Posts Tagged ‘tengerpart’

  1. Tasmánia – második rész

    március 23, 2016 by kata_papi

    Mielőtt elkanyarodtunk volna a partoktól a rossz idő miatt, egy kis kitérővel megnéztük Swansea alatt a “tüskés” hidat (Spiky Bridge). Megér egy öt perces megállást, mert ilyet nem minden nap lát az ember. A hidat 1843-ban fegyencek építették. Csak találgatások vannak, hogy miért tüskés. Senki sem tudja a valódi okát. Az egyik variáció szerint a tüskék azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a hídon átkelő tehenek leesését. A másik elmélet, az hogy a fegyencek csendesen lázadoztak a sorsuk ellen és függőlegesen tettek le egy-két követ. Hivatalosan egyik elmélet sem bizonyított. Így mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy miért is tüskés a híd. Innen a szárazföldről még ellátni a Freycinet-félszigetre. Egyik szemünk mindig a félsziget irányába kémlelt, hátha megcsillan a nap sugara és akkor adtunk volna még egy esélyt a Borospohár Öbölnek. De az egész hegyvonulat vastag felhőbe burkolódzott. Célba vettük Ross városkát. Amint hátat fordítottunk a tengernek és beautóztunk 40-50 km-t a szigeten szikrázó napsütés kísért végig. Ezek szerint valaki nagyon nem szeretné, hogy teljes pompájában lássuk a keleti partot…

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Ross egy nagyon szép, nyugodt kisváros, telis-tele régi, György-korabeli épületekkel, amik szépen fel vannak újítva. Fél napot simán el lehet bóklászni. Mi a híres híd miatt álltunk meg, de aztán jó pár órát sikerült eltöltenünk itt. Ezt a hidat is fegyencek építették 1836-ban. Ausztrália harmadik legöregebb és talán az egyik legszebb hídja. A híd homokkőből épült és az oldalát 186 gyönyörű kőfaragás díszíti. Különböző állatok, növények és Kelta istenek, amiket a fegyencek faragtak. Tényleg mesébe illő volt. A B31-es úton haladtunk tovább dél felé Richmond városába. Keresztül mentünk Oatlands-on, amiről semmit nem tudtunk, de szerencsére megláttunk egy információs táblát, amin a Callington-i szélmalomról írnak. Így egy órácskára elkanyarodtunk a malomhoz. Itt van ugyanis Ausztrália egyetlen György-korabeli működő szélmalma, ami 1837-ben épült. Ma is ugyanúgy őrli a lisztet, mint 180 évvel ezelőtt. Weboldalukon van egy bolt lista, ahol vásárolhatunk a lisztből, vagy rendelhetünk online is. Maga a város hasonlít kicsit Ross városára, sok a régi épület. Hangulatos.

    Ross Híd (Ross Bridge)

    Ross Híd (Ross Bridge)

    RossBridge2

         CallingtonMill1             CallingtonMill2

    Végül megérkeztünk Richmond városába, amit úgy hírdetnek, hogy Ausztrália legjobban fennmaradt György-korabeli városa. A sok más történelmi épület mellett itt van ugyanis a kontinens legöregebb hídja, ami a mai napig használatban van. Nincs új a nap alatt, hiszen ezt is a fegyencek építették 1823-ban 17 hónap alatt. 1825-ben adták át, 10 évvel megelőzve minden ehhez hasonló építményt Ausztráliában. A híd hepe-hupás külleme a hozzáértő szakemberek és szerszámok hiányából adódik, illetve abból, hogy az áradások miatt a pillérek az építés során kicsit megsüllyedtek. De ettől olyan szép és különleges. Na és akkor itt véget is ért a sok György-korabeli látnivaló. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy a magyarban használjuk-e ezt a “György-korabeli” stílust. Lehet hogy rosszul fordítottam le… (Georgian), olyan furcsán hangzik. Ha esetleg valaki tudd jobb fordítást erre, szóljon és kijavítom.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Miután kipipáltuk Richmond-ot is, gyors átpörgettük fejben a további útitervet, mert innen Hobart csak egy köpés (25 km) és ekkor még csak csütörtök volt. Hobart-ba úgy szerettünk volna megérkezni, hogy szombat legyen, mert szombatonként van a híres Salamanca piac, amit szerettünk volna megnézni. Mivel nem igazán akartunk szombatig Hobartban lötyögni, ezért nekivágtunk a Tasmán-félsziget felfedezésének, hiszen igencsak hosszú listánk volt, hogy mit is szeretnénk megnézni. Épp hogy csak elértük a félsziget elejét, az eső újra rázendített. Annyira zuhogott, hogy Papi többször azt fontolgatta, hogy félreáll, mert nulla volt a látótávolság. És csak esett, és esett, és esett három napon keresztül. Vágni lehetett a vízfüggönyt. Már ott tartottunk, hogy fejben kezdtünk összeszegelni egy Noé-bárkát… Úgy voltunk vele, hogy itt, ha fizetnének se nyitunk sátrat. Valamiféle kabin kellene. De szinte minden megfizethető kabin foglalt volt. Végül a Port Arthur-i kempingnek voltak olyan szobái, amiket 8 fős csoportok vehetnek ki. Szerencsére két embernek is kiadták. Így befoglaltunk 3 éjszakát itt és abban bizakodtunk (amit akkor még nem tudtunk), hogy a három nap alatt csak lesz kirándulásra alkalmas idő. A szobában 4 darab emeletes ágy volt és semmi más. Tisztára Zánka úttörő tábor hangulatunk volt. Nem sok hiányzott, hogy rázendítsünk a “Mint a mókus”-ra. Zuhany és budi a kemping közös helyiségében volt. Amúgy korrekt volt a szállás, olcsó és tiszta. Ennél több nem igazán kell. Kajálásra a kemping profin felszerelt konyháját használtuk, ahol még pöpec fatüzelésű kemence is volt.

    ... vízözön ...

    … vízözön … (bal alsó kép: a szobánk bejárata; jobb felső kép: egy nap alatt ennyi esett)

    Másnap a mosodában kezdtünk, mivel továbbra is pocsék volt az idő. Rajtunk kívűl egy idős pár és két idős barátnő mosogatta a szennyesét. Na a két Gizinek nagyon beszélhetnéke volt és mindenkit megkérdezett, hogy a tegnapi nagy felhőszakadás kit, hol ért. És téged hol? És téged hol? Mi épp elértünk a kempingbe, de rezgett a léc – mondtuk. Az idős házaspár azt mondta, hogy ők már itt voltak szerencsére. Na és akkor a két Gizik egyike belekezdett: akkora nagy zuhi volt, hogy semmit nem láttunk. Teljesen megállt a forgalom. Esteledett. Így mi is félrehúzódtunk, hogy megvárjuk, míg eláll. De nem állt el, és az út mellett a kocsiban kellett aludnunk. Tény, tényleg nagy eső volt. Jobbra-balra patakok folytak át az úton. Volt úgy, hogy az út fele víz alatt volt. Amikor megérkeztünk a kempingbe és átvettük a Mókus-örs szobakulcsát, nem tudtunk kiszállni az autóból és elrohanni az ajtóig, ami 4-5 méterre volt. Csak ültünk és vártuk, hogy csendesedjen.

    Mosás után elmentünk, hogy megkérdezzük/befoglaljuk a motorcsónakos túrát. Van egy cég, aki arra specializálódott, hogy extrém csónakos túrát csinál három helyen Tasmániában. A Tasmán-félszigeten, a Bruny-szigeten és Hobartban. Rengeteg turizmus díjat gyűjtöttek be, 2006-tól 2014-ig minden évben elhoztak 1-1 díjat. Ez a Pennicott Wilderness Journeys:  https://www.pennicottjourneys.com.au/  A három túra közül mi a Tasmán és a Brunny közt vaciláltunk. Nem tudtunk dönteni. Mindekettő érintett olyan dolgokat, amikre nagyon kíváncsiak voltunk. Mindkét túrán látni lehet a 160 millió éves 200-300 méter magas júra kori dolorit sziklafalakat, amik a világ legmagasabb tengerparti sziklafalai közt vannak jegyezve. Továbbá mindkét túra érint egy fóka kolóniát és számos barlangot. Eddig ugyanaz. De csak ebben a három látnivalóban azonos. A Tasmán túrán látható még: Cape Pillar (Szikla Oszlopok), Candlestick (Gyertyatartó), Totem Pole (Totem oszlop), Cathedral Rock (Katedrális Szikla), a Tasmán-szigetnél lévő Sydney-Hobart vitrorlás verseny fordulópontja, Isle of Dead (Holtak-szigete), Tasman Arch (Tasmán Boltív), Devil’s Kitchen (Ördög Konyhája), Blowhole (Vízköpő). A Bruny túrán: Breathing Rock (Lélegző Szikla) és a The Monument. Sajnos az ára miatt mindkettő nem fért bele a költségvetésbe. Végül a Tasman mellett döntöttünk, mert ott valamivel több az érdekes geológiai/természeti képződmény. Főleg a Totem Oszlop miatt esett a döntés erre az útvonalra. Ez egy 65 méter magas, 4 méter átmérőjű “fogpiszkáló” szikla, amit először 1968-ban másztak meg sziklamászók. Azóta majdnem minden sziklamászó bakancslistáján szerepel ez a hely. Nem kell megijedni, mi nem megmászni, csak látni szerettük volna.

    Pénteken bementünk a motorcsónakos kukszliba, hogy befoglaljuk az utat. Mivel az idő elég rossz volt, így vasárnapra tettük a foglalást… hááátha addigra kitisztul. Itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik szintén szeretnék kipróbálni ezt a túrát, hogy ami a prospektusban fel van sorolva látnivaló, annak csak a fele fog megvalósulni a három órás motorcsónakázás alatt. Az esetek 99,9%-ban mindig csak a felét csinálják meg. Attól függően, hogy merről fúj a szél vagy a lista első fele, vagy a másik fele képezi a túrát. Egyben sose megy le a teljes. IGEN??!! És ez hova van leírva? Mert a prospektusban csak annyi van, hogy az aznapi szél dönti el, hogy melyik irányba indulnak. Illetve ők választják ki a legvédettebb és legkényelmesebb helyeket. Arról egy szó sem esik, hogy lista első és második fele. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti ha szelesebb az idő, akkor nem mennek olyan közel a sziklákhoz, meg ilyesmi. De nem így van. Ez lefordítva a mi esetünkre úgy nézett ki, hogy a Tasman-szigeten túlra nem is mentünk. Így az összes fent extraként felsorolt látnivalók, amik e túra mellett voksoltak, mind elmaradtak. De ez a befizetéskor nem derült ki. Csak vasárnap az indulás előtt fél órával.

    Az elkövetkező három nap úgy zajlott, hogy autóval próbáltuk bejárni a félszigetet, mivel hol esett, hol nem. Amikor elállt, akkor kiugrottunk fél-egy órára és gyorsan megnéztük, amit érdemes megnézni. Volt olyan hely, ahova háromszor is elautóztunk, hogy hátha sikerül egy kis napos időszakot elcsípni. A fent felsorolt képződmények mindegyike a szárazföldről is megnézhető. Igaz egyik másikért 4-5 órát kell gyalogolni (de megéri!) A Tasmán Nemzeti Park nagyon szép!

    Tasmán Nemzeti Park

    Tasmán Nemzeti Park

    A lejárólapozott tengerparthoz (Tessellated Pavement) összesen háromszor zarándokoltunk el, hogy szép napsütésben csodálhassuk meg. Egyszer sem jött össze. A képeket visszanézve, olyan, mintha világvége hangulat lenne. Ennek ellenére nagyon érdekes képződmény. Kb 60-160 millió évvel ezelőtt az agyagos homokkövet érdekes négyzethálós törésvonalak szabdalták fel. Ezen törésvonalak mentén beindult az erózió, ami kialakította a “csempe” alakzatokat. A dagály által hozott sós vízben lévő sókristályok a ludasak. Két forma figyelhető meg. A cipó/vekni vagy a serpenyő/tepsi forma. A vízhez közeli részeken a vekni forma a jellemző. Ezek a területek többet vannak víz alatt , így a sókristályok nem rombolnak annyira. Míg a szárazföldhöz közeli részeken a párolgás miatt a sókristályok jobban koptatják/töredezik a kőzetfeszínt. Igazán különleges természeti képződmény. A profi fotósok előszeretettel fényképezik különböző időszakokban (hajnalban, naplementekor, viharos időben…).

    TessellatedPavement2TessellatedPavement4TessellatedPavement3

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk... (internetről leszedett képek)

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk… (internetről leszedett képek)

    A Tasmán-félsziget partja nagyon szabdalt, amit a tengeri hullámok eróziója alakít napról-napra. A tudósok úgy gondolják, hogy a félsziget ezen szakaszát, ahol a Vízköpő (Blowhole), Tasmán Boltív (Tasman Arch) és az Ördög Konyhája (Devil’s Kitchen) van hasonló erőhatás éri, mint Skócia partjait, ahol közel 32 tonna nyomás jut egy négyzetméternyi sziklafelületre az odacsapódó hullámok által. Az előbb említett három eróziós képződmény mind tengeri barlangként kezdte a pályafutását. Majd a barlang mennyezete az idők során beszakadt és attól függően, hogy milyen mértékű volt a beszakadás, kialakultak ezek az érdekes látnivalók. A Tasmán Boltívet kialakító barlang hátulja szakadt be, így egy hidat/boltívet hagyott maga után. A Vízköpő a Tasmán boltívnél sokkal alacsonyabb tengeri barlang része. Ebben az esetben a barlang leges-leghátsó része omlott be. Egy hosszú, lapos, keskeny összeköttetést hagyva a tengerrel. Ahol, ha megfelelően viharos a tenger és jó szögben érkeznek a hullámok, akkor hihetetlen robajjal préselődik be a víz a “csövön” és prüszkölve/dübörögve tör fel a lukon. Az Ördög Konyhája meg az az állapot, amikor egy nagyon magas sziklafalon barlangot váj a víz. Majd a barlang mennyezete a barlang teljes hosszán beszakad, egy keskeny hasadékot létrehozva. Szűk, meredek sziklahasadék, aminek az alját is alig látni, olyan, mint a pokol feneketlen katlanja. Tuti, hogy ott kotyvaszt valahol lent az ördög felesége. Végül  ellátogattunk a nevezetes tengeri barlanghoz (Remarkable Cave) is, ami nem is igazán barlang, mert már ennek is beszakadt a hátsó része. A lépcsősor levisz a beszakadt részhez, ahonnan keresztül látni a “barlangon” egészen a tengerig. Az információs tábla szerint innen nézve a tenger felöli bejárata a barlangnak pont olyan formájú, mint Tasmánia-szigete. Jé, tényleg. Mókás emberek nagy kavicsokat tettek fel a sziklafal peremére. Szívesen lemásztam volna a pallóról, hogy elsétáljak a barlang szájáig, de Papi nem engedte. Jelenleg a hátsó rész, ahol a platform van száraz részen áll, de szerintem ha igazán nagy vihar van, akkor biztos megállíthatatlanul ömlik befele a víz ide. Jó lenne elcsípni egyszer egy ilyen állapotot is.

    Vízköpő (Blow Hole)

    Vízköpő (Blow Hole)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    útban a tengeri barlanghoz

    útban a tengeri barlanghoz

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Nekivágtunk, hogy felfedezzük a Világörökség részét képező Port Arthur sötét oldalát. Port Arthur Ausztrália legjelentősebb fegyenctelepe volt. Ide szállították a különösen veszélyes és visszaeső rabokat. A Tasmán-félsziget jó választásnak bizonyult. Víz veszi körbe. Egyetlen összeköttetése a szárazfölddel a 30 méter széles Eaglehawk Neck nevű keskeny földnyelv. Ahol kerítés, csapdák és félig kiéheztetett kutyák őrizték a területet. A félsziget körüli vizekről pedig azt híresztelték, hogy hemzseg a cápáktól. Így Port Arthurt úgy tartották számon, hogy a hely, ahonnan lehetetlen megszökni (hasonló hírnevű, mint a későbbi Alcatraz szigete Amerikában). A telep 1830-ban kezdte működését, mint fakitermelő telep, ahol a fegyencekkel végeztették a fakivágásokat. 1840 körül már közel 2000 elítélt, katona és civil személyzett élt Port Arthurban. Később nemcsak fakivágásokra használták az ingyen munkaerőt. Téglákat, faragott homokköveket, hajókat, bútorokat és ruhákat állítottak elő a rabok. 1877-ben zárt be véglegesen és az épületeket a bozóttüzek rombolták le. Minden egyes információs brossúra, weboldal említést tesz egy tragikus eseményről, ami 1996. április 28-án vasárnap történt. Nem is olyan régen. Egy “elborult” elméjű fegyveres bement és lelőtt 35 embert, 20-at pedig megsebesített mielőtt elkapták. Ez a mészárlás vezetett ahhoz, hogy Ausztráliában megszigorították a magánszemélyek fegyverhez jutási jogát. A fiatal tettes jelenleg 35-szörös életfogytiglani plusz 1035 év “WITHOUT PAROLE”, azaz feltételes szabadlábra helyezés nélküli büntetését tölti a hobarti börtönben.

