Mészkőpart ismét

2021. július 28. szerda by kata_papi

A meghiúsult Cape York-i túrát követően elugrottunk egy hétre a Mészkőpartra ismét. Igaz, hogy december elején, alig fél évvel ezelőtt jártuk be a környéket, de mindig akadnak új dolgok, rengeteg a látnivaló. Maradt is belőle későbbre.

Kivettünk egy egész nyaralót Robe-ban egy hétre. Tudtuk, hogy pár nap múlva megérkezik az eső, ezért olyat választottunk, aminek a nagy étkezőasztala a tengerre néz, hogy esős időben, mikor társasozunk vagy reggelik alkalmával tudjuk bámulni a végtelen óceánt.

Reggeli kilátással
A takarítóbrigád minden reggel gondoskodott a zavartalan kilátásról

Az érkezésünket követő két napban gyönyörű napos időnk volt, még a szél sem fújt. Kihasználva a jó időt egy-egy terepjárós túrát iktattunk be ezekre a napokra.

Kezdtünk a Little Dip Természeti Park területén lévő 21 km-es homokdűnés/tengerpartossal. Ezen decemberben mi már végigmentünk, de egyetlen egy tengerpartos szakaszra se mentünk ki, lévén magunk voltunk és a dagály is megnehezítette volna a homokban való vezetést. Kilenc tengerpartos szakasz van ebben a 21 km-ben. Mindjárt az első tengerparton Tehén elásta magát, annyira mély és nedves volt a homok. Azon a parton nem is tudtuk átverekedni magunkat. Még szerencse, hogy rengeteg elkerülő út van az ilyen esetekre.

Első nap a piros 21 km-es, második nap a kék 26 km-es túrát vezettük le
Hoppá, Tehén elásta magát előttünk
A feneke csúszott lefelé a víz felé
Jó mély a homok, nem csoda hogy elakadtunk
A homok nedves volt, azonnal eltömte az abroncs bordázatát, ami csak nehezítette a kijutást

Felváltva hol Tehén, hol Döme Jr ment elől. Egyszer, mikor épp mi mentünk elől kiszúrtam egy tengerisünit a parton. Kiáltottam Papinak, hogy féééék. Kiszálltunk és beléptünk a tengerisün mennyországba. 🙂

Soha annyi gömböc tengeri sünt, amennyi ott volt még nem láttunk előtte sehol. Ráadásul mind gyönyörű narancsárga és bordó/lilás színben tündökölt.

Emlékszem évekkel ezelőtt találtunk egy darab narancssárga sünit (a többi mind zöld és barnás színű volt), amit olyan becsben tartottunk, hogy külön helye volt a vitrinben. Itt meg több száz hevert a parton, ráadásul mind szépen letisztítva. A hullámzás és a homok lekoptatta a tüskéket. Az is érdekes volt, hogy mind épségben pihent a homokban, pedig a tenger eléggé viharosnak tűnt és keményen ostromolta a partot a víz. Ezek a vékony mészvázak nagyon hamar el tudnak törni. Mondanom se kell, mind az öten elkezdtünk kaparászni a homokban, mint a tyúkok a szemétdombon. Rengeteg sünit szedtünk össze.

Ami megdöbbentő volt, az a rengeteg műanyagszemét amit partra vetett a víz. Kisebb-nagyobb darabkák borították az egész partot, amiket csak olyankor vesz észre az ember, ha egészen közelről vizslatja a homokot. Mi éppen ezt tettük. Ilyet eddig csak a hírekben láttunk, most sajnos élőben is tapasztaltuk. Nagyon szomorú látvány volt.

A parkból kifelé jövet egy wombat tisztelt meg minket a jelenlétével, ami meglehetősen ritka esemény, lévén, hogy a wombatok éjszaka aktívak. Egyáltalán nem félt, ott legelészett az út szélén. Nagyon aranyos volt, főleg mikor hátat fordított nekünk és komótosan visszasétált a bozótosba.

Tengerisünik a parton
A kisebb doboz, amit gyűjtöttünk

Másnap a tegnapi útvonal déli szakaszát jártuk be, ami 26 km hosszú. Ez a Beachport-i Nemzeti parkból indul, ahol szintén letudtunk már két szakaszt decemberben, de nem mentünk rá az észak felé haladó részére.

