Posts Tagged ‘Ausztrália’

  1. Küldetés teljesítve!

    május 9, 2019 by kata_papi

    IGEEEEEEEN, sikerült megmászni az Ulurut!

    Boldogabb voltam, mint mikor Perth környékén rátaláltunk a sztromatolitokra. Itt az elején szólok, hogy erről a kiruccanásról kerültek fel képek a Flickr-re is. Csak mert most tudtuk meg, hogy az egyik kedves olvasónk mindig a képekkel kezdi először, s utána olvassa csak a szöveget, ezért most rendhagyó módon a bejegyzés elején említjük meg a képeket. De ne szaladjunk annyira előre.

    Idén a Húsvét és az ANZAC megint jó párost alkottak. Három szabit kellett beáldozni, hogy 10 napot kapjunk cserébe. Naná, hogy mi megjátszottuk. Eredetileg az volt a terv, hogy majd a 11 hetes július-augusztus-szeptemberi utunk során “beugrunk” az Uluruhoz és megmásszuk őkelmét. Ezzel az ötlettel csak az volt a baj, hogy ha valami oknál fogva le van zárva az ösvény (ismét), akkor már szinte esélyünk sem lesz megmászni, mert 2019. október 26-án az Ausztrál Kormány visszaadja az Ulurut az őslakosoknak és ők végleg megtiltják a szikla megmászását. Minden mást ugyanúgy engedélyeznek, kivéve a csúcshódítást. Ezért azt gondoltuk, hogy Húsvétkor adunk egy utolsó előtti esélyt és ha mégsem sikerülne, akkor maradna még egy leges-legutolsó esély július-augusztusban. De hogy Papit idézzem: bármelyik hétvégén felrepülhetünk ide és autót bérelve beautózunk. Erre én: felőlem minden hétvégén felrepülhetünk, rajtam aztán nem múlik, én benne vagyok. Aztán mikor megmutattam neki a mostani autós út+sátras szállás versus repülés+autó bérlés+drága szállás $$$$ dollárjait, akkor már nem volt ennyire lelkes.

    Annó 2008 április 13-án jártunk ott utoljára és akkor három napon át, naponta többször is próbálkoztunk, de folyton le volt zárva az ösvény. Most az egész 10 napos nyaralást erre az egy küldetésre szántuk. Nem mozdultunk rá az Olgákra és a Kings Canyonra, hisz azokat 2008-ban kivégeztük. Csak a megmászásra koncentráltunk. Első körben három éjszakát foglaltam be a kempingben és úgy voltunk vele, ha muszáj, akkor majd hosszabítgatunk addig, amíg fel nem jutunk.

    Szombat korán reggel elindultunk. A cél Coober Pedy volt, ami nagyjából félúton van (850 km). Délután 4 körül meg is érkeztünk. Bejelentkeztünk a kempingbe, sétáltunk egyet a városban és vacsorára isteni pizzát ettünk. Az étlapon kiszúrtunk két helyi különlegességet, de nem mertük bevállalni. Kengurú vagy emu húsos pizzát lehetett volna enni. Viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap csak egy kicsivel kevesebb (755 km) volt hátra az Uluru-ig. Este nyolc óra húsz perckor egy hatalmas széllökés csapott le ránk a kempingben. Aludtunk már szeles/esős időben a tetősátorban, de ez most nagyon durva volt. Az volt az érzésünk, hogy a szél mindjárt felkapja Juniort tetősátrastul, katapapistul és én már a sárga ösvényt vízionáltam az “Óz a nagy varázslóból”. Csak Totó kutya hiányzott. Legfőképp azon aggódtunk, hogy nehogy tönkre menjen a sátor az illesztékeknél a nagy rángatásban, csőhöz súrlódásban, mert akkor a két hónapos nyugati-körutunkon bajban leszünk. Úgy tombolt a szél, hogy a zárt sátorban lobogott a hajam. Azt hittük 1-2 óra és vége. Hát nem. Kemény éjszakánk volt. Egész éjjel ez a cirkusz ment. Papinak néha sikerült bealudnia. Én hajnali 3-ig “imádkoztam” vagyis küldtem el a szelet és minden családtagját melegebb éghajlatra. Majd 3-kor beájultam, nyálcsorgatás és 5:30-kor egy újabb széllökés ébresztett minket. Eldurrant az agyunk és ha már fent voltunk úgy döntöttünk csukunk a sötétben és elindulunk, így legalább szép nyugisan érünk az Uluru-hoz.

    Az ikonikus űrhajó Coober Pedy-ben. Már 2008-ban is rácsodálkoztunk. A 22 évente sötétség (Pitch Black) című film forgatásából maradt itt.

    Az út eseménytelen volt. Egy fénykép erejéig megálltunk Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határán. Rengeteg elütött kengurút láttunk az út szélén és az úton. Szinte 100 méterenként 1-1 tetem. A frissekből 8-10 fős varjú csapatok és néha egy-egy sas lakmározott. Ami feltűnt az a sok autóroncs, amit ott hagytak az út két oldalán. Két dolog jöhet szóba: vagy elrettentés céljából vagy anyagi megfontolásból maradtak ott. Valószínűleg az utóbbi igaz, de azt nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem kötelezi a tulajdonosokat a “szemét” eltakarítására. Port Augusta-tól a határig, ami kb. 1000 km 22 roncsot számoltunk össze.

    Délután 15:55-kor gurultunk be az egyetlen kempingbe, ami az Uluru mellett van. A Húsvét és a két hetes iskolaszünet miatt rengetegen voltak. Külön embert küldtek ki a kemping behajtójához, aki irányította a tömeget, mert igencsak hosszú sor torlódott fel a bejelentkezéskor. Az autók, lakókocsik, utánfutók már kint araszoltak a főúton, kisebb dugót kialakítva. Harmincöt percnyi sorbanállás után következtünk mi. Ekkor már délután fél 5 volt, s ahogy a kemping recepcióján megtudtam NYITVA VOLT AZ ULURU CSÚCS-ÖSVÉNY. IGEEEEN! EZ AZ AMIÉRT JÖTTÜNK! Gizi azt mondta, hogy reggel óta nyitva van, úgyhogy, ha akarjuk akkor megmászhatjuk. Köszi Gizi, 16:30 van. Legalább 15 perc az Uluru innen autóval, az ösvényt pedig 17:00-kor zárják a naplemente miatt. Nem szeretnénk elkapkodni. Gyors megnéztük az időjárás előrejelzést másnapra. Mivel ugyanolyan időt jósoltak, mint mára, ezért abból indultunk ki, ha ma nyitva volt, akkor holnap is nyitva lesz. Beálltunk a helyünkre, kinyitottuk a sátrat és felállítottuk a légyhálós konyha sátrat is, mert rengeteg légy volt.

    Elnézést az angol szavakért, a munkatársaknak feliratoztam a képeket és nem akartam újra csinálni. A fehér karikával jelölt részen megy fel az ösvény és a sárga nyílnál van az Uluru csúcsa.

    Másnap nem órára keltünk. Papi mászott le először a létrán és felkiabált, hogy a nyúl belecsinált a papucsába és az enyémbe is. Hát persze, hiszen Húsvét hétfő van! A húsvéti nyuszi mindenhol megtalál.  Még szerencse, hogy a kempingben szanaszét bóklászó gyerekek nem szedték össze a könnyen jött finomságokat. Nyugisan megettük a húsvéti sonkát főtt tojással és tormával. Lefojtottuk egy kis mákos bejglivel, majd kivégeztük a csokinyuszikat. Mindet befaltuk. Most már itt az ideje, hogy nekimenjünk a sziklának.

    Mint megtudtuk a rendszer úgy működik, hogy a parkőrök két óránként megnézik a meteorológiai állomások adatait az Uluru környékén és az adatok alapján eldöntik, hogy megnyitják-e az ösvényt vagy sem. Erről értesítik a közeli turista/információs központokat, kempingek/motelek/hotelek recepcióit. A két órás ellenőrzés miatt a nap folyamán bármikor bezárhatják és megnyithatják az ösvényt. A megmászásra alkalmas időt rengeteg feltétel szűkíti. Itt a lista, amit ellenőriznek a parkőrök és ha a felsoroltak közül egy is teljesül, akkor nem nyitják meg az ösvényt: ha elmúlt délután 5 óra, ha 36 fokot vagy annál többet jósolnak napközben, ha a szél sebessége a szikla tetején eléri a 25 csomót, ha az elkövetkező 3 órában 20% az esély esőre, ha több mint 20%-a a sziklának nedves, ha az elkövetkező 3 órában 5% az esély viharra, ha felhő fedi a szikla tetejét, ha épp mentést végeznek és ha az őslakosoknak valamilyen kulturális ceremónia van folyamatban. Amúgy ha az itt felsorolt feltételek egyike sem következik be, akkor a nyári hónapokban 6:30-17:00-ig, a téli hónapokban pedig 7:00:17:00-ig van nyitva. Magyarul baromi nagy szerencse és türelem kell a sikeres csúcshódításhoz. Hát türelemből én nem álltam jól. Az, hogy valaki a napfelkeltét a csúcsról nézze meg esélytelen. Az egyik munkatársunknak megadatott ez, igaz 1994-ben. Gondolom akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok. Ő hajnali 5:30-kor mászott fel és mesélte, hogy hihetetlen látvány volt, ahogy a felkelő Nap egy végtelen hosszú fekete kúpot “rajzolt” az Uluru mögé.

    A fehér nyíl mutatja a szikla-ösvényt, ami le van zárva. Papi jobbra a kép szélén közelebbről is megszemléli a zárt kaput. Nem érdemes átmászni, egy kamera figyeli a kaput és borsos pénzbüntetés jár a szabálysértőnek.

    Előző este online megvettem a parkbelépőt, ami 25 dollár/fő három napra. Csak ez az opció van. Nem lehet csak egy napra venni. Nekünk mondjuk ez pont megfelelt. Délelőtt 10 órára össze is kapartuk magunkat. Behaladtam a kemping irodájába és szomorúan távoztam onnan. A hirdető táblán az állt: megmászás bezárva az erős szél miatt. Papi optimista volt. Azt mondta menjünk oda, sétáljuk körbe a sziklát és mire végzünk nyitva lesz a kapu. A sziklakört a kapunál kezdtük. Biztos, ami biztos, hááátha a kempingben nem frissítették a kiírást. Sajnos nem így volt. Zárva volt és rengeteg ember ücsörgött ott, várta, hogy megnyissák az ösvényt. Mi nekiindultunk a körnek, ami a kitérőkkel kb 12 km hosszú. Minden extra látnivalót útba ejtettünk. Őslakos sziklarajzokat, vízgyűjtő helyeket, amik most csont szárazak voltak. Ismét rengeteg képet lőttünk a szikláról. Délután kettő körül, mikor az utolsó kanyarból kifordultunk “hangyákat” láttam a sziklán. Atyaég! EMBEREK A SZIKLÁN!!! Megnyitották az ösvényt! Gyerünk siessünk nehogy lemaradjunk. Az utolsó 500 métert szinte futva tettük meg. A kapunál megtudtuk, hogy délben nyitották azt meg. Beléptünk rajta és elindultunk felfelé a “kellemes” 28-30 fokban. Hosszú embersor kígyózott előttünk.

    Az Uluru körül

    Egy érdekes erózió. Mi csak Darth Vader fejnek hívtuk.

    Legyekből soha sincs hiány… Van egy elméletem: ha az emberiség kihal, akkor vagy a legyek, vagy a hangyák, vagy a csótányok fogják uralni a Földet.

    Még mindig a körséta

    Őslakos szikla”rajzok”. Feljebb északon láttunk ezeknél kifinomultabb vonalvezetést.

    Az első 100 méteren nincs lánc. Mint később megtudtuk az egyik parkőrtől ez azért van így, mert ha valaki nehezen küzdi fel magát a láncokig, akkor gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e tovább mennie, mert ennél csak nehezebb lesz. A szikla szinte tükörsima, mint a jég. Bakancs nem szükséges, de túracipő ajánlatos. Hihetetlen, de voltak olyanok, akik mezítláb vagy vietnámi “tanga” papucsban mászták meg. Hogy van az, hogy a parkőrök kétóránként ellenőrzik az időjárást, nehogy a vizes felület vagy az erős szél miatt leessen valaki, de nem ellenőrzik azt, hogy van-e megfelelő lábbeli az embereken. A sima, kopott sportcipő úgy csúszott a sziklán, mint a korcsolya a jégen. A mi bordás cipőnk egy centit se csúszott meg.

    A sportcipősök kétféleképp jöttek le: vagy guggolva csúsztak, vagy leültek és a hátsójukon csúsztak lefelé, mint a csúszdán. Az út első egyharmada – a láncos rész – a legmeredekebb. Egyes részein a 45 fokos meredekséget is eléri. Egyáltalán nem egyszerű felfelé haladni. Többször megálltunk, hogy behozzuk az 5 méterenként elhasznált oxigén hiányunkat, na meg persze, hogy a látványban is gyönyörködjünk. Meglepődve láttuk, hogy minden korosztály képviseltette magát. Az 5-6 éves gyerekektől a 70+ felettiekig mindenki ott araszolt felfele. A láncon cseppet elgondolkodtunk, hogy mi lehetett a terv, mert az oszlopok magassága kb 60 cm lehetett. Ez igencsak kényelmetlen volt. Felfelé még csak-csak segített, de lefelé, megdőlve előre eléggé veszélyes volt. Szerencsénk volt, mert a túra végén elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol a parkőr elmondta, hogy miért olyan alacsonyan van a lánc. Reméljük ez csak egy vicc, bár az itt eltöltött 11 év után hajlunk arra, hogy elhiggyük. Az történt ugyanis – legalábbis az anekdóta szerint -, hogy anno megrendelték “Jim”-től a lánc sort. Azt mondták neki, hogy idefigyelj Jim, mi csípőmagasságú láncot kérünk ide. Nem azt mondták neki, hogy egy méter magasan húzzál ide ki egy kapaszkodó, láncos oszlopsort, hanem azt, hogy csípőmagasság. De kinek a csípője?! Hát Jim, aki alacsony növésű volt magát vette alapul, plusz hozzájött még, hogy le kellett fúrni az oszlopokat a sziklába. Így lett a láncsor picit térd feletti magasságú. (Kicsit félve írom ide, de ez az egész történet annyira tipikusan Ozzi… )   🙁

    Több dolgot nem értünk a történetben. Az egyik, hogy amikor Jim lefúrta az első két-há-négy oszlopot, hogy a csudába nem tűnt fel senkinek, hogy túl alacsony az egész? A másik: jó pár oszlopot le kellett fúrnia, biztos eltartott egy darabig. Nem ellenőrizte közben senki? Vagy amikor átvették, miért nem mondták azt neki, hogy na öreg, szedd ki és csináld újra. A harmadik dolog, hogy az oszlopok között a lánc nagyon lazára van hagyva, gyakorlatilag leér a sziklára középtájon. Papi szerint egyszerűen lehetne orvosolni a problámát, amivel a magasság-ügy is szinte megoldódna. Ki kellene venni annyi láncszemet amennyi ahhoz szükséges, hogy feszes legyen a lánc és kész, sokkal biztonságosabb lenne a mászás. Nagyon vicces és egyben veszélyes az egész. A láncos részen van még egy érdekes dolog. Állandóra ki van helyezve két defibrillátor. Minden évben szívinkfartust kap ezen a meredek részen néhány ember, szóval nem véletlen az elővigyázatosság.

    Emberek, nem hangyák.

    Megnyitották az ösvényt!

    Embersor kígyózik felfelé…

    Délután kettőkor mi is nekivágtunk. Vannak, akik gatyaféken jönnek lefelé.

    Papi araszol felfelé, háttérben az Olgák. Itt szépen látni, hogy mennyire laza a lánc.

    Az egyik defibrillátor. Made in USA.

    Némelyik szakasz közelít a 45 fokos emelkedőhöz

    A láncos rész leküzdése után szinte már csak a nagy szikla tetején kígyózik az ösvény. A felezővonalhoz hasonló fehér szaggatott festést kell követni. Ne gondoljuk, hogy ez a szakasz egyszerű. A lentről látott barázdák – amik úgy néznek ki mint a párhuzamos csúszdák – itt fent néhol 10-20 méter magas hupnik, amiket lánc nélkül kell leküzdeni. A tetején lévő ösvény jobbra-balra, le-fel kígyózik. Néhol keskeny gerincen kell átkelni, néha pedig egészen kint megy az ösvény a szikla szélén. Egy rossz mozdulat és 200-300 métert zuhan az ember. Nincs megállás a szikla aljáig. Esélytelen túlélni. Úgyhogy csak óvatosan! A szikla legmagasabb pontja 348 méterre van a talajszinttől. Gyönyörű a kilátás fentről, még a 45 kilóméterre fekvő Olgákig is el lehet látni. Picit elidőztünk a csúcson. Minden percét kiélveztük. Észrevettük, hogy 4G erősségű térerő van fent a szikla tetején, majd szétrobbantak a telefonok. Erre nem számítottunk a semmi közepén, de kihasználtuk az alkalmat. Még videótelefonáltunk is Magyarországgal az Uluru tetejéről.

    A láncos rész utáni “sétaösvény” a szikla tetején.

    Már majdnem a csúcson.

    Felértünk! Megmásztuk az Ulurut!

    Nem rohantunk vissza. Fél órát bámészkodtunk, pihengettünk, telefonálgattunk és persze fényképezgettünk.

     

    Üdvözlet az Uluru csúcsáról a lemenő nap fényében.

    Egy kis magassági összehasonlítás: Ki hol helyezkedik el az Uluru-hoz képest. (kép forrása: internet)

    Aztán elindultunk lefele. Útközben egymást előzgettük egy 65-70+ japán bácsikával és nénikével. Mi sem haladtunk lassan, de a néni, mint a villám úgy hasított lefelé. Pedig itt aztán nem okos dolog rohanni. Csak egyszer kell hibázni. Előttünk haladtak a sorban és a láncos rész előtt 300-400 méterrel a japán néni picit összeszólalkozott a japán bácsival, majd a néni ismét gázt adott és szinte lerohant a szikláról. Bácsika előttünk halad. Aztán a láncos résznél lelassult, így mi beelőztünk. Jócskán le is hagytuk. Sokkal könnyebb volt lefele jönni, mint azt gondoltuk. Mivel tapadt a cipőnk nem volt gond.

    Olyan 50 méterre lehettünk a bácsika alatt ekkor. Mögöttünk két apuka és három, tizenkét év alatti gyerek a hátsójukon csúszva araszolt lefelé. Előttünk a láncos rész kezdetén két teltkarcsú nő üldögélt és felfelé tekintgetett. Mi olyan 80-100 méterre lehettünk a nőktől, mikor az egyik elkezdett sipítozva üvölteni. Úristen! Fogják meg! Kapják el! Ott bukfencezik lefele valaki! KAPJÁÁÁK EL!!! Jézusom! Ott! Ott! Először azt hittük, hogy csak viccelnek, mert amikor mentünk felfelé a lefelé jövők egyfolytában süketeltek. Ez még csak a kezdet… Lesz ennél durvább is… Még legalább két óra mire felértek… stb. Beletelt 1-2 másodpercbe mire felfogtuk, hogy nem viccel.

    A japán bácsika, akit megelőztünk a láncos rész tetejéről elkezdett bukfencezve zuhanni. A nők azért visítottak, mert a mögöttünk lévő gyerekek az övéik voltak és attól féltek, hogy a japán bácsi egy dominó effektussal ledarál mindenkit és minket is, de legfőképp a gyerekeket. A bácsi úgy 20-30 métert zuhanhatott. Amikor felnéztem én már csak azt láttam, hogy az egyik oszlopba beleakadva fekszik. Ez volt a szerencséje. Ha nem a lánc irányába bukfencezik le, hanem attól jobbra vagy balra picit, akkor senki nem állítja meg és közel 250 méter zuhanás után szörnyethal. A sapkája, fényképezőgépe és telefonja elrepült. A telefon meg se lett, az valahol a szikla aljában van. Mi egy picit tanácstalanul néztünk egymásra és vissza az öregre, hogy menjünk-e segíteni. A nő látta, hogy tétovázunk és mondta, hogy ők már hívták is a parkőröket, illetve a gyerekekkel lévő apukáknak van elsősegély képesítésük és akik már el is kezdtek  visszamászni a bácsihoz, aki ott feküdt vízszintesen beakadva az egyik oszlopba. Időközben fentről is leért oda valaki, így már három megtermett férfi segített a bácsinak.

    Beletelt 5-10 percbe, mire a bácsit felültették. Szerencsére hosszú ujjú ing, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta, így nem nyúzta le a bőrt magáról. De valószínűleg nagyon megüthette magát, mert nagyon-nagyon lassan tudták csak letámogatni. A saját lábán jött le, mondjuk a három faszi támogatta rendesen. Mi délután 5 körül értünk le és úgy voltunk megvárjuk, míg leér a bácsi. Meglepő volt, hogy a kiküldött parkőr szinte nem is foglalkozott az öreggel. Egy vokitoki volt a kezében, abba beszólt néha. Mikor a bácsi 6 óra előtt pár perccel leért oda se ment megkérdezni, hogy mi van vele. Mentőt se hívtak. Semmi. A bácsi pár percet ült a kapunál. A fiúk adtak neki vizet, hogy igya meg. Majd a bácsi felállt és a csoportjukból néhány nyugdíjas japán visszatámogatta a buszukhoz. Nagyon hamar megvan a baj, úgyhogy ne hősködjünk. Viszont mindent megér. Aki teheti ne hagyja ki. Még van szűk hat hónap, hogy megmásszátok! Hajrá! Feledhetetlen élmény!

    A csúcsról lefelé jövet. Fehér nyíl: Olgák. Sárga nyíl: Papi ereszkedik le a láncos részen. Piros nyíl: japán bácsika Papi mögött. A jobb oldali alacsonyabb perem szélétől kezdett el a bácsika lefele “bukfencezni”.

    A fehér nyíl tetején a japán bácsi, akit három férfi támogat lefele.

