• Egyéb

    Last minute Húsvét

    Négy napos hosszúhétvégének néztünk elébe. Sokáig vaciláltunk, hogy mozduljunk-e valamerre, vagy csak otthon pöszmögjünk. Ahova szerettünk volna menni az nagyon időjárás függő volt. Eső kizárva. Folyamatosan néztük az előrejelzést, ami kezdetben esőt írt, de aztán hétfőn átíródtak a hétvégi zivatarfelhők napos napokra. Vakarózni nem volt idő, gyors befoglaltunk egy éjszakát a Ngarkat Természetvédelmi Terület vadkempingjébe, a többi éjszaka ingyenes volt a vadonban. Irány a Border Track, azaz a határút. Képek mentek a Flickr-e is.

     

  • Egyéb

    A bohócok és bűvészek ideje lejárt…

    El se hiszem, hogy ilyen “naprakész” vagyok. Szombaton barátainkkal felkerestünk egy pici olasz éttermet, mert hallottuk, hogy nagyon finomakat főznek. És tényleg, megérdemlik az öt csillagos értékelést. Végeztünk a vacsorával és sétáltunk vissza az autóhoz. Az út egy alkoholt árúsító üzlet előtt vezetett el, amikor a bolt előtt álló terepjáró hátulján egy nagy sárga matricán megakadt a szemünk: Vigyázat, a platón mérgeskígyók vannak!

  • Egyéb

    Tüske

    Gyönyörű vénasszonyok nyara van így előkerültek a biciklik és aztán jött egy iciri-piciri tüske. Nem gondoltuk, hogy ebből defekt lesz. Na és kinek lett defektje? Naná, hogy nekem. Pedig nagyon vigyáztam.

     

  • Egyéb

    Kenguru-sziget harmadszor

    Tudom, ritkábban írunk a szokásosnál, de nagy mértékben szűkült a mozgásterünk és nem szeretném leírni, hogy miért, mert az elmúlt két évben már a csapból is ez folyik. Hogy túléljük ezt az őrületet, kvázi a homokba dugtuk a fejünket és megpróbáljuk teljesen kizárni az életünkből.

    Az elmúlt egy évben egy nagy dolog lépett az életünkbe, amiről kezdetben nem akartunk beszámolni, de aztán arra jutottunk hogy pár bejegyzés erejéig azért majd tudósítunk róla, hisz ez is az itteni életünk része. Erről majd később, előtte jöjjön egy kis nyaralás.

  • Egyéb

    Mészkőpart ismét

    A meghiúsult Cape York-i túrát követően elugrottunk egy hétre a Mészkőpartra ismét. Igaz, hogy december elején, alig fél évvel ezelőtt jártuk be a környéket, de mindig akadnak új dolgok, rengeteg a látnivaló. Maradt is belőle későbbre.

  • Egyéb

    Az elmúlt két hónap eseményei

    Nem mondanám, hogy unatkoztunk.

    Hazalátogattunk három hétre Magyarországra. Két és fél éve voltunk utoljára otthon. Már érett ez a családlátogatás. Papi azt mondta indulás előtt, hogy ő minden nap mignont fog enni kefirrel, én meg téliszalámit túró rudival. Ritka pocsék időt sikerült kifognunk otthon. Úgy éreztük, mintha Darwinban lennénk. 32 fokok voltak és 70%-os páratartalom. Ültünk a lakásban és folyt rólunk a víz. Azt hittük meghalunk. Az itteni száraz 40 fokokat könnyebben viseltük, mint az otthoni nyarat. Ennek ellenére jól éreztük magunkat. A fentebb említett nyalánkságokat azért sikerült megfejelni egy kis kocsonyával, fröcskölős kolbásszal, szegedi halászlével, hekkel és még sorolhatnám azt a rengeteg házi kaját, amit elpusztítottunk.

    Június végén értünk vissza és rá négy napra Papi jobb szemét megműtötték. Semmi komoly. Tervezett műtét volt és a négy hetes felépülési idő épp hogy befért a júliusunkba. Szürkehályogja volt/van. A jobb szemére már 70%-ban vak volt. A balon még csak 20-30%-os, azt jövőre fogják műteni. Aztán nem csak Papi lett kripli. Nekem a magyarországi út előtt három nappal állt be a derekam. De úgy, hogy nem tudtam leülni/felállni egyedül. A zoknit, cipőt Papi adta fel. Hova forduljon az ember az utolsó napokban…?! Elektrosokkoltam, kencéztem, meleg”búzáztam”. Csodálatos volt a 13+6 órás repülőút. Otthon meg kihez forduljon az ember? Végig szenvedtem a három hetet. Folyamatos fájdalmam volt. Visszaértünk. A háziorvosunk épp másnap indult Magyarországra a négy hetes szabijára. Keresnem kellett egy másik háziorvost, az egyből CT-re küldött. Szerencsére semmi komoly, most specialistához járok. Még van két hete, hogy rendbe tegyen.

    Egymást támogatjuk Papival és megalakítottuk a “kriplik” társaságát. A szemcsepegtetések és nyújtási gyakorlatok között persze ezerrel készülünk a Nyugati Körútra. Két hete még rezgett a léc… Majdnem halasztanunk kellett, de felszívtuk magunkat és azon vagyunk, hogy ne kelljen. Papi már majdnem teljesen felkészítette Juniort az útra. Én meg már megterveztem az egészet. Megfontoltuk az ötleteket (vlog, drón), amiket felvetettetek arra a problémára, hogy hogyan adjunk hírt magunkról abban a két hónapban, mert, hogy blog írására nem lesz se idő, se energia. Arra jutottunk, hogy mi alkalmatlanok vagyunk a technikai vívmányok kihasználására. A menetrend cseppet feszített. Videókat eddig se készítettünk soha. Nem éreztük szükségét. Egy szó, mint száz a blogra fogunk pár sort és képeket feldobni egy-egy érdekesebb helyről, vagy nagyobb részről, amit bejártunk. Hasonló bejegyzések lesznek majd, mintha Viber-en vagy WhatsApp-on írnánk üzeneteket. Ha majd visszajöttünk és megírjuk a szokásos beszámolót a fotóalbumokkal, akkor ezeket a rövid bejelentkező üzeneteket el fogjuk távolítani a blogról.