    A látnivalók nagy része szabadtéri, ezért a kalap, naptej, esernyő, széldzseki és kényelmes cípő elengedhetetlen. A belépő tartalmaz egy 40 perces vezetett túrát és egy 20 perces hajóútat is az öbölben, így lehetőség nyílik vízről is megcsodálni a még fennmaradt épületeket. Mivel elég nagy területen helyezkedik el, ezért ha nem sikerül egy nap alatt bejárni, akkor kifele menet meg lehet hosszabbítani a belépőt még egy napra, ami ingyenes. Vannak olyan belépők is amik kicsit drágábbak, de ezek tartalmazzák a halottak szigetére (The Isle of the Dead) és a gyerekek börtönébe (Point Puer Boy’s Prison) a vezetett túrát. A gyerek elítélteket különválasztották a felnőtt férfiaktól, hogy megóvják őket a további “romlástól”. A legtöbb gyerek 14-17 év közötti volt, a legfiatalabb elítélt pedig 9 éves. Továbbá van éjszakai szellem túra is. Mi bő fél napot bóklásztunk a területen és igyekeztünk a térképen feltüntetett összes épületet felkeresni. A hely félelmetes, kegyetlen és nyomasztó. Az élet nem sétagalopp volt itt.

    Az egyik “legszebb” és legismertebb épület (minden brossúrán tuti szerepel), a homokkőből épült nagy fegyház épülete. Kezdetben a rabok fakunyhókban laktak. Egy idő után annyi fegyencet szállítottak ide, hogy a fakunyhók nem bizonyultak elegendőnek. Ezért a malom és magtár épületét fegyházzá alakították. Az alsó két emeleten 136 egyszemélyes cellát/lukat alakítottak ki a különösen veszélyes rabok számára. A felsőbb emeleteken a jobb magaviseletű rabokat tartották. Érdekes még az “elkülönített” rabok épülete, ahol napi 23 órában teljes izolációban tartották bezárva a foglyokat. Semmi külső zaj/inger nem érhette őket. A napi egy órás séta alkalmával is csukját kellett viselniük a fejükön. A templom maradványa is impozáns. Fénykorában 1100 rab befogadására volt képes. A raboknak minden vasárnap templomba kellett járni. Nem volt kibúvó. Ha hívő volt, ha nem, mennie kellett.

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur a vízről nézve

    Port Arthur a vízről nézve

    Aki arra jár ne hagyja ki az őrtorony feletti dombon elhelyezett jelző oszlop (Semaphore Signal Post) felkeresését. Felettébb érdekes szerkezet. Hogyan folyt a kommunikáció a börtöntelep és Hobart között? Hol volt akkor még a telegráf? Az első telegráf állomás 1854-ben kezdett üzemelni Viktória államban. Aztán fokozatosan húzták ki a kábelt a nagyobb városokba. Tasmániába 1857-ben ért el. A telegráf kiépítése előtt jelzőoszlop rendszert építettek ki Tasmániában. Egy fokkal jobb, mint az indiánok füstjelei… Kezdetben három karú, később hat karú oszlopokat használtak. Jól látható helyre, dombra, fák tetjére építették. Minden egyes jelzőoszlopot külön-külön 6-10 személyből álló csapat kezelte. A három karú jelzőoszlopok 666 különböző szó, betű, kód elküldésére, míg a 6 karú oszlop 999 999 lehetséges beállításra volt alkalmas. Port Arthur és Hobart között 1836-tól 1877-ig működtek ezek a jelzőoszlopok. Egy 20 szavas üzenet Hobartból 15 perc alatt ért el Port Arthurba. A rendszernek két ellensége volt: a rossz idő és az éjszaka. Bár az utóbbit igyekeztek a karokra aggatott lámpákkal kiküszöbölni. A természeti csodákon kívűl mindig is előszerettel kerestük fel az olyan helyeket, amiket leleményes emberek alkottak.

    Port Arthurtól észak-nyugatra a félsziget másik csücskében felkerestük a másik fegyenctelepet, ami egy szénbánya mellé épült. Itt talán még szélsőségesebb bánásmódban részesültek a rabok. Ráadásul a szénbányászat még nehezebb munka volt, mint a fakivágás vagy a téglagyártás.

    jelző oszlop

    jelző oszlop

    Vasárnap reggel. Papi már nagyon várta ezt a napot. Motorcsónakos túra. Rövid ismertető a túraszervező cég irodájában, majd kiosztották a speciális piros szél-víz-eső kabátokat. Ajánlatos előre befoglalni, mert ha az időjárás engedi mindig tele vannak. Most is ritka pocsék időnk volt, de azért nem annyira, hogy lefújják a túrát. Esett az eső, de ennek ellenére két hajónyi ember akart kimenni a háborgó tengerre (egy csónak 40 fős), ez barátok közt is 80 ember egy túrán. Egy nap két túra indul, délelőtt és délután. Ez már napi 160 ember. Heti hét napban üzemel. Szóval napi 160 itt, 160 a Bruny-szigeten és 72 Hobartnál, mert itt kisebbek a hajók, ami durván 400 ember naponta, ha minden összejön. Felszorozva a nem csekély jegyárral -elárulom, 125 dollár volt -… phúúúú. Szép összeg, lehet matekozni! 🙂 Gondolom a téli szezon nem ennyire pörgös.

    Két csoportot alkottunk és lesétáltunk csónakokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy az első hajó megtelte után csak ketten álltak előttünk. Beszállásnál elmondták, hogy aki nagyon nem bírja a hullámzást, az üljön a csónak hátuljába, mert az a legjobb. Középen olyan amilyen. De legelől a legdurvább. Rosszabb, mint a legvadabb hullámvasút. Ők mondták, nem én. Ráadásul a becsapódó víz is az elöl ülőket kapja telibe. Ez már nem osztott, nem szorzott nekünk, hiszen harmadik napja esett. Ritka volt az a pillanat mikor szárazak voltunk. Szokás szerint leküldtünk egy rókázás elleni bogyót, ártani nem árt. Beszállás. Az előttünk lévő két ember becsokizott és szerencsére nem akartak a legelső sorba ülni. A sorokba négy ember ült, kivéve az első sort, ami csak két személyes. Király! Micsoda szerencse. Mi a legelső sorba szerettünk volna ülni. A hullámvasúton is addig tessékeljük magunk elé az embereket, amíg az első helyre nem tudunk ülni. Amúgy szerintünk a legutolsó sor is nagyon jó, ezért mindig legalább két kört megyünk. A túra, annak ellenére, hogy nem ment el a Totem Oszlopig nagyon szép volt. Megéri az árát. Még pár delfin is tiszteletét tette útközben. A Nap igazán kisüthetett volna egy kicsit, de nem tette. Így az összes képünk komor, felhős lett. Annak ellenére, hogy az idő viharos volt, nem volt durva a hajóút. Féltem a rókától, mert ciki lett volna ha kidobom, de semmi ilyen kényszer nem jött. Pár perc erejéig kimentünk a védett helyről a nyílt részre. Ott igencsak dobálta a ladikot a hullám. Olyan magas hullámhegyek voltak, hogy amikor mi is és a másik csónak is hullámvölgyben volt nem láttuk egymást. Na ha itt kellett volna 3 órát hánykolódni, biztos kidobtam volna a taccsot. A személyzet jó fej volt. Indulás előtt még gyömbértablettát is osztogattak, olyan címszóval, hogy ez megnyugtatja a gyomrot.

    SpeedBoatTrip3SpeedBoatTrip2SpeedBoatTrip1

    Utolsó napunk a Tasmán Nemzeti Parkban. Kisütött a Nap. Miért is ne az utolsó napon. Nézzük a jó oldalát. Mára volt betervezve a 4 órás Cape Hauy gyalogtúra, ami elvisz a Totem Oszlophoz és a Gyertyatartóhoz. Legalább nem kell megint esőben gyalogolni. Gyönyörű napsütés. A túraösvény nagyon jól karban van tartva. Élvezet volt rajta túrázni. Az más kérdés, hogy majd meg haltunk. Fel-le, fel-le, fel-le. Még mindig nem voltunk ott. Még két fel és le és végül elértük a kiépített kilátót, ami centire pontosan a szikla szélére van építve. Furcsa érzés volt kiállni a szélére és lenézni a mélybe (közel 100 méter mélység). Brrrr. Félelmetes volt. És igen láttuk a Totem Oszlopot és a Gyertyatartót is. Igaz a vízről nézve még félelmetesebb lett volna, de innen is ijesztően szép volt. Ráadásul ezekre a sziklamászók felmásznak… Egy hátulütője van ennek a túrának, ugyanazon az úton kell visszamenni. Így amikor a meredek hegyről leszögdécseltünk, tudtuk, hogy visszafele itt fogjuk kiköpni a tüdőnket.

    A túra része a Three Capes Track nevű túrának, ami az egyik leghíresebb túra Tasmániában. Hossza 46 km, 3-4 nap alatt teljesíthető. Érinti Cape Raoul-t, Cape Pillart és Cape Hauy-t. Első körben mi Cape Raoul-hoz szerettünk volna eljutni, mert ezt ajánlotta a munkatársunk. Aztán elolvasva a leírást, ez volt a leghosszabb (5 órás) és a legdurvább. Így maradtunk a 4 órás kistestvérénél. De elhatároztuk ha majd visszajövünk akkor a másik kettőhöz is elzarándokolunk. Nem egybe szeretnénk megcsinálni a 46 km-t, hanem egyenként felkeresni a földfokokat (Cape-ket). Újabb ok, hogy visszajöjjünk.

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán (igen, az ott az ösvény)

    útközben

    útközben

    Huh. Elértük a kilátót. Na ki van ott?

    Huh. Elértük a kilátót. Hol vagyok?

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Ki van ott a szikla szélén?)

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Hol áll Papi?)

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Itt volt az ideje, hogy tovább álljunk. Közel négy napot időztünk ezen a félszigeten. Csapjunk a lovak közé. A hét elején jártunk, ismét elég közel Hobarthoz, de elég távol a szombattól. Így sajnos ebből a bejegyzésből is kimarad Hobart, majd a következőben lesz róla szó. Cseppet elnyúlt ez a bejegyzés, ezért ebben a második részben már csak a Bruny-szigetről írnék pár mondatot. A többiről majd a harmadik részben.

    Semmi kitérő. Mivel úgy nézett ki, hogy az idő kezd megjavulni, ezért gyorsan Bruny-sziget irányába kanyarodtunk, hátha mellénk szegődik a jószerencse és lehetőségünk lesz legalább ezt jó időben bejárni. A szigetre Kettering falucskából indulnak a kompok. Viszonylag sűrűn járnak és a kompút csak 20 perces. Nem kell előre befoglalni, csak odagurulni és komposJózsinak kiperkálni az összeget készpénzben. Nincs lehetőség kártyás fizetésre! Illetve kérik, hogy ha lehet a pontos összeg legyen meg készpénzben. No problémó. Összesepertük a sok suskát és átadtuk neki.

    A szigetnek kb csak az egyharmad része aszfaltozott út, a többi földúton közelíthető meg. Némely szakasz elég rossz állapotban van. Az első szájtátós megálló a Truganini kilátó, ami a The Neck (A Nyak) nevű helyen van. Háááát. Nincsenek szavak arra, hogy itt jó időben mit láthat az ember. Ennyi eső és beborult, sötét ég után nem jutottunk szóhoz. Az állunk leesett, annyira szép látvány tárult elénk. A Nyak egy keskeny földnyelv, úgy is néz ki mint egy nyak. Egy földút és egy magas homokdűne megy végig rajta. Nyugatra van az Isthmus öböl, ami védett, sekély türkizkék öböl. Keletre pedig az Adventure öböl, ami egy vad, hullámokkal tarkított vibrálóan kék öböl. A kilátóhoz jó pár lépcső legyűrése után értünk fel. De megérte. 360-os panoráma. De milyen szép panoráma! Ehhez foghatót még nem láttunk, pedig elég sokat utaztunk már Ausztrália szerte.

    Miután kigyönyörködtük magunkat lesétáltunk a hívogatóan kék Adventure öbölbe, egy kis láblógatásra. Amúgy ezen a helyen sötétedés után pingvineket lehet látni. A tengerparti lejárókat is ennek megfelelően építették ki. Kis bunkerszerűséget építettek zöld hálóból, amin kis ablak van kivágva, ahonnan lehet kukucskálni. Ha valaki mégis lesétálna a partra a pingvinek közelébe, az mindig csukja be maga után a lejáró kapuját, ne világítson a pingvinek szemébe zseblámpával és ne vakuzzon a fényképezővel. Sajnos mi csak egy napot szántunk erre a szigetre, így nem volt arra időnk, hogy este pingvineket nézzünk. A reggeli első kompok egyikével jöttünk és az esti utolsó komppal terveztük a visszautat. Ezután elmentünk a világítótoronyhoz, ami szintén nagyon szép. Innen pedig 1-2 öblöt látogattunk meg.

    Az első a Jetty Beach volt. Na, itt ragadott magával a tenger. Annyira szép kis öböl volt, nulla turistával, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és Papi itt fakadt ki, hogy miért is nem úszunk, fürdünk egyet?! Sekély, kristálytiszta, türkiz kék víz és még a Nap is sütött. A távolban egy vitorlás horgonyzott. Már-már giccses volt a látvány. Azt nem mondanám, hogy a víz kellemesen langyos volt, inkább a hideg szót használnám. Pedig az ember azt hinné, hogy ha ilyen sekély, akkor kellőképpen fel tud melegedni. Ennek ellenére jól esett a csobbanás. Ráadásul az öböl vadkempingje itt van 20 méterre a parttól. Legközelebb ha visszajövünk tuti ide tesszük a bázisunkat. A “paradicsomot” elhagyva érdekes látvány terült elénk a Cloudy öbölben. Az öböl vize rozsdavörös volt. Mintha bálnavadászok jártak volna itt az előző nap. Valószínűleg valamiféle alga “rajzás” lehetett éppen. Vészesen esteledett. Kutyafuttában megnéztünk még két öblöt, aztán célba vettük a kompot.

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    BrunyIsland3BrunyIsland2

    A csodálatos Jetty Beach

    A csodálatos Jetty Beach

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ismét szerda környékén jártunk és ismét nagyon közel Hobarthoz, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk délre és igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy szombatra megint Hobarthoz közel legyünk. Sokat nem variálhattunk. Ha ezt a szombatot nem tudjuk elcsípni, akkor nagy valószínűséggel kimarad a piac, mert lassan nyugati irányba kell haladnunk, hogy tartani tudjuk a tervet.

    A harmadik rész előzetese: legdélebbi pont felkeresése, séta a fák tetején, Hartz Mountains Nemzeti Park vízesései, hajóút a Gordon-folyón, Tasmánia legmagasabb vízesése. Aztán a harmadik nekifutásra csak összejött a hobarti piac. Illetve ellátogattunk egy érdekes helyre, amit találós kérdésnek fogunk feltenni. Eláruljuk, hogy mi is rossz irányból közelítettük meg a dolgot, mert sose hallottunk még ilyenről. Kiváncsiak vagyunk, hogy ki mire tippel majd.

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Ehhez a bejegyzéshez képek itt, vagy az “Új Képek” gombról érhetőek el. Igyekeztem időrendben feltölteni, de 1-2 látnivaló össze-vissza fordul elő az albumban, mert a Tasmán-félszigeten négy napot töltöttünk el és volt olyan hely, amit kétszer-háromszor kerestünk fel.

    Kata


  2. Tasmánia – első rész

    március 9, 2016 by kata_papi

    Hát akkor vágjunk is bele. Az új-zélandi bejegyzésből kiindulva nem lesz egyszerű négy hetet viszonylag tömören megírni, hisz rengeteg a látnivaló és az információ . Szokásunkhoz híven ez sem egy láblógatós nyaralás volt. Alig tudtam lenyomni Papi lázadásait. Végül egyszer “engedtem” :))) és beiktattunk egy 20-30 perces fürdést és lassú, napon száradást az egyik gyönyörű tengerparton. Elvégre nyaraláson vagyunk, nem?

    Úgy indultunk neki ennek a négy hétnek, hogy ez csak terepszemle. Körbenézünk, jegyzetelünk és valamikor a közeljövőben újra “átugrunk” egy-egy hétre/10 napra és akkor csak arra az 1-2 nemzeti parkra koncentrálunk, ami kimaradt vagy nagyon tetszett. Így utólag elmondhatom, hogy az elgondolás jónak tűnt, mert rengeteg gyalogtúra és park maradt ki, amiket csak kutyafuttában láttunk. Ehhez nagyban hozzájárult az esős idő is. Nem hiába “riogatják” a turistákat azzal, hogy Tasmánián a négy évszak akár egy nap alatt is lepöröghet. Erre ékes bizonyíték a Cradle-hegyi csúcshódításunk, amit szikrázó napsütésben sikerült véghez vinni. Másnap viszont hó esett ott. Erről ugyan lemaradtunk, mert robogtunk tovább, de kempingszomszédaink lelkesen ecsetelték, hogy mi volt a hírekben és hogy ők épp oda tartanak.

    A mai világban mindenki utána tud olvasni dolgoknak az interneten, de továbbra is vannak olyan olvasóink, akik ezeket a sorokat kinyomtatva, borítékban postán kapják és azt se tudják mi az hogy “google”. Szóval ezért továbbra is úgy írjuk a bejegyzéseket, hogy a nem “kocka fejű” emberek is képben legyenek 1-2 általános információval.

