Posts Tagged ‘kaland’

  1. A nyugat dél-keletje 2.rész

    június 24, 2017 by kata_papi

    Kalgoorlie_fejlecA Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

    Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier)

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier). Ugye milyen érdekes?

    Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus “lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett “túrára”.

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive, balra a nudista stranddal

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach - Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach – Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach - Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach – Great Ocean Drive

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Egy sziklarés-lakó

    Egy sziklarés-lakó

    Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

    "Hableány/Sellő bőr"

    “Hableány/Sellő bőr”

    Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A “filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a “Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

    Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

    Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én “előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. :)

    Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos “érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

    Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

    Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

    A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak “gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

    Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis “forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú “dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

    Aranymosó...

    Aranymosó…

    A kincs!

    A kincs!

    A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A “bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

    A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás “dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

    lapos_auto

    Elrettentő emelvény a bánya bejáratánál. A biztonsági előírásokat nagyon komolyan veszik.

    Papi és a Dömper

    Papi és a Dömper (hihetetlen hogy mindig sikerül neki “kaméleon ruhát” felvennie…)

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

    Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a “mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A “rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek “működési” engedélyt. :o)

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos “parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a “megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

    A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti “STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan “albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… :-) Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

    A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy “darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

    Kalgoorlie, a külszíni bánya

    Kalgoorlie, a 3,5 km hosszú, 1,5 km széles, 570 méter mély külszíni bánya. Akinek jó a szeme az a kép közepének felső harmadában a teraszoknál láthatja a keresztülvágott régi bányavágatokat.

    Robbantááááááááás!

    Robbantááááááááás!

    Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher “függöny”. A “függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és “függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a “Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható “függöny”, aminek az a címe, hogy “The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen “szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a “bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

    Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a “fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a “penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

    Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A szobrok, ahogy mi nem láttuk!

    A szobrok, ahogy mi NEM láthattuk!

    Dagonya a szobrokhoz

    Dagonya a szobrokhoz

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a “Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.

    viszlat


  2. A nyugat dél-keletje 1.rész

    június 22, 2017 by kata_papi

    WA_fejlécAzért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a “nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres “Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

    Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a “fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, “marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló “vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

    Határátkelés...

    Határátkelés…

    A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két “helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

       Au_idozonak           Caiguna_idozona

    Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

    Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a “dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

    Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

    A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. :)

    Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg “zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

    A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger “fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

    Jobb alsó sarokban az a "sötét" figura Papi a Woolshed barlangban

    Jobb alsó sarokban az a “sötét” figura Papi a Woolshed barlang bejáratánál

    A "Dézsa". Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A “Dézsa”. Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A "Dézsa" aljában. Remélem látható vagyok. (sárga légypiszok...)

    A “Dézsa” aljában. Remélem látható vagyok. (integető légypiszok…)

    Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 “sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

    Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A “Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

    A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában “ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

    A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

    PinkLake

    PointSinclar                  FowlersBay_Dunek1     FowlersBay_Dunek2

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

       Balna2_southern_right_whale    Balna1_humpback_whale

    Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

    Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a “szemen” keresztül.

    Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

    Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… :-) Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még “igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből...

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből…

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a “világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

    A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

    A "gonosz" szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    A “gonosz” szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    Sziklafal1

    Méretarányként a fennsíkon balra a legszélén Döme, kicsit beljebb egy lakóautó.

    Sziklafal2

    Papi mögött látszik a fehér réteg.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyetek.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyenek.

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

    A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról “Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

    Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. :)

    Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy “Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

    Lucky Bay

    Lucky Bay

    Lucky Bay - Papi a mintavételező (előző életében biztos "köjálos" volt)

    Lucky Bay – Papi a mintavételező (előző életében biztos “köjálos” volt)

    Hellfire Bay

    Hellfire Bay

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (Frenchman Peak)

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (távolban a Frenchman Peak)

    A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a “barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült “kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. :)

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a "hegy szemét"? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a “hegy szemét”? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Félúton.

    Félúton.

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé...

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé…

    Papi a "hegy szemében".

    Papi a “hegy szemében”.

    Lóg a lába lóóóóga... Fent a csúcson.

    Lóg a lába lóóóóga… Fent a csúcson.

    Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.


  3. Irány Nyugat!

    május 2, 2017 by kata_papi

    Végre valahára elkezdtük a “Nyugat” feltérképezését és ezzel egyidőben kijelenthetjük, hogy most már Ausztrália mind a 6 államában jártunk. A hat államon kívűl van még két “terület” megnevezésű hely, az északi terület, ahol szintén voltunk  és a fővárosi terület ami még várat magára. Lassan majd azt is bevesszük. De most jöjjön egy kis Nyugat-Ausztrália, mert mi már régóta tervezzük, hogy felfedezzük ezt a részét is . Sajnos ez akkora terület, hogy több “falatra” kellett bontanunk. Egyben csak akkor tudnánk lenyelni ha Papi eltalálná a lottószámokat. Szóval: Hajrá Papi!

    A 2017-es év Húsvét és ANZAC leosztása nem is jöhetett volna ki ennél jobban. Öt napnyi csúszót kellett beáldozni – szerencsére abból jól állunk – és ezzel 12 nap egybefüggő nyaralást sikerült összerakni. Ráadásul úgy alakultak bent a munkahatáridők, hogy indulás előtt mi még ezt hirtelen egyik napról a másikra plusz két nappal meg tudtuk fejelni. Ja és a nyaralás alatti sms-ről se feledkezzünk meg, amit a kisfőnök küldött az utolsó napok egyikén, hogy ha szeretnénk, akkor még (!) megfejelhetjük plusz 1-2 nappal. Akkor nekünk mondjuk még minimum 3 nap kellett volna, hogy picit északabbra és/vagy nyugatabbra is eljussunk (cseppet se vagyok telhetetlen, na de ha szabiról és csokiról van szó…), így nem éltünk ezzel a felajánlással. A 14 nap is vaskos kis szabi.  Mindegy. Szokás szerint ebből a 14 napból is kihoztuk a legtöbbet és már vannak tervek/listák a következő nyugati területekre!

    Ez a bejegyzés most csak egy rövid összefoglaló. A következő egy vagy két irományban fejtjük ki az utat képekkel, sztorikkal. A lenti képen ciklámennel van bejelölve az út, amit megtettünk. Összesen 5587 km-et tekertünk Döme “lábaiba”. Most is, mint mindig nagyon jól viselkedett, igaz Papi lelkiismeretesen felkészíti minden hosszabb túránk előtt. Nem is hagyott cserben soha.WA_utvonalunk_2017Keresztülvezettünk a világ legnagyobb egybefüggő mészkő fennsíkján, ahol ráadásul Ausztrália leghosszabb (146,6km) egyenes útja van. Többször kihajtottunk, hogy megnézzük a világ leghosszabb sziklafalát, ami 60-120 méter magas függőleges fal és a “talpát” tenger nyaldossa. Kihajtottunk szinte minden egyes tengerpartra. Eddig mindig azt szajkóztuk, hogy a környékünkön lévő tengerpartoknak nincs párja… Ez az elmélet kezd megdőlni. Hihetetlen gyönyörű partok vannak nyugaton és még be sem jártuk az egész államot. Homokdűnéket és hegycsúcsokat hódítottunk meg, érdekes, “fütyülő” sziklákat hallgattunk. Lemásztunk és kiültünk olyan helyekre, ahova nem igazán ajánlott. Barlangokban őslakos rajzokra vadásztunk. Aranyat mostunk kevés szerencsével. Rengeteg sós tavat kerestünk fel. Dagonyáztunk sárban. Aranybányatúrára mentünk és egy robbantást is sikerült elcsípnünk. Megnéztünk egy-két múzeumot, ellátogattunk a “Hableány/Sellő-bőr” gyárba, ami nagyon érdekes volt. Papi örömére :o) vezetett túra keretében megnéztünk egy történelmi bordélyházat, ami a mai napig működik félig-meddig legálisan. Illetve alkalmunk adódott, hogy bővítsük a “Nagy Dolgok Ausztráliában” listánkat. Jó pár útba esett, így lőttünk pár képet ezekről is. NAGY : galah (rózsaszín kakadu), szélkerék, osztriga, bálna, wombat, kenguru és a világ legmagasabb szemeteskukája. :)TheBigThings_inAuPapi megpróbálja a szemetet beledobni...

    Papi megpróbálja a szemetet beledobni…


  4. Éljen a lóverseny!

    április 2, 2017 by kata_papi

    Én személy szerint nem rajongok eme sportért, sajnálom a lovakat. Viszont annál jobban örülök a március 13-ának, mert Dél-Ausztráliában ez a nap munkaszüneti nap. Ez ugyanis a “lovi” napja. Nekem meg inkább csak egy újabb hosszú hétvége. El is terveztük Katiékkal, hogy elugrunk Riverland-be kempingezni 3 napra. Bő két héttel előtte elkezdtem hívogatni a folyóparti kempingeket, hogy befoglaljak. Mindenhonnan elhajtottak, hogy sajnos már minden helyük le van kötve. Már-már ott tartottunk, hogy akkor vadkempingezünk a Nemzeti Parkban, mikor is Kati talált egy kempinget, ahol furcsa mód volt hely, ráadásul egyből két hely és a hab a tortán, hogy egymás melletti helyek. Ezt a mákot! Annyi, hogy nem a folyó partján, hanem a Bonney tó partján. Nem mindegy? Víz, víz.

    Naplemente a Bonney-tó partján

    Naplemente a Bonney-tó partján

    Az utóbbi években kezdték a kempingtulajdonosok bevezetni azt az íratlan szabályt, hogy ilyenkor munkaszüneti napokon nem lehet egy-egy éjszakára befoglalni csak a három napot lefedő hosszú hétvégére. Mondván, hogy elvesszük azoktól a lehetőséget, akik hosszabb időre maradnának. Nem igazán értek ezzel egyet, mert mi van azokkal (és itt azért nagyon sokan vannak), akik hónapokat utaznak és mindenhol csak egy-egy éjszakát maradnak. Pont úgy, ahogy mi tettük annó, mikor Darwinba mentünk, vagy mikor Tasmániában voltunk. Na mindegy, hagyjuk is ezt a szálat. A lényeg, hogy kempingesGizi közölte, hogy minimum 3 (!) éjszakára lehet befoglalni…??!! De Gizi, a hosszú hétvége 3 napból és két éjszakából áll. Nem baj, 3 éjszaka a minimum, punktum! Kénytelenek voltunk lenyelni a békát, mert itt legalább volt hely. Két variáció volt, vagy bukunk egy éjszakányi sátorhelyet, ami nem egy nagy összeg, vagy igyekszünk hamarabb lelépni a melóhelyről pénteken és akkor már péntek este is lent tudunk aludni, eleget téve a “minimum 3 éjszakás” foglalásnak. Nem is akarok nagyon habozni ezen a minimum 3 éjszakán, mert ez azért már a kitolás kategóriát feszegette…

    Végül úgy alakult, hogy pénteken ebéd után már le is pattantunk a munkahelyről, hazaugrottunk, becuccoltunk Dömébe és irány Riverland. Katiék pár órával korábban tudtak indulni, mi este fél 7-re értünk le. Furcsa mód a recepció már zárva volt, de Katiék leadták a drótot kempingesGizinek, hogy mi este 6 után érkezünk. Így Gizi útközben fel is hívott, menet közben ki is fizettük a foglalást, Gizi megadta a kódot, amivel a szekrény nyílik, amiben az a nevünkkel ellátott boríték van ami tartalmazza a sorompó kódját és kérte hogy másnap reggel vigyük majd a recepcióra a kitöltött bejelentkezési lapot. Hááá,t cseppett körülményes bejutni ebbe a “szigorúan őrzött objektumba”… mint valami titkos katonai létesítmény. Négyjegyű titkos kód a szekrényhez, amiben van egy hatjegyű kód a sorompóhoz. Hah. Mi a tökömért nem tudta megadni a telefonban a sorompó kódját? Hisz a telefonos bankkártya azonosítás után már tuti tudta, hogy mi vagyunk azok és nem valami csaló sátorhely foglaló banda. Ez a kurva sok PIN-kód és jelszó fog egyszer a sírba vinni.

    Katiék már kicuccolva, a féltető alatt hüssőlve vártak. Ők már meglépték a sátorozás utáni következő lépcsőfokot. Tavaly ugyanis vettek egy “off-road”-os karavánt, amit december-januárban fel is avattak egy hosszabb Queensland-i körtúrával. Emlékszem, mikor legelőször mentünk együtt sátrazni és a fiúk rögtön az első nap kiégették a konyhasátor szúnyoghálós részét és mint két szorgos szövőnő egy rögtönzött mosogatórongy gyors odavarrásával orvosolták a problémát. Mi a Katival épp a mosdóból jöttünk vissza és a varró férfiak látványa fogadott. Feküdtünk a röhögéstől. Boti -aki idén februárban kezdte az egyetemet- meg akkora volt, mint most mikRobi. Atyaég, hogy rohan az idő! Szóval egyszer majd mi is megérjük azt talán, hogy sátor helyett karavánt nyitunk. De most még nagyon megfelel a tetősátor. Imádom Döme tetején a kis kuckót. Papi bemanőverezett Katiék karavánjához és egybenyitottuk a féltetőket, hogy egy nagy közös teret alakítsunk ki.

    Táborhelyünk. Balra Katiék "palotája", jobbra mi.

    Táborhelyünk. Balra Katiék “palotája”, jobbra mi.

    A kemping és a jó idő feledtette velünk a túlkomplikált belépőt. A hely a Bonney-tó partján terül el, ami kedvelt pontyozó tó. A fiúk most nem lógattak, Papi be se tette a botját, Laci ugyan hozott botokat (még Papinak is), de mit csináltunk volna a hallal ha fognak. Meg amúgy is ez a vírusos pontyfertőzéses mizéria kicsit betett a rántott pontyszeleteinknek. A tó partja homokos, van strandröplabda pálya, nagy vizi ugrálópárnák, medence, parti ugrálópárna, egyszóval tuti jó hely. Nem utoljára jártunk itt.

    Terv nélkül érkeztünk. Azaz egy halovány terv volt, hogy esetleg kenuzunk a folyón és a holtágakban, de annyira jól esett a tunyulás, hogy semmit se csináltunk. Papi felettébb örült ennek. Semmi rohanás nem volt. Fürödtünk a medencében, a fiúk strandröplabdáztak (csajok túl lusták voltak), társasoztunk (végre!), jó nagyokat zabáltunk, naplementét néztünk, este a Hold krátereit kémleltük Boti távcsövével és egy-két helyre elkocsikáztunk a Nemzeti Parkban. Többször jártunk már a Riverland-ban, de még mindig maradtak felfedezetlen helyek. Szerencse, hogy nincs túl messze. Három órányi autókázásra Adeleide-től. Biztos vagyok benne, hogy nem most voltunk itt utoljára.

    Társasparty. mikRobi gitározott nekünk. Jobb alsó sarokban pedig egy igazi ozzi, kezében a gyömbér sörrel.

    Társasparty. mikRobi gitározott nekünk. Jobb alsó sarokban pedig egy igazi ozzi, kezében a gyömbér sörrel.

    Zabálások. Készül a 16 tojásos szalonnás hagymás rántotta. Bal alsó sarokban Papi kiporciózta a pirított kapros szalonnát a túrós csuszára, hogy ne legyen veszekedés. Bal oldalon középen Twist Olivér (azaz Papi) minden maradékot hasznosít.

    Zabálások. Készül a 16 tojásos szalonnás hagymás rántotta. Bal alsó sarokban Papi kiporciózta a kapros pirított szalonnát a túrós csuszára, hogy ne legyen veszekedés. Bal oldalon középen Twist Olivér (azaz Papi) minden maradékot hasznosít.

    Kirándulás a Nemzeti Parkban. (Murray-folyó)

    Kirándulás a Nemzeti Parkban. (Murray-folyó)

    A konvoj.

    A konvoj.

    A fiúk beállítják a távcsövet.

    A fiúk beállítják a távcsövet.

    Kati korán reggel. Nem várok én senkire. Reggeliiiiiii!

    Kati korán reggel. Nem várok én senkire. Reggeliiiiiii!

    Útban hazafele. Valamelyik farmer túl sok "szmötyit" gyűjtögetett össze és hosszú métereken keresztül ezzel dekorálta ki a kerítését.

    Útban hazafele. Valamelyik farmer túl sok “szmötyit” gyűjtögetett össze és hosszú métereken keresztül ezzel dekorálta ki a kerítését.


  5. Tasmánia – Befejezés

    november 16, 2016 by kata_papi

    A Cradle Mountain Nemzeti Park után északnak vettük az irányt. Már 23 napja úton voltunk és a sziget nyugati-északnyugati felén még mindig tombolt a bozóttűz. Vastag füstben vezettünk végig. Megálltunk ugyan a Waratah vízesésnél, de a füst miatt nem sokat láttunk belőle, ezért továbbálltunk és inkább Wynyard tengerparti városka körül ütöttük el az időt. Lesétáltunk az ősmaradványokban gazdag tengerpartra. Itt jó sokat elidőztünk. Minden egyes sziklát alaposan átvizsgáltunk. :)) Többnyire megkövesedett kagylóktól, csigáktól hemzsegtek, de azért találtunk egy-két különlegességet is.

    A Viktória állambeli Wilson Promontory Nemzeti Parkban látott narancssárga “bonbon” zselé után itt zöld “zselés bonbonokat” láttunk. Kiváncsiak lennénk rá, hogy dagálykor ezek is kinyílnak-e úgy, mint narancssárga társaik. Sajnos apálykor voltunk ott, így ha valaki látott már ilyet, az jelezze, hogy mik is ezek. Innen egy kőhajításnyira van Table Cape, ami egy 12 millió éves, 180 méter magas vulkáni plató maradványa. Elsétáltunk a világító toronyhoz és megálltunk a tulipán farmoknál is, de mivel a nyár végét tapostuk, elmaradt a Hollandiából jól ismert színkavalkád, csak egy-két kósza virágot láttnk. Aki szeretne a színes tulipánok között sétálni, az tavasszal látogasson el ide. Amúgy, nem meglepő módon a tulipámhagymákat Hollandiából importálják.