    Várjuk a naplementét egy “jól sikerült” szelfivel… Rendőrségi figyelmeztetés: aki a képen látható P. Pétert (alvilági nevén, Papit) látja azonnal hívja a 112-őt!

    Lement a Nap.

    Feljebb írtam, hogy nem feszültünk rá a napfelkeltékre és a naplementékre, de mivel a japán bácsika bevárásával már majdnem este hat óra volt, úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük az Ulurut naplementében. Gyönyörű mélyvörös színe volt, megérte várni.

    Húsvét hétfő és a küldetés teljesítve. Mivel még egy napra volt itt szállásunk másnap urasan keltünk fel. Bementünk az üdülőközpontba reggelizni, befoglaltunk este 6-ra egy étterembe vacsorára (mert előző nap mikor ünnepelni akartunk teltház volt) és elautóztunk az Olgákhoz. Most csak a rövidebb hasadékhoz sétáltunk be. A hosszabbat már teljesítettük 2008-ban. Az Olgák legmagasabb sziklája 200 méterrel magasabb (546 m) az Ulurunál. Egyenlőre még nem lehet megmászni, de mi nyitottak vagyunk… A Dűne-kilátónál láttunk egy érdekes dolgot. Mivel itt nem nagyon van térerő (kivéve az Uluru tetején és az üdülő központban), ezért segélyhívásokra az alábbi képen látható szerkezetet telepítették ide. Nem ez volt az első ilyen, amibe belefutottunk. Nagyon ötletes. Egy parabola elé egy mobiltelefontartót tettek. Ha beletesszük a mobilunkat az erre kijelült tartóba a parabola valahonnan “varázsol” bele térerőt. Nem kamu, működik. Kipróbáltuk.  🙂

    Olgák a Dűne-kilátótól.

    Még az Ulurut is lehet látni a Dűne-kilátótól.

    Olgák. Tisztességes nevén: Kata Tjuta

    Az Olgák egyik méretes sziklafala. A sárga nyíl hegyén állok rózsaszín ingben és hangyafing méretben.

        

    Dél-Ausztrália szimbóluma a Sturt Desert Pea (sivatagi borsó)

    Szerdán már indultunk is haza. Útközben láttunk egy bóklászó dingót az út mellett, ami ritka dolog errefelé. A jól bevált tervet követve félúton Coober Pedy-ben éjszakáztunk megint. A Big4 kemping saját pizzázója isteni pizzákat gyárt. Vetekszik az elsővel, amit idefelé jövet próbáltunk ki.

    Korán nyugovóra tértünk, de egy négy fős kínai férfitársaságtól nem tudtunk elaludni. Este hat óta üvöltözve “beszélgettek”, erős a gyanú, hogy politikáról, sajnos nem értettük őket, mert ők más tájszólást beszéltek, mint mi.  :-).  Jólvan, végülis még csak este hat van, tízig bármit lehet csinálni, akár flexezhetnének is. Háromnegyed 11-kor eldurrant az agyunk. Érdekes, hogy megint csak nekünk. Biztos velünk van baj.

    Papi fogta magát és odasétált a tábortűz körül ülő és valami rettentő büdös levest szürcsölgető fickókhoz és beállt közéjük. Egy darabig csak állt felettük, mert nem akarta megzavarni a leghangosabb fickó mondandóját, gondolta, hátha így is észre veszik magukat. Nem vették észre. Mármint magukat. De Papi szerint őt sem, egészen addig, amíg meg nem szólalt.. Ekkor Papi illedelmesen megkérte őket, hogy folytassák halkabban azt, amit csinálnak, de a legjobb lenne, ha ők is eltennék magukat holnapra. Erre a főkolompos visszakérdezett: itt vagytok mellettünk? Nem, hárommal (!) arrébb mondta Papi és elköszönt tőlük. Onnantól kezdve kuss volt. Itt tartunk, hogy szólni kell?! Hogy nem csak ők vannak egy kempingben? Szánalmas. Ettől eltekintve szuper jó kis kirándulás volt. A tíz napra tervezett túra a sikeres csúcshódítást követően hat napra redukálódott. Ez alatt a hat nap alatt összesen 3333 km-t vezettünk le. Alkalmunk volt az augusztusi, hosszú út előtt tesztelni Junior új “bugyrát” is. Jó döntés volt, hogy beruháztunk erre a beépített fiókrendszerre. Így majd kevesebbet kell ki-be cigánykodni azalatt a két hónap alatt.

    Nem volt egyszerű beszerelni. A lego és az ikea keresztezéséből született ez a fiókrendszer. Délutánonként munka után elszöszmötöltünk vele egy hetet, de megérte.

    Már majdnem kész.

    A végeredmény. Nem csak szép és igényes, de nagyon hasznos is!


  2. “Homo sapiens” a Mungo Nemzeti Parkban

    április 19, 2019 by kata_papi

    Az ősi Mungo-tó kiszáradt medre

    A márciusi hosszú hétvégén “elugrottunk” abba a Mungo Nemzeti Parkba, ami idő hiányában anno a Simpson-sivatagból hazafelé jövet maradt el. Nem terveztünk sok mindent bele ebbe a három napba. Bázisunkat Mildura városába tettük, ami 4,5 órányi kocsikázásra van Adelaide-től. Útközben “urasan” megreggeliztünk egy kávézóban és ennek köszönhetően véletlenül egy újabb (ez már a harmadik) festett silóba botlottunk. Ha nem állunk meg abban a városban reggelizni, akkor nem is tudtunk volna erről.

    Kora délután szép nyugisan begurultunk Mildurába. Egyből a turista infó központba mentünk, mert be szerettünk volna foglalni a “Kínai Nagy Fal” vezetett túrára. Egyből lelövöm a poént: nem sikerült, pedig legalább fél órán át ment az egyeztetés, húza-vona, rimánkodás, extra telefonálgatások és mentő ötletek. Nem infósGizi hibájából. Szerintem az elgondolás rossz, amit a mai napig nem tudtam helyre tenni a sorvadó agyamban.

    Ezt most kivételesen színesre pingálták.

    Három államot érintettünk ezen a hosszú hétvégén. Dél-Ausztráliából indultunk, Viktória államban kempingeztünk és a Világörökség részét képező nemzeti park pedig Új-Dél-Walesben található. Indulás előtt 2 héttel felhívtam az információs irodát, hogy akkor befoglaljam a túrát a “Kínai Nagy Falhoz”. Gizi azt mondta, hogy hétvégén nincs őslakosok által vezetett túra, de vannak kisebb utazási irodák, akik szerveznek oda utat szombaton és vasárnap is, persze drágábban. Viszont hétfőn már lesz olyan aboriginal, akivel bemehetünk a területre. Mi viszont hétfőn szándékoztunk hazajönni. Végül abban maradtunk Papival, hogy akkor hétfőn reggel ismét kiautózunk a parkba és utána indulunk haza, ami azt vonja maga után, hogy késő este érkeznénk, aminek Papi annyira nem örült, hisz másnap meló.

    Szombat délután ott álltunk az információs irodában és a biztonság kedvéért mégiscsak be akartuk biztosítani a hétfő reggeli túránkat. Nagyon szerettük volna megnézni. Biztosra akartunk menni. Gizi elsőre azt mondta, hogy tud ez menni vasárnap is. Cseppet kikerekedett a szemem, mert nem ezt mondták a telefonban korábban. Öt-tíz percet csapkodta a billentyűzetet, elém tett két prospektust, amin két különböző társaság viszi ki az embereket. Már ott tartottunk, hogy a kettő közül az olcsóbbra be is fizettünk volna, mikor feljajdult Gizi. O-óóóóó. Sajnos ezen a hétvégén nem csinálnak túrát. De ne aggódjunk, mert hétfőn reggel 9-kor az önkéntes, őslakos által vezetett túra lesz. Öt perc gondolkodást kértünk. A túra 9-kor indul, fél órával kell előtte kint lenni a parkban, ami innen 1,5 óra. Ennek fényében reggel hatkor kell kelni, gyors sátorcsukás, összepakolás. Menni fog.

    Azt mondja Gizi nem kell befoglalni, megy ez ott a helyszínen is. Erre mi: foglald csak be, kifizetjük itt, nem akarunk ott a helyszínen a halál f….n szarakodni. Elkezdi felvinni a foglalást, már veszem elő a bankkártyát mikor Gizi felszisszen. Mi van? Mit láttál? Hát az van, hogy valami miatt a főoldalukon nem jelent meg a túraidőpontok között az, ami itt most felugrott neki, hogy a hétfő reggeli 9-es túra nem lesz megtartva. Miről beszélsz cica??!! Hát az van, hogy ezeket a túrákat önkéntes őslakosok vezetik (amúgy 50 dollár a túra ára) és csak hétfőtől-péntekig. Ezen már túl vagyunk Gizi, emlékszel, ezért foglalsz be nekünk hétfő reggel 9-re. Igen, tudom, de a hétfő munkaszüneti nap. SA-ban és VIC-ben igen, de a park NSW-ben van! Ott nem tudunk semmiféle munkaszüneti napról. Hiába téptem volna meg Gizit, nem lettünk volna beljebb. Szívesen elbeszélgettem volna azzal az őslakos csoporttal és megkérdeztem volna tőlük, hogy ki az aki hétköznap el tud menni egy olyan nemzeti parkba, ami a semmi közepén van. Olyannyira, hogy közel s távol semmi más látnivaló nincs. Ergo, aki idáig eljön, az azért jön, mert EZT SZERETNÉ MEGNÉZNI! Nem értem. Hát mikor máskor, ha nem a hosszú hétvégén mozdulnak meg az emberek. Pont, hogy ilyenkor kellene tartani a vezetett túrákat. Rég ki kellett volna rúgni a marketingesüket. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik szerették volna megnézni a Kínai Nagy Falat. Szívesen idepötyögném a magán véleményemet, de Papi úgyis kicenzúrázná. 🙂

    Mivel ez most nem jött össze, összeszedtünk pár friss prospektust a közelgő Nyugat-Ausztrál túránkhoz és elhajtottunk a kempingbe bejelentkezni. Utána lementünk a Murray-folyó partjára a 11-es zsiliphez és vártunk. Papi azt mondta, hogy biztos jönni fog valami. Vártunk. Még mindig vártunk. A szerencse Papi mellé szegődött, mert jött egy nagy, régi, gyönyörű lapátkerekes hajó és átzsilipelt. Nagy volt a boldogság. Az “i”-re a pontot a vacsora tette fel. A belvárosban a vasútállomáshoz közel találtunk egy olasz kajáldát, ahol isteni pizzát sütöttek kemencében.

    Óramutató járásával megegyezően: várunk és várunk, hoppá-jön valami, feltöltik a zsilipkamrát, lehet is tovább haladni

    Árvízszintek…

    Másnap nem keltünk hajnalban. Az egész napot a Mungo Nemzeti Parkra szántuk. A park a várostól 180 km-re van, ebből az utolsó 120 km rossz minőségű földúton. A park bejáratánál van egy személyzet nélküli látogatói központ kiállító teremmel, információs/magyarázó táblákkal. Ezt mindenki önállóan végigolvashatja. Majd aki szeretne az végig autózhat a 70 km hosszú körtúrán – de szigorúan csak terepjáróval – amin különböző álláspontok vannak és amihez egy A4-es információs brossúrát is adnak.

    A parkbelépő 8 dollár per autó, amit egy borítékba kell benyálazni és egy becsületkasszába bedobni. A röhögőgörcs akkor kapott el, mikor megláttunk egy fekete dossziét ezzel a felirattal: bankkártyás befizetés formanyomtatványa. Ha esetleg valakinél nem lenne 8 dollár készpénz, az fizethet bankkártyával is. Nekiül és kitölti: név, lakcím, összeg, kártya típusa, kártya száma, kártya lejárata, aláírás, dátum. Borítékba benyal, bedob és a park dolgozói majd levonják a 8 dollárt. A lehetőség adott, nem érheti szó a ház elejét, de azért ez így elég érdekes a mai világban…

      

    A Mungó-tó a 17 kiszáradt tavak egyike  a Willandra-tavakat magába foglaló Világörökségi területből. Hírnevét azzal alapozta meg, hogy 1969-ben itt találták meg a Mungo Lady-t (Mungo Hölgyet), aki a világ legidősebb, szertartásosan elhamvasztott személy. Legalábbis ezt állítják róla az okosok. Öt évvel később 1974-ben aztán megtalálták a Mungo Man-t (Mungo Férfit) is, aki a legidősebb emberi maradvány Ausztráliában és a legidősebb modern emberi csontváz, amit Afrikán kívül találtak. Ez a felfedezés 20 000 évről 42 000 évre duplázta az eddigi ismereteinket az ausztrál őslakos történelemről. Ha mindez nem lenne elég, akkor 2003-ban itt találták meg a világ legnagyobb kiterjedésű,  a jégkorszakban élt emberek lábnyomait.

    A Mungo-tó 150 000 évvel ezelőtt keletkezett és a Lachlan-folyó kezdte feltölteni 60 000 éve. Fénykorában 20 km hosszú, 10 km széles és 15 méter mély tó volt tele hallal és az elkövetkező 20 000 évben mindig tele volt vízzel. Aztán 16 000 évvel ezelőtt elkezdett kiszáradni és mára csak a bozótos tómeder és a keleti partján elterülő 30 km hosszú, néhol 40 méter magas félhold alakú (lunette) nagy homokdűne maradt fenn. Az 1860-as években ide érkező, többnyire kínai birkapásztorok nevezték el ezt az érdekes képződményt “Kínai Nagy Falnak”.

    A területen száraz és nedves időszakok váltakoztak az idő folyamán. A száraz időszakban a szél a tó partjáról a keleti oldalon összefújta a homokot/üledéket, kialakítva egy nagy, egybefüggő dűnét. Három különböző réteget lehet megfigyelni a dűnén. A legidősebb, pirosas-rózsaszínes a Gol Gol réteg, ami 100-120 000 éves. Erre rakódott rá a szürkés színű 25-50 000 éves Mungo réteg. Ezen pedig a 15-25 000 éves legfrissebb, sápadt barna Zanci réteg figyelhető meg. Ha jó időben sikerül meglátogatnunk a “Kínai Nagy Falat” gyönyörű színeket láthatunk. Ha pedig azon szerencsések közé tartozunk (mi most nem), akiknek sikerül bejutnia egy vezetett túrára, azok besétálhatnak a falhoz is. A túra bevisz a falhoz, a fal mögé és a fal tetejére. Megmutatnak egy ősi tűzrakó helyet is. Akinek nem sikerül bejutnia egy ilyen vezetett túrára, az csak tisztes távolból szemlélheti, ami nem az igazi, mert így a méretek nem annyira drasztikusak. Egy-egy dombocska vakondtúrásnak tűnik a távolból, míg ott állva egy méterre tőle ezek a kupacok akár 10 méter magasak is lehetnek. Nagyon sajnáljuk, hogy most nem sikerült ezt az erózió által furcsa formákkal tarkított nagy homokfalat megcsodálnunk.

    Mungo-tó felülről a 40 méter magas félhold alakú homokdűnével. (kép forrása: internet)

    Képzeljünk a bozótos helyére 15 méter mély vízfelületet

    A “Kínai Nagy Fal” messziről. Azok ott nem vakondtúrások.

    A Mungo Lady-t és Mungo Man-t a fent említett nagy homokdűne déli csücskénél találták meg. A Mungo Lady-t először részben elhamvasztották, majd csontjait porrá törték, újra elhamvasztották és egy sekély sírba temették. Korát 26 000 évesre becsülik. Mungo Man a tó partján élt nagyjából 42 000 évvel ezelőtt. Két alsó szemfogát fiatal korában elvesztette, valószínűleg egy rituálé alkalmával ütötték ki. Magassága 1,7 méter körüli volt. Őrlőfogai erősen karcosak és kopottak voltak. Idősebb korában ízületi gyulladás kínozta. A jobb könyökén annyira elhatalmasodott a betegség, hogy alig bírta már kinyújtani. Kb. ötven éves korában halt meg, ami szép kornak számított abban az időben. Családja meggyászolta és eltemette a homokdűne aljában. Hátán fekve, kezét keresztbe fektetve a lágyékán találták meg. Az egész testet vörös kőporral szórták be. S hogy hol vannak ők most? Mungo Lady hosszas egyeztetések után visszakerült szülőhelyére, de sajnos a gyors erózió miatt nem tudták még kialakítani a végleges sírhelyét. Jelenleg a Mungo Nemzeti Parkban egy széfben van elzárva, amit két kulcs nyit. Az egyik kulcs a kutatóknál van, a másik az Őslakos Öregek Tanácsánál. Mungo Man még mindig az Ausztrál Nemzeti Egyetemen van. Az őslakosok zúgolódnak, hogy most már vissza kellene temetni oda, ahova az őseik eltemették.

    A 42 000 éves Mungo Man. (kép forrása: internet)

    A 2003-ban felfedezett lábnyomok az utolsó jégkorszakból származnak. Koruk kb. 20 000 éves és ezek a legidősebb emberi lábnyomok, amiket Ausztráliában találtak és a legnagyobb kiterjedésű jégkorszaki lábnyomok a világon. Közel 500 nyomot számoltak össze 25 különböző nyomsávban. Akad köztük emlős és emu lábnyom is, de többségük embertől származik.

    Az tisztán látszik, hogy néhány felnőtt és gyerek ment át az agyagos, kiszáradt tómedren. Talán egy család. A gyerekek össze-vissza rohangáltak, ahogy a gyerekek szoktak. Előre szaladtak, aztán meg vissza. Rá egy-két napra egy másik csoport haladt arra. Ezek valószínűleg vadászok lehettek. Nagyokat léptek, szinte futottak. Lehet, hogy egy préda után. A lándzsájuk néha leért az anyagos földre és csíkot húzott. A lábnyomokat aztán homok fedte be. Mikor a kutatók megtalálták feltérképezték az egészet, digitálisan beszkennelték. Minden egyes lábnyomról gumiformát készítettek és kiöntötték a lábnyomokat. Ha valaki szeretné lépésről-lépésre végig követni a lábnyomok konzerválását, akkor itt egy link: http://www.visitmungo.com.au/footprint-replicas

    Közép Ausztráliából nyomolvasó őslakosok érkeztek, hátha sikerül kiolvasniuk valamit a nyomokból. A kutatók egy rendkívül érdekes nyomsávot is el tudtak különíteni. Egy egyenes lábnyomsor csak jobb lábnyomokkal, amik mélyebben nyomódtak bele az agyagba. A jobb lábhoz viszont nem találtak bal lábat. A nyomolvasók teljes bizonyossággal állították, hogy ez egy egylábú ember, aki nagyon gyorsan ugrált a vadászok után. A nyomokból kiolvasható volt, hogy a fél lábú ember nagyon magabiztosan ugrált, ebből arra következtettek, hogy nem egy sérült ember lábnyoma, hanem olyasvalakié, aki már régóta fél lábú volt. Harcban, vagy vadászat közben vesztette el a lábát? Így született? Vagy az ősi-őslakosok tudtak amputálni? Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni a választ ezekre a kérdésekre. A fennmaradt lábnyomok nagyon törékenyek, ezért 2006-ban betemették őket homokkal, hogy megóvják. Sajnos nem látogatható. Helyét titokban tartják. Viszont a látogató központ mögött kialakítottak egy nagy teret, építettek egy magaslatot a tér egyik oldalára. A tér a kiszáradt tómedret szimbolizálja ahova elhelyezték a lábnyomok másolatát, úgy ahogy azok fennmaradtak.

    A 20 000 éves jégkorszaki lábnyomok. (kép forrása: internet)

    (kép forrása: internet)

    Másolatok a lábnyomokról

    Szóval elmentünk a Világörökség részét képező Mungo Nemzeti Parkba és úgy jártunk, mint a Magyar népmesékben a király, akinek a bíró okos lánya vitt is ajándékot meg nem is. “Kínai Nagy Fal”? Mungo Man? Mungo Lady? Jégkorszaki lábnyomok? Láttuk is meg nem is. Híresek? Igen, de nem látogathatóak.

    Viszont megcsináltuk a parkban futó 70 kilóméteres terepjárós körtúrát. A kör egyirányú, ha elindulsz rajta nem lehet visszafordulni. Esős időben le van zárva. Ha valaki csak emiatt jönne ide, ne tegye. Nem nagy szám. Picit olyan, mint a Simpson-sivatag. Egy nyomtávú, néhol homokos ösvény. Bozótos erdőn, kiszáradt tómedreken halad keresztül. Egy információs füzetke jár a túrához, ami megmagyarázza az egyes álláspontokon látottakat. Az elején a Red Top kilátóig még akár érdekes is lehet, de utána semmi különös. Visszafordulni meg ugye nem lehet.

    A túra az 1869-ben épült nagy birkanyíró állomással kezdődik. Nagyon jó állapotban maradt fent ez a fa épület. Alatta rengeteg kenguru hűsölt. A “Kínai Nagy Fal” kilátó egészen közel enged a falhoz, de nem eléggé. Picit bámészkodtunk ott és kacérkodtunk a gondolattal (inkább csak én), hogy átléphetnénk a korláton és cseppet közelebb osonhatnánk, de aztán Papi visszarántott a valóságba. Amúgy ez a hely az őslakosok egyik szent helye a sok közül. Mikor visszaértünk a parkolóba Juniort közrefogta az ellenség. Kenguruk kerítették be. Még Papitól sem rettentek meg. Sőt mint a zombik elkezdtek feléje menni és kaját követeltek. Alig tudtuk lerázni őket, nagyon erőszakosak voltak.