    Tasmánia Ausztrália legnagyobb szigete. A sziget egészen az utolsó jégkorszakig Ausztrália része volt, majd a jégkorszak elvonultával a Tasmániát Ausztrálival összekötő földnyelv víz alá került. A jégkorszaki időkre utunk során majd látni fogunk egy szép példát. A sziget Magyarország területének kb 3/4-e és csak félmillióan lakják, ami azt jelenti, hogy 7 ember lakik négyzetkilóméterenként. Nem is olyan rossz arány. Teljes területének kb 40%-a természetvédelmi terület/park és további 20%-a a világörökség része. Tizenkilenc nemzeti parkja és 218 vízesése van. Igyekeztünk minél többet felkeresni. Jó móka lehetne egy olyan túra, hogy keressük fel Tasmánia összes vízesését… én benne lennék. Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna: a világ máktermesztésének jelentős része ezen a szigeten folyik. Tasmánia nagy mákosguba és bejgli evő nemzet lenne? Nem. Az orvosi célokra felhasznált morfiumtermékek 51%-át állítják itt elő. Láttunk 1-2 mák mezőt, de már csak betakarítás utániakat, így lemaradtunk a szép színes mákvirágokról.

    Viszont sok más érdekes állatot láttunk. Rengeteg wallabyt, echidna hangyászsünt, wombatot és végre valahára a hőn áhított kacsacsőrű emlőst (Platypus) vadonban, nem állatkertben. Sajnos tasmán ördögöt nem sikerült elcsípnünk, de ahhoz nagy szerencse kell, hogy valaki vadon láthassa. Régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt, ma már kizárólag Tasmánia szigetén él. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Amúgy a tasmán ördög az egyetlen fennmaradt erszényes ragadozó faj, miután a híres tasmán tigris (erszényesfarkas) kihalt. Az utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki és az utolsó fogságban tartott példány 1936-ban múlt ki a hobarti állatkertben. A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.  🙁

    Tasmániát először Abel Janszoon Tasman holland felfedező pillantotta meg 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el Holland Kelet-india főkormányzója után. Körbehajózta, majd partraszállás után kitűzte a holland zászlót és hivatalosan is birtokba vette, de ezzel nagyjából ki is fújt a hollandok lelkesedése. Több, mint száz évvel később, 1772-ben franciák is jártak a szigeten, majd egy évvel később megérkezett az első angol, Tobias Furneaux (ez nem francia név véletlenül?), s innentől kezdve az angolok már nem is akarták elhagyni Tasmániát, s úgy mint Ausztrália ez is Anglia fegyenc-szigete lett. Túl sok a bűnöző? Szabaduljuk meg tőlük. Vigyük el őket jó messzire. Nagy-Britannia először Amerikába vitte a rabokat (közel 52 000 fegyencet). Aztán 1775-ben Amerikában kitört a függetlenségi háború és Amerika azt mondta, hogy ide több rabot ne hozzatok. Így 1788-tól elkezdték Ausztráliába deportálni a bűnözőket egészen 1868-ig. Ez idő alatt anglia összesen 164 000 fegyencet küldött Ausztráliába. Söpörjük a szemetet a szőnyeg alá esete… Pedig a fegyencek nagy része nem hidegvérű gyilkos volt. Sokan csak azért kerültek börtönbe, mert ételt, ruhát, játékot loptak. Aztán sajnos a börtönélet csak rontott rajtuk.

    Mivel Tasmánia még elszigeteltebb, mint Ausztrália, ezért ide a különösen veszélyes, visszaeső rabokat deportálták. 1853-ig bezárólag összesen 75 000 rab érkezett a szigetre. Rengeteg fegyenctelep működött a sziget különböző részein, amiből egy párat mi is meglátogattunk. De a szigeten akarva-akaratlanul a fegyencek kétkezi munkájába botlottunk. Rengeteg épület a fegyencek által gyártott téglákból, homokkő faragványokból épült. Itt vezették be az újfajta büntetési módot is. Úgy gondolták, hogy a korbácsolás és az élelem megvonás nem annyira hatásos. Ezért a rabokat pszihikailag próbálták megtörni. Magánzárkákban, mindenféle zaj kizárásával, teljes csendben tartották őket a nap 23 órájában. Amikor egy órára elhagyhatták a zárkát, akkor se beszélhettek senkivel és csukja volt a fejükön. Miután 1853-ban beszüntették a további rabok deportálását, a szigetet “Van Diemen földjéről” Tasmániára keresztelték.

    És akkor most induljunk el a szigetre. Miután jó pár hónappal az indulás előtt befoglaltuk a kompot utána néztünk a karantén előírásoknak. Mit lehet és mit nem lehet bevinni a szigetre. Mindenféle gyümölcs és zöldség, valamint méz és méhészeti termékek bevitele tilos! Saját fogyasztásra húst, szalámit, kolbászt, sajtot, szárított magvakat és konzerv gyümölcsöt/zöldséget viszont be lehet vinni. A kompra visztont nem lehet felvinni kemping gázpalackot. Még a kis aeroszolos gázpalackokat sem. Aztán tudtuk, hogy a 19 nemzeti parkból mi a lehető legtöbbet szeretnénk felkeresni. Egy parkba a belépő 24 dollár/autó, kivéve a Cradle Mountain-i parkba. Oda 16,50 dollár/fő. Egy kisebb vagyon kerekedhet ki belőle, ha legalább 4-5 parkot szeretnénk megnézni. Viszont van lehetőség egy 8 hetes nyaraló belépőt venni, ami 60 dollár/autó az összes parkba, vagy éveset 70 dollár/autó, vagy két éveset 123 dollár/autó venni. Ez a 24 dollár/park-hoz képest sokkal-de sokkal olcsóbb. Nem értjük a koncepciót, de nem is kell. A lényeg, mi a 8 hetest vettük meg előre. Krisztől tudtuk meg utólag, hogy ha elmész két parkba és kifizetted külön-külön a 24 dolláros belépőt és elmész a harmadikba is, akkor ha megtartottad a belépőket átválthatod 8 hetesre és csak a 60 dollár  különbözetét kell kifizetned. Nagyon rugalmasak. Komp befoglalva, parkbelépő kipipálva. Lázasan vártuk a január 23-át. A munkatársak is izgatottak voltak. Mindenki tanácsokkal és listákkal látott el. Mire vigyázzunk, mit nézzünk meg feltétlenül, hol a legfinomabb a tengeri herkentyű stb…

    Tíz nappal 23-a előtt az egyik munkatársunk küldött egy cikket, hogy ezt láttuk-e…?! Elég viharos időjárás volt akkoriban nálunk. Melbourneben, ahonnan a komp indul 100km/órás szél tombolt. A kikötőre merőlegesen kihorgonyzott komp köteleit a szél elszakította és 90 fokkal megfordította a nagy “hajót”, nekinyomva a komp orrát a kikötőnek és a felvezető rámpának. A rámpa összetört és a hajótest is sérült. Amíg ki nem javítják, addig minden foglalást befagyasztottak és meghatározott ideig szüneteltették a járatot. Kezdhettünk izgulni. Még szerencse, hogy a kompjegyen kívűl semmi más foglalásunk nem volt Tasmánián. Nem foglaltunk előre semmi szállást, hisz Dömével és a tetősátorral terveztük körbejárni a szigetet. Ha jól emlékszem indulás előtt 3-4 nappal már olyan hírek jöttek, hogy minden ki van javítva és zavartalanul megy az utasszállítás. Hurrá!

    spiritoftas2 spiritoftas1

     “A szél romboló munkája…”

    Spirit of Tasmania, a kompunk

    Spirit of Tasmania, a kijavított kompunk

    Szombat reggel hajnali négykor keltünk és 5:13-kor Papi, én és Döme már robogtunk is Melbourne felé. “Ló utat Döme!” 🙂

    Kompunk aznap este 19:30-kor indult. Előtte 2,5 órával kell ott lenni, mert eltart egy darabig mire mindenki felszáll. Ne a Komárno-Esztergom közti kis kompra gondoljatok. Ez egy 10 emeletes, 194 méter hosszú nagy vasdarab. Ötszáz autó és 1400 utas befogadására is képes. Fedélzetén különböző árkategóriájú kabinok közül lehet választani, vagy meg lehet elégedni a viszonylag kényelmes, lábtámaszos dönthető székekkel is, amikért nem kell felárat fizetni. Két kis mozi, egy önkiszolgáló étterm, két bár és egy büfészerűség található a hajón. Ezek a kompok (mert kettő van belőle) eredetileg Olaszország és Görögország között hajóztak. Majd ide kerültek, hogy a Melbourne-Devonport közti 429 km-es szakaszon 9-11 óra alatt utasokat vigyenek át Tasmánia szigetére.

    Szóval reggel 5 után indultunk, hogy az előttünk álló 725 km-es utat leautózzuk és legkésőbb délután 5-re Melbournebe érjünk. Útközben nem szöszöltünk, csak kajálni és pisilni álltunk meg. Délután 15:30-ra le is értünk. Sétáltunk a parton, elnyaltunk egy fagyit és már meg is kezdték a beszállítást. Itt nem kellett előre külön becsekkolni, mint a Kenguru-szigeti kompra. A kocsiban ülve kellett maradni, majd a kis kukszliban csücsülő Gizi a foglalásunk és egy hivatalos irat bekérése után kiadta a helyünket és lassan araszoltunk a hosszú sorban a hajó gyomra felé. Nagyon profin ment az irányítás. Miután Gizitől megkaptuk a papírokat, átnézték a kocsit, kérdezgettek, hogy mi van nálunk. Még a motorháztetőt is ki kellett nyitni. Utána attól függően, hogy ki milyen autóval van, annak megfelelő emeletre irányították. Papi nagyon ügyesen levezette Dömét a hajó második szintjére, szálláshelyünk pedig a nyolcadik emeleten volt. Arra figyeljetek, hogy ha leparkoltatok az autóval, akkor utána minden cucc, amire szükségetek van másnap reggelig legyen nálatok, mert tilos visszamenni az autókhoz. Nem is lehet, mert zárva vannak a raktér ajtajai. Indulás előtt fél órával a biztonság kedvéért benyeltünk egy rókázás elleni gyógyszert, aztán a tetőteraszon megvártuk, míg elhagyjuk a kikötőt. Szép volt a város a hajóról. Aztán elhaladtunk a túrista infósJózsihoz, jól kifaggattuk és mivel a kompon 20%-os kedvezmény van a Gordon folyói hajóutakra, be is foglaltunk két helyet. Majd a menzára mentünk, vacsiztunk és beültünk a moziba. Valami kémes filmet néztünk meg, de én szokás szerint elaludtam rajta. Papi hősiesen végignéztre. Majd nyugovóra tértünk a székeinkbe. Vagyis csak Papi. Mivel nem volt tele a hajó, ezért én a székek előtt a szőnyegen feküdtem le. Szegény Papi nem sokat tudott aludni, mert annyira azért nem olyan kényelmesek ezek a székek. Reggel 5:30-kor ébresztett a hangosbemondósGizi, hogy hamarosan kikötünk és majd a parkolási szinteknek megfelelően fogják szólitani az embereket, hogy mehetnek az autójukhoz.

    Melbourne látképe a vízről

    Melbourne látképe a vízről

    Ahogy a nagykönyvben meg van írva 6:00-kor ki is kötöttünk és 6:30-kor már Döme kerekei is szárazföldön voltak. Az óramutató járásával megeggyezően indultunk el. Így az első napokban az északi rész felét és a keleti oldalt jártuk be. Launceston városa felé mentünk a Tamar völgyébe, aztán a Tüzek öble (Bay of Fires) volt a cél. Utunk során két dolgot kezdtünk el “gyűjteni” sok más kacat (homok, kavicsok, kagylók) mellett:  a vicces postaládákat és Tasmánia “nagy” dolgait. Lehet, hogy erről már írtam korábban. Véletlenül kattantunk rá erre. Országszerte vannak olyan helyek, ahol felípítettek valami nagyot, a helyre jellemzőt. Például itt nálunk SA-ban van egy nagy narancs, a naracstermő vidéken. Vagy egy nagy fa hintaló, ott ahol fából faragnak játékokat. Szóval ilyenekre gondoljatok. A Wikipédia külön oldalt szentel neki, ahol államok szerint felsorolja ezeket a helyeket: https://en.wikipedia.org/wiki/Australia’s_big_things

    Tasmán postaládák

    Tasmán postaládák

    "A nagy dolgok"

    “A nagy dolgok”

    Útközben Launceston felé meg szerettük volna nézni a Liffey vízesést. A térképet követve jobbra-balra kacskaringózva próbáltuk megtalálni az odavezető utat, ami sikerült is, de a vízeséshez vezető közvetlen bekötő út le volt zárva, merthogy bozóttűz van. Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Miért nem lehet ezt a táblát kitenni a főúti kereszteződéshez? Miért autóztatják az embert durva földúton 40-50 km-et, aztán a cél előtt 2-3 kilóméterrel kiírják, hogy bocsi, de tilos a behajtás. És ez nem az egyetlen ilyen eset volt. Az utolsó napok egyikén is főútról lefordulva majd 20 km-et beautózva a susnyákosba a vízesés előtt 6 km-re kitették, hogy tűz van és egy tapodtat se tovább. No comment. Pedig mikor volt térerő, mindig ránéztük a tűzoltóság weboldalára, hogy merre van tűz és hol vannak lezárások. Na mindegy.

    Launceston városa nem nagy durranás, a sok egyirányú utca kezdett megőrjíteni, így nagyon hamar továbbálltunk és inkább a Catarac hasadéknál töltöttük el az időt. Itt van ugyanis a híres libegő, ahol a leghosszabb a két oszlop közötti drótkötélpályaszakasz a világon, a maga 308 méterével. De a felvonónál a hasadék sokkal érdekesebb és szebb. Mi most csak egy rövid, 45 perces körsétát tettünk, de lehetőség van hosszabb kirándulásokra is. Ami nagyon tetszett, hogy a hasadék bejárata előtti tisztáson egy nagy, igényes úszómedence is van, ráadásul teljesen ingyenes! Aki teheti ne hagyja ki. Gyerekeseknek kötelező megálló ez jó időben. Ráadásul a medence ketté van osztva, sekély a gyerekeknek és fokozatosan mélyülő a nagyoknak.

    Catarac Hasadék

    Catarac Hasadék

    CataracGorge2Utána végigautóztunk a Tamar folyó mentén Beauty Point-ig, ahol úgy terveztük, hogy megnézzük a csikóhal farmot, de sokaltuk a belépőt, így tovább álltunk. Elmentünk egészen Greens Beach-ig, viszont a völgy másik oldalára a világítótoronyhoz már nem mentünk el. Visszafele menet még elugrottunk a Notley hasadékhoz, ahol sétáltunk egyet a páfrányok között. Szép kis körtúra, de a vége cseppet meredek. Az előbb említett “nem látogatható” vízesés miatt késésben voltunk és már nem értünk el St Helen-ig, így útközben kellett valahol kempinget keresni. Meglepetésünkre minden hely, amit felhívtam tömve volt. Aztán az egyik kempingesGizi ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Branxholmit. Felhívtam és pont volt még egy helyük. Telefonon befoglaltam és a lovak közé csaptunk.

    Mikor odaértünk láttunk, hogy egy nagyon pici falucska főútja mellett van egy park, ahova felrajzoltak 10-12 sátrazó helyet. Az út másik oldalán volt egy kisbolt+benzinkút egyben és ott kellett fizetni és kulcsot kérni a sorompóhoz. Gizi azt mondta, hogy álljunk be arra az egy áramos helyre, ami még üres (mert nekünk áramos hely kellett). Legurultunk és állnánk be, de a konnektorunk foglalt. A hely üres, de valaki “lopja” az áramot. Mint a nyomozók végigmentünk a kábel mentén és láttük, hogy az egyik lepuki, állandóra leállított lakókocsi innen viszi az áramot. Visszasétáltam és próbáltam Gizinek vázolni a helyzetet. Nem igazán értette. Lapozgatta a kockás füzetét és egyfolytában azt hajtogatta, hogy márpedig van egy szabad hely. Én meg azt, hogy igen van, az autó be tud állni, de nincs áram. Nekünk kell áram, és mi ennek megfelelően fizettük ki a díjat. Gyere le Gizi és nézd meg. Nem akart lejönni, mert, hogy ő nem téved és egy darab hely még szabad. De nem érted, hogy nincs ott áram? Szó szót követett, majd azt mondta, akkor álljunk a medence mellé és ott a falnál van konnektor, vagy álljunk mindjárt a BBQ mellé és onnan vigyük el az áramot hosszabítóval. Ott hagytam, mert kezdett lüktetni az agyam.