    Későre járt, gyorsan levezettünk Stanley-ig, ahol az eső miatt kabint béreltünk. Még szerencse, hogy volt szabad. A bozóttűz miatt a több száz idevezényelt tűzoltót ebben a városkában szállásolták el. A szervezők viszont gondoltak a turistákra is, ezért a tűzoltóknak egy sátorfalut állítottak fel a focipályán. Másnap felsétáltunk a The Nut-ra, ami nem más, mint egy 13 millió éve megkövesedett vulkáni krátertó. A magma felnyomult a kürtön, de nem tört ki. Kihült, majd az évmilliók során az erózió lekoptatta a külső, puhább rétegeket. Nevét a mende-monda szerint onnan kapta, hogy amikor 1892-ben hullámtörő gátat akartak építeni a vulkáni hegy tőszomszédságában, akkor dinamittal telepakolták a vulkáni dugó oldalát, hogy onnan csípjenek le egy kis kőzetet a munkálatokhoz. Robbantottak és egyetlen egy szikla sem szakadt ki a vulkán oldalából. A bámészkodó tömeg meg szinte egyszerre mondta: “hard nut to crack” ( ez valami olyasmit jelent, hogy: kemény dió megrepeszteni). Matthew Flinders a híres navigátor, térképész és felfedező 1798-ban a karácsonyi tortához hasonlította a formája miatt. A 143 méter magas vulkáni dombra felvonóval vagy gyalog lehet feljutni. Mi felsétáltunk, nem vészes, de nagyon meredek, a tetején borzasztóan fúj a szél. Érdemes körbesétálni a peremet is, mert gyönyörű a kilátás az öblökre. A vulkáni sziklát majdnem teljesen víz veszi körül, csak egy keskeny földnyelvvel kapcsolódik a szigethez. A városka szép, rengeteg régi történelmi épülettel. Isteni sültpaprika krémlevessel zártuk a városnézést.

    Fossil Beach

    Fossil Beach

    A zöld zselé...

    A zöld zselé…

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert "ropi"... :))

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert “ropi”… :))

    The Nut egyik öble

    The Nut egyik öble

    A Rocky Cape Nemzeti Park előtt tettünk egy 27 kilóméteres kitérőt a Dip vízeséshez. Vagyis csak tettünk volna, mert 20 kilóméter után útzárba ütköztünk. Bozóttűz. Nem lehetett volna ezt a táblát az elágazás elejére kitenni?! Csak mert akkor nem autózunk volna be egy zsákutcába 20 kilómétert, hogy 7 kilóméterrel a cél előtt visszafordítsanak. Amúgy ez lett volna az egyik legszebb bazaltorgonás vízesés. Szipogtam is rendesen, hogy nem tudtuk megnézni. A Rocky Cape Nemzeti Parkba csak azért ugrottunk be, mert útba esett. Két tengerparti részt kerestünk fel. A Sister Beach maga volt a paradicsom. Gyönyörű, tiszta homokos part, kis vityillókkal. El tudnánk itt csövezni a nyugdíjas éveinkben. Estére egy kis tengerparti kempingben nyitottunk sátrat. SzomszédGizi nagyon beszédes volt. Kérdezte merre jártunk, aztán már egyből mondta is, hogy ők merre voltak. Melegen ajánlotta Gunns Plains barlangot. Állítólag nagyon szép. Majd pár perc múlva újból odajött és mivel nekik volt TV a lakókocsijukban, ezért úgy érezte tájékoztatnia kell, hogy a Cradle Mountain parkban hó esett. Ők ugyanis másnap oda tartottak. Mi meg szerencsésnek éreztük magunkat, hogy két nappal ezelőtt szikrázó napsütésben tudtuk megmászni a csúcsot. Biztos szép lehet hóban is, de akkor tuti lehetetlen megmászni.

    Sister Beach

    Sister Beach

    Utolsó előtti napunk Tasmániában. Mára meg holnapra már csak helyben, a kompkikötőhöz közeli, lötyögős dolgokat terveztünk. Semmi messzire autózás, nehogy lekéssük a kompot. Megnéztük a Guide vízesést, ami szintén bazaltorgonákról zúdul alá. Télen a csapadékosabb időszakban biztos vadabb, most épp csak csordogált. A hatszögletű bazaltorgonák viszont érdekesek voltak. Rengetegszer láttam már ilyet, de mindig le tud nyűgözni a természet. Végül úgy döntöttünk csak megnézzük azt a barlangot, amit Gizi ajánlott. Nem csalódtunk. Tényleg nagyon szép volt. Ráadásul kifogtunk egy nagyon vicces túravezetőt. Élmény volt hallgatni, ahogy beszélt. A barlang tele volt óriási cseppkőzászlókkal. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy őt a bacon-re emlékezteti. És tényleg úgy néz ki, mint egy vékonyra szelt szalonna darab. A nap végére hagytuk a Leven kanyont, de előtte még egy gyors sétával megnéztük a 25 méter magas Preston vízesést.

    Guide Waterfalls

    Guide Waterfalls

    Az "esküvői torta" nevű cseppkőképződmény

    Az “esküvői torta” nevű cseppkőképződmény

    Cseppkő-zászló

    Cseppkőzászló

    A Leven kanyon egy nagyon-nagyon mély kanyon. Na jó, nem az amerikai Grand Canyon, de a mi – Amerikában még nem járt szemünknek – nagyon mély. Két kilátót is építettek a peremére, ahonnan jól belátni a vidéket. Érdemes a teljes körtúrát lesétálni, ami kb 1 óra, bámészkodással másfél. Kivételesen az óramutató járásával megegyezően csináltuk meg a kört, mert a térképről úgy olvastuk le, hogy a két kilátó között van egy “nem csekély” szintemelkedés és mi jobban szeretjük a meredek részt felfelé tartva megtenni . A két kilátó külön-külön is meglátogatható. Az alacsonyabban fekvő fél órás oda-vissza sétával, a magasabban lévő 20 perces oda-vissza gyaloglással érhető el. Az alacsonyabban lévő (Edge Lookout) kilátó is magasan van a kanyon oldalában, na de a másik (Cruickshanks Lookout) már fent van az égben. Egy kis légypiszoknak tűnik az alsóból nézve. A brossúra szerint 697 lépcső van a két kilátó között és a fenti 275 méterre van a folyó szintjétől. Én 704 lépcsőfokot számoltam. Vagy a brossúra téved vagy én kerültem oxigénhiányos állapotba… :) Tériszonyosok kapaszkodjanak és csak fél szemmel kukucskáljanak le. Van egy a patak szintjén haladó túraút is az Ördög Könyöke nevű helyig, de sajnos későre járt, így kénytelenek voltunk azt kihagyni.

    Leven kanyon alsó kilátója

    Leven kanyon alsó kilátója

    Az utolsó éjszakát kényelmesen szerettük volna eltölteni. Nem akartuk pakolászással elcseszni az időt, ezért Latrobe városkában foglaltunk kabint.Hogy miért ott? Mert ezt a város gyakran nevezik úgy, hogy a “Kacsacsőrű emlősök fővárosa”. Igen, igen és igen. Itt (is) lehet látni vadonban élő példányokat ha kitartóak és szerencsések vagyunk. Papi azt mondta, hogy nem mehetünk el úgy Tasmániából, hogy ne lássunk Platypust. Van itt kacsacsőrű emlős bemutató központ, egy nagy kacsacsőrű emlős szoborral. Korábban már írtam az Ausztráliában fellelhető “nagy” dolgokról, na ez a szobor benne van ebben a listában. Szerveznek fizetős les-túrákat is.

    A kempingesJózsit kikérdeztük, hogz hol lehet a legnagyobb eséllyel kacsacsőrűt látni, mert nem akartunk befizetni ilyen tömegőrületre. Józsi mondta, hogy a Warrawee Forest Reserve-ben napnyugtakor vagy napkeltekor van a legnagyobb esélyünk. Többek között ezért is foglaltunk be kabint éjszakára, mert mi a napnyugtai időpontra szavaztunk és nem tudtuk mikor érünk vissza. Sötétben meg nem szerettünk volna molyolni a sátornyitással. Odaautóztunk és kerestünk egy alkalmas Platypustól “hemzsegő” helyet. Külön váltunk, hogy legalább az egyikünknek hátha szerencséje lesz. Több mint két órát vártunk csendben, mire Papi megpillantotta egyet. Ő volt a szerencsésebb. A Platypus egészen közel volt, kiúszott a partra. Még össze is néztek és videókat is sikerült felvennie, amik innen megtekinthetőek: Platypus 1, Platypus 2, Platypus 3.  Én kicsit messzebb, bent a tóban láttam többet, közelről sajnos nem, csak Papi videóján. Félénk egy állat. Nagyon csöndben kell lenni, semmi hirtelen mozdulat. A legapróbb neszre alábukik a víz alá. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, egy élmény volt. :)

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Másnap reggel a városka pékségében ücsörögtük, majszoltuk a reggelit. Egyszercsak Papi felkiállt: Te, az ott nem a ház-ikerszomszédunk a két kislánnyal? Azt tudni kell, hogy elutazásunk előtt derült ki, hogy a gyerekes szomszédunk visszaköltözik Queensland államba. Suskus volt az egész dolog körül és a család is nagyon furcsa volt. De az tény, hogy ők voltak, az autójukat is megismertük és a rendszámtábla már tasmáni volt.  ??!! Akkor hogy is van ez, hogy Queensland-be mentek vissza??!! Kamu. Na mindegy. Elnézést a kitérő miatt, csak ledöbbentünk, hogy már megint milyen kicsi a világ.

    Szóval ma este 19:30 indul a kompunk vissza Ausztráliába. Viszont addig is van majdnem egy egész napunk! Igaz? Semmi henyélés! Elmentünk a Mole Creek Karst Nemzeti Parkba, ahol közel 200 karszt barlang van, amiből kettőt megnyitottak a nagyközönség számára. A King Solomons és a Marakoopa barlangok közül lehet választani. Egyik sem túl nagy. A King Solomons egy száraz barlang, a Marakoopa-ban van egy földalatti patak, és olyan világító kukacok, mint amilyeneket Új-Zélandon láttunk, illetve az óriás barlangi pók. Nem volt kétség afelől, hogy mi a több látnivalóval kecsegtető Marakoopa barlangot választottuk. Bár ki tudja, lehet, hogy a másik jobb lett volna, mert nagyot csalódtunk ebben.

    A túravezető kritikán aluli volt. Alig mesélt a barlangról. A csoport elején haladó hölggyel volt folyton elfoglalva, aki Dániából jött. Már majdnem kiértünk (sőt a csoport eleje már kint is volt a barlangból), mikor Papi megkérdezte, hogy akkor hol van a “beharangozott” barlangi pók. Erre Józsi: ja, hogy látni szeretné? Hát mire gondoltál Bélám??!! Odavitt minket és a zseblámpájával rávilágított egy igencsak méretes pókra. Azt hiszem össze is fosnám magam, ha a sötét barlangban beleakadnék ennek a hálójába. Nagy volt. Nagyon nagy. És attól volt ijesztő, hogy úgy nézett ki, mint egy Fekete Özvegy vagy az ausztrál Red Back pók. A mérete viszont vetekedett egy Huntsman pókéval. A Huntsman és a Tarantula/Madár pókók óriásiak, de mivel vastag bolyhos a lábuk/testük nem annyira félelmetesek. Ezzel szemben ennek a barlangi póknak hosszú, vékony fekete lába van. Mondom, hasonló, mint a Fekete Özvegy és az itteni Golden Orb-Weaver pók keveréke. Brrrr. Papinak mondtam, hogy tegye oda az ujját méretaránynak. Nem is értem miért nem sikerült neki közel tennie. A kép nem lett valami jó, mert sötét volt és Józsi rángatta a zseblámpát. Ez a pókfaj csak Tasmániában él, de vannak rokonai Csillében és Argentínában. A teste 1-2 cm, a lábai akár a 18 cm hosszúságot is elérhetik. Mondtam, hogy nagy.

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk...

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk…

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni. Itt Józsi bácsi bátrabb volt… :D

    Egy jó dolgot viszont elkottyantott Józsi a Cathedral teremben, ami egy 40 méter magas föld alatti terem. Mégpedig azt, hogy ez a 40 méteres terem kismiska ahhoz képest, ami a Kubla Khan barlangban van, innen nem messze. Felcsillant a szemem és nyikorogtak rendesen a fogaskerekek az agyamban, hogy miért is nem tudtam erről és miért is nem abban a barlangban vagyunk mi most. Aztán folytatta Józsi: abban a barlanban a legnagyobb terem, akkora, mint a melbournei krikett dóm. Sajnos a barlang nem látogatható. Nincs kiépítve, de bízik benne (mi is! mi is!), hogy hamarosan megnyitják a nagyközönség számára is. Egyenlőre évente 72 képzett barlangász mehet le és a túra maga több mint 12 órás. Állítólag nagyon szép képződmények vannak lent. Hajdanán, megboldogult lánykoromban sokat barlangásztam. Néha hiányzik. Ha nemcsak hivatásos barlangászokat engednének le, hanem szerveznének fizetős kúszó-mászó-dagonyázó túrát is, mi biztos az elsők között jelentkeznénk rá.

    Kubla Khan barlang

    Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb, aki 16 órát töltött a barlangban azzal, hogy a nemzetközi fotócsapatot kísérgesse és közben ő is lőtt egy-két képet)

    Ugye hogy olyan mint a bacon? - Kubla Khan barlang

    Ugye hogy olyan mint a bacon? cseppkőzászló – Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő) (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Aki Devonportban a kompból kiszállva nem az 1-es úton halad délnek, hanem a kisebb B13-ason, az ne hagyja ki Railton falucskát. Az itt lakó emberek mindegyike (vagy csak egy parkász, de ez nem derült ki) “sövény-szobrász”. A falu telis-tele van formára nyírt sövénnyel. Nem gagyi módon. Profi formák. Először azt vettük észre, hogy hoppá, itt egy vonat. Óóóó. Figyeld már ott egy elefánt, egy zsiráf, egy levelet bedobó ember, egy cáááápa, egy polip… Egyre többet vettünk észre. Végül meg kellett állnunk, visszamentünk a falu elejére és végigsétáltunk a főutcán, hogy mindegyiket megcsodálhassuk.

    Rialton falucska sövényei

    Railton falucska sövényei

    Pár óra maradt már csak este 6-ig, mikor is be kell szállni a kompba. Végezetül elmentünk a “Tökfej Falucskába”, aminek létezéséről Krisztől hallottunk. A hely úgy hirdeti magát, hogy a “Világ legnagyobb labirintus komplexuma”. A kompkikötőtől 40 km-re délnyugatra van, a C140-es úton a Promised Land nevű helynél. Nyolc különböző labirintus, 1:5 méretarányban lekicsinyített falu (Tökfej Falucska), 40 ország nagykövetségét viccesen megformáló épületegyüttes van itt (egyelőre a magyar még hiányzik). Ha már csak pár óránk van a komp indulásáig és nem tudjuk mit csináljunk, ez a hely alkalmas az idő elütésére. Gyerekeseknek jó kis szórakozás. Van játszótér, levendula farm, lehet palacsintát is enni és a labirintusokban különböző feladatok is vannak, azon kívül, hogy találd meg a kiutat. Egy jó kis bolyongással zártuk az utat.

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek...

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek…

    Tökfej Falucska

    Tökfej Falucska

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chilie, Cuba, Poland - mondtam, hogy poénra vette az építő

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chile, Cuba, Poland – mondtam, hogy poénra vette az építő

    A kompút visszafelé is eseménytelen volt, szerencsére. Reggel háromnegyed nyolcra meg is érkeztünk Melbourne-be. Úgy döntöttünk egyhuzamban lenyomjuk a Melbourne-Adelaide távot a betervezett kitérővel együtt, de nem rohanunk. Hazaérünk, mikor hazaérünk. A kitérő egy 150 km-es kis hurok volt Brim faluba. Bő egy éve véletlenül a tévében láttam egy utazós műsor keretében az interjút erről a helyről. Egyből papírt és ceruzát ragadtam, felvéstem arra az esetre ha majd egyszer arra járunk… És most arra voltunk. Ott volt egy köpésre, hát beugrottunk.

    Egy brisbane-i művész – Guido van Helten- 4 helyi, híres farmer alakját festette fel a 30 méter magas gabona silókra. Már messziről látni lehetett. Nagyon szép. Minden gabonasilót hasonlóan kellene lefesteni. Ezzel rengeteg kíváncsi turistát (többek között minket is) csalogatott a 100 fős, “haldokló” faluba. Ki menne Brimbe? Nincs ott semmi. Egészen mostanáig. Azóta már sok százan vezettek oda, csak hogy megnézzék a nem mindennapi teljesítményt, fellendítve ezzel a falu forgalmát. Azóta a kocsma több ételt és sört, a kisbolt több jégrémet adott el. A hotel tulajdonosa még a festő ingjét (amiben festett) és ecsetét is megtartotta. A srác 3 hét alatt festette meg. Hasonló munkái fellelhetők Ukrajnában, Norvégiában, Olaszországban, Dániában, Izlandon. Általában épületek falára fest nagyban.

    Ez itt a galériája: http://www.guidovanhelten.com/gallery/

    Ez meg a cikk a Brim-i munkájáról: http://www.abc.net.au/news/2016-01-07/brim-grain-silos-guido-van-helten-art-wimmera-victoria/7072768

    Brim, a gabona silók. Papi ott van méretaránynak.

    Brim, a gabona silók. Papi ott van balról a második farmernál méretaránynak.

    silo2Este 18:27-kor Döme begurult a garázsba. Villámgyorsan eltelt ez a négy hét, észre sem vettük. Nagyon tetszett Tasmánia. Biztos visszalátogatunk majd többször és most már többnyire egy-egy nemzeti parkra korlátozzuk a kirándulásokat, hisz ezzel a körtúrával feltérképeztük a szigetet. Jegyzeteltünk, konkrét területekre szűkíthetjük a jövőbeni tíz napos, két hetes útjainkat. A befejező rész képei innen is elérhetőek.

