A Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus „lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett „túrára”.

Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A „filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a „Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én „előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. 🙂

Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos „érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak „gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis „forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú „dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A „bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás „dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a „mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A „rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek „működési” engedélyt. :o)

A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos „parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a „megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti „STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan „albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… 🙂 Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy „darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher „függöny”. A „függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és „függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a „Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható „függöny”, aminek az a címe, hogy „The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen „szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a „bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a „fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a „penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a „Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.

Azért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a „nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres „Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a „fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, „marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló „vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két „helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a „dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. 🙂

Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg „zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger „fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 „sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A „Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában „ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a „szemen” keresztül.

Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… 🙂 Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még „igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a „világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról „Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. 🙂

Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy „Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a „barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült „kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. 🙂

Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.