    Visszamegyek, vázolom Papinak a szitut. Megnéztük a medence melletti falat, de ott állt egy szintén állandó nagy lakóbusz, nem volt hova dugni. Elballagtunk a BBQ-hoz… hát a sütők felett lógva jött volna el a kábelünk, át a földúton, így mindenki a zsinóron keresztül hajtott volna át. A gyalogosokról nem is beszélve. Mi van ha valaki orrabukik benne?! És mi van ha valaki sütögeti a vacsiját és belóg a 220…?! Na az egyik kempingező bácsika látta, hogy ide-oda tolatgatunk a kempingben egyik-helyről a másikra és felajánlotta, hogy ha van elég hosszú kábelünk, akkor ő arrébb áll a kocsijával és az ő dugójáról csíphetünk áramot. Még szerencse, hogy Papi mindig két 25 méteres hosszabítót tesz be. Viszont innentől fogva nem tudtuk levakarni a bácsikát. Egyfolytában mesélt. Anyával, gyerekével és annak családjával, meg az egyik haverjával voltak itt. Kiderült, hogy innen nem messze a hegyi patakokban féldrágaköveket lehet találni. Zafírt, topázt, füstkvarcot és még sok minden mást. Azért voltak ott, mert épp gyűjtőúton voltak. Többször jártak már itt és állítólag elég jól megy az üzlet. Ők kimossák, aztán valahol ázsiában már van egy bejáratott csiszolójuk, oda elpostázzák a nyers követ, csiszolt visszajön és ők meg eladják, vagy ékszerésszel belerakatják gyűrűkbe. Büszkén mutogatta a nagy becsétgyűrűjét, aztán odahívta anyát, hogy mutassa meg az övéit. Anya mind a 10 ujján gyűrű volt, a haja meg szivárvány színű. Ja, és nyudíjasok voltak. Aztán kihozta az elmúlt napok termését, amit mi jól megnézegettünk. Jó lett volna elmenni azokhoz a patakokhoz kicsit pancsolni/gyűjtögetni, de az nagyon borított volna mindent.

    Másnap gyors pakolás után egyből a Ralphs vízesésnél kezdtünk, ami egy 20 perces séta a parkolótól. Különlegessége, hogy  Ausztrália azon legmagasabb vízesése, ahonnan törés nélkül esik le a víz. Száz méter zavartalan szabadesés. Nem volt épp nagy vízhozam, de nagyon látványos. Ahova kiálltam, oda ti ne álljatok ki! A visszafelé úton találkoztunk egy idős párral, és ők mondták, hogy a St Columba vízeséshez is menjünk el mert az is nagyon szép. Ez ugyan nem volt a listán, de a kék tó után útba ejtettük. Szintén egy kellemes, jól kiépített 20-30 perce sétaút visz el a vízeséshez. A drágakőmosóJózsi említette, hogy útban St Helen felé mindenképp menjünk be a “Szent Tehén” kávézóba, mert hogy az milyen jó. A kávézónak vannak tehenei és azok tejét használják, vagy a tehenészetnek van egy kávézója… vicaverza, és hogy meg lehet nézni a fejést megígy-megúgy tuti jó. Háááát?!. Mi speciel csalódtunk benne. Ez az egy hely volt Tasmánián ahol rengeteg légy volt. Amúgy sehol máshol egyetlen egy légy se. Zéró. Ilyen kellemes sátorozásunk még sose volt. Nem kellett folyton “szalutálni” a legyeknek. Kivéve itt a kávézóban. Rendeltünk 1-1 levest ebédre és utána még egy pizzát. Leültünk és Papi feltette a költői kérdést: ugye úgy fogják kihozni, hogy először a levest és majd miután megettük jön majd a pizza? Mondom, persze, hiszen rendeltünk mindketten levest is, csak van annyi gógyijuk. Nagyon sokat kellett várni a kajára és egyszerre mindent odadobtak az asztalra (amin alig fért el a kaja), hogy nesze edd meg. Úgyhogy kezdtünk a pizzával, ki ne hűljön  (bocsi pizzaszerűséggel), majd ráküldtük a levest. Felejtős a hely. Csak szólok.

    Ralph vízesés, Na hol vagyok piros gatyában?

    Ralph vízesés, Ott vagyok piros gatyában!

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    Végre elértük a keleti partot és sétálhattunk a híres Tüzek Öblében. Én ezidáig úgy hittem, hogy az öböl neve onnan van, hogy a part mentén lévő sziklákon erős narancssárga algák tapadtak meg és mivel hasonló a színe, mint a tűznek, ezért az öblöt is így hívják. De nem. 1773-ban egy hajóskapitány őslakos tüzeket látott a parton és innen a név. Így már nem is olyan jó ez a név. Sokkal jobb az én szikla+alga+tűz asszociációm. Körülbelül 20-30 km hosszú partszakaszt fed le ez a természetvédelmi terület a Bilabong Bay-től egészen fel az Eddystone Point-ig. Úgyhogy akinek több ideje van, az álljon meg több helyen és sétáljon le a partra többször. Nagyon jó időnk volt. Szikrázó napsütés, fehér homok, azúrkék tenger és narancssárga sziklák. Már lelki szemeim előtt láttam a borospohár öblöt is. Ha ez ilyen csodálatos, akkor az már csak hab lesz a tortán. Aha. “Bilibe lóg a kezem” esete volt. Ahogy elhagytuk a Tüzek öblét és közeledtünk a Freycinet Nemzeti Parkhoz az idő kezdett elromlani és mint tudjuk a borospohár öbölhöz (Wineglass Bay) elengedhetetlen a napsütés. Anélkül csak egy öböl. De a Nap csodálatos színeket varázsol oda, már akinek sikerül elcsípnie. Ráadásul ez a tengerpart rajta van a “világ tíz legszebb tengerpartjai” listán.

    Tüzek öble

    Tüzek öble (Bay of Fires)

    BayOfFires2Elkezdett esni az eső. Ennek ellenére beöltöztünk, hogy elgyalogoljunk az öbölhöz. Ezen a félszigeten két gyalogtúrát szerettünk volna megcsinálni, de csak az egyik rövidített változatát sikerült kivitelezni, mert rendületlenül szakadt az eső. A Wineglass Bay Circuit egy 4-5 órás körtúra, aminek az első szakasza a Wineglass Bay Lookout, ahonnan szépen rálátni az öbölre és már innen is jól látszik, hogy miért ez a neve az öbölnek. Mert olyan az alakja, mint egy porospohár. Ez a kilátó amúgy a legnépszerűbb, mert ez a legkönnyebben megközelíthető. Igényesen kiépített gyalogút visz fel odáig. Egy óra oda-vissza. Ebből kifolyólag zsúfolt is. Szinte mindenki ezt választja. A körtúra a kilátótól levezet magába az öbölbe majd visszafordulva a másik oldalon a Hazards Beach és Great Oyster Bayt érintve visszavezet a parkolóba. Szóval mi csak a kilátóig jutottunk és vissza a parkolóba már szakadó esőben gyalogoltunk. Butaság lett volna 5 órát esőben gyalogolni. A magas páratartalomról nem is beszélve.

    A másik kiszemelt ösvény a 3 órás Mt Amos csúcsa lett volna. Kihívás lett volna, mert nagyon meredek, de a kilátó feletti hegyre visz fel, ahonnan elvileg még jobban rálátni az öbölre és sokkal jobban látszik a “pohár forma”. Bárcsak több és jobb időnk lett volna ebben a nemzeti parkban. De ide tuti még egyszer legalább visszajövünk! Szakadó esőben még kigyalogoltunk a Cape Tourville világítótoronyhoz, ahonnan halványan látható a távolban a Wineglass Bay. Majd átautóztunk a Coles Bay-be ebédelni. Nyugodt szívvel ajánljuk a Tombolo pizzériát. Isteni finom volt a pizzájuk. Aztán beugrottunk egy információs irodába, hogy érdeklődjünk az egy napos Mária-szigeti túráról. Két túra közül lehet választani, de minden nap csak egy hajó megy ki maximum 22 emberrel. Így aki legelsőnek foglalja be az utat, az döntheti el, hogy aznap az egyes vagy a kettes számú túrát csinálják. Ez már kezdte szűkíteni az esélyeinket, mert mi csak a kettes számú túrát szerettük volna megcsinálni. Ugyanis a Mária-szigeten van a Borospohár Öböl ikertestvére, a Riedle Bay, ami teljesen úgy néz ki, csak egy cseppet nagyobb. InformációsGizi felhívta nekünk a túraszervezőket, hogy mi a dörgés, lesz-e holnap túra, illetve foglalt-e már be valaki. Szerdai napot írtunk ekkor. HajósJózsi azt mondta, hogy egészen szombatig olyan rossz idő lesz, hogy tuti nem hajóznak ki, mert nagyon veszélyes. Na bumm. Mária-sziget kimarad, mert nem fogunk szombatig itt csücsülni. Később visszaautózni a nyugati részről meg nem éri meg, időpocsékolás. Ez is rákerült “azidemégvisszakelljönnilistánkra”. Az esőre és az időjárás előrejelzésre való tekintettel nem volt értelme folytatni az utunkat a keleti parton, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy picit beautózunk a sziget belseje felé hátha ott jobb az idő.

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A híres Borospohár öböl

    A híres Borospohár öböl (Wineglass Bay)

    A háttérben már szakad az eső

    A háttérben már szakad az eső

    Hát valahogy így néz ki, ha süt a Nap.

    Borospohár Öböl: hát valahogy így nézhet ki, ha süt a Nap. (internetről leszedett kép)

    Innen folytatjuk. A következő rész előzetese: fegyencek által épített híres hidak (tüskés híd, faragásokkal díszített híd, Ausztrália legöregebb hídja); Tasmán Nemzeti Park (“lejárólapozott” tengerpart, ördög konyhája, blowhole, Tasmán boltív, Port Arthur fegyenc telep, motorcsónak túra); Hobart; Bruny-szigete. Jelen bejegyzés képei innen vagy a blog “Új-Képek” gombjáról érhetők el.

    Kata


  3. Szolgálati közlemény

    december 6, 2015 by kata_papi

    DeepCreek_2015_1Hello! Teljesen friss infó azoknak, akik szoktak kirándulgatni. Júniusi bejegyzésünkben már említettük, hogy Dél-Ausztrália átáll az online parkbelépők beszedésére. Akkor még csak 3 parknál vezették be. Ez lassan, de biztosan bővülget. Íme a teljes lista 2015 decemberében:

    ParkBelepo1Múlt hét szombaton leugrottunk a Deep Creek Parkba kicsit kirándulni. Elvileg vasárnap mentünk volna egy másik családdal együtt, akiknek szerettük volna megmutatni a terepjárós szakaszokat, de közbe jött nekik valami más, így sztórnóztuk. Viszont szombaton korán reggel úgy ébredtünk, hogy mi lenne, ha ma mennénk le. Olyan spontán volt az egész, hogy se reggeli, se szendvicsek, csak innivaló plusz valami rágcsa/gyümölcs és már robogtunk is le Dömével. Félúton egy kis falu kávézójában reggeliztünk meg. Annyira hirtelen ötlet vezérelt minket, hogy még a park térképét is otthon felejtettem. Pedig ez nálunk elképzelhetetlen. Térkép mindig van nálunk! Na, nem estem kétségbe, mert nagyjából emlékeztem az utakra, elágazásokra és a belépő helyeken, ahol kitöltjük a borítékot mindig vannak kirakva elvihető kis összehajtogatott térképek.

    Odaértünk és csalódottan láttuk, hogy ide is elért a technika keze. Csak online fizethető be a belépő. Minden belépő helyet egy új táblával szereltek fel, ami mutatja, hogy mekkora a térerő. 😀 Ahol mi hajtottunk be, ott elég erős volt. De a park másik végében éppenhogy csak pislákolt… Valszeg féllábon állva, ugrálva és magasba tartott kézzel biztos sikerült ott valakinek egy kis “erőhöz” jutni és befizetni a belépő árát.

                ParkBelepo2     ParkBelepo3

    Telefont előkaptuk és elkezdtük bepötyögni a weboldalt, majd kitöltikézni a személyes adatokat. Én megértem, hogy az embernek néha lejár a bankártyája és ilyenkor újat kap a banktól. Azt is megértem, hogy az emberek adják-veszik az autójukat, így a rendszám se örök. A lakcím is változhat. De a neved nagyon ritkán változik meg! Ha már egyszer vettél online parkbelépőt és tegyük fel nem egy több ezer kilóméter messzi nemzeti parkba utazol el, hanem egy közelibe, ahova esetleg hetente, kéthetente leugrasz, akkor egy számítógépes adatrendszer miért nem tudja megjegyezni a neved és belépő igénylésekor miért nem teszi fel úgy a kérdést, hogy: ha változott a lakcíme, akkor itt írja át. Amennyiben a kártyaadatok, rendszám változtak, itt adja meg. Ha nem változott semmi akkor klikk a “fizet” gombra és viszlát. Na ez még nem megy.

    Újra mindent bepötyögtünk, kifizettük. Aztán a rendszer megkérdezte, hogy le akarjuk-e menteni az “itinert”. Hát valszeg csiszolgatni kell még a tudásunkon, mert nekünk az “itiner” azt jelenti, hogy részletes útleírás, esetleg térképvázlat. Mivel otthon maradt a saját térképünk, itt meg az új redszer miatt már semmi nincs kirakva, persze, hogy éltünk a felkínált lehetőséggel és kértük. Meg is kaptuk pdf formátumba a befizetésről szóló számlát. Merthogy náluk ez az “itiner”. “Kösz Csoki, sokat segítettél…!” A költői kérdésem továbbra is az: Mi van akkor, ha előző nap otthon az asztali számítógépen fizetem be a díjat és valami oknál fogva másnap nem érek le a parkba, akkor hogyan kapnám vissza a pénzem? Hogyan tudnám bizonyítani, hogy nem jártam ott? Reméljük egyszer majdcsak kiderül ez is.

    Ettől függetlenül nagyon jól sikerült a kirándulás. Szép időnk, kevés turista és rengeteg sziesztázó kenguru volt. Döme élvezte a “kihívásokat”.

    DeepCreek_2015_2DeepCreek_2015_3DeepCreek_2015_4Még jó, hogy humorunknál tudtunk maradni. Ezen nagyon sokat segített hugom kislányának, Grétinek a rajza. Pár nappal a kirándulás előtt kaptunk otthonról egy kis csomagot, amiben volt két rajz Grétitől. Nekem egy olyan rajzot készített, amin féldrágakövek és fosszílis cápa fogak voltak. Leszögezném, hogy nem én fertőztem meg a gyereket! Közel 20 000 km-re vagyunk egymástól. Papi meg egy olyan rajzot kapott, amin Döme volt. Nagyon élethűen rajzolta le. A mókás dolog a felirat. Biztos csuklott aznap Gréti, mert egész kirándulás alatt azt hajtogattuk, hogy: “Ló utat Döme!”

    Lo_utat_Dome

    Ilyen az, amikor még csak tanul az ember írni. Biztos mi is írtunk annó fordítva egy-két betűt. :))) Annyira tetszik, hogy egyből csináltunk róla egy másolatot és feltettük Döme napellenzőjére, hogy mindig velünk legyen! Ezúton is köszönjük Grétinek!

    Kata


  4. Ethel roncsai

    július 5, 2015 by kata_papi

    “Habár fölűl a gálya,
    S alúl a víznek árja,
    Azért a víz az úr!”   –   Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…

    Május elején nagy vihar tombolt a Yorke-félszigeten, amit mi csak csizma-félszigetnek hívunk az alakja miatt. A természet ismét megmutatta az erejét. A viharos tenger elmosta a homokot az Innes Nemzeti Parkban található Ethel hajóroncsról. Több mint tíz éve nem látható ennyi a roncsból, mint most. Ethel, a három árbócos norvég vas bárka 1904-ben futott zátonyra, mikor innen, Adelaide Semaphore-i kikötőjéből indulva Dél-Afrikába tartott.

    Itt olvasahtjátok el az eredeti cikket a felszínre került roncsról.

    Köszönet érte Móninak, aki átküldte a cikket. Ha ő nem szól, valószínűleg lemaradunk róla. Megragadtuk az alkalmat és leugrottunk a nemzeti parkba, hogy újfent tiszteletünket tegyük a roncsnál. Korábban már többször jártunk ott (2007-2008-2012) és alig volt látható belőle 1-2 darab rozsdás vas. De most a tenger szinte az összes homokot lemosta róla. Ne várjunk szép hajó formát, mert a váz már összeroskadt, de az összes még meglévő darabja jól látható. Előkerestem a régi képeinket, hogy össze tudjátok hasonlítani.

    Ethel az 1900-as évek elején

    Ethel az 1900-as évek elején

    Ethel 2007.

    Ethel 2007.

    Ethel 2015.

    Ethel 2015.

    03_Ethel_2007     04_Ethel_2015

    Bal oldali 2007-es, jobb oldali vihar utáni 2015-ös kép az Ethelről

    Ferret gőzkazánja 2007.

    A Ferret gőzhajó gőzkazánja 2007.

    Ferret gőzkazánja 2015.

    Ferret gőzkazánja 2015.

    A roncsokon kívűl a homok alól egy nagyobb szikla is előbukkant. Nem is gondoltuk, hogy ekkora sziklaperem bújt meg a homok alatt. Ez a szikla tele volt lavórnyi nagyságú lukakkal, amiket a víz mart bele. Egyből az Eyre-félszigeten lévő Vénusz-öbölbeli sátrazásunk ugrott be. Ott is tele volt a szikla ehhez hasonló mini medencékkel, amikbe megtelepdtek a tengeri állatok. Itt még nem népesültek be ezek a pocsolyák, de szerintünk csak idő kérdése és ha a tenger nem hoz homokot vissza valahonnan, akkor lehet, hogy megmaradnak ezek a medencék. A Vénusz-öbölben nagyon tetszettek (emlékeztetőül, akit érdekel itt a korábbi bejegyzésünk róla). Minden egyes kis medence külön kis világ volt, ahova mi bekukkanthattunk.

    Figyelmeztetés:

    A Dél-Ausztrál kormány új online regisztrációs rendszert vezetett be.