    A következő megálló a Red Top kilátó volt, ami a félhold alakú homokdűne déli részén van. Itt fel kell kaptatni autóval a dűne tetejére, ahonnan szépen látszik az erózió munkája. Innen az út befordul a dűne mögé és erdőkön, mezőkön halad tovább. Van egy kis kitérő egy kúthoz, ahol egy oszladozó kenguru teteme feküdt az ásott kút szájánál. Voltak olyan okosak a mesteremberek, hogy úgy rácsozták le a kutat, hogy a rácsok között a szomjas állat még befért, de kijönni valami miatt már nem tudott. Éhen halt a kút mellett. Csak azt nem értem, hogy ha ez egy látványosságként van feltüntetve a brossúrán, akkor a park dolgozói miért nem takarítják el?! Lehet túl csipkelődő vagyok, de a “Kínai Nagy Fal” körüli mizéria elborította az agyamat és még azóta sem tettem túl rajta magam. Ez a hétköznapi “nyitva tartás” nagyon kiverte a biztosítékot nálam.

    Az 1869-ben kínaiak által épített birkanyíró állomás. Fénykorában évi 50 000 birkát nyírtak itt meg. Az összes faanyagot kézzel fűrészelték méretre. Építésénél “pit saw” technikás fűrészelést alkalmaztak, amit magyarul talán gödör technikának fordítanék. Azaz ástak egy nagy gödröt, átfektették rajta a gerendát, egy ürge lent volt a gödörben, egy pedig fent és egy hosszú fűrészt rángattak fel s alá.

    Juniort bekerítették

    Hát nem most láttak először fehér embert…

    A 70 km-es körtúra alatt egy elhagyatott régi istállóba botlottunk

    A kút …

    … és áldozata

    Mindezek ellenére jól éreztük magunkat a hosszú hétvégén. Ismét egy érdekes szegletét ismertük meg Ausztrália történetének. Hazafelé egy másik útvonalat választottunk. Jól döntöttünk, mert így véletlenül belefutottunk Big Lizzie-be, amit mi csak az ausztrál birodalmi lépegetőnek neveztünk el. Az út mellett szúrtuk ki Red Cliff-nél.

    Big Lizzie egy óriástraktor, egy igazi szörnyeteg, melyet 1915-ben épített Frank Bottrill. Amikor elkészült ez volt Ausztrália legnagyobb és talán a világ legnagyobb traktorja. A traktor maga 10,2 m hosszú, 3,4 m széles és 5,5 m magas. Két pótkocsi tartozott hozzá, amik külön-külön 10 m hosszúak, 3,4 m szélesek és 2 m magasak voltak. Maximális sebessége 3 km/óra volt. Nem csak a mérete miatt érdekes, hanem a különlegesen kialakított kerekei miatt is. Ezért is adtuk neki a lépegető becenevet.

    Brottill ugyanis fa talpakat erősített a kerekekre, amik nagyon hatékonynak bizonyultak a homokos talajon. Az ötlet azért született meg a fejében, mert Broken Hill környékén a homokos talaj kifogott a tevéken. Annyira jól működött a szerkezet, hogy az első világháborúban a közel-keleten vívott csatában az ágyúkra Brottill kerekeket szereltek. Vicces látvány ez a lépegető kerék. Broken Hill-ből Big Lizzie átkerült Red Cliff-be, hogy segítsen a földek megtisztításában. Az első világháború után rengeteg katona jött haza. Naponta 50 ember érkezett, ezeknek az embereknek pedig munka kellett.

    Kezdetben a visszatérő katonák kézi erővel tisztították meg a földeket, hogy házak és farmok épülhessenek rajtuk, ahol majd lakni és dolgozni tudnak. Lassan haladt a munka. Ennek a tervnek a keretében Big Lizzie megtisztított 6000 hektárt a Murray-folyó környékén, hogy öntöző rendszert tudjanak kiépíteni. Máshol pedig 700 veteránnak segített egy kisváros megalapításában. Naponta 20 hektárnyi bozótost tüntetett el a föld színéről. 1929-ig dolgozott, majd magára hagyták. Végül egy csapat felújította és Red Cliff városában kiállították egy parkba. Hihetetlenül nagy monstrum. A tetején kialakítottak egy kis lakó kabint meg egy kovácsműhelyt is. Beletelt egy kis időbe mire Papit el tudtam szakítani a traktortól. 🙂

    Útközben hazafelé egy szárazdokk a javításra váró hajóval…

    Big Lizzie!

    A lépegető kerék

    Egy régi kép Big Lizzie-ről, amikor még aktív volt. (kép forrása: internet) Itt épp 75 tonna – 899 zsák – búzát szállít.

    A következő bejegyzésben remélem arról fogok írni, hogy igen, MEGMÁSZTUK! Egy utolsó előtti esélyt adunk hamarosan az Ulurunak.


  3. Tengerparti szoborkiállítás

    április 11, 2019 by kata_papi

    Egy februári hétvége volt, ismét gyönyörű idővel. De írhatnám azt is, hogy a jó idő december óta töretlen. Kati mesélt erről a szoborkiállításról, amit ők már az előző héten megnéztek. Úgy gondoltuk, hogy egy tengerparti séta keretében mi is ellátogatunk arra.

    Itt épp egy homokpad van kialakulóban.

    Pár évvel ezelőtt homokszobrokat nézegettünk, most meg különböző művészek közel száz alkotását vettük szemügyre. Többnyire rozsdás vasat, különböző fémeket, fát és követ használtak az alkotók. De volt olyan is, aki egy rakás használt gumicsizmában találta meg a kiteljesedést. A művek természetesen megvásárolhatók. Voltak nagyon ötletes szobrok, olyanok is, amiket mi is szívesen látnánk a kertünkben.

    Például ezt az ember méretű Posszeidón szobrot szívesen nézegetnénk otthon.

    Tengerpartokon összegyűjtött, a víz által lekoptatott fadarabkákból készült szobrok.

    A híres Gumicsizma együttes! Tá-dáááá!

    A mindent látó szem egy szelfivel…

    A következő bejegyzés a március közepi hosszú hétvégéről fog szólni, amiben egy érdekes régészeti lelőhelyet fogunk kitárgyalni.


  4. Osztriga telep

    április 1, 2019 by kata_papi

    A “Mozduljunk ki valahova, jó az idő, járassuk meg Juniort” mozgalom keretében egy újabb érdekességet kerestünk fel egy kis fosszília gyűjtögetéssel egybekötve. Az előző bejegyzésben említett drónozós munkatársunk miután megtudta, hogy oda vagyok/gyunk a kövületekért elmesélte, hogy amikor gyerek volt sok időt töltött a nagymamájánál Mannum-ban. Mannum a Murray-folyó partján fekszik és mint tudjuk egy korábbi bejegyzésemből a meredek partfal tele van tengerisün maradványokkal. A múltkori gyűjtés alkalmával elhatároztuk, hogy ide vissza fogunk jönni, hogy még több sünit gyűjthessünk.

    Munkatársunk cseppet ferde szemmel nézte rajongásomat eme “kődarabok” iránt. Mint megtudtuk azért, mert mikor ott gyerekeskedett Dunát… akarom mondani Murray-folyót lehetett volna rekeszteni a sok tengerisünivel. Rengeteg volt belőle. Nem is nagyon van értéke. Ráadásul ők azt hitték (még most is), hogy ez valami tengeri csillag féle. Abból gondolták, hogy csillag alakú varrat van a hátán. Felvilágosítottam, hogy ez tengeri sün és nem tengeri csillag. Bejelölt nekünk a térképen öt lehetséges helyet, ahol tuti találni fogunk ősmaradványokat. Bepakoltunk egy kis piknik kaját, kalapácsokat, vésőket és elindultunk. Sajnos az első négy magán területen, farmokon, kerítésen belül volt. Bár szerintem beengedtek volna kopácsolni ha megkérdezzük, de akkor nem volt érkezésünk arra. Az utolsó hely viszont egy felhagyott kőfejtő volt, mindjárt az út mellett. Bekanyarodtunk. Süni menyország! Úgy szedegettük, mint a lehullott gyümölcsöt a földről. Előszőr mindent felkapkodtunk, még a sérülteket is. Később már szelektáltunk, mert 6 zacskónál jártunk. Csak a nagyon szép ép példányokat. Végül már csak a különlegeseket.

    Itt nem találtunk olyan formájút, mint Swan Reach-nél múltkor. Ott többnyire gömböc alakúakat gyűjtöttünk. Maga a szikla 50 millió évvel ezelőtt alakult ki az akkori tengerfenéken és öt különböző rétegsor figyelhető meg rajta. A legalsó, legidősebb réteg a Mannum formáció és 23-19 millió évet ölel magába. Sárgás-narancssárgás színű réteg és rengeteg tengerisün fosszília konzerválódott benne: Lovenia forbesi. A “love” a nevében az alakjára utal, szív alakú sünök. Tényleg millió szám hemzsegnek, 99%-ban ilyeneket találtunk.

    Ahogy már említettem 99%-ban a szív alakú “Lovenia forbesi” dominált.

    Ez még szorult helyzetben van… de ott hagytuk, mert sérült példány.

    A második rétegsor a Morgan mészkőréteg, ami világosabb sárgás-krémszínű és szintén fosszíliában gazdag. Monostychia Australis-t lehet ebben találni. Ez egy lapos, diszkoszra hasonlító tengerisün fajta. A ma élő példányokat a népnyelv “sand dollar” vagy hableány pénz-ként emlegeti. Állítólag rengeteg ilyen ma élő példány van Nyugat-Ausztrália partjainál. Már alig várom, hogy belefulladjak… Ebből is találtunk egy keveset, de tényleg csak párat. Mivel vékonyak, laposak, ezért nagyon könnyen sérülnek. Ritka az ép példány.

    Itt épp, hogy csak kikandikál.

    “Monostychia Australis” avagy a Hableány pénze.

    Ebben a rétegsorban rengeteg ilyen lapos tengerisün látható, csak sajnos sérült állapotban. De egészen jól kivehető a keresztmetszetük.

    Találtam viszont egy pici sünit, ami egyik fajba sem sorolható. Kilóg a sorból. Ma is vannak élő példányai. Itthon a vitrinben van nekem egy.

    Ez az a különleges formájú. A bal oldali: napjainkban előfordulő egyed. A jobb oldali: fosszília. Hasonló rücskök láthatóak az oldalán és a formája is ugyanolyan.

    Méretaránnyal!

    A harmadik rétegsor a Loxton Sand (homok) formáció, ahol kagyló-és csigaházakat lehet találni. Erre a rétegre nem feszültünk rá. Talán ha egy csiga fosszíliát hoztunk haza. A negyedik a Northwest Bend formáció, amiben osztriga héjat lehet találni. Az utolsó záróréteg a Blanchtown Clay (agyag) réteg, ebben nincs semmi ősmaradvány.

    Tisztításra várakozva…

    Volt amit benne hagytam az “anya” kőzetben, nem akartam bolygatni nehogy sérüljenek. Ezeket a virágcserepeimbe szoktam tenni, a növények tövéhez. Jól mutatnak…

    Miután kellő mennyiséget magunkévá tettünk egy újonnan felfedezett folyóparti panorámaúton autóztunk végig. Átkompoltunk az ingyenes kompok egyikével a folyó túlpartjára, piknikeztünk egyet és elindultunk, hogy megnézzük a híres “Kagyló Dombot” (Shell Hill-t) a Black Hill nevű hely közelében. Nem egyszerű megtalálni, földutakon kell tekeregni. El is tévedtünk egyszer, de végül megtaláltuk. Nevét onnan kapta, hogy az egész domb megkövesedett osztrigahéjból áll.

    Kora 5 millió év és a déli féltekén ez az egyetlen olyan hely, ahol az osztriga réteg – amely hat méter vastag – szinte a felszínen van. 1931-ben Clarke bácsi úgy gondolta, hogy ebből hasznot lehet húzni. Ott vannak a kagylóhéjak a felszínen, még ásni sem kell. Épített egy zúzdát és egy 50 méter hosszú futószalagot a völgybe és elkezdte ellapátolni a dombot. Porrá zúzta a héjakat és eladta a környező farmereknek “műtrágya” gyanánt (kalcium karbonát). Négy embert foglalkoztatott. A kagyló héja olyan kemény volt, hogy az acélpengéket 8 óránként kellett cserélni. A zúzda 1946-ban zárt be végleg. Ha jól végigpásztázzuk a völgyet találhatunk a zúzdára utaló romokat. Maga a domb nagyon látványos formában maradt fent. A parkoló szintje az, ameddig ellapátolták a dombot anno. A placc közepén meghagytak egy magaslatot, amin még fa is nőt. Ez lehetett a domb valódi magassága. A központi dombon nagyon jól látszik, hogy az egész 100%-ban osztriga héjból épül fel. Ha belegondolunk, hogy ezek valaha élő kagylók voltak, akkor itt igencsak hemzseghetett az élet a sekély tengerben. Ez felfoghatatlanul nagy mennyiség. Csak álltunk ott és bámultuk a dombot. Én  kétszer is körbejártam és még Juniort is mellé állítottuk méretaránynak.

    Rálátás a Murray-folyóra. A bal oldali távoli ág a folyó fő ága. Jobbra egy holtág.

    Átkompolás. Hihetetlen, de ingyenes az összes komp a Murray-folyón. Ráadásul 24 órás szolgálatban vannak a komposok.

    Piknik a túlparton.

    A 6 méter vastag és 5 millió éves osztriga domb.

    Egészen közelről. Semmi töltike anyag, csak kagylóhéjak.

    Junior, mint méretarány.

    Pirossal berajzoltam a domb eredeti formáját mielőtt elkezdték elhordani.

    Egy eredeti kép a zúzdáról, ami innen a domb tetőről a gravitációt kihasználva működött.

    Ha valaki unja már a tengerpartokat és szívesen kirándulna a folyó irányába, akkor ez egy jó kis választásnak tűnhet. Mannum mellett van egy kisebb vízesés is, amit érdemes felkeresni, de csak akkor, ha voltak esőzések előtte, különben csont száraz. Mi ezt most kihagytuk, mivel tavaly karácsony óta nem volt felénk számottevő eső. A következő kimozdulás tengerparti szobrokról fog szólni. Annyit elárulok, hogy nem homok szobrok.


  5. Koromfekete sziklák a rejtett öbölben

    március 27, 2019 by kata_papi

    Munkatársunk betöltötte a 40-et és őt is elérte a drón őrület. Szülinapjára egy drónt kapott, amivel szórakoztatja magát. Tőle hallottunk erről az eldugott helyről, ő is ide jár le drónozni. Mutatott is pár videót, amit ő készített a magasból delfinekről és körbe-körbe, körözve úszó lazac csoportról. Ez utóbbi lenyűgöző volt. Olyan mintha David Attenborough-t néztünk volna.

    Az öblöt nem egyszerű megközelíteni. Az utolsó 100-200 méteren már ösvény sincs. Meredek sziklán kell leereszkedni és azt is figyelni kell, hogy apály legyen. De megéri. A hely neve Carrickalinga és bő egy órás autóút délre Adelaide-től. A szomszéd faluban Normanville-ben jártunk már többször is, de Carrickalinga valahogy mindig kimaradt. Most pótoltuk. Egy hibát követtünk csak el, nem dobtunk be fürdőcuccot. Szóval, ha ti arra jártok és jó az idő ne hagyjátok otthon a fürdőrucit.

    Carrickalinga-ba érkezve hajtsunk le a tengerpartra és a parttal párhuzamosan vezessünk az aszfalt úton északi irányba egészen az utolsó parkolóig. A tengerpart itt homokos, de az északi szegletében sziklák “nőttek ki” szuper kis természetes medencéket kialakítva, amiknek az alja homokos. A kölkök megőrülnek ezekért a medencékért. Még mi is. A medencék néhol sziklalabirintussá alakulnak át. Itt már derékig-nyakig ér a víz. Kiváló hely sznorkellezni vagy csak áztatni magunkat, néha kimászni a sziklákra napfürdőzni, majd újra csobbani. A víz kristálytiszta. Kiváló hely a strandolásra. Kezdhetjük a túrát lubickolással vagy zárhatjuk vele a kirándulást is.

    Az egyik kis pancsoló medence

    A mélyebb, labirintusos rész

    A parkolóból egy keskeny gyalogösvény indul fent a sziklák magasságában gyönyörű rálátással a tengerre. Amikor egy nagy bokor mellett már elhaladtunk, akkor egy “V”alakú elágazáshoz érünk. Válasszuk a bal oldali ágat lefelé. A jobb oldali ág magasan fent a sziklaperemen folytatódik és onnan lemászni az öbölbe nagyon veszélyes, szinte lehetetlen küldetés. Bár Papi erre mindig azt szokta mondani, hogy egyszer meg lehet próbálni… többször meg már nem lesz rá alkalom, mert…

    Ha a bal oldali ágon “lecsorgunk” a sziklafal aljáig akkor a sziklákon és tengeri növényeken tovább ugrálva haladjunk kb 100 métert és elérjük az öblöt. Csak óvatosan az ugrálással, mert néhol olyan mély a felhalmozott növény, hogy akár térdig is besüppedhetünk és alatta már ott a tengervíz, meg a sziklák. Könnyen lábtörés lehet a vaktában ugrándozásnak. Ha elértük a homokos öblöt tömegre nem kell számítani. Nem sokan másznak el idáig. Amúgy ez az öböl 20-30 perces sétára van a parkolótól, attól függően hogy mennyit bámészkodik az ember. Az öbölben lehet fürdeni, sznorkellezni.

    A szikla tetején futó ösvény

    A kilátás…

    Van egy eldugott barlang is, ahova sajnos a horgászok szemetet halmoztak fel. Az északi részén az öbölnek pedig ott vannak azok az érdekes, koromfekete sziklák. Nekem úgy tűnt, hogy ezek a sziklák nagyon hasonlítanak a feljebb lévő Hallett Cove-i padlizsánlila sziklákhoz. Papit itt is megtalálták az UFO-k, de sajnos most is itt hagyták. 🙂

    Útközben

    Egy érdekes óriási hasadék, Papi ott van méretaránynak

    Meg is érkeztünk a rejtett öbölbe. Az a fekete lyuk rejti a barlangot. Papi itt is odaállt méretaránynak, csak sajnos terepszínű ruhában volt. De ott van.

    Így néz ki közelről a fekete szikla

    Gallygömböc

    Papit pont fejen találta az UFO sugár, de hiába a tökéletes pozíció, elmaradt az űrutazás.

    Piknikkel és fürdőzéssel ismét felkerekíthetjük a túrát egy egész napos kiruccanásra. A következő bejegyzésben szó lesz egy ritkaság számba menő, 5 millió éves osztriga telepről.


  6. Ráncfelvarrás

    március 2, 2019 by kata_papi

    Elkészült. Ahogy ígértem. A jövőben cseppet igényesebb térképpel fogjuk szemléltetni az útjainkat. A korábbi eléggé fapados módon készült. Kihajtogattunk egy térképet, felülről lefényképeztük és arra vittük fel az útjainkat Paint-ben. Eléggé csúnyácska volt, de a célnak megfelelt. Az utóbbi hónapokban addig nyaggattam Papit, hogy végül összerakta nekem Photoshopban ezt az új verziót. Elvégre ő a profi, ő dolgozik néhanapján az orthofotósoknak Photosopban. Letöltöttem egy ausztrál és egy új-zélandi digitális térképet. Elmagyaráztam Papinak, hogy hogyan szeretném, ő összerakta, eltüntette a feliratokat, szépen kitöltötte egyforma kék színnel ahol szükséges volt, hogy egységesnek tűnjön. Mikor elkészült, előszedtem minden eddigi túránkat és felvittem az útvonalakat. Mostantól ezt fogjuk bővítgetni. Vannak olyan helyek, ahol már többször is jártunk és van egy-két olyan kisebb túra, amit a méretarány miatt képtelenség felrajzolni, de ettől eltekintve szerintem elég jól szemlélteti, hogy merre is jártunk már. Éppen itt volt az ideje ennek a plasztikázásnak. Picit profibb.

    Fekete kukacok: a 2007 óta bejárt útvonalaink, piros karikák: a kivégzett szigetek


  7. Pörf és a vérKvakkák

    február 24, 2019 by kata_papi

    Nagyon szerettem volna időben megírni ezt a bejegyzést, de most sem sikerült. A novemberi 11 napos túrával egy újabb pipa került a listánkra. Most már minden állam és terület fővárosában jártunk, jöhetnek az ismeretlen területek és a környező szigetvilág ésatöbbi ésatöbbi. A minap épp azon gondolkodtam, hogy 2007-ben, mikor kijöttünk elkövettem azt a hibát, hogy nem kezdtem el felrajzolni az útvonalakat egy nagy ausztrál térképre, hogy egyben látszódjon merre is voltunk már. Elhatároztam, hogy ezt hamarosan pótolni fogom és a jövőbeni bővítgetésben nem lesz hiány.

    Perth (a továbbiakban Pörf) és környékére még november végén látogattunk el. Ez volt a 2018-as év harmadik és egyben záró “mini break”-je. Nagyon jól sikerült a kiruccanás. Gyönyörű helyeket kerestünk fel és két nem várt meglepetésben is volt részem. Csináltunk egy északi, egy déli és egy keleti kört, illetve átkompoltunk egy szigetre is. A jól bevált Cairns-i példát követtük. Saját autóval kimentünk a reptérre, autónkat a hosszú távú parkolóban hagytuk. Elrepültünk Pörfbe és ott autót béreltünk. Szállást ismét az “airbnb-n” foglaltunk. Azzal a különbséggel, hogy most nem sikerült olyan pöpec kis lakot megcsípni mint Cairnsben. Az időeltolódás miatt korán érkeztünk. Pörf két és fél órával jár hátrább, mint Adelaide. Mivel a szállást csak délután kettő után lehetett elfoglalni, ezért egyből elautóztunk Fremantle városába. Fremantle olyan Pörfnek, mint Szentendre Budapestnek. Fél órára van Pörftől, de egy külön kisváros. Rengeteg múzeum, látnivaló és régi épület található benne. Nekünk nagyon tetszett, kétszer is visszamentünk, mert nem végeztünk a betervezett múzeumokkal, így is maradt ki egy-kettő és volt, ahol picit roham tempóban néztük végig a kiállítást. Ha majd egyszer unatkozunk… visszaugrunk pótolni a hiányosságainkat.

    Ennyit sikerült bejárni Perth, azaz Pörf környékén. A piros karika a Rottnest-sziget.