    Íme a tervezett útvonal. Az óramutató járásával ellentétesen fogunk haladni. A piros kukacok idő – és nem időjárás – függvényében lesznek teljesítve. Az északi kék karikához csak csónakkal vagy repülővel lehet eljutni. Mi valószínűleg a csónakos opciót fogjuk választani. A nyugati kék karika egy kis sziget, ahova nagy valószínűséggel Juniorral kompolunk át. A belső kék kör még kérdéses, ha marad idő meglesz, ha nem halasztjuk.

    A tervek szerint három nagy tájegységet járnánk be: Kimberley, Pilbara és a Shark-Bay (Cápa-öböl) környékét. Meglátjuk meddig jutunk el ebben a két hónapban, mert csak a Kimberley szélének az elérése 5 nap vezetésbe kerül. A haza út is 4 nap vezetés, úgyhogy 9 nap csak a kocsiban üléssel fog eltelni reggeltől késő délutánig. De erre szokták mondani, hogy “valamit valamiért”!

  • Egyéb

    Küldetés teljesítve!

    IGEEEEEEEN, sikerült megmászni az Ulurut!

    Boldogabb voltam, mint mikor Perth környékén rátaláltunk a sztromatolitokra. Itt az elején szólok, hogy erről a kiruccanásról kerültek fel képek a Flickr-re is. Csak mert most tudtuk meg, hogy az egyik kedves olvasónk mindig a képekkel kezdi először, s utána olvassa csak a szöveget, ezért most rendhagyó módon a bejegyzés elején említjük meg a képeket. De ne szaladjunk annyira előre.

    Idén a Húsvét és az ANZAC megint jó párost alkottak. Három szabit kellett beáldozni, hogy 10 napot kapjunk cserébe. Naná, hogy mi megjátszottuk. Eredetileg az volt a terv, hogy majd a 11 hetes július-augusztus-szeptemberi utunk során “beugrunk” az Uluruhoz és megmásszuk őkelmét. Ezzel az ötlettel csak az volt a baj, hogy ha valami oknál fogva le van zárva az ösvény (ismét), akkor már szinte esélyünk sem lesz megmászni, mert 2019. október 26-án az Ausztrál Kormány visszaadja az Ulurut az őslakosoknak és ők végleg megtiltják a szikla megmászását. Minden mást ugyanúgy engedélyeznek, kivéve a csúcshódítást. Ezért azt gondoltuk, hogy Húsvétkor adunk egy utolsó előtti esélyt és ha mégsem sikerülne, akkor maradna még egy leges-legutolsó esély július-augusztusban. De hogy Papit idézzem: bármelyik hétvégén felrepülhetünk ide és autót bérelve beautózunk. Erre én: felőlem minden hétvégén felrepülhetünk, rajtam aztán nem múlik, én benne vagyok. Aztán mikor megmutattam neki a mostani autós út+sátras szállás versus repülés+autó bérlés+drága szállás $$$$ dollárjait, akkor már nem volt ennyire lelkes.

    Annó 2008 április 13-án jártunk ott utoljára és akkor három napon át, naponta többször is próbálkoztunk, de folyton le volt zárva az ösvény. Most az egész 10 napos nyaralást erre az egy küldetésre szántuk. Nem mozdultunk rá az Olgákra és a Kings Canyonra, hisz azokat 2008-ban kivégeztük. Csak a megmászásra koncentráltunk. Első körben három éjszakát foglaltam be a kempingben és úgy voltunk vele, ha muszáj, akkor majd hosszabítgatunk addig, amíg fel nem jutunk.

    Szombat korán reggel elindultunk. A cél Coober Pedy volt, ami nagyjából félúton van (850 km). Délután 4 körül meg is érkeztünk. Bejelentkeztünk a kempingbe, sétáltunk egyet a városban és vacsorára isteni pizzát ettünk. Az étlapon kiszúrtunk két helyi különlegességet, de nem mertük bevállalni. Kengurú vagy emu húsos pizzát lehetett volna enni. Viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap csak egy kicsivel kevesebb (755 km) volt hátra az Uluru-ig. Este nyolc óra húsz perckor egy hatalmas széllökés csapott le ránk a kempingben. Aludtunk már szeles/esős időben a tetősátorban, de ez most nagyon durva volt. Az volt az érzésünk, hogy a szél mindjárt felkapja Juniort tetősátrastul, katapapistul és én már a sárga ösvényt vízionáltam az “Óz a nagy varázslóból”. Csak Totó kutya hiányzott. Legfőképp azon aggódtunk, hogy nehogy tönkre menjen a sátor az illesztékeknél a nagy rángatásban, csőhöz súrlódásban, mert akkor a két hónapos nyugati-körutunkon bajban leszünk. Úgy tombolt a szél, hogy a zárt sátorban lobogott a hajam. Azt hittük 1-2 óra és vége. Hát nem. Kemény éjszakánk volt. Egész éjjel ez a cirkusz ment. Papinak néha sikerült bealudnia. Én hajnali 3-ig “imádkoztam” vagyis küldtem el a szelet és minden családtagját melegebb éghajlatra. Majd 3-kor beájultam, nyálcsorgatás és 5:30-kor egy újabb széllökés ébresztett minket. Eldurrant az agyunk és ha már fent voltunk úgy döntöttünk csukunk a sötétben és elindulunk, így legalább szép nyugisan érünk az Uluru-hoz.

    Az ikonikus űrhajó Coober Pedy-ben. Már 2008-ban is rácsodálkoztunk. A 22 évente sötétség (Pitch Black) című film forgatásából maradt itt.

    Az út eseménytelen volt. Egy fénykép erejéig megálltunk Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határán. Rengeteg elütött kengurút láttunk az út szélén és az úton. Szinte 100 méterenként 1-1 tetem. A frissekből 8-10 fős varjú csapatok és néha egy-egy sas lakmározott. Ami feltűnt az a sok autóroncs, amit ott hagytak az út két oldalán. Két dolog jöhet szóba: vagy elrettentés céljából vagy anyagi megfontolásból maradtak ott. Valószínűleg az utóbbi igaz, de azt nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem kötelezi a tulajdonosokat a “szemét” eltakarítására. Port Augusta-tól a határig, ami kb. 1000 km 22 roncsot számoltunk össze.