    Még nem sikrült megfejtenünk, hogy az eddig igen jól működő, egyszerű parkdíj befizetési rendszert miért is cserélték le?!

    Régen úgy történt, hogy egy szép napos reggelen felébredtél és az jutott eszedbe, hogy milyen jó lenne ebbe és ebbe a parkba elugrani kirándulni. Gyorsan összekaptad magad és elindultál. Ha odaértél, akkor a park bejáratánál elhelyezett regisztrációs asztalkánál a kitett borítékból elvettél egyet, ráírtad a kocsi rendszámát, a dátumot és beletetted a 7 vagy 8 dolláros kocsinkénti belépési díjat. Lenyaltad a borítékot. Letépted a saját példányodat, amit a szélvédőre kell ragasztani, a borítékot meg bedobtad az ott lévő postaládába. Egyszerű, gyors és működött. Senki nem csalt, gondolom. A postaláda soha nem volt megrongálva/felfeszítve. Ezzel szemben most már csak online tudsz fizetni. ??!!

    Tehát előre tudnod kell, hogy Te tényleg oda akarsz másnap menni. Mi van ha nem érsz oda? Vagy éjszaka rádjön egy hasmars? Vagy bal lábbal kelsz fel reggel és úgy döntesz mégse mész? Akkor bukta van. Minek vetted meg előző nap a jegyet. Vedd meg aznap, mikor odaérsz a park bejáratához. Igen ám, de mi van, ha nincs ott térerő? Mert a parkok (főleg itt Ausztráliában) nem a város közepén vannak, hanem kint a prérin. Illetve ki akar a hangyafasznyi mobilján formanyomtatványokat kitölteni? Az sms-eket is nehezen írom meg rajta, és akkor nem is beszélve a 70-80 éves nyugger túristákról, vagy a külföldi túrisrtákról…

    Két mentőövet azért dobott a rendszer kitalálója. De kedves, ugye? Az egyik, hogy ha a park bejáratánál van információs iroda (vagy a közeli városok egyikében) akkor ott meg lehet venni. Mi odaértünk a parkhoz. Az információs irodára ki volt írva, hogy szombaton délután 3-ig van nyitva. Délelőtt 10:30 volt. Szerintetek nyitva volt? Persze, hogy nem. Az ajtó előtt álló kisebb sor épp a második mentőövbe kapaszkodott.

    Mert a második mentőöv az, hogy a bejárati ajtó mellé kitettek egy számítógépet, hogy nyitvatartási időn kívül nesze neked itt fizesd be a díjat. Egy darab gép X emberre. A borítékos rendszernél ha befutott 20 autó, akkor mindenki kiszállt, elvette a borítékot, visszasétált a kocsijához ha épp nem fért oda az asztallaphoz, kitöltötte, visszasétált, bedobta és húzott a parkba. Előttünk egy idős házaspár próbálta kitölteni az igencsak hosszúra sikeredett nyavalyás 10 dolláros belépési díjra kreált tudományos kérdőívet. Közel 20 percet várakoztunk mire ránk került a sor. A népnek kitett dolgokat a vandálok előszerettel rongálják. Ezért kénytelenek voltak mindent jól beburkolni. A billentyűzethez csak úgy lehet hozzáférni, hogy egy kis levélnyílásra hasonlító résen kell bedugnod a kezed és úgy gépelni. Vicces. Egyből a római Santa Maria in Cosmedin templom előcsarnokában lévő “Igazság szája” (Bocca della Veritá) jutott az eszembe. Ez egy kerek, az antik korból fennmaradt faragott kőkorong. Szája helyén egy lyuk tátong, amelybe az ember bedughatja a kezét, és ha hazudós a fej leharapja a végtagot. Te be mernéd dugni a kezed? :))

    Nevetségesen sok információt kell kitölteni ahhoz, hogy kirándulhass a parkban. Minek is? Miszter vagy Miszisz vagy? Kit érdekel. De most komolyan. Neved, címed, irányítószám, telefonszám, email cím, rendszám, honnan hallottál rólunk, akarsz e kapni híreket, elfogadod e a kondíciókat, bankkártyád típusa, név a bankkártyán, bankkártya száma, lejárata, titkos kód. Hááát, cseppet túlzásnak tartom. El is durrant az agyam rendesen.

    Jelenleg az Innes Nemzeti Parkba, a Mount Remarkable Nemzeti Parkba és a Limestone Coast Parkok némelyikébe kell online belépőt venni. Félek attól, hogy csak idő kérdése és kiterjesztik a többire is.

    De azért mindenkinek további kellemes túrázgatást kívánunk! 🙂

    Kata


  5. A homok “kakikupac” lakója

    június 28, 2015 by kata_papi

    a homok kaki kupac

    a homok kakikupac

    Krisz jóvoltából ismételten egy újabb szörny került a felszínre a szörnytárból. A titokzatos tengerparti homok kakikupac készítőjéről rántjuk le a leplet.

    Ő nem más, mint a lugworm vagy sandworm, azaz a csaliféreg. Védett öblök vagy folyótorkolatok iszapos homokjában fordul elő. Maga az állat ritkán látható. Magányosan él egy U alakú alagútban 20-40 cm mélyen a homokban. Testfelépítése hasonlít a földigilisztához azzal a különbséggel, hogy 13 kopoltyúpárja és az ásást segítő serték vannak az oldalán. Hossza 10-20 cm (néha 25 cm-re is megnőhet), vastagsága 1-1,5 cm.  A lakócsőnek két járata van. Az elülső járatrésznél az árapály friss homokot sodor a csőbe, amit a csaliféreg elfogyaszt, és a benne található szerves anyagokkal táplálkozik. Minden felhasználható tápanyagot hasznosít. A hátulsó járatrésznél a csaliféreg nyálkát termel, ami a homokszemcsékkel összetapadva megkeményíti a járat falát, s így a járat nem omlik be. A csaliféreg ürüléke főként homokból áll. Ezt akkor üríti, amikor a táplálékrészeket kivonta belőle, azaz mintegy háromnegyed óránként és az emészthetetlen részt, ami már csak homok az üreg tetején hagyja kis kaki kupac formájában.

    csalifereg_1

    így néz ki a csaliféreg

    így néz ki a csaliféreg élőben

    csalifereg_3

    A csaliféreg fontos táplálékforrása a parti madaraknak. A horgászok is előszeretettel szivattyúzák ki kis kézipumpákkal, hogy horgászáshoz csaliként használják.

    Hogy mik nem élnek a lábunk alatt a tengerparti homokban…?!

    Kata


  6. Kangaroo Island (Kenguru-sziget)

    május 21, 2015 by kata_papi

    KI_panorama1Ez van, beadtuk a derekunkat. Vártunk már eleget, pontosan 8 évet. A Kenguru-sziget szinte itt van a szánkban – 110 kilóméterre Adelaidetől – és mi még nem voltunk ott. Miért is? Mert nagyon drága az átkompolás. Az ozzi munkatársaink szája is habzik, ha szóba kerül. Ők sem értik miért kerül ennyibe egy 18 km-es kompút. Valószínűleg az áll a dolog mögött, hogy a kormány nem szeretné, ha beözönlenének a turisták Ausztrália harmadik legnagyobb szigetére. Gondolom ez amolyan szűrő, ezzel tartják vissza az “emberfolyamot”. Mi türelmesen vártuk, hátha a kormány belátja, hogy hibázott és enged az árból… De ez még nem történt meg.

    Míg a Fraser-szigetre – ahol tavaly voltunk és ugyanolyan távolságra van, mint a Kenguru-sziget –  165-175 dollár az átkompolás , addig ez az út a Kenguru-szigetre 390 dollár 2 főre. Ez barátok közt is több, mint a duplája. 🙁

    Jött a Húsvét és már nagyon szerettünk volna elmenni valahova. Az itteni 4 napos hosszúhétvége adta magát. Ezt mi még megfejeltük 3 nappal. Kezdetben az volt a terv, hogy újra ellátogatunk Ausztrália szívébe az Uluruhoz, Olgákhoz és a Kings Canyonhoz, mert nagyon tetszett és jó lett volna újra túrázni arrafelé. De a 7 nap nagyon csücskös erre a távra. Megint csak rohanás lett volna. Így jött az ötlet, hogy ugorjunk át a Kenguru-szigetre. Nem bántuk meg és megérte a pénzét. Nagyon-nagyon szép volt. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk arra.

    A sziget 150 km hosszú, szélessége 8-60 km között váltakozik és közel egyharmada védett nemzeti park. Egyszerűbb, ha azt mondom, hogy a területe kb hétszer akkora, mint a Balaton. A sziget lakossága 4600 fő, ami ekkora területre nem is olyan rossz arány. Nincs zsufi. Ezt szeretjük.

    A vastag fekete útvonalakon fedeztük fel a szigetet

    A vastag fekete útvonalakon fedeztük fel a szigetet. A piros pötty jobbra a kompkikötő, balra a sárga pötty a kempingünk.

    A sziget 10 000 évvel ezelőtt különült el Ausztráliától, mert a tengerszint megemelkedett. Az első fehér emberek, akik a szigeten éltek fókavadászok, szökött rabok és matrózok voltak. Az első európai telepesek 1836-ban érkeztek a szigetre. A szigeten a mai napig áll az első telepes kőháza és a 4-5 behozott szederfa egyetlen megmaradt példánya, igaz karókkal, drótokkal megtámasztva. A kiszámíthatatlan időjárás (amit mi is megtapasztaltunk), az erős tengeri áramlatok és a zátonyok több mint 60 hajót temettek hullámsírba a sziget körül. 1852-ben itt épült meg Dél-Asztrália első világítótornya, hogy segítse a hajókat a navigálásban. Napjainkban 5 világítótorony veszi körbe a szigetet, amiből 3 látogatható (Cape du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby). A Cape Borda-i toronynál egy kis ágyú is van, amit a 12:30-as vezetett túránál mindig elsütnek. Amúgy ezt az ágyút akkor használták mikor köd volt, vagy valami veszélyre akarták figyelmeztetni a hajósokat, illetve minden nap pontban délután egy órakor is elsütötték, hogy az arra járó hajók be/át tudják állítani az órájukat.

    Az 1859-ben épült Hope Cottage, ahol az első európai telepesek laktak

    Az 1859-ben épült Hope Cottage, ahol az első európai telepesek laktak

    A szederfa, ami még most is hoz termést

    Az egyetlen megmaradt szederfa, ami még 180 év után is hoz termést

    A három világítótorony:  Cape Du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby

    A három világítótorony: Cape Du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby

    Aki utazott már Ausztráliában az tudja, hogy az egyes államok közt karantén van. Nem lehet zöldséget, gyümölcsöt, növényeket ide-oda vinni. Így próbálják megakadályozni a kártevők elterjedését Néha nem csak az államok közt van ilyen szigorítás. Itt nálunk SA-ban például a naracs/citrom termelő vidékre (Riverland) külön lista van, hogy mit nem szabad bevinni. Főleg a gyümölcslégy miatt van ez a korlátozás. Mondjuk, soha nem értettem, hogy egy szárnnyal rendelkező kártevő hogy-hogy nem tud elrepülni ide Adelaide-be is fertőzgetni, hisz a Riverland terület nincs egy nagy óriási hálóval lefedve…?! Mindenesetre, akit rajta kapnak kemény dollár ezreket fizet büntetésre. A Kenguru-sziget is egy ilyen karantén szeglete Ausztráliának. Ide tilos behozni mézet és minden olyan terméket ami méhviaszt tartlamaz. Továbbá krumplit, élő nyulat és rókát. Szóval, aki ide készül, az mielőtt átkompol dobja ki ezeket a termékeket. A szigeten élő méh populáció a világon az egyetlen fajtiszta olasz Ligurian méhcsaládba tartozik és mindenféle betegségtől mentes. Ezért tilos bármiféle méhészeti terméket behozni.

    A szigeten rengeteg látnivaló és tennivaló van. Egy biztos, aki ellátogat ide, az nem fog unatkozni. Én anno 6-7 naposra terveztem a sziget bejárását. A francia munkatársunk azt mondta, hogy két nap is bőven elég rá… Most hogy bejártuk, szerintünk két hét legalább kell! Célszerű a nyári hónapokban menni, mert a víz türkizkék, a homok fehér, a Nap süt és lehet lábat lógatni a kis öblökben. Minden öböl más. Nincs két egyforma.

    Lehet  búvárkodni, vagy úszni a delfinekkel, kajakozni, horgászni, barlangászni a mészkő barlangokban, sétálni a parton heverésző oroszlánfókák között, “szánkózni” a mini Szaharában, koala/pingvin/kacsacsőrű emlős lesre menni, pelikánt etetni, quadozni, bebarangolni a nemzeti parkot, különböző mézet kóstolni méhészetekben, levendula farmra látogatni, eukaliptusz olaj gyárba menni, ragadozó madár-showra menni, ééééés felkeresni minden egyes öblöt vagy csak ücsörögni a kempingben, bámulni kifele a fejünkből és várni, hogy milyen állat környékez meg (wallaby, koala, Skarlát Robin madár, Rosetta papagáj).

    Tigris kígyó,

    Tigris kígyó, méretes monitor gyík, Skarlát Robin, édesvízi rák

    Ez a színes gyík egész közel engedett magához.

    Ez a színes gyík egész közel engedett magához.

    A tervezéssel kicsit megcsúsztunk, mivel más irányba kacsintgattunk kezdetben és csak Húsvét előtt két héttel döntöttük el, hogy akkor a szigetre megyünk. Hét évvel ezelőtt mikor megterveztem, akkor még úgy volt, hogy az óramutató járásával ellentétesen járjuk majd be a szigetet és minden este máshol alszunk. Most viszont úgy gondoltuk, hogy egy bázishelyen sátrat verünk és csillagtúrákat csinálunk. Ennek megfelelően elkezdtem kempinghelyeket keresni. Az első hely, amit kinéztem nagyon rossz értékelést kapott az interneten. Egy család nagyon lehúzta: a helyi nagyszájú banda akart ott sátrazni, ahol ők már tábort vertek. Elkezdték zaklatni őket, hogy álljanak odébb. A rendőrséget is hívták, de azok persze csesztek jönni. Féltek, mert két gyerekkel voltak. A sátrukat is dobálták kővel, botokkal. Végül feladták és összepakoltak. Úgyhogy ezt a kempinget passzoltam. A másik kettőben már teltház volt. Nincs mit csodálkozni. A Húsvét, a Karácsony és január-február főszezon. Ilyenkor tömegek mennek a szigetre. Éves szinten 140 000 túrista látogat el ide. Kicsit tartottunk attól, hogy emberáradat lesz, de ez van, nincs mit tenni. A negyedik kempinget hívtam, ahol Gizi mondta, hogy amíg nincs befoglalva a komp, addig nem foglal be ő sem szállást, mert a Húsvét…. bla-bla. Hívom a komposokat. KomposJózsi: van-e már befoglalva szállásom…? Modom neki: ne szórakozz, a kempingesGizi is pont ezzel kezdte! Na, elkezdte nézni a helyet. Mondanom se kell, hogy minden járat tele volt. Ráadásul, mi nem is pont Húsvét napján akartunk menni, hanem direkt a tömegekre való tekintettel előtte egy nappal akartunk idulni és utána két nappal visszajönni. Hoppá… Lehet, hogy más is pont így gondolkodott?!

    Azt mondja Józsi, hogy a reggel induló első kompra van helye. Mi az, hogy első komp? Hát reggel fél hétkor indul és fél órával előtte (hatra) kell leérni, mert az autókat akkor engedik fel. Húha. Ez azt jelenti, hogy hajnali háromkor kell kelni. Választásunk nem sok volt, így befoglaltuk azt a járatot, visszaútra meg egy délutánira kaptunk helyet. Minden kompjárat előtte 1-2 nappal és utána is 1-2 nappal teljesen tele volt. A bevételt fel se mertem szorozni a horrorisztikus jegyárral. Jó kis biznisz ez a kompüzemeltetés itt… A sok foglalás, főszezon, rengeteg túrista ellenére a 7 nap alatt folyton az járt a fejünkben, hogy hol ez a sok ember? Mert alig találkoztunk túristával. Szinte mindenhol sikerült olyan képet csinálnunk, ahol csak mi ketten voltunk rajta. Voltak olyan öblök, ahol még a madár se járt, csak Papi meg én.

    Csütörtök hajnali 2 óra 50 perc. Maaargit nooormáááális? Felkeltünk. Hurrá nyaralunk! Döme és mi útra készek vagyunk, hajnali 3:42, elhagytuk a házat. Cape Jervis-ig az út eseménytelen volt. Sötétség. Szerencsére kenguruk nem ugráltak ki elénk. 5:30-ra le is értunk a komphoz. Még mindig sötét volt és hideg, viharos szél fújt. Húha, akkor a hullámok is nagyok lesznek. Ajajjj! A biztonság kedvéért lenyeltünk 1-1 tengeribetegség elleni gyógyszert. Mivel mindenki időben becsekkolt, a komp megtelt és így 20 perccel hamarabb indultunk. Maga a kompút 45 perces. Viccesek voltak a gyerekes családok. Minden gyerek pizsamában, mezitláb és téli sapkában szállt fel a kompra. Megjegyzem, “q” hideg volt. Nem is értettük a mezitlábas dolgot. Ráadásul a nyitott fedélzeten is mezitláb szaladgáltak. A tenger nem volt nyugodt. Én sem. Egy kínai túrista beleüvöltött a rókazacskóba. Ekkor elhagytuk a zárt fedélközt és kimentünk a tetőre a friss levegőre. A hajó nagyon dobált. Alig tudtunk gyalogolni. Két kézzel kellett kapaszkodni. Én azon aggódtam, hogy mi lehet lent a komp gyomrában, mi van Dömével? Nem csúszik neki valaminek? Aztán meg azon, hogy ha elsüllyedünk akkor a vak sötétben, a “fagyos” vízben kell úsznom. Brrrr. Viszonylag hamar átkompoltunk, negyed nyolckor már szilárd talajt ért a lábunk. Jó, hogy benyeltem a gyogyit, mert én tuti kidobtam volna a taccsot. Papi bírta. Vagy csak úgy tett!