    Ha bármiféle panaszod van - a bloggal kapcsolatban -, akkor nyomd meg a piros gombot.

    Ha bármiféle panaszod van – a bloggal kapcsolatban – akkor nyomd meg a piros gombot. :)

    Kata


  6. Tasmánia – Negyedik rész

    november 11, 2016 by kata_papi

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    A Mount Field Nemzeti Parki kirándulás után a cél az volt, hogy elérjük Queenstown városát, de a sok szájtátás miatt ez nem jött össze. Kénytelenek voltunk félúton egy Tarraleah nevű falucska kempingjében éjszakázni. A falut az 1930-as években hozták létre azoknak a munkásoknak és családjaiknak, akik azért érkeztek ide, hogy kiépítsék a hegyeket-völgyeket átszelő cső- és csatorna rendszert, amibe a patakok vizeit elterelték. Az így keletkező energiát alakították át azután árammá. Abban az időben pár ezer lelket számláló falucska volt kórházzal, városházával, templommal, boltokkal, de az 1980-as válság teljesen elnéptelenítette. 2006-ban vásárolták fel a területet és alakították át azzá, ami ma: nyaraló faluvá. Itt láttunk először “bundás” teheneket, azaz magashegyi/hegyvidéki teheneket (highland cow). Nagyon viccesek voltak.

    A kemping éttermében vacsoráztunk, de nem ajánlom senkinek, hacsak nincs azóta új szakács. Mindketten csirkét rendeltünk (bárány és marha volt még terítéken). Az enyémet szénné égették, Papié pedig nyers volt belül. Másnap reggel pakolászás közben a kempingszomszéd, Grant átjött és Döme meg a tetősátor felől érdeklődött, mert hogy ők is szeretnének egyet. Kérdezte mennyire macerás, kényelmes, meddig tart kinyitni/becsukni. Aztán a Nissan terepjárókról kezdett el mesélni, hogy mikre kell odafigyelni. Otthon volt a témában. A két fiú jól elbeszélgetett míg én pakoltam. Sokáig feltartottak, de szimpatikus 50-es korú pár volt (vicces mert már mi is majdnem azok vagyunk). Végül elköszöntünk és mindenki ment a maga tervei alapján.

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    a bundás tehenek

    a bundás tehenek

    Elértük Queenstown városát, ami régen virágzó bányaváros volt, ma kicsit szellemváros hangulata van. Itt letáboroztunk egy éjszakára és bejártuk a környéket. Felsétáltunk a városi kilátó dombra, ahol beszélgetésbe elegyedtünk a dombra éppen felfutó bányamentővel. Szokásos edzését tartotta. Mesélt a bányáról meg a munkájáról és melegen ajánlotta a szervezett bányatúrát, merthogy nem sok olyan hely van, ahol leviszik az embert 1 km mélyre. Sajnos az időnkbe nem fért bele egy 3 órás bányatúra. De elhatároztuk, ha visszajövünk egyszer ide, akkor bepótoljuk ezt a bányatúrát és az innen induló híres vasút-túrát is, amit szintén kénytelenek voltunk kihagyni.

    A queenstowni bányából a kibányászott rezet valahogyan el kellett juttatni a piacra. Mivel a Hobart-Queenstown utat csak 1932-ben építették ki, ezért az 1890-es évek környékén elkezdték megépíteni a Queenstownt Strahannal összekötő vasutat.  Nem voltak könnyű helyzetben ezen a nehéz terepen. Meredek, magas hegyek, amit egy fém sínen közlekedő, sok tonnával megpakolt vonatnak nem egyszerű leküzdenie. A földmérők azt mondták, hogy lehetetlenség megépíteni. Végül fogaskerekeket kapott a vonat, hogy a meredek szakaszokon átküzdje magát. 1897-ben volt az első hivatalos útja, napjainkban már máshogy szállítják a rezet a bányából, a vasút viszont megmaradt a turistáknak. Fél napos vonatozásra lehet menni ezzel a gőzössel mesés tájakon. Hegyek-völgyek között, sűrű esőerdőben, patakok és tengerpart mellett zakatol a vonat.

    A városban fennmaradt régi épületek (hotel, templomok, bank, posta, színház) mindegyike az 1898-99-es években épült. A hotel pazar fa lépcsője még most is úgy néz ki, mintha tegnap “szegelték” volna össze. A lépcsőhöz a fákat (Blackwood) Tasmánia nyugati partjáról vágták ki, elszállították Angliába, ahol megtervezték és legyártották a lépcsősort, majd visszahozták ide a hotelba. Nem értem, nem volt itt egy asztalos? :) Az épületek után felkerestük a világ egyetlen kavicsos/murvás ausztrál futball (footy) pályáját, ami itt van a városban. Nem hinném, hogy élvezet rajta játszani, egyszer kell csak elesni és aki látott már ausztrál focit, tudja mennyit esnek/csúsznak a játékosok.  Mivel a nemzeti örökség részét képezi, ezért nem lehet elbontani.

    A várostól 14 km-re van a híres Henty gleccsermező. A parkolótól pár perc sétára óriási, a gleccser által szállított köveket és moréna (kőzettörmelék) mezőt lehet felkeresni. Tasmánia középső és nyugati részét a pleisztocén korban hatalmas gleccserek takarták. Amikor a gleccserek olvadni kezdtek a “hátukon” cipelt köveket “eldobálták”. Ezeket lehet itt látni. Némelyik hatalmas, némelyiket meg érdekes helyzetben dobta le a jégmező. Nehéz elképzelni, hogy egy gleccser hozta el idáig őket.

    henty_gleccser1                         henty_gleccser2

    A változatosság kedvéért két vízeséshez is elzarándokoltunk. A Nelson vízesés nem volt betervezve, csak útba esett. Kellemes, rövid séta a parkolótól az erdőben, aminek a végén mohával sűrűn benőtt sziklafalról zúdul alá a víz. A sok üléstől elgémberedett végtagok megmozgatására épp elegendő séta és látványnak sem utolsó. A másik be volt tervezve, hiszen a Montezuma vízesés Tasmánia legmagasabb vízesése a maga 104 méterével. A vízesés egy 3 órás nagyon kellemes sétával érhető el. A gyalogösvény egy régi kisvasút nyomvonalán halad gyönyörű bevágásokban. Néhol még a régi vasúti talpfák is megmaradtak 1-2 szeggel. Papinak sikerült bővítenie a vasúti szeg gyűjteményét, aminek nagyon örül. Én a köveket gyűjtöm, ő meg a vasat. Jó időben annyira kellemes séta, hogy sokan a babakocsikat is végigtolják és vannak akik biciklivel teljesítik a távot.

    A vízesés lenyűgöző és tényleg nagyon magas. Az út végén van egy függőhíd is, aminek a helyén régen egy fahíd volt, ahol a kisvonat a vízesés előtt elfordult a völgy másik oldalába. Kicsit elidőztünk itt és szuszogásra, motoszkálásra figyeltünk fel. Egy echidna süni túrta az avart. Valószínűleg öreg lehetett, mert alig volt már tüskéje, csak szőre. Legalábbis mi a korára fogtuk a tüskétlenségét. A visszaút a parkolóba ugyanazon az úton halad, amin jöttünk. A fák között a Nap sugarai utat törtek és egy kis részen megvilágították/felmelegítették az ösvény melletti partoldalt. Mikor odaértünk sercegő, levelen sikló hang ütötte meg a fülem és mivel én haladtam azon az oldalon az agyam egyből üzenetet küldött az “ugró” izmaimnak. Szökkentem vagy egy métert, és közben azt kiabáltam: vigyázz kígyó! Látni még nem láttam, de a hang alapján biztos voltam benne, hogy ez egy kígyó. Nem tévedtem, egy igencsak méretes fekete kígyó napozott ott. Nem akart támadni, szerintem ő jobban megijedt, mint én. Menekülőre fogta. Kiáltottam Papinak, hogy fényképezze le. Közelebbről. Még közelebbről. :)

    Nelson vízesés

    Nelson vízesés

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    kigyoÚtban a Strahani kemping felé még megálltunk a nagy Henty homokdűnéknél, de mivel nem találtunk semmi információt a parkolóban, hogy mi merre és mennyi idő, ezért egy bő fél órás gyaloglás után visszafordultunk, mondván láttunk mi már magas dűnéket a Kenguru-szigeten. Amúgy se volt egyszerű gyalogolni a homokban. “Szánkózni” meg úgysem akartunk mert nem volt kartonlapunk és nagyon nem akartunk egy-egy lecsúszás után felmászni. Itthon derült ki, hogy kb 1,5 órás az út oda-vissza a parkolótól a tengerpartig, ahol a dűnék vannak. Mi a felétől fordulhattunk vissza, mert a távolban láttuk a tengert. Állítólag egyes dűnék 30 méter magassak. Így is jót sétáltunk.

    Kora estére elértük Strahan városát. Pont időben, mert másnap reggel indult a 6 órás hajóutunk a Világörökség részét képező Gordon folyón. Nem volt kedvünk vacsit kotyvasztani, így sátorbontás előtt beugrottunk egy pizzázóba. Egy szeget nem lehetett a helyen leejteni, úgy tömve volt. Ebből azt következtettük, hogy biztos finom pizzát készítenek. Alig találtunk szabad asztalt, amit aztán később meg kellett osztanunk egy idős házaspárral. Aranyosak voltak, jót beszélgettünk.

    Sydneyből jöttek két hétre. A bácsi elmesélte, hogy a mostoha anyukája magyar volt és elhadarta azt a négy dolgot, amit magyarul tudott: szevasz, büdös a lábad, nagy a hasad, mit csinálsz. Ebből azt szűrtük le, hogy valószínűleg a bácsi gyerekkorában utált fürdeni, folyton éhes volt és sokat rosszalkodott. :)) A pizza tényleg isteni finom volt. Visszagurultunk a kempingbe, épp nyitogatunk ki, amikor valaki ránkköszönt. Mekkora véletlen! Grant és Jo, akik két nappal ezelőtt Tarraleah faluban voltak a szomszédaink, most itt Strahan-ban is épp mellettünk kaptak helyet. Nagyon vicces. Grant megkérdezte, hogy két nappal ezelőtt a Tarraleah-i kemping éttermében vacsiztunk-e, mert ők bárányt ettek és mindketten kisebb ételmérgezést kaptak. Akkor mi még elég jól megúsztuk a csirkéinkkel. Áthívott minket a lakóautójukba egy sörre és dumálásra. Elég későre járt, másnap viszonylag időben kellett szedelődzködnünk, hogy elérjük a hajót, ezért illedelmesen visszautasítottuk. Ő azért leírta a címüket és a mobilszámát, hogy ha egyszer Queensland-ben, pontosabban Townsville-ben járunk, akkor feltétlenül keressük fel őket. Úgy lesz, mondtuk.

    Az időjárással most se volt szerencsénk. Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk. Gyorsan összecsuktuk a sátrat, hogy ne ázzon meg nagyon, mert az elkövetkező napokban nem fogjuk kinyitni. Az ég teljesen be volt simulva. Szép kis hajóútnak nézünk elébe. Pont ugyanolyan trágya idő volt, mint a motorcsónakos kirándulásunkon a Tasmán-félszigeten. Beugrottunk a pékségbe reggeliért, amit a kikötőben betoltunk. Összeszedtük a meleg ruháinkat, hátizsákot és felszálltunk a hajóra. Most már tudjuk miért kell napokkal előre foglalni helyet. Két nagy hajó indult és mindkettő tele volt. A hajón működik egy kis büfészerűség, ahol húsos pitéket, muffinokat, rágcsákat, hideg-meleg innivalókat lehet vásárolni. A svédasztalos ebéd viszont benne van a jegy árában. Kint a nyílt vízen még rosszabb volt az idő. A fedélzet tetején és elöl a hajó orrábban szinte csak mi ketten ácsorogtunk. A többiek bent dideregtek. Mondjuk nem is csodálom. Azokban a cuccokban amikben felszálltak a hajóra én a kertbe nem mernék kimenni egy szelessebb napon. Hogy ezek mire gondolhattak?! Nem is értjük.

    elöl a hajó orrában

    elöl a hajó orrában

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    a tea barna színű Gordon-folyó

    Gordon-folyó, a víz színe elvileg teabarna színű

    Strahan városa egy kb 30 km hosszú és 5-15 km széles majdnem zárt öböl (Macquarie Harbour) felső csücskében helyezkedik el. Az öbölbe egy szűk (500 méter széles) kis átjárón áramlik be a tenger vize, amit Pokol Kapujának neveznek. A 6 órás hajóút abból áll, hogy a városból elhajóztunk a Pokol Kapujához, majd hosszanti irányban végig az öblön. Kikötöttünk Sarah-szigetén, továbbhajóztunk a Gordon-folyó torkollatához és kb 2-2,5 km hosszan felhajóztunk a folyón, aztán a 30 km hosszú öbblön visszahajóztunk a városba. Nem mondom, hogy nem érte meg, de ha ezt előre tudjuk, hogy a folyón ilyen keveset leszünk, nem biztos hogy befizetünk erre az útra. Olyan érzésünk volt, mintha azokon a luxus óceánjáró hajók egyikén lennénk. Unalmas volt. Félreértés ne essék, nem ítéljük el azokat, akik élvezik ezt a fajta nyaralást/pihenést, de mi még nem nőttünk fel az ehhez hasonló időtöltéshez. Reméljük van még hátra legalább 30 aktív évünk. Aztán majd 80 felett biztos élvezni fogjuk a Föld körüli óceánhajókázást. Picit eseménytelen volt. Lehet, hogy az esős idő is rányomta a bélyegét.

    A Pokol Kapuja és az emberkéz alkotta halcsapdák érdekesek voltak. A Sarah-szigeti kiszállás kész rémálom volt. Pedig ott el tudtunk volna időzni 1-2 órát. Alig láttunk valamit a szigetből. Végig rohanni kellett a csoporttal. A hajó utasait 3 csoportra szedték. Három idegenvezető egymás sarkát letaposva vitte a csoportokat és próbálta egymást túlkiabálni. Egyik csoport a másikat érte. Nem volt idő rendesen megnézni a romokat. Rohanni kellett, mert a hajó indult tovább. Amúgy a túravezetők nagyon élvezetesen adták át a sziget történetét. A világörökség részét képező folyón meg szinte alig hajóztunk valamicskét. Pedig ez lett volna a lényeg. Ennyit arról, ha valamit nagyon beharangoznak és nincs reális infó róla. Ja, a hajóúton összefutottunk az esti pizzázós “asztalpartnerünkkel”, az idős sydney-i házaspárral és hangos – a bácsi által is ismert – “Szevasz” üvöltéssel köszöntöttük egymást.

    Egy-két érdekesség a szigetről. Sarah-szigete volt Tasmánia egyik legelső fegyenc telepe. Ide szállították a különösen kegyetlen és a többször szökött rabokat. A sziget nem túl nagy. Nyolc hektár területű, 670 méter hosszú, 150 méter széles. 1822-1833 között éltek itt a rabok, addig, amíg Port Arthur meg nem nyitotta kapuit. Az első ideérkező rabokkal kivágatták a sziget fáit, hogy legyen hely az épületeknek. Később rájöttek, hogy ez nagy hiba volt, mert észak felől viharos szelek fújtak. Ezért kénytelenek voltak egy 9 méter magas széltörő kerítést építeni a sziget teljes északi hosszára. Az egyik legkegyetlenebb, legnyomorúságosabb telep volt. 1923-ban 9100 korbácsütéses fenyítés volt. Úgy emlegették a helyet, hogy ” place of unspeakable horrors and a living hell”. Ezt valahogy úgy fordítanám, hogy a kimondhatatlan borzalmak és poklok helye. Ennek ellenére is nehezen tudták kordában tartani a rabokat. Kezdetben fakivágásra használták az elítélteket. Később hajóépítésre tanították őket. Ezekben az időkben Sarah-szigete volt a legnagyobb hajóépítő “gyár” Ausztráliában. A telep 11 éves működése alatt több mint 100 hajót épített a Huon fenyő fáiból. Ezek között volt egy 226 tonnás háromárbócos , 12 kétárbócos, 3  egyárbócos és 24 kisebb vitorlás meg a sallang ladikok. Alacsony vízállásnál még ma is láthatók a facölöpök, amin a hajókat építették.

    A sziget után behajóztunk a barnavizű Gordon-folyóra. Az a kis rövid szakasz, amit a folyóból láttunk gyönyörű volt. Mintha megállt volna az idő. A hajó is megállt és ki lehettt szállni egy rövidke körsétára a mohával, zúzmóval, taplógombával benőtt “elvarázsolt” erdőbe. Láttunk egy 695 éves fatörzs metszetet, amin meg lehetett számolni az évgyűrűket, valamint egy kb 1500 évesre becsült régi Huon fenyő maradványait. Ezek a fenyők a 2-3000 éves kort is megérik.

    A hatórás hajóút után egyből a Cradle Mountain Nemzeti Parkot céloztuk meg. Az idő nem akart javulni, ezért kénytelenek voltunk szobát bérelni 3 éjszakára a kemping egyik faházában, mivel itt kerek három napot terveztünk eltölteni. Aki ide készül időben foglaljon szállást, mert nehéz szabad helyeket találni. Nekünk szerencsénk volt. Az összes kabin foglalt volt, de sikerült megcsípnünk egy szobát, amit úgy hírdetnek hogy családi szállás. Egy nagy fabodegában van 8 szoba, amik mindegyikében egy emeletes ágy és egy francia ágy van. Négyfős családoknak ideális. Konyhának, fürdőnek meg ott van a kemping közöse. Úgyis csak aludni jár az ember vissza egy-egy túra után. Kinek van még ereje tévézni?!

    A Nemzeti Parkban a dolgok nagyon jól meg vannak szervezve. Mindenhol térképek (nagy örömömre használható térképek), ha tanácstalanul álldogál valaki, egyből odaugrik egy parki dolgozó és megkérdezi miben segíthet. Tanácsokat ad, túraútvonalat javasol, időjárást mond, ami egy-egy hosszabb túránál hasznos tud lenni. A parkbelépő 16,50 dollár, ami egyben egy buszjegy is a shuttle buszra. Negyedóránként jár a busz, négy helyen áll meg és egészen a Dove-tóig visz be. Minden egyes megálló saját autóval is megközelíthető, de nincsenek nagy parkolók kialakítva, így ha nem korán reggel megy az ember, akkor nem lesz szabad hely. Érdemes a látogató központnál kialakított óriás parkolóban leállni és onnan a buszt használni. Ráadásul a beveztő út is keskeny. Sok helyen egyirányú, óvatosan kell vezetni.