Hihetetlenül izgalmas 4WD-os út, talán még jobb is volt, mint a Little Dip-es előző napi. Sokkal nagyobb homokdűnék, hosszabb tengerparti szakaszok. Volt egy kicsit szűk, bozótos, fényezést karcoló szakasz is, de nem túl vészes, kibírható. Dűnezászló ajánlott. Nem írják sehol, de sokkal jobban lehet látni a közeledőt, ha van rajta zászló. Összességében remek terepes útvonalak kínálják magukat a megmérettetésre.

Sajnos a Canundai Nemzeti Parkban futó 65 km hosszú, két nap alatt teljesíthető 4WD-os utat ismét passzolnunk kellett, mert pénteken megérkezett az eső. Így is voltak olyan homokos szakaszok, ahol az éjszakai eső miatt úgy ragadt a homok, hogy az abroncs bordázatába beleragadva “tükörsima” gumiknak tűntek a kerekek.

Instabil homokdűne, belépés csak saját felelősségre!
Sajnos ezt a tengerpartos részt ki kellett hagynunk, mert a part végén benyúló sziklát már a dagály nyaldosta. A kép bal szélén látható a szikla a tengerpart végében.
Na melyiket válasszuk?
Jobbra-balra az úttól az eredeti terepszint magasság, amibe az autók belevájták az utat. Érdekesen kemény réteg, ami alatt homok van.
A csapat!

Pénteken egész nap szakadt az eső. Nem is keltünk korán, negyed délben reggeliztünk. Ejtőztünk egy kicsit, majd eldöntöttük, hogy elmegyünk kávézni Mahalia kávézójába, ahol ők maguk pörkölik a kávét és egyben megnézzük a kávépörkölő üzemet is. Már előre ráizgultam a frissen pörkölt kávé illatára. Imádom.

Odaértünk és Gizi közölte, hogy a vihar miatt nem pörkölnek kávét, mert ha áramkimaradás van akkor könnyen tűz üthet ki az üzemben. Gondolom hülyén nézhettünk rá. Az igazat megvallva így is volt, mert nem értettük, hogy mi gyulladhat ki egy kávépörkölő üzemben. Mint megtudtuk a felszabaduló olaj/olajgőz, ami a pörkölés során keletkezik. Nem maradt más, ittunk egy-egy kapucsínót, egyesek forró fehércsokit, illetve ettünk egy-egy szelet sütiféleséget. Aztán bevásároltunk, vacsit főztünk és társasoztunk.

Szombat-vasárnapra hasonlóan esős időt jósoltak. Millicent városán sokszor átautóztunk már, de soha nem álltunk meg az információs központ mellett kialakított múzeumban. Nagy hiba volt, mert fantasztikus időutazáson vehettünk részt. Több mint két és fél órát töltöttünk el ott. Mindent összesöpörtek, ami lefedi Dél-Ausztrália dél-keleti régióját.

Van vasúti szekció, kovácsműhely (ami alkalmanként bemutatót is tart), kosztüm tárlat korabeli ruhákkal, külön hajóroncs, hajózási és térképészeti rész, régi iskolai dolgok, történelmi tárgyak. Itt van az állam legnagyobb lovaskocsi, illetve mezőgazdasági gép kiállítása is.

Továbbá egy őslakos múlttal foglalkozó terem is helyet kapott, ahol két új dolgot tudtunk meg. Az egyik, hogy nem csak sziklarajzokat hagytak hátra, hanem barlangvéseteket is. Itt Millicent környékén legalább negyven barlang van 20 000 éves karcolatokkal. A másik érdekesség pedig azok a barlangok, ahol az őslakosok azokat a köveket bányászták ki, amikből a pattintott kőszerszámaikat készítették. A világon 9 ilyen jégkorszaki kőbánya ismert, ebből 5 Ausztráliában van. Hát ez új információ volt mindnyájunknak.

Aztán videón meg lehet nézni, hogyan csapolták le a mocsaras/lápos vidéket, hogy művelni tudják. Az egész múzeum telis-tele van érdekes dolgokkal, de hát ez a feladata egy ilyen helynek. Szétrobbant az agyunk mire végeztünk, na meg szét is fagytunk olyan hideg volt.

Adelaide-ben ilyen taxik rohangáltak az utakon az 1920-as évekig
Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna, hogy ilyen létezik és esetleg hiányozna az otthoni zsolnai készletetekből… teáscsésze bajszosoknak. De csak jobbkezes bajszosok tudtak teázni.

A múzeumlátogatást egy gyors ebéd követte, majd 1-2 utcai falfirka megtekintése után már robogtunk is a déli félteke legnagyobb szélturbina farmjára, hogy sötétedés előtt lássuk a nagy szélkerekeket. Millicent határában épül, nincs még kész, folyamatosan bővül. Jelenleg 129 darab szélkerék van felállítva. 100 méter magasak, a lapátok egyenként 33 méter hosszúak. A felállítástól számított első fél évben már behozzák az árukat úgy, hogy abban már a leszerelés is benne van.