    Délután 15:55-kor gurultunk be az egyetlen kempingbe, ami az Uluru mellett van. A Húsvét és a két hetes iskolaszünet miatt rengetegen voltak. Külön embert küldtek ki a kemping behajtójához, aki irányította a tömeget, mert igencsak hosszú sor torlódott fel a bejelentkezéskor. Az autók, lakókocsik, utánfutók már kint araszoltak a főúton, kisebb dugót kialakítva. Harmincöt percnyi sorbanállás után következtünk mi. Ekkor már délután fél 5 volt, s ahogy a kemping recepcióján megtudtam NYITVA VOLT AZ ULURU CSÚCS-ÖSVÉNY. IGEEEEN! EZ AZ AMIÉRT JÖTTÜNK! Gizi azt mondta, hogy reggel óta nyitva van, úgyhogy, ha akarjuk akkor megmászhatjuk. Köszi Gizi, 16:30 van. Legalább 15 perc az Uluru innen autóval, az ösvényt pedig 17:00-kor zárják a naplemente miatt. Nem szeretnénk elkapkodni. Gyors megnéztük az időjárás előrejelzést másnapra. Mivel ugyanolyan időt jósoltak, mint mára, ezért abból indultunk ki, ha ma nyitva volt, akkor holnap is nyitva lesz. Beálltunk a helyünkre, kinyitottuk a sátrat és felállítottuk a légyhálós konyha sátrat is, mert rengeteg légy volt.

    Elnézést az angol szavakért, a munkatársaknak feliratoztam a képeket és nem akartam újra csinálni. A fehér karikával jelölt részen megy fel az ösvény és a sárga nyílnál van az Uluru csúcsa.

    Másnap nem órára keltünk. Papi mászott le először a létrán és felkiabált, hogy a nyúl belecsinált a papucsába és az enyémbe is. Hát persze, hiszen Húsvét hétfő van! A húsvéti nyuszi mindenhol megtalál.  Még szerencse, hogy a kempingben szanaszét bóklászó gyerekek nem szedték össze a könnyen jött finomságokat. Nyugisan megettük a húsvéti sonkát főtt tojással és tormával. Lefojtottuk egy kis mákos bejglivel, majd kivégeztük a csokinyuszikat. Mindet befaltuk. Most már itt az ideje, hogy nekimenjünk a sziklának.

    Mint megtudtuk a rendszer úgy működik, hogy a parkőrök két óránként megnézik a meteorológiai állomások adatait az Uluru környékén és az adatok alapján eldöntik, hogy megnyitják-e az ösvényt vagy sem. Erről értesítik a közeli turista/információs központokat, kempingek/motelek/hotelek recepcióit. A két órás ellenőrzés miatt a nap folyamán bármikor bezárhatják és megnyithatják az ösvényt. A megmászásra alkalmas időt rengeteg feltétel szűkíti. Itt a lista, amit ellenőriznek a parkőrök és ha a felsoroltak közül egy is teljesül, akkor nem nyitják meg az ösvényt: ha elmúlt délután 5 óra, ha 36 fokot vagy annál többet jósolnak napközben, ha a szél sebessége a szikla tetején eléri a 25 csomót, ha az elkövetkező 3 órában 20% az esély esőre, ha több mint 20%-a a sziklának nedves, ha az elkövetkező 3 órában 5% az esély viharra, ha felhő fedi a szikla tetejét, ha épp mentést végeznek és ha az őslakosoknak valamilyen kulturális ceremónia van folyamatban. Amúgy ha az itt felsorolt feltételek egyike sem következik be, akkor a nyári hónapokban 6:30-17:00-ig, a téli hónapokban pedig 7:00:17:00-ig van nyitva. Magyarul baromi nagy szerencse és türelem kell a sikeres csúcshódításhoz. Hát türelemből én nem álltam jól. Az, hogy valaki a napfelkeltét a csúcsról nézze meg esélytelen. Az egyik munkatársunknak megadatott ez, igaz 1994-ben. Gondolom akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok. Ő hajnali 5:30-kor mászott fel és mesélte, hogy hihetetlen látvány volt, ahogy a felkelő Nap egy végtelen hosszú fekete kúpot “rajzolt” az Uluru mögé.

    A fehér nyíl mutatja a szikla-ösvényt, ami le van zárva. Papi jobbra a kép szélén közelebbről is megszemléli a zárt kaput. Nem érdemes átmászni, egy kamera figyeli a kaput és borsos pénzbüntetés jár a szabálysértőnek.

    Előző este online megvettem a parkbelépőt, ami 25 dollár/fő három napra. Csak ez az opció van. Nem lehet csak egy napra venni. Nekünk mondjuk ez pont megfelelt. Délelőtt 10 órára össze is kapartuk magunkat. Behaladtam a kemping irodájába és szomorúan távoztam onnan. A hirdető táblán az állt: megmászás bezárva az erős szél miatt. Papi optimista volt. Azt mondta menjünk oda, sétáljuk körbe a sziklát és mire végzünk nyitva lesz a kapu. A sziklakört a kapunál kezdtük. Biztos, ami biztos, hááátha a kempingben nem frissítették a kiírást. Sajnos nem így volt. Zárva volt és rengeteg ember ücsörgött ott, várta, hogy megnyissák az ösvényt. Mi nekiindultunk a körnek, ami a kitérőkkel kb 12 km hosszú. Minden extra látnivalót útba ejtettünk. Őslakos sziklarajzokat, vízgyűjtő helyeket, amik most csont szárazak voltak. Ismét rengeteg képet lőttünk a szikláról. Délután kettő körül, mikor az utolsó kanyarból kifordultunk “hangyákat” láttam a sziklán. Atyaég! EMBEREK A SZIKLÁN!!! Megnyitották az ösvényt! Gyerünk siessünk nehogy lemaradjunk. Az utolsó 500 métert szinte futva tettük meg. A kapunál megtudtuk, hogy délben nyitották azt meg. Beléptünk rajta és elindultunk felfelé a “kellemes” 28-30 fokban. Hosszú embersor kígyózott előttünk.

    Az Uluru körül

    Egy érdekes erózió. Mi csak Darth Vader fejnek hívtuk.

    Legyekből soha sincs hiány… Van egy elméletem: ha az emberiség kihal, akkor vagy a legyek, vagy a hangyák, vagy a csótányok fogják uralni a Földet.

    Még mindig a körséta

    Őslakos szikla”rajzok”. Feljebb északon láttunk ezeknél kifinomultabb vonalvezetést.