    A levegőből… Első képkocka: Adelaide 2×2 km-es belvárosa, második képkocka: sós tavak láncolata, alsó két képkocka: “hurka” felhők és egy rózsaszín tó

    Fremantle-ben a Hajózási múzeumban kezdtünk. Papi nagy örömére épp sikerült elcsípni az egy és negyed órás vezetett tengeralattjáró túrát. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy senki mást nem érdekelt a tengeralattjáró abban az időpontban. Így “édes” hármasban Keith-el jártuk be a 90 méter hosszú dízel-elektromos tengeralattjárót. A túrákat olyan önkéntesek vezetik, akik ezen a tengeralattjárón szolgáltak. Keith is ezen volt mint szonárkezelő és 35 (!) éves korában innen ment nyugdíjba. Viszont cseppet sem irigyeltük tőle a korai nyugdíjat, mert mint megtudtuk a túra alatt nem igazán volt leányálom tengeralattjárón szolgálni. Ő is csak a szerencsének köszönhette, hogy túlélte. Egy alkalommal a Tasmán tengeren teljesítettek szolgálatot, mikor valami elektromos probléma miatt a tengeralattjáró elkezdett süllyedni. Ez az Oberon-osztályú tengeralattjáró 200 méter mélységig merülhetett hivatalosan. Azt mondta Keith, hogy papíron elvileg olyan 300 méterig bírja a nyomást. Na ők akkor közel 400 méter mélyre süllyedtek le. Azt mondta, hogy olyan hangokat hallatott a hajótest, hogy azt hitték itt a vég, de csodával határos módon túlélték a kalandot.

    A tengeralattjárón 63 ember szolgált 6 órás váltásban. Fekvőhely viszont nem volt 63, de a műszak beosztások miatt nem is volt szükség rá. Harminc napig tudott önfenntartó lenni a víz alatt. Hetente csak egyszer tudtak zuhanyozni. A hőmérséklet lent közel volt a 40 fokhoz. El lehet képzelni milyen bűz volt egy tengeralattjárón, főleg ha még hozzátesszük, hogy engedélyezett volt akkoriban a dohányzás. Ez mekkora kicseszés már. A legtöbben tüdőrákban haltak meg, amit többnyire a dízel motorok kipufogógáza okozott. Azáltal, hogy csak ketten voltunk gyorsabban haladtunk a létrákon fel-le, gyorsabban bujkáltunk át az átjárókon. A nagyobb létszámú csoportoknál esély sincs olyanokra, amiket most Papinak megengedett Keith. Befekhetett a legénység 3 emeletes ágyainak egyikébe, amit koporsónak hívtak, mert olyan kicsi a hely. Beülhetett a kormányos székébe is.

    Amúgy Papi a 186 centijével igencsak megszívta volna, ha tengeralattjárón szeretett volna szolgálni. Minden olyan szűk, kicsi és alacsony. Folyamatosan behajolva kellene közlekednie és az ágyban is alig (vagy nem) férne el. Jegyzetelnem kellett volna, mert lexikon mennyiségű információt mondott el az ürge a tengeralattjáró felépítéséről, felszereltségéről, a mindennapi életről a hajón, a küldetésekről, az esetleges kimentésről, a torpedókról. Csak úgy zsibbadt az agyam. Ami nagyon érdekes volt (amúgy minden nagyon érdekes volt) az az, hogy a hajón szolgáló minden egyes embernek (még a szakácsnak is!) bekötött szemmel, vak sötétben is ismernie kellett a hajón minden egyes gombot, csapot, kart. Mi mit csinál, mi fog történni, ha eltekerjük, benyomjuk, fel/lekapcsoljuk.. Gombokból, csapokból, kallantyúkból nem volt hiány. Azért, hogy a sötétben is felismerhető legyen egy-egy tekerentyű, az azonos rendeltetésűeknek azonos formája van. Attól függően, hogy mit vezérel egy bizonyos szelep – vizet, üzemanyagot, vagy hidraulika olajat – lehet kör, háromszögletű vagy négyzet alakú. Bizonyára nem vagyok hiteles ez ügyben, de így kell elképzelni a dolgot. A NASA irányító központjában nincs annyi biszbasz mint egy tengeralattjárón. Szuper kis túra! Senki ne hagyja ki ha arra jár. Papi nagyon boldog volt. Annyit kérdeztünk, hogy az egy és negyed órás túrából közel két órás túra lett. Szegény Keith. Egy korty víz nélkül beszélte végig a két órát. A múzeumból rá is szóltak rádión, hogy hol van már, mert a következő csoport itt várakozik. Picit szarul éreztük magunkat, hogy miattunk cseszték le őt, pedig annyira lelkes volt. Mikor visszaértünk arra sem volt ideje, hogy kiszaladjon a mosdóba vagy igyon egy pohár vizet. Már vitte is a következő csoportot. Papi gyors elszaladt a büfébe és vett neki egy palack vizet és utána vitte, hogy enyhítse a lelkiismeretfurdalását. Majd a jegypénztárhoz mentünk, elnézést kértünk és nyomatékosítottuk Gizinél, hogy nem Keith hibájából lett csúszás a menetrendben, hanem miattunk.

    A múzeumban egy igen tartalmas kiállítást sikerült összerakni. Maga az épület is egy nagy vitorlás hajóra hasonlít. Elmentünk egy fél órás virtuális Déli-Sarki túrára is. Egy speciális szemüvegen keresztül jártuk be az egyik kutatóbázist és környékét. 360 fokban lehetett forgolódni és olyan volt, mintha ott állnánk a Déli Sarkon. Csak a hideg és a hó hiányzott. Papit a végén meg is dicsérték. Ő volt az, aki a legtöbbet forgolódott a székében. Körös-körbe feltérképezte a környéket. A múzeum bejáratánál van egy vitrin, amiben egy több mint két méteres jégtörő hajó van legóból megépítve, úgy, hogy hosszanti irányban  ketté van vágva és a belső kabin részek is láthatóak. Minden részletre figyeltek. A laborban kémcsövek, a gépházban a motorok, a raktárban konténerek, szauna, mosoda, a kapitányi hídon a sok műszer és vész esetére a piros telefon és még sok minden más apró részlet. Én amúgy nagy lego rajongó vagyok. Gyerekkorunkban sok legónk volt. Imádtuk. A makett eredetijét, azaz az igazi hajót 2017-ben kezdték el építeni Romániában. 2020-ra fog elkészülni és ez lesz Ausztrália legnagyobb jégtörő-és kutatóhajója. A legó hajó 113 ezer darab legóból áll, amit 3 ember 270 óra alatt épített meg.

    Sajnos nem a legjobb minőségű a kép, mert vitrinben tárolják.

    Ott jártunkkor épp egy időszakos kiállításba is belefutottunk. Nagy bánatomra pár évvel ezelőtt lemaradtam az Ausztrália feltérképezése kiállításról, amit Canberra-ban rendeztek meg. Viszont most mellém szegődött a szerencse. Egy részét meg lehetett nézni itt. Láthattuk az eredeti, franciák által készített réz nyomólemezt, ami 1811-ben készült és amin az első teljes Ausztrál térképeket nyomtatták. Megdöbbentő, hogy az akkori technikákkal milyen pontosan fel tudták térképezni a partvonalat. Olyan mintha felülről látták volna, pedig a műholdak hol voltak akkor még?! Kiszúrtunk egy érdekes, lapos, tányér alakú táblát az egyik üveges vitrinben. Gyors lecsaptunk az ott tébláboló teremőrGizire és kikérdeztük. Kiderült, hogy a Vlamingh tányér csücsült ott egy speciális üvegvitrinben, amit argon gáz óv a korróziótól. Nem is hallottunk róla. Gizi lelkesen mesélni kezdett,  Ádám-Évánál kezdte a történetet. Dirk Hartog holland felfedező volt a második ember, aki expedíciójával elérte Ausztrália földjét 1616-ban. Előtte 1606-ban Willem Janszoon, szintén holland navigátor pillantotta meg Ausztrália partjait, de arról nem maradt fenn semmi kézzel fogható bizonyíték. Hartog viszont mikor megpillantotta a Nyugat-Ausztrália partjainál lévő szigeteket, kikötött, három napig felfedező túrákat tett, majd egy ón tányért laposra kalapált/kalapáltatott és belevésette, hogy 1616. október 25-én ide megérkezett az Eendracht hajó Amszterdamból (és még pár sort), majd egy faoszlopra szegelte és az oszlopot leütötte a szigeten.

    Ezt a szigetet napjainkban is Dirk Hartog szigetnek hívják és Nyugat-Ausztrália partjainál a Shark Bay-nél fekszik. A tányér eredetije az amszterdami múzeumban van kiállítva, a róla készült másolatot pedig a Hajóroncs múzeumban tekinthetjük meg. Minő szerencse, ez a múzeum is rajta volt a listánkon. De vissza a “tányérokhoz”. Az előző pár mondatban tisztába raktuk hogy 1606-ban Janszoon megpillantotta Ausztrália északi (a mai Cape York) részét, de nem hagyott hátra semmi bizonyítékot. Aztán 1616-ban jött Hartog és leütötte a tábláját Nyugat-Austrália partjainál. Majd 1697-ben az ugyancsak holland felfedező Willem de Vlamingh is errefelé hajózott és csodával határos módon 80 év elteltével megtalálta Hartog tányérját az oszlop előtt a homokban. Mekkora az esélye annak, hogy a közel 3000 kilométer hosszú nyugati partszakaszon ennyi év után megtaláljanak egy tányér nagyságú táblát? Vlamingh felismerte a tányér jelentőségét és magával vitte, a helyére pedig kiszögelte a saját tányérját. Ahogy feljebb írtam Amszterdamban egy múzeumban van kiállítva az eredeti.

    A tányér tetején lévő sorok a Hartog tányérról átmásolt vésetek, alá pedig rávéste a Vlamingh expedíció adatait: 1697. február 4-én itt járt a Geelvinck hajó Amszterdamból és még felsorolt 1-2 nevet, beosztást. Majd 104 évvel később 1801-ben a francia Emmanuel Hamelin kapitány megtalálta Vlamingh tányérját szintén a homokban az oszlopról leesve. A kapitány viszont megtagadta a helyreállítását hiába kérlelte az egyik tisztje, Louis de Freycinet. Az okosok azt mondják azért, mert ezzel akarta azt a tényt palástolni, hogy a hollandok jártak itt elsőként és valószínűleg a franciák akarták maguknak követelni a területet. Viszont tizenhét évvel később 1818-ban Freycinet már a saját hajóját kormányozva visszament megkeresni Vlamingh tányérját. Viszontagságos úton (a Falkland szigeteknél hajótörést szenvedtek) eljutatta a tányért Párizsba ahol a Francia Akadémiának átadta. Ez követően majdnem egy évszázadra a tányér eltűnt. Aztán az 1940-es években a második világháború sötét napjaiban megtalálták egy kis szobában a fiók mélyén. Létezését egészen 1944-ig titokban tartották, amíg Franciaországot fel nem szabadították. Ekkor egy ausztrál az Oxfordi egyetemről meglátta és egyből értesítette az ausztrál hatóságokat. Aztán 1947. május 28-án a francia nagykövet átadta Vlamingh “tányérját” az akkori ausztrál miniszterelnöknek, Ben Chifley-nek. A kormány úgy döntött, hogy az eredetit elzárja és egy másolatot állít ki Nyugat-Ausztráliában és Viktória államban. Nyugat-Ausztrália nem lelkesedett az ötletért. Három évig lobbizott. Elvileg övék a dicsőség. Náluk lépett ausztrál földre a holland felfedező. Végül 1950. június 5-én megkapták. A Vlamingh “tányér” felbecsülhetetlen értékű darabja a Nyugat-Ausztrál gyűjteménynek.

    A Hartog és Vlamingh tányér.

    A Hajózási múzeum után elindultunk a régi épületektől hemzsegő High Street-en, ami nekimegy az 1831-ben épült Kör Háznak (Round House). Ez a ház börtönnek épült anno, alatta pedig végig lehet sétálni a bálnavadászok vájta alagúton. Ahogy sétáltunk és gyönyörködtünk a régi épületekben először csak egy ház sarkán vettünk észre rikító sárga festéket. Valaki benézte a színt, gondoltuk. Pár méterrel arrébb már egyre több ilyen össze-vissza sárgítás volt. Biztos alapozó a hibák kijavítása előtt. A következő házon még több. Hm, biztos túl sokat rendelt a helyi festékbolt és ingyen adták. Ekkor még nem tudtuk. Aztán elértük a Kör Házat, felsétáltunk a lépcsőn, visszanéztünk az említett utcára és összeállt a kép. Haláli jól nézett ki. Csak onnan, csak abból a szögből. Sárga ellipszisek. Egy svájci művész készítette ezeket az optikai illúziókat. A világon több alkotása is fellelhető.

    A felső három képkockán a séta közben látott össze-vissza sárga foltok. Alsó kettő: összeállt a kép…

    A börtön után útbaejtettük a Hajóroncs Múzeumot, amely vetekszik a Hajózási múzeummal. Miket fel nem hoztak a tenger/óceán fenekéről. Micsoda kincsek lehetnek még most is a mélyben? Volt egy terem, ahol az 1629-ben elsüllyedt Batavia, a holland 3 árbócos vitorlás hátsó részének megmaradt és épségben a felszínre hozott része van kiállítva. A deszkákon látszik a közel 400 éves kor… A teremben állandó a hőmérséklet és a páratartalmat is figyelik. Pici részét sikerült a felszínre hozni, de még így is óriásinak tűnt ahogy ott álltunk. Megszámlálhatatlan, szebbnél-szebb pénzérmék is vannak kiállítva. Üvegtárgyak, pipák, malomkő. 8000 kis tégla a 300 000 darabból, amit a Batavia szállított volna Indiába és egy nagy kőkapu, ami szintén a hajó rakománya volt. Csodálatos.

    Szívesen megnéztük volna még a börtönt is. Legfőképp azt a túrát, ahol 2-3 órás csónakázással mutatják be a börtön alatt 20 méter mélyen a rabok által ásott szűk csatornákból álló labirintusrendszert. Sajnos a belépőjegy horrorisztikusan drága volt, ezért csak kívülről tekintettük meg az 1850-es években épült impozáns épületegyüttest.

    Érdekes graffiti Fremantle-ben. Úgy verték le a vakolatot, hogy ez rajzolódott ki. A hölgy szája attól sötétnarancs, mert ott a tégláig mentek vissza.

    Fremantle városka kivégzése után elautóztunk délre Busselton-ba, ami 2,5-3 óra távolságra van Pörf-től. Ez a város a mólója miatt került fel a listánkra. Útban lefelé találkoztunk az egyik meglepetésemmel. Biztos már minden olvasó unja a sztromatolitos nyavalygásaimat ugye? Már én is kezdek belefásulni. Nem is igazán foglalkoztam ezzel a dologgal mostanában hiszen már csak 6 hónapot kell aludni és ott leszünk a Shark Bay-ben, ahol “ők” élnek. Ezért nem is kutakodtam ezügyben. Na, ahogy autóztunk lefelé egyszer csak egy táblát szúrtam ki: Yalgorup Nemzeti Park, Lake Clifton – Thrombolites! Hoppá-hoppá! Akkor mi most itt lefordulunk jobbra.

    A tóhoz vezető lehajtót nem volt egyszerű megtalálni, vissza kellett menni a közeli benyakútkemping egységhez megkérdezni, hogy mi merre. Végül megtaláltuk! A Clifton-tó 225 000 évvel ezelőtt még egy lagúna volt. Aztán a szél által épített homokdűne fokozatosan elzárta az összeköttetést a tengerrel, egy belső tavat alakítva így ki. Napjainkban a talajvíz táplálja a tavat. A fák védelmét elhagyva kint a tavon erős szél fújt, ráadásul a száraz évszak előtt voltunk ott, így a kis “dombocskák” még víz alatt voltak. A hullámzás is nehezítette, hogy jó képeket készítsünk, de ennek ellenére is leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Madarat lehetett volna fogatni velem. Ez a déli félteke legnagyobb tavi trombolita telepe. 600 millió évvel ezelőtt a tromboliták / sztromatolitok ősei állították elő az élethez szükséges oxigént. Ennek a telepnek az egyedei 2000 évesek. A tromboliták a sztromatolitokhoz hasonlóak. Ugyan úgy cianobaktériumok (azaz kék algák) által létrehozott félgömb alakú dombocskák/kupolák. A különbség csak a keresztmetszetükben van. A sztromatolitok keresztmetszete vízszintesen rétegzett, mintha zebra csíkos lenne. A tromboliták keresztmetszete pedig olyan, mint egy agy keresztmetszete. A dombocskák/kupolák a kékeszöld algák karbonátkiválasztása és az üledék felhalmozódása révén keletkeznek. Legszívesebben belemásztam volna a vízbe és a vízálló kamerával is csináltam volna 1-2 közeli képet, de védett területről lévén szó, papi nem engedélyezte a szabálykihágást. Cseppet elidőztünk itt. Csak támaszkodtunk a korlátnak és bámultuk a “buckákat”. Hihetetlen volt látni azokat az “élőlényeket” akiknek a létezésünket köszönhetjük. Könnyes búcsút intettünk a trombolitáknak és robogtunk tovább Busselton-ba.

    A Clifton-tavi Tromboliták.

    Busselton egy szép kis tengerparti városka. Itt található a világ második és a déli félteke leghosszabb fa mólója, ami 1841 méter hosszú. 1853-ban kezdték el építeni. Az első 176 méteres szakaszt 1865-ben adták át. Majd folyamatosan bővítették. 1960-ban érte el a végleges hosszát. Az utolsó hajó 1971-ben kötött ki itt. Túlélte az 1978-as Alby nevű ciklont, számos tüzet (egy alkalommal 65 méteres szakasz vált a tűz martalékává) és a lebontást. A mólón egy kis vonat is közlekedik, aki nem szeretne közel 4 kilómétert sétálni. A moló végén van egy víz alatti obszervatórium is. Én akkor írtam fel a listánkra, mikor megláttam egy képet a mólóról és a móló elején lévő faházakról. Szerencsére szikrázóan napos időt sikerült kifognunk. A víz színe is olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Vettünk egy fagyit a móló elején és oda-vissza lesétáltuk a mólót. A parton kialakított park, játszótér nagyon igényes. Itt szúrtunk ki egy érdekes oszlopot. Kerékpárral közlekedőknek nagyon hasznos. Egy oszlopon mindenféle szerelő szerszámok lógtak. Volt az oszlopon egy kampó is amire fel tudtad akasztani a bringádat, hogy könnyebben meg tudd szerelni. Még egy mini kompresszor is be van építve az oszlopba, ha esetleg lapos lenne a gumi. Szájtátva jártuk körbe, mintha most jöttünk volna ki a barlangból.

    A híres móló teljes hosszában.

    A móló végén.

    Szereld magad…

    Egyik nap végigautóztunk a Sunset Coast Tourist Drive-on és minden egyes tengerparti kihajtónál lenéztünk a partra. Tíz beach-et sikerült egy napba besűríteni. Volt olyan is, amit kifejezetten kutyatartóknak alakítottak ki. Az is volt a neve, hogy kutyapart. Több kuka és kakizacsi volt kirakva a négylábúaknak, kutyaitató csapokból sem volt hiány, valamint ezen a szakaszon póráz nélkül szaladgálhattak a kutyusok, amit ki is használtak rendesen. 🙂

    A hétvégén bevonatoztunk a belvárosba, hogy ez se maradjon ki, ha már egyszer Pörf-be jöttünk. Nem akartunk autóval bemenni, mert a parkolás mindig egy mumus a belvárosokban. Nem szerettünk volna felesleges köröket futni egy-egy szabad helyért vagy kisebb vagyont fizetni a parkoló házakban. Így legalább Papi is tudott nézelődni, míg vonatoztunk. Egy jó tanács, amit mi is utólag tudtunk meg a vonatállomás kijáratánál unatkozó biztonsági őrtől. Induláskor megnéztük melyik jegykategóriába tartozunk. Se nem nyugdíjas, se nem diák, se nem család (két felnőtt + két gyerek). Tiszta sor, a legdrágább jegy a miénk. Meg is vettük a két felnőtt jegyet be a városba, ami 2 x 4,80 dollárt kóstált.

    BeszédesBiztonságiJózsi csevegni akart, mert unatkozott és elkapott minket kifelé menet. Ránéz a jegyünkre és azt mondja: miért nem a hétvégi családi jegyet vették meg, az csak 12,80 lett volna egész napra, így meg 4 x 4,80 lesz majd. Közöltem vele, hogy nincs gyerekünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy így is megvehettük volna a családi jegyet. Erre ő: sehova nincs odaírva, hogy nem szabad. Buktunk 6,40 dollárt. Szóval, ha arra jártok legalább ti legyetek szemfülesebbek.

    A távolban Perth belvárosa.

    Nekünk úgy tűnt, hogy Pörf belvárosa Adelaide-re hasonlít. Semmi tömeg. Semmi rohanás. Semmi bonyolult úthálózat. Laza, szellős. Kicsi, bejárható központi résszel. Tetszett. Sétáltunk a Swan-folyó partjára épült “felhőkarcolók” között. Megnéztük a pénzverde múzeumot, ahol nagyon viccesek a túravezetők. Itt lehet megtekinteni a világ legnagyobb aranyérméjét, ami egy tonnát nyom és 60 millió dollár értéket képvisel. Átmérője 80 cm, vastagsága 13 cm és 99,99% tiszta arany. Mindenki megemelhetett egy igazi aranytömböt is. Jó nehéz volt. A túra tartalmazza az 1899-ben épült olvasztóház megtekintését is, ahol minden egyes túra alkalmával kiöntenek egy igazi aranyrudat. Az öntőforma két hét után használódik el. Ekkor elküldik valahova, ahol széttörik és még pár száz dollárnyi aranyat nyernek ki belőle az oldalára tapadt nemesfémből. A kiállító teremben, ahol különböző méretű aranyrögöket és mindenféle fajta pénzérméket lehet megcsodálni van egy nagy mérleg, amire felállva kinyomtatja az értékünket. Azaz azt, hogy mennyit érnénk, ha aranyból lennénk az épp aktuális árfolyamot figyelembe véve. Papi eladó! A kikiáltási ára: 5 761 315 millió (dollárban!).