A szállásra visszafelé vezető úton kiszúrtam valami érdekeset. Rengeteg rókatetem volt felaggatva egy kerítésre, összesen 15 db-ot számoltam össze. Picit arébb volt 4-5 darab régi, amik már szinte csak egy lógó gerincdarabból álltak. Visszaérve éjjel egyig társasoztunk.

Vasárnapra még hol esőt, hol felhőt mondtak így nagyobb fába nem vágtuk a fejszénket. Elmentünk megnézni egy belső lagúnát (Bool Lagoon), ahol rengeteg madarat lehet megfigyelni. Azt hittük a sok eső miatt majd jó kis mocsaras lesz a lagúna. Tévedtünk. A pontonhíd is a száraz meder fenekén csücsült. Egy-két sétaútvonalat letudtunk, nem sok madarat láttunk. Zárás előtt fél órával értünk Glencoe faluba az 1863-ban épült birkanyíró állomásra. “Józsi” az első telepes, aki erre a környékre érkezett 7000 birkával, elhatározta hogy a kolónia legszebb birkanyíró kukszliját építi meg. A belseje “katedrális” stílusban épült, azaz a belső gerendaszerkezet hasonlít a templomok belsejére. Biztos értékelték a nyírásra érkező bárányok. Évente több mint 50 000 birkát nyirtak meg itt a birkanyíró szezonban, ez napi kb 2000 birkát jelentett.

Valaki kikukucskált balra a bokorból
Az 1863-ban épült birkanyíró állomás

Jöjjön az est fénypontja, a világító gombák, amiért 120km-t autóztunk. Régről tudjuk, hogy itt a telepített fenyőerdőkben él egy világító szellemgomba. Egy baj van, csak májustól június végéig világít. Ki az aki télen délre kirándul? Hideg van és sokat esik az eső. Csak a gombákért nem érdemes 4-500 km-t autózni. Ezért nem láttuk még soha, mert mindig a nyári melegben kirándultunk erre. Kivéve most, ugye?

Igaz, hogy július 4-e van, a gombákat meg június végéig hirdetik, na de biztos, hogy nem kapcsolják le június 30-án éjfélkor egy kapcsolóval őket… Próbáltam telefonon elérni a Dél-Ausztrál Erdészetet, mivel az ő területükön vannak a gombatelepek, de vasárnap lévén senki nem vette fel a telefont. Aztán hívtam a Mount Gambier-i információs központot, ahol Gizi mondta, hogy már nincsenek túrák, június végével véget ért a szezon. Cseppet értetlenkedtem neki, hogy biztos akad még egy-kettő ami világít. Azt mondta mind elrohadt már.

Picit elszomorodtunk, de Tamás mondta, hogy ők pár évvel ezelőtt jártak ott és nincs semmiféle kerítés vagy kapu/sorompó. Menjünk oda és hátha szerencsénk lesz. Igyekeztünk még világosban odaérni, hogy megtaláljuk az utat az erdőben. Megjelöltük a helyet fenyőtobozokkal és gallyal az úton, hogy a sötétben tudjuk meddig kell az erdőbe behajtanunk, majd elmentünk a városba vacsorázni. Vacsora után már kellő sötét volt, hogy lássuk a gombákat. Annyira érzékenyek, hogy ha telihold van, akkor alig világítanak, illetve, ha zseblámpával világítunk, akkor is elhalványulnak. Ezért vak sötétben botorkáltunk az erdőben.

Ne számítsatok atomvillanásra, mert csak pislákoltak azok a gombák, amik még életben voltak. Szerencsére Tamás talált két nagyobb telepet, amik a vaksötétben kicsit fluoreszkáltak. A többi gomba már a végét járta, szétmállott “takony” volt. Sajnos világítós képet nem tudtunk lőni, csak a retinánkba “égett” bele a látvány. De azért ahogy Tamásék elbeszéléséből tudjuk, picit látszik a zöldes derengés. Tamás átdobott pár képet az ő, néhány évvel ezelőtt készült felvételeiből, amik természetesen nem telefonnal készültek.