    Az első 100 méteren nincs lánc. Mint később megtudtuk az egyik parkőrtől ez azért van így, mert ha valaki nehezen küzdi fel magát a láncokig, akkor gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e tovább mennie, mert ennél csak nehezebb lesz. A szikla szinte tükörsima, mint a jég. Bakancs nem szükséges, de túracipő ajánlatos. Hihetetlen, de voltak olyanok, akik mezítláb vagy vietnámi “tanga” papucsban mászták meg. Hogy van az, hogy a parkőrök kétóránként ellenőrzik az időjárást, nehogy a vizes felület vagy az erős szél miatt leessen valaki, de nem ellenőrzik azt, hogy van-e megfelelő lábbeli az embereken. A sima, kopott sportcipő úgy csúszott a sziklán, mint a korcsolya a jégen. A mi bordás cipőnk egy centit se csúszott meg.

    A sportcipősök kétféleképp jöttek le: vagy guggolva csúsztak, vagy leültek és a hátsójukon csúsztak lefelé, mint a csúszdán. Az út első egyharmada – a láncos rész – a legmeredekebb. Egyes részein a 45 fokos meredekséget is eléri. Egyáltalán nem egyszerű felfelé haladni. Többször megálltunk, hogy behozzuk az 5 méterenként elhasznált oxigén hiányunkat, na meg persze, hogy a látványban is gyönyörködjünk. Meglepődve láttuk, hogy minden korosztály képviseltette magát. Az 5-6 éves gyerekektől a 70+ felettiekig mindenki ott araszolt felfele. A láncon cseppet elgondolkodtunk, hogy mi lehetett a terv, mert az oszlopok magassága kb 60 cm lehetett. Ez igencsak kényelmetlen volt. Felfelé még csak-csak segített, de lefelé, megdőlve előre eléggé veszélyes volt. Szerencsénk volt, mert a túra végén elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol a parkőr elmondta, hogy miért olyan alacsonyan van a lánc. Reméljük ez csak egy vicc, bár az itt eltöltött 11 év után hajlunk arra, hogy elhiggyük. Az történt ugyanis – legalábbis az anekdóta szerint -, hogy anno megrendelték “Jim”-től a lánc sort. Azt mondták neki, hogy idefigyelj Jim, mi csípőmagasságú láncot kérünk ide. Nem azt mondták neki, hogy egy méter magasan húzzál ide ki egy kapaszkodó, láncos oszlopsort, hanem azt, hogy csípőmagasság. De kinek a csípője?! Hát Jim, aki alacsony növésű volt magát vette alapul, plusz hozzájött még, hogy le kellett fúrni az oszlopokat a sziklába. Így lett a láncsor picit térd feletti magasságú. (Kicsit félve írom ide, de ez az egész történet annyira tipikusan Ozzi… )   🙁

    Több dolgot nem értünk a történetben. Az egyik, hogy amikor Jim lefúrta az első két-há-négy oszlopot, hogy a csudába nem tűnt fel senkinek, hogy túl alacsony az egész? A másik: jó pár oszlopot le kellett fúrnia, biztos eltartott egy darabig. Nem ellenőrizte közben senki? Vagy amikor átvették, miért nem mondták azt neki, hogy na öreg, szedd ki és csináld újra. A harmadik dolog, hogy az oszlopok között a lánc nagyon lazára van hagyva, gyakorlatilag leér a sziklára középtájon. Papi szerint egyszerűen lehetne orvosolni a problámát, amivel a magasság-ügy is szinte megoldódna. Ki kellene venni annyi láncszemet amennyi ahhoz szükséges, hogy feszes legyen a lánc és kész, sokkal biztonságosabb lenne a mászás. Nagyon vicces és egyben veszélyes az egész. A láncos részen van még egy érdekes dolog. Állandóra ki van helyezve két defibrillátor. Minden évben szívinkfartust kap ezen a meredek részen néhány ember, szóval nem véletlen az elővigyázatosság.

    Emberek, nem hangyák.

    Megnyitották az ösvényt!

    Embersor kígyózik felfelé…

    Délután kettőkor mi is nekivágtunk. Vannak, akik gatyaféken jönnek lefelé.

    Papi araszol felfelé, háttérben az Olgák. Itt szépen látni, hogy mennyire laza a lánc.

    Az egyik defibrillátor. Made in USA.

    Némelyik szakasz közelít a 45 fokos emelkedőhöz

    A láncos rész leküzdése után szinte már csak a nagy szikla tetején kígyózik az ösvény. A felezővonalhoz hasonló fehér szaggatott festést kell követni. Ne gondoljuk, hogy ez a szakasz egyszerű. A lentről látott barázdák – amik úgy néznek ki mint a párhuzamos csúszdák – itt fent néhol 10-20 méter magas hupnik, amiket lánc nélkül kell leküzdeni. A tetején lévő ösvény jobbra-balra, le-fel kígyózik. Néhol keskeny gerincen kell átkelni, néha pedig egészen kint megy az ösvény a szikla szélén. Egy rossz mozdulat és 200-300 métert zuhan az ember. Nincs megállás a szikla aljáig. Esélytelen túlélni. Úgyhogy csak óvatosan! A szikla legmagasabb pontja 348 méterre van a talajszinttől. Gyönyörű a kilátás fentről, még a 45 kilóméterre fekvő Olgákig is el lehet látni. Picit elidőztünk a csúcson. Minden percét kiélveztük. Észrevettük, hogy 4G erősségű térerő van fent a szikla tetején, majd szétrobbantak a telefonok. Erre nem számítottunk a semmi közepén, de kihasználtuk az alkalmat. Még videótelefonáltunk is Magyarországgal az Uluru tetejéről.

    A láncos rész utáni “sétaösvény” a szikla tetején.

    Már majdnem a csúcson.

    Felértünk! Megmásztuk az Ulurut!

    Nem rohantunk vissza. Fél órát bámészkodtunk, pihengettünk, telefonálgattunk és persze fényképezgettünk.

     

    Üdvözlet az Uluru csúcsáról a lemenő nap fényében.

    Egy kis magassági összehasonlítás: Ki hol helyezkedik el az Uluru-hoz képest. (kép forrása: internet)

    Aztán elindultunk lefele. Útközben egymást előzgettük egy 65-70+ japán bácsikával és nénikével. Mi sem haladtunk lassan, de a néni, mint a villám úgy hasított lefelé. Pedig itt aztán nem okos dolog rohanni. Csak egyszer kell hibázni. Előttünk haladtak a sorban és a láncos rész előtt 300-400 méterrel a japán néni picit összeszólalkozott a japán bácsival, majd a néni ismét gázt adott és szinte lerohant a szikláról. Bácsika előttünk halad. Aztán a láncos résznél lelassult, így mi beelőztünk. Jócskán le is hagytuk. Sokkal könnyebb volt lefele jönni, mint azt gondoltuk. Mivel tapadt a cipőnk nem volt gond.