    A világ legnagyobb aranyérméje.

    A pénzverdéből átsétáltunk a Harang toronyba. Akkor éppen 20%-al olcsóbban adták a belépőt, mert a hatodik (legfelső) emeletre takarítás miatt nem lehetett felmenni. Viszont Gizi azt mondta, hogy ha szerencsénk van, mire végzünk a vezetett túrával és körbejárjuk a többi emeletet lehet, hogy fent is elkészülnek a takarítók, akkor ezért az olcsóbb árért még a felső szintet is láthatjuk. És úgy is lett. Láttuk a hatodik emeletet is. A harang torony 82,5 méter magas. Tizennyolc harangjával a világ második legtöbb haranggal rendelkező tornya. Az első egy dublini katedrális 19 haranggal. Pörf csak eggyel van lemaradva.

    Tizenkét harang a tizennyolcból a londoni “St Martin in the Fields” nevű templomból érkezett Ausztráliába. A harangokat a 14-dik században öntötték, majd a 16-dik században és az 1770-es években beolvasztották és újra öntötték. Ezek a harangok harangoztak 1588-ban mikor Anglia legyőzte a Spanyol hajóhadat, 1942-ben mikor El Alamein-nél győzelmet arattak, 275 éven keresztül Új év napján, minden egyes koronázási ceremónián és akkor is ezek kongtak, mikor Cook kapitány hazaért az Ausztráliát felfedező expedíciójáról. A maradék hat harang “frissen” lett öntve. A belépőjegy tartalmaz egy kb fél órás harangozási oktatást is. Eddig azt hittük, hogy a papok csak rángatják a kötelet össze-vissza, a harang meg kong. Most már tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is olyan egyszerű megszólaltani egy harangot. A megfelelő ritmusban kell megrántani, különben nem szólal meg. Amit pedig egy-egy harangozás alkalmával hallunk az meg van komponálva. Külön kotta könyvük van a harangoknak. Nagyon durva az a könyv. Több száz oldalon keresztül csak számok. Semmi más. Nagyon pihent lehetett, aki ezt kitalálta és megírta. Mindenki kipróbálhatta a harangozó tudását. Papinak elsőre sikerült megkongatnia, nekem nem. Talán azért, mert Pap-nak hívják… 😀

    Balra a Harangtorony, jobbra a harangozó, középen a “kotta”.

    Tudtuk ha egyszer eljutunk Pörf-be, akkor a várostól északra 2-3 órányi autókázásra lévő Nambung Nemzeti Parkot mindenképp látni szeretnénk. Ha pontos szeretnék lenni, akkor anno Pörf ötlete pont emiatt a sivatag és a Rottnest-sziget miatt fogant meg. Ha azt mondom, hogy Pinnacles-sivatag, akkor szerintem mindenkinek bevillan egy sárga holdbéli táj szikla tüskékkel. Na ugye hogy bevillant? Az 1960-as évekig szinte teljesen ismeretlen volt a világ előtt ez a “tüskés” sivatag. A szikla tüskék mérete a fél métertől három méterig terjedhet és körülbelül egy négyzetkilóméteres területen vannak szétszórva egy zöld bozótos közepén. Szuper időt sikerült kifognunk. A tökéletes időt. Kék eget és szikrázó napsütést.

    A parkot kétféleképpen lehet bejárni. Gyalogosan és autóval. Mi először végigautóztunk a kijelölt úton, aztán úgy gondoltuk, hogy majd gyalogosan is bejárjuk. De az autó út teljesen lefedi a parkot. Bárhol meg lehet állni, ki lehet szállni és akár órákat lehet bóklászni a sziklák között. Így nem láttuk szükségesnek a gyalogút bejárást, ami többször keresztezi is az autós utat és minden olyan helyet érint, ami autóval is megnézhető. A mészkő sziklák viszonylag fiatalok, 500 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Aztán időszakonként hol felszínre kerültek, hol betemetődtek megint. Ez periódikusan változott/változik még ma is. Egyes bizonyítékok arra utalnak hogy legutóbb 6000 évvel ezelőtt bukkant a felszínre, de a mozgó homok (dűne homok) újra meg újra maga alá temette. Néhány száz éve vált láthatóvá megint. A mai napig nem tudják a tudósok, hogy hogyan alakultak ki. Úgy is emlegetik, hogy: Enigmas in stone (rejtvény/talány a kőben). Kétféle elmélet is van a keletkezésükre, de mindkettőnek vannak vitatott pontjai. Az egyik szerint: a múltbéli növények gyökerei köré keményebb anyag cementálódott az évek során, majd amikor a növény elhalt, a gyökerei elkorhadtak és a helyükön maradt üreg egy keményebb/ellenállóbb anyaggal töltődött ki. Aztán az erózió elkoptatta a puhább rétegeket és felszínre kerültek a tüskék. Egy másik elmélet szerint ezek megkövesedett fák törzseinek maradványai. A vizuális élményen semmit sem változtat az, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan is keletkeztek. Nekünk az volt az érdekes inkább, hogy a sziklák rikító sárga homokban állnak, míg a parkot a bokrokon túl szikrázóan fehér homokdűnék veszik körül. Rengeteg képet lőttünk. A bérelt autó színe is jól mutatott a sárga sivatagban. A szikláknak szép árnyéka is volt, köszönhető annak, hogy az égen egyetlen egy felhőt sem láttunk.

    Óriási fehér homokdűnék.

    Ha már feljöttünk északra, akkor nem hagyhattuk ki Cervantes nevű halász falucskát, ami csak 40 km-re van a nemzeti parktól. Két dolog miatt ugrottunk be. Mindkettőt véletlenül olvastuk valamelyik utazási prospektusban. A harmadik, homokdűnén való szánkózás minket nem mozgatott meg annyira, mivel a Kenguru-szigeten már kétszer is kipróbáltuk. Ettől függetlenül elautóztunk az impozáns méretű fehér homokdűnék lábához. A második meglepetés itt Cervantes-ben talált rám, a Thetis-tó személyében. Ismét nagy volt az öröm. A Thetis nem keverendő össze a Thetys-el. Első hallásra én is összekevertem és ott újongtam, hogy milyen ötletes nevet adtak ennek a helynek. Aztán megláttam, hogy van leírva. Hiába az azonos hangzás, így már nem ugyanaz. A Thetys ugyanis az az ősóceán ami Gondwana és Laurázsia között hullámzott. Ekkor még csak ez a két kontinens létezett. A Thetis-tó pedig egy másik olyan hely, ahol szintén látni lehet SZTROMATOLITOKAT.

    A 3,5 milliárd éves élőlények (melyeknek megkövült maradványait Nyugat-Ausztrália északi részén találták meg) ma is élő képviselőinek egyik menedékhelye ez a Thetis-tó. A sztromatolitok rendkívül lassan növekednek, az egy méteres magasságot kb. 3000 év alatt érik el. A Thetis-tóban élő sztromatolitok átmérője 30-40 cm, magasságuk az egy métert is eléri és 3500 évesek. Csodálatosak voltak! A második tavi sztromatolit telep. El se akartam hinni. Mielőtt vissza autóztunk volna Pörf-be, megkoronáztuk a napot egy homárral. Ha Cervantes-be jártok ne hagyjátok ki a “Lobster Shack”-et, azaz a Homár Kunyhót. Kezdetben egy kis kajiba volt, ahol frissen fogott tengeri herkentyűket lehetett enni. Mára már annyira népszerű, hogy kibővítették akkorára, hogy 2-300 ember is be tud ülni egyszerre. Mikor ott jártunk a kiszolgáló személyzeten, rajtunk és 1-2 fehér családon kívül ázsiaiakkal volt tele a bungi. Lehettek vagy 100-an. Az érdekes az volt, hogy nem csoportos kiránduló busz hozta őket. Sima autókkal szállták meg a helyet. A homár finom volt csak kevés a húsa. Fejenként 5-5 kellett volna, hogy jóllakottan távozzunk.

    A Thetis-tavi Sztromatolitok.

    A Rottnest-sziget felfedezését kellőképpen megterveztük. Nem bíztunk semmit a véletlenre. A sziget 18 kilóméterre van a szárazföldtől. Pörf belvárosából is mennek hajók a szigetre de az út így sokkal hosszabb. A leggyorsabb verzió a Fremantle-ből induló hajó, ami 25 perc alatt átér. A sziget nagyon népszerű a nyaralók körében. Az itteni végzős diákok ezen a szigeten tartják az “ereszd el a hajam” záró bulit. Míg az Adelaide-i diákok Victor Harbor-ba vonulnak le százával, ezrével, a keleti parti diákok meg Gold Coast-ra mennek ünnepelni, szórakozni úgy a Pörfi diákok ezt a szigetet szállják meg. Pörf-be érkezésünk első napjai pont erre az eseményre estek, így ejtettük a szigetet. Aztán jól körbe jártuk az időjárás előrejelzős oldalakat, hogy a legtutibb napot válasszuk ki. Az okosok azt jelezték, hogy 27-én kedden lesz a leggyengébb a szél. A szigeten kb. 300 állandó lakos él, de egy-egy üdülőszezonban több mint 15 ezer turista érkezik ide (éves szinten fél millióan). A szigeten nincs autó. Ez már egy jó pont. Biciklivel lehet bejárni. Lehet hozni sajátot vagy bérelni az erre szakosodott cégektől. Ne dőljünk be az első információs iroda ajánlatának. Szóval első körben egy információs irodában kérdeztünk rá az árra. Két főre 198 dollár a hajó jegy oda-vissza és a két bicikli egész napra. Aztán behaladtunk a hajó jegypénztárához, ahol valamivel kevesebbet mondott Gizi, de megjegyezte, ha van internet hozzáférésünk és online foglaljuk be akkor még olcsóbban jutunk a jegyekhez. Így is tettünk és végül 160 dollárért sikerült ugyanazt a kombót megvennünk, amit majdnem 200 dollárért akartak ránk sózni.

    A piros útvonalat (30-35 km) jártuk be a Rottnest-szigeten.

    A legelső 7:30-as hajóval mentünk és a legutolsó 17:30-assal jöttünk vissza, hogy mindenre maradjon idő és a teljes szigetet körbe tudjuk kerekezni. Nem lehetetlen egy nap alatt letekerni, de így fürdésre és sznorkellezésre már nem marad idő. A sziget annyira gyönyörű volt, hogy azt beszéltük Papival, hogy itt simán el lehetne tölteni egy hetet és akkor minden féle lötyögős, pihenős program is belefér. Voltak olyan szép öblök (amúgy mindegyik öböl mesés volt) ahol órákat elüldögélne az ember és csak nézne ki a fejéből.

    A fő ok, amiért meglátogattuk a szigetet az az, hogy itt él a világ legboldogabb állata a Quokka (ejtsd: Kvakka). A sziget is erről az állatról kapta a nevét. A korai felfedező holland hajósok mikor meglátták ezeket az állatokat, azt hitték nagyra nőtt patkányok, innen jön a Rottnest elnevezés. A hollandok viszont tévedtek, ezek az állatok a kurtafarkú vagy rövidfarkú kenguruk. Macska nagyságúak, súlyuk 5 kiló körüli. Cuki, jópofa kis szőrös állatok. A róluk készült képek olyanok, mintha mindig mosolyognának, ezért a turisták előszeretettel szelfiznek velük. Így tettünk mi is. Elvileg nem szabad etetni az állatokat. Gondolom a sok szemét kaja miatt, amit mindenki odadobál nekik. Mi azért vittünk magunkkal répát és almát, hogy legyen mivel odacsalogatni és “mosolyra” fakasztani őket. Amúgy nem szükséges. Jönnek ezek maguktól és vigyorognak, csak elkapni nehéz azt a pillanatot amikor Te is és ő is a kamerába néz. Ezt a pillanatot szerette volna Papi tökéletesíteni, ezért egy darab répával tornáztatta az egyik delikvenst. Az adom-nem adom játékot játszotta a Kvakkával. Körülbelül öt percig bírta a szivatást a kis “patkány” majd bedühödött. Nem adod? Két mancsával ráfogott Papi kézfejére és éles fogait (előre álló csőrre hasonlító fogai voltak) a kezébe mélyesztette. Nem engedte. Papi felemelte a kezét, az meg ott csüngött rajta. Szájzárat kapott. Alig tudta leszedni. Picit megijedtünk, mert még a vér is kiserkent. Nem kockáztattunk, hiszen mégiscsak egy “vadállat”. Este kértem is időpontot a szálláshoz közeli orvosi rendelőbe és másnap Papi meg is kapta a tetanusz injekciót. :-)))) Túlélte a támadást.

    Látlelet… Bal oldali a friss, jobb oldali pár napos.

    A sziget 11 kilométer hosszú, a legszélesebb részén pedig 4,5 km széles. A legkeskenyebb részén (a nyak) csak 2-300 méter széles. Rengeteg túraösvénnyel, világítótornyokkal, hajóroncsokkal. Több mint hatvan homokos öböl és húsz félreeső/elhagyatott öböl veszi körül. Lehet búvárkodni, sznorkellezni. Amolyan paradicsomi sziget. Oda érkezésünk előtt azt hittük hogy egy kis lapos sziget. De nem. Harminc-negyven méter magas homokdűnéket kell letekerni. Volt egy-kettő, ami kifogott rajtunk és fel kellett tolni a biciklit rajta. Ismét nagy szerencsénk volt az időjárással. Bevált a taktika, hogy a legszélmentesebb napot választottuk. Tudván, hogy a tengerparton, hát még egy szigeten mindig fúj a szél, ezért erre nagyon ügyeltünk. Meg is szívtuk volna rendesen, ha erős szélben kellett volna tekernünk. Rányomta volna a bélyegét az egész napra. H i h e t e t l e n ü l szép volt minden egyes négyzetmétere a szigetnek. Senki se hagyja ki ha erre jár. Jó kis móka. A kerékpárutak nagyon jó minőségűek. Nagy ötlet, hogy nem engednek be autókat. Nem is találok megfelelő szavakat arra, hogy leírjam azt, amit abban a kilenc órában láttunk. A képek többet érnek minden szónál. Délutánra viszont annyira feltámadt a szél, hogy a visszaúton a hajó második emeletére csaptak fel a hullámok. Azok, akik saját autóval érkeznek a kikötőbe és nem tömegközivel (ahogy mi) van egy nagy parkoló kialakítva elég barátságos napi díjjal.

    Egy hajóroncs darabja lóg ki a vízből a parthoz közel.

    A hátralévő két napban a keletre eső nemzeti parkokat kerestük fel. A Lesmurdie Falls Nemzeti Parkból szép kilátás nyílik Pörf városára és a vízesés körüli sétautak az Adelaide-i Morialta parkra hasonlítanak. Elautóztunk a Serpentine Falls Nemzeti Parkba is, de sokalltuk a 13 dolláros belépőt egy vízesésért, ezért tovább álltunk. Ha már ott voltunk a közelben bejelentkezés nélkül beugrottunk Perth régi Obszervatóriumába. Ott derült ki, hogy csak időpont foglalással lehet megnézni. Viszont szerencsénk volt. Ismét. Egy nyugdíjas lengyel (!) csoportot vártak, akik késtek. Jó sokat. Vagy 1,5-2 órát. Durrogtak is az ott dolgozók. Így azonban megengedték nekünk, hogy körbejárjunk. Néha oda jött egy-egy tudós mókus és mesélt a dolgokról. Még a Nap teleszkópba is belekukucskálhattunk, amit a nyugdíjasoknak állítottak fel. Vicces volt. Tök komolyan mondták, hogy milyen féle fajta szűrőket tettek fel és akkor mi most a nap felszínét látjuk. Megmondom mit láttunk: mintha valaki egy halvány sárga (inkább fehér) lapot tett volna a távscő elé. Semmi részlet, semmi Napkorong ív, semmi Napfolt, semmi Napkitörés, az ég világon semmi. De úgy jött át az okosoktól, hogy mi most valami nagy dolgot látunk. Ennek ellenére nagyon érdekes volt az obszervatórium. Kedvesek voltak az ott dolgozó idős tudósok/szakik. Még Ausztrália legnagyobb, a 12 tonnás Mundrabilla-i vas meteorit egyik lecsapott darabját is megtapogathattuk.

    Indiai Óceán partja. Véges-végig gyönyörű fehér homokos part terül el Nyugat-Ausztrália partjainál.

    Összefoglalva nagyon szép volt Ausztráliának ezen része is. Ha ki kellene választanom a Pörf-i utazás fénypontját, akkor az a Rottnest-sziget lenne, de a Pinnacles sivatag is nagyon különleges és érdekes volt. És hát persze a “drágaszágaim”, a sztromatolitok. Örülök, hogy sikerült Pörf környékét most bejárni, mert idén a nagy nyugati körtúra alkalmával ez már nem fog beleférni.

    Képek innen is elérhetőek vagy a szokásos “Új-Képek” gombról.


  8. Szolgálati Közlemények

    február 22, 2019 by kata_papi

    Az első és legfontosabb: Papi jól van, túlélte a vérKvakka támadást… de ezt majd később kifejtem és nem kell már sokat várni a Perth-i bejegyzésre sem.

    A második: Ha valaki nem olvasná a kommenteket/hozzászólásokat vagy esetleg átsiklott volna felette és emiatt álmatlan éjszakái vannak október óta… “A fővárosban” című bejegyzésben feltett képes találós kérdés megoldása: pisztácia. Ahogy Papi megírta a kommentben, nekünk meglepetés volt, hogy fán nő, mert valahogy az volt a fejünkben, hogy bokron terem, mint a mogyoró.

    A harmadik: Tamás is megírta a Simpson sivatagos túrát, ahol áprilisban jártunk. Megnyugtató, hogy nem csak én vagyok mindig csúszásban. Tamás napokra lebontva meséli el a történéseket. Aki szeretné elolvasni az ő verzióját is kattintson erre a linkre: http://uton.net.au/index.php/2018/12/25/megint-uton/

    Illetve Gábor csinált egy timelaps videót a tábor felállításáról.             http://uton.net.au/index.php/2019/01/11/expressz/

    A negyedik: egy kis érdekesség az űrből. Itt nálunk Dél-Ausztráliában december óta tombol a hőség. Január közepén meg is dőlt a melegrekord, 46,6 fok volt Adelaide-ben. Abban a kerületben ahol dolgozunk a hőmérő 47 fokot mutatott. Ezzel szemben Queensland-ben rekord mennyiségű eső esett. Óriási áradások vannak.

    Queensland északi része. A kép majdnem közepén az a mocsárszínű barna folt egy kb 150 km széles ár.

    Ezen a képen pedig majdnem az egész ausztrál kontinens látható. A kontinens közepéről a Simpson sivatagból kifújt homok teríti be Új-Dél-Wales majdnem felét.


  9. A fővárosban

    november 18, 2018 by kata_papi

    Ez az október végi “mini break” nem volt betervezve, de nem bántuk, hogy lett. Összekötöttük a kellemest a hasznossal. Papi valami belső hangra hallgatva megnézte a magyar útleveleinket és kiszúrta, hogy az enyém hamarosan lejár. Nincs mese meg kell újítani. Itt Adelaideben sajnos nincs már megbízott nagykövet. Sydneyben, Melbourneben és Canberrában vannak konzuli ügyintézések. Hoppá! Canberrában még nem jártunk. Tizenegy éve élünk itt és még sose mentünk el a fővárosba. Micsoda szégyen, akkor ezt most bepótoljuk.

    Épp most olvasok egy 8 kötetes, tizenéveseknek írt könyvsorozatot Ausztrália történelméről. A második világháborúnál tartottam augusztus környékén, mikor is azt olvastam, hogy a japánok megtámadták Ausztráliát. Azt tudtuk, hogy bombázták Darwint, de azt már nem, hogy Cairnst is. Ezzel szeptember végén Cairnsben szembesültünk, hogy ott is volt 1-2 bombapotyogtatás. Na de, hogy Sydney-be is eljutottak…?! Azért az durva. Pedig így volt.

    1942 május 29-én öt japán tengeralattjáró cirkált 35 mérföldre Sydney Heads-től, ami csak 10-12 km az Operaháztól. Másnap beküldtek egy minitengeralattjárót a kikötőbe, ami bemérte a hadihajók pozícióját. Az ezt követő napon (május 31-én) az öt japán tengeralattjáró már 7 mérföldre közelítette meg a Sydney Heads-et (ez amúgy az öböl bejárata). Majd délután fél ötkor ismét beküldtek 3 mini tengeralattjárót a kikötőbe. Ezek az úszó koporsók akkorák voltak, hogy két ember épp elfért benne. A képeken majd látni fogjátok, hogy nem is voltak olyan kicsik, de a technika és a két torpedó, amiket szállítottak elfoglaltak minden talpalatnyi helyet, ezért volt csak két fős a személyzet.

    Az első mini fennakadt azon a hálón, amit a torpedóknak feszítettek ki. A két fős személyzet kamikaze akciót hajtott végre és felrobbantották saját magukat, mielőtt az ausztrálok elkapták volna őket. A második eljutott a kikötő kellős közepébe és 200 méterre megközelítette a Garden Island-i katonai bázist, de az őrszemek kiszúrták. Az amerikai USS Chicago csatahajó rálőtt, a mini pedig viszonozta a tüzet. Egy torpedó eltalálta a Garden Island-et, de szerencsére nem robbant fel. Egy másik torpedó pedig az öböl aljába csapódott egy régi komp alatt, amit a tengerészek elszállásolására használtak. A komp felrobbant, 21 tengerész meghalt, 10 pedig megsérült. Ez a mini tengeralattjáró aztán biztonságban ki tudott menekülni a kikötőből. A harmadik mini elsüllyedt mielőtt bármiféle kárt tudott volna okozni. A két fős személyzet főbe lőtte magát, hogy ne kerüljenek hadifogságba. A következő két hónapban további mini tengeralattjárók jöttek Sydney kikötőjébe és folytatódtak a támadások. Összesen tizennégy kereskedő hajót támadtak meg és hatot el is süllyesztettek.

