 🙂 Bocsi, de mi hurka, szalonna és töpörtyűfalók vagyunk. De azért állatbarátok is!

    Izgalommal vártuk a holnapot. Legalábbis én. Gejzírek! Forrrtyogó savas tavak! Bugyborékoló iszap! Füstölgő fumarolák! Színek kavalkádja minden mennyiségben! Alig aludtam. Nem győztem kivárni, hogy reggel legyen. Hat óra körül ki is pattant a szemem, felpiszkáltam Papit és 8:16-kor már úton is voltunk. Ilyen korán még sose indultunk el. Általában 9-10 között készültünk el, mert hát mégiscsak valahol nyaralás ez, vagy mifene??! Ki is vertem volna a biztosítékot Papinál, ha ezalatt az egy hónap alatt mindig 6-kor keltünk volna. Pedig…

    A „termál Disneylandekkel” az a baj, hogy rengeteg van belőlük és mindegyikben van 1-2 igen különleges látnivaló, a többi füstölgő-fortyogó viszont hasonló mindenhol. Sajnos nem lehet olyan belépőt venni, hogy én csak a Pezsgő-tavat akarom itt megnézni, vagy a nagy gejzírt, vagy a világ legnagyobb forró vizes forrását. Ki kell pengetni a teljes összeget, ami elég húzós: 30-50 dolláros belépő per koponya. Nagyon drága! Ráadásul nekünk 6 thermál park volt a listánkon: Orakei Korako, Wai-O-Tapu Thermal Wonderland, Waimangu Volcanic Valley, Hell’s Gate, Craters of the Moon  és a Whakarewarewa Thermal Reserve.  Ez egy kisebb vagyon! 🙁

    Végül is a 6-ból négybe jutottunk el, de az utolsó, amitől a legtöbbet vártuk kritikán aluli volt. Ez a Whakarewarewa Thermal Reserve volt, ami az összes közül a legdrágább. Ide semmi esetre se menjetek el! De haladjunk szépen sorban.

    A parkok úgy néznek ki, hogy a belépőhöz jár egy térkép is és azt követve mindenki a saját tempójában járja be a látványosságokat. Célszerű zárt cipőben menni. Vannak helyek, ahol ki van építve valamiféle fából készült járda, de többnyire poros, néhol saras ösvények vannak. Kb 1-2-3 órát lehet számolni parkonként. Elég nagyok. Bár mindenki annyit időzik ott, amennyit akar és azt hagy ki, amit akar. A nagyobb parkokban lehetőség van visszabuszozni a végéről a bejárathoz, ez benne van a belépőben. Innivaló mindenképp legyen nálunk.

    Orakei Korako-ban kezdtünk, ami a Rejtett völgyben (Hidden Valley) van. Ide a gyémánt gejzír csábított, ami elvileg 9 méter magasra tör fel. Mikor odaértünk, akkor kifaggattam az ott dolgozó Józsit erről a gejzirről, aki azt mondta, hogy amióta ő az eszét tudja ez a gejzír nem tört ki. Kicsit kiakadtam, mert emiatt jöttünk el ebbe a parkba. De ha már ott voltunk nem akartuk elszalasztani a színek kavalkádjáról híres smaragd teraszokat, amik arany, narancs, barna, fehér és zöld színekben tündökölnek. A gejzír csak hab lett volna a tortán és úgy voltunk vele, hogy úgyis fogunk mi még nagy gejzíreket látni. A bejárattól egy kis hajó visz át egy tavon a parkba, ahol saját tempóban lehet haladni és bámészkodni. Érdekes volt, ahogy a kiépített ösvényen jobbról-balról és főként alulról folyton morajló hang áradt. Dübörgött minden. Főleg, amikor a gyémánt gejzír beindult. De hiába vártuk hogy kitörjön. Csak gyenge erőlködésre futotta tőle és épp hogy túlcsordult a forró víz a peremén. Viszont színekben nem volt hiány ebben a parkban.

    A háttérben nem erdőtűz van, hanem a forróvíz gőzölögve csordogál bele a tóba.

    Innen átviharoztunk a Wai-O-Tapu termál csodaországba. Ez tényleg csodálatos volt! Ha utólag választhatnék, akkor ezt választanám. Ez volt a legszebb! Rengeteg látnivaló van itt. És háááát a színek! Ilyeneket még egy festő sem tud kikeverni.  A belépőhöz egy nagyon igényes térképet adnak, amin fel van tüntetve a 3 gyalogösvény, amik közül választhatunk, attól függően hogy mennyi időnk van. Az első egy 1,5 km-es 30 perces séta, a második már 2 km-es 40 perces és a harmadik 3 km hosszú 75 perces. A térkép azt is mutatja, hogy hol vannak lépcsők a mozgáskorlátozottaknak, hol vannak padok az időseknek és hogy hol vannak menedékházak a tűző Nap vagy eső miatt. Érdemes mindhárom szakaszt bejárni. Nem fogunk csalódni! A park 18 négyzetkilométeren terül el. Utoljára 160 ezer éve volt itt vulkáni aktivitás. Most már csak utóvulkáni tevékenységek zajlanak. Lent a mélyben a korábbi kitörések után visszamaradt magma melegíti fel a felszín alatti vizet közel 300 fokra, ami gőzként tör fel a felszínre. Útja során különböző ásványokat old ki a talajból és ettől olyan színes a vidék.

    A Pezsgő-medence messziről

    A térképen összesen 25  látnivaló van feltüntetve. Úgy, mint az „Ördög tintatartója”, ami egy agyagfortyogó. Szürkés-barnás-lila színét a grafittól és a kőolajtól (nyers olaj) kapja. A „Festőművész palettája”, amit nem kell megmagyaráznom, ugye? A „Primrose teraszok”, ami Új-Zéland legnagyobb mésztufa teraszai. Itt szerintem inkább a kiterjedésére gondoltak (1,5 hektár), mintsem a teraszok méretére, mert a teraszok csak pár milliméter (esetleg cm) magasak, de több ezer van ezekből az apró kis lépcsőkből. Amúgy 1886-ig a Rózsaszín és Fehér teraszok voltak a legnagyobbak itt Új-Zélandon, de erre majd még visszatérek, mert szomorú dolog történt a múltban és nagyon-nagyon sajnálom, hogy ma már nem láthatóak.

    A „Primrose teraszokat” a „Pezsgő medence” vízében lévő oldott szilikátok építik évről-évre egyre nagyobbra. A tóból a víz túlcsordul és végigcsorog ezen a széles völgyön. A víz elpárolog és visszamaradnak ezek a gyönyörű kis törékeny mészkőteraszok, amik 700 éve növekednek itt. Aki nem tudja elképzelni, hogy miről is beszélek, annak elárulom, hogy otthon Egerszalókon is van egy ilyen természeti csoda, de említhetném a törökországi Pamukkale teraszokat is. A természet folyton lenyűgöz, mikor ehhez hasonló dolgokat látunk. És még mennyi ehhez hasonló csoda van!

    Előbb említettem a „Pezsgő medencét”, ami a legnagyobb forrás a környéken és egy különlegesen szép tavacskát hozott létre. Ez a tó 65 méter átmérőjű és 62 méter mély. Olyan, mintha forrásban lenne, pedig nem. Felszínén a víz hőmérséklete 74 fok. A karbondioxid miatt buborékol. A víz ásványi anyagokban (arany, ezüst, higany, kén, arzén, tallium, antimon) gazdag, ami lerakódik a tó peremén képződött teraszokra és valami hihetetlen erős narancssárga színben pompázik. Kétszer is visszasétáltunk ide, nem hittünk a szemünknek.

    Pezsgő-medence

           

    Bal oldali kép: Pezsgő-medence (Wai-O-Tapu park), jobb oldali kép: Warbrick terasz (Waimangu park)

    A „Wai-O-Tapu Gejzír” elvileg 3 méter magasra tör fel 2-36 órás ciklusokban. Mikor ott voltunk épp nem a kitörős arcát mutatta és sajnos nem tudtuk, hogy most épp a 36 órás vagy a 2 órás ciklusa van. Ezért nem vártuk meg. Az „Ördög Fürdője” elnevezés igencsak találó, mert ebben tömény kénes, világítóan sárgás-zöld méregben csak az ördög tudna fürödni. Sétánk vége felé közeledve egyre jobban azt éreztük, hogy itt valakinek tuti festékgyára van és a megmaradt cuccost itt locsolja szét.