Első kép: a halott “takony” gombák a szezon végén. Kettő-három-négyes kép: az ép telep, amit találtunk. Ötödik kép: a helyszín megvilágítva, így néznek ki valójában. Hatodik kép: egy “kompozit”, ahol miután beexponálódott a gomba, a háttérnek egy villanásnyi fény lett adva, hogy lehessen látni, hogy hol is vagyunk! Hetedik kép: egy nagyon hosszú expozíció csak a gomba fényével. Nyolcadik kép: méretaránnyal, Fehérmaci nézi a derengést. Kilencedik kép: egy prospektusi fotó az internetről, na a pórnép ezt így sose látja.

Hétfő, utolsó nap. Szokás szerint reggel 10-ig kellett elhagyni a szállást. Ez sikerült is, 9:55-kor szálltunk be az autókba. Tettünk egy utolsó sétát Robe tengerpartján és megkerestük azt a blowhole-t (vízköpőt), amit az emberek 40-50-100 évvel ezelőtt arra használtak hogy oda dobták le az üres sörös üvegeket. Az üvegek apró darabokra törtek és a tengerviz meg a homok évtizedek alatt simára koptatták a szilánkokat, aztán a szomszédos kis öbölbe a hullámzás 20-30 cm vastagon szétterítette. Még 20 évvel ezelőtt is bokáig lehetett sétálni a csillogó üvegkavicsokon. Ma már úgy kell vadászni a példányokat. Lementünk és elkezdtünk ismét kapirgálni. Rengeteg barna volt, hisz a sörösüvegek legtöbbször barnák. Szilvi a fehéreket szedegette, én mindenfélét, de a ritkaságnak számitó zöldre gyúrtam.

Papi előtt a félig leszakadt/beszakadt blowhole, ahova az üvegeket dobálták
Itt lehet találni a lekoptatott üvegszilánkokat

Rengeteg ilyen érdekes kék “ballont” találtunk a parton. Később Tamás megfejtette: ezek a portugál gályának (angolul bluebottle) nevezett medúza faj lebegő része! A fogófonalai akár a harminc méteres hosszúságot is elérhetik és érintésük veszélyes, mert a benne lévő csípést okozó csalánsejtjei mérget tartalmaznak. Amiket találtam azokon már csak a légbuborék volt meg, a csápok nem. De a tengerparti gyűjtögetés szabálya mindenhol érvényes: ismeretlen élőlényt nem tapogatunk, mert nem tudhatjuk melyik mérgező.

Az élőlény hossza 9–35 centiméter, a fogófonál rendszerint 15 m, ritka esetben elérheti az 50 métert. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó vagy halvány lilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű, túlnyomórészt nitrogénnel van tele és vitorlaként szolgál. Vitorláját képes leereszteni, így viharos időben az élőlény a víz alá merülhet, ahol védett a széltől és az időjárástól.

Rengeteg ilyen ballont találtunk
Kép forrása: internet (a mérgező portugál gálya)

Kingston falucskában megálltunk egy utolsó közös kávézásra egy régi, használaton kívűli templomban kialakított kávézóban. Mi mindig csak a nagy Homárnál álltunk meg, sose mentünk be a faluba, pedig nagyon szép régi épületek vannak magyarázó táblákkal.

Illetve itt van kiállítva és látogatható is az a világítótorony, ami fénykorában (hi-hi ) 20 km-re a parttól a nyílt vízen teljesített szolgálatot. Egy 11 gyerekes család élt rajta, csónakkal kapták az ellátmányt. Mára már csak mint múzeum üzemel a parton, miután szétszedték és újraépítették szolgálata lejártával. A tartószerkezet máig áll, kint a tengeren és a madarak használják pihenőhelynek. Kingston-ban is el lehet ütni pár órát bámészkodással. Legközelebb több időt szánunk erre a halászfalura.

Az 1868-ban épült 41 méter magas világítótorony
Robe-i naplemente

Hiába jártunk már vagy fél tucatszor ezen a környéken a Mészkőpart még mindig tartogat meglepetéseket. A decemberi és a mostani túrával kellő mennyiségű fényképanyag gyűlt össze, úgyhogy feltöltöttünk egy albumra valót a Flickr-e: https://www.flickr.com/photos/katapapi/albums/72157719600411194


4 hozzászólás »

  1. Dávid Tibor szerint:

    Szuper volt ez a beszámoló is, köszi!

  2. Zoli szerint:

    A sok sünt mind megtartjátok, vagy még otthon szelektáljátok őket?

    • Papi szerint:

      Elvileg mindet megtartjuk, bár én hoztam egy szabályt évekkel ezelőtt, hogy törött kagyló, süni… miegymás nem jöhet haza. Hiszen találunk épet épp eleget. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük