Posts Tagged ‘utazás’

  1. Tasmánia – Befejezés

    november 16, 2016 by kata_papi

    A Cradle Mountain Nemzeti Park után északnak vettük az irányt. Már 23 napja úton voltunk és a sziget nyugati-északnyugati felén még mindig tombolt a bozóttűz. Vastag füstben vezettünk végig. Megálltunk ugyan a Waratah vízesésnél, de a füst miatt nem sokat láttunk belőle, ezért továbbálltunk és inkább Wynyard tengerparti városka körül ütöttük el az időt. Lesétáltunk az ősmaradványokban gazdag tengerpartra. Itt jó sokat elidőztünk. Minden egyes sziklát alaposan átvizsgáltunk. :)) Többnyire megkövesedett kagylóktól, csigáktól hemzsegtek, de azért találtunk egy-két különlegességet is.

    A Viktória állambeli Wilson Promontory Nemzeti Parkban látott narancssárga “bonbon” zselé után itt zöld “zselés bonbonokat” láttunk. Kiváncsiak lennénk rá, hogy dagálykor ezek is kinyílnak-e úgy, mint narancssárga társaik. Sajnos apálykor voltunk ott, így ha valaki látott már ilyet, az jelezze, hogy mik is ezek. Innen egy kőhajításnyira van Table Cape, ami egy 12 millió éves, 180 méter magas vulkáni plató maradványa. Elsétáltunk a világító toronyhoz és megálltunk a tulipán farmoknál is, de mivel a nyár végét tapostuk, elmaradt a Hollandiából jól ismert színkavalkád, csak egy-két kósza virágot láttnk. Aki szeretne a színes tulipánok között sétálni, az tavasszal látogasson el ide. Amúgy, nem meglepő módon a tulipámhagymákat Hollandiából importálják.

    Későre járt, gyorsan levezettünk Stanley-ig, ahol az eső miatt kabint béreltünk. Még szerencse, hogy volt szabad. A bozóttűz miatt a több száz idevezényelt tűzoltót ebben a városkában szállásolták el. A szervezők viszont gondoltak a turistákra is, ezért a tűzoltóknak egy sátorfalut állítottak fel a focipályán. Másnap felsétáltunk a The Nut-ra, ami nem más, mint egy 13 millió éve megkövesedett vulkáni krátertó. A magma felnyomult a kürtön, de nem tört ki. Kihült, majd az évmilliók során az erózió lekoptatta a külső, puhább rétegeket. Nevét a mende-monda szerint onnan kapta, hogy amikor 1892-ben hullámtörő gátat akartak építeni a vulkáni hegy tőszomszédságában, akkor dinamittal telepakolták a vulkáni dugó oldalát, hogy onnan csípjenek le egy kis kőzetet a munkálatokhoz. Robbantottak és egyetlen egy szikla sem szakadt ki a vulkán oldalából. A bámészkodó tömeg meg szinte egyszerre mondta: “hard nut to crack” ( ez valami olyasmit jelent, hogy: kemény dió megrepeszteni). Matthew Flinders a híres navigátor, térképész és felfedező 1798-ban a karácsonyi tortához hasonlította a formája miatt. A 143 méter magas vulkáni dombra felvonóval vagy gyalog lehet feljutni. Mi felsétáltunk, nem vészes, de nagyon meredek, a tetején borzasztóan fúj a szél. Érdemes körbesétálni a peremet is, mert gyönyörű a kilátás az öblökre. A vulkáni sziklát majdnem teljesen víz veszi körül, csak egy keskeny földnyelvvel kapcsolódik a szigethez. A városka szép, rengeteg régi történelmi épülettel. Isteni sültpaprika krémlevessel zártuk a városnézést.

    Fossil Beach

    Fossil Beach

    A zöld zselé...

    A zöld zselé…

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert "ropi"... :))

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert “ropi”… :))

    The Nut egyik öble

    The Nut egyik öble

    A Rocky Cape Nemzeti Park előtt tettünk egy 27 kilóméteres kitérőt a Dip vízeséshez. Vagyis csak tettünk volna, mert 20 kilóméter után útzárba ütköztünk. Bozóttűz. Nem lehetett volna ezt a táblát az elágazás elejére kitenni?! Csak mert akkor nem autózunk volna be egy zsákutcába 20 kilómétert, hogy 7 kilóméterrel a cél előtt visszafordítsanak. Amúgy ez lett volna az egyik legszebb bazaltorgonás vízesés. Szipogtam is rendesen, hogy nem tudtuk megnézni. A Rocky Cape Nemzeti Parkba csak azért ugrottunk be, mert útba esett. Két tengerparti részt kerestünk fel. A Sister Beach maga volt a paradicsom. Gyönyörű, tiszta homokos part, kis vityillókkal. El tudnánk itt csövezni a nyugdíjas éveinkben. Estére egy kis tengerparti kempingben nyitottunk sátrat. SzomszédGizi nagyon beszédes volt. Kérdezte merre jártunk, aztán már egyből mondta is, hogy ők merre voltak. Melegen ajánlotta Gunns Plains barlangot. Állítólag nagyon szép. Majd pár perc múlva újból odajött és mivel nekik volt TV a lakókocsijukban, ezért úgy érezte tájékoztatnia kell, hogy a Cradle Mountain parkban hó esett. Ők ugyanis másnap oda tartottak. Mi meg szerencsésnek éreztük magunkat, hogy két nappal ezelőtt szikrázó napsütésben tudtuk megmászni a csúcsot. Biztos szép lehet hóban is, de akkor tuti lehetetlen megmászni.

    Sister Beach

    Sister Beach

    Utolsó előtti napunk Tasmániában. Mára meg holnapra már csak helyben, a kompkikötőhöz közeli, lötyögős dolgokat terveztünk. Semmi messzire autózás, nehogy lekéssük a kompot. Megnéztük a Guide vízesést, ami szintén bazaltorgonákról zúdul alá. Télen a csapadékosabb időszakban biztos vadabb, most épp csak csordogált. A hatszögletű bazaltorgonák viszont érdekesek voltak. Rengetegszer láttam már ilyet, de mindig le tud nyűgözni a természet. Végül úgy döntöttünk csak megnézzük azt a barlangot, amit Gizi ajánlott. Nem csalódtunk. Tényleg nagyon szép volt. Ráadásul kifogtunk egy nagyon vicces túravezetőt. Élmény volt hallgatni, ahogy beszélt. A barlang tele volt óriási cseppkőzászlókkal. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy őt a bacon-re emlékezteti. És tényleg úgy néz ki, mint egy vékonyra szelt szalonna darab. A nap végére hagytuk a Leven kanyont, de előtte még egy gyors sétával megnéztük a 25 méter magas Preston vízesést.

    Guide Waterfalls

    Guide Waterfalls

    Az "esküvői torta" nevű cseppkőképződmény

    Az “esküvői torta” nevű cseppkőképződmény

    Cseppkő-zászló

    Cseppkőzászló

    A Leven kanyon egy nagyon-nagyon mély kanyon. Na jó, nem az amerikai Grand Canyon, de a mi – Amerikában még nem járt szemünknek – nagyon mély. Két kilátót is építettek a peremére, ahonnan jól belátni a vidéket. Érdemes a teljes körtúrát lesétálni, ami kb 1 óra, bámészkodással másfél. Kivételesen az óramutató járásával megegyezően csináltuk meg a kört, mert a térképről úgy olvastuk le, hogy a két kilátó között van egy “nem csekély” szintemelkedés és mi jobban szeretjük a meredek részt felfelé tartva megtenni . A két kilátó külön-külön is meglátogatható. Az alacsonyabban fekvő fél órás oda-vissza sétával, a magasabban lévő 20 perces oda-vissza gyaloglással érhető el. Az alacsonyabban lévő (Edge Lookout) kilátó is magasan van a kanyon oldalában, na de a másik (Cruickshanks Lookout) már fent van az égben. Egy kis légypiszoknak tűnik az alsóból nézve. A brossúra szerint 697 lépcső van a két kilátó között és a fenti 275 méterre van a folyó szintjétől. Én 704 lépcsőfokot számoltam. Vagy a brossúra téved vagy én kerültem oxigénhiányos állapotba… 🙂 Tériszonyosok kapaszkodjanak és csak fél szemmel kukucskáljanak le. Van egy a patak szintjén haladó túraút is az Ördög Könyöke nevű helyig, de sajnos későre járt, így kénytelenek voltunk azt kihagyni.

    Leven kanyon alsó kilátója

    Leven kanyon alsó kilátója

    Az utolsó éjszakát kényelmesen szerettük volna eltölteni. Nem akartuk pakolászással elcseszni az időt, ezért Latrobe városkában foglaltunk kabint.Hogy miért ott? Mert ezt a város gyakran nevezik úgy, hogy a “Kacsacsőrű emlősök fővárosa”. Igen, igen és igen. Itt (is) lehet látni vadonban élő példányokat ha kitartóak és szerencsések vagyunk. Papi azt mondta, hogy nem mehetünk el úgy Tasmániából, hogy ne lássunk Platypust. Van itt kacsacsőrű emlős bemutató központ, egy nagy kacsacsőrű emlős szoborral. Korábban már írtam az Ausztráliában fellelhető “nagy” dolgokról, na ez a szobor benne van ebben a listában. Szerveznek fizetős les-túrákat is.

    A kempingesJózsit kikérdeztük, hogz hol lehet a legnagyobb eséllyel kacsacsőrűt látni, mert nem akartunk befizetni ilyen tömegőrületre. Józsi mondta, hogy a Warrawee Forest Reserve-ben napnyugtakor vagy napkeltekor van a legnagyobb esélyünk. Többek között ezért is foglaltunk be kabint éjszakára, mert mi a napnyugtai időpontra szavaztunk és nem tudtuk mikor érünk vissza. Sötétben meg nem szerettünk volna molyolni a sátornyitással. Odaautóztunk és kerestünk egy alkalmas Platypustól “hemzsegő” helyet. Külön váltunk, hogy legalább az egyikünknek hátha szerencséje lesz. Több mint két órát vártunk csendben, mire Papi megpillantotta egyet. Ő volt a szerencsésebb. A Platypus egészen közel volt, kiúszott a partra. Még össze is néztek és videókat is sikerült felvennie, amik innen megtekinthetőek: Platypus 1, Platypus 2, Platypus 3.  Én kicsit messzebb, bent a tóban láttam többet, közelről sajnos nem, csak Papi videóján. Félénk egy állat. Nagyon csöndben kell lenni, semmi hirtelen mozdulat. A legapróbb neszre alábukik a víz alá. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, egy élmény volt. 🙂

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Másnap reggel a városka pékségében ücsörögtük, majszoltuk a reggelit. Egyszercsak Papi felkiállt: Te, az ott nem a ház-ikerszomszédunk a két kislánnyal? Azt tudni kell, hogy elutazásunk előtt derült ki, hogy a gyerekes szomszédunk visszaköltözik Queensland államba. Suskus volt az egész dolog körül és a család is nagyon furcsa volt. De az tény, hogy ők voltak, az autójukat is megismertük és a rendszámtábla már tasmáni volt.  ??!! Akkor hogy is van ez, hogy Queensland-be mentek vissza??!! Kamu. Na mindegy. Elnézést a kitérő miatt, csak ledöbbentünk, hogy már megint milyen kicsi a világ.

    Szóval ma este 19:30 indul a kompunk vissza Ausztráliába. Viszont addig is van majdnem egy egész napunk! Igaz? Semmi henyélés! Elmentünk a Mole Creek Karst Nemzeti Parkba, ahol közel 200 karszt barlang van, amiből kettőt megnyitottak a nagyközönség számára. A King Solomons és a Marakoopa barlangok közül lehet választani. Egyik sem túl nagy. A King Solomons egy száraz barlang, a Marakoopa-ban van egy földalatti patak, és olyan világító kukacok, mint amilyeneket Új-Zélandon láttunk, illetve az óriás barlangi pók. Nem volt kétség afelől, hogy mi a több látnivalóval kecsegtető Marakoopa barlangot választottuk. Bár ki tudja, lehet, hogy a másik jobb lett volna, mert nagyot csalódtunk ebben.

    A túravezető kritikán aluli volt. Alig mesélt a barlangról. A csoport elején haladó hölggyel volt folyton elfoglalva, aki Dániából jött. Már majdnem kiértünk (sőt a csoport eleje már kint is volt a barlangból), mikor Papi megkérdezte, hogy akkor hol van a “beharangozott” barlangi pók. Erre Józsi: ja, hogy látni szeretné? Hát mire gondoltál Bélám??!! Odavitt minket és a zseblámpájával rávilágított egy igencsak méretes pókra. Azt hiszem össze is fosnám magam, ha a sötét barlangban beleakadnék ennek a hálójába. Nagy volt. Nagyon nagy. És attól volt ijesztő, hogy úgy nézett ki, mint egy Fekete Özvegy vagy az ausztrál Red Back pók. A mérete viszont vetekedett egy Huntsman pókéval. A Huntsman és a Tarantula/Madár pókók óriásiak, de mivel vastag bolyhos a lábuk/testük nem annyira félelmetesek. Ezzel szemben ennek a barlangi póknak hosszú, vékony fekete lába van. Mondom, hasonló, mint a Fekete Özvegy és az itteni Golden Orb-Weaver pók keveréke. Brrrr. Papinak mondtam, hogy tegye oda az ujját méretaránynak. Nem is értem miért nem sikerült neki közel tennie. A kép nem lett valami jó, mert sötét volt és Józsi rángatta a zseblámpát. Ez a pókfaj csak Tasmániában él, de vannak rokonai Csillében és Argentínában. A teste 1-2 cm, a lábai akár a 18 cm hosszúságot is elérhetik. Mondtam, hogy nagy.

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk...

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk…

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni. Itt Józsi bácsi bátrabb volt… 😀

    Egy jó dolgot viszont elkottyantott Józsi a Cathedral teremben, ami egy 40 méter magas föld alatti terem. Mégpedig azt, hogy ez a 40 méteres terem kismiska ahhoz képest, ami a Kubla Khan barlangban van, innen nem messze. Felcsillant a szemem és nyikorogtak rendesen a fogaskerekek az agyamban, hogy miért is nem tudtam erről és miért is nem abban a barlangban vagyunk mi most. Aztán folytatta Józsi: abban a barlanban a legnagyobb terem, akkora, mint a melbournei krikett dóm. Sajnos a barlang nem látogatható. Nincs kiépítve, de bízik benne (mi is! mi is!), hogy hamarosan megnyitják a nagyközönség számára is. Egyenlőre évente 72 képzett barlangász mehet le és a túra maga több mint 12 órás. Állítólag nagyon szép képződmények vannak lent. Hajdanán, megboldogult lánykoromban sokat barlangásztam. Néha hiányzik. Ha nemcsak hivatásos barlangászokat engednének le, hanem szerveznének fizetős kúszó-mászó-dagonyázó túrát is, mi biztos az elsők között jelentkeznénk rá.

    Kubla Khan barlang

    Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb, aki 16 órát töltött a barlangban azzal, hogy a nemzetközi fotócsapatot kísérgesse és közben ő is lőtt egy-két képet)

    Ugye hogy olyan mint a bacon? - Kubla Khan barlang

    Ugye hogy olyan mint a bacon? cseppkőzászló – Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő) (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Aki Devonportban a kompból kiszállva nem az 1-es úton halad délnek, hanem a kisebb B13-ason, az ne hagyja ki Railton falucskát. Az itt lakó emberek mindegyike (vagy csak egy parkász, de ez nem derült ki) “sövény-szobrász”. A falu telis-tele van formára nyírt sövénnyel. Nem gagyi módon. Profi formák. Először azt vettük észre, hogy hoppá, itt egy vonat. Óóóó. Figyeld már ott egy elefánt, egy zsiráf, egy levelet bedobó ember, egy cáááápa, egy polip… Egyre többet vettünk észre. Végül meg kellett állnunk, visszamentünk a falu elejére és végigsétáltunk a főutcán, hogy mindegyiket megcsodálhassuk.

    Rialton falucska sövényei

    Railton falucska sövényei

    Pár óra maradt már csak este 6-ig, mikor is be kell szállni a kompba. Végezetül elmentünk a “Tökfej Falucskába”, aminek létezéséről Krisztől hallottunk. A hely úgy hirdeti magát, hogy a “Világ legnagyobb labirintus komplexuma”. A kompkikötőtől 40 km-re délnyugatra van, a C140-es úton a Promised Land nevű helynél. Nyolc különböző labirintus, 1:5 méretarányban lekicsinyített falu (Tökfej Falucska), 40 ország nagykövetségét viccesen megformáló épületegyüttes van itt (egyelőre a magyar még hiányzik). Ha már csak pár óránk van a komp indulásáig és nem tudjuk mit csináljunk, ez a hely alkalmas az idő elütésére. Gyerekeseknek jó kis szórakozás. Van játszótér, levendula farm, lehet palacsintát is enni és a labirintusokban különböző feladatok is vannak, azon kívül, hogy találd meg a kiutat. Egy jó kis bolyongással zártuk az utat.

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek...

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek…

    Tökfej Falucska

    Tökfej Falucska

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chilie, Cuba, Poland - mondtam, hogy poénra vette az építő

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chile, Cuba, Poland – mondtam, hogy poénra vette az építő

    A kompút visszafelé is eseménytelen volt, szerencsére. Reggel háromnegyed nyolcra meg is érkeztünk Melbourne-be. Úgy döntöttünk egyhuzamban lenyomjuk a Melbourne-Adelaide távot a betervezett kitérővel együtt, de nem rohanunk. Hazaérünk, mikor hazaérünk. A kitérő egy 150 km-es kis hurok volt Brim faluba. Bő egy éve véletlenül a tévében láttam egy utazós műsor keretében az interjút erről a helyről. Egyből papírt és ceruzát ragadtam, felvéstem arra az esetre ha majd egyszer arra járunk… És most arra voltunk. Ott volt egy köpésre, hát beugrottunk.

    Egy brisbane-i művész – Guido van Helten- 4 helyi, híres farmer alakját festette fel a 30 méter magas gabona silókra. Már messziről látni lehetett. Nagyon szép. Minden gabonasilót hasonlóan kellene lefesteni. Ezzel rengeteg kíváncsi turistát (többek között minket is) csalogatott a 100 fős, “haldokló” faluba. Ki menne Brimbe? Nincs ott semmi. Egészen mostanáig. Azóta már sok százan vezettek oda, csak hogy megnézzék a nem mindennapi teljesítményt, fellendítve ezzel a falu forgalmát. Azóta a kocsma több ételt és sört, a kisbolt több jégrémet adott el. A hotel tulajdonosa még a festő ingjét (amiben festett) és ecsetét is megtartotta. A srác 3 hét alatt festette meg. Hasonló munkái fellelhetők Ukrajnában, Norvégiában, Olaszországban, Dániában, Izlandon. Általában épületek falára fest nagyban.

    Ez itt a galériája: http://www.guidovanhelten.com/gallery/

    Ez meg a cikk a Brim-i munkájáról: http://www.abc.net.au/news/2016-01-07/brim-grain-silos-guido-van-helten-art-wimmera-victoria/7072768

    Brim, a gabona silók. Papi ott van méretaránynak.

    Brim, a gabona silók. Papi ott van balról a második farmernál méretaránynak.

    silo2Este 18:27-kor Döme begurult a garázsba. Villámgyorsan eltelt ez a négy hét, észre sem vettük. Nagyon tetszett Tasmánia. Biztos visszalátogatunk majd többször és most már többnyire egy-egy nemzeti parkra korlátozzuk a kirándulásokat, hisz ezzel a körtúrával feltérképeztük a szigetet. Jegyzeteltünk, konkrét területekre szűkíthetjük a jövőbeni tíz napos, két hetes útjainkat. A befejező rész képei innen is elérhetőek.

    Ha bármiféle panaszod van - a bloggal kapcsolatban -, akkor nyomd meg a piros gombot.

    Ha bármiféle panaszod van – a bloggal kapcsolatban – akkor nyomd meg a piros gombot. 🙂

    Kata


  2. Tasmánia – Negyedik rész

    november 11, 2016 by kata_papi

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    A Mount Field Nemzeti Parki kirándulás után a cél az volt, hogy elérjük Queenstown városát, de a sok szájtátás miatt ez nem jött össze. Kénytelenek voltunk félúton egy Tarraleah nevű falucska kempingjében éjszakázni. A falut az 1930-as években hozták létre azoknak a munkásoknak és családjaiknak, akik azért érkeztek ide, hogy kiépítsék a hegyeket-völgyeket átszelő cső- és csatorna rendszert, amibe a patakok vizeit elterelték. Az így keletkező energiát alakították át azután árammá. Abban az időben pár ezer lelket számláló falucska volt kórházzal, városházával, templommal, boltokkal, de az 1980-as válság teljesen elnéptelenítette. 2006-ban vásárolták fel a területet és alakították át azzá, ami ma: nyaraló faluvá. Itt láttunk először “bundás” teheneket, azaz magashegyi/hegyvidéki teheneket (highland cow). Nagyon viccesek voltak.

    A kemping éttermében vacsoráztunk, de nem ajánlom senkinek, hacsak nincs azóta új szakács. Mindketten csirkét rendeltünk (bárány és marha volt még terítéken). Az enyémet szénné égették, Papié pedig nyers volt belül. Másnap reggel pakolászás közben a kempingszomszéd, Grant átjött és Döme meg a tetősátor felől érdeklődött, mert hogy ők is szeretnének egyet. Kérdezte mennyire macerás, kényelmes, meddig tart kinyitni/becsukni. Aztán a Nissan terepjárókról kezdett el mesélni, hogy mikre kell odafigyelni. Otthon volt a témában. A két fiú jól elbeszélgetett míg én pakoltam. Sokáig feltartottak, de szimpatikus 50-es korú pár volt (vicces mert már mi is majdnem azok vagyunk). Végül elköszöntünk és mindenki ment a maga tervei alapján.

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    a bundás tehenek

    a bundás tehenek

    Elértük Queenstown városát, ami régen virágzó bányaváros volt, ma kicsit szellemváros hangulata van. Itt letáboroztunk egy éjszakára és bejártuk a környéket. Felsétáltunk a városi kilátó dombra, ahol beszélgetésbe elegyedtünk a dombra éppen felfutó bányamentővel. Szokásos edzését tartotta. Mesélt a bányáról meg a munkájáról és melegen ajánlotta a szervezett bányatúrát, merthogy nem sok olyan hely van, ahol leviszik az embert 1 km mélyre. Sajnos az időnkbe nem fért bele egy 3 órás bányatúra. De elhatároztuk, ha visszajövünk egyszer ide, akkor bepótoljuk ezt a bányatúrát és az innen induló híres vasút-túrát is, amit szintén kénytelenek voltunk kihagyni.

    A queenstowni bányából a kibányászott rezet valahogyan el kellett juttatni a piacra. Mivel a Hobart-Queenstown utat csak 1932-ben építették ki, ezért az 1890-es évek környékén elkezdték megépíteni a Queenstownt Strahannal összekötő vasutat.  Nem voltak könnyű helyzetben ezen a nehéz terepen. Meredek, magas hegyek, amit egy fém sínen közlekedő, sok tonnával megpakolt vonatnak nem egyszerű leküzdenie. A földmérők azt mondták, hogy lehetetlenség megépíteni. Végül fogaskerekeket kapott a vonat, hogy a meredek szakaszokon átküzdje magát. 1897-ben volt az első hivatalos útja, napjainkban már máshogy szállítják a rezet a bányából, a vasút viszont megmaradt a turistáknak. Fél napos vonatozásra lehet menni ezzel a gőzössel mesés tájakon. Hegyek-völgyek között, sűrű esőerdőben, patakok és tengerpart mellett zakatol a vonat.

    A városban fennmaradt régi épületek (hotel, templomok, bank, posta, színház) mindegyike az 1898-99-es években épült. A hotel pazar fa lépcsője még most is úgy néz ki, mintha tegnap “szegelték” volna össze. A lépcsőhöz a fákat (Blackwood) Tasmánia nyugati partjáról vágták ki, elszállították Angliába, ahol megtervezték és legyártották a lépcsősort, majd visszahozták ide a hotelba. Nem értem, nem volt itt egy asztalos? 🙂 Az épületek után felkerestük a világ egyetlen kavicsos/murvás ausztrál futball (footy) pályáját, ami itt van a városban. Nem hinném, hogy élvezet rajta játszani, egyszer kell csak elesni és aki látott már ausztrál focit, tudja mennyit esnek/csúsznak a játékosok.  Mivel a nemzeti örökség részét képezi, ezért nem lehet elbontani.

    A várostól 14 km-re van a híres Henty gleccsermező. A parkolótól pár perc sétára óriási, a gleccser által szállított köveket és moréna (kőzettörmelék) mezőt lehet felkeresni. Tasmánia középső és nyugati részét a pleisztocén korban hatalmas gleccserek takarták. Amikor a gleccserek olvadni kezdtek a “hátukon” cipelt köveket “eldobálták”. Ezeket lehet itt látni. Némelyik hatalmas, némelyiket meg érdekes helyzetben dobta le a jégmező. Nehéz elképzelni, hogy egy gleccser hozta el idáig őket.

    henty_gleccser1                         henty_gleccser2

    A változatosság kedvéért két vízeséshez is elzarándokoltunk. A Nelson vízesés nem volt betervezve, csak útba esett. Kellemes, rövid séta a parkolótól az erdőben, aminek a végén mohával sűrűn benőtt sziklafalról zúdul alá a víz. A sok üléstől elgémberedett végtagok megmozgatására épp elegendő séta és látványnak sem utolsó. A másik be volt tervezve, hiszen a Montezuma vízesés Tasmánia legmagasabb vízesése a maga 104 méterével. A vízesés egy 3 órás nagyon kellemes sétával érhető el. A gyalogösvény egy régi kisvasút nyomvonalán halad gyönyörű bevágásokban. Néhol még a régi vasúti talpfák is megmaradtak 1-2 szeggel. Papinak sikerült bővítenie a vasúti szeg gyűjteményét, aminek nagyon örül. Én a köveket gyűjtöm, ő meg a vasat. Jó időben annyira kellemes séta, hogy sokan a babakocsikat is végigtolják és vannak akik biciklivel teljesítik a távot.

    A vízesés lenyűgöző és tényleg nagyon magas. Az út végén van egy függőhíd is, aminek a helyén régen egy fahíd volt, ahol a kisvonat a vízesés előtt elfordult a völgy másik oldalába. Kicsit elidőztünk itt és szuszogásra, motoszkálásra figyeltünk fel. Egy echidna süni túrta az avart. Valószínűleg öreg lehetett, mert alig volt már tüskéje, csak szőre. Legalábbis mi a korára fogtuk a tüskétlenségét. A visszaút a parkolóba ugyanazon az úton halad, amin jöttünk. A fák között a Nap sugarai utat törtek és egy kis részen megvilágították/felmelegítették az ösvény melletti partoldalt. Mikor odaértünk sercegő, levelen sikló hang ütötte meg a fülem és mivel én haladtam azon az oldalon az agyam egyből üzenetet küldött az “ugró” izmaimnak. Szökkentem vagy egy métert, és közben azt kiabáltam: vigyázz kígyó! Látni még nem láttam, de a hang alapján biztos voltam benne, hogy ez egy kígyó. Nem tévedtem, egy igencsak méretes fekete kígyó napozott ott. Nem akart támadni, szerintem ő jobban megijedt, mint én. Menekülőre fogta. Kiáltottam Papinak, hogy fényképezze le. Közelebbről. Még közelebbről. 🙂

    Nelson vízesés

    Nelson vízesés

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    kigyoÚtban a Strahani kemping felé még megálltunk a nagy Henty homokdűnéknél, de mivel nem találtunk semmi információt a parkolóban, hogy mi merre és mennyi idő, ezért egy bő fél órás gyaloglás után visszafordultunk, mondván láttunk mi már magas dűnéket a Kenguru-szigeten. Amúgy se volt egyszerű gyalogolni a homokban. “Szánkózni” meg úgysem akartunk mert nem volt kartonlapunk és nagyon nem akartunk egy-egy lecsúszás után felmászni. Itthon derült ki, hogy kb 1,5 órás az út oda-vissza a parkolótól a tengerpartig, ahol a dűnék vannak. Mi a felétől fordulhattunk vissza, mert a távolban láttuk a tengert. Állítólag egyes dűnék 30 méter magassak. Így is jót sétáltunk.

    Kora estére elértük Strahan városát. Pont időben, mert másnap reggel indult a 6 órás hajóutunk a Világörökség részét képező Gordon folyón. Nem volt kedvünk vacsit kotyvasztani, így sátorbontás előtt beugrottunk egy pizzázóba. Egy szeget nem lehetett a helyen leejteni, úgy tömve volt. Ebből azt következtettük, hogy biztos finom pizzát készítenek. Alig találtunk szabad asztalt, amit aztán később meg kellett osztanunk egy idős házaspárral. Aranyosak voltak, jót beszélgettünk.

    Sydneyből jöttek két hétre. A bácsi elmesélte, hogy a mostoha anyukája magyar volt és elhadarta azt a négy dolgot, amit magyarul tudott: szevasz, büdös a lábad, nagy a hasad, mit csinálsz. Ebből azt szűrtük le, hogy valószínűleg a bácsi gyerekkorában utált fürdeni, folyton éhes volt és sokat rosszalkodott. :)) A pizza tényleg isteni finom volt. Visszagurultunk a kempingbe, épp nyitogatunk ki, amikor valaki ránkköszönt. Mekkora véletlen! Grant és Jo, akik két nappal ezelőtt Tarraleah faluban voltak a szomszédaink, most itt Strahan-ban is épp mellettünk kaptak helyet. Nagyon vicces. Grant megkérdezte, hogy két nappal ezelőtt a Tarraleah-i kemping éttermében vacsiztunk-e, mert ők bárányt ettek és mindketten kisebb ételmérgezést kaptak. Akkor mi még elég jól megúsztuk a csirkéinkkel. Áthívott minket a lakóautójukba egy sörre és dumálásra. Elég későre járt, másnap viszonylag időben kellett szedelődzködnünk, hogy elérjük a hajót, ezért illedelmesen visszautasítottuk. Ő azért leírta a címüket és a mobilszámát, hogy ha egyszer Queensland-ben, pontosabban Townsville-ben járunk, akkor feltétlenül keressük fel őket. Úgy lesz, mondtuk.

    Az időjárással most se volt szerencsénk. Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk. Gyorsan összecsuktuk a sátrat, hogy ne ázzon meg nagyon, mert az elkövetkező napokban nem fogjuk kinyitni. Az ég teljesen be volt simulva. Szép kis hajóútnak nézünk elébe. Pont ugyanolyan trágya idő volt, mint a motorcsónakos kirándulásunkon a Tasmán-félszigeten. Beugrottunk a pékségbe reggeliért, amit a kikötőben betoltunk. Összeszedtük a meleg ruháinkat, hátizsákot és felszálltunk a hajóra. Most már tudjuk miért kell napokkal előre foglalni helyet. Két nagy hajó indult és mindkettő tele volt. A hajón működik egy kis büfészerűség, ahol húsos pitéket, muffinokat, rágcsákat, hideg-meleg innivalókat lehet vásárolni. A svédasztalos ebéd viszont benne van a jegy árában. Kint a nyílt vízen még rosszabb volt az idő. A fedélzet tetején és elöl a hajó orrábban szinte csak mi ketten ácsorogtunk. A többiek bent dideregtek. Mondjuk nem is csodálom. Azokban a cuccokban amikben felszálltak a hajóra én a kertbe nem mernék kimenni egy szelessebb napon. Hogy ezek mire gondolhattak?! Nem is értjük.

    elöl a hajó orrában

    elöl a hajó orrában

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    a tea barna színű Gordon-folyó

    Gordon-folyó, a víz színe elvileg teabarna színű

    Strahan városa egy kb 30 km hosszú és 5-15 km széles majdnem zárt öböl (Macquarie Harbour) felső csücskében helyezkedik el. Az öbölbe egy szűk (500 méter széles) kis átjárón áramlik be a tenger vize, amit Pokol Kapujának neveznek. A 6 órás hajóút abból áll, hogy a városból elhajóztunk a Pokol Kapujához, majd hosszanti irányban végig az öblön. Kikötöttünk Sarah-szigetén, továbbhajóztunk a Gordon-folyó torkollatához és kb 2-2,5 km hosszan felhajóztunk a folyón, aztán a 30 km hosszú öbblön visszahajóztunk a városba. Nem mondom, hogy nem érte meg, de ha ezt előre tudjuk, hogy a folyón ilyen keveset leszünk, nem biztos hogy befizetünk erre az útra. Olyan érzésünk volt, mintha azokon a luxus óceánjáró hajók egyikén lennénk. Unalmas volt. Félreértés ne essék, nem ítéljük el azokat, akik élvezik ezt a fajta nyaralást/pihenést, de mi még nem nőttünk fel az ehhez hasonló időtöltéshez. Reméljük van még hátra legalább 30 aktív évünk. Aztán majd 80 felett biztos élvezni fogjuk a Föld körüli óceánhajókázást. Picit eseménytelen volt. Lehet, hogy az esős idő is rányomta a bélyegét.

    A Pokol Kapuja és az emberkéz alkotta halcsapdák érdekesek voltak. A Sarah-szigeti kiszállás kész rémálom volt. Pedig ott el tudtunk volna időzni 1-2 órát. Alig láttunk valamit a szigetből. Végig rohanni kellett a csoporttal. A hajó utasait 3 csoportra szedték. Három idegenvezető egymás sarkát letaposva vitte a csoportokat és próbálta egymást túlkiabálni. Egyik csoport a másikat érte. Nem volt idő rendesen megnézni a romokat. Rohanni kellett, mert a hajó indult tovább. Amúgy a túravezetők nagyon élvezetesen adták át a sziget történetét. A világörökség részét képező folyón meg szinte alig hajóztunk valamicskét. Pedig ez lett volna a lényeg. Ennyit arról, ha valamit nagyon beharangoznak és nincs reális infó róla. Ja, a hajóúton összefutottunk az esti pizzázós “asztalpartnerünkkel”, az idős sydney-i házaspárral és hangos – a bácsi által is ismert – “Szevasz” üvöltéssel köszöntöttük egymást.

    Egy-két érdekesség a szigetről. Sarah-szigete volt Tasmánia egyik legelső fegyenc telepe. Ide szállították a különösen kegyetlen és a többször szökött rabokat. A sziget nem túl nagy. Nyolc hektár területű, 670 méter hosszú, 150 méter széles. 1822-1833 között éltek itt a rabok, addig, amíg Port Arthur meg nem nyitotta kapuit. Az első ideérkező rabokkal kivágatták a sziget fáit, hogy legyen hely az épületeknek. Később rájöttek, hogy ez nagy hiba volt, mert észak felől viharos szelek fújtak. Ezért kénytelenek voltak egy 9 méter magas széltörő kerítést építeni a sziget teljes északi hosszára. Az egyik legkegyetlenebb, legnyomorúságosabb telep volt. 1923-ban 9100 korbácsütéses fenyítés volt. Úgy emlegették a helyet, hogy ” place of unspeakable horrors and a living hell”. Ezt valahogy úgy fordítanám, hogy a kimondhatatlan borzalmak és poklok helye. Ennek ellenére is nehezen tudták kordában tartani a rabokat. Kezdetben fakivágásra használták az elítélteket. Később hajóépítésre tanították őket. Ezekben az időkben Sarah-szigete volt a legnagyobb hajóépítő “gyár” Ausztráliában. A telep 11 éves működése alatt több mint 100 hajót épített a Huon fenyő fáiból. Ezek között volt egy 226 tonnás háromárbócos , 12 kétárbócos, 3  egyárbócos és 24 kisebb vitorlás meg a sallang ladikok. Alacsony vízállásnál még ma is láthatók a facölöpök, amin a hajókat építették.

    A sziget után behajóztunk a barnavizű Gordon-folyóra. Az a kis rövid szakasz, amit a folyóból láttunk gyönyörű volt. Mintha megállt volna az idő. A hajó is megállt és ki lehettt szállni egy rövidke körsétára a mohával, zúzmóval, taplógombával benőtt “elvarázsolt” erdőbe. Láttunk egy 695 éves fatörzs metszetet, amin meg lehetett számolni az évgyűrűket, valamint egy kb 1500 évesre becsült régi Huon fenyő maradványait. Ezek a fenyők a 2-3000 éves kort is megérik.

    A hatórás hajóút után egyből a Cradle Mountain Nemzeti Parkot céloztuk meg. Az idő nem akart javulni, ezért kénytelenek voltunk szobát bérelni 3 éjszakára a kemping egyik faházában, mivel itt kerek három napot terveztünk eltölteni. Aki ide készül időben foglaljon szállást, mert nehéz szabad helyeket találni. Nekünk szerencsénk volt. Az összes kabin foglalt volt, de sikerült megcsípnünk egy szobát, amit úgy hírdetnek hogy családi szállás. Egy nagy fabodegában van 8 szoba, amik mindegyikében egy emeletes ágy és egy francia ágy van. Négyfős családoknak ideális. Konyhának, fürdőnek meg ott van a kemping közöse. Úgyis csak aludni jár az ember vissza egy-egy túra után. Kinek van még ereje tévézni?!

    A Nemzeti Parkban a dolgok nagyon jól meg vannak szervezve. Mindenhol térképek (nagy örömömre használható térképek), ha tanácstalanul álldogál valaki, egyből odaugrik egy parki dolgozó és megkérdezi miben segíthet. Tanácsokat ad, túraútvonalat javasol, időjárást mond, ami egy-egy hosszabb túránál hasznos tud lenni. A parkbelépő 16,50 dollár, ami egyben egy buszjegy is a shuttle buszra. Negyedóránként jár a busz, négy helyen áll meg és egészen a Dove-tóig visz be. Minden egyes megálló saját autóval is megközelíthető, de nincsenek nagy parkolók kialakítva, így ha nem korán reggel megy az ember, akkor nem lesz szabad hely. Érdemes a látogató központnál kialakított óriás parkolóban leállni és onnan a buszt használni. Ráadásul a beveztő út is keskeny. Sok helyen egyirányú, óvatosan kell vezetni.