    Az Ördög-fürdője

    A Wai-O-Tapu park közelében, 3 percnyi autókázásra van a Lady-Knox gejzír, ami 10-20 méter magasra tör ki. Viszont van egy szépséghibája. Méghozzá, az hogy pontban délelőtt 10:15-kor tör ki. Erre azt mondtam Papinak, hogy na, ne már…!! Biztos egy Gizi csücsül a bokorban és búvóhelyéről kikiabál Józsinak: Józsi megérkeztek a túristák? Mennyi az idő? Ja, már 10:15 van? Puff, akkor nyitom a csapot! Túristák boldogok. Milyen igazam volt! A gejzír csak emberi segítséggel tör ki úgy, hogy nátrium-karbonátot (szóda/sziksó) dobnak bele és erre produkál valamit.  1901-ben fegyencek fedezték fel a gejzírt. Rotorua környékén akkor épült meg az első „nyitott” börtön, ahova a jó magaviseletű rabokat szállították. A rabok a környező, melegvizű forrásokban mosták ruháikat, mikor véletlenül szappan került a gejzírbe és az erre kitört. Mi reggel a Rejtett Völgyben kezdtünk és mire átértünk ide a második termál parkba, már jócskán 11 fele járt az idő és nem igazán keseregtünk a Lady-Knox miatt, mert tudtuk, hogy vár ránk Pohutu… 🙂

    A következő, azaz a harmadik termál park a Waimangu vulkanikus völgy volt. Itt igénybe lehetett venni a kisbuszokat, mert a park elég nagy. Mi odafelé gyalog jártuk be, a végétől pedig visszabuszoztunk a bejárathoz. Ebben a parkban lehetőség van egy kisebb hajókirándulásra is a Rotomahana tavon. Újabb térkép, újabb „kincskeresés”! A térkép itt is igényes és jól használható, ráadásul  meglepetésünkre van nekik magyar nyelvű változat is. Késő délután volt, a Nap melegen tűzött, de lelkesedésünk nem lankadt.

    Két dolog miatt jöttünk ide: a Serpenyő tó és a Pokoli kráter miatt. Viszont a többi látványosság is érdekes volt.  A Smaragd-tónál kezdtünk, ami a Déli-kráterben helyezkedik el és időszakonként kék, barna és smaragdzöld színekbe öltözik. E jelenség oka egyelőre ismeretlen. Innen egyenesen a Serpenyő-tóhoz (Frying Pan) baktattunk. 1917-ben a Visszhang kráter kitört és a kaldera megtelt forró vízzel. Ez a legnagyobb forróvízű forrás a világon. Átlagosan 6 méter mély, területe 38 000 négyzetméter. A víz átlagos hőmérséklete a felszín közelében 50 fokos és erősen savas. A feljövő széndioxid és kénhidrogén buborékok a forrás látszatát keltik, de a víz valójában nem forr, csak buborékol és gőzölög, mintha forrna.

    A gőzölgő, „fortyogó” Serpenyő tó

    A vulkáni lerakódás nevű helyen a talaj 5 cm mélyen már 33 fokos. Ez azért érdekes, mert fák népesítik be. Nem értettük, hogy hogyan bírják, hiszen a fák gyökere sokkal mélyebbre kúszik, mint 5 cm. Mint ahogy azt sem értettük, hogy ugyan minden egyes parkban kint volt a figyelmeztető tábla, hogy ne térjünk le az ösvényről, mert forróság (100 fok) van mindenfelé, a  madarak viszont vígan sétafikáltak a fortyogó savas pocsolyákban. Mi meg az ujjunkat sem mertük beledugni.

    Jó lett volna erre járni az 1900-as évek elején, mert a híres fekete vizű Waimangu gejzír 1900-1904 között „tevékenykedett”. Akkor ez volt a világ legnagyobb gejzírje. Több, mint 400 méter magasra tört fel. Iszapot és köveket szórt az égbe. Harminchat órás ciklusa volt. Egy helybéli idegenvezető a gejzír tavára merészkedett egy csónakkal és 14,6 méter mélynek mérte a tavat. Mostanra már csak egy gazzal, bokrokkal, fákkal benőtt mélyedés. Biztos nagyon szép lehetett.

    És akkor jöjjön a Pokoli kráter tava (Inferno Crater), ami a vidék gyöngyszeme. A kúp alakú mélyedést halványkék, gőzölgő vizű tó tölti ki, melynek mélysége maximális vízszint esetén 30 méter. A tó fenekén elvileg egy gejzír van, de nem látható. A krátertónak 38 napos ritmikus ciklusa van. Miután feltöltődött egy túlfolyó csatornán elfolyik a felesleges vize és 15 nap alatt még 8 métert esik a vízszintje, hogy aztán fokozatosan újratöltődjön. Túlfolyáskor hőmérséklete elérheti a 80 fokot is. A víz erősen savas vegyhatású. Ha alacsony vízállásnál járunk ott, akkor láthatunk a szikla oldalában egy fumarolát is. A fumarola egy kis hasadék/nyílás a földkérgen, melyen keresztül gőz és gázok törnek a felszínre. Ott jártunkkor a krátertó feltöltődő fázisban volt, már félig megtelt és épp elöntötte a fumarolát. A tó színe viszont lenyűgözően kék volt.

    Pokoli kráter

    Igencsak elbámészkodtuk az időt a három termál parkban. Esteledett. Kempingünket az Eltemetett Falu közelében az egyik tó partján találtuk meg. Nagyon szép kemping, nagyon szép helyen.  Másnap reggel az Eltemetett Faluban kezdtünk. Megrázó élmény volt. Sajnos nem volt még szerencsénk ellátogatni  Pompejibe, az ókori római romvárosba, amit szintén egy vulkán, a Vezúv temetett be. Itt ugyan nincsenek a hamuba beleégett emberi testek, de a látvány így is sokkoló. Főleg a sok összegyűjtött tárgy, adat, fotó, magyarázó szöveg a múzeumban.

      

    A felső két kép: a hamu mindent ellepett, alsó kép: hamuvastagság a kovácsműhelyben

    Te Wairoa falu, amit napjainkban csak az Eltemetett Faluként emlegetnek az 1800-as években élte fénykorát. Ezt a falut tartják az új-zélandi turizmus szülőfalujának, mely a legközelebb volt a híres Fehér és Rózsaszín teraszokhoz, amit a világ nyolcadik csodájaként emlegettek. Az emberek a világ minden részéről jöttek ide, hogy megcsodálják ezt a gyönyörű természeti képződményt. Ez a falu volt a kiinduló pont a túrához. A turisták itt szálltak meg, mielőtt a vezetőkkel továbbindultak volna. Az út a teraszokig elég hosszú volt. Először lóháton kellett átmenni egy hegyen, majd a kék és zöld tavak mellett elhaladva elérték azt a helyet ahol megszálltak éjszakára. Majd másnap reggel 6-kor keltek és egy egy órás gyaloglással érték el a Tarrawera tavat, ahol egy kenu várta őket. Ebédidőben kikötöttek egy kisebb falunál a tó partján majd továbbeveztek. Gyalog átvágtak egy dombon, hogy aztán végre elérjék a teraszokat. A két terasz egymással szemben 800 méterre egymástól egy tó partján helyezkedett el. A teraszoknál 1-1 vezető várta a turistákat meleg étellel.

    Kicsit darabos a magyarázó kép. Bal alsó sarokban volt a falu, amit a kép tetején lévő hármas vulkáni kúpból álló giga-vulkán lerombolt. A kép közepén van a Rotomahana tó. Kitörés előtt a tó méretét a sötétebb kék szín jelöli. Ennek a kis tónak a partján egymással szemben állt a Fehér és a Rózsaszín terasz. Kitörés után a tó vízszintje megemelkedett és eltemette a világ nyolcadik csodáját.

    A fehér teraszok közel 3 hektáron terültek el és kb 50 teraszréteg oszlott el a 40 méter magas szakaszon. Tetején egy nagy üst alakú medence volt forró kristálytiszta kék vízzel, ami néha 20 méter magasra tört fel. A rózsaszín teraszok területe kisebb volt a fehéreknél. Kb 75 méter hosszan terült el és 30 méter magas volt. Az emberek a rózsaszín teraszokat kedvelték jobban. A teraszok alján már kellemes melegre hűlt a víz és a teraszok mérete is megfelelő volt a fürdőzésre. Biztos vagyok benne hogy csodálatos látvány lehetett a kettő között állni és csak nézni, ahogy az egyik oldalról halvány rózsaszín teraszok, a másik oldalon vakítóan fehér teraszok tűnnek elő a hegy gyomrából.

    Aztán 1886. június 10-én egyszerre tört ki három vulkán a Mt Tarawera hegyen és egy 14 km hosszú kráter nyílt meg le a völgybe. Ez a kitörés darabokra törte a teraszokat, vastag hamu és lávaréteggel fedte be. A falut eltemette és több mint 150 ember/turista lelte halálát a kitörésben. A tó vízszintje 30 métert emelkedett a kitörést követően, végleg elfedve a teraszokat. Jelenleg 115 méter mély a tó, ami egy vulkáni kráter. Sajnos 1886-ban még nem tudtak színes fényképeket készíteni, így csak korlátozott számú fekete-fehér kép maradt fent és pár olajfestmény a világ nyolcadik csodájáról. Kár érte. Biztos gyönyörű lehetett! A tudósok 2011 februárjában bejelentették, hogy 60 méter mélyen valószínűleg megtalálták a rózsaszín terszok maradványait.

      

    A Rózsaszín és Fehér teraszok festményen

     

    A teraszok archív képeken

    Az Eltemetett falu után sétáltunk egyet Redwood erdejében, ahol a kaliforniai vörös fenyők testvérei nőnek. Az 1970 években a bárány és gyapjú export Új-Zélandon hanyatlásnak indult. Egy-két okos ember úgy gondolta, hogy mi lenne, ha a gyorsan növő kaliforniai fenyőt kezdenék el termeszteni és a faanyag exportálásával lendítenék fel a gazdaságot. Behozták a fenyőmagokat Amerikából és erdőket telepítettek. A terv nem igazán vált be, mert a fa minősége nem volt megfelelő. Viszont az erdők megmaradtak és most szabadidős tevékenységek színhelyei. Biztos mindenki látott már képeket a Kaliforniában lévő fákról. Nagyon magasra nőnek, nyíl egyenesek, hihetetlen vastag a törzsük és akár kétezer évig is elélnek. Egy rövidebb ösvényt szemeltünk ki és kb egy órácskát sétáltunk a faóriások barnás-vörös sűrű oszlopai között, majd célba vettük az utolsó termál parkot a listánkon, Whakarewarewat.

    Whakarewarewa parkja Rotorua város határában van és Pohutu gejzírje tette híressé. Ez a gejzír tör ki a legmagasabbra egész Új-Zélandon. Mi csalódtunk benne és a parkban is. Azzal adják el magukat, hogy ez a gejzír közel 30 méter magasra tör fel és átlagosan egyszer vagy kétszer tör ki minden órában! Kecsegtető, ugye? Mi is bekajáltuk rendesen. Pénztáros Gizi még jópofizott is velem, mikor kérdeztem a fizetés előtt, hogy akkor ugye itt nem lesz hiány magasra törő gejzírekből??!! Ááááá, dehogy. Ne aggódjak. Annyi kitörést látok, amennyit csak akarok. Nem sok kellett ahhoz, hogy 2-3 óra elteltével visszamenjek és ne tépjem meg. A belépő itt került a legtöbbe. Még szerencse hogy volt 2 darab 10%-os utalványunk, amit ki is játszottunk és külön-külön vettük meg jegyeinket. Ez cseppett enyhítette a mérgünket, de soha nem fogja feledteteni azt a negatív élményt, amit ez a park nyújtott, vagy inkább nem nyújtott. 🙁

    Itt is térképet adtak. Egyből a gejzírhez siettünk, ami rendesen gőzölgött és kb 1-2-4 méter magasra préselgette ki magából a forró vizet. Úgy gondoltuk, hogy biztos épp a kitörés végére értünk ide. Nem baj, óránként egyszer legalább kitör. Megvárjuk! Az a 30 méteres magasság mindent megér. Vártunk és vártunk. A Nap égetően tűzött. Árnyék sehol. Emberek jöttek. Emberek mentek. Néhányan megálltak és vártak, mint mi. Vártak fél órát, majd feladták. Vártunk mi is, de mi nem adtuk fel. Többet vártunk, mint fél vagy egy óra. Fényképezőgép és kamera bekapcsolva. Nem akartunk lemaradni az eseményről. Semmi.

    Lelkesedésünk egyre lankadt. A gőzölgés, fröcskölgetés kezdett alábbhagyni. Bizakodtunk: biztos erőt gyűjt a 30 méterre. Nem. Aztán halk morajlás. Újabb 2-3 méter magas vízköpet. Végül rájöttünk, hogy amit az első 10 percben láttunk, az volt az a nagy híres kitörés. Sehol a 30 méter magas vízoszlop, párafelhő. Nagyon-nagyon-nagyon ideges lettem! Ráadásul a parkban egy agyagfortyogón kívűl semmi más nem látható. Egy-két helyen gőz száll fel a bokrok között, de ennyi. Az eddig látott parkok kenterbe vágják ezt a …. Kidobtunk egy halom pénzt és egy unalmas bokros-erdős parkban sétáltunk. Hihetetlen.

    A híres Pohutu gejzír erőlködik, de nem igazán sikerül neki a 30 méter…

    Nem értem, hogy ezt hogyan engedhetik meg?! Ez az egyik legnagyobb túristalátványosság Rotoruán. Tömött sorokban jönnek a túristabuszok ide. A parkoló hatalmas, amiből arra következtetek, hogy nem azért épült, mert valakinek volt x köbméter megmaradt aszfaltja, hanem azért, mert ide ezrével jönnek a gyanútlan turisták. Ép ésszel nem lehet felfogni, hogy hogyan tudják eladni a semmit és még mosolyognak is hozzá. Nagyon le voltunk törve, ezért hogy bánatunkat enyhítsük elmentünk bobozni egyet. A déli szigeten és az északin is van egy-egy bobpálya. Mivel az itteni a hosszabb, ezért nem volt kérdés, hogy ezt próbáljuk ki. Fejenként 5-ször jöttünk le. Három különböző pálya van: kezdő, profi és bámészkodós. A bámészkodós a leghosszabb, a profi nagyon meredek. Lentről beülős „sílift” visz fel, aminek az aljára akasztják a bobokat. Gyerekesek semmiképp ne hagyják ki, de a felnőtteknek is nagy élmény.

    Előzetes az utolsó, északi szigetes bejegyzésből: irány Hobbit Falva és a forró vizes tengerpart.

    Képek innen is megnézhetőek, vagy a szokásos jobb oldali Új-Képek gombról.

    Kata

  • Egyéb

    Új-Zéland, Északi-sziget 2. rész

    Alcím: a Taranaki vulkán meghódítása!

    Indulásra készen!

    A barlangok után folytattuk utunkat dél felé. Pontosabban dél-nyugat felé, ahol az Egmont Nemzeti Park gyöngyszeme a Taranaki vulkán áll, a maga 2518 méteres magasságával.  Utoljára 1755-ben tört ki és mindenki csak találgat, hogy mikor lesz a következő, vagy lesz-e egyáltalán újabb kitörés. Soha nem lehet tudni mi zajlik lent a mélyben…

    A nemzeti parkot a vulkán körül jelölték ki, szerintem úgy, hogy térképen körzőt böktek a csúcsba és húztak egy kört, ami közel 10 km-es sugarú. Ez a levegőből még kézenfekvőbb, de ha megmásszuk akkor mi is láthatjuk az ívet. A nemzeti park területén mindenféle-fajta földművelés, faírtás tilos, így sűrű erdő veszi körül a vulkánt (már ameddig fel tudtak kapaszkodni a meredek lejtőn). Mindenképp meg kell mászni, kihagyhatatlan élmény!

          

    A képen Papi épp az ívet szemléli…

    A Maori legenda szerint Taranaki régen a testvéreivel (Tongariro, Raupehu, Ngauruhoe) együtt élt a sziget közepén addig, míg össze nem veszett Tongariro-val egy nő (közeli Pihanga hegy) miatt. A veszekedés háborúba torkollt. A föld rengett, az ég elsötétült és mindenfelé hamu szállt. Amikor kitisztult, Taranaki észrevette, hogy Pihanga közelebb húzódott Tongariro-hoz. Taranaki megsértődött és a sziget nyugati részébe vonult el, hatalmas árkot magyva maga mögött, ami ma a Whanganui folyó medre. A maoriak úgy gondolják, hogy Taranaki egy napon majd bosszút áll Tongariron és ezért nem mernek a két vulkán közé költözni. Aranyos, nem?

    Ha szerencsénk van az időjárással és sikerül meghódítanunk a csúcsot, akkor tiszta időben fentről ellátunk a sziget közepéig és láthatjuk a Tongariro Nemzeti Park vulkánjainak csúcsait, azaz Taranaki testvéreit. Nekünk volt akkora mákunk, hogy láthattuk őket! Ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk, hogyan is történt a hódítás.

    Vágni lehetett az esőt. A vulkánból egy négyzetcentinyi darabka sem látszódott, pedig ott volt előttünk. Teljesen el voltunk keseredve, legalábbis én! Nagyon szerettem volna megmászni. Az út a Nemzeti Parkon át fel a látogatói központig még esőben is gyönyörű volt. Egysávos, aszfaltozott út kanyarog felfelé a sűrű esőerdőn keresztül. Elképzelni is nehéz azt a sok mohát, ami az összes fa törzsét belepi és nem csak az északit!. Mindenféle zúzmók, árvalányhajszerűségek, élősködő kapaszkodtak még a fákra, mintha azok nem roskadoznának eléggé a mohák súlyától. A fák alatt páfrányok, pajzsikák sűrű hada, talajt nem is látni, mindent befed a zöld növények kavalkádja. Most már megértem azokat a kutatókat, túrázókat, akik áthatolhatatlan esőerdőkről beszéltek anno úti- és dokumentumfilmekben.

    Felértünk a nagy parkolóba és igyekeztünk a bejárathoz minél közelebb leparkolni, mert még mindig dézsából öntötték. Információs Gizitől megkérdeztük a holnapra várható időjárást. Azt mondta, hogy gyönyörű napos idő lesz, igazi csúcshódítói! Hááát a mai napból ítélve, nehéz elképzelni, hogy holnapra minden szép és jó lesz. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Kicsit tanakodtunk, hogy érdemes-e még egy napot várni a jó időre, hisz így is késésben voltunk. Tuti, hogy most már a Fehér szigetre a kitérő kimarad. Végül  maradtunk.

    Átautóztunk a Dawson vízeséshez, de az eső nem hagyott alább. Annyira zuhogott, hogy a 10 perces sétautat sem tudtuk megtenni a vízesésig. Pedig azzal a titkolt szándékkal jöttünk ide, hogy talán csendesül az eső és sikerül felmászni a Fantham csúcsra (1966 m), ami egy parazita vulkán a Taranaki oldalán.

    Bizakodtunk a holnapban és InformációsGiziben. Másnap verőfényes napsütésre ébredtünk! Viszont az, hogy lent a vulkán lábánál vagy New Plymouth városában jó idő van, az még nem jelenti azt, hogy fent a vulkánon is. A hegyekben hirtelen tud változni az idő. Mindenre fel kell készülni, tudni kell feladni és visszafordulni, ha úgy alakul az időjárás. Az, hogy elértük a csúcsot csak fél siker…, onnan még le is kell jönni. Eddig közel 60 csúcshódító ember halt meg a hegy megmászása közben. Csak óvatosan, mert még rengeteg látnivaló vár ránk!

    Erre ébredtünk! 🙂

    A januártól-márciusig tartó időszak a legalkalmasabb a csúcshódításra, de a krátert ilyenkor is hó és jégborítja. Ruházatunkat a négy évszaknak megfelelően alakítsuk és legyen nálunk elegendő ivóvíz, mert útközben sehol nem tudunk utántölteni. Reggel kilencre fel is értünk az információs központhoz és az ég körös-körül kék volt. Felhőt nagyítóval kellett keresni. InformációsGizi megerősítette a tegnapi infót: szép napos időnk van/lesz ma! Nincs mese, ma tuti hódítunk. Papi nem annyira lelkes. A Fuji megmászása után ő már tudja mire számíthat: vulkánt megmászni nem egyszerű.  Apró törmelékes, meredek lejtő – nagyon meredek – egy lépés előre kettő vissza.

    Ezen a képen talán látszik, hogy milyen meredek…

    Mielőtt megmásznánk, Taranaki számokban: 125 000 éves; utoljára 1755-ben tört ki; 2518 méter magas; a szintemelkedés, amit le kell küzdeni a parkolótól a csúcsig 1600 méter; a túra hossza 6,3 km; oda-vissza kb 10 óra alatt lehet megjárni (felfelé: 5-6 óra, lefelé: 3-4).

    A túra 2 részre tagolódik. Az első 4 km-t 1,5-2 óra alatt le lehet nyomni. Meredek, tüdőt tágító erőltetett menet felfelé a Tahurangi menedékházig. A menedékháztól 100 méterre lejjebb van egy pottyantós WC, mindenki használja ki ezt a lehetőséget, mert utána semmi nincs és még fűszál sem nő a vulkán oldalán, nemhogy bokor, vagy fa.

    A második etap már csak 2,3 km de 3-4 órát vesz igénybe mire leküzdjük. Első szakasza lépcsős, majd elérjük a törmeléklejtőt. Innentől már nincs kitaposott ösvény, mindenki arra megy amerre tud. Oszlopok jelzik az ajánlott útvonalat. A szabály az, ha olyan rossz az idő, hogy az egyik oszlopnál állva nem látod a következőt, akkor fordulj vissza. A törmelékes lejtő után jön a sziklás rész, itt már szinte négykézlább kell mászni, olyan meredek. Aztán jön a kráter, amit ahogy már írtam az év teljes szakaszában hó fed. Viszont ez még nem a csúcs. Újabb sziklás rész jön (kb 50 méter függölegesen) és ott az igazi csúcs.

    A jó időre való tekintettel aznap kb 30-40 ember indult neki, hogy megmássza a vulkánt. Ki korán reggel, ki később indult. Mi pontosan kilenckor vágtunk neki. Kicsit késői időpont, de a szállásunk egy órányira volt az információs központtól. Szeretünk minél korábban nekivágni, mert soha nem lehet tudni mi jön közbe és sötétben botorkálni nem igazán életbiztosítás. Úgy voltunk ezzel a 9-es kezdéssel, hogy lesz, ami lesz, nem zuhanunk mély depresszióba, ha nem érjük el a csúcsot.

    Annak ellenére, hogy verőfényes napsütés volt, nagyon erős, hideg szél fújt. Igy aztán előkerült a téli sapka és kesztyű is. Csak az arcom érintkezett a Nappal. Azt tudni kell, hogy Új-Zélandon még Ausztráliánál is nagyobb az UV sugárzás. Éreztük is, mert a Nap fájóan égetett, nem melegített. Ennek megfelelően vastagon bekentük az arcunkat naptejjel. Most tegye fel a kezét az (de őszintén), aki tesz a szemhéjára és a szájára (Papin kívül) naptejet. Ugye hogy nem. Na, én sem tettem. A napszemüveget meg nem szeretem, idegesít ha a fejem van. Torzítja a természetes színeket.

    A hó kellően visszaverte a napsugarakat, de a szél fújt, így nem éreztem az árulkodó jeleket. Tíz óra a sugárzó- és hóról visszavert Nap alatt megtette hatását. Másnap, mikor felkeltem úgy néztem ki, mint aki egész éjjel heggesztett, olyan vörösek voltak a szemeim. Az alsó-felső szemhéjam és a bőröm a szemöldököm alatt leégett és felpuffadt. A szám úgy nézett ki, mintha botox kezelést kapott volna. Papi kikerekedett szemmel, szörnyülködve nézett: kínai kacsacsőrrel. Nem árulok el nagy titkot, hogy igencsak rossz paszban voltam a következő 1-2 napban.

    Az út a menedékházig tényleg embert próbáló volt. Kilenckor indultunk és hosszabb megállás nélkül (leszámítva az 5 percenkénti: álljunk meg nem kapok levegőt) pontban 11-kor elértük a menedékházat. Épp 2 óra alatt, úgy ahogy le van írva. A háznál 22 percet pihentünk, majszoltunk valamicske ennivalót, hogy legyen energiánk és folyton a csúcsot kémleltük. A jó és a rossz kisördög váltakozva jelent meg. Túl messze van, ne vágjunk neki. Áááá, látod ott a csúcs, mindjárt fent leszünk, nincs is olyan messze. Ne, késő van, nagyon meredek. Nézd, a többiek ott mennek,  nehogy már mi ne… Győztem, 11:22-kor elhagytuk a menedékházat és 13:24-re el is értük a morzsalékos lejtő alját. Elkezdődött az egyet előre és nem kettőt, hanem 3 lépést vissza tortúra. Ahogy küzdöttük fel magunkat, egyre több hófolt jelent meg. A tegnapi eső itt hó formájában hullott le. Friss, ropogós, csillogóan fehér hó. Két lihegés között építettem egy hóembert. A méretarány lényeges! 🙂

       

    Aztán 14:45-kor elértünk a meredek, sziklás részhez. Itt erőgyűjtés gyanánt (vagy időhúzás) tartottunk egy fél órás ebédszünetet. Ekkor az emberek többsége már lefelé jött, lévén hogy kezdett későre járni. Kaja közben tanakodtunk, hogy mi legyen: feladjuk, vagy se. Már csak egy fiatal pár volt előttünk, a csúcs közelében jártak, ahogy láttuk. Egyszer csak lent a messzeségben egy „szöcske”-ember ugrált felfelé. Legalábbis mi úgy láttuk, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül egyik szikláról a másikra szökken és vészesen hozza be a köztünk lévő távolságot. Önérzet is van a világon! „Na, nehogy má lehagyjon!” Hogy néz az ki. Gyorsan befejeztük az energia bevitelt és folytattuk utunkat. A szöcske közeledett. Beért. Egy-két mondat erejéig megállt velünk csevegni, míg mi lihegtünk ő továbbszögdécselt. Le voltunk taglózva. Az ürge 50-es éveit taposta és fittebb volt, mint mi. Puhányok vagyunk.

    Közeledtünk a kráterhez. Az előttünk lévő pár lefele jött és mikor összetalálkoztunk mondták, hogy a szöcskeürge azt üzeni nekünk, hogy kövessük a nyomát a csúcsra, mert ő taposott nekünk ösvényt. Mikor feljebb értünk, láttuk ugyan a nyomait, de nem tudtunk azon haladni, mert amíg neki volt hágóvasa és jégcsákánya, amivel könnyedén felkapaszkodott a meredek jeges havon a kráterig, nekünk sajnos ez a két eszközünk hiányzott. Ezért kénytelenek voltunk arra menni, mint mindenki más, a jeges sziklákon át.

    A krátert 17:05-kor értük el, ahol ismét összefutottunk a szöcskeemberrel, aki már lefele jött a csúcsról és ismét beszélgetésbe elegyedett velünk. Mondtam neki, hogy: megkaptuk az üzenetét, de nem tudtunk arra menni, mert nincs hágóvasunk. Kérdezte, hogy hánykor idultunk el a parkolóból. Mondtuk, hogy kilenckor. Kíváncsiságból visszakérdeztünk: és Te? Hát én délben indultam, mert délelőtt még be kellett mennem dolgozni. Mi vaaaan??!!! Három órával később indultál, mint mi és lehagytál??!! Nem vagy semmi. Akkor Te itt laksz a vulkán lábánál valahol, ugye? Igen. A  következő kérdésünket meg se kellett volna kérdezni, mert már így is eléggé magunk alatt voltunk. Hányszor voltál már itt fent? Visszakérdezett: a héten? Mi meg: most viccelsz, ugye? Nem, fent voltam vasárnap is és ma is (kedden). Levontuk a következtetést: ez képes és hetente többször is felszalad a csúcsra (akár munka után is). Mi akkor el se tudtuk képzelni azt, hogy még egyszer megmásszuk. Egyszer elég volt! De megérte.

    Papi épp a jeges sziklákon küzdi át magát.
    Fogak? Karmok? Jég!

    A csúcsot ugyan nem értük el, mert a krátertől az utolsó sziklás szakasz már nagyon jeges volt. Aznap a szöcskeemberen kívül senki nem ért fel a csúcsra, a kráter alatt mindenki visszafordult. Akik már lefele jöttek, mind mondták, hogy nem értük el a csúcsot, túl jeges, túl veszélyes. Mi úgy voltunk vele, hogy megyünk, ameddig bírunk. A kráter alatti sziklás rész már nagyon jeges volt. Ezen még átverekedtük magunkat, sétáltunk a kráterben, de az utolsó 50 méteres szakaszra mi sem vállalkoztunk. Túl veszélyes lett volna, és persze későre járt.

    A kráterben.

    Lefele sokkal gyorsabban haladtunk. Mily meglepő! A havas és törmelékes szakaszon szinte szánkóztunk. Olyan gyorsan haladtunk, hogy beértük (és le is hagytuk) azt a párt, akik felfelé még előttünk voltak. Két óra alatt (19:06-ra) le is értünk a menedékházig. Innen viszont nekem nagyon fájdalmas volt a lefele út, mert a térdeim nem bírják az effajta terhelést. Nagy részét az útnak hátrafelé araszolva tettem meg, de így meg a nyakam tekeredett ki és macskásodott el. A parkoló előtt pár száz méterrel már majdnem bőgtem, úgy fájtak. Végül épp sötétedés előtt 20:21-kor leértünk Pollyhoz a parkolóba.

    A táj szépsége és a pompás idő feledtette a túra nehézségét. Nem kell megijedni a 10 órás távtól! Egyszer mindenkinek fel kell mászni ide és gyönyörködni a természetben, de mindenképpen szükséges, hogy rákészüljünk egy ilyen nehézségű túrára. Mi ezt kihagytuk, s szenvedtünk is rendesen . Igaz, hogy majd belepusztultunk, de megcsináltuk. Visszagondolva a 4 hétre, nekem ez volt az egyik legszebb élményem Új-Zélandon.

    Még egy érdekesség a hegyről: Taranaki szabályos vulkáni kúpja nagyon hasonlít a Fujira. Olyannyira, hogy itt forgatták Tom Cruise főszereplésével „Az utolsó szamuráj” című mozifilm egyes jeleneteit. Az okot nem tudom, talán olcsóbb volt Új-Zélandon forgatni, mint Japánban??!! Mivel a két vulkán nagyon hasonló, ezért fel sem tűnt senkinek, hogy az, amit lát nem is a Fuji! Ugye? 🙂

      

      

    Igyekeztem hasonló beállítású képeket keresni. A felső kettő: Taranaki, az alsó kettő: Fuji

    Nekem úgy tűnik, hogy Taranaki kicsit meredekebb, mint a Fuji. Papi ebben szakértő, mert ő már a Fuji-t is megmászta és a Taranaki meghódításakor öt percenként azt nyafogta, hogy bezzeg a Fuji nem volt ilyen meredek… 🙂

    Előzetes a következő bejegyzés tartalmából: keresztül az Elfelejtett Világ Főútján át a Füstölgők-Bugyogók-Fortyogók-Bűzölgők-Prüszkölök-Morajlók Földjére.

    A barlangos és vulkános képek innen is elérhetőek. Sajnos a feltöltött albumban nem időrendi sorrendben vannak a képek, mert több fényképezőből származnak, illetve a Black Water raftingos barlangi képek a lencsén lévő vízcseppek miatt homályosak.

    Kata

  • Egyéb

    Új-Zéland, Északi-sziget: 1. rész

    Alcím: lakóautó bérlés rejtelmei és a világító kukacok

    Sokáig gondolkodtam azon, hogy milyen lebontásban írjam meg utazásunkat, mert négy hét hosszú idő.

    Két részre szedni, északi és déli sziget, nem túl jó ötlet: túl hosszú lenne és mindenki csak átugrálná a bekezdéseket és bealudna. Vagy napokra bontva, mint a napló: túl unalmas lenne. Esetleg hetekre: ekkor viszont a második hét nézne ki hülyén, mert fele északi, fele déli sziget volt. Ezért úgy döntöttem hogy a nagyobb események, tájegységek köré kerítem a mondandómat.