    A sziget legtöbb útja földút. A nagyobb városokat és a sziget nyugati csücskében elterülő Nemzeti Parkot aszfaltozott úton lehet megközelíteni, de a többi helyet csak földúton. Némelyik földút nagyon rossz állapotban van. Még Dömét is sajnáltuk egy-két szakaszon. Az emberek viszont szemrebbenés nélkül bejönnek puccosabbnál pucossabb sima városi autóikkal. Igaz többségük bérelt autó, így nem gond ha szétrázatják…

    A beszámolót napokra és nem tájegységekre bontva írtam meg, mert össze-vissza cikáztunk a szigeten és volt olyan hely, ahova többször is visszamentünk. A 150km hosszú szigeten összesen 1700 km-t autóztunk a 7 nap alatt. Szállásunk a sziget nyugati szegletében a Nemzeti Park közelében volt, bent az erdőben, nem a tengerpartok kempingjeinek egyikében. Tudat alatti választás volt, de jól döntöttünk, mert a partszakaszok nagyon szelesek. Az erdő sűrűjében semmit nem éreztünk a tomboló viharból, de erről majd később.

    Első nap. Reggel negyed nyolckor kompunk kikötött a sziget észak-keleti csücskében, Penneshaw-ban. Már nem volt sötét. Pirkadt. Az ébredező égbolt, a tenger, a sziklák szép hajnali színben pompáztak a felhők mögül előbukkani próbáló Napocska jóvoltából. Az időjósók mára és péntek-szombat-vasárnapra szép napos időt jósoltak. Aztán hétfő-kedd-szerdára esőzést. Úgy voltunk vele, hogy akkor nyomjuk meg az első négy napot, aztán a többit majd meglátjuk. Lesz, ami lesz alapon. Nem riadunk vissza egy kis esőtől, igaz?

    A Frenchman’s Rock-nál keztünk. Ez a kompkikötőtől balra van úgy 1 km-re. A francia felfedező Nicolas Baudin 1803-ban horgonyzott le ebben az öbölben, hogy friss ivóvízzel töltse fel a készleteket. Egyik matróza véste a sziklába az expedíció  ideérkezésének dátumát. A parton lévő szikla másolat, az eredeti a városban lévő információs irodában van kiállítva. Viszont a parton kialakított emlékhely azon a helyen van, ahol az eredeti szikla állt. Szépen kiépítették. A sziklákon érdekes élénk narancssárga moszat (?) telepedett meg, amiből a 7 nap során rengeteget láttunk a sziget különböző öbleiben. Innen átautóztunk Kingscote-ba, ami a sziget legnagyobb városa. Útközben felszaladtunk a Prospect domra, ahonnan gyönyörű a kilátás a Pelikán Lagúnára, az American River-re és a Pennington öbölre. A dombra 512 lépcső visz fel. Nem is értem miért volt másnap izomláz a vádlinkban.

    Frenchmans Rock

    Frenchmans Rock

    a Baudin hajó legénysége véste be az expedíció időpontját 1803.

    1803-as expedíció nyoma

    hajnal a Frenchmans Rock-nál, háttérben a komp

    hajnal a Frenchmans Rock-nál, háttérben a komp

    Kingscote-ban megnéztük az első európai telepesek által betelepített 4-5 szederfa egyetlen megmaradt példányát, ami közel 180 éves és még a mai napig van termése. Sétáltunk a városban és kívülről megnéztük a Hope Cottage-t, ahol az első európai telepesek laktak. Idétlen nyitvatartása miatt sajnos belülről nem volt alkalmunk megcsodálni. Innen nyalakodni mentünk két méhészetbe (Island Beehive, Cliffords Honey Farm). Nagy mézevők vagyunk. Kedvencünk az akácméz, de az itt AU-ban sajnos nincs. Az európai boltok ugyan árulnak magyar akác mézet, de horror áron. Egy darabig vettünk, de beláttuk, hogy luxus erre költeni.  Jópofák ezek a méhészetek, különfajta mézeket lehet kóstolni. Van egy üvegkalitkájuk, ahol meg lehet nézni, hogy dolgoznak a kis méhek, illetve érdekes infókkal szolgálnak ezekről a mézgyűjtő rabszolgákról. Például a méhcsaládban élő királynő egy nemzetközi színkóddal van megjelölve. A feje mögött a hátán egy színes pötty van. Ha ügyesek vagyunk, akkor az üvegkaptárban megtaláljuk a királynőt. Ez a pötty nemcsak arra szolgál, hogy megtaláljuk a királynőt, hanem arra is, hogy megtudjuk hány éves. A fehér vagy szürke pötty azt jelenti, hogy 1-esre vagy 6-osra végződő évben született. A sárga a 2-es és 7-es, a piros a 3-as és 8-as, a zöld a 4-es és 9-es, a kék az 5-ös és 0-ás végződésű éveket jelentik. Mivel a királynő 3-5 évet él, így könnyen kiszámolható, hogy hány éves. Nekünk szerencsénk volt, láttuk a királynőt és fehér pötty volt a hátán. Mivel 2015-öt írunk, neki meg fehér pöttye van, így őfelsége 2011-ben született és ezek szerint nagyon öreg. A dolgozók csak 6 hétig élnek. A királynő napi 1500-2000 petét rak. A peték 16-23 nap alatt kelnek ki, így szerencsére van bőven utánpótlás. Fél kilónyi méz elkészítéséhez a méhecskék közel 2 millió virágot keresnek fel és 100 000 km-t repülnek összesen. Kemény munka a “mézgyártás”, mi meg elvesszük tőlük. De olyan finom! Szóval végignyaltuk az összes mézet és 3 isteni finomat találtunk. Most már nem könnyezünk a hazai akácméz után.

    meheszet1

    meheszet2 meheszet3

    Kutyafuttában megnéztünk egy levendula farmot és egy eukalpituszolaj lepárló gyárat, de mivel nem volt egyiknek sem szezonja, így nem vesztegettünk sok időt rá. A lovak közé csaptunk és kora délután megérkeztünk a kempingbe. Gyorsan sátrat vertünk és mivel hétágra sütött a Nap elugrottunk a Hanson öbölbe. Hmmmm. Csodás volt. Hihetetlen, hogy a Napsugarak mit ki nem hoznak a víz színéből?! A szigetlakók kedvesek. A hét nap alatt többször leálltak beszélgetni velünk. Itt az öbölben is egy kutyasétáltató idős párnak volt beszélgethetnékje. Aranyosak voltak.

    Hanson Bay

    Hanson Bay

    Többen mondták, hogy a naplementét nem érdemes kihagyni a Remarkable Rock-nál és az Admiral’s Arch-nál, amik a Nemzeti Park területén vannak. Így az öbölbeli nyálcsorgatás után sietve elindultunk a Nemzeti Parkba. Tötyögni nem volt idő, mert igen későre járt. A parkbelépő jó kis arconcsapás volt. Kicsit drágállottuk. Nem elég a komplehúzás? Kell a pénz? Nem is értjük. Míg Viktória államban a Wilsons Promontory Nemzeti Parkba nincs (!) belépő – ahogy korábban írtam -, addig SA-ban 7-8-10 dollár/autó a belépő. Itt meg 10 dodi/fő !!!??? Kész rablás! Vagy 5 percig tanakodtunk, hogy most mi legyen. Tudtuk, hogy többször szeretnénk visszajönni ide, de a napi 20 dollár az egy kicsit sok. Végül a két napos 15 dollár/fő kombinációt választottuk. Sok variáció nem volt. A lemenő Nap nagyon szépen megsütötte a Remarkable Rocks érdekes gránit szikláit. Sokat nem időztünk itt, mert másnap reggel úgyis itt kezdünk hiszen a reggeli fényviszonyok teljesen más arcát fogják mutatni ezeknek a képződményeknek. A nap már majdnem lebukott és nekünk igencsak sietni kellett, hogy elcsípjük az Admirals Arch-nál. Az odavezető gyalogösvényen már rohanni kellett, hogy ne maradjunk le róla. Az Admirals Arch egy természetes sziklaív/híd, olyan mintha egy barlangból néznénk ki a tengerre. A Nap pont az ív alatt megy le. Első este nem volt szerencsénk. Mielőtt vörösre festhette volna a lebukó Nap az eget egy vékony felhőréteg képződött és elnyelte a Napot. Így a nagy csattanó elmaradt. A környező sziklákon viszont rengeteg Új-Zélandi fóka pihent. Kicsik, nagyok és büdösek. Erős szürkületben hajtottunk vissza a kempingbe, ami innen 22 km-re van. Már idefele is nagyon figyelni kellett, mert sok wallaby (mini kenguru) rohangált át az úton. Visszafele ez még rosszabb volt. Ezen a rövid szakaszon 23 wallaby játszotta azt, hogy ki tud az utolsó pillanatban átszaladni Döme előtt, úgy hogy ne legyen lapos. Némelyik csak ült az út szélén és meredt a fényszóróba. Szerencsére a 7 nap alatt egyetlen egy állat sem sérült meg Döme kerekei alatt. De meg kell, hogy jegyezzem ennyi elütött, döglött, frissen döglött, felfújódott, oszló, és csontváz kengurut/wallabyt még nem láttunk az utak szélén. Mondjuk hol máshol, ha nem a Kenguru-szigeten lenne sok elütött kenguru… Eltettük magunkat másnapra.

    Út a nemzeti parkban

    Út a nemzeti parkban

    Admirals Arch, ahol nem sikerült elcsípni a naplementét

    Admirals Arch, ahol nem sikerült elcsípni a naplementét

    KI_kenguruk

    Második nap. Hajnali hatkor vinnyogásra ébredtünk. Nemcsak mi, az egész kemping. Egy elkényeztetett kínai kisfiú hisztizett. De folyamatosan. Ha az anyja ment el a budira, akkor utána visított, hogy anyu, anyu, aaanyuuuuuu. Ha az apja ment el 3 méterre tőle, akkor meg apa, apaaaaaa, APAAAAAA. A szülőknek nem esett le, hogy még mindenki aludna. Leszarták. Hiába szólt ki Papi is, hogy csend legyen. Semmi. Három gyerekük volt,  két lány (kb 13 és 6 évesek) és a család szeme fénye a fiúgyermek, aki olyan (4 év körüli lehetett). Velük volt még a nagymama is. A legújabb luxuskategóriájú Toyota Sahara terepjáróval egy vadiúj, puccos lakókocsit húztak. Szocializálódni, azt nem tudtak. Úgy gondolták övék a kemping. Csak remélni mertük, hogy nem 6 éjszakát lesznek itt. Kényelmesen megreggeliztünk. Főtt füstölt sonkát, főtt tojást, tormát és közben élveztük a Napfürdőt. Egyszer csak egy wallaby ugrált oda hozzánk. Látszott, hogy kaját akart tarhálni. Na, van valami kajátok és benézett a sátorban lévő szatyorba. Kicsit kutatott, majd odaugrált a konyhás dobozhoz és beletúrt. Kiszimatolta a banánt és mielőtt odaugrottunk volna, hogy hééékás… már bele is harapott. Papi odébb tessékelte, de nem tágított. Adtam neki szőlőt és egy darabka banánt héjastul. Látni kellett volna. Szinte beremegett a banán láttán. Imádta. Miután komótosan bekebelezte, az utolsó atomi banán darabot is lenyalogatta a mancsairól. Aztán oda totyogott egy vadkacsa. Poénkodtunk, hogy ma narancsos kacsasült lesz vacsira. Sajnos neki nem tudtunk mit adni. Kenyeret nem akartunk. Magok nem voltak nálunk. A wallaby és a kacsa visszajáró vendégek voltak a 6 napban.

    Hééé, van valami kajátok?

    Hééé, van valami kajátok?

    Reggeli után felkerekedtünk és visszamentünk a Remarkable Rocks-hoz és az Admiral’s Arch-hoz. De most jócskán elidőztünk ott. Nagyon szép időt fogtunk ki. Jó sok fényképet lőttünk el. A parkolóban egy wallaby ücsörgött azon a helyen, ahova parkolni készültünk és furcsa mód nem ijedt meg az egyre közeledő Dömétől. Döme orra 10 centire állt meg tőle, de ő nem ugrált el. Azt hittük beteg. Közelebb mentünk és nem láttunk semmi furcsát rajta. Még Döme alá is beugrált és megpihent alatt. Adtunk neki almát, amit jóízűen bekebelezett. A Remarkable Rocks egy óriási nagy gránit tömb, amin az erózió érdekes formákat alakított ki. Kb 500 millió évvel ezelőtt keletkezett, 10 km mélyen a földfelszín alatt. A  megolvadt kőzet felfelé nyomult és a felszín közelében dóm formájú kúpban megszilárdult. A gránit feletti “puhább” rétegek errodálódtak és a gránit így a felszínre bukkant, amit napjainkban élénk naracs színű zúzmó borít be. Az utóbbi 200 millió évben a hideg-meleg, nedves-száraz idő váltakozása és a sós tengervíz kikezdte a gránit felszínét és bizarr formákot hozott létre rajta. Nekünk messziről egy nagy elefántra hasonlít, de mindenki azt lát benne, amit akar. Sétáltunk vissza a parkolóba, mikor egy méterre mellettünk egy hosszú feket valami kúszott el szép nyugodtan. Mivel a kígyó nyugodt volt, így mi sem pánikoltunk be. Szép képeket tudtunk róla készíteni. Hazaérve megnéztük mit is láttunk. Egy tigris kígyót (Tiger Snake). Marása mérgező, az esetek 40-60%-ában végződik halállal. 🙂

    Hát nem olyan, mint egy letérdelő elefánt?

    Hát nem olyan, mint egy térdelő elefánt?

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsáááára...

    Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsáááára…

    Papi cseppet elidőzött a "likas" kőnél

    Papi cseppet elidőzött a “likas” kőnél

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    A parkban van egy kacsacsőrű emlős sétaút, amit a Cape Borda világítótorony előtt ejtettünk útba. Nem sok  esély volt arra, hogy látunk vadon élő példányt, mert ezek az állatok napközben szégyenlősek. Inkább hajnalban és szürkületkor mozgolódnak. Nem is láttunk egyet sem. A misztikus buborék köröket, amiket produkálnak láttuk ugyan a vízben, de az állatot nem. Időnk meg nem volt, hogy estig ücsörögjünk a “pocsolya” partján. Ha véletlenül összefutunk egy kacsacsőrű emlőssel, akkor vigyázzunk, ne fogdossuk őket, mert a hímek hátsó lábán “méregtüske/méregkarom” van. Mérgük nem túl veszélyes, de rendkívüli fájdalmat okoz, amit fájdalomcsillapítók (közéjük értve a morfiumot is) sem mérsékelnek. Ami még érdekes, hogy a nőstény apró, egy centis tojásokat rak. A kikelő kicsinyek az erszényesek újszülötteihez hasonlóan vakok és csupaszok. A nőstények anyatejükkel táplálják őket, ám a tej nem az emlőbimbóikből jön, mert az nincs nekik, hanem a hasi bőr alól szivárog, mint az izzadság. Jól kitolt a természet ezzel a fura teremtménnyel. Elöl széles csőre van. Testét szőr borítja és nem toll. Hátul hódfarok, kétoldalt két-két kacsaláb. Tojásokat rak, de kicsinyeit tejjel táplálja. Na mi az? 🙂

    A sziget észak-nyugati csücskében van a Cape Borda világítótorony. Vannak vezetett túrák 15 dollárért és van fedezd fel magad a környéket 3 dollárért. Mi magunk fedeztük fel. Körbenéztünk és utána elautóztunk a közelben lévő Scott öbölhöz, ahonnan szép kilátás nyílik a sziget északi szakaszára. Az itteni parti szikla Dél-Ausztrália legmagasabb sziklafala, 263 méter magas. Innen nem messze van a Harveys Return piciny öble. Ez az öböl volt alkalmas arra, hogy kirakodják a világítótorony ellátmányát, építőanyagokat, szerszámokat. Egy dupla sínpár futott fel a 80 méter magas partfalon, szinte függőlegesen. A szikla tetején egy ló húzta fel a szállítmányt. Mostanra már felszedték a síneket, csak 1-2 vékony rozsdás darabka látható. Érdemes legyalogolni az öbölbe, mert csodálatos. Maga az öböl pirinyó,  40 méter széles, fehér homokos. A víz türkizkék. A régi mólóból még látszanak darabok. Mivel tényleg nagyon meredek, legyünk óvatosak! Viszont ebből következik, hogy lent nem lesz tömeg. Ottjártunkkor csak mi voltunk lent. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Gerald Durrell a családjával Korfun élt és nyári napokon a család apraja-nagyja levonult az ehhez hasonló kis elzárt öblökbe. Legalábbis nekem ez ugrott be a könyv alapján, mikor megláttam ezt a helyet. Azt vártam mikor bukkan elő a sziklák mögül a kölyök Gerald Durrell, a bátyja (Leslie) által készített kis csónakján, a Buci-Bigyón. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy újraolvasom a Korfui trilógiát, ami szerintem négy regény és nem három. Napfürdőzés után elindultunk vissza abban a reményben, hogy talán ma sikerül elcsípni a naplementét a sziklaívnél. Nem így lett. Nem értünk oda időben, de nem voltunk biztosak abban, hogy volt-e vörösbe forduló Nap lemenetel. A kempingben a vinnyogó kínai család még mindig ott volt és vinnyogott. 🙁

    Harveys Return, a rejtett öböl

    Harveys Return

    Harveys Return

    Harveys Return

    Harmadik nap. Van Isten! A kínai család pakol. Reggelizés közben azt néztük, hogy cuccol a “Rothschild” család. Búcsúzóul lenyomtak egy éktelen sírást a kölkök. A lakókocsi ponyváját bontották éppen. A két kisebb gyerek is be akart segíteni és a cövekeket akarták kihúzni. A kisfiú valami oknál fogva egy kalapáccsal jól fejbe vágta a 6 éves nővérét. A kislány visított, ami érthető is. Szigorú apuka odament és egy jó nagyot odacsapott a kisfiú kezére, aki szintén elkezdett visítani. Ezt elég hosszan űzte mindkét gyerek. Kellemes két nap volt, de most már cuccoljatok marha gyorsan! Amúgy félreértés ne essék: NEM vagyunk gyerekgyűlölők!