    A támadások befejeztével az első három mini tengeralattjáróból kettőt sikerült kiemelni és a két sérültből építettek egy majdnem épet, ami beutazta Újdél-Welszt, Viktóriát és Dél-Ausztráliát, majd végső nyughelyére az Australian War Memorial Museum-ba (a Háborús Emlékmúzemba) került 1943-ban és a mai napig is ott van. Erre nagyon ráizgult Papi és azt mondta hogy ezt mindenképp látni szeretné. Sokat nem gondolkodtunk a dolgon. Gyorsan időpontot foglaltunk a nagykövetségen, ehhez az időponthoz hozzácsaptunk még 1-2 napot és készen álltunk meghódítani a fővárost. Újabb szabikérelmünket zokszó nélkül elfogadták, így 5 napra elhúztunk megint és Juniort sem hagytuk otthon.

    Canberra Adelaide-től 1200 km-re van, ami legalább 15 órás út autóval nyugodt tempóban. Ez egy picit leszűkítette a látnivalók listáját. Az oda-vissza utat levonva egy egész nap és két fél nap maradt Canberrára és a környékére. Szerdán ebédidőben befejeztük a munkát és egyenesen onnan indultunk. Este hétig nyomtuk és egy időzónán való áthaladás miatt sajnos vesztettünk fél órát. Aznap 520 km-et tettünk meg és jobbra-balra végestelen-végig búzamezők szegélyezték az utat. Nem is láttunk elütött kengurút csak kettőt az 520 km-es szakaszon. Másnap rohanás nélkül elcsorogtunk Canberráig és kora délután szép nyugisan meg is érkeztünk. Ezen a hátralévő szakaszon megszűntek a búzamezők, füves-bokros pusztaságot láttunk mindenfelé. Nem csoda, ha 100 méterenként volt egy “alvó” kengurú vagy az úttesten, vagy mellette az árokban. Sajnos Papi a hét elején benyelt valami baktériumos fertőzést és úgy köhögött mint egy szamár, eléggé odavolt, de hősiesen tartotta magát. Így utólag visszagondolva… nem kellett volna elindulunk.

    Pénteken nem keltünk korán, 10-re volt időpontunk. Mindenki nagyon kedves volt a nagykövetségen. Megvolt az ujjlenyomat levétel és a retina szkennelés is, így most már én is bekerültem az FBI adatbázisába. Nem rosszalkodhatok. Alig voltunk ott 10 percet. Kifizettük az ügyintézés díját ($140) és majd postán küldik az új útlevelemet. Ennyi volt a hivatalos része az útnak. Amúgy mi is most tudtuk meg, hogy az ország “kerületekre” van osztva. Megvan, hogy melyik állam melyik kirendeltséghez tartozik. Például Dél-Ausztrália, Északi Terület, Tasmánia és talán Nyugat-Ausztrália is (de ebben nem vagyok biztos) Melbourne-höz tartozik. Ha viszont van befoglalt időpont, akkor elvileg bármelyikbe lehet menni.

    A hátralévő bő fél napot az Ausztrál Háborús Emlékmúzeumban töltöttük el. Naggggyyyyon jó volt! Szerintünk egy teljes napot simán rá lehet szánni és akkor mindent részletesen végig tud olvasni az ember. Elképesztő mennyiségű tárgyi ereklyét gyűjtöttek be és halmoztak fel itt. De nem ám hányaveti módon, hanem szakszerűen rendszerezve. Az első világháborútól kezdve a másodikon keresztül Afganisztánnal bezárólag. Eredeti terepjárók, tankok, harckocsik, helikopter, repülők, egy hadihajó parancsnoki hídja a teljes felszereléssel és az a bizonyos tengeralattjáró, ami nem is volt olyan kicsi. Azzal viszont számolni kell, hogy mindig sokan vannak. Folyamatosan jöttek az iskolásokkal megtömött buszok. Szerencsére nagyon nagy területen, több teremben van a kiállítás, így mindig ki lehet kerülni a tömeget. Van egy “kutatás” nevű terem is, ami olyan, mint egy digitális könyvtár. Ide bárki bemehet és utánanézhet az ősöknek, hogy hol harcoltak, hol vesztették életüket, s a kereséshez szakszerű segítgéget is igénybe lehet venni. A múzeum egyébként mindenki számára ingyenes.

    A múzeum után gyorsan felugrottunk a Mount Ainslie kilátóhoz. Innen jó kilátás nyílik a városra és a parlamentre.

    A háborús múzeum belső udvara

    A felső képen a boltíves folyosókon az elesettek névsora van a falakon

    Kilátás a múzeumból, háttérben az ausztrál Parlament

    A Gallipoli-i partraszállás (ahol nagyon sok ausztrál katona életét vesztette) egyik csónakja

    Golyó ütötte lyukak a csónakon…

    Üzenet a frontról egy kekszen

    Az egyik japán mini tengeralattjáró, ami megtámadta Sydney-t

    A pipacsmező, mely az Első Világháború befejezésének 100-dik évfordulójára készült. A világ minden tájáról érkeztek a kézzel horgolt/kötött pipacsok. Összesen 62 000 darab.

    1918 tizenegyedik hónapjának, 11. napjának, 11. órájában ért véget az Első Világháború. A pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. Az elesett katonák jelképe.

    Honnan ered? Belgium Flamand régiójában zajlott le a II. Ypresi Csata 1915. április 21. és május 25. között. Itt vetették be először a németek a klorin harcigázt. Itt teljesített önkéntes szolgálatot John McCrae alezredes, aki nem csak katona, hanem orvos és költő is volt. Neki kellett a temetési szertartást megtartani, ami alatt észrevette, hogy milyen gyorsan nőnek a pipacsok az Ypresi ütközetben elesettek sírján. Ennek hatására a következő nap megírta az első világégés egyik legnépszerűbb és legtöbbet idézett versét a In Flanders Fields-et. A vers hatására pedig az elesett katonák sírján nyíló skarlátvörös pipacs a világ egyik legismertebb szimbólumává vált.

    Mount Ainslie kilátó. Középen a War Memorial Museum, abból ered a sugárút, ami a Parlamenthez visz.

    A szombati napunk teljes egészében Canberráé volt. A város helyett inkább a szomszédos Namadgi Nemzeti Parkot választottuk. Három rövidebb túrát (3km, 6km, 10 km) néztem ki. Ahogy már fentebb említettem Papi tápos volt. Egész éjjel nem aludt. Hajnalban ájult be és nem volt szívem felkelteni reggel 7-kor. Úgy horkolt, mint egy orrsövényes barlangi medve. Csak tíz óra körül tudtunk elindulni, ezért a 10 km-es túrát töröltem a listáról. A másik kettőt hősiesen lenyomta Papi, le a kalappal. Pedig a 3 km-es végig emelkedett, mert egy hegyet kellett megmászni.

    Megnéztük a Capital Territory egyetlen (eddig ismert) őslakos sziklarajzát. Ez nem azt jelenti, hogy csak egy van. Hanem azt, hogy eddig csak ezt az egyet találták meg. Lehet, hogy több is van. A Yankee Hat nevű búvóhelyet 800 évvel ezelőtt kezdték használni az őslakosok. A gránit szikla alá húzódtak be rossz idő esetén és “firkálgatták” össze a sziklafalat. Az itteni stílus különbözik azoktól, amiket eddig láttunk. Az eddigiek vagy fekete szénnel voltak rajzolva, vagy a szokásos okker-vörös krétával de üreges/pálcika rajzok voltak, vagy fehér krétás rajzok vagy a szájból szétprüszkölős fajta. Itt fehér és vörös krétát használtak, de a figurák ki vannak töltve/színezve. Tömörek. Emberi alakokat, madarat, kengurut, dingót és teknőst rajzoltak. Kellemes 6 km-es sétával lehet megközelíteni a helyet. Sötétedés előtt még “felszaladtunk” a Booroomba Rock-hoz, ami 3 km oda-vissza, de meredeken fel egy hegy tetejére. Sziklamászók kedvenc helye. Ki is van írva, hogy óvatosan a sziklaperemen, mert sziklamászók lehetnek lent. Zárásképpen elmentünk a Honeysuckle Creek-ben lévő egykori űrfigyelő központ helyszínére.

    Yankee Hat őslakos sziklarajzok

    Egy közeli kép

    Magyarázó ábra, hogy elvileg mi micsoda akart lenni…

    Booroomba Szikla

    Itt ragadnánk meg az alkalmat, hogy helyesbítsük egy korábbi bejegyzésünket. Azt, amiben a Parkes-ban lévő parabola antennáról írtunk. Úgy tudtuk – és Parkes-ben is úgy szólnak az ismertetők- hogy nekik köszönhetjük azt, hogy 1969-ben láthatta az emberiség az első Holdra szállást, mert ők léptek kapcsolatba az űrhajósokkal. De ez nem igaz. Vagyis csak részben. Parkes besegített a Honeysuckle Creek-i állomásnak. A Honeysuckle állomást azért építették az amerikaiak 1966-ban, hogy  támogatást nyújtson a NASA-nak az Apollo Űr Programban és a későbbi Skylab Programban. 1974-től besegített a Deep Space Network programba, a Voyager és Pioneer missziókba, amik a Naprendszeren kívülre irányultak.

    A Honeysuckle-i megfigyelő állomást 1981-ben zárta be a NASA. Az épületeket a betonalapig visszabontották, a 26 méter átmérőjű parabola antenna pedig átkerült a Canberra Deep Space Communication Complex-be (erről lejjebb ejtünk még pár szót) és ott továbbra is üzemel. Szóval véletlenül találtam rá Mike Dinn írására a Hollywood-i filmben (The Dish) előforduló félremagyarázásokkal kapcsolatban. Mike Dinn volt az Apolló 11 Program alatt az igazgató-helyettes a Honeysuckle-i állomáson. Rengeteg eredeti levelet, rádióüzenetet (NASA és Honeysuckle között) és képet tett fel az internetre ezzel kapcsolatban. A lényeg: Honeysuckle volt az Apollo program kommunikációs egysége. Parkes viszont egy rádió teleszkópos állomás nem pedig egy követésre alkalmas állomás. Továbbá Parkes-nak nem volt adókészüléke,  így nem tudott parancsokat és hangüzenetet továbbítani az űrhajónak, mint ahogy ezt a filmben láthattuk. Minden Apollo komunikáció – hang, adat, parancsok és TV – a Honeysuckle állomáson belül és keresztül lett feldolgozva, mielőtt azt a három antennák egyike (Honeysuckle, Tidbinbilla, Parkes) sugározta volna. Ezenfelül Parkes nem beszélt közvetlenül a Houston-i központtal. Ezektől eltekintve nekünk továbbra is nagyon tetszik a film. Valószínűleg azért kerültek bele ezek az elemek, hogy jobban eladható legyen a film. A lényeg meg különben is az, hogy az egyik ausztrál állomásnak köszönhetjük azt, hogy több millió ember láthatta az első Holdra szállást 1969-ben.

    Annyira magával ragadt minket ez az űrös dolog megint, hogy az utolsó fél napunkat arra szántuk, hogy elautózzunk a hegyek közé Tidbinbilla-ba, ez Canberrától 40 km-re van és megnéztük a Depp Space Communication Complex-et, ahova a parabola antenna került. Az út a kutatóközpontig nagyon szép tájon vezet. Már az megérte, hogy végig autóztunk ezen a hegyi úton. A kutatóközpontban kialakítottak egy kis múzeumot is. Telis-tele régi, űrös relikviákkal. Például volt kiállítva egy régi hőpajzs darab még a Mercury program idejéből, ami úgy működött, hogy a légkörön való áthaladás közben keletkező hő a hőpajzs felületén lévő speciális anyagot elpárologtatta, felszabadította és ez a gáz a hő nagy részét “elszállította” a visszatérő egység felületéről.

    Később az űrsiklón már nem ezt alkalmazták, hanem a hőelnyelő kerámia csempéket. Ez a csempe burkolat elszigeteli a hőt az űrhajó többi részétől, a keletkezett hőt elnyeli és kisugározza. Rengeteg régi űrhajós ételt is bemutatnak, fotókat az űri életről, hogyan éltek a súlytalanságban. Hogyan ettek, fürödtek, nyírták egymás haját, végezték a kis és nagy dolgukat, fogorvosi kezeléseket stb. Az egyik vetítőteremben a NASA űrprogramjáról ment egy kisfilm, a másikban pedig a bolygókról, Naprendszerről és a távoli világűrről volt ismertető. A Marsjáróról volt egy 1:1 méretarányú másolat is kiállítva. Nagyon érdekfeszítő és izgalmas volt ez a bemutató részlege a kutatóközpontnak. A hab a tortán az volt, mikor Papi megkérdezte, hogy az a nagy parabola antenna odakint miért áll szinte vízszintesen és miért a horizontot kémleli. A teremőrJózsi odavitt egy falhoz, ahol monitorok voltak meg mindenféle magyarázó táblák, meg 3-4 betűs rövidítések. Azt mondta, hogy nem az az érdekes, hogy az a horizontot kémleli (amúgy azért mert épp a Voyager-2 kettőt vette célba, ami abban az időben a Déli-féltekén épp ott volt “látható”), hanem az, hogy Kaliforniában történik valami, mert az összes parabola antenna a Voyager-1-re van irányítva. Nagy dolgok történnek ott most, mondta.

    Deep Space Complex. A távoli világűrt kutató bázis Canberra mellett. A bal oldali parabola jött Honeysuckle Creekből, ami vette a Holdra szállást. A jobb oldali, (Junior melletti) szinte vizszintesen álló pedig épp adatokat vesz a Voyager-2-től.

       

    Karrier váltás…A következő bejegyzést lehet, hogy a Holdról küldjük majd… :-))

    A Mars járó 1:1-es méretarányban.

    Eredeti. Az 1969-es holdraszállás EKG-je, legalábbis egy darabja. Látszik, hogy Michael Collins tök nyugodt, ő maradt a Hold körül keringő parancsnoki hajóban. Neil Armstrong és Edwin Aldrin szíve cseppet gyorsabban vert. Nem csoda, az enyém is kiugrana ha két és fél órát sétálhatnék a Holdon…

    A Voyager-1-et 1977-ben lőtték fel 16 nappal a Voyager-2 után, de később a Voyager-1 beelőzte a 2-őt. A Voyager-1 már 21,5 milliárd km-re van a Földtől. Csak a miheztartás végett, hogy el tudjuk képzelni mennyi is az a 21,5 milliárd km: a Föld-Nap átlagos távolsága 150 millió km, ezt csillagászati egységnek nevezik egyébként. Jelenleg ez a Földtől legtávolabb lévő űreszköz. A mai napig küld még adatokat és képeket a Földre. A Voyager-1 2012-ben elhagyta a Naprendszert és a csillagközi térben utazik tovább. 2020-ig tud tudományos méréseket végezni, majd kb. 2025-ig lesz még elég energiája arra, hogy rádiójeleket küldjön a Földre. Hihetetlen teljesítmény!

    A Távoli Űr Programban három állomás vesz részt. Goldstone – Kalifornia, Madrid – Spanyolország és Canberra – Ausztrália. A kutatásban részt vevő parabolák munkáját bárki nyomon követheti az interneten ezen a linken:

    https://eyes.nasa.gov/dsn/dsn.html

    Amikor írtam a blogot, akkor épp ezeket az objektumokat figyelték. Madridban az első parabola megint a Voyager-1-ről szedett le adatokat.

    Eseménydús pár napot sikerült eltöltenünk a fővárosban és a környékén. Canberra amúgy nem nyerte meg a tetszésünket. Túl sok a kétszer kétsávos út, ahol ha elhibázol egy lehajtót egy másik kétszer kétsávos úton találod magad, amin nem tudsz “U” fordulóval csak úgy visszafordulni. Az első nap háromszor tévedtünk el, mire megtaláltuk a kempinget. Rengeteg körforgalom van. Körforgalom a körforgalomban! Jelzőlámpás körforgalom!? Első benyomásra nekünk úgy tűnt, hogy minden egy picit drágább. Az ingatlanok, szállások meg piszkosul drágák. Nem hiába, szerintünk a politikusok pénztárcájához igazítják a dolgokat. Arra figyeljünk, ha több napos kiruccanást tervezünk oda, időbe foglaljuk le a szállást, mert ha épp ülésezik a Parlament, akkor képtelenség egyet is találni. Amikor mi voltunk szinte minden be volt foglalva, olyannyira, hogy több kempinget felhívtam és egyikben sem volt szabad áramos sátorhely, vagy kabin. Még szerencse, hogy a tetősátorral és a külön aksival a hűtőnkhöz a sima sátorhely is jó nekünk végszükség esetén.

    A kengurukkal vigyázzunk a városban. Rengeteg van belőlük. Pár éve volt egy nagyobb bozóttűz a városhoz közel és a kenguruk bemenekültek a városba és ott ragadtak. Imádják a rengeteg park szépen karbantartott, zsenge füvét rágcsálni. Évente 3000 autós fordul a biztosítótársaságokhoz, mert elütöttek egy kengurut. Ami tetszett az a rengeteg akácfa. Itt Adelaide-ben nincs és eddig bármerre jártunk Ausztráliában nem láttunk egyet sem. Ráadásul olyan nagy szerencsénk volt, hogy pont akkor volt az akácvirágzás. Mennyei illata volt. Egyből a gyerekkorom ugrott be, mikor nagyapám több hétre kiköltözött a méhekkel a márianosztrai akácosokba és mentünk őt meglátogatni.

    Kipipáltuk Canberrát is. Most már csak egy nagyváros (“Pörf”) van hátra, ahol még nem jártunk. Maradjatok velünk, mert ezt a hiányosságunkat egy újabb “mini break” keretében november végén pótolni fogjuk.

    Egy találós kérdés, hogy legyen min gondolkodni, míg meg nem jelenik a következő “mini break”. Milyen ültetvény ez? Canberrából hazafelé jövet láttuk.

    Szóval, milyen növény is ez? Kertészek, gyömölcstermesztők előnyben! 🙂


  10. A dzsungelben

    november 9, 2018 by kata_papi

    Mivel jövőre kiírtuk a hosszú (nagyonhosszúúú) szabinkat, ezért idén nem volt pofánk bedobni egy másik 4-5 hetes kérelmet, főleg úgy, hogy már a Simpson sivatagot is megjártuk májusban. Papi felvetette, hogy mi lenne, ha “mini break”-eket (7-10 napos szabikat) tartanánk. Hát nekem aztán teljesen mindegy, csak menjünk. Az első ilyen “mini-break”-et szeptember végén ejtettük meg. Cairns-be, a trópusokra utaztunk el 7 napra. Az idő rövidsége és a távolság miatt sajnos Juniort otthon kellett hagynunk. Repülővel mentünk és ott béreltünk autót. A fő cél az volt, hogy lássuk a Nagy-korallzátonyt, mielőtt végleg eltűnik a föld felszínéről. Sajnos elég nagy az esély rá. De a remény hal meg utoljára…

    Titkon még 3 dolog volt a listánkon, amit szerettünk volna látni a vadonban. Egyelőre egyiket se sikerült “elcsípni”. Ehhez majd Junior+tetősátor és vadkemping kell. Szerettünk volna látni vadon élő krokodilt, kazuárt és fakengurut. A fakenguru vicces mi? Ne fából készült kengurura gondoljatok. Itt fent északon él egy kengurufaj, ami fán lakik. Nagyon ritkán jön le a fáról. Fura szerkezet lehet, mi? A figyelmeztető táblája is vicces. A másik a sisakos kazuár. Nem ajánlatos kekeckedni vele. Veszélyes állat. Karmol, rúg és a fején lévő nagy szarusisakkal jól oda is tud ütni. Nagy darab, röpképtelen madár. Magassága 150-180 cm, súlya 40-70 kg. Testén durva, fekete, szőrszerű tollak vannak, a nyaka viszont türkiz, sötétkék és vörös színekben pompázik. A “gyereknevelés” is különleges náluk. Anyakazuár kipottyantja a tojásokat majd odébbáll. Apakazuár költi ki és neveli fel a fiókákat. Ugyanúgy, mint Darwinban, itt is vigyázni kell a természetes vizekben való pancsolással. Sós és édesvízi krokodilok vannak mindenfelé. Kivéve, amikor mi ott jártunk. Jól elbújtak… Tájékozódjunk helyiektől, tartsuk be a figyelmeztető táblán írtakat és akkor nem kell tartani egy krokodil támadástól. Dehogynem…! A statisztika szerint nem turistákkal történik a legtöbb krokodil támadás, hanem a helybéli, néha igencsak ittas lakosokkal. A helyiek a “bátrabbak” e téren.

    Kazuár, medúzaveszély, fakenguru

    Krokodilveszélyre figyelmeztető táblák

    Az egyik kávézó vicces táblája, ami megnyugtatja a turistákat, hogy náluk a patak krokodil mentes, mert…

    A krokodiloknál már csak a medúzák “szemetebb” állatok. Rengeteg gyönyörű pálmafás strandok vannak fent északon. Bár mikor mi ott jártunk mindegyik vize csúnya sáros volt. Türkizkék vízre, homokos-pálmafás partra számítottunk, de a türkizkék az elmaradt. Szóval ott van a tenger és nem igazán  lehet benne fürdeni. Vagy krokodiloktól kell tartani, vagy a mérgező medúzáktól. Vannak olyan öblök, ahol hálókkal elkerítenek egy kis részt, hogy lehessen fürdeni. De mi van, ha beúszik egy medúza? És az meg már milyen, hogy egy gyönyörű homokos tengerparton nem tudsz befutni a vízbe ott, ahol akarsz. Ezen a környéken főleg a doboz medúzától (box jellyfish) kell óvakodni, mert csípése nagyon mérgező. Tűz medúzaként vagy tengeri darázsként is szokták emlegetni. Világoskék színű és majdnem teljesen átlátszó, szinte észrevehetetlen a vízben. Maximum 15 csápja van, a csápok akár 3 méter hosszúra is megnőhetnek és mindegyiken van körülbelül 5000 méregtüske. A világ egyik legmérgezőbb állata, mérge állítólag 2-5 percen belül öl. Végig a tengerparton táblák hívják fel az emberek figyelmét a medúzákra. Minden egyes tábla alatt ott van egy üveg ecet is, ami a mérget nem semlegesíti, csak a fájdalmat enyhíti. Egy legújabb tanulmány szerint azonban nem jó ötlet az ecet használata, mert több méreg fecskendeződik be a tüskékből. Mi nem értünk hozzá, ezért a jobb félni, mint megijedni elv alapján nem mentünk be a vízbe, csak a zátonynál és függetlenül attól, hogy most még nincs szezonjuk, mi kértük a védőruhát sznorkelezéshez. Amúgy októbertől márciusig lepik el a vizeket.