    Régóta terveztük, hogy „átugrunk” Új-Zélandra és szétnézünk. A repjegyeket és a lakóautó bérlést is kb egy éve rendszeresen ellenőrizgettük. Erre a februári útra pedig tavaly augusztusban foglaltuk le a jegyeket, az autókat és a szállásokat.

    Azt tudtuk, hogy mindenképpen 4 hétre szeretnénk menni, csak az nem volt biztos, hogy az északira, a délire vagy mindkét szigetre . Papi mondta, hogy ne legyen rohanás, csináljuk csak az egyiket. Én mohó voltam és „kisírtam” mindkettőt. Így utólag Papinak volt igaza. Négy hét nem elég a két szigetre. Minimum 2-3 hónap szükséges…. de kinek van ennyi ideje…??!!! Nem baj, így legalább már tudjuk, hogy egyszer majd vissza kell menni.

    A teljes időszakra lakóautót béreltünk. Nekünk ez tűnt a legjobb megoldásnak. Lehetett volna sima autót bérelni és az éjszakákat kempingek kabinjaiban, motelekben, hotelekben tölteni. Ilyenkor viszont minden este ki kell cuccolni a kocsi csomagtartójából, reggel visszacuccolni és a kajakészítési lehetőségek is korlátozottak. Legkézenfekvőbb a lakóautó volt. Olyan, mint egy mozgó ház. Persze ilyenkor is be kell menni kempingekbe, nem lehet csak úgy csövezni az út szélén. Viszont hihetetlen szabadságot ad. Ha esik, ha fúj, nyugodtan meg lehet főzni a vacsit, vagy megcsinálni másnapra a szendvicseket, vagy csak lefőzni egy kávét.

    Elég sokat utaztunk/túráztunk Ausztráliában és eddig minden kempingben, ahol megszálltunk sátorhelyre fizettünk és nem személyre. Új-Zélandon viszont minden kempingdíj személyre szól. Lehet hogy ez csak lakóautókra vonatkozik és a sátor az továbbra is darabra van nem személyre, nem tudjuk. Így aztán az autóbérléshez hozzá lehet adni kb 15-20 dollár/fő/éjszakát. Minden itt leírt összeg/ár új-zélandi dollárban értendő.

    Érdemes szétnézni a piacon, mielőtt az első adandó autót kibéreljük. Elég nagy szórás van az árak terén. Le kell gyűjteni minden társaságot (Apollo, Britz, Jucy, Kea, Maui, Mighty, Hippi, Wicked, stb…) ugyanarra az időpontra egy excel táblába és győzzön az olcsóbb! Mi a Cheapa Campa weboldalon találtuk meg a legolcsóbbat, egy Apollo 6 Berth személyében. A neve is mutatja, hogy ez egy 6 személyes jószág. Felmerülhet bennetek a kérdés: minek két embernek egy 6 személyes autó. Jogos. Nem akartunk ilyen bazi nagyot, viszont bármilyen furcsa is ez akkor valamiért olcsóbb volt, mint a két, vagy négyszemélyesek arra az időszakra.

    Polly-1

     

    Ráadásul további kedvezményeket kaptunk. Először kaptunk 5%-ot  „early bird-re” (korai foglalásra) és további 9%-ot mivel több, mint 21 napra béreltünk. Szerencsére a két sziget napjai összeadódtak. Az északi szigeten 11 napot kószáltunk, majd átrepültünk a délire, ahol egy ugyanolyan autóval töltöttünk el 18 napot. Lehetett volna úgy is, hogy északról átkompolunk délre az autóval és úgy folytatjuk utunkat, de az átkompolása ekkora autónak nagyon sokba került volna, illetve másik városban adtuk volna vissza, amiért szintén felszámolnak x összeget. A legolcsóbb megoldás a repülő volt. Bár kaptunk 5+9% kedvezményt, hogy ne érezzük olyan jól magunkat, bankkártyás fizetésért felszámolnak MasterCard-ra 2%-ot, AmericanExpress-re 4%-ot. Hab a tortán, hogy kizárólag csak bankkártyával lehet fizetni.

    További kiadás az autóra a biztosítás, amit nem lehet megkerülni. Ez is cégenként változik, érdemes ismét egy táblázatot csinálni és összevetni a biztosítás fajtákat, mert nem minden esetben a legolcsóbb a legkifizetődőbb. Lehet választani a „standard-et”, option 1-et, option 2-őt és a VIP-t.

    Az első három abban különbözik, hogy mennyi az önrész, amit bele kell pumpálni, ha esetleg történik valami. Elég nagy összegekről van szó: standard=$2700, option-1=$1200, option-2=$250, a VIP-nál szintén $250. A különbség az option 2 és a VIP között az, hogy a napidíja az option 2-nek ugyan 10 dollárral olcsóbb, de nincsenek benne a következő dolgok: két gázpalack feltöltése (teli állapotban kell visszaadni), ágynemű és huzatok, úthasználati díj (4-5 dollár/100km), kemping asztal és székek, gyerekeseknek gyerekülések. Ezeket mind összeadva a 10 dolláros különbség elenyésző volt és nekünk a VIP jobban megérte, még akkor is, ha első ránézésre drágább a napi díja. Amúgy a biztosítások nagy része ablakon kidobott pénz, mindaddig, amig nem történik valami. Soha nem lehet tudni.

    Na, de ezzel nincs vége a lenyúlásnak. Kifizettük az autókat, plusz a biztosításokat interneten keresztül és mikor átvettük az autót, akkor még bedobták az adu ászt. Mit szólnánk egy WAT-RAP biztosításhoz?. Micsoda??!! Persze csak ha akarjuk… bla-bla.

    Nálunk a kocsival kapcsolatos mindenféle-fajta teendő férfi munka. Nem szólok bele, nem értek hozzá és nem is akarok. Mikor az ürge benyögte ezt a napi 7 dolláros extra biztosítást, akkor kicsit elszállt az agyam. A VIP biztosításunk nem terjed ki ezekre? Sajnos nem.

    Mit is takar a WAT-RAP: borulás (gyorsan megyek, kanyarban kisodródok és fejtetőre állok, ami egy közel 5 tonnás autóval nem is olyan nehéz), kifogy az üzemanyag (Józsi jön bárhova és hoz kannában gázolajat), kerékcsere, és ami megfogott minket a kavicsfelverődés a szélvédőn.

    A borulás felejtős, mert soha nem száguldozunk. Üzemanyag: ciki lenne, mindig ügyelünk arra, hogy legyen elegendő. Kerékcsere: piszkos munka, de ezért külön nem fizetnénk. Kavicsfelverődés! Na ez már beültette a bogarat a fülünkbe. Ürge benyögte, hogy egy szélvédő csere zsebből 500-550 dollár. Mi van akkor ha nem kapunk kavicsot… kidobott pénz. De mi van ha kapunk? Papi meghozta a döntést: tök sok mindent kifizettünk az autóra ez a 7 dollár/nap már nem oszt nem szoroz. Így mulat egy magyar ember! Befizettük. Ez (11×7)+(18×7)=$203 volt, mégsem $550.

    ÉÉÉÉsss mi történt a 27-dik, azaz az utolsó előtti napon??!! Egy akkora kavicsot csókoltunk be, hogy becsapódáskor én majdnem lehasaltam, akkora csattanás volt. Ez tuti szélvédőcsere. Másnap leadtuk az autót, Gizi mondta, hogy hűha, majd ránézett a papírra: látom van extra-extra biztosításuk, minden rendben, ennyi és útjára bocsátott minket. A biztosítás lutri: vagy bejön vagy nem. Mindenki maga dönti el, mennyit akar/tud áldozni rá. Ja, még egy ici-pici lehúzást meglobogtattak átvételkor: buditabletta $2,50/darab. Egy darabbal két napig lehet húzni, utána bele kell dobni egy újat, vagy üríteni kell. Az óriási autónkban ugyan volt zuhany és budi, de egyszer sem használtuk. Nem akartunk buditartályt takarítani. Mindenesetre az elején vettünk kettő tablettát, mert az ürge mondta, hogy nem mindenhol lehet kapni és ha nincs, de kellene, akkor gond van. A túra végeztével gondoltuk odaadjuk valakinek, aki most kezdi a nyaralást, de úgy elpakoltuk, hogy itthon találtuk csak meg.

    Mielőtt belekezdenék az élménybeszámolóba, egy kis földrajz óra. Tudom, hogy mindenki tud mindent Új-Zéland földrajzáról, de ismétlés a tudás atyja (vagy anyja).  🙂

    Új-Zéland neve a benszülöttek (maorik) nyelvén: Aotearoa, ami kb azt jelenti, hogy „hosszú fehér felhő földje”. De lássuk, hogy mi milyen nevet adnánk neki. A 28 napos túránk alatt összegyűjtöttünk 1-2 érdekességet:

    • Sokan Középföldének hívják, mivel itt forgatták a Gyűrűk Ura trilógiát.
    • Akár hívhatnánk úgy is, hogy a bárányok, tehenek, őzek és szarvasok országa. Egymást érték az óriási állatfarmok. Meglepően sok őzet és szarvast tenyésztenek. Gondolom a húsukért.
    • Vagy a dongók országa. Hihetetlen mennyiségű dongóval futottunk össze a 28 nap alatt, és néhány sajnos meg is halt a szélvédőnkön.
    • Esetleg a közúti jelzőbólyák országa. Tuti, hogy aki gyártja az már milliárdos. Ennyi bólya összesen nincs a földön, mint Új-Zélandon. Úton-útfélen terelés- útjavítás, amit kilómétereken keresztül méterenként bólyáznak.
    • Végül lehetne az egysávos hidak országának hívni. A hidak többsége egysávos. Nem értettük miért, mert hely van bőven. Lehet, hogy pénztakarékosság…?! Valaki biztos tud rá ésszerű magyarázatot.

    Új-Zéland két nagyobb (északi, déli)  és számos kisebb szigetből áll. Az ausztráliai és a csendes-óceáni lemezek összeütközésének következtében emelkedtek ki az óceánból és a mai napig szeizmikusan aktív hely. Területe Magyarországénál kb háromszor nagyobb és a Föld legelszigeteltebb állama. Mivel ennyire elszigetelt, ezért számos ritka növény- és madárfaj maradt fenn. Az ember megjelenése előtt nem volt szárazföldi emlősállat a szigeten (a denevéreket leszámítva).

    Míg Ausztráliában rengeteg veszélyes állat él, addig Új-Zéland csak egy pókfajtát tud felmutatni, ami kicsit veszélyesnek mondható. Ez pedig a katipo, ami az amerikai fekete özvegy és az ausztráliai vörös hátú pók rokona. Más szárazföldi „mérges” állat nincs. Van viszont egy nagyon érdekes óriási rovaruk, ami csak az északi-sziget melletti „Little Barrier” szigeten fordul elő. Ez egy tücsökhöz hasonló, óriási állatka (Weta fajhoz tartozik) és a világ legnehezebb rovara. Súlya háromszorosa (kb 70 g) egy egér súlyának és répát is eszik. Még jó, hogy mi nem futottunk össze vele.

      

    A földrajz és biológia óra után kanyarodjunk vissza az útileíráshoz. Repülőgépünk késő este érkezett meg Aucklandba, ezért nem tudtuk aznap átvenni Polly-1-et. Polly-nak a lakóautót hívtuk és a számok az északi és déli szigetet jelölik. Amikor befoglaltuk az utazáshoz szükséges repjegyeket, lakóautókat és elkészítettük a szigorú útitervet (amit később akár a kukába is dobhattunk volna, mert nem tudtuk tartani a menetrendet), akkor már tudtuk, hogy az első  és az utolsó éjszakát motelben kell töltenünk, mert hülye időben érkeznek és indulnak a járatok, talán nem is véletlenül. A szállás nagyon korrekt volt mindkét helyen. Kijöttek értünk a reptérre és másnap ledobtak minket az Apolló telephelyére hogy átvegyük az autót.

    11 napos menetrendünk az északi szigeten: Waitomo-barlangok, Taranaki-vulkán megmászása, Rotorua-gőzölgők/füstőlgők/köpködők/morajlók földje, Mataranka-hobbitok, Coromandel félsziget

    Az északi szigeten kezdtünk és az óramutató járásával ellentétesen indultunk el. Kocsit átvettük, kifizettük az extra biztosításokat majd elviharoztunk egy nagy közértbe, hogy feltöltsük Polly-1 bendőjét, aztán irány Waitomo (Auckland-tól déli irányba), a barlangok hazája. Waitomo faluban egy közel 50 km hosszú föld alatti barlangrendszer van. Nagy része még felfedezésre vár. Mivel hajnal óta folyamatosan szakadt az eső, kifejezetten jól időzítettük a barlangi napot. Kezdtünk egy 3 órás „Black Water Rafting”-gal. A rafting szó hallatán mindenkinek a vadvízi evezés jut eszébe. Itt viszont nem csónakokkal mentünk, hanem mindenki kapott egy felfújt kerék belsőt, amit a feneke alá tett és azzal evickélt a barlangban. De ne szaladjunk előre.

    Megérkeztünk, fejtágítás, papír aláírása, hogy saját felelősségre… bla-bla, majd elmondták, hogy hogyan kell felvenni a neoprén (wetsuit) ruhát, ami melegen tartja a testet az állandó hőmérsékletű (14 fokos) barlangi patakban. Megmutatták melyik a belseje, melyik a külseje, adtak még neoprén zoknit, magasszárú gumicipőt, kobakot fejlámpával. Arra kértek, hogy ne pisiljünk bele, mert nagyon büdős lesz és nekik kell majd kimosni. Amúgy a ruha úgy működik, hogy a befolyt vizet bent tartja, amit a test melege felmelegít. Tényleg működik, egyáltalán nem fáztunk a 3 órás túra alatt, csak a kezünk, de az kibírható, megéri az élmény. Célszerű erre a túrára fürdőruhába menni és arra felvenni a ruhát, illetve zuhanyzó cuccot és váltó alsóneműt vinni.

    Fiúk balra, lányok jobbra az öltözőbe és elkezdődött a tortúra… Fel kellett venni ezt a búvárruha szerűséget. Kb 10-en voltunk csajok: 4 ötvenes holland csaj, egy angol, két ferdeszemű, egy helyi és én (már csak ennyire emlékszem). A két ferdeszeműt, az angolt és engem leszámítva már mindenki pucc parádéban állt, mi még a hurkákat préselgettük a ruhába. Borzalmasan nehezen jött fel rám (és a többiekre is) a ruha. Foggal-körömmel cibáltam fel. Úgy húztam, hogy nem csak a körmömmel ráncigáltam fel, hanem már az első ujjperceim végén lévő (fenti hajlat az ujjon) csonttal is próbáltam centiről-centire feljebb rángatni. Ennek az lett a következménye hogy ledörzsöltem a bőrt az összes hajlatban elég rendesen, ami aztán azért gyógyult nehezen, mert akárhányszor behajlítottam újra felszakadt. Amatőr! Kicsit el is keseredtem, hogy biztos azért nem jön fel rám a ruha, mert dagi vagyok. Eldöntöttem, ha hazaérünk szigorú diéta, mert ez elég ciki. Na, hopsz, feljött! Baromi boldog voltam és egy kicsit ki is húztam magam. Ekkor a holland csajok egyike beszól: Kifordítva vetted fel! – és röhög hozzá. Mondom: Nem igazán jó poén! – mert ekkor már a vér is kiserkent 1-2 ujjamon. Igaza volt, tényleg kifordítva vettem fel, hogy az a ……! Körbenéztem és rajtam kívül még a két ferdeszemű és az angol is! Hi-hi! Na, ezért jött fel nekünk olyan nehezen. Újra le és újra fel. Megjegyzem, most már sokkal könnyebben jött fel. A fiúk már kint. Röhögve mentem oda Papihoz és mondtam: Képzeld el kifordítva vettem fel, qva nehezen jött rám, de nemcsak én bénáztam, hanem még 3-an a csoportból (próbáltam kicsit menteni a menthetőt). Erre ő elröhögi magát: bakker én is!