    Cradle Mountain messziről

    Cradle Mountain messziről

    A Cradle Mountain Nemzeti Park Tasmánia egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb parkja. Rengeteg túra közül lehet mazsolázni. Vannak fél-, három-, 8 órás túrák, illetve a 65 km hosszú híres Overland Track, amire 6 napot ír a könyv. Az ösvények jól ki vannak jelölve/táblázva. Néhol szépen kiépített, több kilóméteres fapallókon lehet sétálni. Mivel az időjárás nem akart javulni, ezért itt is többször mentünk be a Dove-tóhoz, hogy lássuk szép időben az “ikonikus” hegyet. Szerencsére sikerült esőmentes órákat is elcsípnünk a három nap alatt.

    A Nemzeti Parkban a gyalogos túrázás mellett lehetőség van vadvízi kanyontúrázni is. Ez nem a szokásos gumicsónakos vad folyón való lecsorgás, hanem a patakban kőről-kőre ugrálás, derékig érő vízben botladozás, vízesésekről és sziklákról való leugrásos haladás. Extrémebb esetekben kötélen lemászás a vízesésen/ben. Amolyan igazi kaland. Meg is akadt a szemem ezen a túrán még a tervezés időszakában és furcsa mód Papi szűrőjén is átment. Így első nap behaladtunk a szervező cég kis kukszlijába, hogy befoglaljunk. Előre kell foglalni, mert nagyon népszerűek. Mi szombatra szerettünk volna, de már csak vasárnap délutánra volt hely. Van egy 3-4 órás, egy 6-8 órás és egy 7-8 órás túrájuk. Minden kategóriában napi két csoport indul, kivéve a leghosszabb, legdurvábbat, mert ott csak napi egy csapatot vállalnak be. A rövidre 8 év a korhatár, a két nehezebbre 15 éves. Nem igazán volt meleg napos időnk, így elsőre a két nehezet passzoltuk. Hiába adnak neoprém ruhát, azért itt-ott becsorog a hideg víz és kell egy kis idő mire a test felmelegíti azt, na és az arcot mindig éri víz. Ráadásul fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk. Jobb egy bemelegítő túra, minthogy megutáljuk ezt az egészet elsőre. Aztán ha tetszik jöhet a másik két hosszú is. Ezen a címen lehet bővebben tájékozódni: http://www.cradlemountaincanyons.com.au/

    Első nap bebuszoztunk a tóig. Sétáltunk a tó körül. Felsétáltunk a tó partján lévő nagy jégkori sziklatömbre. A Dove-tó egy gleccser alkotta tó és a partján maradt egy óriási sziklatömb, aminek a tetején láthatóak a gleccser nyomai. Szép időben kellemes a tetején ücsörögni és bámészkodni. Rövid láblógatás után nekiindultunk a Dove kanyon körtúrának, amire 2-3 órát írnak az útikönyvek. A túra kezdetét jelző táblát az istennek se találtuk meg, így teljesen véletlenül az óramutató járásával ellentétes irányba csináltuk meg a kört. Nem volt szándékos, de tudat alatt jó döntés volt, mert a kellemes fapallós séta után egy olyan szinte függőleges, meredek szakasz következett, amit ha felfele kell megmászni… háááát igencsak rányomta volna a bélyegét az egész túrára.

    Mi épp lefele araszoltunk ezen a meredek részen, mikor “békaemberek” egy csoportja mászott felfelé. Nagyon el voltak csigázva. Nem is csodálkoztunk ezen, hiszen ki az az őrült, aki neoprém “búvárruhában”, mindenféle túracipő vagy bakancs nélkül küzdi fel magát a sziklán?! Szörnyülködve húzódtunk félre, hogy elengedjük magunk mellett, hisz Mátyás király óta tudjuk, hogy a terhes szekérnek van elsőbbsége. És mi úgy gondoltuk, hogy ezek a “békaemberek” a vízzel megszívott, kényelmetlen ruháikkal elsőbbséget élveznek. Hagytuk ellihegni magunk mellett és azon gondolkodtunk, hogy honnan jöttek és mi végett ez a szerelés. Aztán rájöttünk, hogy ez a vadvízi kanyontúrázós társaság. Cseppet megborzongtunk és titkon reméltük, hogy nem a 3-4 órás túra, mert akkor vasárnap mi is erre fogunk brekegni.

    A körtúra nagyon szép volt. Fapallón kezdtük, majd egy meredek sziklás rész következett. Aztán elértük a patak feletti magas sziklafalat, aminek az aljába vágott utat magának a víz. Lent a patak partján kicsit letértünk az ösvényről, amire csak kis kavarás után találtunk vissza. Enyhe emelkedővel ismét fent voltunk a dombok tetején, majd kellemes séta vissza a kiinduló pontig. Zárás előtt gyorsan beugrottunk az információs központba és a másnapi időjárás felől érdeklődtünk. Nagyon szerettünk volna felmászni a Cradle hegy 1545 méter magas csúcsára, ami egy 8 órás gyalogtúra. Amúgy a legmagasabb csúcsa a Barn Bluff (1559 m) és ha jól emlékszem oda 10 órás utat írtak, így mi megelégedtünk a népszerűbb Cradle Summit csúccsal. Különben is a különbség csak 14 méter magasságban, időben viszont plusz 2 óra. Biztos kicsináltuk volna magunkat. Ráadásul az időjárás is szeszélyes. A brossúrán is figyelmeztetnek, hogy akár egy óra leforgása alatt az égető napsütés átválthat erős szélbe, esőbe vagy akár hóesésbe. Ezért mindig legyen nálad a négy évszaknak megfelelő öltözék. Ezzel szemben találkoztunk olyan kirándulókkal a csúcs közelében akiken egy forrónaci és pántos kispóló volt, meg egy fél literes víz a kezükben. A képeken látni fogjátok, hogy mi hogy fel voltuk öltözve egy-két szakaszon.

    Dove-tó

    Dove-tó

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta "hangyaemberek" méretaránynak

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta “hangyaemberek” méretaránynak

    ParkőrGizi azt mondta, hogy szép kiránduló idő lesz szombaton, így másnapra be is terveztük a csúcshódítást. Az első shuttle busz reggel 8:15-kor megy, ami nekünk túl késő volt, ezért korán reggel indultunk Dömével, hogy még legyen hely a belső parkolókban. Több irányból is megközelíthető a csúcs. Mi a Ronny Creek-ből indultunk 7:30-kor. A völgyben kellemes fapallókon lehet sétálni. Wombat oduk vannak a partoldalban és ha szerencsések vagyunk, akkor nem csak a halom kocka alakú wombat “brikettet” látjuk, hanem magát az állatot is. Ezután az ösvény befordul egy sűrű erdőbe. Még mindig kiépített fapallókon lehet haladni. Egy kisebb vízesés után az ösvény kezd meredek lenni, de még nem vészes. A Kráter tóhoz 8:25-kor értünk. Itt lepihentünk a tó partján lévő kis fa csónakházban, hogy megreggelizzünk, aztán nekivágtunk a Marion csúcsnak. Nem volt túl vészes. A végén volt egy kis meredek láncos rész, 9:20-ra fel is értünk. Fentről nagyon szép kilátás nyílik a Kráter és Dove tavakra, meg a Cradle hegyre. Szusszantunk egyet, magunkhoz vettünk egy kis gyümölcsöt majd megcéloztuk a csúcsot.

    Az út a Marion kilátótól egészen a Kitchen Hut nevű kunyhóig szinte szintben haladt. A Nap sütött, kellemes séta volt. A kunyhót 10:15-re értük el. Itt meglátogattuk az utolsó gravitációs budit, mert innentől a csúcsig semmi nincs, még bokor se. Úgyhogy kifacsartunk mindent és nekivágtunk a kaptatónak. Érdekesség, hogy a budi  “tartalmát” helikopterrel szállítják el, amikor a speciális gyűjtőedény megtelik. A teli konténert síneken lehet kigurítani a WC alól, azt elviszi a gépmadár, egy üreset pedig begurítanak  a teli helyére. Köszönhető mindez a szigorú világörökségi előírásoknak.

    Szóval miután elvégeztük szükségünket nekiláttunk mászni. Innen kezdődött a meredek rész. Nagyon meredek volt. Aztán elértük azt a pontot, ahol már nem volt ösvény csak az óriási dolorit sziklák. Ezeken kellett négykézláb, foggal-körömmel kapaszkodva felmászni a csúcsig. A javasolt utat a sziklába fúrt, néhol a sziklák közé betolt vasrúd jelezte. Nem volt egyszerű. Néhol nagyon nehéz volt biztonságos fogást találni. Egy rossz lépés és máris becsúszol két nagy sziklatömb közé, ahonnan csak a hegyimentők bányásznak ki.

    Két órán keresztúl araszoltunk felfelé, mire elértük a csúcsot. Szerencsések voltunk. Végig sütött a Nap és egyfolytában azon járt az eszünk, hogy esőben ezek a sziklák mennyire csúszhatnak. Szinte lehetetlen esőben megmászni. A csúcsról hihetetlen 360 fokos panoráma tárult elénk. Elég sokat elidőztünk fent. Bámészkodtunk, aztán ebédeltünk egy szélvédett helyen és élveztük a meleg napsugarakat. Mivel Dömét a Ronny Creek-i parkolóban hagytuk, ezért visszafelé is ugyanarra mentünk amerre jöttünk. A sziklás részen lefelé a gatyaféket is igénybe vettük. Levághattuk volna az utat a Dove-tóig és ott felszállhattunk volna a shuttle buszra, ami elvitt volna a Rony Creek-ig Döméhez, de olyan szép volt a táj meg az idő, hogy inkább szép lassan visszasétáltunk. Délután negyed 5-re meg is érkeztünk a parkolóba.

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    reggeli a csónakházban

    reggeli a csónakházban

    a csónakház kívűlről

    a csónakház kívűlről

    láncos rész a Krtáter-tónál

    láncos rész a Krtáter-tónál

    Marion kilátó

    Marion kilátó

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz...

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz…

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    innen szikláról-sziklára "ugráltunk"

    innen szikláról-sziklára “ugráltunk”

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    cradle_sziklak1cradle_sziklak2

    míg nem egyszer csak elértük a csúcsot

    míg nem egyszercsak elértük a csúcsot

    Papi rúdtánccal ünnepelt :D

    Papi rúdtánccal ünnepelt :D

    Egész éjszaka szakadt az eső. Reggel felébredtünk és még mindig szakadt. Az ég be volt simulva. Az információs központhoz alig tudtunk lesétálni a kepingből, ami 10 perces séta. Nagynehezen leküzdöttük magunkat és megkérdeztük a kanyonosoktól, hogy: ugye törlitek a mai kanyontúrát? Erre ők: a reggeli csoprt is elment, a délutánival se lesz gond. Mi van? Esik az eső! Áááá, ez még nem vészes, mondták. Lógó orral visszaballagtunk a kempingbe és kivonultunk a konyhába, hogy megreggelizzünk. Nyitunk be és a szokásos 10 fős kínai csapat -akik a nap 24 órájából 20-at a konyhába töltöttek- megduplázódott. Hemzsegtek a konyhában. Osztódással szaporodtak.

    Megjegyzem az egész Nemzeti Park tele volt kínaiakkal. Kezdtük azt érezni, hogy Kínában vagyunk és nem Tasmániában. A konyhában mindent kisajátítottak. Úgy kellett harcolni a dolgokért. A nyolc rózsás gázon 6 rózsán az ő hatalmas kondérjaikban rotyogott valami. Anyukámnak nincs akkora kocsonyafőző fazeka, mint amikben ezek főztek. Amikor kivették a cupákos húst, csak a csont volt majdnem olyan vastag, mint a karom. A három nap alatt egy fél disznót biztos feldolgoztak… :))) Nem tudtunk olyan időben menni, hogy ezek ne kotyvasztottak volna valamit. Reggel 10-kor bevonultak és délután 5-kor még mindig zöldséget aprítottak. Olyan készletekkel érkeztek, hogy nekünk nincsenek ilyen dolgok otthon a spájzban. Rendes menüket főztek, hangoskodtak, rajtuk kívül senki nem létezett. Tizenegy óra körül végeztünk, kint még mindig szakadt az eső mikor az egyik 50 körüli kínai nő fennhangon bejelentette a többieknek, hogy akkor ő ma felmegy a Cradle hegy csúcsára. Sok szerencsét, gondoltuk magunkban. Tizenkettőnél előbb nem tud elindulni, mert kb addigra ér ki a tóhoz a busz, a gyalogút maga 8 óra hosszú, az eső szakad, a sziklák csúszósak és visszafele már sötétben fog botorkálni. Ezt a felelőtlenséget. Na mindegy, ő tudja. Valahol örültünk is, hogy holnap van az utolsó napunk, mert ezek a kínaiak nem tudnak viselkedni – tisztelet a kivételnek – és a mosdó, fürdő is kritikán aluli utánuk.

    Picit pihentünk a szobánkban és lelkiekben készültünk a kanyontúrára. Nagyon nem akaródzott menni. Nyirkos hideg volt. Hol esett, hol nem. A túra délután fél kettőkor indult és kb negyed órával előtte kellett ott lenni. Elérkezett az idő. Menni kellett. Szakadó esőben legyalogoltunk a kanyonosok kukszlijához. Mikor mindenki megérkezett a csoportból megtörtént az eligazítás. Elmondták, hogy kb negyed óra az út busszal valameddig, onnan 20 perc séta a deck, amin át kell öltözni, majd egy óra a vízben, 20 perc séta vissza a deck-re, visszaöltözés, séta a buszhoz és visszabuszozás. Kiemelték, hogy a deck az csak egy sima fa platni, ahol semmi bodega, semmi tető, semmi fiú-lány elkülönítés (a túravezető, a királynő és a paraszt is ugyanott öltözik át), mert ez természetvédelmi terület, a Világörökség része és a lehető legkisebb beavatkozással kellett nekik kiépíteni a túrához szükséges dolgokat.

    Hát ez érdekes lesz. Esőben levetkőzni, majd a vizes testre felráncigálni a neoprém ruhát, végül mindezt kifele jövet is, csak akkor már elvileg a száraz ruhát kellene magunkra húzni, de hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni esőben, még rejtély. Kiosztották a felszerelést. Ajánlatos egy fürdőruha a neoprém ruha alá. Teljes ruházat nem ajánlott, mert ennek a ruhának az a lényege, hogy a befolyt vizet a test hője felmelegíti, a ruha meg benntartja a vizet és ezért nem fagyunk szét a vízben. Célszerű váltó alsót és törölközőt vinni. Kihangsúlyozták, hogy a kiadott felszerelés kilenc részből áll: vízálló hátizsák, kantáros neoprém gatya, neoprém felső, neoprém zokni, cipőszerűség, úszómellény, kesztyű, pelus (nem a rázós részek miatt, hanem a sziklákon való csúszkálás miatt, hogy védjék a ruhát) és egy kobak (nehogy szétloccsanjon az agyunk ha esetleg elkapna a sodrás). Az eligazítás alatt többször is megkérdeztek mindenkit, hogy meg van e a 9 db-os felszerelés. Mindenki figyelt a túravezetőkre, kivéve egy 3 tagú ázsiai csapatot. Még össze is néztünk Papival, hogy milyen illetlenek.

    Felcuccoltunk a kisbuszra és olyan mákunk volt, hogy mikor az átöltözés helyszínére gyalogoltunk elállt az eső és ez tartotta is magát addig, amíg át nem öltöztünk. Hideg volt, de legalább nem áztunk el, ami annyira nem volt érdekes, hiszen pár perc múlva úgyis tetőtől talpig vizesek leszünk, de a száraz ruhát szárazon sikerült betenni a vízálló zsákokba. Érték ne nagyon legyen nálunk, mert átöltözés után ezeket a zsálokat egykupacban ott kell hagyni a platformon. A túravezetőnek volt egy vízálló kis hátizsákja, amiben gondolom az elsősegély cucc volt, abba át lehetett adni a komolyabb értékeket megőrzésre, mert az vele volt a hátán végig. Szerintetek hiányzott e valakinek valami a felszerelésből? Hát persze, hogy az egyik kis ázsiai csaj nem tett be magának sisakot. Kénytelen volt a túravezető odaadani a sajátját. Amúgy mindig két vezető van a csoportban. Az egyik folyamatosan fényképez. Elvileg saját fényképezőt és kis fejre szerelhető kamerát is lehet vinni saját felelőséggre. De fényképezőt nem érdemes, mert nincs arra idő, hogy mindig elővedd és fényképezz. Csak akadályozna a mozgásban és nem élveznéd a túrát. Rengeteg képet lőnek a szervezők, akár külön kérésre is. Nagyon jó fejek. Ezeket a képeket a túra végén meg lehet venni.

    a kanyon túra csoportképe

    a kanyon túra csoportképe, a sisak nélküli a túravezető

    kanyontura02

    a szuperman ugrás!

    a szuperman ugrás!

    a bomba ugrás befogott orral!

    a bomba ugrás befogott orral!

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    kanyontura06                           kanyontura07

    kanyontura09 kanyontura08

    "kikígyózunk" a patakból

    “kikígyózunk” a patakból

    Indulás előtt csináltak egy csoportképet. Én piros ruhában és sárga sisakban, Papi narancssárga ruhában és piros sisakban tűnik fel a képeken. Lemásztunk egy kis létrán a patakba és nem ugrottunk bele úgy, mint Új-Zélandon anno, mert itt csak térdig érő víz volt nagy kavicsokkal az alján. Nem volt egyszerű gyalogolni benne. Aztán mélyült a víz és egyre több hideg víz “áramlott” be a ruhába. De nem volt választásunk, be kellett engedni, hogy minél hamarabb felmelegítse a tesünk. A túra alatt a vezetők folyamatosan meséltek a környékről, a patakról, a Huon fenyőfákról. Néhol már nyakig merültünk és hagytuk had sodorjon a patak.

    Elérkeztünk az első olyan részhez, ahol a víz már elég mély volt ahhoz, hogy a szikláról beleugorjunk, de nem volt még olyan mély, hogy “trottyvalagast” (elnézést, gyerekkorban mi így hívtuk a “bomba” ugrást, amit az otthoni mediben előszeretettel gyakoroltunk) vagy talpast ugorjunk. Itt “Superman” ugrással kellett mindenkinek leugrania, hogy nagyobb felületen feküdjünk fel a vízre és ne süllyedjünk olyan mélyre becsapódáskor. Papi nagyon szépen leutánozta szuperment. Én beszaribb voltam. Úgy gondoltam, hogy a lábam becsapódáskor jobban megvéd, mint az oldalam, így nem igazán vettem fel a repülő pózt.

    Tovább úszva egyre magasabb sziklák vettek körül. Voltak részek, ahol már nem ért le a lábunk. Elértünk arra a helyre, ahol kötéllel kellett felmászni a parti sziklára, majd a 4 méter magas partfalról beugrani a patakba. Itt szigorúan bombát kellett ugrani, a víz mély volt, el kellett rugaszkodni jó messzire, nemcsak leugrani, mert alattunk egy kiálló sziklarész volt. Ez annyira bejött nekünk, hogy Papival repetáztunk és kétszer másztunk, kétszer ugrottunk.

    Majd az egyik szűk résznél megálltunk és a vezetők megkérdezték, hogy ki tudná megmutatni azt, ami már több mint 150 éve ugyanúgy van itt. Mindenki a sziklákat vizslatta, hátha valami bekarcolt üzenetet, jelet talál, de semmi. Pedig ott volt az orrunk előtt, csak épp a szó szoros értelmében nem láttuk a fától az erdőt. A szűk sziklakanyon tetején jobbról ballról keresztbe kidőlt fák voltak, mintha hidak lennének. Ezeket a fákat még (elvileg a túravezetők meséje szerint) James “filozófus” Smith, a politikus, aranybányász, felfedező vágta ki 1862-ben. Kellett neki a pénz az egyik expedíciójához és úgy gondolta, hogy kivágja az értékes Huon fenyőfákat, leúsztatja ezen a patakon, majd eladja jó pénzért. Csakhogy a fák fennakadtak. Hétből jó ha egyet le tudott úsztatni. Abban az időben 12 fontot kapott darabjáért, ma köbmétere 40 000 dollárba kerül.

    Miután feltalálták a “vízálló’ ruhát újra visszajött és kiszabadított néhány fát, de amit a fejünk felett láttunk, azok az általa kivágott és fennakadt példányok. Jó sok volt belőle. Ő volt az első “kanyonozó” itt és ő talált először ónt Tasmánian. Ezután következett a “megbízunk e a társunkban” csobbanás. Ez az amikor álló helyzetből hátradőlsz és abban bízol hogy a társad elkap. Hátra mersz dőlni? Na itt háttal kellett állni szikla tetején és a túravezető lelökött a szikláról, csak épp nem volt mögötted senki, hogy elkapjon. Háttal csobbantál a vízbe. Utolsóként egy kisebb barlangszerűségben kellett keresztülúszni, majd végül kígyóba összekapaszkodva csorogtunk le az utolsó métereken.

    Túránk végén csoportképet csináltunk, kimásztunk a patakból és szerencsénkre ismét elállt az eső. Néha esett túra közben, de nem sok vizet zavart, hisz nyakig vízben voltunk. Visszagyalogoltunk a platformra és szerencsére ismét száraz időben sikerült átöltöznünk. Míg mi vetkőzéssel/öltözéssel bajlódtunk a túravezetők olyan isteni forrócsokit rittyentettek a patak vízéből egy kis kemping gázfőzőn, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Nagyon jól esett a hideg víz után. Még egy-két táblacsoki is előkerült. Ezek mind részei a túrának. Nagyon jól meg volt szervezve. A túravezetők, Anthony és Félix nagyon odatették magukat. A túra élvezetes, kalandos volt. Gyerekeseknek kifejezetten ajánljuk ezt a 3-4 órás utat. Nem fogják megbánni. Nehezen indultunk neki az időjárás miatt, de kellemeset csalódtunk és mindegy milyen az idő ez egy életre szóló kaland. Már alig várjuk, hogy a két hosszabbat is megcsinálhassuk, még akkor is ha békaemberként kell függőleges sziklán kiköpni a tüdönket. Meg fogja érni.

    A túra végén megvettük a fényképeket (154 darab képet másoltak fel a tárolóra), mert nagyon jól éreztük magunkat és majd a nyugdíjas otthonban szeretnénk újrapörgetni ezeket az élményeket, mikor a nővérke bejön pelust cserélni. A nap végén elsétáltunk még az elvarázsolt erdőbe. Ez egy rövidke 20 perces séta a mohával, zúzmókkal, érdekes gombákkal benőtt sűrű erdőb. Végül búcsút intettünk a Nemzeti Parknak és robogtunk tovább.

    wombat a kisbuszból elcsípve

    wombat a kisbuszból elcsípve

    Papi és a "földtúró" echidna süni

    Papi és a “földtúró” echidna süni

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát...

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát…

    A következő és egyben befejező részben végighaladunk Tasmánia észak-nyugati partszakaszán vissza egészen a kompkikötőig. Ellátogatunk egy megkövesedett lávatóhoz, leereszkedünk a föld alá, bejárjuk a “Tökfej” falucskát és végre valahára természetes élőhelyén találkozunk a kacsacsőrű emlőssel.

    A mostani bejegyzés képei innen vagy az Új Képeink gombra kattintva érhetőek el. Csak megjegyzem, minden kép feliratozva van.

    Kata


  7. Újabb porszem a gépezetben…

    május 6, 2016 by kata_papi

    Hupsz! Van egy rossz hírünk azoknak, akik nyomon követik a blogot. Csúszni fog a következő rész Tasmániából. Pont most, mikor az egyik legszebb és legizgalmasabb szakaszhoz értünk volna, a Cradle Mountain Nemzeti Parkhoz.

    Az történt, hogy “hajléktalanok” lettünk. Május negyedikén este telefonált a ház tulaja, hogy el akarja adni az ingatlant, amit bérlünk és adott 6 hetet, hogy kiköltözzünk. Szeptemberben töltöttük volna be a nyolcadik évünket ebben a házban. Nem örültünk neki, de valahol sejtettük, hogy hamarosan bekövetkezik majd, mivel az ikerház másik felét már február óta árulja.

    Így most délutánonkét házakat nézünk, este pedig dobozolunk, mint Tóték.

    Szóval türelem, majd jelentkezünk, amint rendeződnek dolgaink.

    Kata


  8. Tasmánia – harmadik rész

    május 3, 2016 by kata_papi

    Hobart látképe a Mt Wellington csúcsáról

    Hobart látképe a Mt. Wellington csúcsáról

    Bruny-szigetéről átkompolva egyből délre fordultunk és a Huon folyó völgyében végigautózva megcéloztuk a legdélebbi pontot. Útközben Doverben megálltunk, hogy beugorjunk a magyar borászatba, mert Tasmánián ilyen is van, de sajnos zárva volt. Nem keseredtünk el nagyon, mert pár nap múlva ugyanerre kell visszajönnünk és akkor majd újra próbálkozunk (de sajnos akkor sem volt nyitva).

    Cockle Creek a sziget legdélebbi pontja, ameddig autóval el lehet menni. Onnan még oda-vissza 4-5 órányi gyalogút lenne a South East Cape csücsök (ha vezetne oda bármiféle ösvény), ami aztán tényleg a világ vége. Az információs táblára ez van kiírva: “A világ vége közelebb van, mint gondolnád…” Én egyből az “Istenek a fejükre estek” c. film azon jelenetét vizionáltam, amikor az egyik busman elmegy a “világ végére”, hogy ott ledobja a Coca-Colás üveget, ami rengeteg bajt okozott a törzsének. Biztos ilyen lehet a South East Cape is. De sajnos nem vezet oda még gyalogösvény sem. A közeli öbölhöz el lehet jutni, ami része a 6-8 nap alatt teljesíthető South Coast Track-nek. Ez a túra nagyon nehéz, mindent magaddal kell cipelni és többnyire az időjárás sem kedvező, hisz a fagyos szél megállíthatatlanul fúj a Déli-Sark irányából. Ezt mi is tanusíthatjuk, mert már a Cockle Creekben érezhető volt, ha kiléptünk a fedezékből.

    Ez a hely a múltban híres bálnavadász terület volt. Végig a part mentén figyelőállások voltak. Ha bálnát láttak, 6 fős legénységgel csónakok indultak a vadászatra. Volt olyan alkalom, hogy egyszerre 21 ladik volt kint az öbölben, mert annyi bálna tévedt erre. El lehet képzelni milyen színű volt a tenger vize. Angliában nagy igény volt bálnaolajra, ezzel világítottak. 1839-ben 1000 bálnát mészároltak le, egy évvel később már csak 800-at és az azt követő évben csak 300-at. A nagyfokú öldöklés a bálnapopulációt fenyegette. Becslések szerint az európai felfedezők előtt olyan 100 000 lehetett a bálnák száma ezen a környéken. Napjainkban már csak 2-3000-re tehető a számuk.

    A világ végén... Cockle Creek

    A világ végén… Cockle Creek

    CockleCreek2A tengerpartok/öblök nagyon szépek erre. Sekélyek, homokosak viszont helyzetükből adódóan mindig hidegek. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan nyári nap, mikor egy kiadósat lehetne itt pancsolni. Viszont pancsolás helyett nagy eséllyel látható az “Aurora Australis” azaz a Déli-Sarki fény. Ez a hely az egyike azoknak, ahonnan látni lehet. Nem volt szerencsénk, pedig minden nap mióta Tasmánia-szigetére léptünk nyomon követtem az erre a célra létrehozott weboldalt, ami a napkitörések által generált mágneses mezőt alapul véve előre jelzi, hogy mikor van esély sarki fényre. Hab a tortán lett volna, ha még ezt is láttunk volna. Nem baj, így legalább ki tudok majd „sírni” egy másik Tasmán vagy akár egy izlandi utat is… :)))

    Ezeken a linkeken lehet tájékozódni, ha valaki arra jár és el szeretne csípni egyet:

    http://www.aurora-service.net/aurora-forecast/

    http://www.softservenews.com/southern_lights.html

    Innen egy köpésre van a Hastings barlang és a hőforrások. Szerettük volna megnézni a barlangot és csobbanni egyet a termál vízben, de valami oknál fogva nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a menedzsment nem akar pénzt keresni. Ha a téli hónapokban ácsorogtunk volna a bejáratnál reggel 9:30-kor, akkor talán még megértettem volna, hogy nincs nyitva. Minek is nyisson ki egy-két kóbor léleknek. Többe kerülne a hús, mint a leves. De mi nyáron voltunk ott, a főszezonban! Mikor, ha nem akkor kellene pörögnie a gazdaságnak. A látogató központ 10-kor nyit, a termál medencék 10:30-kor, a barlang meg 11:00-kor. Hát ez egy jó nagy lekváros bukta. Kinek van ideje a világ végén, az erdő közepén délelőtt 11 óráig várni?! És nem mi voltunk az egyedüli érdeklődők a parkolóban… Továbbálltunk és inkább elmentünk megnézni a Tahune Airwalk-ot, ami nem más, mint a fák korona szintjén kiépített sétaösvény. Voltunk már ilyenen Viktóriában az Otway Nemzeti Parkban. Már ott is nagyon tetszett. Emlékszem kétszer mentünk végig rajta.

    HuonRiver2 HuonRiver1

    A séta során gyönyörű rálátás van a Huon folyó barna vizére. A “levegőben” való séta után levezetésképp érdemes megcsinálni az egy órás körsétát is, ami két függőhidat is érint. Az egyik 100 méter hosszú és a Huon folyón, a másik 62 méteres és a Picton folyón ível át. A Huon fenyő Ausztrália legöregebb élő fafajtája és a világ egyik legöregebb élő organizmusa. Növekedése hasonló a cseppkövekéhez, évente 0,3-2 mm-t nőnek. Egyes példányok a 3000 éves matuzsálem kort is megérik. Dél-nyugat Tasmániában találtak olyan maradványokat, amik 3462 évesek voltak. Ilyen szép kort egyedül az Észak-Amerikai fenyők produkálnak még a világon. Egy 30 méter magas 1 méter átmérőjű fenyő kb 1000 éves. Mivel magas az olajtartalma, ezért nagyon lassan bomlik le és a kártevőket is távol tartja. Van egy mondás: „ a Huon fenyő növekedésénél már csak egyetlen egy lassúbb dolog van, a bomlása”. Ezért kiválóan alkalmas hajóépítésre. A Sarah-szigeti fegyenceket használták arra, hogy kivágják a Huon fenyőket és kiképezték őket hajóépítésre. Abban az időben ez volt Ausztrália legnagyobb hajóépítő „gyára”. De erről majd később lesz szó, mert a szigetet a Gordon folyón tett hajókirándulás alkalmával érintettük és az még odébb van.

    HuonRiver3

    A Huon folyó barnás vize

    A Huon folyó barnás vize és mi.

    Ekkor már csütörtök délután volt. Elég közel jártunk Hobarthoz. Mégiscsak összejön a szombati piac? Gyorsan kerestünk csütörtök és péntek éjszakára egy kempinget Hobarthoz közel. Nem volt egyszerű. Három kempinget is hívtam, mind tele volt. Szerencsére a negyedik kempingben volt hely. Bejelentkezéskor egy kínai csapat volt előttünk és most hallottuk először azt, hogy: 200 dollár a büntetés ha a kabinban vagy a konyhában halat sütsz… Mikor ránk került a sor, Papi meg is kérdezte, hogy ez most komoly? KempingesGizi meg azt mondta, hogy halál komoly. Az ázsiaiak olyan büdöset főznek, hogy képtelenek kiszellőztetni másnapra a szagot. Mi még ekkor nem voltunk tisztában az ázsiaiak kempingezési szokásaival, de pár nappal később már volt személyes tapasztalatunk a témával kapcsolatban, de haladjunk szép sorjában.

    Pénteken szép nyugodt lötyögés Hobart városában. A parkolás nem egyszerű, de kempingesGizi mutatott egy-két helyet, ahol viszonylag olcsón egész nap pihenhetett Döme. Mivel a város nem túl nagy, így kinéztünk egy viszonylag közeli parkolót és gyalog fedeztük fel a környéket. Első utunk a kikötőbe vezetett. A piac is ennek a szomszédságában van. Szerettük volna úgy látni a piac utcáját és a régi kikötői épületeket, hogy nincs nyüzsi. Mikor odaértünk épp egy nagy hadihajó csorgott be és készült arra, hogy kikössön, Papi nagy örömére. Háááát nem szeretném ecsetelni, hogy mennyit vártunk arra, hogy minden kötél megfeszüljön…(az én idegeim már 5 perc után pattanásig feszültek) Aztán a Kelly’s lépcsőin felsétáltunk a Battery Point-ig, ahonnan a Narryna házhoz mentünk. A lépcső 1839-ben lett építve azért, hogy összekösse a szikla tetején lévő Battery Point nevű kerületet a Salamanca kikötői résszel. Szép, homokkőből épült lépcső, a kikötői raktárépületek között/mögött.

    Na erre vártunk...

    Na erre vártunk…

    Hobart, kikötői épületek

    Hobart, kikötői épületek

    Narryna az ausztrál gyarmati épületek egyik gyöngyszeme. A házat Andrew Haig kapitány építette 1837-40 között. Minden helyiség korhű bútorokkal, ereklyékkel van berendezve. Aki kiváncsi arra, hogyan éltek régen az emberek, milyen tárgyakat használtak, az mindenképp látogasson el ide. Sok-sok érdekesség van a házban: vicces régi egérfogók, ötletes gyerekfürdető kád, gyerekjátékok, konyhai eszközök/gépek  és jó állapotban fennmaradt bútorok. Minden egyes négyzetméteren találni valami különlegességet.

    sfdsg

    Narryna Homestead, Hobart

    Utunk során, ahol csak lehetett mindig összeszedtünk minden prospektust, brossúrát. Így akadtunk arra a hírdetésre, hogy 7D-s mozi van Hobartban. Ezt tuti fel kell keresni. Nem tudtuk mit takar a hét dimenzió. Elárulom, hogy a mozi után se tudjuk. Öt dimenzióig értjük a dolgot: látás, hallás, szaglás, tapintás, mozgás. De hogy mi lehet a maradék kettő?! Ha valaki tudja, világosítson fel. Két 8 perces fimet néztünk meg. Az egyik egy űrös, a másik egy hullámvasutas volt. A székek mozogtak. Külső effektek jöttek dögivel: fújt a szél, vízzel lespricceltek, amikor nagy pók jött (az űrben és a hullámvasúton…??!! nem igazán értettük) akkor a lábunkat valami szalag csapkodta, mintha ott mászna fel az óriáspók. Aztán szagokat is fújtak be. Szóval egy próbát megért. A nap végén még felautóztunk Mt Wellington csúcsára (1270m), ahonnan szép időben gyönyörű kilátás nyílik a városra és az egész folyóra.

    Másnap reggel a piacon kezdtünk. Nem gondoltunk, hogy ilyen nagy. Rengeteg árus és még több bámészkodó. Többnyire kézműves termékek, amiket én nagyon szeretek. Jó sok pénzt el tudtam volna szórni itt. De van a családban egy kincstárnok… Viszont sikerült kipróbálnom a „gyümölcsbőrt”. Hasonló, mint a mi birsalmasajtunk, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem mindenféle gyümölcsből csinálják: eper, áfonya, sárgabarack, mangó, dinnye, alma, kiwi, szilva, őszibarack. Van, hogy kombinálják a gyömülcsöket és ezáltal úgy néznek ki, mint egy nagy pizza. Én egy sárgabarack-eper kombinációt próbáltam ki. Vettünk még helyi almabort (cider), házi kekszet egy idős nénitől és egy „vas pipit” emlékbe, na meg hogy legyen társa a „vas hangyánknak”, ami Ausztriából érkezett.