    De haladjunk szép sorjában, kezdjük az indulással. A taxi oda-vissza a reptérre kb 100 dollár lett volna, ezért most először vettük igénybe a “hosszú távú parkolót” az adelaidei repülőtéren. Barátaink ugyan felajánlották hogy kivisznek minket, de mindketten a repülőtér átellenes oldalán laknak, így kitolás lett volna, ha elfogadjuk a felajánlást. Hét napra 75 dollár volt a parkoló. Szép nyugisan összepakoltunk, Puttonnyal kigurultunk a parkolóba, átsétáltunk a terminálhoz és beszálltunk a gépbe.

    Cairns volt a bázisunk, innen csináltunk csillagtúrákat. Szállást az “airbnb”-n keresztül foglaltunk. Most használtuk először, nem volt semmi gond vele. Egy szép kis bungalót találtunk, közel a botanikus kerthez, közel a city-hez, közel boltokhoz, közel az autóbérlős céghez. Illetve közel egy nagyon igényes kávézóhoz, ahol a szokásos ausztrál reggeliket készítették, de egy kicsit másképp. Rengeteg saját készítésű csatni és lekvár, minden kaja picit igényesre formálva, nem csak a szokásos szalonnás-tojás kockakenyér pirítóson, hanem normális vekni kenyéren tálalva. Nagyon finom volt minden, majdnem sikerült végigenni a menüt, minden reggel ott kezdtünk.

    Adeliade-ből három óra alatt ér oda a repülő. Rázós landolásunk volt. Én becsokiztam rendesen, Papi imádja az ilyen repüléseket. Féltem azt a tyúkszaros életemet, na! Cairns-t 1000 méter magas hegyek veszik körül. A szárazföld belseje felől érkeztünk és ahogy közeledtünk a trópusokhoz a felhők egyre kövérebbek, nagyobbak, fehérebbek, párától kicsattanóbbak lettek. A repülő ezeken az átláthatatlan pamacsokon a magas hegyek felett küszködött. Jó erős turbulenciánk volt míg átértünk a hegyeken és szerencsésen landoltunk a tengerpart szélén, merthogy ott van a leszállópálya.

    Kiszálltunk és egyből arcon csapott minket a meleg, párás levegő, pedig a száraz évszak végén jártunk. Összeszedtük a csomagot és vettem volna elő a telefonomat, hogy hívjam az autókölcsönzőt, mert úgy szólt a szerződés, hogy érkezéskor hívjuk őket, elsétálunk oda, ahova írták, ők pedig 5 percen belül jönnek, felvesznek és visznek az irodába, ahol átvesszük a kocsit. Szóval hívnám a számot, mikor lecsap ránk egy “segíthetekGizi” táblácskát viselő nyugdíjas nénike. Mappa, prospektusok a hóna alatt és széles vigyorral kérdezi: most érkeztünk? Mi a pálya? Miben segíthet? Mondtuk: igazából semmiben, megjöttünk, van befoglalva autónk, most hívnám őket, hogy vegyenek fel. Gizi: kinél? Mi a telefonszám? Felhívom nektek és már vette is elő a saját mobilját. Háát jó, de ezt mi is megtudjuk csinálni. Piócaként tapadt ránk és intézkedett. Hívta a számot, ellentmondást nem tűrően mondta nekik, hogy akkor 5 perc ugye, mire ideérnek és hogy hova is kell menni várakozni, blablabla. Végül is nagyon segítőkész volt, függetlenül attól, hogy mi nem tartottunk volna rá igényt. Mivel Cairns egy felkapott turistaparadicsom, rengeteg külföldi jön ide (többnyire sajnos ázsiaiak), ezért a turisztikai társaság igyekszik megkönnyíteni a nyaralni vágyók életét.

    Cairns partjai a magasból

    Kék: északi túra, piros: nyugati kör, lila: déli túra, sárga: Zöld-sziget és a Nagy-korallzátony (1400 km-t tapostunk bele a bérelt autóba)

            

    Kint vacsoráztunk a bungaló teraszán, én bementem valamiért, Papi meg ugrott vagy egy métert mikor az asztal melletti pálmára felugrott egy gyönyörű zöld béka. Nem ám egy kis 3 centis breki. Majdnem akkora volt, mint a tenyerem. A második képen a kerítésrács a méretarány, 10 centire vannak egymástól.

    Az autó felvétele után elhajtottunk a szállásra, kicuccoltunk, majd bementünk a belvárosba sétálni és felkerestünk egy információs irodát. Prospektusokat gyűjtögetni, korallzátonytúrát megvitatni. Mi eddig nem igazán sznorkeleztünk, annyira nem is voltunk oda az ötletért, de hát egyszer mindent el kell kezdeni. Mondtuk infóGizinek, hogy mi talán szigeteket néznénk meg és egy kis zátonyocskát. Azt mondta Gizi, hogy szigeteket inkább lejjebb Mackay és a Whitsundays-nél nézzünk és inkább itt nézzük meg a Nagy-korallzátonyt, mert itt van a legközelebb a szárazföldhöz. Itt csak másfél órát kell hajózni a zátony külső részéhez. Dél felé haladva ugyanis a zátony távolodik a szárazföldtől és sokkal többet kell hajókázni, hogy lássunk valamit.

    Rengeteg társaság viszi ki az embereket a zátonyhoz. Vannak fél napos, egy napos és több napos utak. Kis 50-70 fős, nagy 200-300 fős hajók, vitorláshajók, katamaránok. Korallzátonytúrák, homokzátony túrák, sznorkelező túrák, búvártúrák.  Alig tud választani az ember a sok variáció közül. Az árak cseppet el vannak szállva. Ennek ellenére hihetetlenül sok turista megy ki a zátonyokhoz. Mi egy egész napos hajókázásra fizettünk be és sokat nem tudtunk gondolkodni a dolgon, mert Gizi mondta, hogy másnap lesz a leggyengébb a szél és az azt követő napokon erős szelet jósolnak. Hát akkor holnapra két jegyet Gizi.

    Zárásképpen lementünk a tengerparti sétányra sétálgatni. Cairns partja nem egy nagy durranás. Nagyon sekély, ezért apálykor messzire húzódik vissza a víz, sáros mocsarat hagyva maga után, amit lehet bámulni. A 2,5 km hosszú szépen kiépített sétány, ami párhuzamosan fut a tengerparttal egy széles parkkal van egybekötve. A parkban ingyenes BBQ helyek, kávézók, 3 igényes játszótér, gördeszka pálya és egy nagy lagúna is található. A középső játszótér “Muddy”s” a legjobb. Ha gyerek lennék minden nap kiharcolnám, hogy ide hozzanak el. Víz spriccel fel a talajból mindenfelé, pici kis patakocska, amiben lehet tapicskolni, lezubogó víz, mindenféle jópofa mászóka. Az egész játszótér arra van kihegyezve, hogy vizes legyél. A másik nagyon ötletes dolog az a lagúna. Mondjuk ide kell is, mert a krokodilok és a medúzák miatt  nincs az az ember, aki itt becaplat a térdig érő sárban, hogy ússzon egyet. Az meg már milyen, hogy itt a tenger és nem tudsz fürdeni? Ezért építettek egy 4800 négyzetméteres 1000 főt befogadó türkizkék lagúnát. Egyik oldalán fokozatosan mélyül, másikon homokos partja van, harmadikon lépcsőkön lehet belemenni, negyedik oldalán a feszített vízben pancsikolva rá lehet látni a tengerre. Vize enyhén sós és nagyon igényesen meg van csinálva. Ami érdekes: teljesen ingyenes, bárki használhatja.

    Cairnsi beach a belvárosban apálykor

    Az ingyenes lagúna

    Reggel 8-ra kellett kimenni a kikötőbe. Ezer ember, mindenki arra várt, hogy kivigyék a zátonyhoz. A becsekkolás teljesen úgy zajlott, mint a reptereken. Kordonok kifeszítve, amik között kígyóztak az emberek. Odaértünk Józsihoz, aki legombolt rólunk még 6.50 dollárt fejenként “zátonyadó” címén. Mi van? Zátonyadó? Nem értettük, hogy ez miért nincs beépítve abba a nagy összegbe, amit beszednek a túrára. Mi van, ha valaki már úgy megy oda, hogy csak a jegy van nála, minek pénz a zátonyhoz, úgyis csak úszkálni fogok ott. Senki nem mondta az információs irodában, hogy ezt még külön kell majd fizetni. Na mindegy, haladjunk. Kifizettük.

    Mi egy nagyobbacska hajóra fizettünk be, nem tudjuk, hogy ez jó vagy rossz. Nem tudjuk, hogy a kisebb hajókon is ennyi kínai (ázsiai) turista van-e, vagy csak ezeken, amik 2-300 embert visznek ki egyszerre, de lasszóval kellett fogni a csoportunkban a fehér embert. Borzasztó volt. Nagyon nehezen kezeljük le az ázsiaiakat. Rémálom volt. Soha többet. Képtelenek viselkedni. Övék a világ. Sorban állásnál egy A4-es papírlapot nem lehetne az élével áthúzni köztem és a mögöttem álló kínai között. Üvöltöznek. Lesz@rnak mindent és mindenkit. Ezek miatt részesítjük mi előnyben az outback-et, oda még nem nagyon jutottak el. A felkapott turista helyeket viszont megszállták. Az ingatlan piacot már meg se merjük említeni. Sárga veszedelem… De mint mindig, természetesen köztük is akadnak kivételek, ha nincsenek is sokan.

    Ennek ellenére megpróbáltuk élvezni a világörökség részét képező Nagy-Korallzátonyt. A hajón reggel felszolgáltak kávét, teát, sütit indulás előtt, nyílt vízen már nincs forró folyadékkal való babrálás. Először 2,5 órára kikötöttünk a Zöld-szigeten, ahol lehet fürdeni, körbesétálni az egész szigetet, sznorkellezni, üvegpadlós hajóval körülnézni. Mivel nem volt még túl meleg, így mi elhalasztottuk a fürdést, körbesétáltuk a szigetet, rengeteg partra vetett korallt gyűjtöttünk. Élő korallt szigorúan tilos letörni. Komoly pénzbüntetés jár érte. Elnyaltunk egy fagyit és már jött is a hajó, ami továbbvitt a zátony külső részén telepített ponton-hoz.

    Ez a társaság a Norman-zátonyhoz csinál túrákat. A ponton 2-300 ember befogadására van kialakítva. Napozó ágyak, rengeteg asztal, öltözők, édes vízi zuhanyzók és svédasztalos ebéd várt minket. Mi gyorsan letudtuk a kajálást, majd elmentünk egy félig tengeralattjárós túrára. Ez egy olyan hajó, aminek az aljához egy üvegfalú tengeralattjáró van “heggesztve” és egy kisebb kört ír le a korallok között. Hát már így üvegen keresztül is nagyon szép látvány tárult a szemünk elé. Korallok minden mennyiségben. Halak. Színek. Élet a víz alatt. Pfúúú. Lenyűgöző volt. És ez csak egy szeglete az egész nagy organizmusnak. A Nagy-korallzátony Földünk legnagyobb korallzátonya. 2000 km hosszú és még az űrből is látható. Kb. 3000 zátonyból és 900 kisebb-nagyobb szigetből áll. A képződményről először Cook kapitány adott hírt hajónaplójában, amikor 1769-ben először elhajózott mellette. A kapitányt nem a tenger alatti világ szépsége nyűgözte le, hanem az a veszély, amelyet e szirtek a hajózás számára jelentenek. A szigetek külső – óceán felé eső – fele meredeken zuhan le, akár 2000 méter mélységig is. Vannak olyan társaságok, akik ilyen részekre is kivisznek turistákat. Félelmetes látvány lehet az a mélység.

    Zöld-sziget

    A korallzátony

    A kiépített, lehorgonyzott ponton

    A tengeralattjárózás után kértünk egy-egy sznorkel cuccot és egy-egy kezeslábast a medúzák ellen (lycra suits). A ponton mellett szalaggal el volt kerítve egy nagyobb terület, amin belül lehetett sznorkellezni. A pontonon állt 1-2 figyelő szájában síppal és azzal figyelmeztették a fürdőzőket. Gyakorlatilag egyfolytában fújniuk kellett, annyira idióták voltak az emberek. Át akartak úszni a kötélen. Ha mondjuk valami veszélyre akarták volna felhívni a figyelmet nem igazán sikerült volna, mert csak egy ugyanolyan sípolás lett volna, mint a többi száz előző. Mi is az a sznorkelezés? A sznorkel szó valójában a légzőcső angol elnevezése. A sznorkelezés pedig a maszk, az uszony és a légzőcső együttes használatát takarja, vagyis búvárkodás ez is, csak éppen palack nélkül, és túlnyomórészt a felszínen. A víz felszínén úszunk, de úgy, hogy a fejünk mindig a víz alatt van és nem kell feljönni levegőért, mert a pipán keresztül folyamatosan tudunk lélegezni. Már aki… 🙂

    Belecsobbantunk. Elkezdtünk távolabb úszni a hajótól. Nagyon erős volt az áramlás. Vitt a víz rendesen. Csapkodtunk a békatalppal, de úgy éreztük egy centit sem haladunk előre. Pedig haladtunk. Aztán Papi leszakadt. Én úsztam és úsztam. Fejemet néha kiemelve Papit kerestem de nem láttam sehol. Mondjuk, ha ott lett volna se ismertem volna meg, mert mindenki egyforma volt a búvárszemüvegben és pipával a szájában. Abban bíztam, hogy ő is valahol a csodálatos víz alatti világot kémleli. Úszkáltam, fényképezgettem, magamban morogtam, hogy hol van már Papi. Ki fog rólam sznorkeles szelfit lőni? A víz nem volt sekély, több méteres mélység, hasadékokkal, millió különböző korallal és kisebb-nagyobb halakkal. Volt olyan nagy korall komplexum, ami egy méterre volt a víz felszíne alatt. Fölé úsztam és meg tudtam volna érinteni. Kb. fél órás bámészkodás után véletlenül 6-8 méter mélyen észrevettem egy furcsán úszó halat. Jobban megnéztem és egy cápa volt. Cápa! Cááápa! Úristen! CÁPAAAA!!! Összeszartam magam.

    Gyorsan kikaptam a fejem a vízből és körbenéztem, hogy vannak-e még bent a vízben emberek, mert a víz alatt baromira nem lehet hallani a sípszót, ha esetleg jeleztek volna az őrszemek, hogy gond van. De ahogy feljebb említettem, hiába sípoltak volna a cápa miatt, úgysem lehetett volna tudni, hogy ez azért van, hogy gyere ki marha gyorsan, mert baj van, vagy azért, mert valaki megint kívülre úszott. Szóval bepánikoltam. Voltak emberek a vízben, de messze tőlem. Kb. 50 méterre lehettem a pontontól. Eszeveszett kapálódzásba kezdtem és szerintem 50 méter vegyesen vertem Hosszú Katinkát. Igaz a vegyesem kimerült kutyában. Nem olyan egyszerű békatalpban úszni. Pár méter kapálódzás után megszólalt a kisördög. De jó lenne lencsevégre kapni…

    Én hülye újra víz alá dugtam a fejem és remegő kézzel, a kijelzőt nem figyelve félig úszva próbáltam lefényképezni. Másodjára is láttam és 100% hogy cápa volt, olyan két méteres lehetett, de nem tudtam használható képet készíteni. Vaktában lődözgettem és csak a sziklákat kaptam le. Amúgy is épp egy sziklás hasadékban tűnt el. Ettől függetlenül továbbra is nagyon fostam, úgyhogy kiúsztam. Ha Papi velem lett volna bátrabb vagyok, mert gyorsabban úszom, mint ő, ha értitek mire gondolok… Neeem, ez nem igaz.

    Kimásztam a vízből és Papi ott volt. Ő 5 perc után abbahagyta, miután benyelt egy nagyobb adag tengervizet. Azt mondta neki ennyi elég is volt. Viszont nekem annyira bejött a dolog, hogy valamikor majd megismételjük egy másik zátonynál. Utólag végiggondolva a látottakat, egy zátonycápa lehetett, semmiképp nem a Nagy Fehér, mert teljesen más testfelépítése volt. Délután fél hatra értünk vissza Cairns-be. Útközben a szállásra vettünk indiai kaját, amit betoltunk a bungalóban miközben néztük az esti híreket. Igencsak ledöbbentünk, mikor bemondták, hogy előző nap a Nagy-korallzátonynál egy 46 éves nőt támadott meg a cápa, a mai napon meg egy 12 éves kislányt. Mindkettőt a Whitsundays-szigeteknél, ami Cairns-től délre van pár 100 km-re. Három héttel később a kislány lábát sajnos amputálni kellett. Úgyhogy mindenki vegye komolyan a cápákat és ne hősködjön, az állatok viselkedése kiszámíthatatlan. A híradóban hallottak után még jobban berezeltem és örültem, hogy nem történt semmi komoly baj kint a vízen.

          

    Alattam a búvárok egy nagy halat simogatnak

    Magányos szelfi rólam…

    A Nagy-korallzátony után szétnéztünk Cairns-től északra, csináltunk egy nagy nyugati kört és elautóztunk délre is. Mondanom se kell, hogy a látnivalók 10%-val se végeztünk, annyi mindent lehet Ausztrália ezen szegletében csinálni. Északon felautóztunk egészen Cape Tribulation-ig. Azért csak eddig mert eddig van aszfalt út. Ha Juniorral vagyunk meg se állunk Cooktown-ig. Sebaj, majd jól bejárjuk ezeket a helyeket, mikor megcsináljuk a terepes Cape York-i túrát.

    Cape Tribulation a világörökség részét képező Daintree Nemzeti Parkban van. Az odavezető út egy része végig a tengerparton kanyarog, picit olyan, mint a Great Ocean Road Victóriában. A faluba csak úgy lehet eljutni, hogy át kell kompolni a Daintree-folyón. Átérve egyből megálltunk az Alexandrina kilátónál. Szép kilátás nyílik az öbölre, jól rá lehet látni az esőerdőre, az öbölre, meg a rengeteg páfrányra. Sűrű, áthatolhatatlan dzsungel. Lekaptuk az első kazuáros táblánkat, egyből kettőt. Az egyik nagyon vicces volt. Útközben egy kávézóban ebédeltünk meg, amit hónapokkal az út előtt szúrtam ki egy brossúrában véletlenül. Mindenféle különleges húsból készült hamburgert árultak. Van egy több személyes táljuk, amin 6 féle húsból készült hamburgert kínálnak. Mi ebből a 6 mini hamburgeres verziót rendeltük meg. Vaddisznó, krokodil, emu, kenguru, bivaly és teve hamburger, illetve hasábburgonya helyett taro volt kisütve olajban. A taro (magyarul taró vagy táró) Ázsiában és Óceániában gyökérzöldségként termesztett haszonnövény, táró-krumplinak is nevezik. A húsok értékelése: A vaddisznó és a krokodil isteni finom volt. A krokodilhús fehér, mint a csirkemell. Az emu valószínűleg azért volt ehetetlen, mert darabosra/csimbókosra/mócsingosra volt darálva. A kenguru nekem nem igazán jött be, már korábban is próbálkoztunk vele. A bivalyhúst valami barbeque szósszal keverték össze, amit mi utálunk, ezt leszámítva lehet hogy jó ízű lett volna a hús. A tevehús pedig ehetetlen volt, boááá. Ezt is ki kell egyszer próbálni.

    A bal alsó képen a taro csipsz látható

    A nap hátralevő részében több tengerpartra is kisétáltunk, kókuszdiót gyűjtögettünk, amit nem igazán sikerült megbontani, pedig Papi nagyon küzdött vele. Ellátogattunk egy trópusi gyümölcs farmra, ahol mindenféle trópusi gyümölcsfát meg lehetett nézni és az éppen érő gyümölcsöket meg lehetett kóstolni. Fagyit is készítenek a trópusi gyümölcsökből. Mi is nyaltunk egyet négyféle gyümölcsből, aminek épp szezonja volt: banán, yellow sapote, soursop és a wattle fa magjából készültek. Mindegyik isteni finom volt. A banánfagyinak köze se volt az eddig kóstolt “műbanán” ízekhez. A yellow sapote vanília sodó ízű, a soursop savanykás citrom, a wattle mag pedig diós ízű volt.

    Felső sor első háromja kókuszdió, utolsó a Black Sapote, ami belül olyan barna, mint a csoki és íze a csokipudingra emlékeztet. Középső sor: első kettője a Jackfruit, ami a világ legnagyobb fán növő gyümölcse, akár 46 kg-ot is elérheti, íze a banános rágógumira hajaz. Mellette a soursop gyümölcs van. Ezt fagyiban kóstoltuk, ez volt az a savanykás ízű. Legszélén cukornád mellett áll Papi. Alsó sor első képe érdekes, mert én azt hittem, hogy ez a gyümölcs úgy nő, mint a dinnye vagy a tök. Ez a papaya. Középső kettő banánültetvény. Utolsó mangófa.

    Azt hiszem mi éhen halnánk egy lakatlan szigeten…

    Az egyik parton egy “sztúpa” mezőt szúrtunk ki. Ismét az alkalomhoz voltunk öltözve. A hangszóró azé, aki megtalálja Papit a képen.