    Mára két laza program volt betervezve. Megígértem Papinak, hogy a szigeten elmegyünk majd quadozni. Mivel a délelőtti időpontok beteltek, quadosGizi mondta, hogy jöjjünk vissza délután négyre. Semmi gond, akkor irány a kis “Szahara”. Megmásszuk a homokdűnéket és szánkózunk egyet. A szemfülesebbek ebből is bizniszt csinálnak. Borsos áron lehet “homokszánkókat” és a snowboardra hasonlító deszkákat bérelni. A csúszkákat két órás időtartamra adják bérbe, ami elég is. Jár hozzá egy kockányi méhviasz is. Ezzel kell hosszanti irányban csíkokat húzni a deszka aljára, ami a súrlódás következtében megolvad és gyorsabban csúszik le. Viszont ha túl sok viaszt viszünk fel, akkor a megolvadt viaszba beleragad a homok és az ellenkezőjét érjük el, a deszka egyáltalán nem fog csúszni. Egy ilyen homokszánkó bérlése 29 dollár. Az árra való tekintettel egyet béreltünk kettőnkre és kicsit morogtunk, hogy csak két óra?! Aztán 2-3 csúszás után megnéztük az óránkat és még másfél óra volt hátra! Jézusom! De hosszú ez a két óra! Rendesen elfárad az ember mire visszamászik a deszkával a dűne tetejére a csúszós homokban. Lihegtünk is rendesen. De a szánkózás jó buli volt. Szép kis sebességet lehetett elérni. Viszont nem tudok olyan testrészt említeni, ami ne lett volna tele homokkal. Sokan voltak fent a dombokon. A gyerekek imádták. Ebédre betoltunk 1-1 hamburgert és elhaladtunk quadozni.

    homokszankozas1homokszankozas3

    Na, gyere má! Szánkózni megyünk, nem érted?

    Little Sahara

    Little Sahara

    Kata_csuszikA lejtő ördögei...

    A lejtő ördögei…

    Mivel egyikünk se quadozott még, ezért a kezdők csapatába tettek. Egy közel másfél órás rázkódásra fizettünk be. Mindenki külön quadon ment. Az első 10 perc az ismerjük meg a quad müködését és a tanpályás gyakorlat keretében telt. Miután mindenki tudta, hogy hol a gáz és hol a fék elindultunk. Papi volt az utolsó, én az utolsó előtti a sorban. Ez előny és hátrány is volt. Hátránya: minden por ránk verődött fel. Előnye: le tudtunk maradni és meg tudtuk huzatni a járgányt. Női szemmel nem nagy szám, egyszer ki lehet próbálni, de nem hagyott mély nyomot bennem. Papi élvezte. A másfél órás túra alatt voltak megállók, ahol a túravezető 1-2 érdekes dolgott mondott a szigetről. Például: örülnek, hogy nincs róka és nyúl, de van helyette vaddisznó, amik szintén nagy károkat okoznak a farmereknek és kb  20 000-en élhetnek a szigeten. Aztán megnéztünk egy fán szunyókáló koalát. Büszkén mesélte, hogy közel 10 000 példány van a szigeten és ezek mentesek mindenféle betegségtől. Ezért ha valahol Ausztrália területén szükség van koala betelepítésre, akkor többnyire innen szokták vinni, mert ezek egészségesek. Azt is mondta, hogy a koalák azért alszanak napi 20 órát, mert kizárólag eukaliptusz levelet esznek, aminek nagyon alacsony az energiatartalma. Aztán az egyik kis tócsából kifogott egy édesvízi rákot és a bátrabbaknak körbeadta. Papi is megfogta. Én nem.

    KI_quadozas1KI_quadozas2Viszonylag korán értünk vissza a kempingbe. Hurrá. Nincs hisztis kínai gyerek. De várjunk csak. Mi ez az üvöltözés ott a sarokban. ÁÁÁááááááááá. Ez nem lehet igaz! Egy újabb ferde szemű család. Csak ez egy nagy család. Majdnem egy egész falu. Kibérelték azt a sarkot és felvertek 4-5 óriási sátrat. Középen valami takaróféleség kiterítve, azon kupacban a cuccok. Volt köztük 5-6 darab rizsfőző, már ebből lehetett gyanítani, hogy nem egy 3 tagú család jött. Ők is úgy gondolták, hogy a kemping az övék. Leszartak mindenkit. A természet csendjét is. Pedig az erdő közepén lévő kempingnek párja nincs! Ezek úgy beszélgettek, hogy 50 méterről üvöltöztek egymásnak. Vagy a kempingkonyhából kiabáltak vissza a sátraknál ülőkhöz vagy a vécéktől. Értetlenül álltunk a dolog felett. Nem kis kempingező múlttal rendelkezünk, de ilyen tapló társasággal még nem találkoztunk. És akkor ne legyen rasszista az ember, ugye? Zajosak, igénytelenek, képtelenek beilleszkedni a civilizációba. A vécé-zuhanyzó ordenáré módon nézett ki utánuk. Leszarták, hogy zuhanyzás után illik a felmosóval felmosni a behordott sarat. A mosdók tele voltak a hosszú fekete hajszálaikkal. Sáskajárás! Ja, és nem igazán tudtam mire vélni, hogy a vécében halomba állt a morzsa a kagyló körül. Valaki úgy trónolt, hogy közben kajált? Jújjjjj. Na, ezeknek is többször kellett kikiabálni este és reggel, hogy vegyék észre magukat, de lepergett. Amúgy hihetetlen sok kínai volt a szigeten. Ez kicsit elszomorító. Az újságokban is csak az olvasható, hogy sorra vásárolják fel az ingatlanokat a kínai befektetők. Jön a sárga veszedelem… Fusson ki merre lát!

    Negyedik nap. Vasárnap. Penneshaw-ban, ahol a komp kiköt minden hónap első vasárnapján piac van. Ilyenkor elég sokan jönnek le Adelaide-ből. A kocsikat a túlparton hagyják és kedvezményes kompjeggyel gyalogosan átjönnek a piacra. Reggel a piacon kezdtünk. Tényleg nagyon sok ember volt, de a piac maga nem nagy durranás. Amolyan vidéki zsibvásár. Kicsit meglepődtünk, mikor összefutottunk a nagyfőnökünkkel és a feleségével. Mondta, hogy ők rendszeresen le szoktak járni ide. Pár percet beszélgettünk velük, aztán továbbálltunk, mert szoros menetrendünk volt ma is. Ha már úgyis átautóztunk a nyugati szegletből a keleti részre, akkor igyekszünk megnézni mindent ezen a részen. Három tengerpartot szemeltünk ki: Baudin, Emu és Stokes. Mindhárom nagyon szép volt. A Baudin egy viszonylag zárt, nagy öböl egyik felén terült el. Vize nyugodt volt. Az Emu part egy 4 km hosszú partszakasz, ahova autókkal is le lehet hajtani. Gyönyörű színe volt a víznek még úgy is, hogy felhős volt az idő. A Stokes öbölhöz mi a hátsó földúton mentünk, mert tudtuk, hogy útközben van egy érdekes hely. Ha az Emu öböltől megyünk a Stokes-hez, akkor az Old  Wisanger School után olyan 7-10 km múlva balra a domboldalon láthatunk egy “sufnituning” várat. Egy idős bácsi, George építette a háza köré. Folyamatosan bővíti. Több mint 40 000 izzót is felszerelt rá. Ha este járunk arra, csöngessünk be és ő minden becsengetőnek felkapcsolja a villanyt. Biztos nagyon szép lehet este. Mi napközben értünk oda, így csak körbesétáltunk a vár publikus részeiben. Az alkotó épp lejött, így alkalmunk volt vele beszélgetni. Hobbiból csinálja, hogy ne unatkozzon nyugdíjas évei alatt. Sajnos nem tudja hivatalosan meghírdetni, mint turistalátványosság, mert nem felel meg a balesetvédelmi előírásoknak. Így szájhagyomány útján terjed. Donációt elfogad. Bedobtunk neki a kasszába 10 dollárt.

    Bolondvár

    Bolondvár

    Akik ellátogatnak a Stokes öbölhöz, ne forduljanak vissza azonnal a parkolóból, hogy micsoda undorító kis tengerpart… mi a szép ebben… Mert a szépség el van rejtve! Ha szembe állunk a vízzel, akkor a parkolótól jobbra a sziklafalon van egy kis barna tábla nyíllal: Beach —> Ne féljünk bemenni a sziklák közé. Nem más történt itt valamikor a múltban, mint az, hogy leomlott a sziklafal. Hatalmas, ház nagyságú tömbök szakadtak le. A sziklák alatt egy természetes labirintus alakult ki, ami kanyarogva elvezet a földi paradicsomba. Teljesen biztonságos, ne aggódjunk! A labirintus végén egy csodálatos tengerpart bújt el. Semmiképp ne hagyja ki senki!

    A rejtett ösvény

    A rejtett ösvény

    Tá-dááá!

    Tá-dááá!

    Stokes Bay

    Stokes Bay

    Igencsak esteledett és innen a kemping még 85 km-re van, úgyhogy gyors búcsút intettünk a rejtett paradicsomnak. Eddig tartott a jó idő. Vasárnap éjszaka vihar tombolt. Az esőt dézsából öntötték. A nagy fák felfogták a szelet, semmit nem éreztünk belőle, csak hallottuk, ahogy a tetejüket cibálja. Kis földi sátrunk megadta magát. A nyolc év alatt nagyon sok mindent kibírt. Mount Gambier-ben hősiessen álta az orkán erejű szelet, igaz egész éjszaka tartottuk belülről a csöveket, hogy ne nyomja ránk a szél. De vasárnap éjszaka feladta a harcot. A varratoknál lévő nejlon réteg elévült és mint egy nyitva maradt csap engedte be az esőt. Fél éjfélkor riadtunk fel, hogy itt nincs valami rendben. Közben a Húsvéti nyuszi odatojt valamit a sátor külső részébe, amit nagyon gyorsan össze kellett szedni, hogy ne ázzon szét. Szerencsére az alvó rész száraz maradt, de a külső részből mindent be kellett cuccolni a belsőbe. Majd használt ruhákat, törölközőket, kocsi rongyokat raktunk minden varrathoz, hogy az szívja fel a befolyó vizet és ne álljon meg egy nagy tócsában a víz, mert akkor félő, hogy az alvó rész is átázik. A tetőről lecsöpögő víz alá edényeket tettünk. A katasztrófa után épp, hogy visszaaludtunk, mikor sikítozásra, veszekedésre ébredtünk. Mi a franc van? Füleltünk. A szél süvített, az eső szinte vízszintesen szakadt. Kint korom sötét volt. Aztán hallottuk, hogy a kabinok felől egy kínai (mily meglepő) férfi, kínaiul veszekedett egy nővel. A nő sikítozott, aztán a sötétben hallottuk, hogy valaki szalad errefelé, talán a konyhába, vagy a mosdókhoz. Majd újabb szaladgálások. Aztán síri csend. Be voltunk tojva rendesen. Első körben segíteni akartunk, aztán győzőtt a józan ész. Kínaiak? Talán kínai maffia? Jobb nem beleavatkozni. Mi van ha elkezdenek lövöldözni. Még egy darabig a lélegzetünket is visszafolytottuk, aztán mivel nem történt semmi megpróbáltunk visszaaludni.

    Ötödik nap. A reggel a romok eltakarításával telt. Rongyok kicsavarása, helyzetfelmérés, vihar megvitatása a kempingtársakkal. Jobbra a második sátorszomszédunk egy idős házaspár volt. Látszott, hogy megrögzött kempingezők. Sorra kérdezték, hogy ki hogyan vészelte át a vihart, nem áztunk-e be, nincs-e szükségünk valamire . Mondtuk neki, hogy de bizony beáztunk, de szerencsére az alvó rész szárazon maradt. Ők mesélték, hogy a sarokban az a zajos társaság, akik amúgy vietnámiak voltak eljöttek úgy, hogy otthon maradt az összes sátorcövek egy táskában. A két öreg adott nekik cövekeket. Gondolom nekünk is adtak volna száraz takarókat, ha rászorultunk volna. Jó fél órát diskuráltunk. Ők Queensland-ben élnek és cukornádat termesztenek. Rengeteg helyen jártak már Ausztráliában és sok hasznos tanáccsal láttak el.

    A haldokló sátrunk pelust kapott.

    A haldokló sátrunk pelust kapott.

    Az időjárás úgy nézett ki, hogy egyik percről a másikra beborult és szakadt az eső. Majd kék ég és napsütés. Ez váltogatta egymást minden fél órában egész nap. Ennek tetejébe hideg volt és fújt a szél. Még szerencse, hogy betettem a téli sapkákat és a kesztyűt. Mi legyen? Hát hosszabb túrázás kilőve. A fóka öbölben kezdtünk. Egy védett öböl, ahol az ausztrál oroszlánfókák pihenik ki a 2-3 napig is eltartó élelemszerzés fáradalmait. Táblákon hívják fel a turisták figyelmét, hogy ne ciccegjünk, kiabáljunk az állatoknak, mert ők aludni járnak ide. Két lehetőség közül lehet választani. Vagy egy kiépített sétányon sétálunk le az öbölbe és onnan nézzük a fókákat, vagy vezetett túra keretében levisznek minket a homokos partra, ahol viszonylag közel engednek a fókákhoz. Az előbbi 15 dollár/fő, az utóbbi 32 (!) dollár/fő. Mi az első verzióra fizettünk be és nagy szerencsénk volt, mert az egyik fóka nagyon aktív volt. Még pózolt is. Láttunk anyafókát is a kölykével, úgyhogy nem éreztük azt, hogy fölöslegesen dobtunk volna ki 30 dollárt.

    Háttérben a fóka öböl

    Háttérben a fóka öböl

    Seal Bay (fóka öböl)

    Seal Bay (fóka öböl)

    Kenguru-szigeti utunk előtt pár héttel Bobék nálunk vendégeskedtek és ő mondta, hogy a ragadozó madár bemutatót  ne hagyjuk ki (http://www.kangarooislandbirdsofprey.com.au/), mert nagyon érdekes. Milyen igaza volt! A fókák után odamentünk és pont elcsíptük az aznapi utolsó bemutatót. A show 18 dollár/fő és nagyon jó volt. Hat különböző ragadozó madarat mutattak be, de nem úgy, mintha idomított cirkuszi lovak lennének. Megi (Maggi) a szarka (Magpie) kezdte. Őt ismertük. Ők az UFO-k, legalábbis mi így neveztük el őket. Ijesztőek, mikor 5-en, 6-an áldogálnak a fa alatt és gurgulázó hangon társalognak. Tisztára olyanok, mintha az űrlények beszélgetnének egymással. Sokszor csennek el dolgokat az emberektől. Költési időszakban meg szokták támadni az arra sétáló embereket. A shown Megi felszedte az eldobott szemetet és beledobta a kukába.

    óramutató járásával egyezően: Megi a szarka, Kájli a sólyom, Kaszper a gyöngybagoly, Vali a békaszájú bagolyfecske

    óramutató járásával egyezően: Megi a szarka, Kájli a sólyom, Kaszper a gyöngybagoly, Vali a békaszájú bagolyfecske

    Második “játékos” nagyon jól álcázta magát. MadarászGizi kérdezte a közönségtől, hogy hol lehet a következő szereplő. Alig vettük észre. Egy kiszáradt fatörzsön csücsült és teljesen beleolvadt a környezetbe. Ő volt Vali (Wally) a békaszájú bagolyfecske (Tawny Frogmouth), akit sokszor összetévesztenek a baglyokkal. A szája, akarom mondani a csőre kitátva óóóóriási és ahogy valami közelít a csőre felé kitátja. Érzékelő “szőrök” vannak rajta és ahogy valami megérinti a szőrt, ő kitátja a hatalmas száját, hátha valami ehető pottyan bele. Nagyon aranyos volt, ahogy ott gubbasztott a pelyhes tollazatával. Meg lehetett simogatni. Azt mondták, hogy ha egy madarat simogatunk meg, akkor a kezünk külső felületével simogassuk, hogy az ujjainkról ne hordjunk fel olajat, zsírt a tollára.