    Cradle Mountain messziről

    Cradle Mountain messziről

    A Cradle Mountain Nemzeti Park Tasmánia egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb parkja. Rengeteg túra közül lehet mazsolázni. Vannak fél-, három-, 8 órás túrák, illetve a 65 km hosszú híres Overland Track, amire 6 napot ír a könyv. Az ösvények jól ki vannak jelölve/táblázva. Néhol szépen kiépített, több kilóméteres fapallókon lehet sétálni. Mivel az időjárás nem akart javulni, ezért itt is többször mentünk be a Dove-tóhoz, hogy lássuk szép időben az “ikonikus” hegyet. Szerencsére sikerült esőmentes órákat is elcsípnünk a három nap alatt.

    A Nemzeti Parkban a gyalogos túrázás mellett lehetőség van vadvízi kanyontúrázni is. Ez nem a szokásos gumicsónakos vad folyón való lecsorgás, hanem a patakban kőről-kőre ugrálás, derékig érő vízben botladozás, vízesésekről és sziklákról való leugrásos haladás. Extrémebb esetekben kötélen lemászás a vízesésen/ben. Amolyan igazi kaland. Meg is akadt a szemem ezen a túrán még a tervezés időszakában és furcsa mód Papi szűrőjén is átment. Így első nap behaladtunk a szervező cég kis kukszlijába, hogy befoglaljunk. Előre kell foglalni, mert nagyon népszerűek. Mi szombatra szerettünk volna, de már csak vasárnap délutánra volt hely. Van egy 3-4 órás, egy 6-8 órás és egy 7-8 órás túrájuk. Minden kategóriában napi két csoport indul, kivéve a leghosszabb, legdurvábbat, mert ott csak napi egy csapatot vállalnak be. A rövidre 8 év a korhatár, a két nehezebbre 15 éves. Nem igazán volt meleg napos időnk, így elsőre a két nehezet passzoltuk. Hiába adnak neoprém ruhát, azért itt-ott becsorog a hideg víz és kell egy kis idő mire a test felmelegíti azt, na és az arcot mindig éri víz. Ráadásul fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk. Jobb egy bemelegítő túra, minthogy megutáljuk ezt az egészet elsőre. Aztán ha tetszik jöhet a másik két hosszú is. Ezen a címen lehet bővebben tájékozódni: http://www.cradlemountaincanyons.com.au/

    Első nap bebuszoztunk a tóig. Sétáltunk a tó körül. Felsétáltunk a tó partján lévő nagy jégkori sziklatömbre. A Dove-tó egy gleccser alkotta tó és a partján maradt egy óriási sziklatömb, aminek a tetején láthatóak a gleccser nyomai. Szép időben kellemes a tetején ücsörögni és bámészkodni. Rövid láblógatás után nekiindultunk a Dove kanyon körtúrának, amire 2-3 órát írnak az útikönyvek. A túra kezdetét jelző táblát az istennek se találtuk meg, így teljesen véletlenül az óramutató járásával ellentétes irányba csináltuk meg a kört. Nem volt szándékos, de tudat alatt jó döntés volt, mert a kellemes fapallós séta után egy olyan szinte függőleges, meredek szakasz következett, amit ha felfele kell megmászni… háááát igencsak rányomta volna a bélyegét az egész túrára.

    Mi épp lefele araszoltunk ezen a meredek részen, mikor “békaemberek” egy csoportja mászott felfelé. Nagyon el voltak csigázva. Nem is csodálkoztunk ezen, hiszen ki az az őrült, aki neoprém “búvárruhában”, mindenféle túracipő vagy bakancs nélkül küzdi fel magát a sziklán?! Szörnyülködve húzódtunk félre, hogy elengedjük magunk mellett, hisz Mátyás király óta tudjuk, hogy a terhes szekérnek van elsőbbsége. És mi úgy gondoltuk, hogy ezek a “békaemberek” a vízzel megszívott, kényelmetlen ruháikkal elsőbbséget élveznek. Hagytuk ellihegni magunk mellett és azon gondolkodtunk, hogy honnan jöttek és mi végett ez a szerelés. Aztán rájöttünk, hogy ez a vadvízi kanyontúrázós társaság. Cseppet megborzongtunk és titkon reméltük, hogy nem a 3-4 órás túra, mert akkor vasárnap mi is erre fogunk brekegni.

    A körtúra nagyon szép volt. Fapallón kezdtük, majd egy meredek sziklás rész következett. Aztán elértük a patak feletti magas sziklafalat, aminek az aljába vágott utat magának a víz. Lent a patak partján kicsit letértünk az ösvényről, amire csak kis kavarás után találtunk vissza. Enyhe emelkedővel ismét fent voltunk a dombok tetején, majd kellemes séta vissza a kiinduló pontig. Zárás előtt gyorsan beugrottunk az információs központba és a másnapi időjárás felől érdeklődtünk. Nagyon szerettünk volna felmászni a Cradle hegy 1545 méter magas csúcsára, ami egy 8 órás gyalogtúra. Amúgy a legmagasabb csúcsa a Barn Bluff (1559 m) és ha jól emlékszem oda 10 órás utat írtak, így mi megelégedtünk a népszerűbb Cradle Summit csúccsal. Különben is a különbség csak 14 méter magasságban, időben viszont plusz 2 óra. Biztos kicsináltuk volna magunkat. Ráadásul az időjárás is szeszélyes. A brossúrán is figyelmeztetnek, hogy akár egy óra leforgása alatt az égető napsütés átválthat erős szélbe, esőbe vagy akár hóesésbe. Ezért mindig legyen nálad a négy évszaknak megfelelő öltözék. Ezzel szemben találkoztunk olyan kirándulókkal a csúcs közelében akiken egy forrónaci és pántos kispóló volt, meg egy fél literes víz a kezükben. A képeken látni fogjátok, hogy mi hogy fel voltuk öltözve egy-két szakaszon.

    Dove-tó

    Dove-tó

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta "hangyaemberek" méretaránynak

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta “hangyaemberek” méretaránynak

    ParkőrGizi azt mondta, hogy szép kiránduló idő lesz szombaton, így másnapra be is terveztük a csúcshódítást. Az első shuttle busz reggel 8:15-kor megy, ami nekünk túl késő volt, ezért korán reggel indultunk Dömével, hogy még legyen hely a belső parkolókban. Több irányból is megközelíthető a csúcs. Mi a Ronny Creek-ből indultunk 7:30-kor. A völgyben kellemes fapallókon lehet sétálni. Wombat oduk vannak a partoldalban és ha szerencsések vagyunk, akkor nem csak a halom kocka alakú wombat “brikettet” látjuk, hanem magát az állatot is. Ezután az ösvény befordul egy sűrű erdőbe. Még mindig kiépített fapallókon lehet haladni. Egy kisebb vízesés után az ösvény kezd meredek lenni, de még nem vészes. A Kráter tóhoz 8:25-kor értünk. Itt lepihentünk a tó partján lévő kis fa csónakházban, hogy megreggelizzünk, aztán nekivágtunk a Marion csúcsnak. Nem volt túl vészes. A végén volt egy kis meredek láncos rész, 9:20-ra fel is értünk. Fentről nagyon szép kilátás nyílik a Kráter és Dove tavakra, meg a Cradle hegyre. Szusszantunk egyet, magunkhoz vettünk egy kis gyümölcsöt majd megcéloztuk a csúcsot.

    Az út a Marion kilátótól egészen a Kitchen Hut nevű kunyhóig szinte szintben haladt. A Nap sütött, kellemes séta volt. A kunyhót 10:15-re értük el. Itt meglátogattuk az utolsó gravitációs budit, mert innentől a csúcsig semmi nincs, még bokor se. Úgyhogy kifacsartunk mindent és nekivágtunk a kaptatónak. Érdekesség, hogy a budi  “tartalmát” helikopterrel szállítják el, amikor a speciális gyűjtőedény megtelik. A teli konténert síneken lehet kigurítani a WC alól, azt elviszi a gépmadár, egy üreset pedig begurítanak  a teli helyére. Köszönhető mindez a szigorú világörökségi előírásoknak.

    Szóval miután elvégeztük szükségünket nekiláttunk mászni. Innen kezdődött a meredek rész. Nagyon meredek volt. Aztán elértük azt a pontot, ahol már nem volt ösvény csak az óriási dolorit sziklák. Ezeken kellett négykézláb, foggal-körömmel kapaszkodva felmászni a csúcsig. A javasolt utat a sziklába fúrt, néhol a sziklák közé betolt vasrúd jelezte. Nem volt egyszerű. Néhol nagyon nehéz volt biztonságos fogást találni. Egy rossz lépés és máris becsúszol két nagy sziklatömb közé, ahonnan csak a hegyimentők bányásznak ki.

    Két órán keresztúl araszoltunk felfelé, mire elértük a csúcsot. Szerencsések voltunk. Végig sütött a Nap és egyfolytában azon járt az eszünk, hogy esőben ezek a sziklák mennyire csúszhatnak. Szinte lehetetlen esőben megmászni. A csúcsról hihetetlen 360 fokos panoráma tárult elénk. Elég sokat elidőztünk fent. Bámészkodtunk, aztán ebédeltünk egy szélvédett helyen és élveztük a meleg napsugarakat. Mivel Dömét a Ronny Creek-i parkolóban hagytuk, ezért visszafelé is ugyanarra mentünk amerre jöttünk. A sziklás részen lefelé a gatyaféket is igénybe vettük. Levághattuk volna az utat a Dove-tóig és ott felszállhattunk volna a shuttle buszra, ami elvitt volna a Rony Creek-ig Döméhez, de olyan szép volt a táj meg az idő, hogy inkább szép lassan visszasétáltunk. Délután negyed 5-re meg is érkeztünk a parkolóba.

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    reggeli a csónakházban

    reggeli a csónakházban

    a csónakház kívűlről

    a csónakház kívűlről

    láncos rész a Krtáter-tónál

    láncos rész a Krtáter-tónál

    Marion kilátó

    Marion kilátó

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz...

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz…

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    innen szikláról-sziklára "ugráltunk"

    innen szikláról-sziklára “ugráltunk”

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    cradle_sziklak1cradle_sziklak2

    míg nem egyszer csak elértük a csúcsot

    míg nem egyszercsak elértük a csúcsot

    Papi rúdtánccal ünnepelt :D

    Papi rúdtánccal ünnepelt 😀

    Egész éjszaka szakadt az eső. Reggel felébredtünk és még mindig szakadt. Az ég be volt simulva. Az információs központhoz alig tudtunk lesétálni a kepingből, ami 10 perces séta. Nagynehezen leküzdöttük magunkat és megkérdeztük a kanyonosoktól, hogy: ugye törlitek a mai kanyontúrát? Erre ők: a reggeli csoprt is elment, a délutánival se lesz gond. Mi van? Esik az eső! Áááá, ez még nem vészes, mondták. Lógó orral visszaballagtunk a kempingbe és kivonultunk a konyhába, hogy megreggelizzünk. Nyitunk be és a szokásos 10 fős kínai csapat -akik a nap 24 órájából 20-at a konyhába töltöttek- megduplázódott. Hemzsegtek a konyhában. Osztódással szaporodtak.

    Megjegyzem az egész Nemzeti Park tele volt kínaiakkal. Kezdtük azt érezni, hogy Kínában vagyunk és nem Tasmániában. A konyhában mindent kisajátítottak. Úgy kellett harcolni a dolgokért. A nyolc rózsás gázon 6 rózsán az ő hatalmas kondérjaikban rotyogott valami. Anyukámnak nincs akkora kocsonyafőző fazeka, mint amikben ezek főztek. Amikor kivették a cupákos húst, csak a csont volt majdnem olyan vastag, mint a karom. A három nap alatt egy fél disznót biztos feldolgoztak… :))) Nem tudtunk olyan időben menni, hogy ezek ne kotyvasztottak volna valamit. Reggel 10-kor bevonultak és délután 5-kor még mindig zöldséget aprítottak. Olyan készletekkel érkeztek, hogy nekünk nincsenek ilyen dolgok otthon a spájzban. Rendes menüket főztek, hangoskodtak, rajtuk kívül senki nem létezett. Tizenegy óra körül végeztünk, kint még mindig szakadt az eső mikor az egyik 50 körüli kínai nő fennhangon bejelentette a többieknek, hogy akkor ő ma felmegy a Cradle hegy csúcsára. Sok szerencsét, gondoltuk magunkban. Tizenkettőnél előbb nem tud elindulni, mert kb addigra ér ki a tóhoz a busz, a gyalogút maga 8 óra hosszú, az eső szakad, a sziklák csúszósak és visszafele már sötétben fog botorkálni. Ezt a felelőtlenséget. Na mindegy, ő tudja. Valahol örültünk is, hogy holnap van az utolsó napunk, mert ezek a kínaiak nem tudnak viselkedni – tisztelet a kivételnek – és a mosdó, fürdő is kritikán aluli utánuk.

    Picit pihentünk a szobánkban és lelkiekben készültünk a kanyontúrára. Nagyon nem akaródzott menni. Nyirkos hideg volt. Hol esett, hol nem. A túra délután fél kettőkor indult és kb negyed órával előtte kellett ott lenni. Elérkezett az idő. Menni kellett. Szakadó esőben legyalogoltunk a kanyonosok kukszlijához. Mikor mindenki megérkezett a csoportból megtörtént az eligazítás. Elmondták, hogy kb negyed óra az út busszal valameddig, onnan 20 perc séta a deck, amin át kell öltözni, majd egy óra a vízben, 20 perc séta vissza a deck-re, visszaöltözés, séta a buszhoz és visszabuszozás. Kiemelték, hogy a deck az csak egy sima fa platni, ahol semmi bodega, semmi tető, semmi fiú-lány elkülönítés (a túravezető, a királynő és a paraszt is ugyanott öltözik át), mert ez természetvédelmi terület, a Világörökség része és a lehető legkisebb beavatkozással kellett nekik kiépíteni a túrához szükséges dolgokat.

    Hát ez érdekes lesz. Esőben levetkőzni, majd a vizes testre felráncigálni a neoprém ruhát, végül mindezt kifele jövet is, csak akkor már elvileg a száraz ruhát kellene magunkra húzni, de hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni esőben, még rejtély. Kiosztották a felszerelést. Ajánlatos egy fürdőruha a neoprém ruha alá. Teljes ruházat nem ajánlott, mert ennek a ruhának az a lényege, hogy a befolyt vizet a test hője felmelegíti, a ruha meg benntartja a vizet és ezért nem fagyunk szét a vízben. Célszerű váltó alsót és törölközőt vinni. Kihangsúlyozták, hogy a kiadott felszerelés kilenc részből áll: vízálló hátizsák, kantáros neoprém gatya, neoprém felső, neoprém zokni, cipőszerűség, úszómellény, kesztyű, pelus (nem a rázós részek miatt, hanem a sziklákon való csúszkálás miatt, hogy védjék a ruhát) és egy kobak (nehogy szétloccsanjon az agyunk ha esetleg elkapna a sodrás). Az eligazítás alatt többször is megkérdeztek mindenkit, hogy meg van e a 9 db-os felszerelés. Mindenki figyelt a túravezetőkre, kivéve egy 3 tagú ázsiai csapatot. Még össze is néztünk Papival, hogy milyen illetlenek.

    Felcuccoltunk a kisbuszra és olyan mákunk volt, hogy mikor az átöltözés helyszínére gyalogoltunk elállt az eső és ez tartotta is magát addig, amíg át nem öltöztünk. Hideg volt, de legalább nem áztunk el, ami annyira nem volt érdekes, hiszen pár perc múlva úgyis tetőtől talpig vizesek leszünk, de a száraz ruhát szárazon sikerült betenni a vízálló zsákokba. Érték ne nagyon legyen nálunk, mert átöltözés után ezeket a zsálokat egykupacban ott kell hagyni a platformon. A túravezetőnek volt egy vízálló kis hátizsákja, amiben gondolom az elsősegély cucc volt, abba át lehetett adni a komolyabb értékeket megőrzésre, mert az vele volt a hátán végig. Szerintetek hiányzott e valakinek valami a felszerelésből? Hát persze, hogy az egyik kis ázsiai csaj nem tett be magának sisakot. Kénytelen volt a túravezető odaadani a sajátját. Amúgy mindig két vezető van a csoportban. Az egyik folyamatosan fényképez. Elvileg saját fényképezőt és kis fejre szerelhető kamerát is lehet vinni saját felelőséggre. De fényképezőt nem érdemes, mert nincs arra idő, hogy mindig elővedd és fényképezz. Csak akadályozna a mozgásban és nem élveznéd a túrát. Rengeteg képet lőnek a szervezők, akár külön kérésre is. Nagyon jó fejek. Ezeket a képeket a túra végén meg lehet venni.

    a kanyon túra csoportképe

    a kanyon túra csoportképe, a sisak nélküli a túravezető

    kanyontura02

    a szuperman ugrás!

    a szuperman ugrás!

    a bomba ugrás befogott orral!

    a bomba ugrás befogott orral!

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    kanyontura06                           kanyontura07

    kanyontura09 kanyontura08

    "kikígyózunk" a patakból

    “kikígyózunk” a patakból

    Indulás előtt csináltak egy csoportképet. Én piros ruhában és sárga sisakban, Papi narancssárga ruhában és piros sisakban tűnik fel a képeken. Lemásztunk egy kis létrán a patakba és nem ugrottunk bele úgy, mint Új-Zélandon anno, mert itt csak térdig érő víz volt nagy kavicsokkal az alján. Nem volt egyszerű gyalogolni benne. Aztán mélyült a víz és egyre több hideg víz “áramlott” be a ruhába. De nem volt választásunk, be kellett engedni, hogy minél hamarabb felmelegítse a tesünk. A túra alatt a vezetők folyamatosan meséltek a környékről, a patakról, a Huon fenyőfákról. Néhol már nyakig merültünk és hagytuk had sodorjon a patak.

    Elérkeztünk az első olyan részhez, ahol a víz már elég mély volt ahhoz, hogy a szikláról beleugorjunk, de nem volt még olyan mély, hogy “trottyvalagast” (elnézést, gyerekkorban mi így hívtuk a “bomba” ugrást, amit az otthoni mediben előszeretettel gyakoroltunk) vagy talpast ugorjunk. Itt “Superman” ugrással kellett mindenkinek leugrania, hogy nagyobb felületen feküdjünk fel a vízre és ne süllyedjünk olyan mélyre becsapódáskor. Papi nagyon szépen leutánozta szuperment. Én beszaribb voltam. Úgy gondoltam, hogy a lábam becsapódáskor jobban megvéd, mint az oldalam, így nem igazán vettem fel a repülő pózt.

    Tovább úszva egyre magasabb sziklák vettek körül. Voltak részek, ahol már nem ért le a lábunk. Elértünk arra a helyre, ahol kötéllel kellett felmászni a parti sziklára, majd a 4 méter magas partfalról beugrani a patakba. Itt szigorúan bombát kellett ugrani, a víz mély volt, el kellett rugaszkodni jó messzire, nemcsak leugrani, mert alattunk egy kiálló sziklarész volt. Ez annyira bejött nekünk, hogy Papival repetáztunk és kétszer másztunk, kétszer ugrottunk.

    Majd az egyik szűk résznél megálltunk és a vezetők megkérdezték, hogy ki tudná megmutatni azt, ami már több mint 150 éve ugyanúgy van itt. Mindenki a sziklákat vizslatta, hátha valami bekarcolt üzenetet, jelet talál, de semmi. Pedig ott volt az orrunk előtt, csak épp a szó szoros értelmében nem láttuk a fától az erdőt. A szűk sziklakanyon tetején jobbról ballról keresztbe kidőlt fák voltak, mintha hidak lennének. Ezeket a fákat még (elvileg a túravezetők meséje szerint) James “filozófus” Smith, a politikus, aranybányász, felfedező vágta ki 1862-ben. Kellett neki a pénz az egyik expedíciójához és úgy gondolta, hogy kivágja az értékes Huon fenyőfákat, leúsztatja ezen a patakon, majd eladja jó pénzért. Csakhogy a fák fennakadtak. Hétből jó ha egyet le tudott úsztatni. Abban az időben 12 fontot kapott darabjáért, ma köbmétere 40 000 dollárba kerül.

    Miután feltalálták a “vízálló’ ruhát újra visszajött és kiszabadított néhány fát, de amit a fejünk felett láttunk, azok az általa kivágott és fennakadt példányok. Jó sok volt belőle. Ő volt az első “kanyonozó” itt és ő talált először ónt Tasmánian. Ezután következett a “megbízunk e a társunkban” csobbanás. Ez az amikor álló helyzetből hátradőlsz és abban bízol hogy a társad elkap. Hátra mersz dőlni? Na itt háttal kellett állni szikla tetején és a túravezető lelökött a szikláról, csak épp nem volt mögötted senki, hogy elkapjon. Háttal csobbantál a vízbe. Utolsóként egy kisebb barlangszerűségben kellett keresztülúszni, majd végül kígyóba összekapaszkodva csorogtunk le az utolsó métereken.

    Túránk végén csoportképet csináltunk, kimásztunk a patakból és szerencsénkre ismét elállt az eső. Néha esett túra közben, de nem sok vizet zavart, hisz nyakig vízben voltunk. Visszagyalogoltunk a platformra és szerencsére ismét száraz időben sikerült átöltöznünk. Míg mi vetkőzéssel/öltözéssel bajlódtunk a túravezetők olyan isteni forrócsokit rittyentettek a patak vízéből egy kis kemping gázfőzőn, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Nagyon jól esett a hideg víz után. Még egy-két táblacsoki is előkerült. Ezek mind részei a túrának. Nagyon jól meg volt szervezve. A túravezetők, Anthony és Félix nagyon odatették magukat. A túra élvezetes, kalandos volt. Gyerekeseknek kifejezetten ajánljuk ezt a 3-4 órás utat. Nem fogják megbánni. Nehezen indultunk neki az időjárás miatt, de kellemeset csalódtunk és mindegy milyen az idő ez egy életre szóló kaland. Már alig várjuk, hogy a két hosszabbat is megcsinálhassuk, még akkor is ha békaemberként kell függőleges sziklán kiköpni a tüdönket. Meg fogja érni.

    A túra végén megvettük a fényképeket (154 darab képet másoltak fel a tárolóra), mert nagyon jól éreztük magunkat és majd a nyugdíjas otthonban szeretnénk újrapörgetni ezeket az élményeket, mikor a nővérke bejön pelust cserélni. A nap végén elsétáltunk még az elvarázsolt erdőbe. Ez egy rövidke 20 perces séta a mohával, zúzmókkal, érdekes gombákkal benőtt sűrű erdőb. Végül búcsút intettünk a Nemzeti Parknak és robogtunk tovább.

    wombat a kisbuszból elcsípve

    wombat a kisbuszból elcsípve

    Papi és a "földtúró" echidna süni

    Papi és a “földtúró” echidna süni

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát...

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát…

    A következő és egyben befejező részben végighaladunk Tasmánia észak-nyugati partszakaszán vissza egészen a kompkikötőig. Ellátogatunk egy megkövesedett lávatóhoz, leereszkedünk a föld alá, bejárjuk a “Tökfej” falucskát és végre valahára természetes élőhelyén találkozunk a kacsacsőrű emlőssel.

    A mostani bejegyzés képei innen vagy az Új Képeink gombra kattintva érhetőek el. Csak megjegyzem, minden kép feliratozva van.

    Kata


  3. Tasmánia – harmadik rész

    május 3, 2016 by kata_papi

    Hobart látképe a Mt Wellington csúcsáról

    Hobart látképe a Mt. Wellington csúcsáról

    Bruny-szigetéről átkompolva egyből délre fordultunk és a Huon folyó völgyében végigautózva megcéloztuk a legdélebbi pontot. Útközben Doverben megálltunk, hogy beugorjunk a magyar borászatba, mert Tasmánián ilyen is van, de sajnos zárva volt. Nem keseredtünk el nagyon, mert pár nap múlva ugyanerre kell visszajönnünk és akkor majd újra próbálkozunk (de sajnos akkor sem volt nyitva).

    Cockle Creek a sziget legdélebbi pontja, ameddig autóval el lehet menni. Onnan még oda-vissza 4-5 órányi gyalogút lenne a South East Cape csücsök (ha vezetne oda bármiféle ösvény), ami aztán tényleg a világ vége. Az információs táblára ez van kiírva: “A világ vége közelebb van, mint gondolnád…” Én egyből az “Istenek a fejükre estek” c. film azon jelenetét vizionáltam, amikor az egyik busman elmegy a “világ végére”, hogy ott ledobja a Coca-Colás üveget, ami rengeteg bajt okozott a törzsének. Biztos ilyen lehet a South East Cape is. De sajnos nem vezet oda még gyalogösvény sem. A közeli öbölhöz el lehet jutni, ami része a 6-8 nap alatt teljesíthető South Coast Track-nek. Ez a túra nagyon nehéz, mindent magaddal kell cipelni és többnyire az időjárás sem kedvező, hisz a fagyos szél megállíthatatlanul fúj a Déli-Sark irányából. Ezt mi is tanusíthatjuk, mert már a Cockle Creekben érezhető volt, ha kiléptünk a fedezékből.

    Ez a hely a múltban híres bálnavadász terület volt. Végig a part mentén figyelőállások voltak. Ha bálnát láttak, 6 fős legénységgel csónakok indultak a vadászatra. Volt olyan alkalom, hogy egyszerre 21 ladik volt kint az öbölben, mert annyi bálna tévedt erre. El lehet képzelni milyen színű volt a tenger vize. Angliában nagy igény volt bálnaolajra, ezzel világítottak. 1839-ben 1000 bálnát mészároltak le, egy évvel később már csak 800-at és az azt követő évben csak 300-at. A nagyfokú öldöklés a bálnapopulációt fenyegette. Becslések szerint az európai felfedezők előtt olyan 100 000 lehetett a bálnák száma ezen a környéken. Napjainkban már csak 2-3000-re tehető a számuk.

    A világ végén... Cockle Creek

    A világ végén… Cockle Creek

    CockleCreek2A tengerpartok/öblök nagyon szépek erre. Sekélyek, homokosak viszont helyzetükből adódóan mindig hidegek. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan nyári nap, mikor egy kiadósat lehetne itt pancsolni. Viszont pancsolás helyett nagy eséllyel látható az “Aurora Australis” azaz a Déli-Sarki fény. Ez a hely az egyike azoknak, ahonnan látni lehet. Nem volt szerencsénk, pedig minden nap mióta Tasmánia-szigetére léptünk nyomon követtem az erre a célra létrehozott weboldalt, ami a napkitörések által generált mágneses mezőt alapul véve előre jelzi, hogy mikor van esély sarki fényre. Hab a tortán lett volna, ha még ezt is láttunk volna. Nem baj, így legalább ki tudok majd „sírni” egy másik Tasmán vagy akár egy izlandi utat is… :)))

    Ezeken a linkeken lehet tájékozódni, ha valaki arra jár és el szeretne csípni egyet:

    http://www.aurora-service.net/aurora-forecast/

    http://www.softservenews.com/southern_lights.html

    Innen egy köpésre van a Hastings barlang és a hőforrások. Szerettük volna megnézni a barlangot és csobbanni egyet a termál vízben, de valami oknál fogva nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a menedzsment nem akar pénzt keresni. Ha a téli hónapokban ácsorogtunk volna a bejáratnál reggel 9:30-kor, akkor talán még megértettem volna, hogy nincs nyitva. Minek is nyisson ki egy-két kóbor léleknek. Többe kerülne a hús, mint a leves. De mi nyáron voltunk ott, a főszezonban! Mikor, ha nem akkor kellene pörögnie a gazdaságnak. A látogató központ 10-kor nyit, a termál medencék 10:30-kor, a barlang meg 11:00-kor. Hát ez egy jó nagy lekváros bukta. Kinek van ideje a világ végén, az erdő közepén délelőtt 11 óráig várni?! És nem mi voltunk az egyedüli érdeklődők a parkolóban… Továbbálltunk és inkább elmentünk megnézni a Tahune Airwalk-ot, ami nem más, mint a fák korona szintjén kiépített sétaösvény. Voltunk már ilyenen Viktóriában az Otway Nemzeti Parkban. Már ott is nagyon tetszett. Emlékszem kétszer mentünk végig rajta.

    HuonRiver2 HuonRiver1

    A séta során gyönyörű rálátás van a Huon folyó barna vizére. A “levegőben” való séta után levezetésképp érdemes megcsinálni az egy órás körsétát is, ami két függőhidat is érint. Az egyik 100 méter hosszú és a Huon folyón, a másik 62 méteres és a Picton folyón ível át. A Huon fenyő Ausztrália legöregebb élő fafajtája és a világ egyik legöregebb élő organizmusa. Növekedése hasonló a cseppkövekéhez, évente 0,3-2 mm-t nőnek. Egyes példányok a 3000 éves matuzsálem kort is megérik. Dél-nyugat Tasmániában találtak olyan maradványokat, amik 3462 évesek voltak. Ilyen szép kort egyedül az Észak-Amerikai fenyők produkálnak még a világon. Egy 30 méter magas 1 méter átmérőjű fenyő kb 1000 éves. Mivel magas az olajtartalma, ezért nagyon lassan bomlik le és a kártevőket is távol tartja. Van egy mondás: „ a Huon fenyő növekedésénél már csak egyetlen egy lassúbb dolog van, a bomlása”. Ezért kiválóan alkalmas hajóépítésre. A Sarah-szigeti fegyenceket használták arra, hogy kivágják a Huon fenyőket és kiképezték őket hajóépítésre. Abban az időben ez volt Ausztrália legnagyobb hajóépítő „gyára”. De erről majd később lesz szó, mert a szigetet a Gordon folyón tett hajókirándulás alkalmával érintettük és az még odébb van.

    HuonRiver3

    A Huon folyó barnás vize

    A Huon folyó barnás vize és mi.

    Ekkor már csütörtök délután volt. Elég közel jártunk Hobarthoz. Mégiscsak összejön a szombati piac? Gyorsan kerestünk csütörtök és péntek éjszakára egy kempinget Hobarthoz közel. Nem volt egyszerű. Három kempinget is hívtam, mind tele volt. Szerencsére a negyedik kempingben volt hely. Bejelentkezéskor egy kínai csapat volt előttünk és most hallottuk először azt, hogy: 200 dollár a büntetés ha a kabinban vagy a konyhában halat sütsz… Mikor ránk került a sor, Papi meg is kérdezte, hogy ez most komoly? KempingesGizi meg azt mondta, hogy halál komoly. Az ázsiaiak olyan büdöset főznek, hogy képtelenek kiszellőztetni másnapra a szagot. Mi még ekkor nem voltunk tisztában az ázsiaiak kempingezési szokásaival, de pár nappal később már volt személyes tapasztalatunk a témával kapcsolatban, de haladjunk szép sorjában.

    Pénteken szép nyugodt lötyögés Hobart városában. A parkolás nem egyszerű, de kempingesGizi mutatott egy-két helyet, ahol viszonylag olcsón egész nap pihenhetett Döme. Mivel a város nem túl nagy, így kinéztünk egy viszonylag közeli parkolót és gyalog fedeztük fel a környéket. Első utunk a kikötőbe vezetett. A piac is ennek a szomszédságában van. Szerettük volna úgy látni a piac utcáját és a régi kikötői épületeket, hogy nincs nyüzsi. Mikor odaértünk épp egy nagy hadihajó csorgott be és készült arra, hogy kikössön, Papi nagy örömére. Háááát nem szeretném ecsetelni, hogy mennyit vártunk arra, hogy minden kötél megfeszüljön…(az én idegeim már 5 perc után pattanásig feszültek) Aztán a Kelly’s lépcsőin felsétáltunk a Battery Point-ig, ahonnan a Narryna házhoz mentünk. A lépcső 1839-ben lett építve azért, hogy összekösse a szikla tetején lévő Battery Point nevű kerületet a Salamanca kikötői résszel. Szép, homokkőből épült lépcső, a kikötői raktárépületek között/mögött.

    Na erre vártunk...

    Na erre vártunk…

    Hobart, kikötői épületek

    Hobart, kikötői épületek

    Narryna az ausztrál gyarmati épületek egyik gyöngyszeme. A házat Andrew Haig kapitány építette 1837-40 között. Minden helyiség korhű bútorokkal, ereklyékkel van berendezve. Aki kiváncsi arra, hogyan éltek régen az emberek, milyen tárgyakat használtak, az mindenképp látogasson el ide. Sok-sok érdekesség van a házban: vicces régi egérfogók, ötletes gyerekfürdető kád, gyerekjátékok, konyhai eszközök/gépek  és jó állapotban fennmaradt bútorok. Minden egyes négyzetméteren találni valami különlegességet.

    sfdsg

    Narryna Homestead, Hobart

    Utunk során, ahol csak lehetett mindig összeszedtünk minden prospektust, brossúrát. Így akadtunk arra a hírdetésre, hogy 7D-s mozi van Hobartban. Ezt tuti fel kell keresni. Nem tudtuk mit takar a hét dimenzió. Elárulom, hogy a mozi után se tudjuk. Öt dimenzióig értjük a dolgot: látás, hallás, szaglás, tapintás, mozgás. De hogy mi lehet a maradék kettő?! Ha valaki tudja, világosítson fel. Két 8 perces fimet néztünk meg. Az egyik egy űrös, a másik egy hullámvasutas volt. A székek mozogtak. Külső effektek jöttek dögivel: fújt a szél, vízzel lespricceltek, amikor nagy pók jött (az űrben és a hullámvasúton…??!! nem igazán értettük) akkor a lábunkat valami szalag csapkodta, mintha ott mászna fel az óriáspók. Aztán szagokat is fújtak be. Szóval egy próbát megért. A nap végén még felautóztunk Mt Wellington csúcsára (1270m), ahonnan szép időben gyönyörű kilátás nyílik a városra és az egész folyóra.

    Másnap reggel a piacon kezdtünk. Nem gondoltunk, hogy ilyen nagy. Rengeteg árus és még több bámészkodó. Többnyire kézműves termékek, amiket én nagyon szeretek. Jó sok pénzt el tudtam volna szórni itt. De van a családban egy kincstárnok… Viszont sikerült kipróbálnom a „gyümölcsbőrt”. Hasonló, mint a mi birsalmasajtunk, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem mindenféle gyümölcsből csinálják: eper, áfonya, sárgabarack, mangó, dinnye, alma, kiwi, szilva, őszibarack. Van, hogy kombinálják a gyömülcsöket és ezáltal úgy néznek ki, mint egy nagy pizza. Én egy sárgabarack-eper kombinációt próbáltam ki. Vettünk még helyi almabort (cider), házi kekszet egy idős nénitől és egy „vas pipit” emlékbe, na meg hogy legyen társa a „vas hangyánknak”, ami Ausztriából érkezett.

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    A piac után meg szerettük volna nézni az 1836-ban épült Runnymede házat, ami szintén régi bútorokkal van berendezve és szép kertje van, de szombaton nincs nyitva, csak szólok. Ezután a kis kitérő után szó szerint rohantunk vissza a belvárosba, hogy elcsípjük a vezetett túrát a The Tench-ben, ami börtön volt. A hely csak vezetett túra keretében látogatható és szombaton csak két időpontban. Húha. Nagyon jó volt. Nem hiába mondogatom, hogy nem érdemes kihagyni a vezetett túrákat. Olyan információk hagzanak el, amit máshol nem igen lehet megtalálni, vagy csak átsiklanánk felette ha magunk járnánk be. A mi túravezetőGizink felettébb lelkes volt és a másfél órát úgy teleszórta érdekes dolgokkal, hogy közben alig vett levegőt. Alig bírtam jegyzetelni.

    Kezdetben csak pár barakkból állt és 640 rab befogadására volt képes. Aztán egyre több fegyenc érkezett Tasmániába és a börtönt folyamatosan bővíteni kellett. Végleges állapotában két hektáron terült el Hobart kellős közepén és 1200 rab befogadására volt alkalmas. A komplexumot magas fal vette körül. A rabokat innen hordták különböző munkákra, kőfejtésre, útak- és épületek építésére. A rossz magaviseletű rabokat egymás mellé beállították egy nagy „mókuskerékbe” és gabonát őröltettek velük. Az örlő henger 5 darab nagy hordóból állt, a hordók egyenként 2,5 méter átmérőjűek voltak. Egyszerre 25 rab tudta taposni. Volt olyan, akit több hétig is dolgoztattak itt ha “megérdemelte”.  Később, ahogy Hobart kezdett kiépülni ez a börtön komplexum a város szégyenfoltja lett, ezért elkezdték lebontani. Szerencsére valaki időben leállította a rombolást, ezzel megőrizve 1-2 történelmi épületet az utókornak. Sok minden megsemmisült, de a tárgyaló terem, néhány cella, kápolna, bitófa és a bíróságot a cellákkal összekötő föld alatti folyosó megmaradt és látogatható.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. Jól látszik ,ilyen magas volt. Tetején üvegszilánkok voltak.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. A fénykép tetején van a fal végső magassága.

    Taposómalom

    Taposómalom

    Jöjjön egy-két érdekes adalékanyag a „The Tench”-ről idegenvezetőGizi szájából. A raboknak minden vasárnap templomba kellett menni, függetlenül attól, hogy hívők voltak vagy sem. Ilyenkor összeláncolva több száz métert kellett gyalogolniuk a város utcáin a templomig. Útközben a láncok csörögtek, a rabok hangoskodtak, káromkodtak, inzultálták a nőket az utcán, köpdöstek. Egy idő után a városi polgároknak elegük lett és ennek hangot is adtak. Fizetünk azért, hogy templomba járhassunk és ennek ellenére ilyen csűrhével kell megosztanunk az istentiszteletet?! A nagy nyomás hatására 1830-ben elkezdték építeni egy ír születésű építész tervei alapján a kapolnát a fegyenceknek. Az építész egy kereszt alaprajzú kápolnát tervezett. A kereszt három szárnyában, szárnyanként 500-500 rab fért be. Így összesen 1500 rab tudott részt venni a misén. A kérés az volt, hogy a kápolna alatt is legyenek cellák. Az építész ezt úgy oldotta meg, hogy a pulpitustól indulva mindhárom szárny ülő részeit fokozatosan megemelte. A terem úgy nézett ki, mintha egy nagy rámpa lett volna lefektetve. A terem végén lévő padsorok már 5 méter magasan voltak a pulpitushoz képest, így 36 büntető cellát tudott kialakítani a „rámpa” alatt. Ide a különösen rossz magaviseletű rabokat zárták. A cellákban teljesen sötét volt. Semmi ágy vagy fapadló, csak a csupasz kövek. A berendezés két darab vödör volt. Az egyikben az ivóvíz volt, a másik a WC-zésre szolgált. Korom sötétben elég nehéz eldönteni, hogy melyik melyik? Ráadásul ahogy a rámpa eleje felé haladtunk annál alacsonyabbak voltak a cellák. A hosszuk megvolt vagy két méter, de a rámpa eleje alatti legelső cellák csak 70 cm magasak voltak és a fegyencek úgy nevezték maguk között, hogy „Dust Hole” – Por Lyuk. Ezekben, hogy gugolsz a WC vödröd fölé??!! 1847-ben be is falazták ezeket a kis cellákat az emberi méltóság megsértése címén.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alakú kápolna.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alapú kápolna.

    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.

    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.

    A kápolna egyik szárnya belülről.

    A kápolna egyik szárnya belülről. A jobb oldali részen meghagyták az eredeti barna-sárga falfestést.

    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    A kápolna bejáratánál a toronyban lévő óra Londonban készült 1828-ban és 20 évvel öregebb, mint a Big Ben. Hat ilyen órát kapott Tasmánia, ebből négy még mindig működik. Az itt lévő óra mechanikus, kézzel húzzák fel 6 naponta (a többi már elektromos). A sors fintora, hogy olyan jól sikerült az épület, hogy a városi polgárok irigykedni kezdtek a rabokra, hogy milyen szép „templomuk” van és követelték, hogy ők is oda járhassanak. Ki érti ezt? Korábban meg azt akarták, hogy a fegyencek ne járjanak az ő templomaikba…??!! Hogy is van ez? „A pénz beszél, a kutya ugat.” Kénytelenek voltak kialakítani egy bejáratot az óratorony épületében a polgároknak és az északi szárnyat teljesen átalakítani nekik. Ebben a szárnyban szép cédrusfa padok voltak, amiket 1-2 fontért ki lehetett bérelni egy évre, míg a keleti és nyugati szárnyban a rabok kemény fapadokra zsúfolódtak.

    Később aztán két szárnyat bírósággá alakítottak, a harmadik szárnyat pedig meghagyták kápolnának, amit egészen 1961-ig a rabok haszálhattak. A két bírósági terem alá föld alatti folyosót építettek a cellákhoz és a tárgyalásra ezen keresztül jöttek a rabok. A túra részeként mi is végigsétálhattunk a bíróságról a cellákig. Hátborzongató volt. Főleg mikor Gizi elmesélte, hogy a folyosó végén a felvezető lépcső előtti sziklalapok miért vannak kikopva. Az aznapi tárgyalásra váró rabokat már reggel 8-kor felsorakoztatták a föld alatti folyosóban. A tárgyalások egész nap délután négyig folytak és azoknak a raboknak akiknek délutáni időpontjuk volt végig ott kellett egy helyben állniuk. Télen  a hidegben teljesen elgémberedtek az fegyencek lábai. Mikor odaértek a lécsőhöz, az őrök megengedték nekik, hogy bemelegítsék a lábukat, nehogy összeessenek mikor fel kellett menniük a tárgyalóterembe. Szóval ettől kopott ki a kő. Szerencsére a kápolnában és a bírósági termekben is fennmaradtak a berendezések, eredeti falfestések és rab graffitik. Minden nagyon látványos a maga módján, hiszen mégiscsak egy kegyetlen börtönben járunk. A terem alatti cellákba is be lehet menni.

    Tench08  Tench09

    A bal oldali képen a föld alatti folyosó lejárata a tárgyaló teremből. A jobb oldali képen az egyik föld alatti cella.

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A celláktól átsétáltunk a bitófához. Ahol Gizi megkérdezte: tudjuk e, hogy miért van 13 tekerés az akasztókötélen? Öööö, izé… nem szoktunk akasztásra járni, honnan tudnánk. A 13-as csavart a 12 esküdt és a bíró szimbolizálja. Itt 32 akasztásos kivégzés volt 1852 és 1945 között. Minden akasztás reggel 8-kor zajlott, kivéve az utolsót. Ezt 1946-ban ugyanis reggel 6-kor hajtották végre. Az ok nagyon egyszerű. A II-dik világháború esztelen és véres öldöklésétől megcsömörlött embereknek elegük volt már a halálból, s fel akarták mentetni a rabot, akármit is követett el. Mivel az ügy túl nagy publicitást kapott az ítéletvégrehajtók szerették volna elkerülni a tüntető tömeget, ezért a szokásosnál korábbi akasztás mellett döntöttek.

    Az akasztási szabályok eltértek az amerikában szokásostól. Amerikában úgy volt, ha 10 percig lógott a kötélen az elítélt és utána még mindig életben volt, akkor szabadon távozhatott. Itt nem. Ha látták, hogy még mindig él a kötélen himbálódzó rab, akkor behívtak két másik rabot, akiknek bele kellett csipaszkodniuk az akasztott ember egy-egy lábába és lógniuk kellett rajta, hogy biztos legyen a halál. Ezek a behívott rabok akár lehettek a cellatársai, barátai is. Nem volt sétagalopp.

    Kívülről is körbejártuk az épületet, ahol a téglákban látni lehetett a rabok ujjlenyomatait. Bizarr volt. Volt még egy érdekesség az épületen kívül: a faragott homokkő téglák. Az egyik furcsaság a kövek mintázata volt. Erre is volt Gizinek magyarázata. „Kő-fejadag”-ja volt a raboknak. Azaz meg lett mondva, hogy napi hány követ kell kifaragniuk. Ezt egy-két rab úgy oldotta meg, hogy összelopdosta a többiektől kifaragott köveket. Ezért a rabok amolyan aláírás félét véstek a köveikbe, azaz mindegyik rabnak volt egy jellegzetes stílusú és irányú vésési mintája. A másik furcsaság az építési technikában volt. Erre egyenlőre nincs magyarázat, még keresik. Biztos mindenki tudja hogyan kell téglafalat rakni. Gyerekkorunkban mindenkinek volt otthon fából építőkockája és ha nem elcsúsztatva építettük a falat, akkor elég hamar összedőlt, ugye? Na, itt is elcsúsztatták a köveket, de vittek bele egy kis „díszítő elemet”. Kő, 3-4 kisebb és keskenyebb kőből létra minta, megint kő, aztán létra minta, kő, létra, kő létra és így tovább. Három feltevést említett Gizi, de egyik sem bizonyított. Első: valamiféle díszítés. Második: a létra a szabadulás lehetőségét szimbolizálta a raboknak. Harmadik: az építés vezető/tervező szabad kezet adott a raboknak, ezzel próbálta emberként kezelni őket és megadni nekik azt a lehetőséget, hogy ha rabok is, attól még az elméjük szabad lehet… Amúgy Ross városában a faragott hidat is ennek tudják be. Ott ugyanis a rabok maguk faraghatták azokat a szobrokat a hídra. Szabadon engedhették a fantáziájukat, és ha jól emlékszem ugyan az az építész vezette az ottani építkezést is. Hát röviden ennyit a nagy hobarti büntető központról.

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból

    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be

    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be

    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszanak kisebb kövekből alkotott "létra" minta is.

    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszik a kisebb kövekből alkotott “létra” minta is.

    A nap zárásaként megnéztük a Hobart-tól 10 km-re délre lévő „Shot Tower”-t, ami a feladvány volt. Érkezett helyes megfejtés és utána Papi kifejtette bővebben a megoldást. Mi különben az elhelyezkedése és a neve alapján arra tippeltünk, hogy ez egy lőtorony, ami védelmi szerepet játszhatott a Hobarthoz felvezető folyótorkolatnál. Mondjuk azt nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi vagy kik ellen kellett védekezni, hiszen itt nem voltak háborúk, felkelések, támadások… Ez a torony az egyetlen megmaradt kör keresztmetszetű ilyen torony a világon. Biztos forrásból tudom (magam számoltam meg), hogy pontosan 318 lépcsőn lehet feljutni a torony tetejébe. Nagyon szépen karban tartott homokkő épület.

    Itt volt az ideje, hogy most már a sziget nyugati része felé vegyük az irányt. Az éjszakát a Mt. Field Nemzeti Park kempingjében töltöttük, ami az erdő közepén egy patak mellett van. Reggel ez fogadott a kemping konyhájának mosogatójában:

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    Miután Papi megmentette a szétázott, de még élő skorpiót, megreggeliztünk és elindultunk egyet túrázni. A Mt. Field Nemzeti Park Tasmánia legkedveltebb – és első Nemzeti Parkja. Három fő attrakciója van: a vízesések, a tavak és télen a síparadicsom, illetve a közelében lévő Styx Tall Tree Reserve, ami egyike azon helyeknek a földön, ahol a legmagasabbra nőnek a fák (92 m). Mi a kétórás körtúrát céloztuk meg, amivel 3 vízeséshez lehet eljutni: Russell Falls, Horseshoe Falls, Lady Barron Falls. Ezen a körön érdemes végigsétálni. Sajnos a Dobson tóhoz már nem volt időnk elzarándokolni, mert a nagy Gordon víztározót terveztük még be a mai napra. El is indultunk, de az elágazásnál egy Józsi állított meg, hogy sajnos a bozóttűz miatt a víztározó, ami innen még 45 km-re lenne, nem látogatható. Ugyanis a tűz már egy 70 km kerületű körben ég hetek óta. Viszont a Gordon tó (felduzzasztott víztározó tó) melletti Pedder tóig el lehet menni. Pár percig tanakodtunk, aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Biztonsági okokból Józsi felírta a rendszámunkat és elkérte a mobilszámunkat arra az esetre ha fordulna a szél és a tűz elindulna abba az irányba. Ez a víztározó kb 45 km földúton. Nem éri meg a zötykölődést, nem nagy durranás. Ezzel meg is csúsztunk és nem értünk el Queenstown-ba. A bejegyzés is elnyúlt.

    Russell vízesés alulról

    Russell vízesés alulról

    és felülről

    és felülről

    Lópatkó vízesés

    Lópatkó vízesés

    Lady Barron vízesés

    Lady Barron vízesés

    Előzetes a negyedik részből: az innen kimaradt Gordon folyó és Tasmánia legmagasabb vízesése, aztán ősi gleccser maradvány felkeresése, majd a világörökség részét képező Cradle Mountain-i hegymászás és kanyonozás.

    A harmadik rész képei innen is elérhetőek.

    Kata


  4. Egy másik bolygón

    április 3, 2016 by kata_papi

    LakeGairdner_01Megszakítjuk a Tasmán beszámolót, hogy pár sor erejéig megemlítsük a Húsvéti kiruccanásunkat. Úgy alakult, hogy idén sikerült kicsit még hosszabbá tenni a húsvéti hosszú hétvégét. Összepakoltunk és elmentünk az “outback”-be 5 napra sátorozni. Pontosabban a Gawler Ranges-be és a környékére. Én ezt a túrát még 2007-ben terveztem meg, amikor még csak a “Morgó” autónk volt meg. Mivel ez a környék kifejezetten 4WD-os, ezért ültetni kellett a dolgot. De a túranaplómban minden fel volt jegyezve. Aztán megvettük Dömét és ez a terület valahogy mindig háttérbe szorult. Akadt más felfedezni való. A mostani 5 nap és a jó idő viszont adta magát, így ismét felkerekedtünk. Nem árulok el nagy titkot, ez a kirándulás is nagyon jól sikerült és sok szép érdekes helyet láttunk.

    Bázisunkat a Mt Ive birkafarmra tettük és innen jártuk be a környéket, ezért földi sátorral mentünk. A kis iglu sátrunk a Kenguru-szigeten megadta magát, így kénytelenek voltunk a “nagy” sátrat vinni. El is tartott egy darabig mire rájöttünk, hogy kell felállítani. Ha jól emlékszem 2011-ben állítottuk fel utoljára. A farm egy ma is működő birkafarm. A tulajok kialakítottak egy kemping és “motel” részt a farmjukon, és a szezonnak megfelelően részt lehet venni vagy csak betekintést nyerni a farmi munkákba is (birka nyírás, állatmustra, kerítés és gépek javítása, víznyerő helyek ellenőrzése). A farm 500 km-re van északra Adelaide-től és ez az egyetlen hely, ahol a “nagyközönség” lejuthat a híres Gairdner sóstóhoz.

    Mt Ive Station bejárata

    Mt Ive Station bejárata

    Ez a tó kihagyhatatlan. Minket annyira magával ragadt a vakítóan fehér, kietlen táj, hogy kétszer is ellátogattunk ide. Egyszer naplementekor és egyszer délelőtt, mikor szépen sütött a nap. Egy másik bolygón éreztük magunkat. A sóréteg teljesen úgy nézett ki, mintha havon/jégen sétáltunk volna. Először félve léptünk rá, azt vártuk mikor szakad be alattunk. A kiszáradt tó 160 km hosszú és 48 km széles. A negyedik legnagyobb sós tó Ausztráliában, a sóréteg néhol az 1,2 méter vastagságot is eléri. A tó kiszáradt medrében hosszú évek óta rendeznek szárazföldi sebességrekord döntő versenyeket.

    LakeGairdner_02LakeGairdner_03A Gawler Ranges Nemzeti Park kicsit csalódás volt. Nem erre számítottunk. Azt hittük magas hegyek, szűk hasadékok, meredek és durva 4WD-os szakaszok. Ezzel szemben, kicsi és lankás dombok. Semmi durva terepjárós rész. Az egész park egy nap alatt kényelmesen bejárható. Minket végül is többnyire az “orgona sípok” érdekeltek. A területen körülbelül 1,6 milliárd évvel ezelőtt vulkáni tevékenység zajlott, aminek köszönhetően több helyen alakultak ki riolit oszlopok. Egyes helyeken ezek megjelenése nagyon hasonlít az orgona sípjaira, innen a találó név (otthon Magyarországon is található egy-két szép példa erre). Sikerült is elzarándokolni három ilyen területre. Érdekes volt látni, hogy mire képes a természet.

       OrganPipes_01      OrganPipes_02

    Az eldőlt "zsírkréták"

    Az eldőlt “zsírkréták”

    Miután egy nap alatt letudtuk a Nemzeti Parkot, így maradt idő arra, hogy a park alatt délre elterülő nagy gránit kibúvásokat is jól körbejárjuk. Ezek a sziklák szintén 1,5-1,6 milliárd évesek. Csak néhány a sok közül, amiket felkerestünk: Pildappa Rock, Tcharkuldu Hill, Polda Rock, Mount Wudina, Peella Rock, Turtle Rock. Mind-mind valami miatt különleges, de majdnem mindegyiknek van egy közös funkciója. Kiválóan alkalmasak esővíz gyűjtésre. A régi telepesek kis gátakat, falakat, csatornákat építettek a sima szikladóm tetejére/köré és föld alatti tározókba vezették az esővizet. Nagyon leleményesek voltak. Egészen szürreális látványt nyújt a semmi közepén kibúvó természetes szikla, ami be van “csatornázva”. Ez van, ha valahol valamiből nincs elég. Össze kell gyűjteni és meg kell becsülni.

    A Pildappa Rock, amúgy a Nyugat-Ausztrál “Wave Rock” (Hullám Szikla) kistestvére. Itt is vannak hullámok! El is kezdtük énekelni Dolly Roll Windszörny című dalát: “Iminimi szeminimi juvápcsu váminimi, szörny-szörny, hullám szörny…” – vagy valami ilyesmi… :)) Egyes hullámszakaszok 100 méter hosszúak és 2-3 emelet magasak. Jól körbejártuk és még a tetejére is felmásztunk. A Mount Wudina Dél-Ausztrália legnagyobb monolitja, a Turtle Rock pedig a nevéből adódóan teknősbéka formájú. Ezen a környéken is el lehet szöszölni egy egész napot.

    A hullám...

    A hullám…

    A telepesek csatornái

    A telepesek csatornái

    Ismét jól telt a Húsvét kint az Outback-ben. Mi egy újabb élménnyel, Döme pedig 1915 km-el lett gazdagabb. Rengeteg érdekes sziklaképződményt, kiszáradt sós tavat, régi ember alkotta csatornákat és őslakos víznyerő helyeket (Gnamma Holes) láttunk. Az állatok is szép számban mutatták meg magukat: sas, wombat, emu csorda, rengeteg kenguru és színes papagáj. A tiszta, fényszennyezéstől mentes csillagos ég minden egyes éjszaka “ránkszakadt”. Ráadásul már csak “hab a tortán” volt, hogy az egyik éjszaka most először láthattunk teljes kör alakú Hold-szivárványt. Sajnos a gagyi fotóapparátusunk nem alkalmas használható minőségű éjszakai képek készítésére. Viszont a retinánkba örökre beégett a látvány. Itthon jobban utána olvastam a dolognak. Aki nem tudná, annak most itt egy kis ismertető:

    Hivatalosan halojelenségnek nevezik ezt a légköroptikai látványt és jégkristályok okozzák. Elvileg nem számít túl ritkának a 22°-os halojelenség. Viszont az, hogy a teljes kör minden része nagyjából egyformán fényesen látszik és hosszú időn keresztül, már nem olyan gyakori. Ezeket a “szivárványokat” a 8–12 km magasban képződő fátyol és pehelyfelhőkben lévő jégkristályok okozzák. A kristályok változatos alakja és különös rendeződése, valamint a fénysugarak beesési szöge egyaránt felelős a megfigyelt haló típusáért. A jelenség lehet rövidke (pár másodperces), vagy tarthat több órán át. – írja a Wikipédia

    Szóval az interneten utánajárva egy 22°-os halojelenséget láttunk a Hold körül. Ja és a nyuszi is tojt egy óriási csokinyuszit a sátorba, amit reggeli után “Neked most véged” felkiálltással Papi lekaratézott a levesestálba. Nem tudom miért, de gyerekkoromban mindig a leveses tálba törtem össze a csoki nyuszit/mikulást. S akkor jöjjenek a képek. Innen vagy az “Új Képeink” gombról.

    Kata


  5. Tasmánia – második rész

    március 23, 2016 by kata_papi

    Mielőtt elkanyarodtunk volna a partoktól a rossz idő miatt, egy kis kitérővel megnéztük Swansea alatt a “tüskés” hidat (Spiky Bridge). Megér egy öt perces megállást, mert ilyet nem minden nap lát az ember. A hidat 1843-ban fegyencek építették. Csak találgatások vannak, hogy miért tüskés. Senki sem tudja a valódi okát. Az egyik variáció szerint a tüskék azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a hídon átkelő tehenek leesését. A másik elmélet, az hogy a fegyencek csendesen lázadoztak a sorsuk ellen és függőlegesen tettek le egy-két követ. Hivatalosan egyik elmélet sem bizonyított. Így mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy miért is tüskés a híd. Innen a szárazföldről még ellátni a Freycinet-félszigetre. Egyik szemünk mindig a félsziget irányába kémlelt, hátha megcsillan a nap sugara és akkor adtunk volna még egy esélyt a Borospohár Öbölnek. De az egész hegyvonulat vastag felhőbe burkolódzott. Célba vettük Ross városkát. Amint hátat fordítottunk a tengernek és beautóztunk 40-50 km-t a szigeten szikrázó napsütés kísért végig. Ezek szerint valaki nagyon nem szeretné, hogy teljes pompájában lássuk a keleti partot…

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Ross egy nagyon szép, nyugodt kisváros, telis-tele régi, György-korabeli épületekkel, amik szépen fel vannak újítva. Fél napot simán el lehet bóklászni. Mi a híres híd miatt álltunk meg, de aztán jó pár órát sikerült eltöltenünk itt. Ezt a hidat is fegyencek építették 1836-ban. Ausztrália harmadik legöregebb és talán az egyik legszebb hídja. A híd homokkőből épült és az oldalát 186 gyönyörű kőfaragás díszíti. Különböző állatok, növények és Kelta istenek, amiket a fegyencek faragtak. Tényleg mesébe illő volt. A B31-es úton haladtunk tovább dél felé Richmond városába. Keresztül mentünk Oatlands-on, amiről semmit nem tudtunk, de szerencsére megláttunk egy információs táblát, amin a Callington-i szélmalomról írnak. Így egy órácskára elkanyarodtunk a malomhoz. Itt van ugyanis Ausztrália egyetlen György-korabeli működő szélmalma, ami 1837-ben épült. Ma is ugyanúgy őrli a lisztet, mint 180 évvel ezelőtt. Weboldalukon van egy bolt lista, ahol vásárolhatunk a lisztből, vagy rendelhetünk online is. Maga a város hasonlít kicsit Ross városára, sok a régi épület. Hangulatos.

    Ross Híd (Ross Bridge)

    Ross Híd (Ross Bridge)

    RossBridge2

         CallingtonMill1             CallingtonMill2

    Végül megérkeztünk Richmond városába, amit úgy hírdetnek, hogy Ausztrália legjobban fennmaradt György-korabeli városa. A sok más történelmi épület mellett itt van ugyanis a kontinens legöregebb hídja, ami a mai napig használatban van. Nincs új a nap alatt, hiszen ezt is a fegyencek építették 1823-ban 17 hónap alatt. 1825-ben adták át, 10 évvel megelőzve minden ehhez hasonló építményt Ausztráliában. A híd hepe-hupás külleme a hozzáértő szakemberek és szerszámok hiányából adódik, illetve abból, hogy az áradások miatt a pillérek az építés során kicsit megsüllyedtek. De ettől olyan szép és különleges. Na és akkor itt véget is ért a sok György-korabeli látnivaló. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy a magyarban használjuk-e ezt a “György-korabeli” stílust. Lehet hogy rosszul fordítottam le… (Georgian), olyan furcsán hangzik. Ha esetleg valaki tudd jobb fordítást erre, szóljon és kijavítom.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Miután kipipáltuk Richmond-ot is, gyors átpörgettük fejben a további útitervet, mert innen Hobart csak egy köpés (25 km) és ekkor még csak csütörtök volt. Hobart-ba úgy szerettünk volna megérkezni, hogy szombat legyen, mert szombatonként van a híres Salamanca piac, amit szerettünk volna megnézni. Mivel nem igazán akartunk szombatig Hobartban lötyögni, ezért nekivágtunk a Tasmán-félsziget felfedezésének, hiszen igencsak hosszú listánk volt, hogy mit is szeretnénk megnézni. Épp hogy csak elértük a félsziget elejét, az eső újra rázendített. Annyira zuhogott, hogy Papi többször azt fontolgatta, hogy félreáll, mert nulla volt a látótávolság. És csak esett, és esett, és esett három napon keresztül. Vágni lehetett a vízfüggönyt. Már ott tartottunk, hogy fejben kezdtünk összeszegelni egy Noé-bárkát… Úgy voltunk vele, hogy itt, ha fizetnének se nyitunk sátrat. Valamiféle kabin kellene. De szinte minden megfizethető kabin foglalt volt. Végül a Port Arthur-i kempingnek voltak olyan szobái, amiket 8 fős csoportok vehetnek ki. Szerencsére két embernek is kiadták. Így befoglaltunk 3 éjszakát itt és abban bizakodtunk (amit akkor még nem tudtunk), hogy a három nap alatt csak lesz kirándulásra alkalmas idő. A szobában 4 darab emeletes ágy volt és semmi más. Tisztára Zánka úttörő tábor hangulatunk volt. Nem sok hiányzott, hogy rázendítsünk a “Mint a mókus”-ra. Zuhany és budi a kemping közös helyiségében volt. Amúgy korrekt volt a szállás, olcsó és tiszta. Ennél több nem igazán kell. Kajálásra a kemping profin felszerelt konyháját használtuk, ahol még pöpec fatüzelésű kemence is volt.

    ... vízözön ...

    … vízözön … (bal alsó kép: a szobánk bejárata; jobb felső kép: egy nap alatt ennyi esett)

    Másnap a mosodában kezdtünk, mivel továbbra is pocsék volt az idő. Rajtunk kívűl egy idős pár és két idős barátnő mosogatta a szennyesét. Na a két Gizinek nagyon beszélhetnéke volt és mindenkit megkérdezett, hogy a tegnapi nagy felhőszakadás kit, hol ért. És téged hol? És téged hol? Mi épp elértünk a kempingbe, de rezgett a léc – mondtuk. Az idős házaspár azt mondta, hogy ők már itt voltak szerencsére. Na és akkor a két Gizik egyike belekezdett: akkora nagy zuhi volt, hogy semmit nem láttunk. Teljesen megállt a forgalom. Esteledett. Így mi is félrehúzódtunk, hogy megvárjuk, míg eláll. De nem állt el, és az út mellett a kocsiban kellett aludnunk. Tény, tényleg nagy eső volt. Jobbra-balra patakok folytak át az úton. Volt úgy, hogy az út fele víz alatt volt. Amikor megérkeztünk a kempingbe és átvettük a Mókus-örs szobakulcsát, nem tudtunk kiszállni az autóból és elrohanni az ajtóig, ami 4-5 méterre volt. Csak ültünk és vártuk, hogy csendesedjen.

    Mosás után elmentünk, hogy megkérdezzük/befoglaljuk a motorcsónakos túrát. Van egy cég, aki arra specializálódott, hogy extrém csónakos túrát csinál három helyen Tasmániában. A Tasmán-félszigeten, a Bruny-szigeten és Hobartban. Rengeteg turizmus díjat gyűjtöttek be, 2006-tól 2014-ig minden évben elhoztak 1-1 díjat. Ez a Pennicott Wilderness Journeys:  https://www.pennicottjourneys.com.au/  A három túra közül mi a Tasmán és a Brunny közt vaciláltunk. Nem tudtunk dönteni. Mindekettő érintett olyan dolgokat, amikre nagyon kíváncsiak voltunk. Mindkét túrán látni lehet a 160 millió éves 200-300 méter magas júra kori dolorit sziklafalakat, amik a világ legmagasabb tengerparti sziklafalai közt vannak jegyezve. Továbbá mindkét túra érint egy fóka kolóniát és számos barlangot. Eddig ugyanaz. De csak ebben a három látnivalóban azonos. A Tasmán túrán látható még: Cape Pillar (Szikla Oszlopok), Candlestick (Gyertyatartó), Totem Pole (Totem oszlop), Cathedral Rock (Katedrális Szikla), a Tasmán-szigetnél lévő Sydney-Hobart vitrorlás verseny fordulópontja, Isle of Dead (Holtak-szigete), Tasman Arch (Tasmán Boltív), Devil’s Kitchen (Ördög Konyhája), Blowhole (Vízköpő). A Bruny túrán: Breathing Rock (Lélegző Szikla) és a The Monument. Sajnos az ára miatt mindkettő nem fért bele a költségvetésbe. Végül a Tasman mellett döntöttünk, mert ott valamivel több az érdekes geológiai/természeti képződmény. Főleg a Totem Oszlop miatt esett a döntés erre az útvonalra. Ez egy 65 méter magas, 4 méter átmérőjű “fogpiszkáló” szikla, amit először 1968-ban másztak meg sziklamászók. Azóta majdnem minden sziklamászó bakancslistáján szerepel ez a hely. Nem kell megijedni, mi nem megmászni, csak látni szerettük volna.

    Pénteken bementünk a motorcsónakos kukszliba, hogy befoglaljuk az utat. Mivel az idő elég rossz volt, így vasárnapra tettük a foglalást… hááátha addigra kitisztul. Itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik szintén szeretnék kipróbálni ezt a túrát, hogy ami a prospektusban fel van sorolva látnivaló, annak csak a fele fog megvalósulni a három órás motorcsónakázás alatt. Az esetek 99,9%-ban mindig csak a felét csinálják meg. Attól függően, hogy merről fúj a szél vagy a lista első fele, vagy a másik fele képezi a túrát. Egyben sose megy le a teljes. IGEN??!! És ez hova van leírva? Mert a prospektusban csak annyi van, hogy az aznapi szél dönti el, hogy melyik irányba indulnak. Illetve ők választják ki a legvédettebb és legkényelmesebb helyeket. Arról egy szó sem esik, hogy lista első és második fele. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti ha szelesebb az idő, akkor nem mennek olyan közel a sziklákhoz, meg ilyesmi. De nem így van. Ez lefordítva a mi esetünkre úgy nézett ki, hogy a Tasman-szigeten túlra nem is mentünk. Így az összes fent extraként felsorolt látnivalók, amik e túra mellett voksoltak, mind elmaradtak. De ez a befizetéskor nem derült ki. Csak vasárnap az indulás előtt fél órával.

    Az elkövetkező három nap úgy zajlott, hogy autóval próbáltuk bejárni a félszigetet, mivel hol esett, hol nem. Amikor elállt, akkor kiugrottunk fél-egy órára és gyorsan megnéztük, amit érdemes megnézni. Volt olyan hely, ahova háromszor is elautóztunk, hogy hátha sikerül egy kis napos időszakot elcsípni. A fent felsorolt képződmények mindegyike a szárazföldről is megnézhető. Igaz egyik másikért 4-5 órát kell gyalogolni (de megéri!) A Tasmán Nemzeti Park nagyon szép!

    Tasmán Nemzeti Park

    Tasmán Nemzeti Park

    A lejárólapozott tengerparthoz (Tessellated Pavement) összesen háromszor zarándokoltunk el, hogy szép napsütésben csodálhassuk meg. Egyszer sem jött össze. A képeket visszanézve, olyan, mintha világvége hangulat lenne. Ennek ellenére nagyon érdekes képződmény. Kb 60-160 millió évvel ezelőtt az agyagos homokkövet érdekes négyzethálós törésvonalak szabdalták fel. Ezen törésvonalak mentén beindult az erózió, ami kialakította a “csempe” alakzatokat. A dagály által hozott sós vízben lévő sókristályok a ludasak. Két forma figyelhető meg. A cipó/vekni vagy a serpenyő/tepsi forma. A vízhez közeli részeken a vekni forma a jellemző. Ezek a területek többet vannak víz alatt , így a sókristályok nem rombolnak annyira. Míg a szárazföldhöz közeli részeken a párolgás miatt a sókristályok jobban koptatják/töredezik a kőzetfeszínt. Igazán különleges természeti képződmény. A profi fotósok előszeretettel fényképezik különböző időszakokban (hajnalban, naplementekor, viharos időben…).

    TessellatedPavement2TessellatedPavement4TessellatedPavement3

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk... (internetről leszedett képek)

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk… (internetről leszedett képek)

    A Tasmán-félsziget partja nagyon szabdalt, amit a tengeri hullámok eróziója alakít napról-napra. A tudósok úgy gondolják, hogy a félsziget ezen szakaszát, ahol a Vízköpő (Blowhole), Tasmán Boltív (Tasman Arch) és az Ördög Konyhája (Devil’s Kitchen) van hasonló erőhatás éri, mint Skócia partjait, ahol közel 32 tonna nyomás jut egy négyzetméternyi sziklafelületre az odacsapódó hullámok által. Az előbb említett három eróziós képződmény mind tengeri barlangként kezdte a pályafutását. Majd a barlang mennyezete az idők során beszakadt és attól függően, hogy milyen mértékű volt a beszakadás, kialakultak ezek az érdekes látnivalók. A Tasmán Boltívet kialakító barlang hátulja szakadt be, így egy hidat/boltívet hagyott maga után. A Vízköpő a Tasmán boltívnél sokkal alacsonyabb tengeri barlang része. Ebben az esetben a barlang leges-leghátsó része omlott be. Egy hosszú, lapos, keskeny összeköttetést hagyva a tengerrel. Ahol, ha megfelelően viharos a tenger és jó szögben érkeznek a hullámok, akkor hihetetlen robajjal préselődik be a víz a “csövön” és prüszkölve/dübörögve tör fel a lukon. Az Ördög Konyhája meg az az állapot, amikor egy nagyon magas sziklafalon barlangot váj a víz. Majd a barlang mennyezete a barlang teljes hosszán beszakad, egy keskeny hasadékot létrehozva. Szűk, meredek sziklahasadék, aminek az alját is alig látni, olyan, mint a pokol feneketlen katlanja. Tuti, hogy ott kotyvaszt valahol lent az ördög felesége. Végül  ellátogattunk a nevezetes tengeri barlanghoz (Remarkable Cave) is, ami nem is igazán barlang, mert már ennek is beszakadt a hátsó része. A lépcsősor levisz a beszakadt részhez, ahonnan keresztül látni a “barlangon” egészen a tengerig. Az információs tábla szerint innen nézve a tenger felöli bejárata a barlangnak pont olyan formájú, mint Tasmánia-szigete. Jé, tényleg. Mókás emberek nagy kavicsokat tettek fel a sziklafal peremére. Szívesen lemásztam volna a pallóról, hogy elsétáljak a barlang szájáig, de Papi nem engedte. Jelenleg a hátsó rész, ahol a platform van száraz részen áll, de szerintem ha igazán nagy vihar van, akkor biztos megállíthatatlanul ömlik befele a víz ide. Jó lenne elcsípni egyszer egy ilyen állapotot is.

    Vízköpő (Blow Hole)

    Vízköpő (Blow Hole)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    útban a tengeri barlanghoz

    útban a tengeri barlanghoz

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Nekivágtunk, hogy felfedezzük a Világörökség részét képező Port Arthur sötét oldalát. Port Arthur Ausztrália legjelentősebb fegyenctelepe volt. Ide szállították a különösen veszélyes és visszaeső rabokat. A Tasmán-félsziget jó választásnak bizonyult. Víz veszi körbe. Egyetlen összeköttetése a szárazfölddel a 30 méter széles Eaglehawk Neck nevű keskeny földnyelv. Ahol kerítés, csapdák és félig kiéheztetett kutyák őrizték a területet. A félsziget körüli vizekről pedig azt híresztelték, hogy hemzseg a cápáktól. Így Port Arthurt úgy tartották számon, hogy a hely, ahonnan lehetetlen megszökni (hasonló hírnevű, mint a későbbi Alcatraz szigete Amerikában). A telep 1830-ban kezdte működését, mint fakitermelő telep, ahol a fegyencekkel végeztették a fakivágásokat. 1840 körül már közel 2000 elítélt, katona és civil személyzett élt Port Arthurban. Később nemcsak fakivágásokra használták az ingyen munkaerőt. Téglákat, faragott homokköveket, hajókat, bútorokat és ruhákat állítottak elő a rabok. 1877-ben zárt be véglegesen és az épületeket a bozóttüzek rombolták le. Minden egyes információs brossúra, weboldal említést tesz egy tragikus eseményről, ami 1996. április 28-án vasárnap történt. Nem is olyan régen. Egy “elborult” elméjű fegyveres bement és lelőtt 35 embert, 20-at pedig megsebesített mielőtt elkapták. Ez a mészárlás vezetett ahhoz, hogy Ausztráliában megszigorították a magánszemélyek fegyverhez jutási jogát. A fiatal tettes jelenleg 35-szörös életfogytiglani plusz 1035 év “WITHOUT PAROLE”, azaz feltételes szabadlábra helyezés nélküli büntetését tölti a hobarti börtönben.

    A látnivalók nagy része szabadtéri, ezért a kalap, naptej, esernyő, széldzseki és kényelmes cípő elengedhetetlen. A belépő tartalmaz egy 40 perces vezetett túrát és egy 20 perces hajóútat is az öbölben, így lehetőség nyílik vízről is megcsodálni a még fennmaradt épületeket. Mivel elég nagy területen helyezkedik el, ezért ha nem sikerül egy nap alatt bejárni, akkor kifele menet meg lehet hosszabbítani a belépőt még egy napra, ami ingyenes. Vannak olyan belépők is amik kicsit drágábbak, de ezek tartalmazzák a halottak szigetére (The Isle of the Dead) és a gyerekek börtönébe (Point Puer Boy’s Prison) a vezetett túrát. A gyerek elítélteket különválasztották a felnőtt férfiaktól, hogy megóvják őket a további “romlástól”. A legtöbb gyerek 14-17 év közötti volt, a legfiatalabb elítélt pedig 9 éves. Továbbá van éjszakai szellem túra is. Mi bő fél napot bóklásztunk a területen és igyekeztünk a térképen feltüntetett összes épületet felkeresni. A hely félelmetes, kegyetlen és nyomasztó. Az élet nem sétagalopp volt itt.

    Az egyik “legszebb” és legismertebb épület (minden brossúrán tuti szerepel), a homokkőből épült nagy fegyház épülete. Kezdetben a rabok fakunyhókban laktak. Egy idő után annyi fegyencet szállítottak ide, hogy a fakunyhók nem bizonyultak elegendőnek. Ezért a malom és magtár épületét fegyházzá alakították. Az alsó két emeleten 136 egyszemélyes cellát/lukat alakítottak ki a különösen veszélyes rabok számára. A felsőbb emeleteken a jobb magaviseletű rabokat tartották. Érdekes még az “elkülönített” rabok épülete, ahol napi 23 órában teljes izolációban tartották bezárva a foglyokat. Semmi külső zaj/inger nem érhette őket. A napi egy órás séta alkalmával is csukját kellett viselniük a fejükön. A templom maradványa is impozáns. Fénykorában 1100 rab befogadására volt képes. A raboknak minden vasárnap templomba kellett járni. Nem volt kibúvó. Ha hívő volt, ha nem, mennie kellett.

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur a vízről nézve

    Port Arthur a vízről nézve

    Aki arra jár ne hagyja ki az őrtorony feletti dombon elhelyezett jelző oszlop (Semaphore Signal Post) felkeresését. Felettébb érdekes szerkezet. Hogyan folyt a kommunikáció a börtöntelep és Hobart között? Hol volt akkor még a telegráf? Az első telegráf állomás 1854-ben kezdett üzemelni Viktória államban. Aztán fokozatosan húzták ki a kábelt a nagyobb városokba. Tasmániába 1857-ben ért el. A telegráf kiépítése előtt jelzőoszlop rendszert építettek ki Tasmániában. Egy fokkal jobb, mint az indiánok füstjelei… Kezdetben három karú, később hat karú oszlopokat használtak. Jól látható helyre, dombra, fák tetjére építették. Minden egyes jelzőoszlopot külön-külön 6-10 személyből álló csapat kezelte. A három karú jelzőoszlopok 666 különböző szó, betű, kód elküldésére, míg a 6 karú oszlop 999 999 lehetséges beállításra volt alkalmas. Port Arthur és Hobart között 1836-tól 1877-ig működtek ezek a jelzőoszlopok. Egy 20 szavas üzenet Hobartból 15 perc alatt ért el Port Arthurba. A rendszernek két ellensége volt: a rossz idő és az éjszaka. Bár az utóbbit igyekeztek a karokra aggatott lámpákkal kiküszöbölni. A természeti csodákon kívűl mindig is előszerettel kerestük fel az olyan helyeket, amiket leleményes emberek alkottak.

    Port Arthurtól észak-nyugatra a félsziget másik csücskében felkerestük a másik fegyenctelepet, ami egy szénbánya mellé épült. Itt talán még szélsőségesebb bánásmódban részesültek a rabok. Ráadásul a szénbányászat még nehezebb munka volt, mint a fakivágás vagy a téglagyártás.

    jelző oszlop

    jelző oszlop

    Vasárnap reggel. Papi már nagyon várta ezt a napot. Motorcsónakos túra. Rövid ismertető a túraszervező cég irodájában, majd kiosztották a speciális piros szél-víz-eső kabátokat. Ajánlatos előre befoglalni, mert ha az időjárás engedi mindig tele vannak. Most is ritka pocsék időnk volt, de azért nem annyira, hogy lefújják a túrát. Esett az eső, de ennek ellenére két hajónyi ember akart kimenni a háborgó tengerre (egy csónak 40 fős), ez barátok közt is 80 ember egy túrán. Egy nap két túra indul, délelőtt és délután. Ez már napi 160 ember. Heti hét napban üzemel. Szóval napi 160 itt, 160 a Bruny-szigeten és 72 Hobartnál, mert itt kisebbek a hajók, ami durván 400 ember naponta, ha minden összejön. Felszorozva a nem csekély jegyárral -elárulom, 125 dollár volt -… phúúúú. Szép összeg, lehet matekozni! 🙂 Gondolom a téli szezon nem ennyire pörgös.

    Két csoportot alkottunk és lesétáltunk csónakokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy az első hajó megtelte után csak ketten álltak előttünk. Beszállásnál elmondták, hogy aki nagyon nem bírja a hullámzást, az üljön a csónak hátuljába, mert az a legjobb. Középen olyan amilyen. De legelől a legdurvább. Rosszabb, mint a legvadabb hullámvasút. Ők mondták, nem én. Ráadásul a becsapódó víz is az elöl ülőket kapja telibe. Ez már nem osztott, nem szorzott nekünk, hiszen harmadik napja esett. Ritka volt az a pillanat mikor szárazak voltunk. Szokás szerint leküldtünk egy rókázás elleni bogyót, ártani nem árt. Beszállás. Az előttünk lévő két ember becsokizott és szerencsére nem akartak a legelső sorba ülni. A sorokba négy ember ült, kivéve az első sort, ami csak két személyes. Király! Micsoda szerencse. Mi a legelső sorba szerettünk volna ülni. A hullámvasúton is addig tessékeljük magunk elé az embereket, amíg az első helyre nem tudunk ülni. Amúgy szerintünk a legutolsó sor is nagyon jó, ezért mindig legalább két kört megyünk. A túra, annak ellenére, hogy nem ment el a Totem Oszlopig nagyon szép volt. Megéri az árát. Még pár delfin is tiszteletét tette útközben. A Nap igazán kisüthetett volna egy kicsit, de nem tette. Így az összes képünk komor, felhős lett. Annak ellenére, hogy az idő viharos volt, nem volt durva a hajóút. Féltem a rókától, mert ciki lett volna ha kidobom, de semmi ilyen kényszer nem jött. Pár perc erejéig kimentünk a védett helyről a nyílt részre. Ott igencsak dobálta a ladikot a hullám. Olyan magas hullámhegyek voltak, hogy amikor mi is és a másik csónak is hullámvölgyben volt nem láttuk egymást. Na ha itt kellett volna 3 órát hánykolódni, biztos kidobtam volna a taccsot. A személyzet jó fej volt. Indulás előtt még gyömbértablettát is osztogattak, olyan címszóval, hogy ez megnyugtatja a gyomrot.

    SpeedBoatTrip3SpeedBoatTrip2SpeedBoatTrip1

    Utolsó napunk a Tasmán Nemzeti Parkban. Kisütött a Nap. Miért is ne az utolsó napon. Nézzük a jó oldalát. Mára volt betervezve a 4 órás Cape Hauy gyalogtúra, ami elvisz a Totem Oszlophoz és a Gyertyatartóhoz. Legalább nem kell megint esőben gyalogolni. Gyönyörű napsütés. A túraösvény nagyon jól karban van tartva. Élvezet volt rajta túrázni. Az más kérdés, hogy majd meg haltunk. Fel-le, fel-le, fel-le. Még mindig nem voltunk ott. Még két fel és le és végül elértük a kiépített kilátót, ami centire pontosan a szikla szélére van építve. Furcsa érzés volt kiállni a szélére és lenézni a mélybe (közel 100 méter mélység). Brrrr. Félelmetes volt. És igen láttuk a Totem Oszlopot és a Gyertyatartót is. Igaz a vízről nézve még félelmetesebb lett volna, de innen is ijesztően szép volt. Ráadásul ezekre a sziklamászók felmásznak… Egy hátulütője van ennek a túrának, ugyanazon az úton kell visszamenni. Így amikor a meredek hegyről leszögdécseltünk, tudtuk, hogy visszafele itt fogjuk kiköpni a tüdőnket.

    A túra része a Three Capes Track nevű túrának, ami az egyik leghíresebb túra Tasmániában. Hossza 46 km, 3-4 nap alatt teljesíthető. Érinti Cape Raoul-t, Cape Pillart és Cape Hauy-t. Első körben mi Cape Raoul-hoz szerettünk volna eljutni, mert ezt ajánlotta a munkatársunk. Aztán elolvasva a leírást, ez volt a leghosszabb (5 órás) és a legdurvább. Így maradtunk a 4 órás kistestvérénél. De elhatároztuk ha majd visszajövünk akkor a másik kettőhöz is elzarándokolunk. Nem egybe szeretnénk megcsinálni a 46 km-t, hanem egyenként felkeresni a földfokokat (Cape-ket). Újabb ok, hogy visszajöjjünk.

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán (igen, az ott az ösvény)

    útközben

    útközben

    Huh. Elértük a kilátót. Na ki van ott?

    Huh. Elértük a kilátót. Hol vagyok?

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Ki van ott a szikla szélén?)

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Hol áll Papi?)

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Itt volt az ideje, hogy tovább álljunk. Közel négy napot időztünk ezen a félszigeten. Csapjunk a lovak közé. A hét elején jártunk, ismét elég közel Hobarthoz, de elég távol a szombattól. Így sajnos ebből a bejegyzésből is kimarad Hobart, majd a következőben lesz róla szó. Cseppet elnyúlt ez a bejegyzés, ezért ebben a második részben már csak a Bruny-szigetről írnék pár mondatot. A többiről majd a harmadik részben.

    Semmi kitérő. Mivel úgy nézett ki, hogy az idő kezd megjavulni, ezért gyorsan Bruny-sziget irányába kanyarodtunk, hátha mellénk szegődik a jószerencse és lehetőségünk lesz legalább ezt jó időben bejárni. A szigetre Kettering falucskából indulnak a kompok. Viszonylag sűrűn járnak és a kompút csak 20 perces. Nem kell előre befoglalni, csak odagurulni és komposJózsinak kiperkálni az összeget készpénzben. Nincs lehetőség kártyás fizetésre! Illetve kérik, hogy ha lehet a pontos összeg legyen meg készpénzben. No problémó. Összesepertük a sok suskát és átadtuk neki.

    A szigetnek kb csak az egyharmad része aszfaltozott út, a többi földúton közelíthető meg. Némely szakasz elég rossz állapotban van. Az első szájtátós megálló a Truganini kilátó, ami a The Neck (A Nyak) nevű helyen van. Háááát. Nincsenek szavak arra, hogy itt jó időben mit láthat az ember. Ennyi eső és beborult, sötét ég után nem jutottunk szóhoz. Az állunk leesett, annyira szép látvány tárult elénk. A Nyak egy keskeny földnyelv, úgy is néz ki mint egy nyak. Egy földút és egy magas homokdűne megy végig rajta. Nyugatra van az Isthmus öböl, ami védett, sekély türkizkék öböl. Keletre pedig az Adventure öböl, ami egy vad, hullámokkal tarkított vibrálóan kék öböl. A kilátóhoz jó pár lépcső legyűrése után értünk fel. De megérte. 360-os panoráma. De milyen szép panoráma! Ehhez foghatót még nem láttunk, pedig elég sokat utaztunk már Ausztrália szerte.

    Miután kigyönyörködtük magunkat lesétáltunk a hívogatóan kék Adventure öbölbe, egy kis láblógatásra. Amúgy ezen a helyen sötétedés után pingvineket lehet látni. A tengerparti lejárókat is ennek megfelelően építették ki. Kis bunkerszerűséget építettek zöld hálóból, amin kis ablak van kivágva, ahonnan lehet kukucskálni. Ha valaki mégis lesétálna a partra a pingvinek közelébe, az mindig csukja be maga után a lejáró kapuját, ne világítson a pingvinek szemébe zseblámpával és ne vakuzzon a fényképezővel. Sajnos mi csak egy napot szántunk erre a szigetre, így nem volt arra időnk, hogy este pingvineket nézzünk. A reggeli első kompok egyikével jöttünk és az esti utolsó komppal terveztük a visszautat. Ezután elmentünk a világítótoronyhoz, ami szintén nagyon szép. Innen pedig 1-2 öblöt látogattunk meg.

    Az első a Jetty Beach volt. Na, itt ragadott magával a tenger. Annyira szép kis öböl volt, nulla turistával, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és Papi itt fakadt ki, hogy miért is nem úszunk, fürdünk egyet?! Sekély, kristálytiszta, türkiz kék víz és még a Nap is sütött. A távolban egy vitorlás horgonyzott. Már-már giccses volt a látvány. Azt nem mondanám, hogy a víz kellemesen langyos volt, inkább a hideg szót használnám. Pedig az ember azt hinné, hogy ha ilyen sekély, akkor kellőképpen fel tud melegedni. Ennek ellenére jól esett a csobbanás. Ráadásul az öböl vadkempingje itt van 20 méterre a parttól. Legközelebb ha visszajövünk tuti ide tesszük a bázisunkat. A “paradicsomot” elhagyva érdekes látvány terült elénk a Cloudy öbölben. Az öböl vize rozsdavörös volt. Mintha bálnavadászok jártak volna itt az előző nap. Valószínűleg valamiféle alga “rajzás” lehetett éppen. Vészesen esteledett. Kutyafuttában megnéztünk még két öblöt, aztán célba vettük a kompot.

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    BrunyIsland3BrunyIsland2

    A csodálatos Jetty Beach

    A csodálatos Jetty Beach

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ismét szerda környékén jártunk és ismét nagyon közel Hobarthoz, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk délre és igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy szombatra megint Hobarthoz közel legyünk. Sokat nem variálhattunk. Ha ezt a szombatot nem tudjuk elcsípni, akkor nagy valószínűséggel kimarad a piac, mert lassan nyugati irányba kell haladnunk, hogy tartani tudjuk a tervet.

    A harmadik rész előzetese: legdélebbi pont felkeresése, séta a fák tetején, Hartz Mountains Nemzeti Park vízesései, hajóút a Gordon-folyón, Tasmánia legmagasabb vízesése. Aztán a harmadik nekifutásra csak összejött a hobarti piac. Illetve ellátogattunk egy érdekes helyre, amit találós kérdésnek fogunk feltenni. Eláruljuk, hogy mi is rossz irányból közelítettük meg a dolgot, mert sose hallottunk még ilyenről. Kiváncsiak vagyunk, hogy ki mire tippel majd.

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Ehhez a bejegyzéshez képek itt, vagy az “Új Képek” gombról érhetőek el. Igyekeztem időrendben feltölteni, de 1-2 látnivaló össze-vissza fordul elő az albumban, mert a Tasmán-félszigeten négy napot töltöttünk el és volt olyan hely, amit kétszer-háromszor kerestünk fel.

    Kata


  6. Tasmánia – első rész

    március 9, 2016 by kata_papi

    Hát akkor vágjunk is bele. Az új-zélandi bejegyzésből kiindulva nem lesz egyszerű négy hetet viszonylag tömören megírni, hisz rengeteg a látnivaló és az információ . Szokásunkhoz híven ez sem egy láblógatós nyaralás volt. Alig tudtam lenyomni Papi lázadásait. Végül egyszer “engedtem” :))) és beiktattunk egy 20-30 perces fürdést és lassú, napon száradást az egyik gyönyörű tengerparton. Elvégre nyaraláson vagyunk, nem?

    Úgy indultunk neki ennek a négy hétnek, hogy ez csak terepszemle. Körbenézünk, jegyzetelünk és valamikor a közeljövőben újra “átugrunk” egy-egy hétre/10 napra és akkor csak arra az 1-2 nemzeti parkra koncentrálunk, ami kimaradt vagy nagyon tetszett. Így utólag elmondhatom, hogy az elgondolás jónak tűnt, mert rengeteg gyalogtúra és park maradt ki, amiket csak kutyafuttában láttunk. Ehhez nagyban hozzájárult az esős idő is. Nem hiába “riogatják” a turistákat azzal, hogy Tasmánián a négy évszak akár egy nap alatt is lepöröghet. Erre ékes bizonyíték a Cradle-hegyi csúcshódításunk, amit szikrázó napsütésben sikerült véghez vinni. Másnap viszont hó esett ott. Erről ugyan lemaradtunk, mert robogtunk tovább, de kempingszomszédaink lelkesen ecsetelték, hogy mi volt a hírekben és hogy ők épp oda tartanak.

    A mai világban mindenki utána tud olvasni dolgoknak az interneten, de továbbra is vannak olyan olvasóink, akik ezeket a sorokat kinyomtatva, borítékban postán kapják és azt se tudják mi az hogy “google”. Szóval ezért továbbra is úgy írjuk a bejegyzéseket, hogy a nem “kocka fejű” emberek is képben legyenek 1-2 általános információval.

    Tasmánia Ausztrália legnagyobb szigete. A sziget egészen az utolsó jégkorszakig Ausztrália része volt, majd a jégkorszak elvonultával a Tasmániát Ausztrálival összekötő földnyelv víz alá került. A jégkorszaki időkre utunk során majd látni fogunk egy szép példát. A sziget Magyarország területének kb 3/4-e és csak félmillióan lakják, ami azt jelenti, hogy 7 ember lakik négyzetkilóméterenként. Nem is olyan rossz arány. Teljes területének kb 40%-a természetvédelmi terület/park és további 20%-a a világörökség része. Tizenkilenc nemzeti parkja és 218 vízesése van. Igyekeztünk minél többet felkeresni. Jó móka lehetne egy olyan túra, hogy keressük fel Tasmánia összes vízesését… én benne lennék. Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna: a világ máktermesztésének jelentős része ezen a szigeten folyik. Tasmánia nagy mákosguba és bejgli evő nemzet lenne? Nem. Az orvosi célokra felhasznált morfiumtermékek 51%-át állítják itt elő. Láttunk 1-2 mák mezőt, de már csak betakarítás utániakat, így lemaradtunk a szép színes mákvirágokról.

    Viszont sok más érdekes állatot láttunk. Rengeteg wallabyt, echidna hangyászsünt, wombatot és végre valahára a hőn áhított kacsacsőrű emlőst (Platypus) vadonban, nem állatkertben. Sajnos tasmán ördögöt nem sikerült elcsípnünk, de ahhoz nagy szerencse kell, hogy valaki vadon láthassa. Régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt, ma már kizárólag Tasmánia szigetén él. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Amúgy a tasmán ördög az egyetlen fennmaradt erszényes ragadozó faj, miután a híres tasmán tigris (erszényesfarkas) kihalt. Az utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki és az utolsó fogságban tartott példány 1936-ban múlt ki a hobarti állatkertben. A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.  🙁

    Tasmániát először Abel Janszoon Tasman holland felfedező pillantotta meg 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el Holland Kelet-india főkormányzója után. Körbehajózta, majd partraszállás után kitűzte a holland zászlót és hivatalosan is birtokba vette, de ezzel nagyjából ki is fújt a hollandok lelkesedése. Több, mint száz évvel később, 1772-ben franciák is jártak a szigeten, majd egy évvel később megérkezett az első angol, Tobias Furneaux (ez nem francia név véletlenül?), s innentől kezdve az angolok már nem is akarták elhagyni Tasmániát, s úgy mint Ausztrália ez is Anglia fegyenc-szigete lett. Túl sok a bűnöző? Szabaduljuk meg tőlük. Vigyük el őket jó messzire. Nagy-Britannia először Amerikába vitte a rabokat (közel 52 000 fegyencet). Aztán 1775-ben Amerikában kitört a függetlenségi háború és Amerika azt mondta, hogy ide több rabot ne hozzatok. Így 1788-tól elkezdték Ausztráliába deportálni a bűnözőket egészen 1868-ig. Ez idő alatt anglia összesen 164 000 fegyencet küldött Ausztráliába. Söpörjük a szemetet a szőnyeg alá esete… Pedig a fegyencek nagy része nem hidegvérű gyilkos volt. Sokan csak azért kerültek börtönbe, mert ételt, ruhát, játékot loptak. Aztán sajnos a börtönélet csak rontott rajtuk.

    Mivel Tasmánia még elszigeteltebb, mint Ausztrália, ezért ide a különösen veszélyes, visszaeső rabokat deportálták. 1853-ig bezárólag összesen 75 000 rab érkezett a szigetre. Rengeteg fegyenctelep működött a sziget különböző részein, amiből egy párat mi is meglátogattunk. De a szigeten akarva-akaratlanul a fegyencek kétkezi munkájába botlottunk. Rengeteg épület a fegyencek által gyártott téglákból, homokkő faragványokból épült. Itt vezették be az újfajta büntetési módot is. Úgy gondolták, hogy a korbácsolás és az élelem megvonás nem annyira hatásos. Ezért a rabokat pszihikailag próbálták megtörni. Magánzárkákban, mindenféle zaj kizárásával, teljes csendben tartották őket a nap 23 órájában. Amikor egy órára elhagyhatták a zárkát, akkor se beszélhettek senkivel és csukja volt a fejükön. Miután 1853-ban beszüntették a további rabok deportálását, a szigetet “Van Diemen földjéről” Tasmániára keresztelték.

    És akkor most induljunk el a szigetre. Miután jó pár hónappal az indulás előtt befoglaltuk a kompot utána néztünk a karantén előírásoknak. Mit lehet és mit nem lehet bevinni a szigetre. Mindenféle gyümölcs és zöldség, valamint méz és méhészeti termékek bevitele tilos! Saját fogyasztásra húst, szalámit, kolbászt, sajtot, szárított magvakat és konzerv gyümölcsöt/zöldséget viszont be lehet vinni. A kompra visztont nem lehet felvinni kemping gázpalackot. Még a kis aeroszolos gázpalackokat sem. Aztán tudtuk, hogy a 19 nemzeti parkból mi a lehető legtöbbet szeretnénk felkeresni. Egy parkba a belépő 24 dollár/autó, kivéve a Cradle Mountain-i parkba. Oda 16,50 dollár/fő. Egy kisebb vagyon kerekedhet ki belőle, ha legalább 4-5 parkot szeretnénk megnézni. Viszont van lehetőség egy 8 hetes nyaraló belépőt venni, ami 60 dollár/autó az összes parkba, vagy éveset 70 dollár/autó, vagy két éveset 123 dollár/autó venni. Ez a 24 dollár/park-hoz képest sokkal-de sokkal olcsóbb. Nem értjük a koncepciót, de nem is kell. A lényeg, mi a 8 hetest vettük meg előre. Krisztől tudtuk meg utólag, hogy ha elmész két parkba és kifizetted külön-külön a 24 dolláros belépőt és elmész a harmadikba is, akkor ha megtartottad a belépőket átválthatod 8 hetesre és csak a 60 dollár  különbözetét kell kifizetned. Nagyon rugalmasak. Komp befoglalva, parkbelépő kipipálva. Lázasan vártuk a január 23-át. A munkatársak is izgatottak voltak. Mindenki tanácsokkal és listákkal látott el. Mire vigyázzunk, mit nézzünk meg feltétlenül, hol a legfinomabb a tengeri herkentyű stb…

    Tíz nappal 23-a előtt az egyik munkatársunk küldött egy cikket, hogy ezt láttuk-e…?! Elég viharos időjárás volt akkoriban nálunk. Melbourneben, ahonnan a komp indul 100km/órás szél tombolt. A kikötőre merőlegesen kihorgonyzott komp köteleit a szél elszakította és 90 fokkal megfordította a nagy “hajót”, nekinyomva a komp orrát a kikötőnek és a felvezető rámpának. A rámpa összetört és a hajótest is sérült. Amíg ki nem javítják, addig minden foglalást befagyasztottak és meghatározott ideig szüneteltették a járatot. Kezdhettünk izgulni. Még szerencse, hogy a kompjegyen kívűl semmi más foglalásunk nem volt Tasmánián. Nem foglaltunk előre semmi szállást, hisz Dömével és a tetősátorral terveztük körbejárni a szigetet. Ha jól emlékszem indulás előtt 3-4 nappal már olyan hírek jöttek, hogy minden ki van javítva és zavartalanul megy az utasszállítás. Hurrá!

    spiritoftas2 spiritoftas1

     “A szél romboló munkája…”

    Spirit of Tasmania, a kompunk

    Spirit of Tasmania, a kijavított kompunk

    Szombat reggel hajnali négykor keltünk és 5:13-kor Papi, én és Döme már robogtunk is Melbourne felé. “Ló utat Döme!” 🙂

    Kompunk aznap este 19:30-kor indult. Előtte 2,5 órával kell ott lenni, mert eltart egy darabig mire mindenki felszáll. Ne a Komárno-Esztergom közti kis kompra gondoljatok. Ez egy 10 emeletes, 194 méter hosszú nagy vasdarab. Ötszáz autó és 1400 utas befogadására is képes. Fedélzetén különböző árkategóriájú kabinok közül lehet választani, vagy meg lehet elégedni a viszonylag kényelmes, lábtámaszos dönthető székekkel is, amikért nem kell felárat fizetni. Két kis mozi, egy önkiszolgáló étterm, két bár és egy büfészerűség található a hajón. Ezek a kompok (mert kettő van belőle) eredetileg Olaszország és Görögország között hajóztak. Majd ide kerültek, hogy a Melbourne-Devonport közti 429 km-es szakaszon 9-11 óra alatt utasokat vigyenek át Tasmánia szigetére.

    Szóval reggel 5 után indultunk, hogy az előttünk álló 725 km-es utat leautózzuk és legkésőbb délután 5-re Melbournebe érjünk. Útközben nem szöszöltünk, csak kajálni és pisilni álltunk meg. Délután 15:30-ra le is értünk. Sétáltunk a parton, elnyaltunk egy fagyit és már meg is kezdték a beszállítást. Itt nem kellett előre külön becsekkolni, mint a Kenguru-szigeti kompra. A kocsiban ülve kellett maradni, majd a kis kukszliban csücsülő Gizi a foglalásunk és egy hivatalos irat bekérése után kiadta a helyünket és lassan araszoltunk a hosszú sorban a hajó gyomra felé. Nagyon profin ment az irányítás. Miután Gizitől megkaptuk a papírokat, átnézték a kocsit, kérdezgettek, hogy mi van nálunk. Még a motorháztetőt is ki kellett nyitni. Utána attól függően, hogy ki milyen autóval van, annak megfelelő emeletre irányították. Papi nagyon ügyesen levezette Dömét a hajó második szintjére, szálláshelyünk pedig a nyolcadik emeleten volt. Arra figyeljetek, hogy ha leparkoltatok az autóval, akkor utána minden cucc, amire szükségetek van másnap reggelig legyen nálatok, mert tilos visszamenni az autókhoz. Nem is lehet, mert zárva vannak a raktér ajtajai. Indulás előtt fél órával a biztonság kedvéért benyeltünk egy rókázás elleni gyógyszert, aztán a tetőteraszon megvártuk, míg elhagyjuk a kikötőt. Szép volt a város a hajóról. Aztán elhaladtunk a túrista infósJózsihoz, jól kifaggattuk és mivel a kompon 20%-os kedvezmény van a Gordon folyói hajóutakra, be is foglaltunk két helyet. Majd a menzára mentünk, vacsiztunk és beültünk a moziba. Valami kémes filmet néztünk meg, de én szokás szerint elaludtam rajta. Papi hősiesen végignéztre. Majd nyugovóra tértünk a székeinkbe. Vagyis csak Papi. Mivel nem volt tele a hajó, ezért én a székek előtt a szőnyegen feküdtem le. Szegény Papi nem sokat tudott aludni, mert annyira azért nem olyan kényelmesek ezek a székek. Reggel 5:30-kor ébresztett a hangosbemondósGizi, hogy hamarosan kikötünk és majd a parkolási szinteknek megfelelően fogják szólitani az embereket, hogy mehetnek az autójukhoz.

    Melbourne látképe a vízről

    Melbourne látképe a vízről

    Ahogy a nagykönyvben meg van írva 6:00-kor ki is kötöttünk és 6:30-kor már Döme kerekei is szárazföldön voltak. Az óramutató járásával megeggyezően indultunk el. Így az első napokban az északi rész felét és a keleti oldalt jártuk be. Launceston városa felé mentünk a Tamar völgyébe, aztán a Tüzek öble (Bay of Fires) volt a cél. Utunk során két dolgot kezdtünk el “gyűjteni” sok más kacat (homok, kavicsok, kagylók) mellett:  a vicces postaládákat és Tasmánia “nagy” dolgait. Lehet, hogy erről már írtam korábban. Véletlenül kattantunk rá erre. Országszerte vannak olyan helyek, ahol felípítettek valami nagyot, a helyre jellemzőt. Például itt nálunk SA-ban van egy nagy narancs, a naracstermő vidéken. Vagy egy nagy fa hintaló, ott ahol fából faragnak játékokat. Szóval ilyenekre gondoljatok. A Wikipédia külön oldalt szentel neki, ahol államok szerint felsorolja ezeket a helyeket: https://en.wikipedia.org/wiki/Australia’s_big_things

    Tasmán postaládák

    Tasmán postaládák

    "A nagy dolgok"

    “A nagy dolgok”

    Útközben Launceston felé meg szerettük volna nézni a Liffey vízesést. A térképet követve jobbra-balra kacskaringózva próbáltuk megtalálni az odavezető utat, ami sikerült is, de a vízeséshez vezető közvetlen bekötő út le volt zárva, merthogy bozóttűz van. Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Miért nem lehet ezt a táblát kitenni a főúti kereszteződéshez? Miért autóztatják az embert durva földúton 40-50 km-et, aztán a cél előtt 2-3 kilóméterrel kiírják, hogy bocsi, de tilos a behajtás. És ez nem az egyetlen ilyen eset volt. Az utolsó napok egyikén is főútról lefordulva majd 20 km-et beautózva a susnyákosba a vízesés előtt 6 km-re kitették, hogy tűz van és egy tapodtat se tovább. No comment. Pedig mikor volt térerő, mindig ránéztük a tűzoltóság weboldalára, hogy merre van tűz és hol vannak lezárások. Na mindegy.

    Launceston városa nem nagy durranás, a sok egyirányú utca kezdett megőrjíteni, így nagyon hamar továbbálltunk és inkább a Catarac hasadéknál töltöttük el az időt. Itt van ugyanis a híres libegő, ahol a leghosszabb a két oszlop közötti drótkötélpályaszakasz a világon, a maga 308 méterével. De a felvonónál a hasadék sokkal érdekesebb és szebb. Mi most csak egy rövid, 45 perces körsétát tettünk, de lehetőség van hosszabb kirándulásokra is. Ami nagyon tetszett, hogy a hasadék bejárata előtti tisztáson egy nagy, igényes úszómedence is van, ráadásul teljesen ingyenes! Aki teheti ne hagyja ki. Gyerekeseknek kötelező megálló ez jó időben. Ráadásul a medence ketté van osztva, sekély a gyerekeknek és fokozatosan mélyülő a nagyoknak.

    Catarac Hasadék

    Catarac Hasadék

    CataracGorge2Utána végigautóztunk a Tamar folyó mentén Beauty Point-ig, ahol úgy terveztük, hogy megnézzük a csikóhal farmot, de sokaltuk a belépőt, így tovább álltunk. Elmentünk egészen Greens Beach-ig, viszont a völgy másik oldalára a világítótoronyhoz már nem mentünk el. Visszafele menet még elugrottunk a Notley hasadékhoz, ahol sétáltunk egyet a páfrányok között. Szép kis körtúra, de a vége cseppet meredek. Az előbb említett “nem látogatható” vízesés miatt késésben voltunk és már nem értünk el St Helen-ig, így útközben kellett valahol kempinget keresni. Meglepetésünkre minden hely, amit felhívtam tömve volt. Aztán az egyik kempingesGizi ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Branxholmit. Felhívtam és pont volt még egy helyük. Telefonon befoglaltam és a lovak közé csaptunk.

    Mikor odaértünk láttunk, hogy egy nagyon pici falucska főútja mellett van egy park, ahova felrajzoltak 10-12 sátrazó helyet. Az út másik oldalán volt egy kisbolt+benzinkút egyben és ott kellett fizetni és kulcsot kérni a sorompóhoz. Gizi azt mondta, hogy álljunk be arra az egy áramos helyre, ami még üres (mert nekünk áramos hely kellett). Legurultunk és állnánk be, de a konnektorunk foglalt. A hely üres, de valaki “lopja” az áramot. Mint a nyomozók végigmentünk a kábel mentén és láttük, hogy az egyik lepuki, állandóra leállított lakókocsi innen viszi az áramot. Visszasétáltam és próbáltam Gizinek vázolni a helyzetet. Nem igazán értette. Lapozgatta a kockás füzetét és egyfolytában azt hajtogatta, hogy márpedig van egy szabad hely. Én meg azt, hogy igen van, az autó be tud állni, de nincs áram. Nekünk kell áram, és mi ennek megfelelően fizettük ki a díjat. Gyere le Gizi és nézd meg. Nem akart lejönni, mert, hogy ő nem téved és egy darab hely még szabad. De nem érted, hogy nincs ott áram? Szó szót követett, majd azt mondta, akkor álljunk a medence mellé és ott a falnál van konnektor, vagy álljunk mindjárt a BBQ mellé és onnan vigyük el az áramot hosszabítóval. Ott hagytam, mert kezdett lüktetni az agyam.

    Visszamegyek, vázolom Papinak a szitut. Megnéztük a medence melletti falat, de ott állt egy szintén állandó nagy lakóbusz, nem volt hova dugni. Elballagtunk a BBQ-hoz… hát a sütők felett lógva jött volna el a kábelünk, át a földúton, így mindenki a zsinóron keresztül hajtott volna át. A gyalogosokról nem is beszélve. Mi van ha valaki orrabukik benne?! És mi van ha valaki sütögeti a vacsiját és belóg a 220…?! Na az egyik kempingező bácsika látta, hogy ide-oda tolatgatunk a kempingben egyik-helyről a másikra és felajánlotta, hogy ha van elég hosszú kábelünk, akkor ő arrébb áll a kocsijával és az ő dugójáról csíphetünk áramot. Még szerencse, hogy Papi mindig két 25 méteres hosszabítót tesz be. Viszont innentől fogva nem tudtuk levakarni a bácsikát. Egyfolytában mesélt. Anyával, gyerekével és annak családjával, meg az egyik haverjával voltak itt. Kiderült, hogy innen nem messze a hegyi patakokban féldrágaköveket lehet találni. Zafírt, topázt, füstkvarcot és még sok minden mást. Azért voltak ott, mert épp gyűjtőúton voltak. Többször jártak már itt és állítólag elég jól megy az üzlet. Ők kimossák, aztán valahol ázsiában már van egy bejáratott csiszolójuk, oda elpostázzák a nyers követ, csiszolt visszajön és ők meg eladják, vagy ékszerésszel belerakatják gyűrűkbe. Büszkén mutogatta a nagy becsétgyűrűjét, aztán odahívta anyát, hogy mutassa meg az övéit. Anya mind a 10 ujján gyűrű volt, a haja meg szivárvány színű. Ja, és nyudíjasok voltak. Aztán kihozta az elmúlt napok termését, amit mi jól megnézegettünk. Jó lett volna elmenni azokhoz a patakokhoz kicsit pancsolni/gyűjtögetni, de az nagyon borított volna mindent.

    Másnap gyors pakolás után egyből a Ralphs vízesésnél kezdtünk, ami egy 20 perces séta a parkolótól. Különlegessége, hogy  Ausztrália azon legmagasabb vízesése, ahonnan törés nélkül esik le a víz. Száz méter zavartalan szabadesés. Nem volt épp nagy vízhozam, de nagyon látványos. Ahova kiálltam, oda ti ne álljatok ki! A visszafelé úton találkoztunk egy idős párral, és ők mondták, hogy a St Columba vízeséshez is menjünk el mert az is nagyon szép. Ez ugyan nem volt a listán, de a kék tó után útba ejtettük. Szintén egy kellemes, jól kiépített 20-30 perce sétaút visz el a vízeséshez. A drágakőmosóJózsi említette, hogy útban St Helen felé mindenképp menjünk be a “Szent Tehén” kávézóba, mert hogy az milyen jó. A kávézónak vannak tehenei és azok tejét használják, vagy a tehenészetnek van egy kávézója… vicaverza, és hogy meg lehet nézni a fejést megígy-megúgy tuti jó. Háááát?!. Mi speciel csalódtunk benne. Ez az egy hely volt Tasmánián ahol rengeteg légy volt. Amúgy sehol máshol egyetlen egy légy se. Zéró. Ilyen kellemes sátorozásunk még sose volt. Nem kellett folyton “szalutálni” a legyeknek. Kivéve itt a kávézóban. Rendeltünk 1-1 levest ebédre és utána még egy pizzát. Leültünk és Papi feltette a költői kérdést: ugye úgy fogják kihozni, hogy először a levest és majd miután megettük jön majd a pizza? Mondom, persze, hiszen rendeltünk mindketten levest is, csak van annyi gógyijuk. Nagyon sokat kellett várni a kajára és egyszerre mindent odadobtak az asztalra (amin alig fért el a kaja), hogy nesze edd meg. Úgyhogy kezdtünk a pizzával, ki ne hűljön  (bocsi pizzaszerűséggel), majd ráküldtük a levest. Felejtős a hely. Csak szólok.

    Ralph vízesés, Na hol vagyok piros gatyában?

    Ralph vízesés, Ott vagyok piros gatyában!

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    Végre elértük a keleti partot és sétálhattunk a híres Tüzek Öblében. Én ezidáig úgy hittem, hogy az öböl neve onnan van, hogy a part mentén lévő sziklákon erős narancssárga algák tapadtak meg és mivel hasonló a színe, mint a tűznek, ezért az öblöt is így hívják. De nem. 1773-ban egy hajóskapitány őslakos tüzeket látott a parton és innen a név. Így már nem is olyan jó ez a név. Sokkal jobb az én szikla+alga+tűz asszociációm. Körülbelül 20-30 km hosszú partszakaszt fed le ez a természetvédelmi terület a Bilabong Bay-től egészen fel az Eddystone Point-ig. Úgyhogy akinek több ideje van, az álljon meg több helyen és sétáljon le a partra többször. Nagyon jó időnk volt. Szikrázó napsütés, fehér homok, azúrkék tenger és narancssárga sziklák. Már lelki szemeim előtt láttam a borospohár öblöt is. Ha ez ilyen csodálatos, akkor az már csak hab lesz a tortán. Aha. “Bilibe lóg a kezem” esete volt. Ahogy elhagytuk a Tüzek öblét és közeledtünk a Freycinet Nemzeti Parkhoz az idő kezdett elromlani és mint tudjuk a borospohár öbölhöz (Wineglass Bay) elengedhetetlen a napsütés. Anélkül csak egy öböl. De a Nap csodálatos színeket varázsol oda, már akinek sikerül elcsípnie. Ráadásul ez a tengerpart rajta van a “világ tíz legszebb tengerpartjai” listán.

    Tüzek öble

    Tüzek öble (Bay of Fires)

    BayOfFires2Elkezdett esni az eső. Ennek ellenére beöltöztünk, hogy elgyalogoljunk az öbölhöz. Ezen a félszigeten két gyalogtúrát szerettünk volna megcsinálni, de csak az egyik rövidített változatát sikerült kivitelezni, mert rendületlenül szakadt az eső. A Wineglass Bay Circuit egy 4-5 órás körtúra, aminek az első szakasza a Wineglass Bay Lookout, ahonnan szépen rálátni az öbölre és már innen is jól látszik, hogy miért ez a neve az öbölnek. Mert olyan az alakja, mint egy porospohár. Ez a kilátó amúgy a legnépszerűbb, mert ez a legkönnyebben megközelíthető. Igényesen kiépített gyalogút visz fel odáig. Egy óra oda-vissza. Ebből kifolyólag zsúfolt is. Szinte mindenki ezt választja. A körtúra a kilátótól levezet magába az öbölbe majd visszafordulva a másik oldalon a Hazards Beach és Great Oyster Bayt érintve visszavezet a parkolóba. Szóval mi csak a kilátóig jutottunk és vissza a parkolóba már szakadó esőben gyalogoltunk. Butaság lett volna 5 órát esőben gyalogolni. A magas páratartalomról nem is beszélve.

    A másik kiszemelt ösvény a 3 órás Mt Amos csúcsa lett volna. Kihívás lett volna, mert nagyon meredek, de a kilátó feletti hegyre visz fel, ahonnan elvileg még jobban rálátni az öbölre és sokkal jobban látszik a “pohár forma”. Bárcsak több és jobb időnk lett volna ebben a nemzeti parkban. De ide tuti még egyszer legalább visszajövünk! Szakadó esőben még kigyalogoltunk a Cape Tourville világítótoronyhoz, ahonnan halványan látható a távolban a Wineglass Bay. Majd átautóztunk a Coles Bay-be ebédelni. Nyugodt szívvel ajánljuk a Tombolo pizzériát. Isteni finom volt a pizzájuk. Aztán beugrottunk egy információs irodába, hogy érdeklődjünk az egy napos Mária-szigeti túráról. Két túra közül lehet választani, de minden nap csak egy hajó megy ki maximum 22 emberrel. Így aki legelsőnek foglalja be az utat, az döntheti el, hogy aznap az egyes vagy a kettes számú túrát csinálják. Ez már kezdte szűkíteni az esélyeinket, mert mi csak a kettes számú túrát szerettük volna megcsinálni. Ugyanis a Mária-szigeten van a Borospohár Öböl ikertestvére, a Riedle Bay, ami teljesen úgy néz ki, csak egy cseppet nagyobb. InformációsGizi felhívta nekünk a túraszervezőket, hogy mi a dörgés, lesz-e holnap túra, illetve foglalt-e már be valaki. Szerdai napot írtunk ekkor. HajósJózsi azt mondta, hogy egészen szombatig olyan rossz idő lesz, hogy tuti nem hajóznak ki, mert nagyon veszélyes. Na bumm. Mária-sziget kimarad, mert nem fogunk szombatig itt csücsülni. Később visszaautózni a nyugati részről meg nem éri meg, időpocsékolás. Ez is rákerült “azidemégvisszakelljönnilistánkra”. Az esőre és az időjárás előrejelzésre való tekintettel nem volt értelme folytatni az utunkat a keleti parton, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy picit beautózunk a sziget belseje felé hátha ott jobb az idő.

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A híres Borospohár öböl

    A híres Borospohár öböl (Wineglass Bay)

    A háttérben már szakad az eső

    A háttérben már szakad az eső

    Hát valahogy így néz ki, ha süt a Nap.

    Borospohár Öböl: hát valahogy így nézhet ki, ha süt a Nap. (internetről leszedett kép)

    Innen folytatjuk. A következő rész előzetese: fegyencek által épített híres hidak (tüskés híd, faragásokkal díszített híd, Ausztrália legöregebb hídja); Tasmán Nemzeti Park (“lejárólapozott” tengerpart, ördög konyhája, blowhole, Tasmán boltív, Port Arthur fegyenc telep, motorcsónak túra); Hobart; Bruny-szigete. Jelen bejegyzés képei innen vagy a blog “Új-Képek” gombjáról érhetők el.

    Kata


  7. Kangaroo Island (Kenguru-sziget)

    május 21, 2015 by kata_papi

    KI_panorama1Ez van, beadtuk a derekunkat. Vártunk már eleget, pontosan 8 évet. A Kenguru-sziget szinte itt van a szánkban – 110 kilóméterre Adelaidetől – és mi még nem voltunk ott. Miért is? Mert nagyon drága az átkompolás. Az ozzi munkatársaink szája is habzik, ha szóba kerül. Ők sem értik miért kerül ennyibe egy 18 km-es kompút. Valószínűleg az áll a dolog mögött, hogy a kormány nem szeretné, ha beözönlenének a turisták Ausztrália harmadik legnagyobb szigetére. Gondolom ez amolyan szűrő, ezzel tartják vissza az “emberfolyamot”. Mi türelmesen vártuk, hátha a kormány belátja, hogy hibázott és enged az árból… De ez még nem történt meg.

    Míg a Fraser-szigetre – ahol tavaly voltunk és ugyanolyan távolságra van, mint a Kenguru-sziget –  165-175 dollár az átkompolás , addig ez az út a Kenguru-szigetre 390 dollár 2 főre. Ez barátok közt is több, mint a duplája. 🙁

    Jött a Húsvét és már nagyon szerettünk volna elmenni valahova. Az itteni 4 napos hosszúhétvége adta magát. Ezt mi még megfejeltük 3 nappal. Kezdetben az volt a terv, hogy újra ellátogatunk Ausztrália szívébe az Uluruhoz, Olgákhoz és a Kings Canyonhoz, mert nagyon tetszett és jó lett volna újra túrázni arrafelé. De a 7 nap nagyon csücskös erre a távra. Megint csak rohanás lett volna. Így jött az ötlet, hogy ugorjunk át a Kenguru-szigetre. Nem bántuk meg és megérte a pénzét. Nagyon-nagyon szép volt. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk arra.

    A sziget 150 km hosszú, szélessége 8-60 km között váltakozik és közel egyharmada védett nemzeti park. Egyszerűbb, ha azt mondom, hogy a területe kb hétszer akkora, mint a Balaton. A sziget lakossága 4600 fő, ami ekkora területre nem is olyan rossz arány. Nincs zsufi. Ezt szeretjük.

    A vastag fekete útvonalakon fedeztük fel a szigetet

    A vastag fekete útvonalakon fedeztük fel a szigetet. A piros pötty jobbra a kompkikötő, balra a sárga pötty a kempingünk.

    A sziget 10 000 évvel ezelőtt különült el Ausztráliától, mert a tengerszint megemelkedett. Az első fehér emberek, akik a szigeten éltek fókavadászok, szökött rabok és matrózok voltak. Az első európai telepesek 1836-ban érkeztek a szigetre. A szigeten a mai napig áll az első telepes kőháza és a 4-5 behozott szederfa egyetlen megmaradt példánya, igaz karókkal, drótokkal megtámasztva. A kiszámíthatatlan időjárás (amit mi is megtapasztaltunk), az erős tengeri áramlatok és a zátonyok több mint 60 hajót temettek hullámsírba a sziget körül. 1852-ben itt épült meg Dél-Asztrália első világítótornya, hogy segítse a hajókat a navigálásban. Napjainkban 5 világítótorony veszi körbe a szigetet, amiből 3 látogatható (Cape du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby). A Cape Borda-i toronynál egy kis ágyú is van, amit a 12:30-as vezetett túránál mindig elsütnek. Amúgy ezt az ágyút akkor használták mikor köd volt, vagy valami veszélyre akarták figyelmeztetni a hajósokat, illetve minden nap pontban délután egy órakor is elsütötték, hogy az arra járó hajók be/át tudják állítani az órájukat.

    Az 1859-ben épült Hope Cottage, ahol az első európai telepesek laktak

    Az 1859-ben épült Hope Cottage, ahol az első európai telepesek laktak

    A szederfa, ami még most is hoz termést

    Az egyetlen megmaradt szederfa, ami még 180 év után is hoz termést

    A három világítótorony:  Cape Du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby

    A három világítótorony: Cape Du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby

    Aki utazott már Ausztráliában az tudja, hogy az egyes államok közt karantén van. Nem lehet zöldséget, gyümölcsöt, növényeket ide-oda vinni. Így próbálják megakadályozni a kártevők elterjedését Néha nem csak az államok közt van ilyen szigorítás. Itt nálunk SA-ban például a naracs/citrom termelő vidékre (Riverland) külön lista van, hogy mit nem szabad bevinni. Főleg a gyümölcslégy miatt van ez a korlátozás. Mondjuk, soha nem értettem, hogy egy szárnnyal rendelkező kártevő hogy-hogy nem tud elrepülni ide Adelaide-be is fertőzgetni, hisz a Riverland terület nincs egy nagy óriási hálóval lefedve…?! Mindenesetre, akit rajta kapnak kemény dollár ezreket fizet büntetésre. A Kenguru-sziget is egy ilyen karantén szeglete Ausztráliának. Ide tilos behozni mézet és minden olyan terméket ami méhviaszt tartlamaz. Továbbá krumplit, élő nyulat és rókát. Szóval, aki ide készül, az mielőtt átkompol dobja ki ezeket a termékeket. A szigeten élő méh populáció a világon az egyetlen fajtiszta olasz Ligurian méhcsaládba tartozik és mindenféle betegségtől mentes. Ezért tilos bármiféle méhészeti terméket behozni.

    A szigeten rengeteg látnivaló és tennivaló van. Egy biztos, aki ellátogat ide, az nem fog unatkozni. Én anno 6-7 naposra terveztem a sziget bejárását. A francia munkatársunk azt mondta, hogy két nap is bőven elég rá… Most hogy bejártuk, szerintünk két hét legalább kell! Célszerű a nyári hónapokban menni, mert a víz türkizkék, a homok fehér, a Nap süt és lehet lábat lógatni a kis öblökben. Minden öböl más. Nincs két egyforma.

    Lehet  búvárkodni, vagy úszni a delfinekkel, kajakozni, horgászni, barlangászni a mészkő barlangokban, sétálni a parton heverésző oroszlánfókák között, “szánkózni” a mini Szaharában, koala/pingvin/kacsacsőrű emlős lesre menni, pelikánt etetni, quadozni, bebarangolni a nemzeti parkot, különböző mézet kóstolni méhészetekben, levendula farmra látogatni, eukaliptusz olaj gyárba menni, ragadozó madár-showra menni, ééééés felkeresni minden egyes öblöt vagy csak ücsörögni a kempingben, bámulni kifele a fejünkből és várni, hogy milyen állat környékez meg (wallaby, koala, Skarlát Robin madár, Rosetta papagáj).

    Tigris kígyó,

    Tigris kígyó, méretes monitor gyík, Skarlát Robin, édesvízi rák

    Ez a színes gyík egész közel engedett magához.

    Ez a színes gyík egész közel engedett magához.

    A tervezéssel kicsit megcsúsztunk, mivel más irányba kacsintgattunk kezdetben és csak Húsvét előtt két héttel döntöttük el, hogy akkor a szigetre megyünk. Hét évvel ezelőtt mikor megterveztem, akkor még úgy volt, hogy az óramutató járásával ellentétesen járjuk majd be a szigetet és minden este máshol alszunk. Most viszont úgy gondoltuk, hogy egy bázishelyen sátrat verünk és csillagtúrákat csinálunk. Ennek megfelelően elkezdtem kempinghelyeket keresni. Az első hely, amit kinéztem nagyon rossz értékelést kapott az interneten. Egy család nagyon lehúzta: a helyi nagyszájú banda akart ott sátrazni, ahol ők már tábort vertek. Elkezdték zaklatni őket, hogy álljanak odébb. A rendőrséget is hívták, de azok persze csesztek jönni. Féltek, mert két gyerekkel voltak. A sátrukat is dobálták kővel, botokkal. Végül feladták és összepakoltak. Úgyhogy ezt a kempinget passzoltam. A másik kettőben már teltház volt. Nincs mit csodálkozni. A Húsvét, a Karácsony és január-február főszezon. Ilyenkor tömegek mennek a szigetre. Éves szinten 140 000 túrista látogat el ide. Kicsit tartottunk attól, hogy emberáradat lesz, de ez van, nincs mit tenni. A negyedik kempinget hívtam, ahol Gizi mondta, hogy amíg nincs befoglalva a komp, addig nem foglal be ő sem szállást, mert a Húsvét…. bla-bla. Hívom a komposokat. KomposJózsi: van-e már befoglalva szállásom…? Modom neki: ne szórakozz, a kempingesGizi is pont ezzel kezdte! Na, elkezdte nézni a helyet. Mondanom se kell, hogy minden járat tele volt. Ráadásul, mi nem is pont Húsvét napján akartunk menni, hanem direkt a tömegekre való tekintettel előtte egy nappal akartunk idulni és utána két nappal visszajönni. Hoppá… Lehet, hogy más is pont így gondolkodott?!

    Azt mondja Józsi, hogy a reggel induló első kompra van helye. Mi az, hogy első komp? Hát reggel fél hétkor indul és fél órával előtte (hatra) kell leérni, mert az autókat akkor engedik fel. Húha. Ez azt jelenti, hogy hajnali háromkor kell kelni. Választásunk nem sok volt, így befoglaltuk azt a járatot, visszaútra meg egy délutánira kaptunk helyet. Minden kompjárat előtte 1-2 nappal és utána is 1-2 nappal teljesen tele volt. A bevételt fel se mertem szorozni a horrorisztikus jegyárral. Jó kis biznisz ez a kompüzemeltetés itt… A sok foglalás, főszezon, rengeteg túrista ellenére a 7 nap alatt folyton az járt a fejünkben, hogy hol ez a sok ember? Mert alig találkoztunk túristával. Szinte mindenhol sikerült olyan képet csinálnunk, ahol csak mi ketten voltunk rajta. Voltak olyan öblök, ahol még a madár se járt, csak Papi meg én.

    Csütörtök hajnali 2 óra 50 perc. Maaargit nooormáááális? Felkeltünk. Hurrá nyaralunk! Döme és mi útra készek vagyunk, hajnali 3:42, elhagytuk a házat. Cape Jervis-ig az út eseménytelen volt. Sötétség. Szerencsére kenguruk nem ugráltak ki elénk. 5:30-ra le is értunk a komphoz. Még mindig sötét volt és hideg, viharos szél fújt. Húha, akkor a hullámok is nagyok lesznek. Ajajjj! A biztonság kedvéért lenyeltünk 1-1 tengeribetegség elleni gyógyszert. Mivel mindenki időben becsekkolt, a komp megtelt és így 20 perccel hamarabb indultunk. Maga a kompút 45 perces. Viccesek voltak a gyerekes családok. Minden gyerek pizsamában, mezitláb és téli sapkában szállt fel a kompra. Megjegyzem, “q” hideg volt. Nem is értettük a mezitlábas dolgot. Ráadásul a nyitott fedélzeten is mezitláb szaladgáltak. A tenger nem volt nyugodt. Én sem. Egy kínai túrista beleüvöltött a rókazacskóba. Ekkor elhagytuk a zárt fedélközt és kimentünk a tetőre a friss levegőre. A hajó nagyon dobált. Alig tudtunk gyalogolni. Két kézzel kellett kapaszkodni. Én azon aggódtam, hogy mi lehet lent a komp gyomrában, mi van Dömével? Nem csúszik neki valaminek? Aztán meg azon, hogy ha elsüllyedünk akkor a vak sötétben, a “fagyos” vízben kell úsznom. Brrrr. Viszonylag hamar átkompoltunk, negyed nyolckor már szilárd talajt ért a lábunk. Jó, hogy benyeltem a gyogyit, mert én tuti kidobtam volna a taccsot. Papi bírta. Vagy csak úgy tett!

    A sziget legtöbb útja földút. A nagyobb városokat és a sziget nyugati csücskében elterülő Nemzeti Parkot aszfaltozott úton lehet megközelíteni, de a többi helyet csak földúton. Némelyik földút nagyon rossz állapotban van. Még Dömét is sajnáltuk egy-két szakaszon. Az emberek viszont szemrebbenés nélkül bejönnek puccosabbnál pucossabb sima városi autóikkal. Igaz többségük bérelt autó, így nem gond ha szétrázatják…

    A beszámolót napokra és nem tájegységekre bontva írtam meg, mert össze-vissza cikáztunk a szigeten és volt olyan hely, ahova többször is visszamentünk. A 150km hosszú szigeten összesen 1700 km-t autóztunk a 7 nap alatt. Szállásunk a sziget nyugati szegletében a Nemzeti Park közelében volt, bent az erdőben, nem a tengerpartok kempingjeinek egyikében. Tudat alatti választás volt, de jól döntöttünk, mert a partszakaszok nagyon szelesek. Az erdő sűrűjében semmit nem éreztünk a tomboló viharból, de erről majd később.

    Első nap. Reggel negyed nyolckor kompunk kikötött a sziget észak-keleti csücskében, Penneshaw-ban. Már nem volt sötét. Pirkadt. Az ébredező égbolt, a tenger, a sziklák szép hajnali színben pompáztak a felhők mögül előbukkani próbáló Napocska jóvoltából. Az időjósók mára és péntek-szombat-vasárnapra szép napos időt jósoltak. Aztán hétfő-kedd-szerdára esőzést. Úgy voltunk vele, hogy akkor nyomjuk meg az első négy napot, aztán a többit majd meglátjuk. Lesz, ami lesz alapon. Nem riadunk vissza egy kis esőtől, igaz?

    A Frenchman’s Rock-nál keztünk. Ez a kompkikötőtől balra van úgy 1 km-re. A francia felfedező Nicolas Baudin 1803-ban horgonyzott le ebben az öbölben, hogy friss ivóvízzel töltse fel a készleteket. Egyik matróza véste a sziklába az expedíció  ideérkezésének dátumát. A parton lévő szikla másolat, az eredeti a városban lévő információs irodában van kiállítva. Viszont a parton kialakított emlékhely azon a helyen van, ahol az eredeti szikla állt. Szépen kiépítették. A sziklákon érdekes élénk narancssárga moszat (?) telepedett meg, amiből a 7 nap során rengeteget láttunk a sziget különböző öbleiben. Innen átautóztunk Kingscote-ba, ami a sziget legnagyobb városa. Útközben felszaladtunk a Prospect domra, ahonnan gyönyörű a kilátás a Pelikán Lagúnára, az American River-re és a Pennington öbölre. A dombra 512 lépcső visz fel. Nem is értem miért volt másnap izomláz a vádlinkban.

    Frenchmans Rock

    Frenchmans Rock

    a Baudin hajó legénysége véste be az expedíció időpontját 1803.

    1803-as expedíció nyoma

    hajnal a Frenchmans Rock-nál, háttérben a komp

    hajnal a Frenchmans Rock-nál, háttérben a komp

    Kingscote-ban megnéztük az első európai telepesek által betelepített 4-5 szederfa egyetlen megmaradt példányát, ami közel 180 éves és még a mai napig van termése. Sétáltunk a városban és kívülről megnéztük a Hope Cottage-t, ahol az első európai telepesek laktak. Idétlen nyitvatartása miatt sajnos belülről nem volt alkalmunk megcsodálni. Innen nyalakodni mentünk két méhészetbe (Island Beehive, Cliffords Honey Farm). Nagy mézevők vagyunk. Kedvencünk az akácméz, de az itt AU-ban sajnos nincs. Az európai boltok ugyan árulnak magyar akác mézet, de horror áron. Egy darabig vettünk, de beláttuk, hogy luxus erre költeni.  Jópofák ezek a méhészetek, különfajta mézeket lehet kóstolni. Van egy üvegkalitkájuk, ahol meg lehet nézni, hogy dolgoznak a kis méhek, illetve érdekes infókkal szolgálnak ezekről a mézgyűjtő rabszolgákról. Például a méhcsaládban élő királynő egy nemzetközi színkóddal van megjelölve. A feje mögött a hátán egy színes pötty van. Ha ügyesek vagyunk, akkor az üvegkaptárban megtaláljuk a királynőt. Ez a pötty nemcsak arra szolgál, hogy megtaláljuk a királynőt, hanem arra is, hogy megtudjuk hány éves. A fehér vagy szürke pötty azt jelenti, hogy 1-esre vagy 6-osra végződő évben született. A sárga a 2-es és 7-es, a piros a 3-as és 8-as, a zöld a 4-es és 9-es, a kék az 5-ös és 0-ás végződésű éveket jelentik. Mivel a királynő 3-5 évet él, így könnyen kiszámolható, hogy hány éves. Nekünk szerencsénk volt, láttuk a királynőt és fehér pötty volt a hátán. Mivel 2015-öt írunk, neki meg fehér pöttye van, így őfelsége 2011-ben született és ezek szerint nagyon öreg. A dolgozók csak 6 hétig élnek. A királynő napi 1500-2000 petét rak. A peték 16-23 nap alatt kelnek ki, így szerencsére van bőven utánpótlás. Fél kilónyi méz elkészítéséhez a méhecskék közel 2 millió virágot keresnek fel és 100 000 km-t repülnek összesen. Kemény munka a “mézgyártás”, mi meg elvesszük tőlük. De olyan finom! Szóval végignyaltuk az összes mézet és 3 isteni finomat találtunk. Most már nem könnyezünk a hazai akácméz után.

    meheszet1

    meheszet2 meheszet3

    Kutyafuttában megnéztünk egy levendula farmot és egy eukalpituszolaj lepárló gyárat, de mivel nem volt egyiknek sem szezonja, így nem vesztegettünk sok időt rá. A lovak közé csaptunk és kora délután megérkeztünk a kempingbe. Gyorsan sátrat vertünk és mivel hétágra sütött a Nap elugrottunk a Hanson öbölbe. Hmmmm. Csodás volt. Hihetetlen, hogy a Napsugarak mit ki nem hoznak a víz színéből?! A szigetlakók kedvesek. A hét nap alatt többször leálltak beszélgetni velünk. Itt az öbölben is egy kutyasétáltató idős párnak volt beszélgethetnékje. Aranyosak voltak.

    Hanson Bay

    Hanson Bay

    Többen mondták, hogy a naplementét nem érdemes kihagyni a Remarkable Rock-nál és az Admiral’s Arch-nál, amik a Nemzeti Park területén vannak. Így az öbölbeli nyálcsorgatás után sietve elindultunk a Nemzeti Parkba. Tötyögni nem volt idő, mert igen későre járt. A parkbelépő jó kis arconcsapás volt. Kicsit drágállottuk. Nem elég a komplehúzás? Kell a pénz? Nem is értjük. Míg Viktória államban a Wilsons Promontory Nemzeti Parkba nincs (!) belépő – ahogy korábban írtam -, addig SA-ban 7-8-10 dollár/autó a belépő. Itt meg 10 dodi/fő !!!??? Kész rablás! Vagy 5 percig tanakodtunk, hogy most mi legyen. Tudtuk, hogy többször szeretnénk visszajönni ide, de a napi 20 dollár az egy kicsit sok. Végül a két napos 15 dollár/fő kombinációt választottuk. Sok variáció nem volt. A lemenő Nap nagyon szépen megsütötte a Remarkable Rocks érdekes gránit szikláit. Sokat nem időztünk itt, mert másnap reggel úgyis itt kezdünk hiszen a reggeli fényviszonyok teljesen más arcát fogják mutatni ezeknek a képződményeknek. A nap már majdnem lebukott és nekünk igencsak sietni kellett, hogy elcsípjük az Admirals Arch-nál. Az odavezető gyalogösvényen már rohanni kellett, hogy ne maradjunk le róla. Az Admirals Arch egy természetes sziklaív/híd, olyan mintha egy barlangból néznénk ki a tengerre. A Nap pont az ív alatt megy le. Első este nem volt szerencsénk. Mielőtt vörösre festhette volna a lebukó Nap az eget egy vékony felhőréteg képződött és elnyelte a Napot. Így a nagy csattanó elmaradt. A környező sziklákon viszont rengeteg Új-Zélandi fóka pihent. Kicsik, nagyok és büdösek. Erős szürkületben hajtottunk vissza a kempingbe, ami innen 22 km-re van. Már idefele is nagyon figyelni kellett, mert sok wallaby (mini kenguru) rohangált át az úton. Visszafele ez még rosszabb volt. Ezen a rövid szakaszon 23 wallaby játszotta azt, hogy ki tud az utolsó pillanatban átszaladni Döme előtt, úgy hogy ne legyen lapos. Némelyik csak ült az út szélén és meredt a fényszóróba. Szerencsére a 7 nap alatt egyetlen egy állat sem sérült meg Döme kerekei alatt. De meg kell, hogy jegyezzem ennyi elütött, döglött, frissen döglött, felfújódott, oszló, és csontváz kengurut/wallabyt még nem láttunk az utak szélén. Mondjuk hol máshol, ha nem a Kenguru-szigeten lenne sok elütött kenguru… Eltettük magunkat másnapra.

    Út a nemzeti parkban

    Út a nemzeti parkban

    Admirals Arch, ahol nem sikerült elcsípni a naplementét

    Admirals Arch, ahol nem sikerült elcsípni a naplementét

    KI_kenguruk

    Második nap. Hajnali hatkor vinnyogásra ébredtünk. Nemcsak mi, az egész kemping. Egy elkényeztetett kínai kisfiú hisztizett. De folyamatosan. Ha az anyja ment el a budira, akkor utána visított, hogy anyu, anyu, aaanyuuuuuu. Ha az apja ment el 3 méterre tőle, akkor meg apa, apaaaaaa, APAAAAAA. A szülőknek nem esett le, hogy még mindenki aludna. Leszarták. Hiába szólt ki Papi is, hogy csend legyen. Semmi. Három gyerekük volt,  két lány (kb 13 és 6 évesek) és a család szeme fénye a fiúgyermek, aki olyan (4 év körüli lehetett). Velük volt még a nagymama is. A legújabb luxuskategóriájú Toyota Sahara terepjáróval egy vadiúj, puccos lakókocsit húztak. Szocializálódni, azt nem tudtak. Úgy gondolták övék a kemping. Csak remélni mertük, hogy nem 6 éjszakát lesznek itt. Kényelmesen megreggeliztünk. Főtt füstölt sonkát, főtt tojást, tormát és közben élveztük a Napfürdőt. Egyszer csak egy wallaby ugrált oda hozzánk. Látszott, hogy kaját akart tarhálni. Na, van valami kajátok és benézett a sátorban lévő szatyorba. Kicsit kutatott, majd odaugrált a konyhás dobozhoz és beletúrt. Kiszimatolta a banánt és mielőtt odaugrottunk volna, hogy hééékás… már bele is harapott. Papi odébb tessékelte, de nem tágított. Adtam neki szőlőt és egy darabka banánt héjastul. Látni kellett volna. Szinte beremegett a banán láttán. Imádta. Miután komótosan bekebelezte, az utolsó atomi banán darabot is lenyalogatta a mancsairól. Aztán oda totyogott egy vadkacsa. Poénkodtunk, hogy ma narancsos kacsasült lesz vacsira. Sajnos neki nem tudtunk mit adni. Kenyeret nem akartunk. Magok nem voltak nálunk. A wallaby és a kacsa visszajáró vendégek voltak a 6 napban.

    Hééé, van valami kajátok?

    Hééé, van valami kajátok?

    Reggeli után felkerekedtünk és visszamentünk a Remarkable Rocks-hoz és az Admiral’s Arch-hoz. De most jócskán elidőztünk ott. Nagyon szép időt fogtunk ki. Jó sok fényképet lőttünk el. A parkolóban egy wallaby ücsörgött azon a helyen, ahova parkolni készültünk és furcsa mód nem ijedt meg az egyre közeledő Dömétől. Döme orra 10 centire állt meg tőle, de ő nem ugrált el. Azt hittük beteg. Közelebb mentünk és nem láttunk semmi furcsát rajta. Még Döme alá is beugrált és megpihent alatt. Adtunk neki almát, amit jóízűen bekebelezett. A Remarkable Rocks egy óriási nagy gránit tömb, amin az erózió érdekes formákat alakított ki. Kb 500 millió évvel ezelőtt keletkezett, 10 km mélyen a földfelszín alatt. A  megolvadt kőzet felfelé nyomult és a felszín közelében dóm formájú kúpban megszilárdult. A gránit feletti “puhább” rétegek errodálódtak és a gránit így a felszínre bukkant, amit napjainkban élénk naracs színű zúzmó borít be. Az utóbbi 200 millió évben a hideg-meleg, nedves-száraz idő váltakozása és a sós tengervíz kikezdte a gránit felszínét és bizarr formákot hozott létre rajta. Nekünk messziről egy nagy elefántra hasonlít, de mindenki azt lát benne, amit akar. Sétáltunk vissza a parkolóba, mikor egy méterre mellettünk egy hosszú feket valami kúszott el szép nyugodtan. Mivel a kígyó nyugodt volt, így mi sem pánikoltunk be. Szép képeket tudtunk róla készíteni. Hazaérve megnéztük mit is láttunk. Egy tigris kígyót (Tiger Snake). Marása mérgező, az esetek 40-60%-ában végződik halállal. 🙂

    Hát nem olyan, mint egy letérdelő elefánt?

    Hát nem olyan, mint egy térdelő elefánt?

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsáááára...

    Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsáááára…

    Papi cseppet elidőzött a "likas" kőnél

    Papi cseppet elidőzött a “likas” kőnél

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    A parkban van egy kacsacsőrű emlős sétaút, amit a Cape Borda világítótorony előtt ejtettünk útba. Nem sok  esély volt arra, hogy látunk vadon élő példányt, mert ezek az állatok napközben szégyenlősek. Inkább hajnalban és szürkületkor mozgolódnak. Nem is láttunk egyet sem. A misztikus buborék köröket, amiket produkálnak láttuk ugyan a vízben, de az állatot nem. Időnk meg nem volt, hogy estig ücsörögjünk a “pocsolya” partján. Ha véletlenül összefutunk egy kacsacsőrű emlőssel, akkor vigyázzunk, ne fogdossuk őket, mert a hímek hátsó lábán “méregtüske/méregkarom” van. Mérgük nem túl veszélyes, de rendkívüli fájdalmat okoz, amit fájdalomcsillapítók (közéjük értve a morfiumot is) sem mérsékelnek. Ami még érdekes, hogy a nőstény apró, egy centis tojásokat rak. A kikelő kicsinyek az erszényesek újszülötteihez hasonlóan vakok és csupaszok. A nőstények anyatejükkel táplálják őket, ám a tej nem az emlőbimbóikből jön, mert az nincs nekik, hanem a hasi bőr alól szivárog, mint az izzadság. Jól kitolt a természet ezzel a fura teremtménnyel. Elöl széles csőre van. Testét szőr borítja és nem toll. Hátul hódfarok, kétoldalt két-két kacsaláb. Tojásokat rak, de kicsinyeit tejjel táplálja. Na mi az? 🙂

    A sziget észak-nyugati csücskében van a Cape Borda világítótorony. Vannak vezetett túrák 15 dollárért és van fedezd fel magad a környéket 3 dollárért. Mi magunk fedeztük fel. Körbenéztünk és utána elautóztunk a közelben lévő Scott öbölhöz, ahonnan szép kilátás nyílik a sziget északi szakaszára. Az itteni parti szikla Dél-Ausztrália legmagasabb sziklafala, 263 méter magas. Innen nem messze van a Harveys Return piciny öble. Ez az öböl volt alkalmas arra, hogy kirakodják a világítótorony ellátmányát, építőanyagokat, szerszámokat. Egy dupla sínpár futott fel a 80 méter magas partfalon, szinte függőlegesen. A szikla tetején egy ló húzta fel a szállítmányt. Mostanra már felszedték a síneket, csak 1-2 vékony rozsdás darabka látható. Érdemes legyalogolni az öbölbe, mert csodálatos. Maga az öböl pirinyó,  40 méter széles, fehér homokos. A víz türkizkék. A régi mólóból még látszanak darabok. Mivel tényleg nagyon meredek, legyünk óvatosak! Viszont ebből következik, hogy lent nem lesz tömeg. Ottjártunkkor csak mi voltunk lent. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Gerald Durrell a családjával Korfun élt és nyári napokon a család apraja-nagyja levonult az ehhez hasonló kis elzárt öblökbe. Legalábbis nekem ez ugrott be a könyv alapján, mikor megláttam ezt a helyet. Azt vártam mikor bukkan elő a sziklák mögül a kölyök Gerald Durrell, a bátyja (Leslie) által készített kis csónakján, a Buci-Bigyón. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy újraolvasom a Korfui trilógiát, ami szerintem négy regény és nem három. Napfürdőzés után elindultunk vissza abban a reményben, hogy talán ma sikerül elcsípni a naplementét a sziklaívnél. Nem így lett. Nem értünk oda időben, de nem voltunk biztosak abban, hogy volt-e vörösbe forduló Nap lemenetel. A kempingben a vinnyogó kínai család még mindig ott volt és vinnyogott. 🙁

    Harveys Return, a rejtett öböl

    Harveys Return

    Harveys Return

    Harveys Return

    Harmadik nap. Van Isten! A kínai család pakol. Reggelizés közben azt néztük, hogy cuccol a “Rothschild” család. Búcsúzóul lenyomtak egy éktelen sírást a kölkök. A lakókocsi ponyváját bontották éppen. A két kisebb gyerek is be akart segíteni és a cövekeket akarták kihúzni. A kisfiú valami oknál fogva egy kalapáccsal jól fejbe vágta a 6 éves nővérét. A kislány visított, ami érthető is. Szigorú apuka odament és egy jó nagyot odacsapott a kisfiú kezére, aki szintén elkezdett visítani. Ezt elég hosszan űzte mindkét gyerek. Kellemes két nap volt, de most már cuccoljatok marha gyorsan! Amúgy félreértés ne essék: NEM vagyunk gyerekgyűlölők!

    Mára két laza program volt betervezve. Megígértem Papinak, hogy a szigeten elmegyünk majd quadozni. Mivel a délelőtti időpontok beteltek, quadosGizi mondta, hogy jöjjünk vissza délután négyre. Semmi gond, akkor irány a kis “Szahara”. Megmásszuk a homokdűnéket és szánkózunk egyet. A szemfülesebbek ebből is bizniszt csinálnak. Borsos áron lehet “homokszánkókat” és a snowboardra hasonlító deszkákat bérelni. A csúszkákat két órás időtartamra adják bérbe, ami elég is. Jár hozzá egy kockányi méhviasz is. Ezzel kell hosszanti irányban csíkokat húzni a deszka aljára, ami a súrlódás következtében megolvad és gyorsabban csúszik le. Viszont ha túl sok viaszt viszünk fel, akkor a megolvadt viaszba beleragad a homok és az ellenkezőjét érjük el, a deszka egyáltalán nem fog csúszni. Egy ilyen homokszánkó bérlése 29 dollár. Az árra való tekintettel egyet béreltünk kettőnkre és kicsit morogtunk, hogy csak két óra?! Aztán 2-3 csúszás után megnéztük az óránkat és még másfél óra volt hátra! Jézusom! De hosszú ez a két óra! Rendesen elfárad az ember mire visszamászik a deszkával a dűne tetejére a csúszós homokban. Lihegtünk is rendesen. De a szánkózás jó buli volt. Szép kis sebességet lehetett elérni. Viszont nem tudok olyan testrészt említeni, ami ne lett volna tele homokkal. Sokan voltak fent a dombokon. A gyerekek imádták. Ebédre betoltunk 1-1 hamburgert és elhaladtunk quadozni.

    homokszankozas1homokszankozas3

    Na, gyere má! Szánkózni megyünk, nem érted?

    Little Sahara

    Little Sahara

    Kata_csuszikA lejtő ördögei...

    A lejtő ördögei…

    Mivel egyikünk se quadozott még, ezért a kezdők csapatába tettek. Egy közel másfél órás rázkódásra fizettünk be. Mindenki külön quadon ment. Az első 10 perc az ismerjük meg a quad müködését és a tanpályás gyakorlat keretében telt. Miután mindenki tudta, hogy hol a gáz és hol a fék elindultunk. Papi volt az utolsó, én az utolsó előtti a sorban. Ez előny és hátrány is volt. Hátránya: minden por ránk verődött fel. Előnye: le tudtunk maradni és meg tudtuk huzatni a járgányt. Női szemmel nem nagy szám, egyszer ki lehet próbálni, de nem hagyott mély nyomot bennem. Papi élvezte. A másfél órás túra alatt voltak megállók, ahol a túravezető 1-2 érdekes dolgott mondott a szigetről. Például: örülnek, hogy nincs róka és nyúl, de van helyette vaddisznó, amik szintén nagy károkat okoznak a farmereknek és kb  20 000-en élhetnek a szigeten. Aztán megnéztünk egy fán szunyókáló koalát. Büszkén mesélte, hogy közel 10 000 példány van a szigeten és ezek mentesek mindenféle betegségtől. Ezért ha valahol Ausztrália területén szükség van koala betelepítésre, akkor többnyire innen szokták vinni, mert ezek egészségesek. Azt is mondta, hogy a koalák azért alszanak napi 20 órát, mert kizárólag eukaliptusz levelet esznek, aminek nagyon alacsony az energiatartalma. Aztán az egyik kis tócsából kifogott egy édesvízi rákot és a bátrabbaknak körbeadta. Papi is megfogta. Én nem.

    KI_quadozas1KI_quadozas2Viszonylag korán értünk vissza a kempingbe. Hurrá. Nincs hisztis kínai gyerek. De várjunk csak. Mi ez az üvöltözés ott a sarokban. ÁÁÁááááááááá. Ez nem lehet igaz! Egy újabb ferde szemű család. Csak ez egy nagy család. Majdnem egy egész falu. Kibérelték azt a sarkot és felvertek 4-5 óriási sátrat. Középen valami takaróféleség kiterítve, azon kupacban a cuccok. Volt köztük 5-6 darab rizsfőző, már ebből lehetett gyanítani, hogy nem egy 3 tagú család jött. Ők is úgy gondolták, hogy a kemping az övék. Leszartak mindenkit. A természet csendjét is. Pedig az erdő közepén lévő kempingnek párja nincs! Ezek úgy beszélgettek, hogy 50 méterről üvöltöztek egymásnak. Vagy a kempingkonyhából kiabáltak vissza a sátraknál ülőkhöz vagy a vécéktől. Értetlenül álltunk a dolog felett. Nem kis kempingező múlttal rendelkezünk, de ilyen tapló társasággal még nem találkoztunk. És akkor ne legyen rasszista az ember, ugye? Zajosak, igénytelenek, képtelenek beilleszkedni a civilizációba. A vécé-zuhanyzó ordenáré módon nézett ki utánuk. Leszarták, hogy zuhanyzás után illik a felmosóval felmosni a behordott sarat. A mosdók tele voltak a hosszú fekete hajszálaikkal. Sáskajárás! Ja, és nem igazán tudtam mire vélni, hogy a vécében halomba állt a morzsa a kagyló körül. Valaki úgy trónolt, hogy közben kajált? Jújjjjj. Na, ezeknek is többször kellett kikiabálni este és reggel, hogy vegyék észre magukat, de lepergett. Amúgy hihetetlen sok kínai volt a szigeten. Ez kicsit elszomorító. Az újságokban is csak az olvasható, hogy sorra vásárolják fel az ingatlanokat a kínai befektetők. Jön a sárga veszedelem… Fusson ki merre lát!

    Negyedik nap. Vasárnap. Penneshaw-ban, ahol a komp kiköt minden hónap első vasárnapján piac van. Ilyenkor elég sokan jönnek le Adelaide-ből. A kocsikat a túlparton hagyják és kedvezményes kompjeggyel gyalogosan átjönnek a piacra. Reggel a piacon kezdtünk. Tényleg nagyon sok ember volt, de a piac maga nem nagy durranás. Amolyan vidéki zsibvásár. Kicsit meglepődtünk, mikor összefutottunk a nagyfőnökünkkel és a feleségével. Mondta, hogy ők rendszeresen le szoktak járni ide. Pár percet beszélgettünk velük, aztán továbbálltunk, mert szoros menetrendünk volt ma is. Ha már úgyis átautóztunk a nyugati szegletből a keleti részre, akkor igyekszünk megnézni mindent ezen a részen. Három tengerpartot szemeltünk ki: Baudin, Emu és Stokes. Mindhárom nagyon szép volt. A Baudin egy viszonylag zárt, nagy öböl egyik felén terült el. Vize nyugodt volt. Az Emu part egy 4 km hosszú partszakasz, ahova autókkal is le lehet hajtani. Gyönyörű színe volt a víznek még úgy is, hogy felhős volt az idő. A Stokes öbölhöz mi a hátsó földúton mentünk, mert tudtuk, hogy útközben van egy érdekes hely. Ha az Emu öböltől megyünk a Stokes-hez, akkor az Old  Wisanger School után olyan 7-10 km múlva balra a domboldalon láthatunk egy “sufnituning” várat. Egy idős bácsi, George építette a háza köré. Folyamatosan bővíti. Több mint 40 000 izzót is felszerelt rá. Ha este járunk arra, csöngessünk be és ő minden becsengetőnek felkapcsolja a villanyt. Biztos nagyon szép lehet este. Mi napközben értünk oda, így csak körbesétáltunk a vár publikus részeiben. Az alkotó épp lejött, így alkalmunk volt vele beszélgetni. Hobbiból csinálja, hogy ne unatkozzon nyugdíjas évei alatt. Sajnos nem tudja hivatalosan meghírdetni, mint turistalátványosság, mert nem felel meg a balesetvédelmi előírásoknak. Így szájhagyomány útján terjed. Donációt elfogad. Bedobtunk neki a kasszába 10 dollárt.

    Bolondvár

    Bolondvár

    Akik ellátogatnak a Stokes öbölhöz, ne forduljanak vissza azonnal a parkolóból, hogy micsoda undorító kis tengerpart… mi a szép ebben… Mert a szépség el van rejtve! Ha szembe állunk a vízzel, akkor a parkolótól jobbra a sziklafalon van egy kis barna tábla nyíllal: Beach —> Ne féljünk bemenni a sziklák közé. Nem más történt itt valamikor a múltban, mint az, hogy leomlott a sziklafal. Hatalmas, ház nagyságú tömbök szakadtak le. A sziklák alatt egy természetes labirintus alakult ki, ami kanyarogva elvezet a földi paradicsomba. Teljesen biztonságos, ne aggódjunk! A labirintus végén egy csodálatos tengerpart bújt el. Semmiképp ne hagyja ki senki!

    A rejtett ösvény

    A rejtett ösvény

    Tá-dááá!

    Tá-dááá!

    Stokes Bay

    Stokes Bay

    Igencsak esteledett és innen a kemping még 85 km-re van, úgyhogy gyors búcsút intettünk a rejtett paradicsomnak. Eddig tartott a jó idő. Vasárnap éjszaka vihar tombolt. Az esőt dézsából öntötték. A nagy fák felfogták a szelet, semmit nem éreztünk belőle, csak hallottuk, ahogy a tetejüket cibálja. Kis földi sátrunk megadta magát. A nyolc év alatt nagyon sok mindent kibírt. Mount Gambier-ben hősiessen álta az orkán erejű szelet, igaz egész éjszaka tartottuk belülről a csöveket, hogy ne nyomja ránk a szél. De vasárnap éjszaka feladta a harcot. A varratoknál lévő nejlon réteg elévült és mint egy nyitva maradt csap engedte be az esőt. Fél éjfélkor riadtunk fel, hogy itt nincs valami rendben. Közben a Húsvéti nyuszi odatojt valamit a sátor külső részébe, amit nagyon gyorsan össze kellett szedni, hogy ne ázzon szét. Szerencsére az alvó rész száraz maradt, de a külső részből mindent be kellett cuccolni a belsőbe. Majd használt ruhákat, törölközőket, kocsi rongyokat raktunk minden varrathoz, hogy az szívja fel a befolyó vizet és ne álljon meg egy nagy tócsában a víz, mert akkor félő, hogy az alvó rész is átázik. A tetőről lecsöpögő víz alá edényeket tettünk. A katasztrófa után épp, hogy visszaaludtunk, mikor sikítozásra, veszekedésre ébredtünk. Mi a franc van? Füleltünk. A szél süvített, az eső szinte vízszintesen szakadt. Kint korom sötét volt. Aztán hallottuk, hogy a kabinok felől egy kínai (mily meglepő) férfi, kínaiul veszekedett egy nővel. A nő sikítozott, aztán a sötétben hallottuk, hogy valaki szalad errefelé, talán a konyhába, vagy a mosdókhoz. Majd újabb szaladgálások. Aztán síri csend. Be voltunk tojva rendesen. Első körben segíteni akartunk, aztán győzőtt a józan ész. Kínaiak? Talán kínai maffia? Jobb nem beleavatkozni. Mi van ha elkezdenek lövöldözni. Még egy darabig a lélegzetünket is visszafolytottuk, aztán mivel nem történt semmi megpróbáltunk visszaaludni.

    Ötödik nap. A reggel a romok eltakarításával telt. Rongyok kicsavarása, helyzetfelmérés, vihar megvitatása a kempingtársakkal. Jobbra a második sátorszomszédunk egy idős házaspár volt. Látszott, hogy megrögzött kempingezők. Sorra kérdezték, hogy ki hogyan vészelte át a vihart, nem áztunk-e be, nincs-e szükségünk valamire . Mondtuk neki, hogy de bizony beáztunk, de szerencsére az alvó rész szárazon maradt. Ők mesélték, hogy a sarokban az a zajos társaság, akik amúgy vietnámiak voltak eljöttek úgy, hogy otthon maradt az összes sátorcövek egy táskában. A két öreg adott nekik cövekeket. Gondolom nekünk is adtak volna száraz takarókat, ha rászorultunk volna. Jó fél órát diskuráltunk. Ők Queensland-ben élnek és cukornádat termesztenek. Rengeteg helyen jártak már Ausztráliában és sok hasznos tanáccsal láttak el.

    A haldokló sátrunk pelust kapott.

    A haldokló sátrunk pelust kapott.

    Az időjárás úgy nézett ki, hogy egyik percről a másikra beborult és szakadt az eső. Majd kék ég és napsütés. Ez váltogatta egymást minden fél órában egész nap. Ennek tetejébe hideg volt és fújt a szél. Még szerencse, hogy betettem a téli sapkákat és a kesztyűt. Mi legyen? Hát hosszabb túrázás kilőve. A fóka öbölben kezdtünk. Egy védett öböl, ahol az ausztrál oroszlánfókák pihenik ki a 2-3 napig is eltartó élelemszerzés fáradalmait. Táblákon hívják fel a turisták figyelmét, hogy ne ciccegjünk, kiabáljunk az állatoknak, mert ők aludni járnak ide. Két lehetőség közül lehet választani. Vagy egy kiépített sétányon sétálunk le az öbölbe és onnan nézzük a fókákat, vagy vezetett túra keretében levisznek minket a homokos partra, ahol viszonylag közel engednek a fókákhoz. Az előbbi 15 dollár/fő, az utóbbi 32 (!) dollár/fő. Mi az első verzióra fizettünk be és nagy szerencsénk volt, mert az egyik fóka nagyon aktív volt. Még pózolt is. Láttunk anyafókát is a kölykével, úgyhogy nem éreztük azt, hogy fölöslegesen dobtunk volna ki 30 dollárt.

    Háttérben a fóka öböl

    Háttérben a fóka öböl

    Seal Bay (fóka öböl)

    Seal Bay (fóka öböl)

    Kenguru-szigeti utunk előtt pár héttel Bobék nálunk vendégeskedtek és ő mondta, hogy a ragadozó madár bemutatót  ne hagyjuk ki (http://www.kangarooislandbirdsofprey.com.au/), mert nagyon érdekes. Milyen igaza volt! A fókák után odamentünk és pont elcsíptük az aznapi utolsó bemutatót. A show 18 dollár/fő és nagyon jó volt. Hat különböző ragadozó madarat mutattak be, de nem úgy, mintha idomított cirkuszi lovak lennének. Megi (Maggi) a szarka (Magpie) kezdte. Őt ismertük. Ők az UFO-k, legalábbis mi így neveztük el őket. Ijesztőek, mikor 5-en, 6-an áldogálnak a fa alatt és gurgulázó hangon társalognak. Tisztára olyanok, mintha az űrlények beszélgetnének egymással. Sokszor csennek el dolgokat az emberektől. Költési időszakban meg szokták támadni az arra sétáló embereket. A shown Megi felszedte az eldobott szemetet és beledobta a kukába.

    óramutató járásával egyezően: Megi a szarka, Kájli a sólyom, Kaszper a gyöngybagoly, Vali a békaszájú bagolyfecske

    óramutató járásával egyezően: Megi a szarka, Kájli a sólyom, Kaszper a gyöngybagoly, Vali a békaszájú bagolyfecske

    Második “játékos” nagyon jól álcázta magát. MadarászGizi kérdezte a közönségtől, hogy hol lehet a következő szereplő. Alig vettük észre. Egy kiszáradt fatörzsön csücsült és teljesen beleolvadt a környezetbe. Ő volt Vali (Wally) a békaszájú bagolyfecske (Tawny Frogmouth), akit sokszor összetévesztenek a baglyokkal. A szája, akarom mondani a csőre kitátva óóóóriási és ahogy valami közelít a csőre felé kitátja. Érzékelő “szőrök” vannak rajta és ahogy valami megérinti a szőrt, ő kitátja a hatalmas száját, hátha valami ehető pottyan bele. Nagyon aranyos volt, ahogy ott gubbasztott a pelyhes tollazatával. Meg lehetett simogatni. Azt mondták, hogy ha egy madarat simogatunk meg, akkor a kezünk külső felületével simogassuk, hogy az ujjainkról ne hordjunk fel olajat, zsírt a tollára.

    Vali a békaszájú bagolyfecske

    Vali a békaszájú bagolyfecske

    Harmadik szárnyas fejvadászunk Kaszper (Casper) a gyöngybagoly (Eastern Barn Owl) volt. Arra kért a madarász csaj mindenkit, hogy hangosan kiabáljuk a nevét: Kaaaaszpeeeer! Mert, hogy a bemutatómező másik végében lévő odvas fa odujában alszik. Valószínűleg nem voltunk elég hangosak, mert Kaszper a füle botját se mozdította. Még kétszer-háromszor üvöltöttünk neki, de semmi. Az egyik madarász odasétált és bekopogott a fa törzsén. Hupsz. Kaszper egy szempillantás alatt kipattant az oduból (gondolom tudta, hogy show van és hogy ilyenkor jutalomfalatokat kap) és szélsebesen iderepült. Gizi megkérte a hallgatóságot, hogy az aki nem szeretné, hogy a combjára szálljon Kaszper, az tegye keresztbe a lábát. Ezután Kaszper mindenkinek a térdére odaült és lehett fényképezkedni. A gyerekek imádták. Mi is. A gyöngybaglyok képesek 40 egeret megenni egy éjszaka alatt. Azt mondta Gizi, hogy akkor most ő odaadja Kaszper csemegéjét, de állítsuk be a fényképezőket, mert nagyon gyorsan fog történni minden. Így is lett. Míg a jutalom húscafatokon Kaszper csak nyammogott és szaggatta a csőrével, addig a desszertre kapott egeret a másodperc töredéke alatt nyelte le, úgy hogy csak az egér farka lógott ki a csőréből. Vicces látvány volt.

    Kaszper a gyöngybagoly, aki egy pillanat alatt lenyeli az egeret

    Kaszper a gyöngybagoly, aki egy pillanat alatt lenyeli az egeret

    Kaszper

    Kaszper a gyöngybagoly

    Negyedik ragadozó Búú (Boo) a bagoly (Southern Boobook) volt. Őt csak a gyerekek simogathatták meg, gondolom keztünk kifutni az időből. Ötödikként Kájli (Kyle) a kis sólyom (Hobby Falcon) mutatkozott be. Nagyon gyors madár volt. Mint egy puskagolyó, úgy suhant el felettünk. Gizi egy hosszú madzagra erősítette a csalit, pörgette a levegőben, Kájli egyszercsak villámként lecsapott és nem vétette el, elkapta a húscafatot.

    Utolsóként Dzseddát (Jedda) az ékfarkú sast, remélem jól magyarosítottam… (Wedge Tailed Eagle) mutatták be. Óriási nagy madár. Szárnyának fesztávolsága 2 méter. Súlya 2-5 kiló lehet. Hétszer jobb a szeme az emberi szemnél. A nyulat 2 km-es magasságból kiszúrja. Vele külön pénzért lehetett fotózkodni úgy, hogy te tartod. Mi kihagytuk ezt a bohóckodást. Amúgy minden madár sérülten, vagy árván került ide. Az itt dolgozók ápolják, nevelik őket. Nagyon-nagyon jó volt ez a madárbemutató.

    Dzsedda

    Dzsedda az ékfarkú sas

    Az idő nem javult, ezért kocsival megnéztünk egy-két újabb öblöt: d’Estrees, Pennington (szörfözésre alkalmas) és American River. Aztán a nap zárásaként felautóztunk Kingscote városába, hogy megnézzük a pelikán etetést. Előtte begurultunk tankolni, ahol a kutasGizi borzongva mondta, hogy ma délután kettőkor 7 fok volt a hőmérséklet. Brrrr. Akkor ezért fázom. A pelikán etetés minden nap délután 5 órakor van a mólónál. Vicces volt, mert egy órával korábban értünk oda és a pelikánok már ott sorakoztak. Az eső elkezdett esni és a bámészkodó társaság beszorult egy kis féltető alá. EtetősJózsi is megérkezett és míg vártuk, hogy elálljon az eső, kicsit beszélt a pelikánokról. Majd a társaság kivonult a “tribünre”, Józsi lecipelt egy láda halnyesedéket. Először a sirályoknak dobott 1-2 falatot, az egyik sirály rácsücsült kalapjára, majd marokszámra szórta a cuccost a pelikánoknak. Azok meg majd meg vesztek, úgy próbáltak minél több falatot bekebelezni. Öt perc alatt elpusztítottak mindent. A show végén Józsi jelképes összeget kért a bámészkodóktól. Felnőttek 5 dollárt, gyerekek 3-at dobtak a dobozába. Zárásképp megvacsoráztunk a sarki étteremben és a közel 100 km-es visszautat korom sötétben, szinte lépésben haladva tettük meg a kempingig, mert vízszintesen szakadt az eső és a látótávolság a nullával volt egyenlő.

    Először a sirályok kaptak enni

    Először a sirályok kaptak enni

    Aztán a bélpoklosok

    Aztán a bélpoklosok

    Pennington Bay

    Pennington Bay

    Míly meglepő. Újabb lakók érkeztek a kempingbe. Ez nem a mi nyugodt 6 napunk. Így kifogni a sok taplót?! Kezdtünk azon gondolkodni, hogy lehet, hogy velünk van a baj… Most három lakóautó vert tábort mindjárt mögöttünk, szépen egymás mellett. Nem kisgyerekesek és nem ferdeszeműek voltak. Ausztrálok. De a nagyon zajos fajtából. Szerintem rajtuk kívűl mindenki tudja a kempingek íratlan szabályát, hogy este 10 és reggel 6 között amolyan kussolás van. Mert hát civilizáltak vagyunk, más is tartózkodik itt rajtunk kívűl és nem mi szartuk a spanyol viaszt. Amúgy egyre több kempingben láttuk kiakasztva ezt az este 10 és reggel 6 közötti “figyeljünkodaegymásragyerekekésnehangoskodjuknzavarvaezzelapihennivágyókempingtársainkat” figyelmeztetést. De úgy látszik ez nem mindenkinek jön le. Két éjszakát voltak és üvöltözve, vihogva, nyerítve mesélték a hülye sztorijaikat egymásnak. Több gyerekes család is sátrazott körülöttünk, akik este 11-kor kúltúráltan odamentek és egy körülírt seggnyalós mondattal megkérték, hogy ha esetleg kicsit halkabban tudnák folytatni ezt a tevékenységet, akkor azt megköszönnék, mert a gyerekek nem tudnak aludni. Egyiküknél egy karonülő és egy kétéves gyerkőc volt, a másik sátorban egy 7 év körüli kislány. Mint a falra hányt borsó. Semmi. Na, 11 után nálunk is elszakadt a cérna és Papi egy cirkalmasat kiüvöltött a sátorból magyarul. Ekkor elkezdtek morgolódni, hogy na gyerünk menjünk, mert ezeknek az embereknek ez nem tetszik, bla-bla és csapkodva elkezdtek összepakolni. Mondanom se kell, hogy nem 5 perc alatt pakoltak össze. Ilyenkor értetlenül állunk a dolgok felett és úgy érezzük, hogy rossz bolygóra dobott le minket az ufo és jó lenne ha már visszajönnének és felvennének, mert… irgumburgum!

    Hatodik nap. Cseppet jobb az idő. Most már nem esik olyan sokat. Többet süt a Nap, mint esik. Ez jó. Akkor tudunk gyalogtúrázni. Van a szigeten egy vízesés, ami kb 5 km-es körtúrával megnézhető. Nekivágtunk, de csalódás volt, mert a rengeteg eső ellenére is csontszáraz volt. A “víznemesés” után nekivágtunk a sziget északi öbleinek a felfedezésére. Húúú, a Western River öböl. Háát az valami csodálatos volt. Aztán következett a Snelling Beach, amire szép kilátás nyílt a dombon kanyargó földútról. A harmadik öböl felejtős (King George Beach), egyáltalán nem volt szép. A nap utolsó attrakciója a Koala sétány volt. Van egy hely, ahol 6 dollár befizetése után koalákat lehet látni az eukaliptusz erdőben. A gyengébbek kedvéért pénztárosGizi elmagyarázta, hogy jelenleg 38 koala található az erdőben. Ha egy kis narancssárga zászló van letűzve a fa alá, akkor azon a fán tuti van koala. Gondolom egy párat megjelöltek, nehogy valaki reklamáljon, hogy fizetett, de nem látott egyet sem. Az eukaliptusz fák nagyon magasak és a koalák valamiért a tetejükön szeretnek csücsülni, ezért elég nehéz észrevenni őket. Ha viszont rózsaszín szalagot találunk ez azt jelenti, hogy ott anyakoala van a kicsinyével. Mi rendesen bejártuk az erdőt. A 38 koalából 14-et számoltunk össze. Sajnos a rózsaszín szalagot/okat nem találtuk meg. De nem keseredtünk el, mert a kempingünkben is laktak vadon élő koalák. Szürkületkor jöttek és óvatosan a sátrak között sétáltak át az egyik fáról a másikra. Az egyiket még követtük is. Mikor megneszelte elkezdett futni. Nem is tudtuk, hogy ilyen gyorsan tudnak szaladni.

    Western River Cove

    Western River Cove

    Snelling Beach

    Snelling Beach

    A koala-sétány "mackói"

    A koala-sétány “mackói”

    Kempingünk lakója. Követtük. Kiváncsiak voltunk, hogy merre tart.

    Kempingünk lakója. Követtük. Kiváncsiak voltunk, hogy merre tart.

    Felszaladt egy fára a társához

    Felszaladt egy fára a társához.

    Hetedik nap. Utolsó napunk a szigeten. Nem kapkodtunk a felkeléssel. Kompunk délután fél ötkor indul csak. A sátor összepakolása olyan volt, mint gazdagéknál a mosogatás: koszos edény ment a kukába. Levágtuk a használható köteleket, műanyag csattokat a tönkrement külső borításról, majd belegyűrtük egy kukászacsiba és ott helyben ki is dobtuk a kukába. A még tökéletes alvórészt azért megmentettük, jó lesz majd a tengerparton nyáron. Ilyen gyorsan még sosem cuccoltunk össze. Mondjuk nem lett volna egyszerű a sáros, vizes sátrat összehajtogatni. Ilyenkor jut eszünkbe a tetősátor, hogy mekkora egy találmány, hogy nem lent a földön áll a koszban, hanem fent magasan. Útközben megnéztük a sziget keleti csücskében álló Cape Willoughby világítótornyot, mert amúgy is útba esett. A fizetett (15 dollár/fő) túrára mentünk, mert ennél az egynél fel lehet menni a 25 méter magas toronyba és körbe lehet sétálni az erkélyén. A kilátásért mindent. TúravezetőGizi mondta, hogy milyen gyönyörű napunk van ma. Hétágra sütött a Nap. Azon a viharos vasárnapi éjszakán a sziget ezen pontján 100 km/órás szél fújt és jégeső esett. Mutatta a jég nyomait a talajon. A túra érdekes volt. Sok hasznos információt mondott. Láttuk az eredeti nagy üveg “lámpást”, ami annó világított. Olyan nagy volt, hogy be tudtunk bújni a közepébe, súlya 4318 kg. Ráadásul ezt forgatni is kellett. Készítettek egy nagy tartályt. Azt feltöltötték 80 liter higannyal (a higany 13,6-szor nehezebb, mint a víz) és erre ültették rá a “lámpást”, ami 25 cm mélyre süppedt a higanyfürdőben, így könnyebb volt forgatni. Ennél és a Cape Borda-i világítótoronynál lévő régi kőházakat ki lehet bérelni, azoknak akik nem szeretnek sátrazni, vagy nem akarnak a hotelben sok más turistával osztozkodni. Távol vannak mindentől, nyugodtan lehet pihenni.

    A komp indulása előtt megebédeltünk. Felszálltunk a kompra, ami annyira tele volt, hogy az utolsó két autónak keresztben kellett állnia és épp hogy fel tudták csukni a rámpát. Este fél nyolcra szerencsésen haza is értük. Képek itt, vagy jobb oldalon klikk a gombra. Kicsit sokára íródott meg ez az egy hét. Akarom mondani a bejegyzést viszonylag gyorsan bepötyögtem, de a 7 nap alatt 1600 képet csináltunk. Kész őrület! Emlékszem mikor még filmes gépünk volt, akkor egy 24-es és két 36-os tekerccsel mentünk el két hétre. Most meg belefulladunk a képekbe. De mikor olyan sok látnivaló volt…!

    Búcsú a szigettől...

    Búcsú a szigettől…

    Kata


  8. A kontinens legdélebbi pontja

    február 8, 2015 by kata_papi

    fejlec

    Mint minden évben, idén is nagyon vártuk a szokásos karácsony-szilveszter közötti leállást. Cégünknél ez mindig kérdéses. Sosem tudjuk biztosan, hogy megáll-e az élet, vagy sem. Minden a megrendelőktől függ, ezért nem tudunk befoglalni semmi komolyabb utat. Általában nekünk mindig képlékenyek az ünnepek. A családhiány és persze a nyári 40 fokok miatt valahogy nincs karácsonyi hangulatunk. Soha nem is lesz. De erről már biztos írtunk. Így ha tehetjük egy ad-hoc sátorozással szoktuk múlatni az időt, mert egy irinyó-pirinyó sátorhely úgyis akad valahol, ha nem, akkor marad a vadkemping.

    Az idei ünnepekre is háromféle variáció kreálódott. Egy: nem megyünk sehova, mert dolgozni kell. Kettő: 4 szabadnappal 11 napos utat tudunk csinálni. Három: 7 szabadnappal 16 napos komoly túra alakítható ki. Célállomás a Wilsons Promontory Nemzeti Park, vagy ahogy az ozzik hívják: a “Prom” volt. Már tavaly is ide készültünk, de akkor a munka közbeszólt. Idén is rezgett a léc. A cég elnyert két nagy munkát, amit mindkét megrendelő január végi teljesítéssel kért. Ki is tört a pánik a cégben, hogy ezt akkor most hogyis fogjuk megcsinálni, de végül rengeteg dolog közbeszólt. A megrendelő nem tudta időben átadni a földi illesztőpontokat. Elromlott az egyik kameránk így késve repültük le a területet, a kisrepülő is szarakodott, stb… Ebből adódóan majd február-márciusban fogunk belefulladni a munkába. Nézzük a pozitív oldalát: lehet plusz órákat gyűjteni a következő kirándulásra.

    A variációk közül a kettest tudtuk megjátszani, így végre valahára sikerül majd bővítenünk a “legek” listáját és el fogunk jutni Ausztrália legdélebbi pontjára. Elkezdtem tervezni az utat. Váltottam egy-két emailt Krisszel, aki már járt a parkban és sok jó tanáccsal látott el. Kiderült, hogy a Prom annyira felkapott hely, hogy ha a főszezonra (karácsony-január) nem foglalunk szállást még júniusban, akkor a parkban lévő 500 férőhelyes (ez egy kisebb falu!) kempingbe esélyünk sincs bejutni. Akik szeretnének a nemzeti park szívében karácsonyozni, azoknak online kell leadniuk a jelentkezésüket júniusig. Bekerülnek egy nagy “üstbe” és mint a lottósorsolás kihúzzák azt az 500 nyertest, akik sátrat verhetnek ott. Aki időközben meggondolja magát és sorsolás után mégis törölteti a foglalását, annak büntit kell fizetnie. Illetve van egy minimum, hogy mennyi éjszakát lehet befoglalni. Nem lehet csak egy napra sátrat verni, mert aki egy hétre menne, attól elveszi a helyet. Farkastörvények vannak Viktória államban. :)) Mi meg honnan tudhattuk májusban, hogy a karácsonyunk szabad lesz??!! Sehonnan. Esélyünk se volt befoglalni. Így kicsit bizonytalanul december elején elkezdtem hívogatni a parkhoz közel eső települések, halászfaluk kempingjeit és bátortalanul kérdeztem meg, hogy esetleg van-e még helyük karácsonyra. Hát persze, hogy mind tele volt. Aztán Foster városka kempingje mondta, hogy van hely. Gyorsan be is foglaltam 6 éjszakára. A teljes összeg felét kérték előlegben, ami azt jelentette, ha nem megyünk, bukjuk az előleget, hacsak nincs valami tuti jó alibink. Mondjuk az Armageddon, igaz Csabi?

    Szóval kicsit félve, de befoglaltam a szállást. Aztán december 19-én befutott a két nagy munka és úgy nézett ki, hogy bukóba megy a 120 dollár előleg… Átgondoltuk: ha olyan sok a munka és tudunk csinálni egy csomó plusz órát, akkor szemet hunyunk a 120 dollár felett. De a dolgok jóra fordultak.

    December 25-én korán reggel indultunk. Kihalt volt a város, hisz 25-26 munkaszüneti nap, mindenki otthon karácsonyozott. Alig láttunk embereket, autósokat. A városból kivezető gyorsforgalmi úton is csak 1-2 autó jött szembe, kifele szinte senki. Nem akartuk egyhuzambam lenyomni az Adelaide-Foster szakaszt, ami kb 10 órányi vezetésre van (900 km). Utálunk sátrat verni sötétben. Ráadásul az unalmas autópályás szakaszokat is utáljuk, ha tehetjük inkább mellékutakon gyönyörködünk a táj szépségében. Ezért úgy terveztük meg az utat, hogy fent északabbra kerültük ki Melbournet és Alexandra városában szálltunk meg egy motelben. Majd onnan egy véletlen balra fordulásnak köszönhetően keresztül hajtottunk a Yarra Ranges Nemzeti Parkon. Ez nagyon-nagyon jó eltévedés volt. Erről bővebben később. December 26-án délután érkeztünk Foster városka kempingjébe, ahol 6 napot töltöttünk. Ez volt a bázis. Innen indultunk a szélrózsa minden irányába. Tudtuk, hogy január a főszezonok főszezonja a Great Ocean Road-on, de szerettük volna újra látni az Apostolokat és ha már ott vagyunk, akkor a kék-tó kötelező megálló ilyenkor. Szóval a visszautat a parton végig a híres GOR-on terveztük, Mount Gambier érintésével. Igen ám, de ilyenkor a part menti városok kempingjeiben, moteljeiben, hoteljeiben egy tűt sem lehet leejteni, így kénytelenek voltunk megszállni az Apostoloktól 60 km-re beljebb a szárazföldön. Ismét egy motelos éjszaka, most Terang faluban, és január másodikán már robogtunk is haza Adelaidebe.

    A kék útvonalon az odaút, a világoszöld a visszaút

    A kék útvonalon az odaút, a világoszöld a visszaút

    Az út Alexandráig eseménytelen volt. Kicsit csalódottak is voltunk, mert pár évvel ezelőtt, mikor szintén karácsony tájékán mentünk a Grampiensbe, akkor elég sok vicces télapós dolgokat láttunk. A helyiek díszítették fel a kocsibehajtókat. Jókat derűltünk rajtuk. Idén viszont egyet sem láttunk. A hazafele út viszont kárpótólt minket, rengeteg Télapóba botlottunk.

    A sokoldalú "Sánta Kalóz" (DZoli után szabadon...)

    A sokoldalú “Sánta Kalóz” (DZoli után szabadon…)

    SantaKaloz2Este 6-ra meg is érkeztünk a motelba, pontosan 780 km-re van Adelaidetől. Munkaszüneti nap révén minden zárva volt, így jobbhíján a megmaradt szendvicseinket toltuk be vacsira. Szívesebben ettünk volna valami főtt ételt, de nem volt kedvünk kotyvasztani a motelszobában. A motel nagyon igényes volt, nagy medencével, de nem volt olyan meleg, hogy csobbanjunk. Láttuk, hogy szolgálnak fel reggelit és az ára sem volt vészes. Úgy döntöttük, hogy miért is ne rendeljünk holnapra. Tudni kell, hogy az ozzik többségénél (még a meglett, nagy, erős firfiaknál is) a reggeli vagy zabkása, vagy müzli tejjel, vagy két szelet pirítós vegemite-al (ejtsd: vedzsemájttal). Ráadásul a VAGY az VAGY, nem ÉS, azaz vagy ez vagy az! Nem is értjük, hogy bírják ki ebédig, vagy hogyan tudják így a talicskát tolni… valszeg nem ők tolják, de ezzel a mennyiséggel nem lehet messzire ellátni sem. Mi meg még mindig a jó magyar szokást követjük. Bazi nagy, kiadós reggeli. Úgyhogy rendeltünk egy NAGY reggelit Papinak, egy kicsit kisebbet nekem és a sok sós kaja lefojtására még 2-2 szelet pirítóst lekvárral, mézzel. Az ürge kétszer kérdezett vissza, hogy ezt kettőnknek? Merthogy a bacon+2 tükörtojás+kolbász NAGY reggelihez is jár két pirítós. Mi meg mondtuk, hogy a 2-2 plusz piritós nálunk amolyan desszert és igen kérjük. A reggelit urasan a szobába szervírozták. Nagyon finom volt. Nem nekünk kellett tökölni vele és utána elmosogatni, visszapakolni a konyhadobozokat Dömébe. Mind az utolsó morzsáig elpusztítottuk, kettőt szusszantunk és útra keltünk.

    utkozben2Dél-Ausztráliában kiszáradt, sárga tájakon autóztunk keresztül, de ahogy átléptünk Viktória államba a táj kezdett kizöldülni. A Yarra Ranges környékén már szinte őserdőkön haladtunk keresztül. Az útjelző táblák kihelyezésében volt 1-2 hiányosság, így történhetett meg az, hogy az egyik meredek, kanyargós hegyi úton a térkép szerinti főútvonalat táblázták ki, mint lekanyarodó út (a térkép nem így mutatta). Persze, hogy az akadálytalanul folytatódó kicsit balra kanyarodó úton gurultunk tovább, ami egyre szűkebb lett. Végül egy egysávos földúttá alakult át. Az eső is elkezdett esni. Az erdő olyan sűrű volt, hogy esti sötétség borult ránk. Fogalmunk se volt merre járunk. Bekapcsoltuk a GPS-t, de az se mutatott semmit. A táj viszont nagyon szép volt. Annyi megnyugtató volt a dologban, hogy a mára tervezett szakasz Alexandra-Foster nem egy nagy táv (230km-3 óra), bőven van időnk vargabetűket írni. És hát olyan még nem volt, hogy egy út ne vezetett volna valahova. Abban biztosak voltunk, hogy egyikünk sem látott olyan táblát az út elején, hogy “zsákutca”, ergo: visz valahova. Az eső rendületlenül szakadt, a talaj meleg volt, a pára szállt felfelé, amolyan ködöt képezve. Igazi horrorfilmes környezet volt kialakulóban.

    utkozben1Aztán egyszercsak valami gyorsan mozgó “tárgy” átfutott előttünk. Átért és el is tűnt a buja növényzetben. Fel se fogtuk, hogy mi volt az. Aztán kis idő múlva egy újabb ugyanolyan valami, de most már annyit be tudtunk azonosítani, hogy madárféleség. Innentől kezdve nagyon figyeltünk. Harmadszorra az út mellett láttunk egyet, Papinak sikerült lelassítania és még időben elkaptuk a szemünkkel. Igen, ez a Lyre bird, magyarul: lantfarkú madár. Ez az a madár, ami képes más madarak hangját utánozni. Például tud úgy, mint a Kokaburra, vagy képes az autók riasztóját, a fényképezőgép kattanását, vagy a láncfűrész hangját is utánozni. Hihetetlen, de mégis igaz. Itt egy link, amin meg lehet hallgatni:

    https://www.youtube.com/watch?v=VjE0Kdfos4Y

    Láttunk egy negyedik átfutó lantfarkú madarat is, de sajnos egyiket sem sikerült lencsevégre kapnunk. De ha sikerül is kattintanom, akkor se látszott volna sok belőle, mert gyorsan szaladt és eléggé rosszak voltak a külső körülmények: eső, köd, szürkület, retkes szélvédő, mozgó autó… Így csak az agyunkba beívódott kép maradt meg. Útközben senkivel sem találkoztunk, ez is azt bizonyítja, hogy nem felkapott út ez. Viszont szép! Ha legközelebb jövünk, ide, akkor szeretnénk újra rátévedni erre az útra. Ezek után biztos lesz majd egy Yarra Ranges Nemzeti Parkos kirándulásunk is.

    Végül kiértünk és egy kisebb kerülővel újra a tervezett szakaszon haladtunk és hamarosan meg is érkeztünk a kempingbe. A kemping kicsi, de szép. A mosogatásra kialakított egy darab mosogatót viszont keveslem, mindig sorban állás volt.  A fürdő-WC blokk is lehetne nagyobb, mert kicsit kevésnek tartom a 4 zuhanyzót és a 4 WC-t ennyi csajra, de a sátorhelyek gyönyörű füvesek. Nincs annál rosszabb, mikor egy poros, kavicsos helyen kell sátrat verni. Másnap ki is derült, hogy a Prom-ban lévő 500 férőhelyes kemping ilyen. Szerencsésnek tartottuk magunkat, hogy nem a Prom-ban kempingeztünk. A Prom kemping hátrányai: nagyon nagy területen van, por, zsúfoltság. Előnyei: a Nemzeti Park szívében van és szerintünk családosoknak kiváló, kőhajításnyira van a Tidal folyó, de erről majd később írok.

    A fosteri kemping személyzete nagyon barátságos, a mellékhelyiség tiszta, csak az emberek nem tudnak rá vigyázni. Takarítás után 5 perccel találkoztam dolgokkal a budiban (nem egyszer, nem kétszer), amit nehezen tudok levenni agyra. Nem először botlok ilyenekbe és tudom, hogy nem a külföldi turisták csinálják ezt, hanem az ozzik. Lehet, hogy ez egy itteni szokás, amit nekünk még meg kell szokni… 🙁

    Birodalmunk a fosteri kempingben

    Birodalmunk a fosteri kempingben

    Felvertük a sátrat, kipakoltuk Döméből a kajás dobozokat, vacsiztunk, majd eltettük magunkat. Másnap elvezettünk a nemzeti parkba. Először is lemértük, hogy milyen messze van a park és a kemping. Pontosan egy órányi vezetés. Tehát napi 2  óra kell majd az oda-vissza útra. Erre azért volt szükség, hogy meg tudjuk tervezni a túrákat. De aztán ember tervez…. Isten végez…azaz az időjárás végez. Teljesen mindegy volt mit terveztünk, már az első nap nem az történt.

    Pár szó a parkról. Melbournetől 157 km-re van, ezért a Melbourniek körében nagyon felkapott hely, olyan lehet nekik, mint nekünk Adelaideieknek a Yorke-félsziget. Amúgy az egyik legnépszerűbb park Ausztráliában és szinte az egyik legérintetlenebb. Az állatvilág egészen hihetetlen: kokaburrák, rosella papagájok, wombatok, wallabyk, echidnák (hangyász sün), kenguruk, emuk, kígyók. Él itt egy ritka papagáj faj is az Eastern Ground Parrot (Pezoporus wallicus wallicus). Ha valaki lát egyet, akkor kérik, hogy jelentse hol, mikor látta vagy esetleg hallotta a hangját. Mi sajnos nem láttunk egyet sem, pedig nagyon figyeltünk.

    A felső képen jól elbújt, mi? Nem csoda ha nehéz észrevenni...

    A felső képen jól elbújt, mi? Nem csoda ha nehéz észrevenni…

    Egy darab aszfaltozott út megy be a parkba a Tidal River nevű helyig, ahol a kemping is van (30 km-re a park bejáratától). Erről az aszfalt útról vannak jobbra-balra kisebb kitérők, amik rövid, pár kilóméteres sétával elérhetőek. A többi látnivalóhoz komolyabb túra szükségeltetik. A túraútvonalak hossza együttesen több mint 80 km. Vannak egynapos túrák, de vannak olyan körtúrák is, amik 1-2 vagy 3-4-5 naposak. Autóval nem lehet ezekre a helyekre eljutni. Még terepjáróval sem! Két részre különülnek el a túraútvonalak: Déli-körtúra, Északi-körtúra. A Déli részen vannak pottyantós budik, de a budikhoz nincs WC papír. Mikor befoglaljuk ezeket a túrákat a látogatóközpontban Gizi külön felhívja a figyelmet arra, hogy legyen nálunk budipapír. Az Északi részen már pottyantós budik sincseket. Itt az a szabály, hogy a táborhelytől és a vízfolyásoktól legalább 100 méterre ajánlott a “dolgot” elvégezni egy legalább 15 cm mély gödörbe, majd a budipapírral együtt be kell temetni. Ez van. Éljen a természet!

    Nagy hátizsák, kis sátor, polifóm, hálózsák, WC papír (!), több napi kaja, ivóvíz, 4 évszaknak megfelelő ruha és indulhat a menet. Fürdési lehetőség nincs nagyon. Az 1-2 éjszakás vadkempingekben nincs semmi, ha szerencsénk van akkor van egy nagy esővízgyűjtő tartály, amiből utántölthetünk a kulacsunkba, de szigorúan forralás után igyunk csak belőle! Vagy csinálhatjuk, azt, amit az a francia turista csinált, akivel összefutottunk a hosszú túránkon.

    Ezzel kapcsolatban cseppet le kell, hogy szóljam a látógató központ által kiadott térképeket. Főleg a hosszú túrára vonatkozókat. Nincs feltüntetve rajta, hogy hol vannak az esetleges vízlelő helyek. A mi hosszú túránkra vitt víz is épp, hogy elég volt. Az utolsó 5 kilóméterre (ami végig emelkedő volt) már csak fél liter maradt. Azt kortyolgattuk beosztósan. Pedig vittünk rendesen és mi csak egy nagyobb túrát tettünk. Képzeljük el azokat, akik 2-3-4 napig túráznak. Hány kiló vizet kell cipelniük a hátukon? Elképzelhetetlenül sokat. Na ez a francia srác épp előttünk haladt és minden egyes helyen letért az ösvényről, ahol úgy gondolta lehet valami ivóvíz. Aztán a Halfway Hut-nál beértük és mivel a mi túránk ugyanazon az úton haladt visszafele is, ezért már tudtuk, hogy hol van a víztartály. Mondtuk neki, hogy a kis kőház mögött van, eléggé eldugott helyen. Semmi tábla nem jelzi és a térkép sem. Szóltunk neki, hogy forralja fel. Mondta, hogy nem kell. Utána mentünk és megkérdeztük, hogy miért. Aztán mutatta, hogy kb 30 dollárért vett a gyógyszertárban víztisztító tablettát, ebből attól függően, hogy mennyire látja (?!)  piszkosnak a vizet, beledob egyet-kettőt és elvileg iható a víz. Hááát, lehet hogy működik, de mennyit is kell beleszórni pontosan? Főleg úgy, hogy ebben a tartályban kristálytiszta volt a víz. A korábbi vize a kulacsban (mutatta) koszos zöld színű volt, így azt mondta hogy ebbe a tisztába csak nagyon keveset tesz. Sok szerencsét! Amúgy meg mi van akkor, ha arra számítasz, hogy útközben feltöltesz majd vizet és csak egy napi adagot viszel magaddal és a tartályok meg üresek mert nem esett annyi eső??!! Kicsit lehetne jobban felkészült a látogatóközpont ebben a témában.

    A rózsaszín gyalogút visz le a Déli Ponthoz.

    A rózsaszín gyalogút visz le a Déli Ponthoz.

    Ugorjunk vissza a mi túráinkhoz, mert túlreagáltam ezt a vizes kérdést. Szombaton, miután lemértük, hogy egy óra a kemping és a látógató központ közti távolság megkérdeztük Gizit a hosszú túrákról. Célunk a legdélebbi pont volt. Tudtuk, hogy ez egy hosszabb “séta” lesz. Míg én a sorban álltam, Papi körbeszimatolt időjárás ügyben. Meg is találta a falon kifüggesztve. Mikor odajött épp sorra kerültem. Felvázoltam Gizinek, hogy merre mennénk és kértem részletes térképet. Adott valamit, amit ők térképnek neveznek. Mondta, hogy akkor kell egy egyéjszakás szállás. Mondtam neki, hogy nem kell, mert szeretnénk egy nap alatt lenyomni, korán indulnánk és lesz nálunk fejlámpa is, ha esetleg valami miatt nem érnénk vissza sötétedés előtt. Gizi szeme kikerekedett: 40 km-t egy nap alatt? Nem fog menni. Nem igazán értettem a reakcióját, mert nekem csak 32 km jött ki, akár honnan számoltam. Mondtam is neki, hogy csak 32 km és igen egy nap alatt. De ő kétszer is a fejemhez vágta, hogy az márpedig negyven. Aki járt már arra cáfoljon vagy erősítsen meg, mert kicsit elbizonytalanodtam. Na mindegy, ott hagytam Gizit a 40 kilóméterével együtt. Értelme nem sok volt az információs központi látogatásunknak, csak annyi, hogy tudtuk pontosan, hogy a parkban milyen időjárás várható az elkövetkező egy hétben. Illetve megtudtuk, hogy az Oberon hegy felénél lévő parkolóba, hogyan lehet feljutni. Főszezonban le van zárva az odavezető út napközben és ingyenes kis buszok viszik fel és hozzák le az elfáradt kirándulókat. De ha valaki reggel 8 óra előtt odamegy, akkor még felmehet saját kocsival. Nyolc óra után zárják le, mert olyan sok a látogató, hogy csak gondok lennének. Ez azért volt fontos mert a hosszú túránk is ebből a parkolóból fog indulni és szerettünk volna minél korábban elindulni, viszont az első busz reggel 8:30-kor indul.

    Gyors pillantás a Papi által begyűjtött időjárásokra és máris minden program borult. Azt terveztük, hogy az első két napban lötyögős sétákat teszünk a parkban, majd hétfő-kedd tájékán nekiugrunk a 32 km-nek. Szombaton és vasárnap verőfényes napsütés. Hétfő-kedd eső, viharos szél. Szerda felhős, borus idő. Csütörtökön meg már indulunk is vissza Adelaidebe. Újratervezés! Akkor most gyorsan “felszaladunk” az Oberon hegyre (6,8 km oda-vissza), mert süt a Nap és szép kilátás van az öblökre. Utána kiszaladunk 1-2 tengerpartra, visszasietünk a kempingbe és felkészülünk a vasárnapi nagy túrára. A többi napokat majd meglátjuk.

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    A szerencse mellénk szegődött az első napunkon a parkban. Ahogy kijöttünk az információs központból (délután fél egykor) beállt a busz. Gyorsan felugrottunk és 10 perc múlva már az Oberon szerpentinjén kaptattunk felfelé. Ki hitte volna, végig emelkedett a csúcsig. :)) Felértünk és a szemünk-szánk tátva maradt, olyan gyönyörű volt a kilátás az öblökre. A nap sütött és ettől a tenger vize még kékebb volt. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Félre is vonultunk a tömegtől és csak üldögéltünk a sziklán, bámultunk kifelé a fejünkből. Szép kilátás volt az Oberon, Norman, Squeaky és Picnic öblökre. Ahogy leértünk a parkolóba megérkezett az amúgy fél óránként járó busz és mi voltunk az a két utolsó utas, akik még épp felfértek a buszra. Szerencsére egyik helyen se kellett fél órákat várakozni, egyből levitt minket a látogató központhoz. Vészesen kezdett későre járni. Gyorsan kiszaladtunk megnézni a Tidal folyót, ami a kemping mellett folyik bele a tengerbe. Leszaladtunk még a Squeaky öbölbe, hogy napsütésben láthassuk a gránit sziklákat. Visszafele a kempingbe Papi észrevett egy, az út szélén bóklászó wombat disznyót. Beletaposott a fékbe, megfordult és végre valahára megláttuk életünk első vadon élő wombatát. Jóllakott napközis vigyor ült az arcunkra.

    Wombat disznyó, Echidna hangyász-sün, rák

    Wombat disznyó, Echidna hangyászsün, rák

    Este összepakoltunk mindent a másnapi hosszú túrára: szendvicsek, gyümölcs, víz, még több víz, csoki, esőkabát, vastag pulcsi, fejlámpa, eü-s dobozka, naptej. Reggel 5:30 csörgött a vekker (azaz a mobil). Hatkor már úton voltunk és hét óra előtt pár perccel megérkeztünk a parkolóba. Pontban reggel 7-kor elindultunk a legdélebbi ponthoz, ami az én számításaim szerint 32 km oda-vissza. Sajnos a vissza út ugyanazon a nyomvonalon halad, nincs lehetőség huroktúrára. Jó unalmas, de ez van.

    7,4 km     Telegraph Saddle parkolótól a Halfway Hut

    4,8 km    Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig (gyalogösvényen)

    (4,5 km   vagy Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig a távíróvezeték földútján)

    3,7 km    Roaring Meg-től a Déli Pontig

    ————————————————————————————————-

    15,9 km oda *2 = 31,8 km, kerekítve 32 km oda-vissza, ami Gizi szerint 40 km.

    Az Új-Zélandi Taranki vulkán megmászásából kiindulva (amin Papi meg akart halni) az iramot most Papi diktálta. Az első 7,4 km szinte csak lefele halad egy földúton, ebből az következik, hogy visszafele ezen a 7 kilóméteren fogunk meghalni. Az út unalmas. Elértük a Halfway Hut nevű helyet, ahol egy szép kis kőház van. Itt megálltunk egy fél órácskára reggelizni. A továbbútra két lehetőség van: haladsz tovább a távíróvezeték földútján (4,5 km) vagy a gyalogösvényt választod (4,8 km). Az a 300 méter különbség semmi. Mi odafele a földúton mentünk, visszafele a gyalogösvényen. A gyalogösvény kicsit érdekesebb volt. A földút nagyon ingerszegény. Monoton baktatás. Ráadásul a Halfway Hut-tól az út alattomosan emelkedik (nem baj, majd visszafele könnyebb lesz). Kb fél úton lehettünk ezen a szakaszon (azaz jó 10 km-re a parkolótól), mikor két srác beért minket, de hogyan? Rövidgatya, póló és nem volt náluk semmi hátizsák. Futottak és közben egyfolytában beszélgettek. Nem igazán értettük. Ez nem olyan, mint otthon a Normafa, hogy keresztül-kasul mennek a gyalogösvények és majd valamelyiken visszafordulsz. Itt több 10 kilóméteren keresztül nincs visszafordulási lehetőség . Visszafele jönni meg nem láttuk őket, úgyhogy baromi nagy kört futhattak. Rejtély… Tuti biztos, hogy UFO-k…

    Útközben Ausztrália Legdélebbi Pontjához, valahol az utolsó 3,7 km-es szakaszon

    Útközben Ausztrália legdélebbi pontjához, valahol az utolsó 3,7 km-es szakaszon

    A Roaring Meg-nél szusszantunk 5 percet, majd nekivágtunk az utolsó 3,7 km-es szakasznak. Ez már igazi turista ösvény volt, nem földút. Szűken fel-le kanyargott a sűrű erdőben. Papi meg is csúszott egyszer és seggre ült. Szerintetek mi volt épp azon a helyen ahol taknyolt? Egy kupac wombat vagy wallaby kaki. Beleült? Igen. :)) Az volt a szerencséje, hogy a hátizsák hamarabb ért le mint a hátsója és így a zsák kapta telibe. Jót röhögtünk. Végül az ösvény kiért a sziklás partra, ahol már messziről láttuk a legdélebbi pontot. Egy tábla és egy kis zászlócska jelezte. Elértük Ausztráli legdélebbi pontját! Egy szikla tövében, szélárnyékban megpihentünk egy fél órácskára. Megebédeltünk és valahogy nem akaródzott visszaindulni. Tudtuk, hogy ugyanazon az úton kell majd haladni. Láttuk magunk előtt minden egyes szakaszát. Nincs annál rosszabb, mikor oda-vissza ugyanaz az út. Nincs meg az a bíztató, ösztönző érzes, hogy a következő kanyar talán könnyebb lesz, talán nem lesz olyan meredek, talán mindjárt ott vagyunk az elágazásnál. Ráadásul én kicsit szorosabbra húztam a bakancsomat a kelleténél és nagyon fájt a bokám és a lábszáram. Vízhólyagok nem voltak, csak fájt. Így míg ebédeltünk a sziklákon én az éppen arra járó helikopternek, motorcsónaknak kiabáltam, hogy mentsenek ki és vigyenek vissza, de nem hallották meg. 🙁

    Ausztrália Legdélebbi Pontja

    Ausztrália legdélebbi pontja

    Ausztrália Legdélebbi Pontja

    Ausztrália legdélebbi pontja

    Szieszta a Legdélebbi Ponton. Vagy erőgyűjtés?!

    Szieszta a legdélebbi ponton. Vagy erőgyűjtés?!

    Útközben visszafele: annak a távoli hegynek a felében van a parkoló, ahol Döme vár minket.

    Útközben visszafele: annak a távoli hegynek a felénél van a parkoló, ahol Döme vár minket.

    Megcsináltuk a kötelező képeket, átintegettünk a Déli Sark pingvinjeinek és elindultunk vissza. Nem volt egyszerű. Az ülő munka igencsak rányomja a bélyegét a teljesítményünkre. Az utolsó 7 km-es emelkedőn (!) én már majdnem meghaltam. Papi nagyon jól bírta. Nekem a lábaim már csak térdben hajlottak. Így jár az, aki bénán köti meg a bakancsot. Ráadásul bakancsot nem igazán célszerű hosszú túra alkalmával lazítgatni/levenni, mert ha egyszer leveszed nem biztos hogy újra vissza tudod venni. A lábad beledagad, kitölti a cipőt. Jobb békén hagyni és csak a túra végén levenni. Lassan vánszorogva, 5 percenként meg-meg állva végül délután 16:51-kor visszaértünk Döméhez a parkolóba, ahol én kifeküdtem és alig vártam, hogy papucsba bújhassak.

    Majdnem odavesztem...

    Majdnem odavesztem…

    A túra elején még beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne nagyhátizsákkal több nap alatt bejárni a parkot. Vadkempingezni. Eljutni a távoli öblökbe, ahova csak kevesen jutnak el. Látni az érintetlen természetet. A hajnali és esti órákban vadak figyelni. Nincs az az Isten! Puhányok vagyunk. Maximum annyi, hogy ha legközelebb visszajövünk, akkor több egynapos túrát csinálunk ezen öblökbe, de szigorúan 20 km alatt maradva.

    Mondanom se kell, hogy jól aludtunk. Másnap elkövettem egy hibát. Reggelinél felvettem egy szoros bokazoknit. Nem éreztem semmit. Aztán 1-2 óra elteltével levettem és majdnem sokkot kaptam. A bokám a triplájára dagadt. Mikor felébredtem még nem láttam semmit rajta. Én voltam a hülye, nem kellett volna elszorítani.

    Hétfőre elromlott az idő. Két napig hol esett hol nem, de többnyire esett és viharos szél fújt. Úgy döntöttünk kocsival járjuk be a környéket. Az egyik nap a nemzeti parktól nyugatra eső részt, a másik nap a keleti részt jártuk be. Végig autóztunk a kis-Great Ocean Road-on, ami Inverloch-Cape Paterson között van. Ellátogattunk a Venus Bay-hez, amit a mi Goolwa-i tengerpartunkhoz tudnék hasonlítani. Végtelen hosszú, széles homokos tengerpart, nagy hullámokkal. Kisétáltunk a Liptrap világítótoronyhoz. Olyan erős szél fújt, hogy meg kellett kapaszkodni a korlátban, különben odébb lökött. Wonthaggi városában elmentünk egy fizetős föld alatti szénbánya túrára. Szerintetek az ozzik 90%-a miben jött le a szénbányába, ami vizes, sáros, csúszós, meredek volt? Biztos akadt olyan, aki jól tippelt. Igen, vietnámi ujjbedugós papucsban. Nem is értem?! Nincs balesetvédelmi előírás? A túravezetők nem nézik meg? Nem szólnak nekik? Emlékszem mi voltunk olyan helyen, ahol ki volt írva, hogy papucsban, szandálban tilos menni, csak zárt cipőben. Csúszkáltak is rendesen és a túra végén úgy néztek ki, mint a disznó.

    A bánya egyik érdekessége a budi volt. Nem tudom miért, de én valami miatt budimániás vagyok. Angliában is mindig a budik érdekeltek a várakban, kastélyokban… Szóval hol végezték dolgukat a bányászok? Tuti nem rohangáltak a felszínre. Volt nekik ez a fadoboz és az oszlopon lógó újságpapír. Ha megtelt, akkor egy farudat átdugtak a két vasfülön, felsétáltak a felszínre vele és kiürítették. Mondta valaki, hogy könnyű a bányászélet?’ Fontos szabály: mielőtt ráülsz a budira, rugdosd meg, hogy van e benne patkány!

    Bányász-illemhely

    Bányász-illemhely

    Wonthaggi szénbányájában 100 millió éves fekete kőszén van. Működése alatt 17 millió tonna szenet bányásztak itt és teljes egészében kézzel folyt a kitermelés. Kézzel fejtették a szenet, kézzel ásták az alagutakat, igaz használtak robbanóanyagot. A város alatt hihetetlen járatrendszer van. Ha ezeket a járatokat egyvonalba tennénk, akkor 4828 km hosszú lenne. Hosszabb, mint a Melbourne-Darwin távolság. A bányában még mindig van szén, csak már nem éri meg a kitermelése, mert nincs értéke. Így átalakították túristalátványossággá.

    Wontaggi városában ért utol minket az Armaggedon. Azt hittük itt a világ vége. Kezdetben nem volt semmi. Borus volt az idő, fújt a szél ezerrel, néha csepegett az eső. Beugrottunk egy boltba vízért. Mikor kijöttünk, nem hittünk a szemünknek, olyan érdekes felhőt láttunk. Olyan volt, mintha egy óriási cunami jönne. Egy nagy hullám, ami mindjárt elsöpör mindent. Ez azért is volt félelmetes, mert a tenger felől jött. Az erős szél miatt pedig nagyon gyorsan mozgott, még videóra is vettük, hátha ez lesz az utolsó dolog, amit látunk és szerettünk volna használható anyaggal szolgálni az élvhajhász médiának, hogy legyen mit bemutatni az esti hírekben. Pontosan úgy bukott le, mint a tenger hullámai. Azt hittük, hogy itt most egy nagyon-nagy vihar lesz, de nem történt semmi. Amilyen hirtelen jött olyan hirtelen fel is szívódott. Mindenesetre jókor voltunk jó helyen és örülünk, hogy egy ilyen érdekes természeti jelenség szemtanui lehettünk.

    Az ál-cunami...

    Az ál-cunami…

    Másnap elmentünk a Tarra-Bulga Nemzeti Parkba, ahol egy kisebb körsétát tettünk az erdőben. Megint dinoszaurus érzésünk volt. Azt vártuk mikor szalad át előttünk egy őshüllő. Ha ide kirándulunk, akkor a hideg égövi esőerdővel ismerkedhetünk meg. Az aljnövényzet sűrű, a páfrányok óriásiak, minden fatörzs vastagon mohás. Az odavezető út a Tarra völgyben nagyon szép. Visszafele viszont szerettünk volna egy másik úton autózni. A térképen kinéztünk egyet, ami a hegygerincen megy végig és földút. Igen, ez biztos szép lesz és jól fekszik majd Dömének is. Persze, hogy eltévedtünk. Nem tudhattuk, hogy a környező hegyekben elkezdik kitermelni a fákat és ennek következtében a nagy rönkszállító teherautóknak keresztül-kasul földutakat csinálnak. Annyi elágazás volt, mint égen a csillag. Fogalmunk se volt, hogy melyik az arany középút. A térképünk szerint elvileg 41 km-t kellett volna egyenes haladni, majd utána balra fordulni egy még kisebb földútra és onnan majd 20 km múlva visszaérünk a civilizációba. De mi van akkor mikor elérsz egy T elágazáshoz azon a 41 km-es szakaszon amiről nem kéne letérni? Merre fordulsz? Balra? Jobbra? De neked az egyenes lenne jó. És ilyen elágazásból rengeteg volt. Egy idő után feladtuk. Majd kijutunk valahova és akkor onnan majd “újrakalkulálunk”. Viszont a táj gyönyörű volt. Az irtások miatt szép volt a kilátás a völgyekre. És mit láttunk? Na mit? Echidnat! Életünk első vadon élő hangyász sünét. Egyből mindjárt kettőt! Már megérte az eltévedés. Később kiderült, hogy a kiszemelt utat meg se közelítettük, már az elején nagyon eltévedtünk. A Yarra völggyel parhuzamosan a szomszédos völgyben és gerincen haladtunk visszafele. Eltévedésünk úgy nézett ki, mint Saint-Exupéry: A kisherceg című művében mikor a kígyó lenyeli az elefántot. A kígyó volt a Yarra völgyi út, a kiöblösödő elefánt meg a mi kóválygásunk. Szóval a derékszögű átvágás helyett egy kis kidudorodással és egy 1,5 órás kerülővel, de hangyász-sün élménnyel visszakanyarodtunk a Yarra folyóhoz, majd ugyanazon az úton haladtunk tovább, amerre jöttünk.

    TarraBulga_NP_1          TarraBulga_NP_2

    TarraBulga_NP_3Lóvágtában megnéztünk egy szélerőmű farmot, majd leautóztunk a Prom-tól keletre lévő tengerpartokhoz: Port Albert, Port Welshpool, Port Franklin. De nem nagyon tudtunk kiszállni a kocsiból, mert nagyon fújt a “hideg déli sarki szél”.

    Szerdára javult az idő: napos-felhős. Kitűnő alkalom, hogy 1-2-több rövidebb sétát tegyünk a Prom-ban még utoljára. Viszonylag korán felkerekedtünk és első utunk a Tidal folyóhoz vezetett. Az első napon késő délután értünk oda, épp apály volt. Ilyenkor egy keskeny kis erecske kanyargott. Most viszont félidőben érkeztünk. Sajnos nem a teljes dagályt láttuk, de így is egy széles folyó hömpölygött a tenger felé. Színe sötét barnás, néhol már-már fekete, amit a teafa színez meg. Széles, homokos medre van. Gyerekes családoknak maga a paradicsom. Sekély, meleg a vize. Lehetőség van kajakot bérelni és felevezni a folyón. Millió gyerek nyüzsgött benne. Csónakkal úszkáltak, felmászták a gránit kövekre, sárcsorgatós várat építettek a partján, pancsoltak, saraltak, hancúrozta. A szülők a parton, vagy félig a vízben kempingszékekben hüsöltek a hűtőtáska mellett és élvezték a nyugalmat. Voltak akik bicikliztek lent, vagy babakocsikat toltak. Az információs központban speciális, nagykerekű kocsikat lehetett bérelni, hogy a mozgáskorlátozott vagy idős embereket is le tudja a család vinni a folyóhoz.

    roki_kocsiA folyó, amúgy mindjárt a kemping mögött kanyarog. Ottjártunkkor találkoztunk olyan 5-6 főből álló 7-10 éves fiúbandával, akik már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a szülők  felügyelete nélkül is kolbászolhassanak a folyóparton és a partoldali hegyi ősvényen. Hangosan kurjongatták a vicces énekeket, bújkáltak, sziklákra mászkáltak, olyan volt, mint amikor mi a nyáriszünetben bandáztunk és gunyeszt építettünk. Ha apálykor sétálunk át a folyón átívelő gyaloghídon, álljunk meg a köveknél és nézzünk le a mocsaras partra. Száznál több kis lukat fogunk látni. Minden egyes lukban egy kis rák lakik, amik apálykor szorgosan görgetik ki a sarat az odujukból.

    A Tidal folyó barnás vize

    A Tidal folyó barnás vize

    Először kisétáltunk a Pillar Point-hoz (oda-vissza 3,6 km), ami egy hosszan elnyúló félsziget. Szép kilátás van a Norman öbölre, Squeaky öbölre és Mt Oberon gránit csúcsára, ahol szombaton jártunk. Majd felsétáltunk a Tidal folyó kilátópontjára (oda-vissza 3,8 km). Jól belátható a barnás színben kanyargó folyó. Kocsiba pattantunk és áthajtottunk a Squeaky partra, ami egy igen rövid sétával érhető el. A parkolótól oda-vissza 600 méter. Nevét onnan kapta, hogy a parton a homok lekerekített kvarcszemekből áll, amin ha sétálunk nyikorgó, csikorgó hangot ad. A szótárban a squeaky = csikorgó, nyikorgó, vinnyogó, nyüszítő. Egy másik érdekes dolog miatt is érdemes ide lejönni. Nagy, gömbölyded gránitsziklák vannak, amik gyönyörű narancssárga színben pompáznak. A sziklák között fehérhomokos labirintus. A kölkök imádják. Kétszer is lesétáltunk ide. Soha nem tudtunk úgy menni, hogy ne lettek volna ezren. Ráadásul egy kristálytiszta vizű kis patak is csordogál a kövek között a völgyben. A gyerekek egyfolytában gátakat építettek rá és kergetőztek, bújócskáztak a labirintusban. Imádják ezt a helyet. Nekünk is nagyon tetszett. Szilveszter napja lévén ezen a gyönyörű helyen alkottuk meg az újévi üdvözletünket.

    Squeaky Beach

    Squeaky Beach

    BuekÚjból kocsiba pattantunk, hogy megnézzük a többi öblöt is. Picnic öböl, 800 méteres séta a parkolóból oda-vissza. Aztán újabb 800 méteres séta a Whisky öbölhöz. Ez a hely kicsit hasonlít a Squeaky gránitsziklás labirintusához. A part bal sarkában ugyanolyan sziklák vannak, igaz nem annyira narancs színűek, de azért egy másik érdekességgel büszkélgethet. Mi apálykor (késő délután) voltunk ott. A sziklákon vastagon voltak az élő kagylók. Ott csüngtek egymáson. Sötét padlizsán színük volt. Ha kitartóan keresgélünk akkor találhatunk 1-2 különleges csigafajt is megkapaszkodni. Láttunk egy érdekes dolgot is. Nem tudjuk mi az. Krisz, reméljük nem csuklottál, mert sokszor emlegettünk. Ha láttunk valami furcsa természeti dolgot, vagy ismeretlen állatot, akkor szinte egyszerre mondtuk ki: “Krisz majd megmondja!” :))

    Élő kagylótelepek

    Élő kagylótelepek

    A sziklákon egy bonbonra, vagy meggyre hasonlító, sötét narancssárga zselés valamit láttunk. Nem egyet, hanem rengeteget. Fogalmunk sincs, hogy ez mi. Állat? Növény? Valaminek a végterméke? Mindenesetre érdekes volt. Krisz biztos tudja…

    Rengeteg ilyen "zselés bonbon" volt a sziklákon

    Rengeteg ilyen “zselés bonbon” volt a sziklákon

    Ismét autóba szálltunk. Elautóztunk a Darby folyóig, ahonnan a parkolóból egy 2,2 km-es oda-vissza sétával a szintén barna folyó mellett le lehet sétálni a tengerpartig. Lementünk, de ez a part annyira nem nyerte meg a tetszésünket. Kezdett későre járni. Búcsút intettünk a nemzeti parknak és a kifele vezető úton reménykedtünk, hátha látunk még wombatot, de nem volt szerencsénk.

    A kempingbe visszaérve vacsi után elkezdtünk összepakolni, hogy másnap reggel minél korábban el tudjunk indulni. Szilveszter révén, azt gondoltuk, hogy majd jó nagy hangzavar lesz éjszaka és nem tudjuk kipihenni magunkat. Nem így lett. Este kilenckor már síri csend volt, mindenki nyugovóra tért. Csak a Garami-Pap páros csörömpölt a sötétben lámpafénynél és csapkodta Döme ajtaját. Kilenc óra után már kezdtük kínosan érezni magunkat, így abban maradtunk, hogy lefekszünk és reggel folytatjuk. Éjfélkor síri csend volt. Se egy hangos szó, se egy petárda durránás nem hallatszott, de még egy szúnyog sem zümmögött. Végigaludtuk a szilvesztert. Reggel egy kis kávézóban koccintottunk kapucsínóval. Boldog 2015-ös évet Mindenkinek!

    Csütörtök-péntek a hazaautózás jegyében telt. Újra bejártuk a Great Ocean Road-ot és villámlátogatást tettünk a Mount Gambier-i kék tónál. Ezekről nem írok (a képek magukért beszélnek), mert már korábban írtam és így is nagyon hosszúra sikeredett ez a bejegyzésem. Csak legyen aki végigolvassa… :))

    Great Ocean Road és Mount Gambier

    Great Ocean Road – Apostolok, Mount Gambier – Kék tó

    Helyesbíteni szeretném magam. Korábban írtam, hogy a Fraser-sziget maga a paradicsom. Szeretném elvenni ezt a jelzőt a szigettől és inkább a Wilsons Promontory Nemzeti Parkot illetném vele. Ez tényleg szinte az érintetlen paradicsom. Főleg azon helyei, ahova csak gyalogosan lehet eljutni. Nagyon szép volt. Örülünk, hogy sikerült eljutnunk ide. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk itt! Még egy érdekesség: míg itt nálunk Dél-Ausztráliában a legtöbb parkba belépő van -igaz nem személyekre, hanem autónként egy csekély összeg – addig a Wilsons Promontory Nemzeti Park ingyenes! Kellemeset csalódtunk.

    A képek innen is elérhetők, vagy a szokásos helyről.

    Kata


  9. Új-Zéland, Déli-sziget: 3 rész

    november 20, 2014 by kata_papi

    fejlec_SnowLandingAlcím: A hó és jég birodalmában

    Elérkeztünk utazásunk utolsó szakaszába. Most már csak a sziget nyugati partján haladunk felfelé egészen a Palacsinta sziklákig és onnan fordulunk vissza Christchurch városába, ahonnan hazarepülünk. Sajnos nem fért bele az időbe a Déli-sziget tetején elterülő Abel Tasman Nemzeti Park, de nem is baj, majd legközelebb ott kezdünk.

    Már a 22-dik napnál járunk. De nem számoljuk. Sodródunk az eseményekkel, nem győzünk betelni a természet szépségeivel. Annyira kikapcsolt az agyunk, hogy új szavakat alkottunk (főleg én), amiken jót röhögtünk. Például, így a harmadik hét után kezdett a kosz gyarapodni a lakóautóban. Hiába söpörtünk rendszeresen, megjelentek a porcicák, amik engem felettébb idegesítettek. Mivel nem jutott eszembe a porcica szó, hirtelen azt sikerült mondanom, hogy: cicaszösz. 🙂 Aztán szavakat kezdtem összevonni. A gyönyörű szóra gondoltam, de mire a gondolat leért a számhoz a szép szót mondtam ki azzal a különbséggel, hogy a gondolt szó első betűjét tettem a széphez: de gyép! A belebukunk-ráfázunk nálam belefázunk. Aztán Papinak melege volt és megkérdezte tőlem: Neked is meleged van? Erre én: Mit össze ugrálsz szerintem… Hááát ez az akart lenni, hogy: Szerintem azért van meleged, mert össze-vissza ugrálsz, mint a sajtkukac, ami Papira nagyon jellemző. Szóval jól elszórakoztattuk egymást ezalatt a 4 hét alatt. 🙂

    Búcsút intettünk az Indián motornak és a sziget legdélebbi városából elindultunk északra, hogy tiszteletünket tegyük a gleccsereknél. Az Alpok meredek hegycsúcsai miatt nem sok lehetőség adódik az átvágásra. Ismét keresztül kell menni Queenstown városán, ahol már jártunk. Onnan aztán a Haast hágón keresztül vágtunk át a Déli-Alpokon. Összesen 3 hágón lehet keresztülmenni az Alpokon autóval: Haast, Lewis, Arthur’s. Ne rohanjunk. Sok szép látnivaló van útközben, álljunk meg, szálljunk ki és sétáljunk be a kék tavakhoz (15 perc a parkolótól) vagy a 28 méter magas Thunder Creek vízeséshez. A kék tavaknál kicsit elidőztünk, mert Papi jól eljátszadozott a patak álltal szállított kavicsokkal. De nemcsak Papit kötötték le a kavicsok. Szinte mindenki, aki kisétált ide, lement a patak árterére és az ott felhalmozódott mindenféle méretű kavicsokból tornyokat épített. Rengeteg kisebb-nagyobb tornyocska díszítette a patakmedret, amit a következő áradás majd elmos. Volt ott egy nagyon lelkes család. Bár inkább csak a szülők voltak lelkesek. A gyerekek az első 5 perc után megunták a kavicsok egymásra rakosgatását és unottan vártak a szülőkre. Anya és apa annál jobban élvezte. Valószínűleg építészek lehettek, mert tudományosan megtervezett, bonyolult toronyegyüttest építgettek. Mikor odaértünk javában építették, keresték a megfelelő lapos kavicsokat. Mi elsétáltunk a függőhídhoz, megnéztük a kék tavat, Papi felhúzott két tornyot, fényképezgettünk és ezek még mindig a szuper tornyukat rakosgatták. Jól el voltak.

    Kék tavak

    Kék tavak

    A toronyépítők egyike...

    A toronyépítők egyike…

    Thunder Creek vízesés

    Thunder Creek vízesés

    A hágón átérve elértük a Déli-sziget nyugati partját. Papi gyorsan hazaintegetett Móniéknak, mert ekkor voltunk a legközelebb Ausztráliához. Majd haladtunk is tovább a Fox gleccserig. Még a tervezési fázisban körbejártuk ezt a gleccser témát, mivel szerettük volna megmászni az egyiket. A nyugati parton két nagyobb gleccser van: a Fox és a Franz Josef. A büdzsébe sajnos nem fért bele mindkettő, így dönteni kellett. Választásunk a Fox gleccserre esett. A másik is biztos szép, de a számok döntöttek. A Fox gleccser olcsóbb, kevesebb a turista, nem annyira meredek, mint a Franz Josef és ez a leghosszabb gleccser. A lesétálandó távolság a Fox gleccserhez 1,5 km, a Franz Josefhez 2,5 km.

    A két gleccser 24 km-re van egymástól. Érdekességük az, hogy 240 méter tengerszint feletti magasságban érnek véget, míg az európai gleccserek 2000 méteren figyelhetők meg. Ez azt jelenti, hogy talán ezek a legkönnyebben megközelíthető gleccserek a világon, hiszen nem kell 2000 méter magasra mászni ahhoz, hogy lássuk őket. Továbbá e két gleccser akkumulációs zónájában (ez a gleccser tetején lévő fensík, ahol a hó összegyűlik) felgyülemlett hó mennyisége szinte a legnagyobb a világon, akár 20-30 métert is hízhatnak évente. Ez a hatalmas hótömeg a gleccser motorja, ez “mozgatja”: tízszer gyorsabban csúszik lefelé, mint a világ többi gleccsere (ha “jó kedvében van” akár napi 2 métert is csúszik). Az elmúlt 100 évben a globális felmelegedés miatt folyamatosan sorvadnak, igaz 20 évente mindig volt egy kis növekedés, de ez 1999-ben teljesen megállt. Sajnos a két gleccser hosszában és tömegében is zsugorodik. Örülünk, hogy még időben sikerült tiszteletünket tenni e két gyönyörű természeti jelenségnél.

    A turisták fél- és egész napos túrák közül választhatnak. A gleccserhez gyalog, részben busszal, vagy akár helikopterrel is feljuthatunk. Elsőre kicsit félelmetesnek tűnhet ez a sok jég, de ne ijedjünk meg. A túravezetők mindenre fel vannak készülve. Mi egy 6-7 órás gyalogtúrát választottunk. Egy eligazítással kezdődött az egész, ahol elmondták mit szabad és mit nem. Ne nagyon térjünk le az “ösvényről”. Az ösvény ebben az esetben az a nyomvonal, ahol a túravezető lépked, csákányával lépcsőfokokat vág a jégbe, vagy 1-2 laza jégfalat megpiszkál, hogy biztonságos-e. Aztán kiosztják a gyapjú zoknikat, bakancsokat, vízálló kabátokat-nadrágokat (ha szükséges), esetleg kesztyűt, sapkát (ha nem készültél fel eléggé). A hágóvasakat és a botokat később, a gleccser szájánál adják oda. Mi mindent vittünk és szerencsére még a saját bakancsunkat is használhattuk! Nem szeretjük a tetveinket, lábgombáinkat párosítani másokéval. 🙂

    A gleccsermászó csapat!

    A gleccsermászó csapat!

    A túra első 1,5 km-e azon az úton halad, amit minden más turista használ, ha közelebb szeretne sétálni a gleccserhez. Ennek a végén van egy korlát táblával: ennél tovább ne. Veszélyes. A gleccser kiszámíthatatlan. Bármikor leszakadhat egy nagyobb jégdarab, ami betemetheti az óvatlan turistát. Legutóbb 2009-ben a Franz Josef gleccser szedett 2 ausztrál áldozatot. Túl közel mentek és a 100 tonna leszakadó jég maga alá temette őket. Az egyiket a baleset után nem sokkal ki tudták ásni, a másikat egy héttel később találták meg 10 km-rel lejjebb a völgyben, ahova a víz sodorta. Innen a vezetőnk elterelt minket egy lezárt ösvényre, ahonnan a fizetős túrák indulnak.

    Kezdetben sima kis gyalogösvény kanyargott felfelé a völgy oldalában. Majd egyre meredekebb lett. Végül egy kis láncos, létrás szakasz is következett (nagy örömömre), majd egy magaslaton megpihentünk. Innen nagyon jó kilátás nyílt a gleccserre. Ekkor tudatosult bennünk, hogy ha törik, ha szakad ezt meg kell nézni a levegőből is. Kis piknik, fényképezgetés és indultunk tovább. Most lefelé haladtunk és fél óra múlva elértük a jeget. Itt mindenki megkapta a hágóvasat és a botot/botokat, majd kezdetét vette a több órás gleccserkaland! Az egész gleccser egy óriási labirintus. A vezetők dolga nem egyszerű, a gleccser “él és mozog”, folyton változik. Ahol ma biztonságos ösvény volt, nem biztos, hogy  holnap is az! Szűk jégfalak, kanyargós alagutak/járatok, meredek árkok/hasadékok és szakadékok útvesztője. Lenyűgöző volt! Egy kis árnyoldala volt a túrának: nem sütött a Nap! Pedig szikrázó napsütésben a jég csodálatosan kék színű. Mi ezt sajnos nem láthattuk, de így is meseszép volt. Papi minden kis lukba, hasadékba bedugta a mászást megkönnyítő síbotját, hogy megnézze milyen mély. Tízből 9-szer feneketlen lyuk volt, ami azt jelentette, hogy a gleccser alatt zubogó patak kisebb barlangrenszert vájt magának és ezen hasadékok egészen leérnek a gleccser aljára. A gleccser néhol a 300 méter vastagságot is eléri.

    FoxGleccser2Fox gleccser, a beszakadásnál lévő kis pontok emberek, hogy lássuk a méreteket

    Közelebbi kép a Fox gleccser végéről.

    Közelebbi kép a Fox gleccser végéről

    Na, kié a gleccser??!!

    Na, kié a gleccser??!!

    Fox gleccser

    Fox gleccser

    FoxGleccser6   FoxGleccser7

    Ezt a 6-7 órás túrát naponta kétszer indítják. Reggel 9:10-kor és 10:10-kor. Mi az elsőre foglaltunk be, de így is elment rá az egész nap, mert a túra végeztével még visszasétáltunk a gleccser végéhez fényképezgetni. A helikopteres túrát másnapra tettük.

    Azzal a gondolattal feküdtünk le, hogy holnap felemelkedünk a levegőbe. Fel a magasba, a hegyek, gleccserek fölé… Reggel összecuccoltunk és betértünk egy helikopteres irodába, akik kirabolják a túristákat egy 10 perces show-ért. Sikerült a legolcsóbbat felhajtani. Egy gond volt: minimum 4 emberrel szállnak csak fel. Jól elkenték a szám szélét. Papit annyira nem viselte meg, de én rendesen magam alatt voltam. Nagyon szerettem volna felülről látni. Pici reménysugár villant át az agyamon, amit gyorsan vázoltam is Józsinak. Na, jól figyelj Józsi. Vegyél elő papírt, ceruzát és írd fel a nevünket és a telefonszámomat. Mi most átugrunk a Franz Josef gleccserhez és ha valaki addig idejön hozzád azzal, hogy repülni szeretne, akkor felhívsz és megvan a négy csókád! Kicsit nyomatékosítottam, hogy mi tuti a környéken leszünk és 100%-ban érdekel a dolog. Józsi felírta az adatainkat és megígérte hogy hívni fog.

    Átautóztunk a másik gleccserhez és besétáltunk addig, ameddig lehetett. Sajnos hiába sétáltunk be 2,5-3 km-t oda és ugyanennyit vissza a parkolóig, meg kell, hogy mondjam kiábrándító volt. A völgy szép, de a gleccser 500 méterre van a kiépített ösvény végétől. Ennél közelebb halandó túrista nem tud menni. Komolyan mondom távcsövet kellett volna vinnünk magunkkal. Ráadásul a parkolóban egy tábla hírdeti, hogy ez a távolság napról-napra változik. Lehet közelebb és lehet még távolabb is, attól függően, hogy aznap épp mennyire veszélyes a gleccser. Alig láttunk a jégből valamit. Míg a Fox-nál egészen a leszakadó jégig lehet menni, itt csak a szürke moréna kavicsokat lehet látni és a távolban valamiféle gleccserszerűséget. Télen lehet, hogy más, de nyáron szerintünk a Fox gleccserből többet lehet látni. Igencsak délutánba hajlott az idő. Józsi meg még nem hívott. Visszaautóztunk az előző faluba és megkérdeztük Józsit, hogy volt-e más érdeklődő. Senki az ég világon. Óóóó jajjjj! Na ne már! A fenébe! Szomorúan vettük tudomásul, hogy ugrott a légi túra. Folytattuk utunkat tovább északi irányban a part mentén.

    Útban a Franz Josef gleccserhez

    Útban a Franz Josef gleccserhez

    Sárga kötél jelzi: ennél közelebb nem jutsz! (háttérben a Ferenc Jóska gleccser)

    Sárga kötél jelzi: ennél közelebb nem jutsz! (háttérben a Ferenc Jóska gleccser)

    Úgy 45-50 km-t mehettünk, mikor az út szélén volt egy hirdetőtábla: helikopteres túrák iksz méter múlva balra a mezőn. Láttam én is, de az agyam nem vette le, mert már elég messze eljöttünk a gleccserektől. Innen visszarepülni oda, nem kis összeg lenne. Így levegőnek vettem a táblát. Nem így Papi. Látta, hogy nagyon szomorkodom és mondta, hogy nézd, helikopterezés, megforduljak? Ááááá, nem kell. Úgy 3 kilómétert mehettünk, mikor mégis azt mondtam, hogy nincs mit veszteni, most vagyunk itt, fordulj meg. Egy rozoga földúton kellett bemenni valakinek a földjére. Ott állt egy kis fabódé, amolyan “Üvegtigris”. A parkolóban állt még egy autó. Három ember a patak szélén ücsörgött, beszélgetett. Ahogy kiszáltunk Pollyból a fabódéból egy roppant szimpatikus, tökéletes fogsorral mosolygó középkorú ürge csapott le ránk. Nagyon megnyerő volt. Kedvesen beszélt, nem volt nyomulós, nem akarta eladni mindenáron a “portékáját”. Elmeséltem a faluban történt dolgot, hogy nem akadt másik két ember, hogy repülhessünk és, hogy mi csak egy gleccsert szeretnénk felülről megnézni. Semmi extra csavart nem akarunk. Mondta, hogy ott a pataknál az a két ember már több mint egy órája vár egy másik párra, hogy repülhessenek. Hú, mondom ez nagyszerű, de mégis mennyiért vinnél el minket innen? Hááát az az igazság, hogy az a pár egy havas landolású túrára menne a Déli-Alpokba, ami egy fél órás helikopterezés, a gleccser tetején leszálnának a szűz, vakítóan fehér hóba, majd egy kanyar a gleccser felett és irány vissza. Majd benyögte az árat.

    Húha. Ez nem a mi pénztárcánknak való. De Józsi nagyon akarta, hogy menjünk. Mondom neki: ide figyelj, mi Európából jöttünk, rengeteg havat láttunk már, túráztunk magas hegyekben télen, nem kell a havon landolás élménye. Nekünk ez nem élmény. Az viszont igen, ha láthatnánk a gleccsert felülről, de azért ennyit tuti nem fizetünk ki. Bocsi. Közben a csípős legyek körüldongtak. Utoljára a fjordoknál keserítették meg az életünket, de itt még durvább volt a felhozatal. Alig bírtunk meglenni kint, Józsi meg csak nyomta a dumát. Nekem úgy tűnt, hogy ő immunis a “harapásukra”. Nekem már szétrágták a lábszáramat.

    Végül Józsi elénkvetett egy kecsegtető ajánlatot. Azt mondta, hogy minket elvisz sokkal olcsóbban, csak menjünk, mert a mai nap nagyon lapos volt. Jól levitte az árat, de csak nekünk. Mondtam neki adjon 5 percet és átgondoljuk. Visszamentünk a lakóautóba, mert kint nem lehetett megmaradni. Tanakodtunk, végül Papi, a kincstárnok rábólintott. Egyedül visszasétáltam a bódéhoz, hogy kifizessem az utat. Szemem sarkából láttam, hogy az angol pár elindult a fabódé irányába. Józsi azt mondta, hogy mivel az angoloknak az eredeti áron adta el az utat, ezért, hogy ne bukjon le, legyen az, hogy amikor ideérnek én kifizetem a teljes árat és amikor elmennek a bódétól széttépjük a mi csekkünket és írunk egy újat a diszkont áron, amit megbeszéltünk. Csak nekünk, csak most! Jó magyar szokás szerint átfutott az agyamon, na átvertek, lehúznak. Most mi legyen. Papi nem volt mellettem, hogy megvitassuk, mert éppen ellenőrizte a kávédarálót, amivel nemsokára repülni fogunk,  így kénytelen voltam megbízni Józsiban. Csaknem ver át. Elvégre a Föld másik oldalán vagyunk. Itt biztos van még becsület. Kisebb vagyont hagytam ott. Aztán az angolok elindultak a kocsijukhoz, hogy összecuccoljanak. Józsi mondta, hogy tépjem szét az én példányomat, ő meg széttépte az övét, és újat írt nekünk. 🙂  

    Nekivágtunk a fél órás (!) helikopter túrának a Déli-Alpok hegyei felett. A helikopter nagyon kicsi volt. Szerintünk négy személyes, de a pilótával együtt öten nyomorogtunk benne. Úgy beszéltük meg, hogy odafelé az angolok ülnek elől, majd a havas landolás után helycsere és mi ülünk előre. A hegyek nagyon magasnak tűntek. A kis helikopter meg nagyon erőlködött, hogy el tudjon repülni felettük. Kicsit halálfélelmünk volt. Volt olyan csúcs, aminél azt hittük, hogy el fog akadni a heli talpa. Gyönyörű volt az egész út. A kanyargó kék folyó a völgyben, a havas csúcsok, a lefelé csúszó, gyűrödt hó. Aztán egyszer csak landultunk a havon. Húha! Igen, láttunk már havat, de ez egészen más volt. A mennyiség, a tisztasága, a szikrázó napsütés, vakító fehérség. Ezt nem lehet leírni, ezt látni kell! Olyan jó idő volt, hogy egy szál pólóban szálltunk ki. Mi szaladgáltunk a hóban, hógolyót gyúrtunk, Papi összedobott egy kisebb hóembert. Az angolokat annyira nem hatotta meg, csak áldogáltak egyhelyben. Pedig egy jó kis hógolyócsatát lenyomhattunk volna. Pár szót váltottunk a pilótával. A távolban láttunk még két másik, nagyobb helikoptert, akik szintén landoltak. Majd beszálltunk és elrepültünk a Fox gleccser fölé. Igen. Ezt szerettük volna látni! Ez ám a gleccser! Felejthetetlen élmény. Ez volt az első hosszabb helikopterezésünk. A korábbiak 5-10 percesek voltak. Köszönjük ezt a kedvezményes utat, Józsi! (csak a jegyzőkönyv kedvéért: nem volt semmi átverés, annyit vontak le a számlánkról, amennyiben megállapodtunk )

    Felemelkedtünk a magasba

    Felemelkedtünk a magasba

    A Déli-Alpok felülről

    A Déli-Alpok felülről

    Landolás a havon

    Landolás a havon (háttérben a “kávédarálónk”)

    A Fox gleccser felülről

    A Fox gleccser felülről

    Elértük a vicces nevű Punakaiki  városát, ahol a Paparoa Nemzeti Park terü­le­tén elterülő palacsinta sziklákat néztük meg. Nevüket onnan kapták, hogy úgy néznek ki, mintha több száz palacsintát rétegeztek volna egymásra. Harmincöt millió évvel ezelőtt az elhalt mészkővázas tengeri állatkák lerakódtak a tenger fenekén, majd idővel mészkősziklák képződtek belőlük. Ebben a geológusok biztosak. Abban viszont bizonytalanok, hogy egyes helyeken miért ilyen vékony rétegekből áll. Úgy gondolják, hogy a tengeráramlatok puhább agyagrétegeket mozgattak a lerakódó mészvázakra, majd a kiemelkedés után ezen puhább rétegek errodálódtak és így kapták mai formájukat. De kialakulásuk továbbra is rejtély a tudósok számára, csak találgatnak. A parkban egy jól kiépített 20-30 perces sétútvonal van. Ha szerencsések vagyunk, akkor sikerül elcsípnünk a gejzírszerű víz­kö­pő kür­tőt (blowhole-t), ami dagálykor csap fel. A főút melletti kávéházban ki van írva, hogy mely időpontokban “köpköd”. Mi apálykor értünk oda, így lemaradtunk róla, de a sziklák feledtették ezt a kis malőrt.

    Palacsinta sziklák

    háttérben a Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Elkezdődött a visszaszámlálás. Eljőtt az idő, hogy elinduljunk Christchurch irányába, mert lassan indul a gépünk vissza Ausztráliába. Keletnek vettük az irányt és a sziget belsejében Reefton városában szálltunk meg. A város nagyon egyszerű. Kempingje még egyszerűbb. A focipályából van egy kis rész lekanyarintva és oda lehet a sátrakat felverni. A lakóautók meg a pálya mellett parkolhatnak. A hely arról híres, hogy ez volt az első város Új-Zélandon, ahol elsőként vezették be az elektromos közvilágítást a város főútcáján. Mindez 1888-ban történt.  Az eredeti régi épületeket szépen felújították. Kimentünk este sétálni és olyan érzésünk volt, mintha valóban 1888-at írnánk. A hegyi utak nagyon szépek errefelé: patak mellett kanyargó, sziklába vájt, néhol csak egynyomtávú aszflatcsik. Az Arthur hágón jöttünk keresztül és útba ejtettük a híres Hammer Springs termál várost. Papi nagy örömére épp egy Chevrolet Corvette hétvége volt. Hemzsegtek a szebbnél-szebb autók. Naná, hogy Papi mindet körbeszimatolta. A hely hasonló lehet, mint otthon Hajdúszoboszló vagy Bükfürdő. Nem fürödtünk, csak megnéztük. Egy-két liter/másodperc sebességgel 47 méter mélyről jön fel az 52 fokos termál víz. 1859-ben fedezték fel a maori őslakosok, de soha nem telepedtek meg itt. Majd 10 évvel később kezdték használni a forrás vizét. Kezdetben külön medence volt a férfiaknak és külön a nőknek. Később szanatórium is épült ide.

    Arthur hágó

    Arthur hágó

    Kea papagáj

    Kea papagáj

    Itt említeném meg, hogy indulás előtt figyelmeztettek, hogy az Alpokban legyünk óvatosak a Kea papagájokkal. Ezek a madarak előszeretettel rongálják meg a parkolóban hagyott autókat. Kicsipkedik az ajtó körüli gumitömítést, megcsipkedik az ablaktörlőlapát gumiját. Elég sokat időztünk az Alpok mindkét oldalán és egyet sem láttunk. Kivéve, mikor megálltunk az Arthur hágón kialakított pirinyó parkolóban, hogy lefényképezzük a sziklába vájt utat. Na, itt láttunk egy darab Keát, aki békésen falatozgatott. A Kea papagáj a világon az egyetlen olyan faj, aki az Alpokban honos. Elég nagy testű (40-50 cm), olívaolaj-zöld színű, szárnya alatt narancssárga tollakkal és viszonylag nagy, keskeny horgas csőre van. Állítólag nagyon okosak. Intelligenciájuk vetekszik a majmokéval. Képesek eszközöket használni.

    Az utolsó napot arra hagytuk, hogy szétnézzünk Christchurch városában. Érdekelt minket mekkora pusztítást hagyott maga után a legutóbbi földrengés. De az építkezések, romeltakarítások miatt óriási dugók voltak. Kb egy órát tölthettünk a dugóban és nem haladtunk sokat előre. Úgy döntöttük, hogy nincs értelme erre pazarolni azt a drága időt, inkább autózzunk le a várostól 80 kilóméterre lévő Akaroa városába, ami a Banks-félszigeten fekszik.

    Régen a bálavadászok kikötője volt, még most is látható egy két erekje: nagy vasbödön, amiben a bálnazsírt olvasztották. Többnyire francia telepesek lakták. Némelyik utcanév francia és a házak is francia stílusban épültek. Szép kis város. Mi természetesen a vulkán miatt jöttünk ide. A terület, ahol a város is fekszik egy (pontosabban kettő) kialudt vulkán, amik 8-11 millió évvel ezelőtt jöttek létre. Mára a kráter egyik fala beomlott és tengervíz nyomult be, szép kis öblöt alakítva ki. A vulkán peremén festői úton lehet körbeautózni. Innen szép kilátás nyílik a kráterre, a  városra, az öbölre és a tengerre.

    szelvedoMaradt még egy fél napunk, így autóztunk egy kicsit a parton. Egyszercsak egy nagy csatt. Bekaptunk egy kavicsot az egyik szembejövő teherautótól. Nagyot ütött, ezt ragasztani sem lehet. Szélvédőcsere. Ezt a pechet. Egy nappal a leadás előtt. Még szerencse, hogy megkötöttük az extra szélvédő biztosítást, így ez csak az Apollosoknak pech.

    Irány az autómosó. Kis glancolás és késő délután begurultunk az Apollo központba. Leadtuk az autót. Semmi gond nem volt, 5 perc alatt végeztünk. Kivittek a reptérre, mert ez általában benne van az árban. Onnan felhívtuk a szállást, ők kijöttek értünk, másnap hajnalban visszadobtak a reptérre és pár óra múlva már meg is érkeztünk Adelaidebe.

    Ha valaki tervezi, hogy Új-Zélandra látogat és nem tudja mennyibe is fáj egy ilyen kiruccanás, akkor magánban szívesen megadom a számokat, mert négy hét kiadásait centre pontosan vezettük. Hiszen mi is szerettük volna tudni mennyibe is kerül egy 28 napos nyaralás. Minden kirándulásunkról készül ilyen kimutatás. Igen hasznos tud lenni. Külön le van bontva csak benzinre, csak az autóbérlésekre, repjegyekre, északi- és déli-szigetre, illetve le tudom szűrni a turistacsalogató kiadásokat (helikopterezés, kötélpálya, motorcsónakozás, gleccsertúra, stb…), mert ezek nagyon megdobják és hát ezeket leszámítva nagyon olcsón lehet kirándulgatni Új-Zélandon.

    útközben a nyugati parton

    útközben a nyugati parton

    Csendes-óceán

    Csendes-óceán

    számkivetett...

    számkivetett…

    Majdnem otthon: Coorong Nemzeti Park lagúnái

    Majdnem otthon: Coorong Nemzeti Park lagúnái

    Majdnem otthon: Murray folyónk torkolata (már csak 100 km és landolunk)

    Majdnem otthon: Murray folyónk torkolata (már csak 100 km és landolunk)

    Összefoglalva: Új-Zéland gyönyörű hely. Minden ott van, ami kell. Nap, tenger, zöld hegyek, havas hegyek, gleccserek, vulkánok, gejzirek… Szinte lehetetlen unalmas képet készíteni. Minden egyes kattintás a fényképezőn, olyan volt mintha a National Geographic képeit látnánk. Új-Zélandot egyszer mindenkinek látnia kellene!

    Az utolsó adag képek innen vagy a jobb oldali gombról elérhetőek.

    Kata


  10. Új-Zéland, Déli-sziget: 2.rész

    október 16, 2014 by kata_papi

    Queenstown1

    Alcím: adrenalin, arany és a csípős legyek

    Magunk mögött hagytuk a hegyeket, gleccsereket, tavakat és elindultunk déli irányba a világ adrenalin fővárosaként emlegetett Queenstownba. Útközben egy kisebb megállót szúrtunk be. Nem volt tervbe véve, de az út mentén láttunk egy táblát: aranybánya balra. Nekünk ez az arany dolog (főleg Papinak) valahogy bekattant, mióta ellátogattunk Ballaratba anno.

    Sajnos ekkora rögöket nem sikerült kimosnunk... :(

    Sajnos ekkora rögöket nem sikerült kimosnunk… 🙁

    A Kawaru szurdok mellett egy régi aranylelőhelyen egy szép kis múzeumot alakítottak ki. Fennmaradtak az egykori bányászok kunyhói, néhány rozsdás gép, vágatok, amiket egy óra alatt önállóan sétálva végig lehet nézni. Majd egy kis vezetett túra és aranymosás is benne foglaltatik a jegy árában. A mi túravezetőnk egy nagyon vidám, vicces, ír bácsika volt, értette a dolgát és élvezettel vitte körbe kis csoportunkat. Az aranymosás fortélyait lépsről-lépésre elmagyarázta, megmutatta és a végén még volt is arany “reszelék” a serpenyője alján. Ezen felbuzdulva mi is nekiveselkedtünk.

    Először az asztalról el kellett venni 1-1 serpenyőt és bele kellett dobni 2-3 szem pici (1 mm átmérőjű) ólom golyócskát. Aztán megragadtuk az ásót és a partoldalból lapátoltunk egy kis kavicsos földet a serpenyőbe. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy ha jól csináltuk és a végén a serpenyő aljában megtaláltuk a 2-3 kis ólomgolyócskánkat, akkor tuti, hogy az arany is ott lesz (már ha szerencsénk van). A lényeg: jobbra-balra kell mozgatni a serpenyőt, mintha kormányt tekergetnénk, majd a víz alá kell meríteni az egészet. Ez kicsit ijesztően hangzik, mert egyből beijed az ember, hogy akkor elúszik az aranyam… De nem. Ha jól csináljuk és megfelelő szögben döntjük meg a serpenyőt (a szög nagyon fontos!), akkor először mindig a könnyebb anyagok mosódnak ki. Homok, apró kavicsok, nagyobb kavicsok és ha ügyesek vagyunk akkor a végén nem marad más csak az ólomgolyónk és az arany!

    aranymosas2     aranymosas3

    aranymosas4     aranymosas5

    A túra végén Józsi -ez itt a reklám helye- elhintette, hogy nagyon jó a szakácsuk. Épp ebédidő volt, így engedtünk a csábításnak. Előételnek közösen kagylót rendeltünk. Ez volt az első alkalom, hogy kagylót ettünk. Szerencsére nem nyersen hozták ki, vajas szószban volt megfőzve. Nekem ízlett, Papinak nem. Utána én csirkét, Papi malacot evett, de egyiksem volt nagy durranás. A szokásos éttermi felvágás: nagy tányéron valami kis piszok, amit nagyítón keresztül kell nézni. Háát, jól nem laktunk, de találtunk aranyat! 🙂

    Queenstown az “őrültek” városa. Nem igazán tudok olyan extrém sportot mondani, amit itt ne lehetne kipróbálni. Mi is csak azért álltunk meg, hogy kipróbáljunk egy-kettőt. Régen még vonzott a gumiköteles szakadékba ugrás (bándzsi dzsámping), de mára már benőtt a fejem lágya és kicsit óvatosabb vagyok. Szóval túl extrém dolgokat nem mertünk bevállalni. Van itt minden: ejtőernyős ugrás, siklóernyőzés, vízről ejtőernyővel felhúzás, hőlégballonozás, kötélpályán lesiklás (ezt kipróbáltuk), vadvizi evezés, vadvizi úszás szörf deszkán (ezen gondolkodtunk egy kicsit), kanyon motorcsónakozás sebesen közel a sziklákhoz (ezt kipróbáltuk), Új-Zéland legmagasabb gumiköteles ugrópályája (134 méter magas, 8.5 mp szabadesés) és az új őrület a szurdok hintázás. Ez utóbbi a “besza-behu” kategória, nem mertük bevállalni. Ez a “szurdok-hinta” a világon a legnagyobb. A kanyon felett kihúztak egy drótkötelet. Lefele 160 méteres mélység. Középen van egy felfüggesztés, ezen lóg egy 120 méteres drótkötél, amit kihúznak a kanyon egyik oldalához. Bátor jelentkező beül és elengedik. Husss. Egy 300 méter hosszú íven hintázik az ember és ha szerencséje van akár a 120 km/óra sebességet is elérheti anélkül, hogy nekicsapódna a sziklafalnak. Lehet hintázni előrefelé, hátrafelé, fejjel lefelé, tandemben és még egyéb más pozíciókban is. Mondanom se kell, hogy a fenti dolgokért igencsak mélyen a pénztárcába kell nyúlni, talán ez is visszafogó erő volt, nemcsak a félelem. Sőt van olyan hely, ahol azért is fizetni kell, ha csak nézed, ahogy apa ugrik. Na ez meg már milyen?! Kész rablás! Öttagú család nyaral és majdnem mindent mindenki ki szeretne próbálni… hát egy autó árát elsikongatják.

    Queenstown

    Queenstown

    Papi már régóta szipogott (mióta Sydney-ben meglátta) egy gyors motorcsónakos túráért. Míg Sydney-ben a kikötőben a nyílt vízen tép a csónak és forgolódik, addig itt mindezt egy szűk, sziklás kanyonban. Kicsit durvább. Úgyhogy összesöpörtük az összes erre félretett pénzünket és befizettünk egy ilyenre. Én nem igazán vagyok oda a sebességért és a hangos dolgokért. Kifejezetten zavar, ha egy autó vagy motor túl hangos. De a motorcsónakozás nagyon jó volt. Papi kifejezetten élvezte. Hihetetlen erő van ezekben a kis csónakokban (520 LE), néhol 85 km/órás sebességet is elértük. A sziklákhoz veszettül közel mentünk és elég nekik 10 cm mély víz. Kihagyhatatlan.

    SpeedBoat1     SpeedBoat2

    Leghátsó sor jobbról az első és a második! :))

    Leghátsó sor jobbról az első és a második! :))

    Egyszer réges-régen láttam a TV-ben egy műsort, amiben a ZipTrek-ről volt szó. Egyből megnéztem, hogy hol van és felszúrtam az íróasztalomnál lévő parafatáblára (ahol mindenféle fontos túrázással kapcsolatos infót őrzök), hogy mindig kéznél legyen, hátha egyszer majd eljutok Új-Zélandra. Az idő eljött és ahogy Papi kisírta a motorcsónakozást, úgy én is kisírtam a ZipTrek-et. Ez egy drótkötélpálya, amin le lehet siklani. Egyes szakaszokon akár 70 km/órás sebességgel. A város mögötti dombon üzemel, ahova kétféleképp lehet feljutni: felvonóval és gyalog. Mivel ez a kis lecsúszás elég sokba fájt, ezért úgy döntöttünk hogy valamit-valamiért, kiscit spórolunk a felvonón és gyalog másszuk meg a dombot. Pontosan egy óra kellett ahhoz, hogy felérjünk. Két csomag közül lehet választani. A Moa-csomag 4 drótkötélpályás és 2 óra hosszú, A Kea-csomag 6 drótkötélpályás és 3 óra hosszú. Az utóbbinál a leghosszabb pályaszakasz 300 méter, esése 100 méter és ezen a szakaszon lehet felgyorsulni 70 km/órára. Nem volt kérdés, hogy melyiket választjuk. A kilátás gyönyörű volt az egész városra, a Wakatipu tóra és a környező hegyekre. A pálya kicsit csalódás volt, többre számítottam. Talán ez a 3 órás időtartam is rátett egy lapáttal, de lehet hogy úgy gondolták, hogy ennyi pénzért adniuk is kell valamit, mert az nem lehet, hogy elkérnek egy halom pénzt és 30 perc alatt leszáguld az ember. Mindenki hőbölögne (főleg én), hogy 30 percért ennyit elkérni?! Így az egyes szakaszok közti átszálláskor a fa tetején kialakított platformokon kis előadásokat tartottak, az eco-turizmusról, a környezetvédelemról, a szemközti gleccsertóról, állatokról stb… Ez annyira nem tetszett, még egyszer tuti nem dobnánk ki rá pénzt, nem úgy, mint a motorcsónakázásra. Az megérte, ez nem. 🙁

    Haladjunk is gyorsan tovább a fjordokhoz, mert a Fiordland Nemzeti Park mesés volt. Kár, hogy nem volt több időnk rá. Nemcsak a fjordok szépek, de rengeteg gyalogút is van és ezek olyan helyekre visznek el, ahova csak a madár jár. A Nemzeti Park rajta van az UNESCO világörökség listáján. A 215 km hosszú partszakaszon 14 különálló fjord van. Ha kezünkbe veszünk egy új-zélandi térképet, ne ijedjünk meg ha nem találjuk a fjordokat, mert “sound” néven vannak feltüntetve. Ez azért van, mert az európai felfedezők tévesen nevezték el őket “sound”-oknak.  A “sound” nem más, mint egy folyómeder, ami a szárazföld süllyedésével elárasztódott és úgy néz ki, mintha fjord lenne. A fjord pedig a gleccser által kivájt “U” alakú völgy, amibe benyomult a tengervíz. Időközben ezek a “sound”-ok nagyon híres túristacélpontok lettek, ezért nem változtatták meg a nevüket, a nemzeti parknak viszont már a fjord nevet adták, kissé fura betűzéssel: Fiord. Az általunk meglátogatott fjord kempingjének a budiajtóján egy A4-es lap volt kiragasztva, amin bölcsességek voltak olvashatók. Ezek közül az egyik az volt, hogy: nemcsak a sound-fjord megnevezés rossz, de a park nevét is rosszul betűzték, mert nem Fiordland hanem Fjordland. Hát nem tudom, hogy ez utóbbi igaz-e, mert a szótárban úgy szerepel, hogy fiord, de lehet hogy gyorsan kreáltak egy ilyen angol szót.

    A 14 fjord közül kettőhöz vezet út, a többit gyalog vagy a tenger felöl hajóval lehet megközelíteni. A Milford Sound (amit mi is megnéztünk) a felkapottabb. Ide saját autóval el lehet jönni és aki szeretne, az a rengeteg hajótársaság egyikével végighajózhat a 16 km hosszú fjordban. A másik a Doubtful Sound, ami nem annyira túrista orientált, mivel ide szervezett túra keretében lehet csak eljutni, amit mondanom se kell, hogy arany áráért kínálnak. Először egy busz visz el egy tóig, ott csónakba kell szállni, majd újabb autókázás/kisbuszozás a fjordig, plusz a hajókázás a fjordon. Na, ezt kell megfizetni. De biztos nagyon szép lehet. Egyszer majd úgyis megnézzük!

    Milford Sound

    Milford Sound

    Az út végig az Alpokon leírhatatlanul gyönyörű. A 119 km-es távra 2,5 órát ajánlanak megállók nélkül. De ne nyomjuk le 2,5 óra alatt. Útközben rengeteg szép látnivaló van. Álljunk meg és gyönyörködjünk, fényképezzünk, csorgassuk a nyálunk. Mi is csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra, le-föl. Mutogattunk egymásnak és főleg én ordítoztam, hogy most itt állj meg, húzódj félre, lassíts! Időben induljunk el, mert nemcsak a látvány lassít, hanem a Homer alagút is. A fjordhoz való lejutást egy sziklás hegygerinc zárta el egészen addig, míg meg nem építették az alagutat. Nevét természetesen arról kapta, aki kitalálta, hogy itt alagutat kéne ásni. 1935-ben el is kezdte 5 db munkás csákánnyal és talicskával. A munka lassan haladt. Lavinák “tizedelték” az 5 fős munkáscsoportot, az 5-ből 3-at lavina ölt meg. Közbeszólt a második világháború is, így csak 1954-ben adták át az 1,2 km hosszú alagutat. Maga az alagút nagyon keskeny, ezért az év legnagyobb részében, mikor turista szezon van, egyirányú a forgalom benne, amit jelzőlámpák irányítanak. Csúcsidényben torlódásra lehet számítani, szóval aki előre megváltotta a hajójegyet, az időben induljon el.

    Alpok1

    Alpok2Indulás előtt munkatársaink óva intettek minket: aztán vigyetek magatokkal “légyriasztó kenőcsöt”, mert Új-Zélandon rengeteg a “sand flies”, meg fogják keseríteni az egész nyaralást. Kicsit értetlenül álltunk a dologhoz, mert nekünk fent Darwinban és környkénén se volt problémánk a csípős legyekkel, pedig mindenki mondta, hogy nagyon kegyetlenek. Eggyel se találkoztunk se ott, se Új-Zélandon. Legalábbis addig, amíg le nem parkoltunk a Milford fjordnál és ki nem szálltunk a kocsiból. Atya világ! Milyen teremtmények ezek?! Nem csípnek, harapnak! És nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a Föld összes “sand flies” populációja épp itt a fjordoknál kolbászol. Nem tudtunk semmit csinálni. Jöttek és szívták a vérünket. Fényképeket is csak úgy tudtunk csinálni, hogy előtte eszeveszett kalimpálás mindkét részről, aztán a fotós és a fényképalany hirtelen felvette a pozíciót, sziiiillliiiikonciiciiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, klik és újabb hadonászás. Minderre kb 5 másodperc állt rendelkezésre, mert utánna körüldongtak a vérszívó legyek. A csípésük meg nem olyan, mint a szúnyogé, sokkal tovább (hetekig) megmarad. Kemény dudort hagy maga után és borzalmasan viszket. Volt szerencsém megtapasztalni, mert 1-2-100 célba ért és megcsípett. A legenda szerint a csípős legyek azért lettek itt elengedve, hogy kedvét szegjék az embereknek, hogy megtelepedjenek itt. A terv bevált, Milford Sound-nak nincs állandó lakosa. Csak a turisták és a kiszolgáló személyzet jön ide.

    Elcsíptem egyet!

    Elcsíptem egyet!

    Befoglaltunk egy hajóutat a fjordon másnap reggelre a legkorábbi időpontra. A reggeli utak általában akciósak, mert a nyaralók nem szeretnek korán kelni, illetve vannak, akik aznap jönnek át a hágón és csak késő délelőtt érnek oda. Így az első utakat megspékelik reggelivel is. Sajnos az időjárással nem volt szerencsénk. A napsütés elmaradt. Az eső lába is lógott, de szerencsére a felhők nem ereszkedtek alá, így sikerült teljes nagyságban gyönyörködni a magas partfalban, melyek az 1200 méteres magasságot is elérik.. Porszemek vagyunk. A víz mélysége 100-450 méter. Bár az eső léte vagy hiánya kérdéses, mert esőben teljesen más arcát mutatja a fjord. Ilyenkor a sziklákról kisebb patakok/vízesések zubognak le mindenhonnan. Ruhatárunkat úgy alakítsuk, hogy az eső bármikor elkaphat. Az éves csapadékmennyiség 6,8 méter (!) és az év 182 napján esik az eső. A hajókázáson kívűl rengeteg túraútvonal is van a környéket. Ha meg tudtam volna állítani az idő kerekét, akkor még mindig ott túrázgatnánk.

    MilfordSound2     MilfordSound3

    MilfordSound4     MilfordSound5

    A hajóút után egyből elindultunk délre, Invercargill városába, hogy megcsodáljuk Burt Munro motorját. Papi nagyon lelkes volt a múzeumben, jó sokat elidőztünk ott. Burt Munro 1962-ben Amerikában, Utah államban, a Bonneville sóstó kiszáradt medrében a saját bütykölésű Indián motorjával, az 1 liter hengerűrtartalom alatti kategóriában sebesség rekordot állított fel : 286,3 km/óra. Öt évvel később újra visszatért és megdöntötte saját rekordját: 293,7 km/óra (az edzésen 304,1 km/órával sikerült mennie), melyet azóta sem sikerült túlszárnyalni. Életéről 2005-ben film készült, Anthony Hopkins főszereplésével: The World’s Fastest Indian címmel. A múzeumban egyébként az egyik másolatot láthatjuk a kettő közül, amiket a filmforgatáshoz építettek. Az eredeti motort Munro eladta egyik jóbarátjának, aki szintén nagy sebesség rajongó volt, így azt sajnos nem láthatja a nagyközönség.

    BurtMunro1     BurtMunro2

    A következő és egyben befejező részben megmászunk egy gleccsert. Szó lesz egy váratlan helikopter utazásról és ellátogatunk a palacsinta sziklákhoz is.

    Queenstown3

    Képek innen vagy a jobb felső sarokban az Új-Képek gombról érhetők el.

    Kata