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    A piac után meg szerettük volna nézni az 1836-ban épült Runnymede házat, ami szintén régi bútorokkal van berendezve és szép kertje van, de szombaton nincs nyitva, csak szólok. Ezután a kis kitérő után szó szerint rohantunk vissza a belvárosba, hogy elcsípjük a vezetett túrát a The Tench-ben, ami börtön volt. A hely csak vezetett túra keretében látogatható és szombaton csak két időpontban. Húha. Nagyon jó volt. Nem hiába mondogatom, hogy nem érdemes kihagyni a vezetett túrákat. Olyan információk hagzanak el, amit máshol nem igen lehet megtalálni, vagy csak átsiklanánk felette ha magunk járnánk be. A mi túravezetőGizink felettébb lelkes volt és a másfél órát úgy teleszórta érdekes dolgokkal, hogy közben alig vett levegőt. Alig bírtam jegyzetelni.

    Kezdetben csak pár barakkból állt és 640 rab befogadására volt képes. Aztán egyre több fegyenc érkezett Tasmániába és a börtönt folyamatosan bővíteni kellett. Végleges állapotában két hektáron terült el Hobart kellős közepén és 1200 rab befogadására volt alkalmas. A komplexumot magas fal vette körül. A rabokat innen hordták különböző munkákra, kőfejtésre, útak- és épületek építésére. A rossz magaviseletű rabokat egymás mellé beállították egy nagy „mókuskerékbe” és gabonát őröltettek velük. Az örlő henger 5 darab nagy hordóból állt, a hordók egyenként 2,5 méter átmérőjűek voltak. Egyszerre 25 rab tudta taposni. Volt olyan, akit több hétig is dolgoztattak itt ha “megérdemelte”.  Később, ahogy Hobart kezdett kiépülni ez a börtön komplexum a város szégyenfoltja lett, ezért elkezdték lebontani. Szerencsére valaki időben leállította a rombolást, ezzel megőrizve 1-2 történelmi épületet az utókornak. Sok minden megsemmisült, de a tárgyaló terem, néhány cella, kápolna, bitófa és a bíróságot a cellákkal összekötő föld alatti folyosó megmaradt és látogatható.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. Jól látszik ,ilyen magas volt. Tetején üvegszilánkok voltak.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. A fénykép tetején van a fal végső magassága.

    Taposómalom

    Taposómalom

    Jöjjön egy-két érdekes adalékanyag a „The Tench”-ről idegenvezetőGizi szájából. A raboknak minden vasárnap templomba kellett menni, függetlenül attól, hogy hívők voltak vagy sem. Ilyenkor összeláncolva több száz métert kellett gyalogolniuk a város utcáin a templomig. Útközben a láncok csörögtek, a rabok hangoskodtak, káromkodtak, inzultálták a nőket az utcán, köpdöstek. Egy idő után a városi polgároknak elegük lett és ennek hangot is adtak. Fizetünk azért, hogy templomba járhassunk és ennek ellenére ilyen csűrhével kell megosztanunk az istentiszteletet?! A nagy nyomás hatására 1830-ben elkezdték építeni egy ír születésű építész tervei alapján a kapolnát a fegyenceknek. Az építész egy kereszt alaprajzú kápolnát tervezett. A kereszt három szárnyában, szárnyanként 500-500 rab fért be. Így összesen 1500 rab tudott részt venni a misén. A kérés az volt, hogy a kápolna alatt is legyenek cellák. Az építész ezt úgy oldotta meg, hogy a pulpitustól indulva mindhárom szárny ülő részeit fokozatosan megemelte. A terem úgy nézett ki, mintha egy nagy rámpa lett volna lefektetve. A terem végén lévő padsorok már 5 méter magasan voltak a pulpitushoz képest, így 36 büntető cellát tudott kialakítani a „rámpa” alatt. Ide a különösen rossz magaviseletű rabokat zárták. A cellákban teljesen sötét volt. Semmi ágy vagy fapadló, csak a csupasz kövek. A berendezés két darab vödör volt. Az egyikben az ivóvíz volt, a másik a WC-zésre szolgált. Korom sötétben elég nehéz eldönteni, hogy melyik melyik? Ráadásul ahogy a rámpa eleje felé haladtunk annál alacsonyabbak voltak a cellák. A hosszuk megvolt vagy két méter, de a rámpa eleje alatti legelső cellák csak 70 cm magasak voltak és a fegyencek úgy nevezték maguk között, hogy „Dust Hole” – Por Lyuk. Ezekben, hogy gugolsz a WC vödröd fölé??!! 1847-ben be is falazták ezeket a kis cellákat az emberi méltóság megsértése címén.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alakú kápolna.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alapú kápolna.

    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.

    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.

    A kápolna egyik szárnya belülről.

    A kápolna egyik szárnya belülről. A jobb oldali részen meghagyták az eredeti barna-sárga falfestést.

    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    A kápolna bejáratánál a toronyban lévő óra Londonban készült 1828-ban és 20 évvel öregebb, mint a Big Ben. Hat ilyen órát kapott Tasmánia, ebből négy még mindig működik. Az itt lévő óra mechanikus, kézzel húzzák fel 6 naponta (a többi már elektromos). A sors fintora, hogy olyan jól sikerült az épület, hogy a városi polgárok irigykedni kezdtek a rabokra, hogy milyen szép „templomuk” van és követelték, hogy ők is oda járhassanak. Ki érti ezt? Korábban meg azt akarták, hogy a fegyencek ne járjanak az ő templomaikba…??!! Hogy is van ez? „A pénz beszél, a kutya ugat.” Kénytelenek voltak kialakítani egy bejáratot az óratorony épületében a polgároknak és az északi szárnyat teljesen átalakítani nekik. Ebben a szárnyban szép cédrusfa padok voltak, amiket 1-2 fontért ki lehetett bérelni egy évre, míg a keleti és nyugati szárnyban a rabok kemény fapadokra zsúfolódtak.

    Később aztán két szárnyat bírósággá alakítottak, a harmadik szárnyat pedig meghagyták kápolnának, amit egészen 1961-ig a rabok haszálhattak. A két bírósági terem alá föld alatti folyosót építettek a cellákhoz és a tárgyalásra ezen keresztül jöttek a rabok. A túra részeként mi is végigsétálhattunk a bíróságról a cellákig. Hátborzongató volt. Főleg mikor Gizi elmesélte, hogy a folyosó végén a felvezető lépcső előtti sziklalapok miért vannak kikopva. Az aznapi tárgyalásra váró rabokat már reggel 8-kor felsorakoztatták a föld alatti folyosóban. A tárgyalások egész nap délután négyig folytak és azoknak a raboknak akiknek délutáni időpontjuk volt végig ott kellett egy helyben állniuk. Télen  a hidegben teljesen elgémberedtek az fegyencek lábai. Mikor odaértek a lécsőhöz, az őrök megengedték nekik, hogy bemelegítsék a lábukat, nehogy összeessenek mikor fel kellett menniük a tárgyalóterembe. Szóval ettől kopott ki a kő. Szerencsére a kápolnában és a bírósági termekben is fennmaradtak a berendezések, eredeti falfestések és rab graffitik. Minden nagyon látványos a maga módján, hiszen mégiscsak egy kegyetlen börtönben járunk. A terem alatti cellákba is be lehet menni.

    Tench08  Tench09

    A bal oldali képen a föld alatti folyosó lejárata a tárgyaló teremből. A jobb oldali képen az egyik föld alatti cella.

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A celláktól átsétáltunk a bitófához. Ahol Gizi megkérdezte: tudjuk e, hogy miért van 13 tekerés az akasztókötélen? Öööö, izé… nem szoktunk akasztásra járni, honnan tudnánk. A 13-as csavart a 12 esküdt és a bíró szimbolizálja. Itt 32 akasztásos kivégzés volt 1852 és 1945 között. Minden akasztás reggel 8-kor zajlott, kivéve az utolsót. Ezt 1946-ban ugyanis reggel 6-kor hajtották végre. Az ok nagyon egyszerű. A II-dik világháború esztelen és véres öldöklésétől megcsömörlött embereknek elegük volt már a halálból, s fel akarták mentetni a rabot, akármit is követett el. Mivel az ügy túl nagy publicitást kapott az ítéletvégrehajtók szerették volna elkerülni a tüntető tömeget, ezért a szokásosnál korábbi akasztás mellett döntöttek.

    Az akasztási szabályok eltértek az amerikában szokásostól. Amerikában úgy volt, ha 10 percig lógott a kötélen az elítélt és utána még mindig életben volt, akkor szabadon távozhatott. Itt nem. Ha látták, hogy még mindig él a kötélen himbálódzó rab, akkor behívtak két másik rabot, akiknek bele kellett csipaszkodniuk az akasztott ember egy-egy lábába és lógniuk kellett rajta, hogy biztos legyen a halál. Ezek a behívott rabok akár lehettek a cellatársai, barátai is. Nem volt sétagalopp.

    Kívülről is körbejártuk az épületet, ahol a téglákban látni lehetett a rabok ujjlenyomatait. Bizarr volt. Volt még egy érdekesség az épületen kívül: a faragott homokkő téglák. Az egyik furcsaság a kövek mintázata volt. Erre is volt Gizinek magyarázata. „Kő-fejadag”-ja volt a raboknak. Azaz meg lett mondva, hogy napi hány követ kell kifaragniuk. Ezt egy-két rab úgy oldotta meg, hogy összelopdosta a többiektől kifaragott köveket. Ezért a rabok amolyan aláírás félét véstek a köveikbe, azaz mindegyik rabnak volt egy jellegzetes stílusú és irányú vésési mintája. A másik furcsaság az építési technikában volt. Erre egyenlőre nincs magyarázat, még keresik. Biztos mindenki tudja hogyan kell téglafalat rakni. Gyerekkorunkban mindenkinek volt otthon fából építőkockája és ha nem elcsúsztatva építettük a falat, akkor elég hamar összedőlt, ugye? Na, itt is elcsúsztatták a köveket, de vittek bele egy kis „díszítő elemet”. Kő, 3-4 kisebb és keskenyebb kőből létra minta, megint kő, aztán létra minta, kő, létra, kő létra és így tovább. Három feltevést említett Gizi, de egyik sem bizonyított. Első: valamiféle díszítés. Második: a létra a szabadulás lehetőségét szimbolizálta a raboknak. Harmadik: az építés vezető/tervező szabad kezet adott a raboknak, ezzel próbálta emberként kezelni őket és megadni nekik azt a lehetőséget, hogy ha rabok is, attól még az elméjük szabad lehet… Amúgy Ross városában a faragott hidat is ennek tudják be. Ott ugyanis a rabok maguk faraghatták azokat a szobrokat a hídra. Szabadon engedhették a fantáziájukat, és ha jól emlékszem ugyan az az építész vezette az ottani építkezést is. Hát röviden ennyit a nagy hobarti büntető központról.

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból

    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be

    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be

    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszanak kisebb kövekből alkotott "létra" minta is.

    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszik a kisebb kövekből alkotott “létra” minta is.

    A nap zárásaként megnéztük a Hobart-tól 10 km-re délre lévő „Shot Tower”-t, ami a feladvány volt. Érkezett helyes megfejtés és utána Papi kifejtette bővebben a megoldást. Mi különben az elhelyezkedése és a neve alapján arra tippeltünk, hogy ez egy lőtorony, ami védelmi szerepet játszhatott a Hobarthoz felvezető folyótorkolatnál. Mondjuk azt nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi vagy kik ellen kellett védekezni, hiszen itt nem voltak háborúk, felkelések, támadások… Ez a torony az egyetlen megmaradt kör keresztmetszetű ilyen torony a világon. Biztos forrásból tudom (magam számoltam meg), hogy pontosan 318 lépcsőn lehet feljutni a torony tetejébe. Nagyon szépen karban tartott homokkő épület.

    Itt volt az ideje, hogy most már a sziget nyugati része felé vegyük az irányt. Az éjszakát a Mt. Field Nemzeti Park kempingjében töltöttük, ami az erdő közepén egy patak mellett van. Reggel ez fogadott a kemping konyhájának mosogatójában:

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    Miután Papi megmentette a szétázott, de még élő skorpiót, megreggeliztünk és elindultunk egyet túrázni. A Mt. Field Nemzeti Park Tasmánia legkedveltebb – és első Nemzeti Parkja. Három fő attrakciója van: a vízesések, a tavak és télen a síparadicsom, illetve a közelében lévő Styx Tall Tree Reserve, ami egyike azon helyeknek a földön, ahol a legmagasabbra nőnek a fák (92 m). Mi a kétórás körtúrát céloztuk meg, amivel 3 vízeséshez lehet eljutni: Russell Falls, Horseshoe Falls, Lady Barron Falls. Ezen a körön érdemes végigsétálni. Sajnos a Dobson tóhoz már nem volt időnk elzarándokolni, mert a nagy Gordon víztározót terveztük még be a mai napra. El is indultunk, de az elágazásnál egy Józsi állított meg, hogy sajnos a bozóttűz miatt a víztározó, ami innen még 45 km-re lenne, nem látogatható. Ugyanis a tűz már egy 70 km kerületű körben ég hetek óta. Viszont a Gordon tó (felduzzasztott víztározó tó) melletti Pedder tóig el lehet menni. Pár percig tanakodtunk, aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Biztonsági okokból Józsi felírta a rendszámunkat és elkérte a mobilszámunkat arra az esetre ha fordulna a szél és a tűz elindulna abba az irányba. Ez a víztározó kb 45 km földúton. Nem éri meg a zötykölődést, nem nagy durranás. Ezzel meg is csúsztunk és nem értünk el Queenstown-ba. A bejegyzés is elnyúlt.

    Russell vízesés alulról

    Russell vízesés alulról

    és felülről

    és felülről

    Lópatkó vízesés

    Lópatkó vízesés

    Lady Barron vízesés

    Lady Barron vízesés

    Előzetes a negyedik részből: az innen kimaradt Gordon folyó és Tasmánia legmagasabb vízesése, aztán ősi gleccser maradvány felkeresése, majd a világörökség részét képező Cradle Mountain-i hegymászás és kanyonozás.

    A harmadik rész képei innen is elérhetőek.

    Kata


  9. Egy másik bolygón

    április 3, 2016 by kata_papi

    LakeGairdner_01Megszakítjuk a Tasmán beszámolót, hogy pár sor erejéig megemlítsük a Húsvéti kiruccanásunkat. Úgy alakult, hogy idén sikerült kicsit még hosszabbá tenni a húsvéti hosszú hétvégét. Összepakoltunk és elmentünk az “outback”-be 5 napra sátorozni. Pontosabban a Gawler Ranges-be és a környékére. Én ezt a túrát még 2007-ben terveztem meg, amikor még csak a “Morgó” autónk volt meg. Mivel ez a környék kifejezetten 4WD-os, ezért ültetni kellett a dolgot. De a túranaplómban minden fel volt jegyezve. Aztán megvettük Dömét és ez a terület valahogy mindig háttérbe szorult. Akadt más felfedezni való. A mostani 5 nap és a jó idő viszont adta magát, így ismét felkerekedtünk. Nem árulok el nagy titkot, ez a kirándulás is nagyon jól sikerült és sok szép érdekes helyet láttunk.

    Bázisunkat a Mt Ive birkafarmra tettük és innen jártuk be a környéket, ezért földi sátorral mentünk. A kis iglu sátrunk a Kenguru-szigeten megadta magát, így kénytelenek voltunk a “nagy” sátrat vinni. El is tartott egy darabig mire rájöttünk, hogy kell felállítani. Ha jól emlékszem 2011-ben állítottuk fel utoljára. A farm egy ma is működő birkafarm. A tulajok kialakítottak egy kemping és “motel” részt a farmjukon, és a szezonnak megfelelően részt lehet venni vagy csak betekintést nyerni a farmi munkákba is (birka nyírás, állatmustra, kerítés és gépek javítása, víznyerő helyek ellenőrzése). A farm 500 km-re van északra Adelaide-től és ez az egyetlen hely, ahol a “nagyközönség” lejuthat a híres Gairdner sóstóhoz.

    Mt Ive Station bejárata

    Mt Ive Station bejárata

    Ez a tó kihagyhatatlan. Minket annyira magával ragadt a vakítóan fehér, kietlen táj, hogy kétszer is ellátogattunk ide. Egyszer naplementekor és egyszer délelőtt, mikor szépen sütött a nap. Egy másik bolygón éreztük magunkat. A sóréteg teljesen úgy nézett ki, mintha havon/jégen sétáltunk volna. Először félve léptünk rá, azt vártuk mikor szakad be alattunk. A kiszáradt tó 160 km hosszú és 48 km széles. A negyedik legnagyobb sós tó Ausztráliában, a sóréteg néhol az 1,2 méter vastagságot is eléri. A tó kiszáradt medrében hosszú évek óta rendeznek szárazföldi sebességrekord döntő versenyeket.

    LakeGairdner_02LakeGairdner_03A Gawler Ranges Nemzeti Park kicsit csalódás volt. Nem erre számítottunk. Azt hittük magas hegyek, szűk hasadékok, meredek és durva 4WD-os szakaszok. Ezzel szemben, kicsi és lankás dombok. Semmi durva terepjárós rész. Az egész park egy nap alatt kényelmesen bejárható. Minket végül is többnyire az “orgona sípok” érdekeltek. A területen körülbelül 1,6 milliárd évvel ezelőtt vulkáni tevékenység zajlott, aminek köszönhetően több helyen alakultak ki riolit oszlopok. Egyes helyeken ezek megjelenése nagyon hasonlít az orgona sípjaira, innen a találó név (otthon Magyarországon is található egy-két szép példa erre). Sikerült is elzarándokolni három ilyen területre. Érdekes volt látni, hogy mire képes a természet.