    A turisták nagyon kreatívak és mindenki kényszert érzett, hogy építsen egy saját “sztúpát”.

    Papi sem akart kimaradni ebből. Hát épített egyet.

    Bő fél napot eltöltöttünk egy krokodilparkban is (Hartley’s Krokodil Farm). Katiék jártak itt tavaly karácsonykor és mondták, hogy nagyon jó. Gyerekesek egész napos programot szervezhetnek ide. Jól kiépített park, sok látnivalóval. Vezetett túra van egy krokodil farmra is: kroki tojások, kikelt bébi krokodilok, kiskrokodilok. Krokodil etetés, krokodil felpiszkálása,  kígyó bemutató, koala simogatás, kazuár etetés. Minden program nagyon igényes. A büfé terasza az egyik krokodiloktól hemzsegő tó partján van. Toltuk befele a “Croc and chips”-et, igen itt nem árulnak fish and chips-et csak rántott krokodil husit és közben mutogatva kiabáltunk, ezt nézd itt egy nagy úszik el épp. Fúúú azt nézd ott a parton, amelyik ott napozik, az mekkora…

    Van egy “kósza” krokodil láb a képen. Látjátok? (a kép jobb alsó részén a fa gyökere olyan, mint egy krokodil láb)

    Elautóztunk Kurandába is. Elvileg az volt a terv, hogy libegővel megyünk át és vonattal jövünk vissza, mert nagyon szép a hegyek között kanyargó vasúti szakasz, de három ok miatt elvetettük ezt az ötletet, pedig mindenki ajánlotta. Először is túl drágának tartottuk, 112,5 dollár per fő. Másodszor, ez egy nagyon felkapott hely. Hasonló, mint a korallzátony. Biztos megint ezer kínai lesz a libegőn és a vonaton. Harmadszor pedig nem azért béreltünk autót, hogy egész nap a parkolóban álljon. Inkább magunk vezettünk végig a kanyargós hegyi úton és ott álltunk meg, ahol mi akartunk, ott szálltunk ki, ahol mi akartunk.

    Kurandába felérve beigazolódott a gyanúnk. Szinte csak ázsiaiak volt ott. Végigsétáltunk a faluban, megnéztünk egy pillangómúzeumot és a Barron vízesést. Ellátogattunk még a Mossman hasadékba is. Picit többre számítottunk. A munkatársunk mondta, hogy a Mossman Gorge-ot ne hagyjuk ki. Odaértünk és az óriási parkoló láttán már sejteni lehetett, hogy ide azért többen szoktak jönni. Még szerencse, hogy mi korán reggel értünk oda. Picit lehúzásnak érzem a 9,80 dolláros buszjegyet ami bevisz a parkba, de sajnos besétálásra nincs lehetőség, pedig csak szűk 2 km-es távolságról beszélünk. Nincs kiépített ösvény, csak egy nyomtáv a buszoknak és azon tilos gyalogolni.

    Megvettük a jegyeket és kérdezem Gizit, hogy akkor milyen túraösvények vannak. Hát van a Mossman-folyóra rálátó 500 méteres körtúra, van a 900 méter oda-vissza túra a függőhídhoz és van az esőerdő körtúra, ami 2,4 km. Ha viszont ránézünk a “térképre” akkor egyből látszik, hogy a 2,4 km-es körtúrát megcsinálva akarva-akaratlanul végigmegyünk a másik két röviden is. Ennyi. Ez a Mossman-hasadék. Visszakérdeztem, hogy Gizi és ezeken túl van-e más túraösvény? Értetlenül állt kérdésem előtt és mondta, hogy csak ezek vannak.

    Megcsináltuk a körtúrát, az esőerdő gyönyörű volt. Mindenhol kúszónövények igyekeznek felfelé a fák törzsén, hogy napfényhez jussanak. A trópusi pára eléggé genya dolog. Alig sétáltunk 3 kilómétert, szinte sík terepen és a bőrünkről seperni lehetett a vizet. Kiült a pára ránk. Olyan, mintha dobtunk volna egy zuhit ruhástul az erdőben. Mikor visszaértünk a látogató központba már ezer ember tolongott a buszmegállóban. A sor egész az információs irodában bent kígyózott. Korán tessék menni, tíz után már tömegekre lehet számítani.

    Jajj. Majdnem elfelejtettem megemlíteni még egy “veszélyes” dolgot a krokodil-kazuár-medúza hármasán kívül. Nem úgy van ám az, hogy az esőerdőben sétálgatva megfogdosunk fűt, fát, vadvirágot. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Vagy csak akkor tipitapi, ha ismerjük a növényeket, mert van errefelé egy csalánhoz hasonló növény, aminek a levele cseppet mérgesebb, mint a mi csóványunk. Ha megcsíp és érezzük, hogy nem enyhülnek a tünetek forduljunk orvoshoz. Ez a növény 1-4 méter magas. Levelei 20-30 cm széles szív alakúak, finoman fogazott levélszélekkel. Általában tisztásokon vagy a gyalogösvény mellett nőnek. Csalánszőrei, melyek az egész növényt beborítják egy meglehetősen irritáló mérget tartalmaznak. Gyógyulása napokig, hetekig, vagy akár hónapokig is eltarthat. Ha már megcsípett fontos, hogy eltávolítsuk a csalánszőröket valamiféle wax-al vagy a ragtapasz ragadós felével. Kutatások kimutatták, hogy a több éve elszáradt levél is tartalmaz még mérgező csalánszőröket.

         

    Papi a “pillangó-suttogó”. Rengeteg pillangó szállt rá. Rám egy se, pedig zuhanyoztam előző este esküszöm…

    Az északi látnivalók után csináltunk egy hosszú, egy napos nyugati túrát a Tablelands néven ismert vulkanikus területen. Sűrű esőerdő, kráter tavak, vulkáni kúpok, bazalt orgonasípok, millió vízesés, cukornád-banán-tea-kávé-kakaófa ültetvények és FOJTÓFÜGEFÁK minden mennyiségben. Két híresebb fügefát néztünk meg. A neve alapján egyből lehet tudni, hogy ez bizony nem egy jófej növény.

    A fojtófüge magja akkora, mint egy szezámmag. Élete úgy kezdődik, hogy egy madár vagy denevér lepottyantja egy fa ágára. A kis mag elkezd növekedni a “gazda” növényen. Mivel magasan fent az ágon csücsül, ezért elegendő napfényhez jut. Nedvességet a levegőből és az esőből nyer. Egyre nagyobb lesz, elkezd hosszú gyökereket növeszteni, hogy elérje a talajt, hogy még több táplálékhoz jusson. Később léggyökereket is növeszt, amivel rátekeredik a “gazda” növényre. Egy idő után a szerencsétlen fát a potyautas teljesen benövi, gyökerei elszívják a tápanyagokat, indái pedig a fényt takarják el előle. Végül rendszerint a fojtófüge győz, a gazdanövény elpusztul, a merev indákból pedig kialakul a füge furcsa, hálós szerkezetű, üreges törzse. Némelyik fojtógyökér úgy néz ki, mint a Nyolcadik utas című filmben az arcra tapadó pókszerű lény. Horror az esőerdőben!

    A Cathedral Fig Tree (Katedrális Fügefa) korát senki nem tudja pontosan, de úgy tippelnek az okosak, hogy kb. 500 éves lehet. A fa koronája 2000 négyzetméteres, ami két olimpiai úszómedencének felel meg. A koronát alkotó levelek súlya 1000 kg, törzsének kerülete 72 méter, 40 ember érné körül. 2013-ban még be lehetett menni a fa törzsébe, mára már átépítették az ösvényt és csak körbe lehet sétálni. Lenyűgöző látvány. A fa alatt állva bolhának éreztük magunkat. Aki látta az Avatar című filmet, az tudja miről beszélek, mikor az ott látható nagy fához hasonlítom. A másik monstrum a Curtain Fig Tree (Függöny Fügefa), ami az alakjáról kapta a nevét. Kezdetben függőleges fa volt, de ahogy nőtt egyre több gyökeret növesztett a gazdafa köré, ami a teher alatt kezdett eldőlni, kialakítva ezzel a majdnem 45 fokos függöny-zuhatagot. A Függöny fügefa 50 méter magas, lombkoronája 60 méter átmérőjű. A gazdafa már teljesen elkorhadt, így ez a fojtófüge most már önálló fa.

    Horror az esőerdőben

    Katedrális fügefa, nem csekély Avatar érzéssel

    Függöny fügefa

    Függöny fügefa

    Első: indák, második: egy gyenge Tarzan próbálkozás, harmadik: mintha egy macska tekeregne a fa körül

    Az örök dilemma: Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Itt ez esőerdőben pedig: honnan nőtt ki ez a faág? Balról vagy jobbról…???

    Bocsi, de nem tudunk betelni az esőerdővel. Fura dolgokat lehet kiszúrni, mint például ez a “szöszmösz” fa.

    Ezen a közelebbi képen talán jobban látszik.

    A “karfiol” fáról nem is beszélve. Amúgy kauliflória vagy törzsönvirágzás. A virágok, majd a termések nem a csúcshajtásokon, hanem az idősebb fás szárakon és a törzsön fejlődnek ki. Ez lehetővé teszi, hogy olyan állatok porozzák be a fákat, melyek nem képesek a fára felmászni vagy felrepülni.

    Sikerült hat vízesést is belezsúfolni még ebbe a napba. Sajnos arra nem volt időnk, hogy csobbanjunk egyet valamelyikben. Ez a sok vízesés minket a Litchfield Nemzeti Parkra emlékeztetett fent Darwin mellett. Itt is minden vízesésnél lehetett fürdeni, oda lehetett úszni a vízesés alá, mögé. Voltak kisebb sziklamedencék is. Nagyon hangulatos. Ja és ne elégedjünk meg a fenti kilátók felkeresésével. Mindegyik vízeséshez le lehet gyalogolni. Igaz általában meredek ösvény vezet le, de megéri! Csodálatosak voltak. Ha több ideje van az embernek el tud tölteni fél-fél napokat minden egyes vízesésnél. Ráadásul rengeteg van belőlük, nem csak azok, amiket mi felkerestünk. Nem fogok írni mindegyikről, mert elunnátok az életeteket, ezért álljon itt egy felsorolás az utókornak: Dinner Falls, The Millstream Falls, Millaa Millaa Falls, Zillie Falls, Elinjaa Falls, Josephine Falls. Mindegyik gyönyörű volt és ha még hozzáképzeljük, hogy milyenek lehetnek esős évszakban, akkor a gyönyörű kifejezés már nem fedi a valóságot.

    Hármat azért kiemelnék egy-egy mondat erejéig. A Millstream vízesés Ausztrália legszélesebb vízesése és gyönyörű vulkanikus kőzeten zúdul alá. Még bazalt orgonák is voltak mindenfelé (remélem bazalt, mert nem volt időnk lemászni, hogy közelebbről szemügyre vegyük). A másik kiemelendő a Zillie vízesés. Ide egy nagyon meredek, csúszós ösvényen lehet lejutni. Lentről viszont sokkal szebb. Itt is vulkáni kőzetről zúdul alá, de itt nem egy sima sziklafal van, hanem a felső keményebb kőzet túllóg, vagy inkább az alatta lévő puhább errodálódott ki egy kisebb barlangot létrehozva a vízesés mögött. Bátrabbak bemehetnek a vízesés mögé. Nagyon szép látvány. Utolsóként megemlíteném a Josephine vízesést. Ez amolyan igazi trópusi paradicsom a dzsungel közepén. A helyi turisztikai erők meg is ragadták az alkalmat és a könnyebb megközelíthetőség érdekében igényes sétautat építettek ki a hozzá. Ez a legalkalmasabb a fürdésre. Egy meleg nyári napon gond nélkül el lehet itt tölteni egy egész napot, fürdőzéssel és piknikezéssel. A vízesés maga több lépcsős. Nagy sima sziklákról zúdul le a víz, természetes csúszdákat alakítva ki. Ne a legújabb fürdőrucinkba menjünk.

    A sétaút gyönyörű esőerdőn megy keresztül és három kilátót építettek ki az egyes szakaszaira. Érdemes elsétálni mindegyikhez. Minél messzebbihez megyünk, annál szebb arcát mutatja a vízesés. Régebben volt egy negyedik, legtávolabbi szakasz is, de ott már nagyon magasak ezek a természetes csúszdák és volt már 1-2 haláleset, ezért a harmadiknál tábla figyelmeztet, hogy ne menj tovább. Ha véletlenül megcsúszol és a víz elkap, meg nem állsz az aljáig és ripityára töröd a csontjaidat. Nem meglepő, hogy mikor ott voltunk egy kisebb ázsiai csoport csak felmerészkedett oda, így viszont mi jó képeket lőttünk, mert volt méretarányunk. Különben nekünk kellett volna felmászni oda. Ááá nem. Csak vicceltem. Papi nem engedte volna. Bepróbálkoztam, de Papi ellentmondást nem tűrő hangon elutasította ezt az igényemet. A patak vize kristálytiszta, tele szép, sima, gömbölyű kövekkel. Néhol, ahol a nap átsüt a lombkoronán türkiz színre vált a víz. Áthatolhatatlan dzsungel, vad zubogó patak, nem kérdés, hogy ez vitte a pálmát. Szívesen csobbantunk volna egyet, de este hat körül értünk oda és kezdett sötétedni. Tuti pótolni fogjuk ezt a hiányosságunkat.

    Az ott lent nem egy békanyálas tavacska, hanem a Mt.Hypipamee vulkán krátertava. Sajnos a mélységet nem adja vissza a kép. A kráter alja 130 méter mélyen van lent, a víz pedig 73 méter magasan áll benne. A kráter átmérője 61 méter.

    Utolsó queenslandi napunkon a Paronella parkot néztük meg Cairns-től délre. Ez egy, az 1930-as években épült úgynevezett spanyol kastélykert. Aki ismer minket, tudja, hogy nagy kastély, vár és erőd rajongók vagyunk. Akkor mit keresünk Ausztráliában, mi? Fel is csillant a szemem, mikor pár évvel ezelőtt először hallottam erről a kastélyról. Tudtam, hogy egyszer ezt meg kell néznünk. Eljött az idő. Itt voltunk, hát megnéztük. A belépő borsos, 46 dollár per fő, ez pofátlanul sok. Így utólag szerintünk az ár nem fedi a látottakat. Sok választásunk nem volt, kifizettük, de igénybe vettünk minden szolgáltatást.

    Fél óránként van egy 45 perces vezetett túra, ahol elmondják a történetét minden épületnek és az egész parknak. Aztán külön be lehet foglalni a mini vízierőmű túrára. Az egész olyan jól hangzott, spanyol kastély a dzsungel közepén… Láttunk képeket is róla. Gizi belekezdett a túrába és azt mondta, hogy 6 kastély. Azta! Hat? Ez nem semmi. Aztán mikor beljebb értünk a parkban cseppet ledöbbentünk a 6 kastély láttán. Európai emberként nem ehhez voltunk szokva. A kastély szó hallatán az ember valami méretes épületre, több száz szobára gondol.

    Ahogy megláttuk az első kastélyt nekem a soproni Bolondvár (Taródi-vár) ugrott be, amit egyetlen ember épített. Ezt is itt egy ember, José Paronella, spanyol bevándorló építette. A kastélyok gyerekkorában csípődtek be Josénak. A hat gyerek közül ő volt a legkisebb és többnyire a nagyszülei nevelték, akik folyton spanyol királyokról, lovagokról és kastélyokról meséltek neki. Korán abbahagyta az iskolát és péknek állt. Beleszeretett Matildába, akinek megígérte, hogy feleségül veszi. Időközben rájött, hogy a kenyérsütésből nem fog meggazdagodni és épp kapóra jött egy hirdetés: dolgozz Ausztráliában. Úgy gondolta elmegy szerencsét próbálni.

    Kezdetben cukornád vágásból élt, de nem bírta a nehéz munkát. Elkezdett inkább főzni a nádvágó bandának. A nehezen megkeresett pénzét nem piára és szerencsejátékra költötte, mint mindenki más, ő annál okosabb volt. Az volt az álma, hogy egyszer lesz egy saját farmja. Hamar kiderült, hogy José ért az üzlethez. Vett egy farmot, ahol gabonát termesztett, azt jó áron eladta. A keresett pénzt folyton befektette. Az elkövetkező években 12 cukornád farmot vett meg, felfejlesztette azokat és jó pénzért túladott rajtuk. Annyira jó érzéke volt az üzlethez, hogy később már bányákba fektette a pénzét és kölcsönöket is adott, viszonta a spanyol kastélyokat továbbra sem tudta kiverni a fejéből.

    Tizenegy évnyi kemény munka után, meggazdagodva elérkezettnek érezte az időt, hogy hazamenjen Spanyolországba, elvegye Matildát. Csakhogy elkövette azt a hibát, hogy a 11 év alatt egyetlen sort sem írt szerelmének. Matilda meg nem várt rá, férjhez ment. Hogy ne essen csorba a család becsületén, “megkapta” Matilda húgát, Margaritát. Az esküvő után keresztül-kasul beutazták Európát, nászút címén. A nászút csak álca volt, mert José ötleteket gyűjtött a saját kastély megépítéséhez. Rengeteg kastélyt, parkot, mozit, báltermet, kávézót és vízierőművet kerestek fel. Na ezért nem értem, hogy miért ilyen szedett-vedett kastélyt/okat épített. Ennél azért profibb kastélyok vannak Európában, amit le lehetett volna koppintani.

    Ausztráliába érkezvén megvette az 5 és fél hektáros Mena Creek-et, ami a trópusi dzsungel közepén saját patakkal és vízeséssel is büszkélkedett. A környék legolcsóbb munkásait alkalmazta, az alapanyagra sem költött sokat. Helyi bontásokon jutott hozzá a téglákhoz, nyílászárókhoz és egyéb építési anyagokhoz. A területet először teljesen kitisztította, majd 7000 fát ültetett el. Van egy bambusz erdő és egy kauri fákból álló sétány is. Ez utóbbiról úgy rendelkezett a végrendeletében, hogy sosem lehet kivágni.

    A kastélyt nem azért építette, hogy benne lakjanak. Üzletember volt, a park és a kastély amolyan szabadidőközpontként és szórakozóhelyként üzemelt. Az emberek oázisként emlegették a helyet. Sikerének titka az volt, hogy nem a felső osztályt célozta meg, hanem a közép-és talán még az alsó osztályt is. Ő volt az első, aki saját vízierőművet épített, ami egyedülálló technikának számított akkoriban Ausztráliában. Ezzel biztosította az áramellátást a kastélyban, ezzel tudott fagyigépet és mozit is üzemeltetni.

    A kastélyhoz tartozott egy bálterem is, amit mindenféle rendezvényre ki lehetett bérelni. A park területén volt teniszpálya, a vízesés alatti tóban lehetett fürdeni, csónakázni, halakat és teknősöket etetni. Volt egy alagút, amit a szerelmesek alagútjának nevezett el. Ebben nagy akváriumokat akart elhelyezni különleges halakkal, de ez sajnos sosem valósult meg. Mára már az alagút sem biztonságos és csak denevérek lakják. Az alagút végén egy mini vízesést és egy kis medencét alakított ki, amit a lányáról nevezett el. Egy fia és egy lánya született. A család a parkban egy kis kőházban lakott, aminek a tetőablakai csak ál ablakok voltak, hogy nagyobbnak tűnjön a ház. Szerényen éltek. Sajnos a parkot több árvíz, ciklon és egy bozóttűz is súlytotta. A 47 lépcsőfokot számláló “Nagy Lépcsősoron”, amit legelőször épített a parkban és ami levezet a tóhoz be vannak jelölve az árvizek szintjei. Az 1946-os volt a legmagasabb, a lépcsősor feléig ért a víz. A kastély láttán nekem a mexikói maja piramisok ugrottak be, amit a dzsungel elnyelt és mindent moha lep be. Megmagyarázhatatlan, misztikus hangulata volt.

    Filmes vonatkozása is van helynek. Az 1993-as Lopakodók (Sniper) című film dzsungel jeleneteit forgatták itt.

    A 47 lépcsőfokból álló Nagy Lépcső. Sárga nyíl: 1996-os árvízszint, rózsaszín nyíl: 1967-es és 1994-es árvízszint. Ahol én állok az a piros nyíl, ami a 1946-os árvízszintet jelöli. Ez kb a fele a lépcső magasságának.

    A park után útban vissza Cairns-be szerettük volna még megmászni Walsh piramisát, de már túl késő volt és nem szerettünk volna a sötétben lebotorkálni. Túl veszélyes lett volna. Ez a hegy a világ legmagasabb természetes piramisa, nem ember alkotta. A tengerszint feletti magassága 922 méter. Minden év augusztusában rendezik meg a “Piramis Versenyt”, ami abból áll, hogy fel és le kell futni a piramisra/ról. Legközelebb pótoljuk ezt is. Mármint a megmászását, nem a versenyfutást!

    A természet alkotta piramis

    Egy biztos, unatkozni nem lehet itt fent a trópusokon. A pótolni való listánk ezek után is hosszú. Szívesen elmentünk volna egy-egy vezetett túrára a tea, kávé és kakaó ültetvényekre is. A 7 nap rövidnek tűnt, de azért igyekeztünk rengeteg dolgot “belezsúfolni”. Nekünk nagyon tetszett a trópusi táj. Minden nagyon zöld, rengeteg érdekes virág és gyümölcs nő arrafelé. Sokkal másabb, mint amit eddig láttunk Ausztráliából. Ottjártunkkor épp a cukornád aratási szezonja volt. A cukornád mezőket keresztül kasul behálózza egy kis nyomtávú vasút, amin a felaprított cukornádat szállítják az üzemekbe. Rengeteg megpakolt kisvonatot láttunk. A feldolgozó üzemek körül édeskés, erjedt szag terjengett.

    Feltöltöttünk pár képet a Flickre, amik innen is elérhetőek. Maradjatok továbbra is velünk, mert nemsokára jön az október végi “mini break”-es beszámoló.

    Kata