• Egyéb

    Cape York – 2

    Normanton magasságában már majdnem állandó jelleggel volt térerő és innen egész pontosan meg tudtuk tippelni, hogy kb mikor és hova tudnánk megérkezni. Korábban ez nagyon képlékeny volt, sose tudtuk, hogy aznap épp hol ér minket az éjszaka.

    Úgy tippeltük, hogy 1-2 napon belül el tudnánk jutni a Cobbold-hasadékhoz, ahol egy három órás túrát szerettünk volna tenni. Ez a három órás időintervallum három részből áll: egy gyalogtúra geológiai magyarázatokkal, egy csónak túra lent a szűk hasadékban és az üvegfenekű hídon való sétafikálás a hasadék felett. Szóval ez egy bő félnapos hasadék-program, majd innen a hasadéktól fél nap átautózni a világ legnagyobb láva-alagútjához, ahol szintén egy 2,5 órás túrát szerettünk volna megcsinálni. Mondanom se kell, hogy ez a két túra kiemelt helyen szerepelt a Cape York-i túralistán.

    Amint körvonalazódtak a lehetséges érkezési napok elkezdtem az interneten időpontokra vadászni, sajnos eredménytelenül. Nem volt szabad hely. De nem ám 2-3-4 napra előre, egy hétre előre se. Aztán telefonon is bepróbálkoztam hátha valaki lemondta és van várólista. Semmi. Nagyon el voltam keseredve. Be kellett látnom, hogy ez most nem fog összejönni. Egy utolsó gyenge szalmaszálba kapaszkodva abban maradtunk, hogy majd a csúcshódításból hazafelé jövet visszakanyarodunk és egy 950 km hurok-kanyarral behúzzuk. Képek innen vagy a bejegyzés végéről is elérhetőek.

  • Egyéb

    Cape York – 1

    A Döme Tous július elsejére tervezett reggel hét órás indulása tíz perc csúszásban volt. Dráma. Papinak fájt a torka. Ezekben a kovid-vészes időszakokban egy torokfájás “végzetes” lehet, akár fejlövés is járhat érte, de minimum egy 7 napos megbélyegzett karantén. Nem tanácsos pozitív tesztet produkálni az utazás első napjaiban, mert könnyen 7+7 nap karanténban találja magát az ember az isten háta mögött, aztán malmozhatunk a tetősátorban.

    Papi gyorsan megnyalt egy patkánytesztet (RAT), otthoniaknak gyorsteszt. Míg az eredményre vártunk főztem egy adag forró teát termoszba Papinak, hogy javulgasson a torka. Ez a termosz az elkövetkező 4-6 napban életmentő volt, de nem a torokfájás miatt hanem az irgalmatlan hideg miatt. Szerencsére a teszt negatív lett és 7:10-kor Döme motorja beleordított a reggeli “fagyos” levegőbe. Hurrá! Úton vagyunk! Képek innen, illetve a bejegyzés végéről is elérhetőek.

     

  • Egyéb

    Leg… leg… leg…

    Neeem, ez nem a Rózsa Gyuri műsora, de akár az is lehetne, hiszen teljes Ausztrália legszélsőségesebb listája. Végre valahára 2022. július 14-én kipipáltuk az utolsót is a listáról, behúztuk Ausztrália legészakibb pontját. Ezzel elárultuk, hogy sikeres volt a Cape York-i túránk: 25 nap, 9500 km, 1320 liter üzemanyag. Négy nappal rövidebb lett, mint terveztük, de nem rajtunk múlt. Benne volt a pakliban, hogy esetleg idő előtt vissza kell fordulnunk.

     

  • Egyéb

    Az egyik szemünk sír a másik…

    … meg nem, nem nevet, csak mosolyog.

    Az egyik kedves blog-olvasónk írta a tavalyi Cape York halasztás kapcsán, hogy ne csüggedjünk, mert “három a magyar igazság és egy a ráadás”. Nos, úgy alakult, hogy talán a ráadás jövőre, 2023-ban össze is fog jönni, mert a harmadik nekifutás idén is elmarad. Mielőtt továbbolvasás nélkül mindenki kikapcsolná a számítógépét és káromkodva kihajítaná az ablakon, elárulom, hogy csak félig-meddig marad el.

  • Egyéb

    Last minute Húsvét

    Négy napos hosszúhétvégének néztünk elébe. Sokáig vaciláltunk, hogy mozduljunk-e valamerre, vagy csak otthon pöszmögjünk. Ahova szerettünk volna menni az nagyon időjárás függő volt. Eső kizárva. Folyamatosan néztük az előrejelzést, ami kezdetben esőt írt, de aztán hétfőn átíródtak a hétvégi zivatarfelhők napos napokra. Vakarózni nem volt idő, gyors befoglaltunk egy éjszakát a Ngarkat Természetvédelmi Terület vadkempingjébe, a többi éjszaka ingyenes volt a vadonban. Irány a Border Track, azaz a határút. Képek mentek a Flickr-e is.

     

  • Egyéb

    Építkezünk

    Igen. Belevágtunk.

    Ez volt az a dolog amivel kapcsolatban vaciláltunk, hogy publikussá tegyük-e, vagy sem.

    Minden a koviddal kezdődött. Pontosabban picit korábbról indult. Onnan, hogy a bankok már majdnem negatív kamatot adnak arra a kis tőkére, amit eddig meg tudtunk spórolni. Valamibe be kellett fektetni, hogy ne vesszen tovább az értéke, vagyis minket is bedarált a rendszer, pedig küzdöttünk ellene derekasan.

  • Egyéb

    Az elmúlt két hónap eseményei

    Nem mondanám, hogy unatkoztunk.

    Hazalátogattunk három hétre Magyarországra. Két és fél éve voltunk utoljára otthon. Már érett ez a családlátogatás. Papi azt mondta indulás előtt, hogy ő minden nap mignont fog enni kefirrel, én meg téliszalámit túró rudival. Ritka pocsék időt sikerült kifognunk otthon. Úgy éreztük, mintha Darwinban lennénk. 32 fokok voltak és 70%-os páratartalom. Ültünk a lakásban és folyt rólunk a víz. Azt hittük meghalunk. Az itteni száraz 40 fokokat könnyebben viseltük, mint az otthoni nyarat. Ennek ellenére jól éreztük magunkat. A fentebb említett nyalánkságokat azért sikerült megfejelni egy kis kocsonyával, fröcskölős kolbásszal, szegedi halászlével, hekkel és még sorolhatnám azt a rengeteg házi kaját, amit elpusztítottunk.

    Június végén értünk vissza és rá négy napra Papi jobb szemét megműtötték. Semmi komoly. Tervezett műtét volt és a négy hetes felépülési idő épp hogy befért a júliusunkba. Szürkehályogja volt/van. A jobb szemére már 70%-ban vak volt. A balon még csak 20-30%-os, azt jövőre fogják műteni. Aztán nem csak Papi lett kripli. Nekem a magyarországi út előtt három nappal állt be a derekam. De úgy, hogy nem tudtam leülni/felállni egyedül. A zoknit, cipőt Papi adta fel. Hova forduljon az ember az utolsó napokban…?! Elektrosokkoltam, kencéztem, meleg”búzáztam”. Csodálatos volt a 13+6 órás repülőút. Otthon meg kihez forduljon az ember? Végig szenvedtem a három hetet. Folyamatos fájdalmam volt. Visszaértünk. A háziorvosunk épp másnap indult Magyarországra a négy hetes szabijára. Keresnem kellett egy másik háziorvost, az egyből CT-re küldött. Szerencsére semmi komoly, most specialistához járok. Még van két hete, hogy rendbe tegyen.

    Egymást támogatjuk Papival és megalakítottuk a “kriplik” társaságát. A szemcsepegtetések és nyújtási gyakorlatok között persze ezerrel készülünk a Nyugati Körútra. Két hete még rezgett a léc… Majdnem halasztanunk kellett, de felszívtuk magunkat és azon vagyunk, hogy ne kelljen. Papi már majdnem teljesen felkészítette Juniort az útra. Én meg már megterveztem az egészet. Megfontoltuk az ötleteket (vlog, drón), amiket felvetettetek arra a problémára, hogy hogyan adjunk hírt magunkról abban a két hónapban, mert, hogy blog írására nem lesz se idő, se energia. Arra jutottunk, hogy mi alkalmatlanok vagyunk a technikai vívmányok kihasználására. A menetrend cseppet feszített. Videókat eddig se készítettünk soha. Nem éreztük szükségét. Egy szó, mint száz a blogra fogunk pár sort és képeket feldobni egy-egy érdekesebb helyről, vagy nagyobb részről, amit bejártunk. Hasonló bejegyzések lesznek majd, mintha Viber-en vagy WhatsApp-on írnánk üzeneteket. Ha majd visszajöttünk és megírjuk a szokásos beszámolót a fotóalbumokkal, akkor ezeket a rövid bejelentkező üzeneteket el fogjuk távolítani a blogról.

    Íme a tervezett útvonal. Az óramutató járásával ellentétesen fogunk haladni. A piros kukacok idő – és nem időjárás – függvényében lesznek teljesítve. Az északi kék karikához csak csónakkal vagy repülővel lehet eljutni. Mi valószínűleg a csónakos opciót fogjuk választani. A nyugati kék karika egy kis sziget, ahova nagy valószínűséggel Juniorral kompolunk át. A belső kék kör még kérdéses, ha marad idő meglesz, ha nem halasztjuk.

    A tervek szerint három nagy tájegységet járnánk be: Kimberley, Pilbara és a Shark-Bay (Cápa-öböl) környékét. Meglátjuk meddig jutunk el ebben a két hónapban, mert csak a Kimberley szélének az elérése 5 nap vezetésbe kerül. A haza út is 4 nap vezetés, úgyhogy 9 nap csak a kocsiban üléssel fog eltelni reggeltől késő délutánig. De erre szokták mondani, hogy “valamit valamiért”!

  • Egyéb

    Küldetés teljesítve!

    IGEEEEEEEN, sikerült megmászni az Ulurut!

    Boldogabb voltam, mint mikor Perth környékén rátaláltunk a sztromatolitokra. Itt az elején szólok, hogy erről a kiruccanásról kerültek fel képek a Flickr-re is. Csak mert most tudtuk meg, hogy az egyik kedves olvasónk mindig a képekkel kezdi először, s utána olvassa csak a szöveget, ezért most rendhagyó módon a bejegyzés elején említjük meg a képeket. De ne szaladjunk annyira előre.

    Idén a Húsvét és az ANZAC megint jó párost alkottak. Három szabit kellett beáldozni, hogy 10 napot kapjunk cserébe. Naná, hogy mi megjátszottuk. Eredetileg az volt a terv, hogy majd a 11 hetes július-augusztus-szeptemberi utunk során “beugrunk” az Uluruhoz és megmásszuk őkelmét. Ezzel az ötlettel csak az volt a baj, hogy ha valami oknál fogva le van zárva az ösvény (ismét), akkor már szinte esélyünk sem lesz megmászni, mert 2019. október 26-án az Ausztrál Kormány visszaadja az Ulurut az őslakosoknak és ők végleg megtiltják a szikla megmászását. Minden mást ugyanúgy engedélyeznek, kivéve a csúcshódítást. Ezért azt gondoltuk, hogy Húsvétkor adunk egy utolsó előtti esélyt és ha mégsem sikerülne, akkor maradna még egy leges-legutolsó esély július-augusztusban. De hogy Papit idézzem: bármelyik hétvégén felrepülhetünk ide és autót bérelve beautózunk. Erre én: felőlem minden hétvégén felrepülhetünk, rajtam aztán nem múlik, én benne vagyok. Aztán mikor megmutattam neki a mostani autós út+sátras szállás versus repülés+autó bérlés+drága szállás $$$$ dollárjait, akkor már nem volt ennyire lelkes.

    Annó 2008 április 13-án jártunk ott utoljára és akkor három napon át, naponta többször is próbálkoztunk, de folyton le volt zárva az ösvény. Most az egész 10 napos nyaralást erre az egy küldetésre szántuk. Nem mozdultunk rá az Olgákra és a Kings Canyonra, hisz azokat 2008-ban kivégeztük. Csak a megmászásra koncentráltunk. Első körben három éjszakát foglaltam be a kempingben és úgy voltunk vele, ha muszáj, akkor majd hosszabítgatunk addig, amíg fel nem jutunk.

    Szombat korán reggel elindultunk. A cél Coober Pedy volt, ami nagyjából félúton van (850 km). Délután 4 körül meg is érkeztünk. Bejelentkeztünk a kempingbe, sétáltunk egyet a városban és vacsorára isteni pizzát ettünk. Az étlapon kiszúrtunk két helyi különlegességet, de nem mertük bevállalni. Kengurú vagy emu húsos pizzát lehetett volna enni. Viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap csak egy kicsivel kevesebb (755 km) volt hátra az Uluru-ig. Este nyolc óra húsz perckor egy hatalmas széllökés csapott le ránk a kempingben. Aludtunk már szeles/esős időben a tetősátorban, de ez most nagyon durva volt. Az volt az érzésünk, hogy a szél mindjárt felkapja Juniort tetősátrastul, katapapistul és én már a sárga ösvényt vízionáltam az “Óz a nagy varázslóból”. Csak Totó kutya hiányzott. Legfőképp azon aggódtunk, hogy nehogy tönkre menjen a sátor az illesztékeknél a nagy rángatásban, csőhöz súrlódásban, mert akkor a két hónapos nyugati-körutunkon bajban leszünk. Úgy tombolt a szél, hogy a zárt sátorban lobogott a hajam. Azt hittük 1-2 óra és vége. Hát nem. Kemény éjszakánk volt. Egész éjjel ez a cirkusz ment. Papinak néha sikerült bealudnia. Én hajnali 3-ig “imádkoztam” vagyis küldtem el a szelet és minden családtagját melegebb éghajlatra. Majd 3-kor beájultam, nyálcsorgatás és 5:30-kor egy újabb széllökés ébresztett minket. Eldurrant az agyunk és ha már fent voltunk úgy döntöttünk csukunk a sötétben és elindulunk, így legalább szép nyugisan érünk az Uluru-hoz.

    Az ikonikus űrhajó Coober Pedy-ben. Már 2008-ban is rácsodálkoztunk. A 22 évente sötétség (Pitch Black) című film forgatásából maradt itt.

    Az út eseménytelen volt. Egy fénykép erejéig megálltunk Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határán. Rengeteg elütött kengurút láttunk az út szélén és az úton. Szinte 100 méterenként 1-1 tetem. A frissekből 8-10 fős varjú csapatok és néha egy-egy sas lakmározott. Ami feltűnt az a sok autóroncs, amit ott hagytak az út két oldalán. Két dolog jöhet szóba: vagy elrettentés céljából vagy anyagi megfontolásból maradtak ott. Valószínűleg az utóbbi igaz, de azt nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem kötelezi a tulajdonosokat a “szemét” eltakarítására. Port Augusta-tól a határig, ami kb. 1000 km 22 roncsot számoltunk össze.

    Délután 15:55-kor gurultunk be az egyetlen kempingbe, ami az Uluru mellett van. A Húsvét és a két hetes iskolaszünet miatt rengetegen voltak. Külön embert küldtek ki a kemping behajtójához, aki irányította a tömeget, mert igencsak hosszú sor torlódott fel a bejelentkezéskor. Az autók, lakókocsik, utánfutók már kint araszoltak a főúton, kisebb dugót kialakítva. Harmincöt percnyi sorbanállás után következtünk mi. Ekkor már délután fél 5 volt, s ahogy a kemping recepcióján megtudtam NYITVA VOLT AZ ULURU CSÚCS-ÖSVÉNY. IGEEEEN! EZ AZ AMIÉRT JÖTTÜNK! Gizi azt mondta, hogy reggel óta nyitva van, úgyhogy, ha akarjuk akkor megmászhatjuk. Köszi Gizi, 16:30 van. Legalább 15 perc az Uluru innen autóval, az ösvényt pedig 17:00-kor zárják a naplemente miatt. Nem szeretnénk elkapkodni. Gyors megnéztük az időjárás előrejelzést másnapra. Mivel ugyanolyan időt jósoltak, mint mára, ezért abból indultunk ki, ha ma nyitva volt, akkor holnap is nyitva lesz. Beálltunk a helyünkre, kinyitottuk a sátrat és felállítottuk a légyhálós konyha sátrat is, mert rengeteg légy volt.

    Elnézést az angol szavakért, a munkatársaknak feliratoztam a képeket és nem akartam újra csinálni. A fehér karikával jelölt részen megy fel az ösvény és a sárga nyílnál van az Uluru csúcsa.

    Másnap nem órára keltünk. Papi mászott le először a létrán és felkiabált, hogy a nyúl belecsinált a papucsába és az enyémbe is. Hát persze, hiszen Húsvét hétfő van! A húsvéti nyuszi mindenhol megtalál.  Még szerencse, hogy a kempingben szanaszét bóklászó gyerekek nem szedték össze a könnyen jött finomságokat. Nyugisan megettük a húsvéti sonkát főtt tojással és tormával. Lefojtottuk egy kis mákos bejglivel, majd kivégeztük a csokinyuszikat. Mindet befaltuk. Most már itt az ideje, hogy nekimenjünk a sziklának.

    Mint megtudtuk a rendszer úgy működik, hogy a parkőrök két óránként megnézik a meteorológiai állomások adatait az Uluru környékén és az adatok alapján eldöntik, hogy megnyitják-e az ösvényt vagy sem. Erről értesítik a közeli turista/információs központokat, kempingek/motelek/hotelek recepcióit. A két órás ellenőrzés miatt a nap folyamán bármikor bezárhatják és megnyithatják az ösvényt. A megmászásra alkalmas időt rengeteg feltétel szűkíti. Itt a lista, amit ellenőriznek a parkőrök és ha a felsoroltak közül egy is teljesül, akkor nem nyitják meg az ösvényt: ha elmúlt délután 5 óra, ha 36 fokot vagy annál többet jósolnak napközben, ha a szél sebessége a szikla tetején eléri a 25 csomót, ha az elkövetkező 3 órában 20% az esély esőre, ha több mint 20%-a a sziklának nedves, ha az elkövetkező 3 órában 5% az esély viharra, ha felhő fedi a szikla tetejét, ha épp mentést végeznek és ha az őslakosoknak valamilyen kulturális ceremónia van folyamatban. Amúgy ha az itt felsorolt feltételek egyike sem következik be, akkor a nyári hónapokban 6:30-17:00-ig, a téli hónapokban pedig 7:00:17:00-ig van nyitva. Magyarul baromi nagy szerencse és türelem kell a sikeres csúcshódításhoz. Hát türelemből én nem álltam jól. Az, hogy valaki a napfelkeltét a csúcsról nézze meg esélytelen. Az egyik munkatársunknak megadatott ez, igaz 1994-ben. Gondolom akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok. Ő hajnali 5:30-kor mászott fel és mesélte, hogy hihetetlen látvány volt, ahogy a felkelő Nap egy végtelen hosszú fekete kúpot “rajzolt” az Uluru mögé.

    A fehér nyíl mutatja a szikla-ösvényt, ami le van zárva. Papi jobbra a kép szélén közelebbről is megszemléli a zárt kaput. Nem érdemes átmászni, egy kamera figyeli a kaput és borsos pénzbüntetés jár a szabálysértőnek.

    Előző este online megvettem a parkbelépőt, ami 25 dollár/fő három napra. Csak ez az opció van. Nem lehet csak egy napra venni. Nekünk mondjuk ez pont megfelelt. Délelőtt 10 órára össze is kapartuk magunkat. Behaladtam a kemping irodájába és szomorúan távoztam onnan. A hirdető táblán az állt: megmászás bezárva az erős szél miatt. Papi optimista volt. Azt mondta menjünk oda, sétáljuk körbe a sziklát és mire végzünk nyitva lesz a kapu. A sziklakört a kapunál kezdtük. Biztos, ami biztos, hááátha a kempingben nem frissítették a kiírást. Sajnos nem így volt. Zárva volt és rengeteg ember ücsörgött ott, várta, hogy megnyissák az ösvényt. Mi nekiindultunk a körnek, ami a kitérőkkel kb 12 km hosszú. Minden extra látnivalót útba ejtettünk. Őslakos sziklarajzokat, vízgyűjtő helyeket, amik most csont szárazak voltak. Ismét rengeteg képet lőttünk a szikláról. Délután kettő körül, mikor az utolsó kanyarból kifordultunk “hangyákat” láttam a sziklán. Atyaég! EMBEREK A SZIKLÁN!!! Megnyitották az ösvényt! Gyerünk siessünk nehogy lemaradjunk. Az utolsó 500 métert szinte futva tettük meg. A kapunál megtudtuk, hogy délben nyitották azt meg. Beléptünk rajta és elindultunk felfelé a “kellemes” 28-30 fokban. Hosszú embersor kígyózott előttünk.

    Az Uluru körül

    Egy érdekes erózió. Mi csak Darth Vader fejnek hívtuk.

    Legyekből soha sincs hiány… Van egy elméletem: ha az emberiség kihal, akkor vagy a legyek, vagy a hangyák, vagy a csótányok fogják uralni a Földet.

    Még mindig a körséta

    Őslakos szikla”rajzok”. Feljebb északon láttunk ezeknél kifinomultabb vonalvezetést.

    Az első 100 méteren nincs lánc. Mint később megtudtuk az egyik parkőrtől ez azért van így, mert ha valaki nehezen küzdi fel magát a láncokig, akkor gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e tovább mennie, mert ennél csak nehezebb lesz. A szikla szinte tükörsima, mint a jég. Bakancs nem szükséges, de túracipő ajánlatos. Hihetetlen, de voltak olyanok, akik mezítláb vagy vietnámi “tanga” papucsban mászták meg. Hogy van az, hogy a parkőrök kétóránként ellenőrzik az időjárást, nehogy a vizes felület vagy az erős szél miatt leessen valaki, de nem ellenőrzik azt, hogy van-e megfelelő lábbeli az embereken. A sima, kopott sportcipő úgy csúszott a sziklán, mint a korcsolya a jégen. A mi bordás cipőnk egy centit se csúszott meg.

    A sportcipősök kétféleképp jöttek le: vagy guggolva csúsztak, vagy leültek és a hátsójukon csúsztak lefelé, mint a csúszdán. Az út első egyharmada – a láncos rész – a legmeredekebb. Egyes részein a 45 fokos meredekséget is eléri. Egyáltalán nem egyszerű felfelé haladni. Többször megálltunk, hogy behozzuk az 5 méterenként elhasznált oxigén hiányunkat, na meg persze, hogy a látványban is gyönyörködjünk. Meglepődve láttuk, hogy minden korosztály képviseltette magát. Az 5-6 éves gyerekektől a 70+ felettiekig mindenki ott araszolt felfele. A láncon cseppet elgondolkodtunk, hogy mi lehetett a terv, mert az oszlopok magassága kb 60 cm lehetett. Ez igencsak kényelmetlen volt. Felfelé még csak-csak segített, de lefelé, megdőlve előre eléggé veszélyes volt. Szerencsénk volt, mert a túra végén elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol a parkőr elmondta, hogy miért olyan alacsonyan van a lánc. Reméljük ez csak egy vicc, bár az itt eltöltött 11 év után hajlunk arra, hogy elhiggyük. Az történt ugyanis – legalábbis az anekdóta szerint -, hogy anno megrendelték “Jim”-től a lánc sort. Azt mondták neki, hogy idefigyelj Jim, mi csípőmagasságú láncot kérünk ide. Nem azt mondták neki, hogy egy méter magasan húzzál ide ki egy kapaszkodó, láncos oszlopsort, hanem azt, hogy csípőmagasság. De kinek a csípője?! Hát Jim, aki alacsony növésű volt magát vette alapul, plusz hozzájött még, hogy le kellett fúrni az oszlopokat a sziklába. Így lett a láncsor picit térd feletti magasságú. (Kicsit félve írom ide, de ez az egész történet annyira tipikusan Ozzi… )   🙁

    Több dolgot nem értünk a történetben. Az egyik, hogy amikor Jim lefúrta az első két-há-négy oszlopot, hogy a csudába nem tűnt fel senkinek, hogy túl alacsony az egész? A másik: jó pár oszlopot le kellett fúrnia, biztos eltartott egy darabig. Nem ellenőrizte közben senki? Vagy amikor átvették, miért nem mondták azt neki, hogy na öreg, szedd ki és csináld újra. A harmadik dolog, hogy az oszlopok között a lánc nagyon lazára van hagyva, gyakorlatilag leér a sziklára középtájon. Papi szerint egyszerűen lehetne orvosolni a problámát, amivel a magasság-ügy is szinte megoldódna. Ki kellene venni annyi láncszemet amennyi ahhoz szükséges, hogy feszes legyen a lánc és kész, sokkal biztonságosabb lenne a mászás. Nagyon vicces és egyben veszélyes az egész. A láncos részen van még egy érdekes dolog. Állandóra ki van helyezve két defibrillátor. Minden évben szívinkfartust kap ezen a meredek részen néhány ember, szóval nem véletlen az elővigyázatosság.

    Emberek, nem hangyák.

    Megnyitották az ösvényt!

    Embersor kígyózik felfelé…

    Délután kettőkor mi is nekivágtunk. Vannak, akik gatyaféken jönnek lefelé.

    Papi araszol felfelé, háttérben az Olgák. Itt szépen látni, hogy mennyire laza a lánc.

    Az egyik defibrillátor. Made in USA.

    Némelyik szakasz közelít a 45 fokos emelkedőhöz

    A láncos rész leküzdése után szinte már csak a nagy szikla tetején kígyózik az ösvény. A felezővonalhoz hasonló fehér szaggatott festést kell követni. Ne gondoljuk, hogy ez a szakasz egyszerű. A lentről látott barázdák – amik úgy néznek ki mint a párhuzamos csúszdák – itt fent néhol 10-20 méter magas hupnik, amiket lánc nélkül kell leküzdeni. A tetején lévő ösvény jobbra-balra, le-fel kígyózik. Néhol keskeny gerincen kell átkelni, néha pedig egészen kint megy az ösvény a szikla szélén. Egy rossz mozdulat és 200-300 métert zuhan az ember. Nincs megállás a szikla aljáig. Esélytelen túlélni. Úgyhogy csak óvatosan! A szikla legmagasabb pontja 348 méterre van a talajszinttől. Gyönyörű a kilátás fentről, még a 45 kilóméterre fekvő Olgákig is el lehet látni. Picit elidőztünk a csúcson. Minden percét kiélveztük. Észrevettük, hogy 4G erősségű térerő van fent a szikla tetején, majd szétrobbantak a telefonok. Erre nem számítottunk a semmi közepén, de kihasználtuk az alkalmat. Még videótelefonáltunk is Magyarországgal az Uluru tetejéről.

    A láncos rész utáni “sétaösvény” a szikla tetején.

    Már majdnem a csúcson.

    Felértünk! Megmásztuk az Ulurut!

    Nem rohantunk vissza. Fél órát bámészkodtunk, pihengettünk, telefonálgattunk és persze fényképezgettünk.

     

    Üdvözlet az Uluru csúcsáról a lemenő nap fényében.

    Egy kis magassági összehasonlítás: Ki hol helyezkedik el az Uluru-hoz képest. (kép forrása: internet)

    Aztán elindultunk lefele. Útközben egymást előzgettük egy 65-70+ japán bácsikával és nénikével. Mi sem haladtunk lassan, de a néni, mint a villám úgy hasított lefelé. Pedig itt aztán nem okos dolog rohanni. Csak egyszer kell hibázni. Előttünk haladtak a sorban és a láncos rész előtt 300-400 méterrel a japán néni picit összeszólalkozott a japán bácsival, majd a néni ismét gázt adott és szinte lerohant a szikláról. Bácsika előttünk halad. Aztán a láncos résznél lelassult, így mi beelőztünk. Jócskán le is hagytuk. Sokkal könnyebb volt lefele jönni, mint azt gondoltuk. Mivel tapadt a cipőnk nem volt gond.

    Olyan 50 méterre lehettünk a bácsika alatt ekkor. Mögöttünk két apuka és három, tizenkét év alatti gyerek a hátsójukon csúszva araszolt lefelé. Előttünk a láncos rész kezdetén két teltkarcsú nő üldögélt és felfelé tekintgetett. Mi olyan 80-100 méterre lehettünk a nőktől, mikor az egyik elkezdett sipítozva üvölteni. Úristen! Fogják meg! Kapják el! Ott bukfencezik lefele valaki! KAPJÁÁÁK EL!!! Jézusom! Ott! Ott! Először azt hittük, hogy csak viccelnek, mert amikor mentünk felfelé a lefelé jövők egyfolytában süketeltek. Ez még csak a kezdet… Lesz ennél durvább is… Még legalább két óra mire felértek… stb. Beletelt 1-2 másodpercbe mire felfogtuk, hogy nem viccel.

    A japán bácsika, akit megelőztünk a láncos rész tetejéről elkezdett bukfencezve zuhanni. A nők azért visítottak, mert a mögöttünk lévő gyerekek az övéik voltak és attól féltek, hogy a japán bácsi egy dominó effektussal ledarál mindenkit és minket is, de legfőképp a gyerekeket. A bácsi úgy 20-30 métert zuhanhatott. Amikor felnéztem én már csak azt láttam, hogy az egyik oszlopba beleakadva fekszik. Ez volt a szerencséje. Ha nem a lánc irányába bukfencezik le, hanem attól jobbra vagy balra picit, akkor senki nem állítja meg és közel 250 méter zuhanás után szörnyethal. A sapkája, fényképezőgépe és telefonja elrepült. A telefon meg se lett, az valahol a szikla aljában van. Mi egy picit tanácstalanul néztünk egymásra és vissza az öregre, hogy menjünk-e segíteni. A nő látta, hogy tétovázunk és mondta, hogy ők már hívták is a parkőröket, illetve a gyerekekkel lévő apukáknak van elsősegély képesítésük és akik már el is kezdtek  visszamászni a bácsihoz, aki ott feküdt vízszintesen beakadva az egyik oszlopba. Időközben fentről is leért oda valaki, így már három megtermett férfi segített a bácsinak.

    Beletelt 5-10 percbe, mire a bácsit felültették. Szerencsére hosszú ujjú ing, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta, így nem nyúzta le a bőrt magáról. De valószínűleg nagyon megüthette magát, mert nagyon-nagyon lassan tudták csak letámogatni. A saját lábán jött le, mondjuk a három faszi támogatta rendesen. Mi délután 5 körül értünk le és úgy voltunk megvárjuk, míg leér a bácsi. Meglepő volt, hogy a kiküldött parkőr szinte nem is foglalkozott az öreggel. Egy vokitoki volt a kezében, abba beszólt néha. Mikor a bácsi 6 óra előtt pár perccel leért oda se ment megkérdezni, hogy mi van vele. Mentőt se hívtak. Semmi. A bácsi pár percet ült a kapunál. A fiúk adtak neki vizet, hogy igya meg. Majd a bácsi felállt és a csoportjukból néhány nyugdíjas japán visszatámogatta a buszukhoz. Nagyon hamar megvan a baj, úgyhogy ne hősködjünk. Viszont mindent megér. Aki teheti ne hagyja ki. Még van szűk hat hónap, hogy megmásszátok! Hajrá! Feledhetetlen élmény!

    A csúcsról lefelé jövet. Fehér nyíl: Olgák. Sárga nyíl: Papi ereszkedik le a láncos részen. Piros nyíl: japán bácsika Papi mögött. A jobb oldali alacsonyabb perem szélétől kezdett el a bácsika lefele “bukfencezni”.

    A fehér nyíl tetején a japán bácsi, akit három férfi támogat lefele.

    Várjuk a naplementét egy “jól sikerült” szelfivel… Rendőrségi figyelmeztetés: aki a képen látható P. Pétert (alvilági nevén, Papit) látja azonnal hívja a 112-őt!

    Lement a Nap.

    Feljebb írtam, hogy nem feszültünk rá a napfelkeltékre és a naplementékre, de mivel a japán bácsika bevárásával már majdnem este hat óra volt, úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük az Ulurut naplementében. Gyönyörű mélyvörös színe volt, megérte várni.

    Húsvét hétfő és a küldetés teljesítve. Mivel még egy napra volt itt szállásunk másnap urasan keltünk fel. Bementünk az üdülőközpontba reggelizni, befoglaltunk este 6-ra egy étterembe vacsorára (mert előző nap mikor ünnepelni akartunk teltház volt) és elautóztunk az Olgákhoz. Most csak a rövidebb hasadékhoz sétáltunk be. A hosszabbat már teljesítettük 2008-ban. Az Olgák legmagasabb sziklája 200 méterrel magasabb (546 m) az Ulurunál. Egyenlőre még nem lehet megmászni, de mi nyitottak vagyunk… A Dűne-kilátónál láttunk egy érdekes dolgot. Mivel itt nem nagyon van térerő (kivéve az Uluru tetején és az üdülő központban), ezért segélyhívásokra az alábbi képen látható szerkezetet telepítették ide. Nem ez volt az első ilyen, amibe belefutottunk. Nagyon ötletes. Egy parabola elé egy mobiltelefontartót tettek. Ha beletesszük a mobilunkat az erre kijelült tartóba a parabola valahonnan “varázsol” bele térerőt. Nem kamu, működik. Kipróbáltuk.  🙂

    Olgák a Dűne-kilátótól.

    Még az Ulurut is lehet látni a Dűne-kilátótól.

    Olgák. Tisztességes nevén: Kata Tjuta

    Az Olgák egyik méretes sziklafala. A sárga nyíl hegyén állok rózsaszín ingben és hangyafing méretben.

        

    Dél-Ausztrália szimbóluma a Sturt Desert Pea (sivatagi borsó)

    Szerdán már indultunk is haza. Útközben láttunk egy bóklászó dingót az út mellett, ami ritka dolog errefelé. A jól bevált tervet követve félúton Coober Pedy-ben éjszakáztunk megint. A Big4 kemping saját pizzázója isteni pizzákat gyárt. Vetekszik az elsővel, amit idefelé jövet próbáltunk ki.

    Korán nyugovóra tértünk, de egy négy fős kínai férfitársaságtól nem tudtunk elaludni. Este hat óta üvöltözve “beszélgettek”, erős a gyanú, hogy politikáról, sajnos nem értettük őket, mert ők más tájszólást beszéltek, mint mi.  :-).  Jólvan, végülis még csak este hat van, tízig bármit lehet csinálni, akár flexezhetnének is. Háromnegyed 11-kor eldurrant az agyunk. Érdekes, hogy megint csak nekünk. Biztos velünk van baj.

    Papi fogta magát és odasétált a tábortűz körül ülő és valami rettentő büdös levest szürcsölgető fickókhoz és beállt közéjük. Egy darabig csak állt felettük, mert nem akarta megzavarni a leghangosabb fickó mondandóját, gondolta, hátha így is észre veszik magukat. Nem vették észre. Mármint magukat. De Papi szerint őt sem, egészen addig, amíg meg nem szólalt.. Ekkor Papi illedelmesen megkérte őket, hogy folytassák halkabban azt, amit csinálnak, de a legjobb lenne, ha ők is eltennék magukat holnapra. Erre a főkolompos visszakérdezett: itt vagytok mellettünk? Nem, hárommal (!) arrébb mondta Papi és elköszönt tőlük. Onnantól kezdve kuss volt. Itt tartunk, hogy szólni kell?! Hogy nem csak ők vannak egy kempingben? Szánalmas. Ettől eltekintve szuper jó kis kirándulás volt. A tíz napra tervezett túra a sikeres csúcshódítást követően hat napra redukálódott. Ez alatt a hat nap alatt összesen 3333 km-t vezettünk le. Alkalmunk volt az augusztusi, hosszú út előtt tesztelni Junior új “bugyrát” is. Jó döntés volt, hogy beruháztunk erre a beépített fiókrendszerre. Így majd kevesebbet kell ki-be cigánykodni azalatt a két hónap alatt.

    Nem volt egyszerű beszerelni. A lego és az ikea keresztezéséből született ez a fiókrendszer. Délutánonként munka után elszöszmötöltünk vele egy hetet, de megérte.

    Már majdnem kész.

    A végeredmény. Nem csak szép és igényes, de nagyon hasznos is!

  • Egyéb

    Osztriga telep

    A “Mozduljunk ki valahova, jó az idő, járassuk meg Juniort” mozgalom keretében egy újabb érdekességet kerestünk fel egy kis fosszília gyűjtögetéssel egybekötve. Az előző bejegyzésben említett drónozós munkatársunk miután megtudta, hogy oda vagyok/gyunk a kövületekért elmesélte, hogy amikor gyerek volt sok időt töltött a nagymamájánál Mannum-ban. Mannum a Murray-folyó partján fekszik és mint tudjuk egy korábbi bejegyzésemből a meredek partfal tele van tengerisün maradványokkal. A múltkori gyűjtés alkalmával elhatároztuk, hogy ide vissza fogunk jönni, hogy még több sünit gyűjthessünk.

    Munkatársunk cseppet ferde szemmel nézte rajongásomat eme “kődarabok” iránt. Mint megtudtuk azért, mert mikor ott gyerekeskedett Dunát… akarom mondani Murray-folyót lehetett volna rekeszteni a sok tengerisünivel. Rengeteg volt belőle. Nem is nagyon van értéke. Ráadásul ők azt hitték (még most is), hogy ez valami tengeri csillag féle. Abból gondolták, hogy csillag alakú varrat van a hátán. Felvilágosítottam, hogy ez tengeri sün és nem tengeri csillag. Bejelölt nekünk a térképen öt lehetséges helyet, ahol tuti találni fogunk ősmaradványokat. Bepakoltunk egy kis piknik kaját, kalapácsokat, vésőket és elindultunk. Sajnos az első négy magán területen, farmokon, kerítésen belül volt. Bár szerintem beengedtek volna kopácsolni ha megkérdezzük, de akkor nem volt érkezésünk arra. Az utolsó hely viszont egy felhagyott kőfejtő volt, mindjárt az út mellett. Bekanyarodtunk. Süni menyország! Úgy szedegettük, mint a lehullott gyümölcsöt a földről. Előszőr mindent felkapkodtunk, még a sérülteket is. Később már szelektáltunk, mert 6 zacskónál jártunk. Csak a nagyon szép ép példányokat. Végül már csak a különlegeseket.

    Itt nem találtunk olyan formájút, mint Swan Reach-nél múltkor. Ott többnyire gömböc alakúakat gyűjtöttünk. Maga a szikla 50 millió évvel ezelőtt alakult ki az akkori tengerfenéken és öt különböző rétegsor figyelhető meg rajta. A legalsó, legidősebb réteg a Mannum formáció és 23-19 millió évet ölel magába. Sárgás-narancssárgás színű réteg és rengeteg tengerisün fosszília konzerválódott benne: Lovenia forbesi. A “love” a nevében az alakjára utal, szív alakú sünök. Tényleg millió szám hemzsegnek, 99%-ban ilyeneket találtunk.

    Ahogy már említettem 99%-ban a szív alakú “Lovenia forbesi” dominált.

    Ez még szorult helyzetben van… de ott hagytuk, mert sérült példány.

    A második rétegsor a Morgan mészkőréteg, ami világosabb sárgás-krémszínű és szintén fosszíliában gazdag. Monostychia Australis-t lehet ebben találni. Ez egy lapos, diszkoszra hasonlító tengerisün fajta. A ma élő példányokat a népnyelv “sand dollar” vagy hableány pénz-ként emlegeti. Állítólag rengeteg ilyen ma élő példány van Nyugat-Ausztrália partjainál. Már alig várom, hogy belefulladjak… Ebből is találtunk egy keveset, de tényleg csak párat. Mivel vékonyak, laposak, ezért nagyon könnyen sérülnek. Ritka az ép példány.

    Itt épp, hogy csak kikandikál.

    “Monostychia Australis” avagy a Hableány pénze.

    Ebben a rétegsorban rengeteg ilyen lapos tengerisün látható, csak sajnos sérült állapotban. De egészen jól kivehető a keresztmetszetük.

    Találtam viszont egy pici sünit, ami egyik fajba sem sorolható. Kilóg a sorból. Ma is vannak élő példányai. Itthon a vitrinben van nekem egy.

    Ez az a különleges formájú. A bal oldali: napjainkban előfordulő egyed. A jobb oldali: fosszília. Hasonló rücskök láthatóak az oldalán és a formája is ugyanolyan.

    Méretaránnyal!

    A harmadik rétegsor a Loxton Sand (homok) formáció, ahol kagyló-és csigaházakat lehet találni. Erre a rétegre nem feszültünk rá. Talán ha egy csiga fosszíliát hoztunk haza. A negyedik a Northwest Bend formáció, amiben osztriga héjat lehet találni. Az utolsó záróréteg a Blanchtown Clay (agyag) réteg, ebben nincs semmi ősmaradvány.

    Tisztításra várakozva…

    Volt amit benne hagytam az “anya” kőzetben, nem akartam bolygatni nehogy sérüljenek. Ezeket a virágcserepeimbe szoktam tenni, a növények tövéhez. Jól mutatnak…

    Miután kellő mennyiséget magunkévá tettünk egy újonnan felfedezett folyóparti panorámaúton autóztunk végig. Átkompoltunk az ingyenes kompok egyikével a folyó túlpartjára, piknikeztünk egyet és elindultunk, hogy megnézzük a híres “Kagyló Dombot” (Shell Hill-t) a Black Hill nevű hely közelében. Nem egyszerű megtalálni, földutakon kell tekeregni. El is tévedtünk egyszer, de végül megtaláltuk. Nevét onnan kapta, hogy az egész domb megkövesedett osztrigahéjból áll.

    Kora 5 millió év és a déli féltekén ez az egyetlen olyan hely, ahol az osztriga réteg – amely hat méter vastag – szinte a felszínen van. 1931-ben Clarke bácsi úgy gondolta, hogy ebből hasznot lehet húzni. Ott vannak a kagylóhéjak a felszínen, még ásni sem kell. Épített egy zúzdát és egy 50 méter hosszú futószalagot a völgybe és elkezdte ellapátolni a dombot. Porrá zúzta a héjakat és eladta a környező farmereknek “műtrágya” gyanánt (kalcium karbonát). Négy embert foglalkoztatott. A kagyló héja olyan kemény volt, hogy az acélpengéket 8 óránként kellett cserélni. A zúzda 1946-ban zárt be végleg. Ha jól végigpásztázzuk a völgyet találhatunk a zúzdára utaló romokat. Maga a domb nagyon látványos formában maradt fent. A parkoló szintje az, ameddig ellapátolták a dombot anno. A placc közepén meghagytak egy magaslatot, amin még fa is nőt. Ez lehetett a domb valódi magassága. A központi dombon nagyon jól látszik, hogy az egész 100%-ban osztriga héjból épül fel. Ha belegondolunk, hogy ezek valaha élő kagylók voltak, akkor itt igencsak hemzseghetett az élet a sekély tengerben. Ez felfoghatatlanul nagy mennyiség. Csak álltunk ott és bámultuk a dombot. Én  kétszer is körbejártam és még Juniort is mellé állítottuk méretaránynak.

    Rálátás a Murray-folyóra. A bal oldali távoli ág a folyó fő ága. Jobbra egy holtág.

    Átkompolás. Hihetetlen, de ingyenes az összes komp a Murray-folyón. Ráadásul 24 órás szolgálatban vannak a komposok.

    Piknik a túlparton.

    A 6 méter vastag és 5 millió éves osztriga domb.

    Egészen közelről. Semmi töltike anyag, csak kagylóhéjak.

    Junior, mint méretarány.

    Pirossal berajzoltam a domb eredeti formáját mielőtt elkezdték elhordani.

    Egy eredeti kép a zúzdáról, ami innen a domb tetőről a gravitációt kihasználva működött.

    Ha valaki unja már a tengerpartokat és szívesen kirándulna a folyó irányába, akkor ez egy jó kis választásnak tűnhet. Mannum mellett van egy kisebb vízesés is, amit érdemes felkeresni, de csak akkor, ha voltak esőzések előtte, különben csont száraz. Mi ezt most kihagytuk, mivel tavaly karácsony óta nem volt felénk számottevő eső. A következő kimozdulás tengerparti szobrokról fog szólni. Annyit elárulok, hogy nem homok szobrok.

  • Egyéb

    Pörf és a vérKvakkák

    Nagyon szerettem volna időben megírni ezt a bejegyzést, de most sem sikerült. A novemberi 11 napos túrával egy újabb pipa került a listánkra. Most már minden állam és terület fővárosában jártunk, jöhetnek az ismeretlen területek és a környező szigetvilág ésatöbbi ésatöbbi. A minap épp azon gondolkodtam, hogy 2007-ben, mikor kijöttünk elkövettem azt a hibát, hogy nem kezdtem el felrajzolni az útvonalakat egy nagy ausztrál térképre, hogy egyben látszódjon merre is voltunk már. Elhatároztam, hogy ezt hamarosan pótolni fogom és a jövőbeni bővítgetésben nem lesz hiány.

    Perth (a továbbiakban Pörf) és környékére még november végén látogattunk el. Ez volt a 2018-as év harmadik és egyben záró “mini break”-je. Nagyon jól sikerült a kiruccanás. Gyönyörű helyeket kerestünk fel és két nem várt meglepetésben is volt részem. Csináltunk egy északi, egy déli és egy keleti kört, illetve átkompoltunk egy szigetre is. A jól bevált Cairns-i példát követtük. Saját autóval kimentünk a reptérre, autónkat a hosszú távú parkolóban hagytuk. Elrepültünk Pörfbe és ott autót béreltünk. Szállást ismét az “airbnb-n” foglaltunk. Azzal a különbséggel, hogy most nem sikerült olyan pöpec kis lakot megcsípni mint Cairnsben. Az időeltolódás miatt korán érkeztünk. Pörf két és fél órával jár hátrább, mint Adelaide. Mivel a szállást csak délután kettő után lehetett elfoglalni, ezért egyből elautóztunk Fremantle városába. Fremantle olyan Pörfnek, mint Szentendre Budapestnek. Fél órára van Pörftől, de egy külön kisváros. Rengeteg múzeum, látnivaló és régi épület található benne. Nekünk nagyon tetszett, kétszer is visszamentünk, mert nem végeztünk a betervezett múzeumokkal, így is maradt ki egy-kettő és volt, ahol picit roham tempóban néztük végig a kiállítást. Ha majd egyszer unatkozunk… visszaugrunk pótolni a hiányosságainkat.

    Ennyit sikerült bejárni Perth, azaz Pörf környékén. A piros karika a Rottnest-sziget.

    A levegőből… Első képkocka: Adelaide 2×2 km-es belvárosa, második képkocka: sós tavak láncolata, alsó két képkocka: “hurka” felhők és egy rózsaszín tó

    Fremantle-ben a Hajózási múzeumban kezdtünk. Papi nagy örömére épp sikerült elcsípni az egy és negyed órás vezetett tengeralattjáró túrát. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy senki mást nem érdekelt a tengeralattjáró abban az időpontban. Így “édes” hármasban Keith-el jártuk be a 90 méter hosszú dízel-elektromos tengeralattjárót. A túrákat olyan önkéntesek vezetik, akik ezen a tengeralattjárón szolgáltak. Keith is ezen volt mint szonárkezelő és 35 (!) éves korában innen ment nyugdíjba. Viszont cseppet sem irigyeltük tőle a korai nyugdíjat, mert mint megtudtuk a túra alatt nem igazán volt leányálom tengeralattjárón szolgálni. Ő is csak a szerencsének köszönhette, hogy túlélte. Egy alkalommal a Tasmán tengeren teljesítettek szolgálatot, mikor valami elektromos probléma miatt a tengeralattjáró elkezdett süllyedni. Ez az Oberon-osztályú tengeralattjáró 200 méter mélységig merülhetett hivatalosan. Azt mondta Keith, hogy papíron elvileg olyan 300 méterig bírja a nyomást. Na ők akkor közel 400 méter mélyre süllyedtek le. Azt mondta, hogy olyan hangokat hallatott a hajótest, hogy azt hitték itt a vég, de csodával határos módon túlélték a kalandot.

    A tengeralattjárón 63 ember szolgált 6 órás váltásban. Fekvőhely viszont nem volt 63, de a műszak beosztások miatt nem is volt szükség rá. Harminc napig tudott önfenntartó lenni a víz alatt. Hetente csak egyszer tudtak zuhanyozni. A hőmérséklet lent közel volt a 40 fokhoz. El lehet képzelni milyen bűz volt egy tengeralattjárón, főleg ha még hozzátesszük, hogy engedélyezett volt akkoriban a dohányzás. Ez mekkora kicseszés már. A legtöbben tüdőrákban haltak meg, amit többnyire a dízel motorok kipufogógáza okozott. Azáltal, hogy csak ketten voltunk gyorsabban haladtunk a létrákon fel-le, gyorsabban bujkáltunk át az átjárókon. A nagyobb létszámú csoportoknál esély sincs olyanokra, amiket most Papinak megengedett Keith. Befekhetett a legénység 3 emeletes ágyainak egyikébe, amit koporsónak hívtak, mert olyan kicsi a hely. Beülhetett a kormányos székébe is.

    Amúgy Papi a 186 centijével igencsak megszívta volna, ha tengeralattjárón szeretett volna szolgálni. Minden olyan szűk, kicsi és alacsony. Folyamatosan behajolva kellene közlekednie és az ágyban is alig (vagy nem) férne el. Jegyzetelnem kellett volna, mert lexikon mennyiségű információt mondott el az ürge a tengeralattjáró felépítéséről, felszereltségéről, a mindennapi életről a hajón, a küldetésekről, az esetleges kimentésről, a torpedókról. Csak úgy zsibbadt az agyam. Ami nagyon érdekes volt (amúgy minden nagyon érdekes volt) az az, hogy a hajón szolgáló minden egyes embernek (még a szakácsnak is!) bekötött szemmel, vak sötétben is ismernie kellett a hajón minden egyes gombot, csapot, kart. Mi mit csinál, mi fog történni, ha eltekerjük, benyomjuk, fel/lekapcsoljuk.. Gombokból, csapokból, kallantyúkból nem volt hiány. Azért, hogy a sötétben is felismerhető legyen egy-egy tekerentyű, az azonos rendeltetésűeknek azonos formája van. Attól függően, hogy mit vezérel egy bizonyos szelep – vizet, üzemanyagot, vagy hidraulika olajat – lehet kör, háromszögletű vagy négyzet alakú. Bizonyára nem vagyok hiteles ez ügyben, de így kell elképzelni a dolgot. A NASA irányító központjában nincs annyi biszbasz mint egy tengeralattjárón. Szuper kis túra! Senki ne hagyja ki ha arra jár. Papi nagyon boldog volt. Annyit kérdeztünk, hogy az egy és negyed órás túrából közel két órás túra lett. Szegény Keith. Egy korty víz nélkül beszélte végig a két órát. A múzeumból rá is szóltak rádión, hogy hol van már, mert a következő csoport itt várakozik. Picit szarul éreztük magunkat, hogy miattunk cseszték le őt, pedig annyira lelkes volt. Mikor visszaértünk arra sem volt ideje, hogy kiszaladjon a mosdóba vagy igyon egy pohár vizet. Már vitte is a következő csoportot. Papi gyors elszaladt a büfébe és vett neki egy palack vizet és utána vitte, hogy enyhítse a lelkiismeretfurdalását. Majd a jegypénztárhoz mentünk, elnézést kértünk és nyomatékosítottuk Gizinél, hogy nem Keith hibájából lett csúszás a menetrendben, hanem miattunk.

    A múzeumban egy igen tartalmas kiállítást sikerült összerakni. Maga az épület is egy nagy vitorlás hajóra hasonlít. Elmentünk egy fél órás virtuális Déli-Sarki túrára is. Egy speciális szemüvegen keresztül jártuk be az egyik kutatóbázist és környékét. 360 fokban lehetett forgolódni és olyan volt, mintha ott állnánk a Déli Sarkon. Csak a hideg és a hó hiányzott. Papit a végén meg is dicsérték. Ő volt az, aki a legtöbbet forgolódott a székében. Körös-körbe feltérképezte a környéket. A múzeum bejáratánál van egy vitrin, amiben egy több mint két méteres jégtörő hajó van legóból megépítve, úgy, hogy hosszanti irányban  ketté van vágva és a belső kabin részek is láthatóak. Minden részletre figyeltek. A laborban kémcsövek, a gépházban a motorok, a raktárban konténerek, szauna, mosoda, a kapitányi hídon a sok műszer és vész esetére a piros telefon és még sok minden más apró részlet. Én amúgy nagy lego rajongó vagyok. Gyerekkorunkban sok legónk volt. Imádtuk. A makett eredetijét, azaz az igazi hajót 2017-ben kezdték el építeni Romániában. 2020-ra fog elkészülni és ez lesz Ausztrália legnagyobb jégtörő-és kutatóhajója. A legó hajó 113 ezer darab legóból áll, amit 3 ember 270 óra alatt épített meg.

    Sajnos nem a legjobb minőségű a kép, mert vitrinben tárolják.

    Ott jártunkkor épp egy időszakos kiállításba is belefutottunk. Nagy bánatomra pár évvel ezelőtt lemaradtam az Ausztrália feltérképezése kiállításról, amit Canberra-ban rendeztek meg. Viszont most mellém szegődött a szerencse. Egy részét meg lehetett nézni itt. Láthattuk az eredeti, franciák által készített réz nyomólemezt, ami 1811-ben készült és amin az első teljes Ausztrál térképeket nyomtatták. Megdöbbentő, hogy az akkori technikákkal milyen pontosan fel tudták térképezni a partvonalat. Olyan mintha felülről látták volna, pedig a műholdak hol voltak akkor még?! Kiszúrtunk egy érdekes, lapos, tányér alakú táblát az egyik üveges vitrinben. Gyors lecsaptunk az ott tébláboló teremőrGizire és kikérdeztük. Kiderült, hogy a Vlamingh tányér csücsült ott egy speciális üvegvitrinben, amit argon gáz óv a korróziótól. Nem is hallottunk róla. Gizi lelkesen mesélni kezdett,  Ádám-Évánál kezdte a történetet. Dirk Hartog holland felfedező volt a második ember, aki expedíciójával elérte Ausztrália földjét 1616-ban. Előtte 1606-ban Willem Janszoon, szintén holland navigátor pillantotta meg Ausztrália partjait, de arról nem maradt fenn semmi kézzel fogható bizonyíték. Hartog viszont mikor megpillantotta a Nyugat-Ausztrália partjainál lévő szigeteket, kikötött, három napig felfedező túrákat tett, majd egy ón tányért laposra kalapált/kalapáltatott és belevésette, hogy 1616. október 25-én ide megérkezett az Eendracht hajó Amszterdamból (és még pár sort), majd egy faoszlopra szegelte és az oszlopot leütötte a szigeten.

    Ezt a szigetet napjainkban is Dirk Hartog szigetnek hívják és Nyugat-Ausztrália partjainál a Shark Bay-nél fekszik. A tányér eredetije az amszterdami múzeumban van kiállítva, a róla készült másolatot pedig a Hajóroncs múzeumban tekinthetjük meg. Minő szerencse, ez a múzeum is rajta volt a listánkon. De vissza a “tányérokhoz”. Az előző pár mondatban tisztába raktuk hogy 1606-ban Janszoon megpillantotta Ausztrália északi (a mai Cape York) részét, de nem hagyott hátra semmi bizonyítékot. Aztán 1616-ban jött Hartog és leütötte a tábláját Nyugat-Austrália partjainál. Majd 1697-ben az ugyancsak holland felfedező Willem de Vlamingh is errefelé hajózott és csodával határos módon 80 év elteltével megtalálta Hartog tányérját az oszlop előtt a homokban. Mekkora az esélye annak, hogy a közel 3000 kilométer hosszú nyugati partszakaszon ennyi év után megtaláljanak egy tányér nagyságú táblát? Vlamingh felismerte a tányér jelentőségét és magával vitte, a helyére pedig kiszögelte a saját tányérját. Ahogy feljebb írtam Amszterdamban egy múzeumban van kiállítva az eredeti.

    A tányér tetején lévő sorok a Hartog tányérról átmásolt vésetek, alá pedig rávéste a Vlamingh expedíció adatait: 1697. február 4-én itt járt a Geelvinck hajó Amszterdamból és még felsorolt 1-2 nevet, beosztást. Majd 104 évvel később 1801-ben a francia Emmanuel Hamelin kapitány megtalálta Vlamingh tányérját szintén a homokban az oszlopról leesve. A kapitány viszont megtagadta a helyreállítását hiába kérlelte az egyik tisztje, Louis de Freycinet. Az okosok azt mondják azért, mert ezzel akarta azt a tényt palástolni, hogy a hollandok jártak itt elsőként és valószínűleg a franciák akarták maguknak követelni a területet. Viszont tizenhét évvel később 1818-ban Freycinet már a saját hajóját kormányozva visszament megkeresni Vlamingh tányérját. Viszontagságos úton (a Falkland szigeteknél hajótörést szenvedtek) eljutatta a tányért Párizsba ahol a Francia Akadémiának átadta. Ez követően majdnem egy évszázadra a tányér eltűnt. Aztán az 1940-es években a második világháború sötét napjaiban megtalálták egy kis szobában a fiók mélyén. Létezését egészen 1944-ig titokban tartották, amíg Franciaországot fel nem szabadították. Ekkor egy ausztrál az Oxfordi egyetemről meglátta és egyből értesítette az ausztrál hatóságokat. Aztán 1947. május 28-án a francia nagykövet átadta Vlamingh “tányérját” az akkori ausztrál miniszterelnöknek, Ben Chifley-nek. A kormány úgy döntött, hogy az eredetit elzárja és egy másolatot állít ki Nyugat-Ausztráliában és Viktória államban. Nyugat-Ausztrália nem lelkesedett az ötletért. Három évig lobbizott. Elvileg övék a dicsőség. Náluk lépett ausztrál földre a holland felfedező. Végül 1950. június 5-én megkapták. A Vlamingh “tányér” felbecsülhetetlen értékű darabja a Nyugat-Ausztrál gyűjteménynek.

    A Hartog és Vlamingh tányér.

    A Hajózási múzeum után elindultunk a régi épületektől hemzsegő High Street-en, ami nekimegy az 1831-ben épült Kör Háznak (Round House). Ez a ház börtönnek épült anno, alatta pedig végig lehet sétálni a bálnavadászok vájta alagúton. Ahogy sétáltunk és gyönyörködtünk a régi épületekben először csak egy ház sarkán vettünk észre rikító sárga festéket. Valaki benézte a színt, gondoltuk. Pár méterrel arrébb már egyre több ilyen össze-vissza sárgítás volt. Biztos alapozó a hibák kijavítása előtt. A következő házon még több. Hm, biztos túl sokat rendelt a helyi festékbolt és ingyen adták. Ekkor még nem tudtuk. Aztán elértük a Kör Házat, felsétáltunk a lépcsőn, visszanéztünk az említett utcára és összeállt a kép. Haláli jól nézett ki. Csak onnan, csak abból a szögből. Sárga ellipszisek. Egy svájci művész készítette ezeket az optikai illúziókat. A világon több alkotása is fellelhető.

    A felső három képkockán a séta közben látott össze-vissza sárga foltok. Alsó kettő: összeállt a kép…

    A börtön után útbaejtettük a Hajóroncs Múzeumot, amely vetekszik a Hajózási múzeummal. Miket fel nem hoztak a tenger/óceán fenekéről. Micsoda kincsek lehetnek még most is a mélyben? Volt egy terem, ahol az 1629-ben elsüllyedt Batavia, a holland 3 árbócos vitorlás hátsó részének megmaradt és épségben a felszínre hozott része van kiállítva. A deszkákon látszik a közel 400 éves kor… A teremben állandó a hőmérséklet és a páratartalmat is figyelik. Pici részét sikerült a felszínre hozni, de még így is óriásinak tűnt ahogy ott álltunk. Megszámlálhatatlan, szebbnél-szebb pénzérmék is vannak kiállítva. Üvegtárgyak, pipák, malomkő. 8000 kis tégla a 300 000 darabból, amit a Batavia szállított volna Indiába és egy nagy kőkapu, ami szintén a hajó rakománya volt. Csodálatos.

    Szívesen megnéztük volna még a börtönt is. Legfőképp azt a túrát, ahol 2-3 órás csónakázással mutatják be a börtön alatt 20 méter mélyen a rabok által ásott szűk csatornákból álló labirintusrendszert. Sajnos a belépőjegy horrorisztikusan drága volt, ezért csak kívülről tekintettük meg az 1850-es években épült impozáns épületegyüttest.

    Érdekes graffiti Fremantle-ben. Úgy verték le a vakolatot, hogy ez rajzolódott ki. A hölgy szája attól sötétnarancs, mert ott a tégláig mentek vissza.

    Fremantle városka kivégzése után elautóztunk délre Busselton-ba, ami 2,5-3 óra távolságra van Pörf-től. Ez a város a mólója miatt került fel a listánkra. Útban lefelé találkoztunk az egyik meglepetésemmel. Biztos már minden olvasó unja a sztromatolitos nyavalygásaimat ugye? Már én is kezdek belefásulni. Nem is igazán foglalkoztam ezzel a dologgal mostanában hiszen már csak 6 hónapot kell aludni és ott leszünk a Shark Bay-ben, ahol “ők” élnek. Ezért nem is kutakodtam ezügyben. Na, ahogy autóztunk lefelé egyszer csak egy táblát szúrtam ki: Yalgorup Nemzeti Park, Lake Clifton – Thrombolites! Hoppá-hoppá! Akkor mi most itt lefordulunk jobbra.

    A tóhoz vezető lehajtót nem volt egyszerű megtalálni, vissza kellett menni a közeli benyakútkemping egységhez megkérdezni, hogy mi merre. Végül megtaláltuk! A Clifton-tó 225 000 évvel ezelőtt még egy lagúna volt. Aztán a szél által épített homokdűne fokozatosan elzárta az összeköttetést a tengerrel, egy belső tavat alakítva így ki. Napjainkban a talajvíz táplálja a tavat. A fák védelmét elhagyva kint a tavon erős szél fújt, ráadásul a száraz évszak előtt voltunk ott, így a kis “dombocskák” még víz alatt voltak. A hullámzás is nehezítette, hogy jó képeket készítsünk, de ennek ellenére is leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Madarat lehetett volna fogatni velem. Ez a déli félteke legnagyobb tavi trombolita telepe. 600 millió évvel ezelőtt a tromboliták / sztromatolitok ősei állították elő az élethez szükséges oxigént. Ennek a telepnek az egyedei 2000 évesek. A tromboliták a sztromatolitokhoz hasonlóak. Ugyan úgy cianobaktériumok (azaz kék algák) által létrehozott félgömb alakú dombocskák/kupolák. A különbség csak a keresztmetszetükben van. A sztromatolitok keresztmetszete vízszintesen rétegzett, mintha zebra csíkos lenne. A tromboliták keresztmetszete pedig olyan, mint egy agy keresztmetszete. A dombocskák/kupolák a kékeszöld algák karbonátkiválasztása és az üledék felhalmozódása révén keletkeznek. Legszívesebben belemásztam volna a vízbe és a vízálló kamerával is csináltam volna 1-2 közeli képet, de védett területről lévén szó, papi nem engedélyezte a szabálykihágást. Cseppet elidőztünk itt. Csak támaszkodtunk a korlátnak és bámultuk a “buckákat”. Hihetetlen volt látni azokat az “élőlényeket” akiknek a létezésünket köszönhetjük. Könnyes búcsút intettünk a trombolitáknak és robogtunk tovább Busselton-ba.

    A Clifton-tavi Tromboliták.

    Busselton egy szép kis tengerparti városka. Itt található a világ második és a déli félteke leghosszabb fa mólója, ami 1841 méter hosszú. 1853-ban kezdték el építeni. Az első 176 méteres szakaszt 1865-ben adták át. Majd folyamatosan bővítették. 1960-ban érte el a végleges hosszát. Az utolsó hajó 1971-ben kötött ki itt. Túlélte az 1978-as Alby nevű ciklont, számos tüzet (egy alkalommal 65 méteres szakasz vált a tűz martalékává) és a lebontást. A mólón egy kis vonat is közlekedik, aki nem szeretne közel 4 kilómétert sétálni. A moló végén van egy víz alatti obszervatórium is. Én akkor írtam fel a listánkra, mikor megláttam egy képet a mólóról és a móló elején lévő faházakról. Szerencsére szikrázóan napos időt sikerült kifognunk. A víz színe is olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Vettünk egy fagyit a móló elején és oda-vissza lesétáltuk a mólót. A parton kialakított park, játszótér nagyon igényes. Itt szúrtunk ki egy érdekes oszlopot. Kerékpárral közlekedőknek nagyon hasznos. Egy oszlopon mindenféle szerelő szerszámok lógtak. Volt az oszlopon egy kampó is amire fel tudtad akasztani a bringádat, hogy könnyebben meg tudd szerelni. Még egy mini kompresszor is be van építve az oszlopba, ha esetleg lapos lenne a gumi. Szájtátva jártuk körbe, mintha most jöttünk volna ki a barlangból.

    A híres móló teljes hosszában.

    A móló végén.

    Szereld magad…

    Egyik nap végigautóztunk a Sunset Coast Tourist Drive-on és minden egyes tengerparti kihajtónál lenéztünk a partra. Tíz beach-et sikerült egy napba besűríteni. Volt olyan is, amit kifejezetten kutyatartóknak alakítottak ki. Az is volt a neve, hogy kutyapart. Több kuka és kakizacsi volt kirakva a négylábúaknak, kutyaitató csapokból sem volt hiány, valamint ezen a szakaszon póráz nélkül szaladgálhattak a kutyusok, amit ki is használtak rendesen. 🙂

    A hétvégén bevonatoztunk a belvárosba, hogy ez se maradjon ki, ha már egyszer Pörf-be jöttünk. Nem akartunk autóval bemenni, mert a parkolás mindig egy mumus a belvárosokban. Nem szerettünk volna felesleges köröket futni egy-egy szabad helyért vagy kisebb vagyont fizetni a parkoló házakban. Így legalább Papi is tudott nézelődni, míg vonatoztunk. Egy jó tanács, amit mi is utólag tudtunk meg a vonatállomás kijáratánál unatkozó biztonsági őrtől. Induláskor megnéztük melyik jegykategóriába tartozunk. Se nem nyugdíjas, se nem diák, se nem család (két felnőtt + két gyerek). Tiszta sor, a legdrágább jegy a miénk. Meg is vettük a két felnőtt jegyet be a városba, ami 2 x 4,80 dollárt kóstált.

    BeszédesBiztonságiJózsi csevegni akart, mert unatkozott és elkapott minket kifelé menet. Ránéz a jegyünkre és azt mondja: miért nem a hétvégi családi jegyet vették meg, az csak 12,80 lett volna egész napra, így meg 4 x 4,80 lesz majd. Közöltem vele, hogy nincs gyerekünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy így is megvehettük volna a családi jegyet. Erre ő: sehova nincs odaírva, hogy nem szabad. Buktunk 6,40 dollárt. Szóval, ha arra jártok legalább ti legyetek szemfülesebbek.

    A távolban Perth belvárosa.

    Nekünk úgy tűnt, hogy Pörf belvárosa Adelaide-re hasonlít. Semmi tömeg. Semmi rohanás. Semmi bonyolult úthálózat. Laza, szellős. Kicsi, bejárható központi résszel. Tetszett. Sétáltunk a Swan-folyó partjára épült “felhőkarcolók” között. Megnéztük a pénzverde múzeumot, ahol nagyon viccesek a túravezetők. Itt lehet megtekinteni a világ legnagyobb aranyérméjét, ami egy tonnát nyom és 60 millió dollár értéket képvisel. Átmérője 80 cm, vastagsága 13 cm és 99,99% tiszta arany. Mindenki megemelhetett egy igazi aranytömböt is. Jó nehéz volt. A túra tartalmazza az 1899-ben épült olvasztóház megtekintését is, ahol minden egyes túra alkalmával kiöntenek egy igazi aranyrudat. Az öntőforma két hét után használódik el. Ekkor elküldik valahova, ahol széttörik és még pár száz dollárnyi aranyat nyernek ki belőle az oldalára tapadt nemesfémből. A kiállító teremben, ahol különböző méretű aranyrögöket és mindenféle fajta pénzérméket lehet megcsodálni van egy nagy mérleg, amire felállva kinyomtatja az értékünket. Azaz azt, hogy mennyit érnénk, ha aranyból lennénk az épp aktuális árfolyamot figyelembe véve. Papi eladó! A kikiáltási ára: 5 761 315 millió (dollárban!).

    A világ legnagyobb aranyérméje.

    A pénzverdéből átsétáltunk a Harang toronyba. Akkor éppen 20%-al olcsóbban adták a belépőt, mert a hatodik (legfelső) emeletre takarítás miatt nem lehetett felmenni. Viszont Gizi azt mondta, hogy ha szerencsénk van, mire végzünk a vezetett túrával és körbejárjuk a többi emeletet lehet, hogy fent is elkészülnek a takarítók, akkor ezért az olcsóbb árért még a felső szintet is láthatjuk. És úgy is lett. Láttuk a hatodik emeletet is. A harang torony 82,5 méter magas. Tizennyolc harangjával a világ második legtöbb haranggal rendelkező tornya. Az első egy dublini katedrális 19 haranggal. Pörf csak eggyel van lemaradva.

    Tizenkét harang a tizennyolcból a londoni “St Martin in the Fields” nevű templomból érkezett Ausztráliába. A harangokat a 14-dik században öntötték, majd a 16-dik században és az 1770-es években beolvasztották és újra öntötték. Ezek a harangok harangoztak 1588-ban mikor Anglia legyőzte a Spanyol hajóhadat, 1942-ben mikor El Alamein-nél győzelmet arattak, 275 éven keresztül Új év napján, minden egyes koronázási ceremónián és akkor is ezek kongtak, mikor Cook kapitány hazaért az Ausztráliát felfedező expedíciójáról. A maradék hat harang “frissen” lett öntve. A belépőjegy tartalmaz egy kb fél órás harangozási oktatást is. Eddig azt hittük, hogy a papok csak rángatják a kötelet össze-vissza, a harang meg kong. Most már tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is olyan egyszerű megszólaltani egy harangot. A megfelelő ritmusban kell megrántani, különben nem szólal meg. Amit pedig egy-egy harangozás alkalmával hallunk az meg van komponálva. Külön kotta könyvük van a harangoknak. Nagyon durva az a könyv. Több száz oldalon keresztül csak számok. Semmi más. Nagyon pihent lehetett, aki ezt kitalálta és megírta. Mindenki kipróbálhatta a harangozó tudását. Papinak elsőre sikerült megkongatnia, nekem nem. Talán azért, mert Pap-nak hívják… 😀

    Balra a Harangtorony, jobbra a harangozó, középen a “kotta”.

    Tudtuk ha egyszer eljutunk Pörf-be, akkor a várostól északra 2-3 órányi autókázásra lévő Nambung Nemzeti Parkot mindenképp látni szeretnénk. Ha pontos szeretnék lenni, akkor anno Pörf ötlete pont emiatt a sivatag és a Rottnest-sziget miatt fogant meg. Ha azt mondom, hogy Pinnacles-sivatag, akkor szerintem mindenkinek bevillan egy sárga holdbéli táj szikla tüskékkel. Na ugye hogy bevillant? Az 1960-as évekig szinte teljesen ismeretlen volt a világ előtt ez a “tüskés” sivatag. A szikla tüskék mérete a fél métertől három méterig terjedhet és körülbelül egy négyzetkilóméteres területen vannak szétszórva egy zöld bozótos közepén. Szuper időt sikerült kifognunk. A tökéletes időt. Kék eget és szikrázó napsütést.

    A parkot kétféleképpen lehet bejárni. Gyalogosan és autóval. Mi először végigautóztunk a kijelölt úton, aztán úgy gondoltuk, hogy majd gyalogosan is bejárjuk. De az autó út teljesen lefedi a parkot. Bárhol meg lehet állni, ki lehet szállni és akár órákat lehet bóklászni a sziklák között. Így nem láttuk szükségesnek a gyalogút bejárást, ami többször keresztezi is az autós utat és minden olyan helyet érint, ami autóval is megnézhető. A mészkő sziklák viszonylag fiatalok, 500 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Aztán időszakonként hol felszínre kerültek, hol betemetődtek megint. Ez periódikusan változott/változik még ma is. Egyes bizonyítékok arra utalnak hogy legutóbb 6000 évvel ezelőtt bukkant a felszínre, de a mozgó homok (dűne homok) újra meg újra maga alá temette. Néhány száz éve vált láthatóvá megint. A mai napig nem tudják a tudósok, hogy hogyan alakultak ki. Úgy is emlegetik, hogy: Enigmas in stone (rejtvény/talány a kőben). Kétféle elmélet is van a keletkezésükre, de mindkettőnek vannak vitatott pontjai. Az egyik szerint: a múltbéli növények gyökerei köré keményebb anyag cementálódott az évek során, majd amikor a növény elhalt, a gyökerei elkorhadtak és a helyükön maradt üreg egy keményebb/ellenállóbb anyaggal töltődött ki. Aztán az erózió elkoptatta a puhább rétegeket és felszínre kerültek a tüskék. Egy másik elmélet szerint ezek megkövesedett fák törzseinek maradványai. A vizuális élményen semmit sem változtat az, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan is keletkeztek. Nekünk az volt az érdekes inkább, hogy a sziklák rikító sárga homokban állnak, míg a parkot a bokrokon túl szikrázóan fehér homokdűnék veszik körül. Rengeteg képet lőttünk. A bérelt autó színe is jól mutatott a sárga sivatagban. A szikláknak szép árnyéka is volt, köszönhető annak, hogy az égen egyetlen egy felhőt sem láttunk.

    Óriási fehér homokdűnék.

    Ha már feljöttünk északra, akkor nem hagyhattuk ki Cervantes nevű halász falucskát, ami csak 40 km-re van a nemzeti parktól. Két dolog miatt ugrottunk be. Mindkettőt véletlenül olvastuk valamelyik utazási prospektusban. A harmadik, homokdűnén való szánkózás minket nem mozgatott meg annyira, mivel a Kenguru-szigeten már kétszer is kipróbáltuk. Ettől függetlenül elautóztunk az impozáns méretű fehér homokdűnék lábához. A második meglepetés itt Cervantes-ben talált rám, a Thetis-tó személyében. Ismét nagy volt az öröm. A Thetis nem keverendő össze a Thetys-el. Első hallásra én is összekevertem és ott újongtam, hogy milyen ötletes nevet adtak ennek a helynek. Aztán megláttam, hogy van leírva. Hiába az azonos hangzás, így már nem ugyanaz. A Thetys ugyanis az az ősóceán ami Gondwana és Laurázsia között hullámzott. Ekkor még csak ez a két kontinens létezett. A Thetis-tó pedig egy másik olyan hely, ahol szintén látni lehet SZTROMATOLITOKAT.

    A 3,5 milliárd éves élőlények (melyeknek megkövült maradványait Nyugat-Ausztrália északi részén találták meg) ma is élő képviselőinek egyik menedékhelye ez a Thetis-tó. A sztromatolitok rendkívül lassan növekednek, az egy méteres magasságot kb. 3000 év alatt érik el. A Thetis-tóban élő sztromatolitok átmérője 30-40 cm, magasságuk az egy métert is eléri és 3500 évesek. Csodálatosak voltak! A második tavi sztromatolit telep. El se akartam hinni. Mielőtt vissza autóztunk volna Pörf-be, megkoronáztuk a napot egy homárral. Ha Cervantes-be jártok ne hagyjátok ki a “Lobster Shack”-et, azaz a Homár Kunyhót. Kezdetben egy kis kajiba volt, ahol frissen fogott tengeri herkentyűket lehetett enni. Mára már annyira népszerű, hogy kibővítették akkorára, hogy 2-300 ember is be tud ülni egyszerre. Mikor ott jártunk a kiszolgáló személyzeten, rajtunk és 1-2 fehér családon kívül ázsiaiakkal volt tele a bungi. Lehettek vagy 100-an. Az érdekes az volt, hogy nem csoportos kiránduló busz hozta őket. Sima autókkal szállták meg a helyet. A homár finom volt csak kevés a húsa. Fejenként 5-5 kellett volna, hogy jóllakottan távozzunk.

    A Thetis-tavi Sztromatolitok.

    A Rottnest-sziget felfedezését kellőképpen megterveztük. Nem bíztunk semmit a véletlenre. A sziget 18 kilóméterre van a szárazföldtől. Pörf belvárosából is mennek hajók a szigetre de az út így sokkal hosszabb. A leggyorsabb verzió a Fremantle-ből induló hajó, ami 25 perc alatt átér. A sziget nagyon népszerű a nyaralók körében. Az itteni végzős diákok ezen a szigeten tartják az “ereszd el a hajam” záró bulit. Míg az Adelaide-i diákok Victor Harbor-ba vonulnak le százával, ezrével, a keleti parti diákok meg Gold Coast-ra mennek ünnepelni, szórakozni úgy a Pörfi diákok ezt a szigetet szállják meg. Pörf-be érkezésünk első napjai pont erre az eseményre estek, így ejtettük a szigetet. Aztán jól körbe jártuk az időjárás előrejelzős oldalakat, hogy a legtutibb napot válasszuk ki. Az okosok azt jelezték, hogy 27-én kedden lesz a leggyengébb a szél. A szigeten kb. 300 állandó lakos él, de egy-egy üdülőszezonban több mint 15 ezer turista érkezik ide (éves szinten fél millióan). A szigeten nincs autó. Ez már egy jó pont. Biciklivel lehet bejárni. Lehet hozni sajátot vagy bérelni az erre szakosodott cégektől. Ne dőljünk be az első információs iroda ajánlatának. Szóval első körben egy információs irodában kérdeztünk rá az árra. Két főre 198 dollár a hajó jegy oda-vissza és a két bicikli egész napra. Aztán behaladtunk a hajó jegypénztárához, ahol valamivel kevesebbet mondott Gizi, de megjegyezte, ha van internet hozzáférésünk és online foglaljuk be akkor még olcsóbban jutunk a jegyekhez. Így is tettünk és végül 160 dollárért sikerült ugyanazt a kombót megvennünk, amit majdnem 200 dollárért akartak ránk sózni.

    A piros útvonalat (30-35 km) jártuk be a Rottnest-szigeten.

    A legelső 7:30-as hajóval mentünk és a legutolsó 17:30-assal jöttünk vissza, hogy mindenre maradjon idő és a teljes szigetet körbe tudjuk kerekezni. Nem lehetetlen egy nap alatt letekerni, de így fürdésre és sznorkellezésre már nem marad idő. A sziget annyira gyönyörű volt, hogy azt beszéltük Papival, hogy itt simán el lehetne tölteni egy hetet és akkor minden féle lötyögős, pihenős program is belefér. Voltak olyan szép öblök (amúgy mindegyik öböl mesés volt) ahol órákat elüldögélne az ember és csak nézne ki a fejéből.

    A fő ok, amiért meglátogattuk a szigetet az az, hogy itt él a világ legboldogabb állata a Quokka (ejtsd: Kvakka). A sziget is erről az állatról kapta a nevét. A korai felfedező holland hajósok mikor meglátták ezeket az állatokat, azt hitték nagyra nőtt patkányok, innen jön a Rottnest elnevezés. A hollandok viszont tévedtek, ezek az állatok a kurtafarkú vagy rövidfarkú kenguruk. Macska nagyságúak, súlyuk 5 kiló körüli. Cuki, jópofa kis szőrös állatok. A róluk készült képek olyanok, mintha mindig mosolyognának, ezért a turisták előszeretettel szelfiznek velük. Így tettünk mi is. Elvileg nem szabad etetni az állatokat. Gondolom a sok szemét kaja miatt, amit mindenki odadobál nekik. Mi azért vittünk magunkkal répát és almát, hogy legyen mivel odacsalogatni és “mosolyra” fakasztani őket. Amúgy nem szükséges. Jönnek ezek maguktól és vigyorognak, csak elkapni nehéz azt a pillanatot amikor Te is és ő is a kamerába néz. Ezt a pillanatot szerette volna Papi tökéletesíteni, ezért egy darab répával tornáztatta az egyik delikvenst. Az adom-nem adom játékot játszotta a Kvakkával. Körülbelül öt percig bírta a szivatást a kis “patkány” majd bedühödött. Nem adod? Két mancsával ráfogott Papi kézfejére és éles fogait (előre álló csőrre hasonlító fogai voltak) a kezébe mélyesztette. Nem engedte. Papi felemelte a kezét, az meg ott csüngött rajta. Szájzárat kapott. Alig tudta leszedni. Picit megijedtünk, mert még a vér is kiserkent. Nem kockáztattunk, hiszen mégiscsak egy “vadállat”. Este kértem is időpontot a szálláshoz közeli orvosi rendelőbe és másnap Papi meg is kapta a tetanusz injekciót. :-)))) Túlélte a támadást.

    Látlelet… Bal oldali a friss, jobb oldali pár napos.

    A sziget 11 kilométer hosszú, a legszélesebb részén pedig 4,5 km széles. A legkeskenyebb részén (a nyak) csak 2-300 méter széles. Rengeteg túraösvénnyel, világítótornyokkal, hajóroncsokkal. Több mint hatvan homokos öböl és húsz félreeső/elhagyatott öböl veszi körül. Lehet búvárkodni, sznorkellezni. Amolyan paradicsomi sziget. Oda érkezésünk előtt azt hittük hogy egy kis lapos sziget. De nem. Harminc-negyven méter magas homokdűnéket kell letekerni. Volt egy-kettő, ami kifogott rajtunk és fel kellett tolni a biciklit rajta. Ismét nagy szerencsénk volt az időjárással. Bevált a taktika, hogy a legszélmentesebb napot választottuk. Tudván, hogy a tengerparton, hát még egy szigeten mindig fúj a szél, ezért erre nagyon ügyeltünk. Meg is szívtuk volna rendesen, ha erős szélben kellett volna tekernünk. Rányomta volna a bélyegét az egész napra. H i h e t e t l e n ü l szép volt minden egyes négyzetmétere a szigetnek. Senki se hagyja ki ha erre jár. Jó kis móka. A kerékpárutak nagyon jó minőségűek. Nagy ötlet, hogy nem engednek be autókat. Nem is találok megfelelő szavakat arra, hogy leírjam azt, amit abban a kilenc órában láttunk. A képek többet érnek minden szónál. Délutánra viszont annyira feltámadt a szél, hogy a visszaúton a hajó második emeletére csaptak fel a hullámok. Azok, akik saját autóval érkeznek a kikötőbe és nem tömegközivel (ahogy mi) van egy nagy parkoló kialakítva elég barátságos napi díjjal.

    Egy hajóroncs darabja lóg ki a vízből a parthoz közel.

    A hátralévő két napban a keletre eső nemzeti parkokat kerestük fel. A Lesmurdie Falls Nemzeti Parkból szép kilátás nyílik Pörf városára és a vízesés körüli sétautak az Adelaide-i Morialta parkra hasonlítanak. Elautóztunk a Serpentine Falls Nemzeti Parkba is, de sokalltuk a 13 dolláros belépőt egy vízesésért, ezért tovább álltunk. Ha már ott voltunk a közelben bejelentkezés nélkül beugrottunk Perth régi Obszervatóriumába. Ott derült ki, hogy csak időpont foglalással lehet megnézni. Viszont szerencsénk volt. Ismét. Egy nyugdíjas lengyel (!) csoportot vártak, akik késtek. Jó sokat. Vagy 1,5-2 órát. Durrogtak is az ott dolgozók. Így azonban megengedték nekünk, hogy körbejárjunk. Néha oda jött egy-egy tudós mókus és mesélt a dolgokról. Még a Nap teleszkópba is belekukucskálhattunk, amit a nyugdíjasoknak állítottak fel. Vicces volt. Tök komolyan mondták, hogy milyen féle fajta szűrőket tettek fel és akkor mi most a nap felszínét látjuk. Megmondom mit láttunk: mintha valaki egy halvány sárga (inkább fehér) lapot tett volna a távscő elé. Semmi részlet, semmi Napkorong ív, semmi Napfolt, semmi Napkitörés, az ég világon semmi. De úgy jött át az okosoktól, hogy mi most valami nagy dolgot látunk. Ennek ellenére nagyon érdekes volt az obszervatórium. Kedvesek voltak az ott dolgozó idős tudósok/szakik. Még Ausztrália legnagyobb, a 12 tonnás Mundrabilla-i vas meteorit egyik lecsapott darabját is megtapogathattuk.

    Indiai Óceán partja. Véges-végig gyönyörű fehér homokos part terül el Nyugat-Ausztrália partjainál.

    Összefoglalva nagyon szép volt Ausztráliának ezen része is. Ha ki kellene választanom a Pörf-i utazás fénypontját, akkor az a Rottnest-sziget lenne, de a Pinnacles sivatag is nagyon különleges és érdekes volt. És hát persze a “drágaszágaim”, a sztromatolitok. Örülök, hogy sikerült Pörf környékét most bejárni, mert idén a nagy nyugati körtúra alkalmával ez már nem fog beleférni.

    Képek innen is elérhetőek vagy a szokásos “Új-Képek” gombról.