       OrganPipes_01      OrganPipes_02

    Az eldőlt "zsírkréták"

    Az eldőlt “zsírkréták”

    Miután egy nap alatt letudtuk a Nemzeti Parkot, így maradt idő arra, hogy a park alatt délre elterülő nagy gránit kibúvásokat is jól körbejárjuk. Ezek a sziklák szintén 1,5-1,6 milliárd évesek. Csak néhány a sok közül, amiket felkerestünk: Pildappa Rock, Tcharkuldu Hill, Polda Rock, Mount Wudina, Peella Rock, Turtle Rock. Mind-mind valami miatt különleges, de majdnem mindegyiknek van egy közös funkciója. Kiválóan alkalmasak esővíz gyűjtésre. A régi telepesek kis gátakat, falakat, csatornákat építettek a sima szikladóm tetejére/köré és föld alatti tározókba vezették az esővizet. Nagyon leleményesek voltak. Egészen szürreális látványt nyújt a semmi közepén kibúvó természetes szikla, ami be van “csatornázva”. Ez van, ha valahol valamiből nincs elég. Össze kell gyűjteni és meg kell becsülni.

    A Pildappa Rock, amúgy a Nyugat-Ausztrál “Wave Rock” (Hullám Szikla) kistestvére. Itt is vannak hullámok! El is kezdtük énekelni Dolly Roll Windszörny című dalát: “Iminimi szeminimi juvápcsu váminimi, szörny-szörny, hullám szörny…” – vagy valami ilyesmi… :)) Egyes hullámszakaszok 100 méter hosszúak és 2-3 emelet magasak. Jól körbejártuk és még a tetejére is felmásztunk. A Mount Wudina Dél-Ausztrália legnagyobb monolitja, a Turtle Rock pedig a nevéből adódóan teknősbéka formájú. Ezen a környéken is el lehet szöszölni egy egész napot.

    A hullám...

    A hullám…

    A telepesek csatornái

    A telepesek csatornái

    Ismét jól telt a Húsvét kint az Outback-ben. Mi egy újabb élménnyel, Döme pedig 1915 km-el lett gazdagabb. Rengeteg érdekes sziklaképződményt, kiszáradt sós tavat, régi ember alkotta csatornákat és őslakos víznyerő helyeket (Gnamma Holes) láttunk. Az állatok is szép számban mutatták meg magukat: sas, wombat, emu csorda, rengeteg kenguru és színes papagáj. A tiszta, fényszennyezéstől mentes csillagos ég minden egyes éjszaka “ránkszakadt”. Ráadásul már csak “hab a tortán” volt, hogy az egyik éjszaka most először láthattunk teljes kör alakú Hold-szivárványt. Sajnos a gagyi fotóapparátusunk nem alkalmas használható minőségű éjszakai képek készítésére. Viszont a retinánkba örökre beégett a látvány. Itthon jobban utána olvastam a dolognak. Aki nem tudná, annak most itt egy kis ismertető:

    Hivatalosan halojelenségnek nevezik ezt a légköroptikai látványt és jégkristályok okozzák. Elvileg nem számít túl ritkának a 22°-os halojelenség. Viszont az, hogy a teljes kör minden része nagyjából egyformán fényesen látszik és hosszú időn keresztül, már nem olyan gyakori. Ezeket a “szivárványokat” a 8–12 km magasban képződő fátyol és pehelyfelhőkben lévő jégkristályok okozzák. A kristályok változatos alakja és különös rendeződése, valamint a fénysugarak beesési szöge egyaránt felelős a megfigyelt haló típusáért. A jelenség lehet rövidke (pár másodperces), vagy tarthat több órán át. – írja a Wikipédia

    Szóval az interneten utánajárva egy 22°-os halojelenséget láttunk a Hold körül. Ja és a nyuszi is tojt egy óriási csokinyuszit a sátorba, amit reggeli után “Neked most véged” felkiálltással Papi lekaratézott a levesestálba. Nem tudom miért, de gyerekkoromban mindig a leveses tálba törtem össze a csoki nyuszit/mikulást. S akkor jöjjenek a képek. Innen vagy az “Új Képeink” gombról.

    Kata


  10. Tasmánia – második rész

    március 23, 2016 by kata_papi

    Mielőtt elkanyarodtunk volna a partoktól a rossz idő miatt, egy kis kitérővel megnéztük Swansea alatt a “tüskés” hidat (Spiky Bridge). Megér egy öt perces megállást, mert ilyet nem minden nap lát az ember. A hidat 1843-ban fegyencek építették. Csak találgatások vannak, hogy miért tüskés. Senki sem tudja a valódi okát. Az egyik variáció szerint a tüskék azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a hídon átkelő tehenek leesését. A másik elmélet, az hogy a fegyencek csendesen lázadoztak a sorsuk ellen és függőlegesen tettek le egy-két követ. Hivatalosan egyik elmélet sem bizonyított. Így mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy miért is tüskés a híd. Innen a szárazföldről még ellátni a Freycinet-félszigetre. Egyik szemünk mindig a félsziget irányába kémlelt, hátha megcsillan a nap sugara és akkor adtunk volna még egy esélyt a Borospohár Öbölnek. De az egész hegyvonulat vastag felhőbe burkolódzott. Célba vettük Ross városkát. Amint hátat fordítottunk a tengernek és beautóztunk 40-50 km-t a szigeten szikrázó napsütés kísért végig. Ezek szerint valaki nagyon nem szeretné, hogy teljes pompájában lássuk a keleti partot…

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Ross egy nagyon szép, nyugodt kisváros, telis-tele régi, György-korabeli épületekkel, amik szépen fel vannak újítva. Fél napot simán el lehet bóklászni. Mi a híres híd miatt álltunk meg, de aztán jó pár órát sikerült eltöltenünk itt. Ezt a hidat is fegyencek építették 1836-ban. Ausztrália harmadik legöregebb és talán az egyik legszebb hídja. A híd homokkőből épült és az oldalát 186 gyönyörű kőfaragás díszíti. Különböző állatok, növények és Kelta istenek, amiket a fegyencek faragtak. Tényleg mesébe illő volt. A B31-es úton haladtunk tovább dél felé Richmond városába. Keresztül mentünk Oatlands-on, amiről semmit nem tudtunk, de szerencsére megláttunk egy információs táblát, amin a Callington-i szélmalomról írnak. Így egy órácskára elkanyarodtunk a malomhoz. Itt van ugyanis Ausztrália egyetlen György-korabeli működő szélmalma, ami 1837-ben épült. Ma is ugyanúgy őrli a lisztet, mint 180 évvel ezelőtt. Weboldalukon van egy bolt lista, ahol vásárolhatunk a lisztből, vagy rendelhetünk online is. Maga a város hasonlít kicsit Ross városára, sok a régi épület. Hangulatos.

    Ross Híd (Ross Bridge)

    Ross Híd (Ross Bridge)

    RossBridge2

         CallingtonMill1             CallingtonMill2

    Végül megérkeztünk Richmond városába, amit úgy hírdetnek, hogy Ausztrália legjobban fennmaradt György-korabeli városa. A sok más történelmi épület mellett itt van ugyanis a kontinens legöregebb hídja, ami a mai napig használatban van. Nincs új a nap alatt, hiszen ezt is a fegyencek építették 1823-ban 17 hónap alatt. 1825-ben adták át, 10 évvel megelőzve minden ehhez hasonló építményt Ausztráliában. A híd hepe-hupás külleme a hozzáértő szakemberek és szerszámok hiányából adódik, illetve abból, hogy az áradások miatt a pillérek az építés során kicsit megsüllyedtek. De ettől olyan szép és különleges. Na és akkor itt véget is ért a sok György-korabeli látnivaló. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy a magyarban használjuk-e ezt a “György-korabeli” stílust. Lehet hogy rosszul fordítottam le… (Georgian), olyan furcsán hangzik. Ha esetleg valaki tudd jobb fordítást erre, szóljon és kijavítom.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Miután kipipáltuk Richmond-ot is, gyors átpörgettük fejben a további útitervet, mert innen Hobart csak egy köpés (25 km) és ekkor még csak csütörtök volt. Hobart-ba úgy szerettünk volna megérkezni, hogy szombat legyen, mert szombatonként van a híres Salamanca piac, amit szerettünk volna megnézni. Mivel nem igazán akartunk szombatig Hobartban lötyögni, ezért nekivágtunk a Tasmán-félsziget felfedezésének, hiszen igencsak hosszú listánk volt, hogy mit is szeretnénk megnézni. Épp hogy csak elértük a félsziget elejét, az eső újra rázendített. Annyira zuhogott, hogy Papi többször azt fontolgatta, hogy félreáll, mert nulla volt a látótávolság. És csak esett, és esett, és esett három napon keresztül. Vágni lehetett a vízfüggönyt. Már ott tartottunk, hogy fejben kezdtünk összeszegelni egy Noé-bárkát… Úgy voltunk vele, hogy itt, ha fizetnének se nyitunk sátrat. Valamiféle kabin kellene. De szinte minden megfizethető kabin foglalt volt. Végül a Port Arthur-i kempingnek voltak olyan szobái, amiket 8 fős csoportok vehetnek ki. Szerencsére két embernek is kiadták. Így befoglaltunk 3 éjszakát itt és abban bizakodtunk (amit akkor még nem tudtunk), hogy a három nap alatt csak lesz kirándulásra alkalmas idő. A szobában 4 darab emeletes ágy volt és semmi más. Tisztára Zánka úttörő tábor hangulatunk volt. Nem sok hiányzott, hogy rázendítsünk a “Mint a mókus”-ra. Zuhany és budi a kemping közös helyiségében volt. Amúgy korrekt volt a szállás, olcsó és tiszta. Ennél több nem igazán kell. Kajálásra a kemping profin felszerelt konyháját használtuk, ahol még pöpec fatüzelésű kemence is volt.

    ... vízözön ...

    … vízözön … (bal alsó kép: a szobánk bejárata; jobb felső kép: egy nap alatt ennyi esett)

    Másnap a mosodában kezdtünk, mivel továbbra is pocsék volt az idő. Rajtunk kívűl egy idős pár és két idős barátnő mosogatta a szennyesét. Na a két Gizinek nagyon beszélhetnéke volt és mindenkit megkérdezett, hogy a tegnapi nagy felhőszakadás kit, hol ért. És téged hol? És téged hol? Mi épp elértünk a kempingbe, de rezgett a léc – mondtuk. Az idős házaspár azt mondta, hogy ők már itt voltak szerencsére. Na és akkor a két Gizik egyike belekezdett: akkora nagy zuhi volt, hogy semmit nem láttunk. Teljesen megállt a forgalom. Esteledett. Így mi is félrehúzódtunk, hogy megvárjuk, míg eláll. De nem állt el, és az út mellett a kocsiban kellett aludnunk. Tény, tényleg nagy eső volt. Jobbra-balra patakok folytak át az úton. Volt úgy, hogy az út fele víz alatt volt. Amikor megérkeztünk a kempingbe és átvettük a Mókus-örs szobakulcsát, nem tudtunk kiszállni az autóból és elrohanni az ajtóig, ami 4-5 méterre volt. Csak ültünk és vártuk, hogy csendesedjen.

    Mosás után elmentünk, hogy megkérdezzük/befoglaljuk a motorcsónakos túrát. Van egy cég, aki arra specializálódott, hogy extrém csónakos túrát csinál három helyen Tasmániában. A Tasmán-félszigeten, a Bruny-szigeten és Hobartban. Rengeteg turizmus díjat gyűjtöttek be, 2006-tól 2014-ig minden évben elhoztak 1-1 díjat. Ez a Pennicott Wilderness Journeys:  https://www.pennicottjourneys.com.au/  A három túra közül mi a Tasmán és a Brunny közt vaciláltunk. Nem tudtunk dönteni. Mindekettő érintett olyan dolgokat, amikre nagyon kíváncsiak voltunk. Mindkét túrán látni lehet a 160 millió éves 200-300 méter magas júra kori dolorit sziklafalakat, amik a világ legmagasabb tengerparti sziklafalai közt vannak jegyezve. Továbbá mindkét túra érint egy fóka kolóniát és számos barlangot. Eddig ugyanaz. De csak ebben a három látnivalóban azonos. A Tasmán túrán látható még: Cape Pillar (Szikla Oszlopok), Candlestick (Gyertyatartó), Totem Pole (Totem oszlop), Cathedral Rock (Katedrális Szikla), a Tasmán-szigetnél lévő Sydney-Hobart vitrorlás verseny fordulópontja, Isle of Dead (Holtak-szigete), Tasman Arch (Tasmán Boltív), Devil’s Kitchen (Ördög Konyhája), Blowhole (Vízköpő). A Bruny túrán: Breathing Rock (Lélegző Szikla) és a The Monument. Sajnos az ára miatt mindkettő nem fért bele a költségvetésbe. Végül a Tasman mellett döntöttünk, mert ott valamivel több az érdekes geológiai/természeti képződmény. Főleg a Totem Oszlop miatt esett a döntés erre az útvonalra. Ez egy 65 méter magas, 4 méter átmérőjű “fogpiszkáló” szikla, amit először 1968-ban másztak meg sziklamászók. Azóta majdnem minden sziklamászó bakancslistáján szerepel ez a hely. Nem kell megijedni, mi nem megmászni, csak látni szerettük volna.

    Pénteken bementünk a motorcsónakos kukszliba, hogy befoglaljuk az utat. Mivel az idő elég rossz volt, így vasárnapra tettük a foglalást… hááátha addigra kitisztul. Itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik szintén szeretnék kipróbálni ezt a túrát, hogy ami a prospektusban fel van sorolva látnivaló, annak csak a fele fog megvalósulni a három órás motorcsónakázás alatt. Az esetek 99,9%-ban mindig csak a felét csinálják meg. Attól függően, hogy merről fúj a szél vagy a lista első fele, vagy a másik fele képezi a túrát. Egyben sose megy le a teljes. IGEN??!! És ez hova van leírva? Mert a prospektusban csak annyi van, hogy az aznapi szél dönti el, hogy melyik irányba indulnak. Illetve ők választják ki a legvédettebb és legkényelmesebb helyeket. Arról egy szó sem esik, hogy lista első és második fele. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti ha szelesebb az idő, akkor nem mennek olyan közel a sziklákhoz, meg ilyesmi. De nem így van. Ez lefordítva a mi esetünkre úgy nézett ki, hogy a Tasman-szigeten túlra nem is mentünk. Így az összes fent extraként felsorolt látnivalók, amik e túra mellett voksoltak, mind elmaradtak. De ez a befizetéskor nem derült ki. Csak vasárnap az indulás előtt fél órával.

    Az elkövetkező három nap úgy zajlott, hogy autóval próbáltuk bejárni a félszigetet, mivel hol esett, hol nem. Amikor elállt, akkor kiugrottunk fél-egy órára és gyorsan megnéztük, amit érdemes megnézni. Volt olyan hely, ahova háromszor is elautóztunk, hogy hátha sikerül egy kis napos időszakot elcsípni. A fent felsorolt képződmények mindegyike a szárazföldről is megnézhető. Igaz egyik másikért 4-5 órát kell gyalogolni (de megéri!) A Tasmán Nemzeti Park nagyon szép!

    Tasmán Nemzeti Park

    Tasmán Nemzeti Park

    A lejárólapozott tengerparthoz (Tessellated Pavement) összesen háromszor zarándokoltunk el, hogy szép napsütésben csodálhassuk meg. Egyszer sem jött össze. A képeket visszanézve, olyan, mintha világvége hangulat lenne. Ennek ellenére nagyon érdekes képződmény. Kb 60-160 millió évvel ezelőtt az agyagos homokkövet érdekes négyzethálós törésvonalak szabdalták fel. Ezen törésvonalak mentén beindult az erózió, ami kialakította a “csempe” alakzatokat. A dagály által hozott sós vízben lévő sókristályok a ludasak. Két forma figyelhető meg. A cipó/vekni vagy a serpenyő/tepsi forma. A vízhez közeli részeken a vekni forma a jellemző. Ezek a területek többet vannak víz alatt , így a sókristályok nem rombolnak annyira. Míg a szárazföldhöz közeli részeken a párolgás miatt a sókristályok jobban koptatják/töredezik a kőzetfeszínt. Igazán különleges természeti képződmény. A profi fotósok előszeretettel fényképezik különböző időszakokban (hajnalban, naplementekor, viharos időben…).

    TessellatedPavement2TessellatedPavement4TessellatedPavement3

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk... (internetről leszedett képek)

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk… (internetről leszedett képek)

    A Tasmán-félsziget partja nagyon szabdalt, amit a tengeri hullámok eróziója alakít napról-napra. A tudósok úgy gondolják, hogy a félsziget ezen szakaszát, ahol a Vízköpő (Blowhole), Tasmán Boltív (Tasman Arch) és az Ördög Konyhája (Devil’s Kitchen) van hasonló erőhatás éri, mint Skócia partjait, ahol közel 32 tonna nyomás jut egy négyzetméternyi sziklafelületre az odacsapódó hullámok által. Az előbb említett három eróziós képződmény mind tengeri barlangként kezdte a pályafutását. Majd a barlang mennyezete az idők során beszakadt és attól függően, hogy milyen mértékű volt a beszakadás, kialakultak ezek az érdekes látnivalók. A Tasmán Boltívet kialakító barlang hátulja szakadt be, így egy hidat/boltívet hagyott maga után. A Vízköpő a Tasmán boltívnél sokkal alacsonyabb tengeri barlang része. Ebben az esetben a barlang leges-leghátsó része omlott be. Egy hosszú, lapos, keskeny összeköttetést hagyva a tengerrel. Ahol, ha megfelelően viharos a tenger és jó szögben érkeznek a hullámok, akkor hihetetlen robajjal préselődik be a víz a “csövön” és prüszkölve/dübörögve tör fel a lukon. Az Ördög Konyhája meg az az állapot, amikor egy nagyon magas sziklafalon barlangot váj a víz. Majd a barlang mennyezete a barlang teljes hosszán beszakad, egy keskeny hasadékot létrehozva. Szűk, meredek sziklahasadék, aminek az alját is alig látni, olyan, mint a pokol feneketlen katlanja. Tuti, hogy ott kotyvaszt valahol lent az ördög felesége. Végül  ellátogattunk a nevezetes tengeri barlanghoz (Remarkable Cave) is, ami nem is igazán barlang, mert már ennek is beszakadt a hátsó része. A lépcsősor levisz a beszakadt részhez, ahonnan keresztül látni a “barlangon” egészen a tengerig. Az információs tábla szerint innen nézve a tenger felöli bejárata a barlangnak pont olyan formájú, mint Tasmánia-szigete. Jé, tényleg. Mókás emberek nagy kavicsokat tettek fel a sziklafal peremére. Szívesen lemásztam volna a pallóról, hogy elsétáljak a barlang szájáig, de Papi nem engedte. Jelenleg a hátsó rész, ahol a platform van száraz részen áll, de szerintem ha igazán nagy vihar van, akkor biztos megállíthatatlanul ömlik befele a víz ide. Jó lenne elcsípni egyszer egy ilyen állapotot is.