    Black Water Rafting, a csapat

     

    Bevetésre készen. Indulás előtti csoportkép, majd kisbusszal elvittek a barlang bejáratához, ahol mindenki a fenékméretének megfelelő „úszógumit” választott és kezdődött a tréning. Hogyan kell beleülni, hogyan kell az egyes helyeken haladni, hogyan kell a vízeséseknél leugrani. Elsétáltunk a folyóhoz, ahol egy trambulin (imitált vízesés teteje) volt kiépítve és onnan kellett gyakorolni a vízbe ugrást. Szigorú szabály: úszógumi a fenék alatt, háttal állsz a vízesésnél (tehát fogalmad sincs hova ugrasz, ráadásul a barlangban vak sötét van) és ellökve-rugaszkodva beleugrasz a vízbe. Kicsit félelmetes háttal ugrani.

    Gyakorlás megvolt, irány a barlang. Két túravezető volt: egy elől, egy hátul. Indulás előtt közölték, hogy éjszaka rengeteg eső esett, és most is folyamatosan szakad, nagyon meg van duzzadva a barlangi patak, még kalandosabb lesz a rafting. Kicsit becsokiztunk. Az angol lány engem kérdezgetett, hogy akkor voltam-e már ilyenen és hogy szerintem nehéz lesz-e, stb. Nem voltam és biztos nagyon jól fogunk szórakozni. Így is lett! Korábban sokat barlangásztam, de ilyen vadvizi-úszógumis-raftingot még nem csináltam. Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, nagy élmény!

    Rafting után a jegy árában benne van egy forró leves pirítóssal. Jó ötlet, mert ugyan a ruha valamelyest szigetel, azért csak átfázik az ember és jól esik egy kis forró folyadékot csorgatni a bendőbe. Levesszürcsölgetés közben levetítették a képeket, amiket a két túravezető csinált a túra során. Saját gépet nem lehet levinni, nem is tudtuk volna mivel megfogni, mert az egyik kezünkkel az úszogumit cipeltük vagy eveztünk, a másikkal kapaszkodtunk. Ezeket a képeket természetesen meg lehet vásárolni újabb kemény dollárokért. Mi megvettük, mert nagyon jól éreztük magunkat és vicces képeket csináltak a fiúk. Egy baja van: folyton vízcseppes volt a blende és nem törölgették, így a képek 90%-a homályos. Erre rájöttek ők is és hogy ne legyen lincs hangulat hozzámásolták a hivatalos profi reklámfotóikat is (a feni három hivatalos Black Water Rafting-os kép). Mondjuk inkább adhatták volna ingyen, ha már ilyen bénák voltak.

    Erre a napra 3 különböző barlangtúrát foglaltunk be. Elvileg csak kettőt szerettünk volna megnézni: ezt a barlangi raftingolást és a híres világító kukacosat (nem kell rosszra gondolni), de indulás előtt valahol olvastam, hogy itt az Aranui barlangban látható a „Ring of Fire”. Húúú, ez felcsigázott! Ez nem más, mint a törésvonal, ahol a lemezek elmozdulnak. Ezen vonal mentén 452 vulkán helyezkedik el és a világ legaktívabb vulkánjainak a 75%-a is itt van, illetve a világ földrengéseinek 90%-a is ezen patkó alakú vonal mentén zajlik. Azt olvastam, hogy itt látható ez a törésvonal és alá-mellé lehet állni. Ez azért hihetetlen, nem? Hogy ezt lássuk és valamelyest olcsóbban jöjjünk ki, kombinált jegyet vettünk: világító kukacos barlang + Aranui barlang.

    „Ring of Fire”

    Minden barlangi túrára előre kell befoglalni a jegyet, mert a sok túrista miatt lehet hogy már beteltek a túrák, vagy reggel érkezünk, de már csak délutánra van hely esete lesz és sokat kell várni. Nekünk úgy jöttek az időpontok, hogy reggel vizes barlang, majd Aranui és végül a kukacok. Nagy csalódás volt az Aranui. Túravezető Gizi azt sem tudta, hogy mi az a „Ring of Fire”. Nagy nehezen elkezdtem neki magyarázni a lemeztektonikát, meg egyik a másik alá bukik, vulkánok, füst, földrengés, mire kinyögte, hogy a „fault line”-ra gondolok? Valahonnan rémlett a név, és nagy valószínűséggel ők így hívják, szóval kiegyeztünk egy „fault line”-ban. Továbbra sem volt magabiztos, mutatott valamit a mennyezeten, de szerintünk nem az volt. Na meg ha ilyen érdekesség van egy barlangban akkor arról áradozni kéne, és mivel ő nem tette, ezért kicsit kételkedtünk benne.

    Amikor hazajöttünk jobban utánajártam és kiderült, hogy nem az Aranui barlangban, hanem a Ruakuri barlangban látható. Ez is ott van, de ebbe nem fizettünk be. Én voltam a hülye, mielőtt megvettem a jegyet meg kellett volna kérdeznem pénztáros Gizit. A jegyeket viszont még innen Ausztráliából foglaltuk be és fizettük ki. Nem mentség, mert ha tudom, akkor ott a helyszínen átiratom és kész. Pici bukta. De a kukacok kárpótoltak!

    Lássuk a világ egyik legérdekesebb állatát: a világító kukacokat. Ebben a barlangban tilos fényképezni. Talán azért, mert a sötét barlangban mindenki gépe elkezdene vakuzni és ez megzavarná a kukacokat. Különben is egy vaksötét barlangban csak a legprofibb fotós tud használható képet csinálni a kis világító pöttyökről.

    Itt a túra egy kb fél órás barlangi sétával indul, ahol a cseppkövekbe belemagyarázott alakzatokat ecseteli Józsi, majd egy korláthoz terel minket és azt mondja nézzünk előre. Ekkor még semmit nem láttunk, mert vak sötét volt. Felkapcsolt egy lámpát: árvalány hajak lógtak le a barlang mennyezetéről (én ehhez tudnám hasonlítani). Lenyűgöző látvány! Majd beszálltunk egy 20 fős csónakba és azzal kanyarogtunk egy föld alatti folyón, ami az élők és a holtak birodalmát választja el a monda szerint. Mennyezete olyan volt, mint tiszta éjszakán a csillagos ég! Több ezer kis fénypontocska pislákolt az „égen”. Halk morajlás, mindenki suttog, óóó, ááá, ide nézz, ezt a részt nézd, azta, húúú, ott balra! Józsi egy, a plafonhoz rögzített drótkötélbe kapaszkodva irányította a hajót, olyan gondola érzése volt az embernek, szerencsére senki nem zendített rá az: „Ó szóle mííóó…” dalra.

    Kukac tények: Józsi elmondása alapján csak Új-Zélandon és Ausztráliában vannak ilyen világító kukacok. Úristen! Ausztráliában?! Hol? És én erről nem tudtam? Szégyen. A kukac az Arachnocampa luminosa nevű légyféle ragadozó lárvája, mely kékes fény kibocsátásával próbálja odacsalogatni a zsákmányt. Ezt a világító technikát biolumineszcenciának nevezik. A kukac életciklusa a szokásos: pete-lárva-báb-kifejlett rovar szisztémát követi. Az első három hétben pete. Majd 9 hónapig vérszomjas ragadozó lárvaként él. Utána két hét bábozódás után kimászik a légy és él három napot. Ezalatt nem eszik, csak légylányt keres, újabb petéket gyártanak és meghalnak. Sokan közülük a lárvák csapdájában végzik. Bizarr.

    Hogyan vadásznak? A hüvelyéből egy vagy több 10-16 cm hosszú fonalat enged le (a pókhoz hasonlóan). Ez a fonal valamiféle ragadós anyaggal van megbolondítva. A lárva feneke világít (túravezető szerint, amit látunk világítani az a lárva kakija), ezzel odacsalogatja az arra tévedt áldozatot, az beleragad a fonalba, amit a lárva felhúz és elfogyasztja a bennragadt delikvenst. Állítólag minél erősebben világít a kukac annál éhesebb. Kis undorító állat, de szépen világít a sötétben. Folyton csak ámulok, hogy mire nem képes a természet!? A labirintus kukacbarlang kb. 30 méter hosszú és 12 méter széles, a boltozatai hozzávetőlegesen 5 méter magasak, így nem kell azon aggódnunk, hogy beleakad a fejünk a nyákos zsinórok rengetegébe.

    A következő bejegyzés témája: meghódítottuk Taranaki vulkánját 10 óra alatt. Kemény volt! Nagyon kemény!

    Fényképek a következő bejegyzéssel együtt lesznek elérhetőek.

    Kata