A nyugat dél-keletje 1.rész

Azért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a „nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres „Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a „fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, „marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló „vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két „helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

             

Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a „dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. 🙂

Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg „zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger „fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 „sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A „Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában „ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

                     

      

Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a „szemen” keresztül.

Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… 🙂 Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még „igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a „világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról „Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. 🙂

Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy „Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a „barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült „kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. 🙂

Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.