    Vízköpő (Blow Hole)

    Vízköpő (Blow Hole)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    útban a tengeri barlanghoz

    útban a tengeri barlanghoz

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Nekivágtunk, hogy felfedezzük a Világörökség részét képező Port Arthur sötét oldalát. Port Arthur Ausztrália legjelentősebb fegyenctelepe volt. Ide szállították a különösen veszélyes és visszaeső rabokat. A Tasmán-félsziget jó választásnak bizonyult. Víz veszi körbe. Egyetlen összeköttetése a szárazfölddel a 30 méter széles Eaglehawk Neck nevű keskeny földnyelv. Ahol kerítés, csapdák és félig kiéheztetett kutyák őrizték a területet. A félsziget körüli vizekről pedig azt híresztelték, hogy hemzseg a cápáktól. Így Port Arthurt úgy tartották számon, hogy a hely, ahonnan lehetetlen megszökni (hasonló hírnevű, mint a későbbi Alcatraz szigete Amerikában). A telep 1830-ban kezdte működését, mint fakitermelő telep, ahol a fegyencekkel végeztették a fakivágásokat. 1840 körül már közel 2000 elítélt, katona és civil személyzett élt Port Arthurban. Később nemcsak fakivágásokra használták az ingyen munkaerőt. Téglákat, faragott homokköveket, hajókat, bútorokat és ruhákat állítottak elő a rabok. 1877-ben zárt be véglegesen és az épületeket a bozóttüzek rombolták le. Minden egyes információs brossúra, weboldal említést tesz egy tragikus eseményről, ami 1996. április 28-án vasárnap történt. Nem is olyan régen. Egy “elborult” elméjű fegyveres bement és lelőtt 35 embert, 20-at pedig megsebesített mielőtt elkapták. Ez a mészárlás vezetett ahhoz, hogy Ausztráliában megszigorították a magánszemélyek fegyverhez jutási jogát. A fiatal tettes jelenleg 35-szörös életfogytiglani plusz 1035 év “WITHOUT PAROLE”, azaz feltételes szabadlábra helyezés nélküli büntetését tölti a hobarti börtönben.

    A látnivalók nagy része szabadtéri, ezért a kalap, naptej, esernyő, széldzseki és kényelmes cípő elengedhetetlen. A belépő tartalmaz egy 40 perces vezetett túrát és egy 20 perces hajóútat is az öbölben, így lehetőség nyílik vízről is megcsodálni a még fennmaradt épületeket. Mivel elég nagy területen helyezkedik el, ezért ha nem sikerül egy nap alatt bejárni, akkor kifele menet meg lehet hosszabbítani a belépőt még egy napra, ami ingyenes. Vannak olyan belépők is amik kicsit drágábbak, de ezek tartalmazzák a halottak szigetére (The Isle of the Dead) és a gyerekek börtönébe (Point Puer Boy’s Prison) a vezetett túrát. A gyerek elítélteket különválasztották a felnőtt férfiaktól, hogy megóvják őket a további “romlástól”. A legtöbb gyerek 14-17 év közötti volt, a legfiatalabb elítélt pedig 9 éves. Továbbá van éjszakai szellem túra is. Mi bő fél napot bóklásztunk a területen és igyekeztünk a térképen feltüntetett összes épületet felkeresni. A hely félelmetes, kegyetlen és nyomasztó. Az élet nem sétagalopp volt itt.

    Az egyik “legszebb” és legismertebb épület (minden brossúrán tuti szerepel), a homokkőből épült nagy fegyház épülete. Kezdetben a rabok fakunyhókban laktak. Egy idő után annyi fegyencet szállítottak ide, hogy a fakunyhók nem bizonyultak elegendőnek. Ezért a malom és magtár épületét fegyházzá alakították. Az alsó két emeleten 136 egyszemélyes cellát/lukat alakítottak ki a különösen veszélyes rabok számára. A felsőbb emeleteken a jobb magaviseletű rabokat tartották. Érdekes még az “elkülönített” rabok épülete, ahol napi 23 órában teljes izolációban tartották bezárva a foglyokat. Semmi külső zaj/inger nem érhette őket. A napi egy órás séta alkalmával is csukját kellett viselniük a fejükön. A templom maradványa is impozáns. Fénykorában 1100 rab befogadására volt képes. A raboknak minden vasárnap templomba kellett járni. Nem volt kibúvó. Ha hívő volt, ha nem, mennie kellett.

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur a vízről nézve

    Port Arthur a vízről nézve

    Aki arra jár ne hagyja ki az őrtorony feletti dombon elhelyezett jelző oszlop (Semaphore Signal Post) felkeresését. Felettébb érdekes szerkezet. Hogyan folyt a kommunikáció a börtöntelep és Hobart között? Hol volt akkor még a telegráf? Az első telegráf állomás 1854-ben kezdett üzemelni Viktória államban. Aztán fokozatosan húzták ki a kábelt a nagyobb városokba. Tasmániába 1857-ben ért el. A telegráf kiépítése előtt jelzőoszlop rendszert építettek ki Tasmániában. Egy fokkal jobb, mint az indiánok füstjelei… Kezdetben három karú, később hat karú oszlopokat használtak. Jól látható helyre, dombra, fák tetjére építették. Minden egyes jelzőoszlopot külön-külön 6-10 személyből álló csapat kezelte. A három karú jelzőoszlopok 666 különböző szó, betű, kód elküldésére, míg a 6 karú oszlop 999 999 lehetséges beállításra volt alkalmas. Port Arthur és Hobart között 1836-tól 1877-ig működtek ezek a jelzőoszlopok. Egy 20 szavas üzenet Hobartból 15 perc alatt ért el Port Arthurba. A rendszernek két ellensége volt: a rossz idő és az éjszaka. Bár az utóbbit igyekeztek a karokra aggatott lámpákkal kiküszöbölni. A természeti csodákon kívűl mindig is előszerettel kerestük fel az olyan helyeket, amiket leleményes emberek alkottak.

    Port Arthurtól észak-nyugatra a félsziget másik csücskében felkerestük a másik fegyenctelepet, ami egy szénbánya mellé épült. Itt talán még szélsőségesebb bánásmódban részesültek a rabok. Ráadásul a szénbányászat még nehezebb munka volt, mint a fakivágás vagy a téglagyártás.

    jelző oszlop

    jelző oszlop

    Vasárnap reggel. Papi már nagyon várta ezt a napot. Motorcsónakos túra. Rövid ismertető a túraszervező cég irodájában, majd kiosztották a speciális piros szél-víz-eső kabátokat. Ajánlatos előre befoglalni, mert ha az időjárás engedi mindig tele vannak. Most is ritka pocsék időnk volt, de azért nem annyira, hogy lefújják a túrát. Esett az eső, de ennek ellenére két hajónyi ember akart kimenni a háborgó tengerre (egy csónak 40 fős), ez barátok közt is 80 ember egy túrán. Egy nap két túra indul, délelőtt és délután. Ez már napi 160 ember. Heti hét napban üzemel. Szóval napi 160 itt, 160 a Bruny-szigeten és 72 Hobartnál, mert itt kisebbek a hajók, ami durván 400 ember naponta, ha minden összejön. Felszorozva a nem csekély jegyárral -elárulom, 125 dollár volt -… phúúúú. Szép összeg, lehet matekozni! :) Gondolom a téli szezon nem ennyire pörgös.

    Két csoportot alkottunk és lesétáltunk csónakokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy az első hajó megtelte után csak ketten álltak előttünk. Beszállásnál elmondták, hogy aki nagyon nem bírja a hullámzást, az üljön a csónak hátuljába, mert az a legjobb. Középen olyan amilyen. De legelől a legdurvább. Rosszabb, mint a legvadabb hullámvasút. Ők mondták, nem én. Ráadásul a becsapódó víz is az elöl ülőket kapja telibe. Ez már nem osztott, nem szorzott nekünk, hiszen harmadik napja esett. Ritka volt az a pillanat mikor szárazak voltunk. Szokás szerint leküldtünk egy rókázás elleni bogyót, ártani nem árt. Beszállás. Az előttünk lévő két ember becsokizott és szerencsére nem akartak a legelső sorba ülni. A sorokba négy ember ült, kivéve az első sort, ami csak két személyes. Király! Micsoda szerencse. Mi a legelső sorba szerettünk volna ülni. A hullámvasúton is addig tessékeljük magunk elé az embereket, amíg az első helyre nem tudunk ülni. Amúgy szerintünk a legutolsó sor is nagyon jó, ezért mindig legalább két kört megyünk. A túra, annak ellenére, hogy nem ment el a Totem Oszlopig nagyon szép volt. Megéri az árát. Még pár delfin is tiszteletét tette útközben. A Nap igazán kisüthetett volna egy kicsit, de nem tette. Így az összes képünk komor, felhős lett. Annak ellenére, hogy az idő viharos volt, nem volt durva a hajóút. Féltem a rókától, mert ciki lett volna ha kidobom, de semmi ilyen kényszer nem jött. Pár perc erejéig kimentünk a védett helyről a nyílt részre. Ott igencsak dobálta a ladikot a hullám. Olyan magas hullámhegyek voltak, hogy amikor mi is és a másik csónak is hullámvölgyben volt nem láttuk egymást. Na ha itt kellett volna 3 órát hánykolódni, biztos kidobtam volna a taccsot. A személyzet jó fej volt. Indulás előtt még gyömbértablettát is osztogattak, olyan címszóval, hogy ez megnyugtatja a gyomrot.

    SpeedBoatTrip3SpeedBoatTrip2SpeedBoatTrip1

    Utolsó napunk a Tasmán Nemzeti Parkban. Kisütött a Nap. Miért is ne az utolsó napon. Nézzük a jó oldalát. Mára volt betervezve a 4 órás Cape Hauy gyalogtúra, ami elvisz a Totem Oszlophoz és a Gyertyatartóhoz. Legalább nem kell megint esőben gyalogolni. Gyönyörű napsütés. A túraösvény nagyon jól karban van tartva. Élvezet volt rajta túrázni. Az más kérdés, hogy majd meg haltunk. Fel-le, fel-le, fel-le. Még mindig nem voltunk ott. Még két fel és le és végül elértük a kiépített kilátót, ami centire pontosan a szikla szélére van építve. Furcsa érzés volt kiállni a szélére és lenézni a mélybe (közel 100 méter mélység). Brrrr. Félelmetes volt. És igen láttuk a Totem Oszlopot és a Gyertyatartót is. Igaz a vízről nézve még félelmetesebb lett volna, de innen is ijesztően szép volt. Ráadásul ezekre a sziklamászók felmásznak… Egy hátulütője van ennek a túrának, ugyanazon az úton kell visszamenni. Így amikor a meredek hegyről leszögdécseltünk, tudtuk, hogy visszafele itt fogjuk kiköpni a tüdőnket.

    A túra része a Three Capes Track nevű túrának, ami az egyik leghíresebb túra Tasmániában. Hossza 46 km, 3-4 nap alatt teljesíthető. Érinti Cape Raoul-t, Cape Pillart és Cape Hauy-t. Első körben mi Cape Raoul-hoz szerettünk volna eljutni, mert ezt ajánlotta a munkatársunk. Aztán elolvasva a leírást, ez volt a leghosszabb (5 órás) és a legdurvább. Így maradtunk a 4 órás kistestvérénél. De elhatároztuk ha majd visszajövünk akkor a másik kettőhöz is elzarándokolunk. Nem egybe szeretnénk megcsinálni a 46 km-t, hanem egyenként felkeresni a földfokokat (Cape-ket). Újabb ok, hogy visszajöjjünk.

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán (igen, az ott az ösvény)

    útközben

    útközben

    Huh. Elértük a kilátót. Na ki van ott?

    Huh. Elértük a kilátót. Hol vagyok?

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Ki van ott a szikla szélén?)

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Hol áll Papi?)

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Itt volt az ideje, hogy tovább álljunk. Közel négy napot időztünk ezen a félszigeten. Csapjunk a lovak közé. A hét elején jártunk, ismét elég közel Hobarthoz, de elég távol a szombattól. Így sajnos ebből a bejegyzésből is kimarad Hobart, majd a következőben lesz róla szó. Cseppet elnyúlt ez a bejegyzés, ezért ebben a második részben már csak a Bruny-szigetről írnék pár mondatot. A többiről majd a harmadik részben.

    Semmi kitérő. Mivel úgy nézett ki, hogy az idő kezd megjavulni, ezért gyorsan Bruny-sziget irányába kanyarodtunk, hátha mellénk szegődik a jószerencse és lehetőségünk lesz legalább ezt jó időben bejárni. A szigetre Kettering falucskából indulnak a kompok. Viszonylag sűrűn járnak és a kompút csak 20 perces. Nem kell előre befoglalni, csak odagurulni és komposJózsinak kiperkálni az összeget készpénzben. Nincs lehetőség kártyás fizetésre! Illetve kérik, hogy ha lehet a pontos összeg legyen meg készpénzben. No problémó. Összesepertük a sok suskát és átadtuk neki.

    A szigetnek kb csak az egyharmad része aszfaltozott út, a többi földúton közelíthető meg. Némely szakasz elég rossz állapotban van. Az első szájtátós megálló a Truganini kilátó, ami a The Neck (A Nyak) nevű helyen van. Háááát. Nincsenek szavak arra, hogy itt jó időben mit láthat az ember. Ennyi eső és beborult, sötét ég után nem jutottunk szóhoz. Az állunk leesett, annyira szép látvány tárult elénk. A Nyak egy keskeny földnyelv, úgy is néz ki mint egy nyak. Egy földút és egy magas homokdűne megy végig rajta. Nyugatra van az Isthmus öböl, ami védett, sekély türkizkék öböl. Keletre pedig az Adventure öböl, ami egy vad, hullámokkal tarkított vibrálóan kék öböl. A kilátóhoz jó pár lépcső legyűrése után értünk fel. De megérte. 360-os panoráma. De milyen szép panoráma! Ehhez foghatót még nem láttunk, pedig elég sokat utaztunk már Ausztrália szerte.

    Miután kigyönyörködtük magunkat lesétáltunk a hívogatóan kék Adventure öbölbe, egy kis láblógatásra. Amúgy ezen a helyen sötétedés után pingvineket lehet látni. A tengerparti lejárókat is ennek megfelelően építették ki. Kis bunkerszerűséget építettek zöld hálóból, amin kis ablak van kivágva, ahonnan lehet kukucskálni. Ha valaki mégis lesétálna a partra a pingvinek közelébe, az mindig csukja be maga után a lejáró kapuját, ne világítson a pingvinek szemébe zseblámpával és ne vakuzzon a fényképezővel. Sajnos mi csak egy napot szántunk erre a szigetre, így nem volt arra időnk, hogy este pingvineket nézzünk. A reggeli első kompok egyikével jöttünk és az esti utolsó komppal terveztük a visszautat. Ezután elmentünk a világítótoronyhoz, ami szintén nagyon szép. Innen pedig 1-2 öblöt látogattunk meg.

    Az első a Jetty Beach volt. Na, itt ragadott magával a tenger. Annyira szép kis öböl volt, nulla turistával, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és Papi itt fakadt ki, hogy miért is nem úszunk, fürdünk egyet?! Sekély, kristálytiszta, türkiz kék víz és még a Nap is sütött. A távolban egy vitorlás horgonyzott. Már-már giccses volt a látvány. Azt nem mondanám, hogy a víz kellemesen langyos volt, inkább a hideg szót használnám. Pedig az ember azt hinné, hogy ha ilyen sekély, akkor kellőképpen fel tud melegedni. Ennek ellenére jól esett a csobbanás. Ráadásul az öböl vadkempingje itt van 20 méterre a parttól. Legközelebb ha visszajövünk tuti ide tesszük a bázisunkat. A “paradicsomot” elhagyva érdekes látvány terült elénk a Cloudy öbölben. Az öböl vize rozsdavörös volt. Mintha bálnavadászok jártak volna itt az előző nap. Valószínűleg valamiféle alga “rajzás” lehetett éppen. Vészesen esteledett. Kutyafuttában megnéztünk még két öblöt, aztán célba vettük a kompot.

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    BrunyIsland3BrunyIsland2

    A csodálatos Jetty Beach

    A csodálatos Jetty Beach

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ismét szerda környékén jártunk és ismét nagyon közel Hobarthoz, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk délre és igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy szombatra megint Hobarthoz közel legyünk. Sokat nem variálhattunk. Ha ezt a szombatot nem tudjuk elcsípni, akkor nagy valószínűséggel kimarad a piac, mert lassan nyugati irányba kell haladnunk, hogy tartani tudjuk a tervet.

    A harmadik rész előzetese: legdélebbi pont felkeresése, séta a fák tetején, Hartz Mountains Nemzeti Park vízesései, hajóút a Gordon-folyón, Tasmánia legmagasabb vízesése. Aztán a harmadik nekifutásra csak összejött a hobarti piac. Illetve ellátogattunk egy érdekes helyre, amit találós kérdésnek fogunk feltenni. Eláruljuk, hogy mi is rossz irányból közelítettük meg a dolgot, mert sose hallottunk még ilyenről. Kiváncsiak vagyunk, hogy ki mire tippel majd.

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Ehhez a bejegyzéshez képek itt, vagy az “Új Képek” gombról érhetőek el. Igyekeztem időrendben feltölteni, de 1-2 látnivaló össze-vissza fordul elő az albumban, mert a Tasmán-félszigeten négy napot töltöttünk el és volt olyan hely, amit kétszer-háromszor kerestünk fel.

    Kata