    Olyan 50 méterre lehettünk a bácsika alatt ekkor. Mögöttünk két apuka és három, tizenkét év alatti gyerek a hátsójukon csúszva araszolt lefelé. Előttünk a láncos rész kezdetén két teltkarcsú nő üldögélt és felfelé tekintgetett. Mi olyan 80-100 méterre lehettünk a nőktől, mikor az egyik elkezdett sipítozva üvölteni. Úristen! Fogják meg! Kapják el! Ott bukfencezik lefele valaki! KAPJÁÁÁK EL!!! Jézusom! Ott! Ott! Először azt hittük, hogy csak viccelnek, mert amikor mentünk felfelé a lefelé jövők egyfolytában süketeltek. Ez még csak a kezdet… Lesz ennél durvább is… Még legalább két óra mire felértek… stb. Beletelt 1-2 másodpercbe mire felfogtuk, hogy nem viccel.

    A japán bácsika, akit megelőztünk a láncos rész tetejéről elkezdett bukfencezve zuhanni. A nők azért visítottak, mert a mögöttünk lévő gyerekek az övéik voltak és attól féltek, hogy a japán bácsi egy dominó effektussal ledarál mindenkit és minket is, de legfőképp a gyerekeket. A bácsi úgy 20-30 métert zuhanhatott. Amikor felnéztem én már csak azt láttam, hogy az egyik oszlopba beleakadva fekszik. Ez volt a szerencséje. Ha nem a lánc irányába bukfencezik le, hanem attól jobbra vagy balra picit, akkor senki nem állítja meg és közel 250 méter zuhanás után szörnyethal. A sapkája, fényképezőgépe és telefonja elrepült. A telefon meg se lett, az valahol a szikla aljában van. Mi egy picit tanácstalanul néztünk egymásra és vissza az öregre, hogy menjünk-e segíteni. A nő látta, hogy tétovázunk és mondta, hogy ők már hívták is a parkőröket, illetve a gyerekekkel lévő apukáknak van elsősegély képesítésük és akik már el is kezdtek  visszamászni a bácsihoz, aki ott feküdt vízszintesen beakadva az egyik oszlopba. Időközben fentről is leért oda valaki, így már három megtermett férfi segített a bácsinak.

    Beletelt 5-10 percbe, mire a bácsit felültették. Szerencsére hosszú ujjú ing, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta, így nem nyúzta le a bőrt magáról. De valószínűleg nagyon megüthette magát, mert nagyon-nagyon lassan tudták csak letámogatni. A saját lábán jött le, mondjuk a három faszi támogatta rendesen. Mi délután 5 körül értünk le és úgy voltunk megvárjuk, míg leér a bácsi. Meglepő volt, hogy a kiküldött parkőr szinte nem is foglalkozott az öreggel. Egy vokitoki volt a kezében, abba beszólt néha. Mikor a bácsi 6 óra előtt pár perccel leért oda se ment megkérdezni, hogy mi van vele. Mentőt se hívtak. Semmi. A bácsi pár percet ült a kapunál. A fiúk adtak neki vizet, hogy igya meg. Majd a bácsi felállt és a csoportjukból néhány nyugdíjas japán visszatámogatta a buszukhoz. Nagyon hamar megvan a baj, úgyhogy ne hősködjünk. Viszont mindent megér. Aki teheti ne hagyja ki. Még van szűk hat hónap, hogy megmásszátok! Hajrá! Feledhetetlen élmény!

    A csúcsról lefelé jövet. Fehér nyíl: Olgák. Sárga nyíl: Papi ereszkedik le a láncos részen. Piros nyíl: japán bácsika Papi mögött. A jobb oldali alacsonyabb perem szélétől kezdett el a bácsika lefele “bukfencezni”.

    A fehér nyíl tetején a japán bácsi, akit három férfi támogat lefele.

    Várjuk a naplementét egy “jól sikerült” szelfivel… Rendőrségi figyelmeztetés: aki a képen látható P. Pétert (alvilági nevén, Papit) látja azonnal hívja a 112-őt!

    Lement a Nap.

    Feljebb írtam, hogy nem feszültünk rá a napfelkeltékre és a naplementékre, de mivel a japán bácsika bevárásával már majdnem este hat óra volt, úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük az Ulurut naplementében. Gyönyörű mélyvörös színe volt, megérte várni.

    Húsvét hétfő és a küldetés teljesítve. Mivel még egy napra volt itt szállásunk másnap urasan keltünk fel. Bementünk az üdülőközpontba reggelizni, befoglaltunk este 6-ra egy étterembe vacsorára (mert előző nap mikor ünnepelni akartunk teltház volt) és elautóztunk az Olgákhoz. Most csak a rövidebb hasadékhoz sétáltunk be. A hosszabbat már teljesítettük 2008-ban. Az Olgák legmagasabb sziklája 200 méterrel magasabb (546 m) az Ulurunál. Egyenlőre még nem lehet megmászni, de mi nyitottak vagyunk… A Dűne-kilátónál láttunk egy érdekes dolgot. Mivel itt nem nagyon van térerő (kivéve az Uluru tetején és az üdülő központban), ezért segélyhívásokra az alábbi képen látható szerkezetet telepítették ide. Nem ez volt az első ilyen, amibe belefutottunk. Nagyon ötletes. Egy parabola elé egy mobiltelefontartót tettek. Ha beletesszük a mobilunkat az erre kijelült tartóba a parabola valahonnan “varázsol” bele térerőt. Nem kamu, működik. Kipróbáltuk.  🙂

    Olgák a Dűne-kilátótól.

    Még az Ulurut is lehet látni a Dűne-kilátótól.

    Olgák. Tisztességes nevén: Kata Tjuta

    Az Olgák egyik méretes sziklafala. A sárga nyíl hegyén állok rózsaszín ingben és hangyafing méretben.

        

    Dél-Ausztrália szimbóluma a Sturt Desert Pea (sivatagi borsó)

    Szerdán már indultunk is haza. Útközben láttunk egy bóklászó dingót az út mellett, ami ritka dolog errefelé. A jól bevált tervet követve félúton Coober Pedy-ben éjszakáztunk megint. A Big4 kemping saját pizzázója isteni pizzákat gyárt. Vetekszik az elsővel, amit idefelé jövet próbáltunk ki.

    Korán nyugovóra tértünk, de egy négy fős kínai férfitársaságtól nem tudtunk elaludni. Este hat óta üvöltözve “beszélgettek”, erős a gyanú, hogy politikáról, sajnos nem értettük őket, mert ők más tájszólást beszéltek, mint mi.  :-).  Jólvan, végülis még csak este hat van, tízig bármit lehet csinálni, akár flexezhetnének is. Háromnegyed 11-kor eldurrant az agyunk. Érdekes, hogy megint csak nekünk. Biztos velünk van baj.

    Papi fogta magát és odasétált a tábortűz körül ülő és valami rettentő büdös levest szürcsölgető fickókhoz és beállt közéjük. Egy darabig csak állt felettük, mert nem akarta megzavarni a leghangosabb fickó mondandóját, gondolta, hátha így is észre veszik magukat. Nem vették észre. Mármint magukat. De Papi szerint őt sem, egészen addig, amíg meg nem szólalt.. Ekkor Papi illedelmesen megkérte őket, hogy folytassák halkabban azt, amit csinálnak, de a legjobb lenne, ha ők is eltennék magukat holnapra. Erre a főkolompos visszakérdezett: itt vagytok mellettünk? Nem, hárommal (!) arrébb mondta Papi és elköszönt tőlük. Onnantól kezdve kuss volt. Itt tartunk, hogy szólni kell?! Hogy nem csak ők vannak egy kempingben? Szánalmas. Ettől eltekintve szuper jó kis kirándulás volt. A tíz napra tervezett túra a sikeres csúcshódítást követően hat napra redukálódott. Ez alatt a hat nap alatt összesen 3333 km-t vezettünk le. Alkalmunk volt az augusztusi, hosszú út előtt tesztelni Junior új “bugyrát” is. Jó döntés volt, hogy beruháztunk erre a beépített fiókrendszerre. Így majd kevesebbet kell ki-be cigánykodni azalatt a két hónap alatt.

    Nem volt egyszerű beszerelni. A lego és az ikea keresztezéséből született ez a fiókrendszer. Délutánonként munka után elszöszmötöltünk vele egy hetet, de megérte.

    Már majdnem kész.

    A végeredmény. Nem csak szép és igényes, de nagyon hasznos is!

  • Egyéb

    Osztriga telep

    A “Mozduljunk ki valahova, jó az idő, járassuk meg Juniort” mozgalom keretében egy újabb érdekességet kerestünk fel egy kis fosszília gyűjtögetéssel egybekötve. Az előző bejegyzésben említett drónozós munkatársunk miután megtudta, hogy oda vagyok/gyunk a kövületekért elmesélte, hogy amikor gyerek volt sok időt töltött a nagymamájánál Mannum-ban. Mannum a Murray-folyó partján fekszik és mint tudjuk egy korábbi bejegyzésemből a meredek partfal tele van tengerisün maradványokkal. A múltkori gyűjtés alkalmával elhatároztuk, hogy ide vissza fogunk jönni, hogy még több sünit gyűjthessünk.

    Munkatársunk cseppet ferde szemmel nézte rajongásomat eme “kődarabok” iránt. Mint megtudtuk azért, mert mikor ott gyerekeskedett Dunát… akarom mondani Murray-folyót lehetett volna rekeszteni a sok tengerisünivel. Rengeteg volt belőle. Nem is nagyon van értéke. Ráadásul ők azt hitték (még most is), hogy ez valami tengeri csillag féle. Abból gondolták, hogy csillag alakú varrat van a hátán. Felvilágosítottam, hogy ez tengeri sün és nem tengeri csillag. Bejelölt nekünk a térképen öt lehetséges helyet, ahol tuti találni fogunk ősmaradványokat. Bepakoltunk egy kis piknik kaját, kalapácsokat, vésőket és elindultunk. Sajnos az első négy magán területen, farmokon, kerítésen belül volt. Bár szerintem beengedtek volna kopácsolni ha megkérdezzük, de akkor nem volt érkezésünk arra. Az utolsó hely viszont egy felhagyott kőfejtő volt, mindjárt az út mellett. Bekanyarodtunk. Süni menyország! Úgy szedegettük, mint a lehullott gyümölcsöt a földről. Előszőr mindent felkapkodtunk, még a sérülteket is. Később már szelektáltunk, mert 6 zacskónál jártunk. Csak a nagyon szép ép példányokat. Végül már csak a különlegeseket.

    Itt nem találtunk olyan formájút, mint Swan Reach-nél múltkor. Ott többnyire gömböc alakúakat gyűjtöttünk. Maga a szikla 50 millió évvel ezelőtt alakult ki az akkori tengerfenéken és öt különböző rétegsor figyelhető meg rajta. A legalsó, legidősebb réteg a Mannum formáció és 23-19 millió évet ölel magába. Sárgás-narancssárgás színű réteg és rengeteg tengerisün fosszília konzerválódott benne: Lovenia forbesi. A “love” a nevében az alakjára utal, szív alakú sünök. Tényleg millió szám hemzsegnek, 99%-ban ilyeneket találtunk.

    Ahogy már említettem 99%-ban a szív alakú “Lovenia forbesi” dominált.

    Ez még szorult helyzetben van… de ott hagytuk, mert sérült példány.

    A második rétegsor a Morgan mészkőréteg, ami világosabb sárgás-krémszínű és szintén fosszíliában gazdag. Monostychia Australis-t lehet ebben találni. Ez egy lapos, diszkoszra hasonlító tengerisün fajta. A ma élő példányokat a népnyelv “sand dollar” vagy hableány pénz-ként emlegeti. Állítólag rengeteg ilyen ma élő példány van Nyugat-Ausztrália partjainál. Már alig várom, hogy belefulladjak… Ebből is találtunk egy keveset, de tényleg csak párat. Mivel vékonyak, laposak, ezért nagyon könnyen sérülnek. Ritka az ép példány.

    Itt épp, hogy csak kikandikál.

    “Monostychia Australis” avagy a Hableány pénze.

    Ebben a rétegsorban rengeteg ilyen lapos tengerisün látható, csak sajnos sérült állapotban. De egészen jól kivehető a keresztmetszetük.

    Találtam viszont egy pici sünit, ami egyik fajba sem sorolható. Kilóg a sorból. Ma is vannak élő példányai. Itthon a vitrinben van nekem egy.

    Ez az a különleges formájú. A bal oldali: napjainkban előfordulő egyed. A jobb oldali: fosszília. Hasonló rücskök láthatóak az oldalán és a formája is ugyanolyan.

    Méretaránnyal!

    A harmadik rétegsor a Loxton Sand (homok) formáció, ahol kagyló-és csigaházakat lehet találni. Erre a rétegre nem feszültünk rá. Talán ha egy csiga fosszíliát hoztunk haza. A negyedik a Northwest Bend formáció, amiben osztriga héjat lehet találni. Az utolsó záróréteg a Blanchtown Clay (agyag) réteg, ebben nincs semmi ősmaradvány.

    Tisztításra várakozva…

    Volt amit benne hagytam az “anya” kőzetben, nem akartam bolygatni nehogy sérüljenek. Ezeket a virágcserepeimbe szoktam tenni, a növények tövéhez. Jól mutatnak…

    Miután kellő mennyiséget magunkévá tettünk egy újonnan felfedezett folyóparti panorámaúton autóztunk végig. Átkompoltunk az ingyenes kompok egyikével a folyó túlpartjára, piknikeztünk egyet és elindultunk, hogy megnézzük a híres “Kagyló Dombot” (Shell Hill-t) a Black Hill nevű hely közelében. Nem egyszerű megtalálni, földutakon kell tekeregni. El is tévedtünk egyszer, de végül megtaláltuk. Nevét onnan kapta, hogy az egész domb megkövesedett osztrigahéjból áll.

    Kora 5 millió év és a déli féltekén ez az egyetlen olyan hely, ahol az osztriga réteg – amely hat méter vastag – szinte a felszínen van. 1931-ben Clarke bácsi úgy gondolta, hogy ebből hasznot lehet húzni. Ott vannak a kagylóhéjak a felszínen, még ásni sem kell. Épített egy zúzdát és egy 50 méter hosszú futószalagot a völgybe és elkezdte ellapátolni a dombot. Porrá zúzta a héjakat és eladta a környező farmereknek “műtrágya” gyanánt (kalcium karbonát). Négy embert foglalkoztatott. A kagyló héja olyan kemény volt, hogy az acélpengéket 8 óránként kellett cserélni. A zúzda 1946-ban zárt be végleg. Ha jól végigpásztázzuk a völgyet találhatunk a zúzdára utaló romokat. Maga a domb nagyon látványos formában maradt fent. A parkoló szintje az, ameddig ellapátolták a dombot anno. A placc közepén meghagytak egy magaslatot, amin még fa is nőt. Ez lehetett a domb valódi magassága. A központi dombon nagyon jól látszik, hogy az egész 100%-ban osztriga héjból épül fel. Ha belegondolunk, hogy ezek valaha élő kagylók voltak, akkor itt igencsak hemzseghetett az élet a sekély tengerben. Ez felfoghatatlanul nagy mennyiség. Csak álltunk ott és bámultuk a dombot. Én  kétszer is körbejártam és még Juniort is mellé állítottuk méretaránynak.

    Rálátás a Murray-folyóra. A bal oldali távoli ág a folyó fő ága. Jobbra egy holtág.

    Átkompolás. Hihetetlen, de ingyenes az összes komp a Murray-folyón. Ráadásul 24 órás szolgálatban vannak a komposok.

    Piknik a túlparton.

    A 6 méter vastag és 5 millió éves osztriga domb.

    Egészen közelről. Semmi töltike anyag, csak kagylóhéjak.

    Junior, mint méretarány.

    Pirossal berajzoltam a domb eredeti formáját mielőtt elkezdték elhordani.

    Egy eredeti kép a zúzdáról, ami innen a domb tetőről a gravitációt kihasználva működött.

    Ha valaki unja már a tengerpartokat és szívesen kirándulna a folyó irányába, akkor ez egy jó kis választásnak tűnhet. Mannum mellett van egy kisebb vízesés is, amit érdemes felkeresni, de csak akkor, ha voltak esőzések előtte, különben csont száraz. Mi ezt most kihagytuk, mivel tavaly karácsony óta nem volt felénk számottevő eső. A következő kimozdulás tengerparti szobrokról fog szólni. Annyit elárulok, hogy nem homok szobrok.

  • Egyéb

    Koromfekete sziklák a rejtett öbölben

    Munkatársunk betöltötte a 40-et és őt is elérte a drón őrület. Szülinapjára egy drónt kapott, amivel szórakoztatja magát. Tőle hallottunk erről az eldugott helyről, ő is ide jár le drónozni. Mutatott is pár videót, amit ő készített a magasból delfinekről és körbe-körbe, körözve úszó lazac csoportról. Ez utóbbi lenyűgöző volt. Olyan mintha David Attenborough-t néztünk volna.

    Az öblöt nem egyszerű megközelíteni. Az utolsó 100-200 méteren már ösvény sincs. Meredek sziklán kell leereszkedni és azt is figyelni kell, hogy apály legyen. De megéri. A hely neve Carrickalinga és bő egy órás autóút délre Adelaide-től. A szomszéd faluban Normanville-ben jártunk már többször is, de Carrickalinga valahogy mindig kimaradt. Most pótoltuk. Egy hibát követtünk csak el, nem dobtunk be fürdőcuccot. Szóval, ha ti arra jártok és jó az idő ne hagyjátok otthon a fürdőrucit.

    Carrickalinga-ba érkezve hajtsunk le a tengerpartra és a parttal párhuzamosan vezessünk az aszfalt úton északi irányba egészen az utolsó parkolóig. A tengerpart itt homokos, de az északi szegletében sziklák “nőttek ki” szuper kis természetes medencéket kialakítva, amiknek az alja homokos. A kölkök megőrülnek ezekért a medencékért. Még mi is. A medencék néhol sziklalabirintussá alakulnak át. Itt már derékig-nyakig ér a víz. Kiváló hely sznorkellezni vagy csak áztatni magunkat, néha kimászni a sziklákra napfürdőzni, majd újra csobbani. A víz kristálytiszta. Kiváló hely a strandolásra. Kezdhetjük a túrát lubickolással vagy zárhatjuk vele a kirándulást is.

    Az egyik kis pancsoló medence

    A mélyebb, labirintusos rész

    A parkolóból egy keskeny gyalogösvény indul fent a sziklák magasságában gyönyörű rálátással a tengerre. Amikor egy nagy bokor mellett már elhaladtunk, akkor egy “V”alakú elágazáshoz érünk. Válasszuk a bal oldali ágat lefelé. A jobb oldali ág magasan fent a sziklaperemen folytatódik és onnan lemászni az öbölbe nagyon veszélyes, szinte lehetetlen küldetés. Bár Papi erre mindig azt szokta mondani, hogy egyszer meg lehet próbálni… többször meg már nem lesz rá alkalom, mert…

    Ha a bal oldali ágon “lecsorgunk” a sziklafal aljáig akkor a sziklákon és tengeri növényeken tovább ugrálva haladjunk kb 100 métert és elérjük az öblöt. Csak óvatosan az ugrálással, mert néhol olyan mély a felhalmozott növény, hogy akár térdig is besüppedhetünk és alatta már ott a tengervíz, meg a sziklák. Könnyen lábtörés lehet a vaktában ugrándozásnak. Ha elértük a homokos öblöt tömegre nem kell számítani. Nem sokan másznak el idáig. Amúgy ez az öböl 20-30 perces sétára van a parkolótól, attól függően hogy mennyit bámészkodik az ember. Az öbölben lehet fürdeni, sznorkellezni.

    A szikla tetején futó ösvény

    A kilátás…

    Van egy eldugott barlang is, ahova sajnos a horgászok szemetet halmoztak fel. Az északi részén az öbölnek pedig ott vannak azok az érdekes, koromfekete sziklák. Nekem úgy tűnt, hogy ezek a sziklák nagyon hasonlítanak a feljebb lévő Hallett Cove-i padlizsánlila sziklákhoz. Papit itt is megtalálták az UFO-k, de sajnos most is itt hagyták. 🙂

    Útközben

    Egy érdekes óriási hasadék, Papi ott van méretaránynak

    Meg is érkeztünk a rejtett öbölbe. Az a fekete lyuk rejti a barlangot. Papi itt is odaállt méretaránynak, csak sajnos terepszínű ruhában volt. De ott van.

    Így néz ki közelről a fekete szikla

    Gallygömböc

    Papit pont fejen találta az UFO sugár, de hiába a tökéletes pozíció, elmaradt az űrutazás.

    Piknikkel és fürdőzéssel ismét felkerekíthetjük a túrát egy egész napos kiruccanásra. A következő bejegyzésben szó lesz egy ritkaság számba menő, 5 millió éves osztriga telepről.

  • Egyéb

    A Port Willungai csónakbarlangok

    Egy szép napos délelőttön elzarándokoltunk a Port Willungai csónakbarlangokhoz, melyekre véletlenül találtam rá pár hónappal ezelőtt. Épp a közeli sziklás/omladékos tengerpartól készítettünk három dimenziós modellt helikopteres felmérésből és amikor a környéket pásztáztam az interneten, felugrott egy kép a “barlang sorról”. Egyből kiszúrtam és értetlenkedve hümmögtem, hogy erről eddig miért nem hallottunk. Párszor már megfordultunk azon a tengerparton, csak mindig máshol mentünk le a partra és ezért kiesett a látókörünkből. Most viszont célzottan indultunk neki.

    Port Willunga tisztes távolból

    Port Willunga egykor fontos kikötő volt, főleg gabonát vittek innen a hajók mindenfelé. A parkolóból egyből a régi, 1868-ban épült móló megmaradt fa oszlopai szúrják ki a szemünket. Kevesen tudják de ez a második móló. Az elsőt 1853-ban építették és 3-400 méterrel északabbra a régi Port Road végéből nőtt ki. Ha kitartóan vizslatjuk a területet egy kis szerencsével rábukkanhatunk valamiféle maradványokra is. A parkolóból lesétáltunk a mólóhoz, hogy közelebbről is szemügyre vehessük. Gyönyörű napsütéses időt sikerült megcsípnünk. A víz türkizkék, a homok szikrázóan fehér volt és a háttérben pedig aranyló sárgán világított a magas homokkő szikla, amiben a barlangok fekete lyukként tátongtak. Ezeket a barlangokat a halászok vájták ki annak idején. Itt tartották a csónakokat, hálókat és horgász/halász cuccokat. Bejáratukat fa/fém ajtó zárta és beton rámpa vezetett le a homokos partra. Az ajtók már rég eltűntek, elkorhadtak vagy csak eltüzelték. A barlangok most üresen bámulják a tengert. Meleg nyári napokon népszerűek a strandolók körében, kellemes hűvös az idő bent és árnyékot is ad. Mindegyikbe bementünk/bemásztunk. Voltak olyanok, amikben oldalra polcok voltak bevésve/beásva. De volt olyan is, amiben egy külön kis oldalszoba volt kialakítva. Egészen szürreális képeket is lehet készíteni, ha különböző napszakban/időjárásban keressük fel a helyet.

    Port Willunga az 1868-as móló maradványaival

    Port Willunga csónakbarlangok

      

    Balra egy korai kép a barlangokról (forrás: internet), jobbra: ahogy manapság kinéznek

         

    A nyugodt  tenger láttán nehéz elképzelni, hogy a környéken rengeteg hajóroncs fekszik a tengerfenekén. A “Star of Greece” 1868-ben épült Belfastban. Teherszállító hajóként élte életét, majd itt viharba került és zátonyra futott. Ha szerencsénk van apálykor láthatjuk innen a roncsot. Elsétáltunk a barlangoktól északra lévő fosszíliákkal teli magas mészkősziklákhoz is, ahol Papit megkörnyékezték az UFO-k. Már a fénycsík is elindult felé, hogy felszippantsák, de valamiért meggondolták magukat.

    Itt jártak, de itt hagytak…

    Ha jó az idő akár egy egynapos programot is tervezhetünk ide, strandolással egybekötve. A parkoló oldalában fent a szikla tetején ingyenes BBQ sütő van kialakítva, szép rálátással a tengerpartra. Adelaidetől csak 40 perc autókázás. A következő bejegyzésben egy másik Adelaide-hez közeli rejtett gyöngyszemet vesézünk ki. Mostanában igyekszünk olyan helyeket felkeresni, kinyomozni melyek nem annyira felkapottak.