    Vali a békaszájú bagolyfecske

    Vali a békaszájú bagolyfecske

    Harmadik szárnyas fejvadászunk Kaszper (Casper) a gyöngybagoly (Eastern Barn Owl) volt. Arra kért a madarász csaj mindenkit, hogy hangosan kiabáljuk a nevét: Kaaaaszpeeeer! Mert, hogy a bemutatómező másik végében lévő odvas fa odujában alszik. Valószínűleg nem voltunk elég hangosak, mert Kaszper a füle botját se mozdította. Még kétszer-háromszor üvöltöttünk neki, de semmi. Az egyik madarász odasétált és bekopogott a fa törzsén. Hupsz. Kaszper egy szempillantás alatt kipattant az oduból (gondolom tudta, hogy show van és hogy ilyenkor jutalomfalatokat kap) és szélsebesen iderepült. Gizi megkérte a hallgatóságot, hogy az aki nem szeretné, hogy a combjára szálljon Kaszper, az tegye keresztbe a lábát. Ezután Kaszper mindenkinek a térdére odaült és lehett fényképezkedni. A gyerekek imádták. Mi is. A gyöngybaglyok képesek 40 egeret megenni egy éjszaka alatt. Azt mondta Gizi, hogy akkor most ő odaadja Kaszper csemegéjét, de állítsuk be a fényképezőket, mert nagyon gyorsan fog történni minden. Így is lett. Míg a jutalom húscafatokon Kaszper csak nyammogott és szaggatta a csőrével, addig a desszertre kapott egeret a másodperc töredéke alatt nyelte le, úgy hogy csak az egér farka lógott ki a csőréből. Vicces látvány volt.

    Kaszper a gyöngybagoly, aki egy pillanat alatt lenyeli az egeret

    Kaszper a gyöngybagoly, aki egy pillanat alatt lenyeli az egeret

    Kaszper

    Kaszper a gyöngybagoly

    Negyedik ragadozó Búú (Boo) a bagoly (Southern Boobook) volt. Őt csak a gyerekek simogathatták meg, gondolom keztünk kifutni az időből. Ötödikként Kájli (Kyle) a kis sólyom (Hobby Falcon) mutatkozott be. Nagyon gyors madár volt. Mint egy puskagolyó, úgy suhant el felettünk. Gizi egy hosszú madzagra erősítette a csalit, pörgette a levegőben, Kájli egyszercsak villámként lecsapott és nem vétette el, elkapta a húscafatot.

    Utolsóként Dzseddát (Jedda) az ékfarkú sast, remélem jól magyarosítottam… (Wedge Tailed Eagle) mutatták be. Óriási nagy madár. Szárnyának fesztávolsága 2 méter. Súlya 2-5 kiló lehet. Hétszer jobb a szeme az emberi szemnél. A nyulat 2 km-es magasságból kiszúrja. Vele külön pénzért lehetett fotózkodni úgy, hogy te tartod. Mi kihagytuk ezt a bohóckodást. Amúgy minden madár sérülten, vagy árván került ide. Az itt dolgozók ápolják, nevelik őket. Nagyon-nagyon jó volt ez a madárbemutató.

    Dzsedda

    Dzsedda az ékfarkú sas

    Az idő nem javult, ezért kocsival megnéztünk egy-két újabb öblöt: d’Estrees, Pennington (szörfözésre alkalmas) és American River. Aztán a nap zárásaként felautóztunk Kingscote városába, hogy megnézzük a pelikán etetést. Előtte begurultunk tankolni, ahol a kutasGizi borzongva mondta, hogy ma délután kettőkor 7 fok volt a hőmérséklet. Brrrr. Akkor ezért fázom. A pelikán etetés minden nap délután 5 órakor van a mólónál. Vicces volt, mert egy órával korábban értünk oda és a pelikánok már ott sorakoztak. Az eső elkezdett esni és a bámészkodó társaság beszorult egy kis féltető alá. EtetősJózsi is megérkezett és míg vártuk, hogy elálljon az eső, kicsit beszélt a pelikánokról. Majd a társaság kivonult a “tribünre”, Józsi lecipelt egy láda halnyesedéket. Először a sirályoknak dobott 1-2 falatot, az egyik sirály rácsücsült kalapjára, majd marokszámra szórta a cuccost a pelikánoknak. Azok meg majd meg vesztek, úgy próbáltak minél több falatot bekebelezni. Öt perc alatt elpusztítottak mindent. A show végén Józsi jelképes összeget kért a bámészkodóktól. Felnőttek 5 dollárt, gyerekek 3-at dobtak a dobozába. Zárásképp megvacsoráztunk a sarki étteremben és a közel 100 km-es visszautat korom sötétben, szinte lépésben haladva tettük meg a kempingig, mert vízszintesen szakadt az eső és a látótávolság a nullával volt egyenlő.

    Először a sirályok kaptak enni

    Először a sirályok kaptak enni

    Aztán a bélpoklosok

    Aztán a bélpoklosok

    Pennington Bay

    Pennington Bay

    Míly meglepő. Újabb lakók érkeztek a kempingbe. Ez nem a mi nyugodt 6 napunk. Így kifogni a sok taplót?! Kezdtünk azon gondolkodni, hogy lehet, hogy velünk van a baj… Most három lakóautó vert tábort mindjárt mögöttünk, szépen egymás mellett. Nem kisgyerekesek és nem ferdeszeműek voltak. Ausztrálok. De a nagyon zajos fajtából. Szerintem rajtuk kívűl mindenki tudja a kempingek íratlan szabályát, hogy este 10 és reggel 6 között amolyan kussolás van. Mert hát civilizáltak vagyunk, más is tartózkodik itt rajtunk kívűl és nem mi szartuk a spanyol viaszt. Amúgy egyre több kempingben láttuk kiakasztva ezt az este 10 és reggel 6 közötti “figyeljünkodaegymásragyerekekésnehangoskodjuknzavarvaezzelapihennivágyókempingtársainkat” figyelmeztetést. De úgy látszik ez nem mindenkinek jön le. Két éjszakát voltak és üvöltözve, vihogva, nyerítve mesélték a hülye sztorijaikat egymásnak. Több gyerekes család is sátrazott körülöttünk, akik este 11-kor kúltúráltan odamentek és egy körülírt seggnyalós mondattal megkérték, hogy ha esetleg kicsit halkabban tudnák folytatni ezt a tevékenységet, akkor azt megköszönnék, mert a gyerekek nem tudnak aludni. Egyiküknél egy karonülő és egy kétéves gyerkőc volt, a másik sátorban egy 7 év körüli kislány. Mint a falra hányt borsó. Semmi. Na, 11 után nálunk is elszakadt a cérna és Papi egy cirkalmasat kiüvöltött a sátorból magyarul. Ekkor elkezdtek morgolódni, hogy na gyerünk menjünk, mert ezeknek az embereknek ez nem tetszik, bla-bla és csapkodva elkezdtek összepakolni. Mondanom se kell, hogy nem 5 perc alatt pakoltak össze. Ilyenkor értetlenül állunk a dolgok felett és úgy érezzük, hogy rossz bolygóra dobott le minket az ufo és jó lenne ha már visszajönnének és felvennének, mert… irgumburgum!

    Hatodik nap. Cseppet jobb az idő. Most már nem esik olyan sokat. Többet süt a Nap, mint esik. Ez jó. Akkor tudunk gyalogtúrázni. Van a szigeten egy vízesés, ami kb 5 km-es körtúrával megnézhető. Nekivágtunk, de csalódás volt, mert a rengeteg eső ellenére is csontszáraz volt. A “víznemesés” után nekivágtunk a sziget északi öbleinek a felfedezésére. Húúú, a Western River öböl. Háát az valami csodálatos volt. Aztán következett a Snelling Beach, amire szép kilátás nyílt a dombon kanyargó földútról. A harmadik öböl felejtős (King George Beach), egyáltalán nem volt szép. A nap utolsó attrakciója a Koala sétány volt. Van egy hely, ahol 6 dollár befizetése után koalákat lehet látni az eukaliptusz erdőben. A gyengébbek kedvéért pénztárosGizi elmagyarázta, hogy jelenleg 38 koala található az erdőben. Ha egy kis narancssárga zászló van letűzve a fa alá, akkor azon a fán tuti van koala. Gondolom egy párat megjelöltek, nehogy valaki reklamáljon, hogy fizetett, de nem látott egyet sem. Az eukaliptusz fák nagyon magasak és a koalák valamiért a tetejükön szeretnek csücsülni, ezért elég nehéz észrevenni őket. Ha viszont rózsaszín szalagot találunk ez azt jelenti, hogy ott anyakoala van a kicsinyével. Mi rendesen bejártuk az erdőt. A 38 koalából 14-et számoltunk össze. Sajnos a rózsaszín szalagot/okat nem találtuk meg. De nem keseredtünk el, mert a kempingünkben is laktak vadon élő koalák. Szürkületkor jöttek és óvatosan a sátrak között sétáltak át az egyik fáról a másikra. Az egyiket még követtük is. Mikor megneszelte elkezdett futni. Nem is tudtuk, hogy ilyen gyorsan tudnak szaladni.

    Western River Cove

    Western River Cove

    Snelling Beach

    Snelling Beach

    A koala-sétány "mackói"

    A koala-sétány “mackói”

    Kempingünk lakója. Követtük. Kiváncsiak voltunk, hogy merre tart.

    Kempingünk lakója. Követtük. Kiváncsiak voltunk, hogy merre tart.

    Felszaladt egy fára a társához

    Felszaladt egy fára a társához.

    Hetedik nap. Utolsó napunk a szigeten. Nem kapkodtunk a felkeléssel. Kompunk délután fél ötkor indul csak. A sátor összepakolása olyan volt, mint gazdagéknál a mosogatás: koszos edény ment a kukába. Levágtuk a használható köteleket, műanyag csattokat a tönkrement külső borításról, majd belegyűrtük egy kukászacsiba és ott helyben ki is dobtuk a kukába. A még tökéletes alvórészt azért megmentettük, jó lesz majd a tengerparton nyáron. Ilyen gyorsan még sosem cuccoltunk össze. Mondjuk nem lett volna egyszerű a sáros, vizes sátrat összehajtogatni. Ilyenkor jut eszünkbe a tetősátor, hogy mekkora egy találmány, hogy nem lent a földön áll a koszban, hanem fent magasan. Útközben megnéztük a sziget keleti csücskében álló Cape Willoughby világítótornyot, mert amúgy is útba esett. A fizetett (15 dollár/fő) túrára mentünk, mert ennél az egynél fel lehet menni a 25 méter magas toronyba és körbe lehet sétálni az erkélyén. A kilátásért mindent. TúravezetőGizi mondta, hogy milyen gyönyörű napunk van ma. Hétágra sütött a Nap. Azon a viharos vasárnapi éjszakán a sziget ezen pontján 100 km/órás szél fújt és jégeső esett. Mutatta a jég nyomait a talajon. A túra érdekes volt. Sok hasznos információt mondott. Láttuk az eredeti nagy üveg “lámpást”, ami annó világított. Olyan nagy volt, hogy be tudtunk bújni a közepébe, súlya 4318 kg. Ráadásul ezt forgatni is kellett. Készítettek egy nagy tartályt. Azt feltöltötték 80 liter higannyal (a higany 13,6-szor nehezebb, mint a víz) és erre ültették rá a “lámpást”, ami 25 cm mélyre süppedt a higanyfürdőben, így könnyebb volt forgatni. Ennél és a Cape Borda-i világítótoronynál lévő régi kőházakat ki lehet bérelni, azoknak akik nem szeretnek sátrazni, vagy nem akarnak a hotelben sok más turistával osztozkodni. Távol vannak mindentől, nyugodtan lehet pihenni.

    A komp indulása előtt megebédeltünk. Felszálltunk a kompra, ami annyira tele volt, hogy az utolsó két autónak keresztben kellett állnia és épp hogy fel tudták csukni a rámpát. Este fél nyolcra szerencsésen haza is értük. Képek itt, vagy jobb oldalon klikk a gombra. Kicsit sokára íródott meg ez az egy hét. Akarom mondani a bejegyzést viszonylag gyorsan bepötyögtem, de a 7 nap alatt 1600 képet csináltunk. Kész őrület! Emlékszem mikor még filmes gépünk volt, akkor egy 24-es és két 36-os tekerccsel mentünk el két hétre. Most meg belefulladunk a képekbe. De mikor olyan sok látnivaló volt…!

    Búcsú a szigettől...

    Búcsú a szigettől…

    Kata


  7. Megfejtés

    április 12, 2015 by kata_papi

    Hát nem igazán jött megfejtés a feladványra (köszönjük Krisznek, hogy nem lőtte le a poént). Talán azért, mert mindenki baromságnak tartotta a megoldást, ugye? Ki hallott már olyat, hogy a cápa tojást rak?! Ez olyan, mint a Húsvéti nyuszi és a tojás kapcsolata…

    Márpedig a helyes megoldás, bármily furcsa is: cápatojás, a nem csavaros példányt néha úgy is szokták hívni, hogy a hableány pénztárcája.

    Én sem tudtam egészen addig, míg nem találtunk egy partravetett példányt (aztán később több más formájú cápatojásokat is találtunk).

              SharkEggs_most

    Az első képen a 2007-ben talált példány, a második képen, ahogy most néznek ki, 8 év után, kicsit aszottan.

    és aki lerakja őket: Port Jackson cápa

    és aki lerakja őket: Port Jackson cápa

    A cápák 3 féle módon szaporodnak:

    1. Vannak a tojásrakók – ez hangzik a legvalószínűtlenebbnek… Ilyenkor a magára hagyott embrió a tojásban fejlődik ki.

    2. Vannak az álelevenszülők. Az anya testében nagy, szikanyaggal körbevett peték fejlődnek. Az embriót a hasához zsinórral kötődő szikzacskó tápanyagai táplálják.

    3. Vannak az elevenszülők – na, erre emlékeztem én, nem a tojásra. Az anya szervezetéből a köldökzsinórhoz és a méhlepényhez hasonló szerveken keresztül jut a tápanyag az embrióba.

    Ez a csavart (fúrófejre emlékeztető) tojás például a Port Jackson cápáé. Az anya igyekszik úgy lerakni a tengerfenéken, hogy kicsit becsavarodjon a homokba, mint a fúró. Majd 10-11 hónap után a kiscápák feltörik a tojás “héját” és kiúsznak. Egyes fajoknál több embrió is lehet egy tojásban, de mindig csak egy éli túl, mert a legerősebb megeszi a testvéreit. Kannibalizmus a cápák közt… Az eddig talált legnagyobb cápatojás 2m hosszú volt. Ez már egy kifejlett kölyökcápa mérete, mekkora lehetett az anya állat?

    SharkEggs_3      SharkEggs_1       SharkEggs_2

    Az internetről letöltött képek. Jééé, tényleg ott vannak a kis cápa embriók…

    A következő “állatos” bejegyzésem Krisz tippje alapján a lugworm lesz, ami a “Szörnytár” albumban azt a homok-kaki kupacot csinálta. Már utána is olvastam, kicsit undorítóan néz ki szegénykém. De előtte még összerakok egy bejegyzést a Húsvéti 7 napos “túlélő” sátrazásunkról a Kenguru-szigeten, ami gyönyörű volt. Nem is értem miért vártunk eddig a szigettel, hisz itt van a szomszédban. Talán azért, mert az átkompolás erre a szigetre szerintem a világon a legdrágább. Közel 400 dollár 18 km-re?! Kész rablás! De megérte.

    Kata


  8. Újabb rejtély oldódott meg

    március 29, 2015 by kata_papi

    Most egy közel 8 éves rejtély végére tehetünk pontot. Mikor Krisz szinte email fordultával fejtette meg a narancssárga zselés bonbonjaimat, vettem a bátorságot és felvetettem neki, hogy van egy másik zselés rejtélyem, ami immár 8 éve megfejthetetlen számunkra. Sok embert kérdeztünk meg, de nem tudták. Így egy idő után feladtuk. Ez a zselés “kiskifli” a tengerparton van. A hullámzás sodorja ki őket. Átlátszó, szintelen, szagtalan. Mivel nem tudtuk mi ez, mindig óvatosan bántunk vele, mert mi van ha mérgező… Itt Ausztráliában mindent körültekintően kell “fogdosni”… Nem lehet csak úgy hűbelebalázsmódjára kapkodni.

    Szóval, Krisztől jött is a megoldás. Innentől kezdve nem volt nehéz a neten kutakodni.

    Ezek a “kiflik” általában tavasszal jelennek meg a tengerpartokon. Volt olyan, hogy lent sétáltunk és több száz darabot tudtunk volna összeszámolni. A tavaszi rajzás oka, hogy egyre többet süt a Nap, a víz kezd felmelegedni. Az esőzések mindenféle finomságot mosnak a tengerbe. Ez kedvez a plankton növekedésnek. A planktonokat szeretik a puhatestűek, a puhatestűeket meg szereti a ragadozó homok csiga és a hold csiga. Jó az idő, kaja van dögivel, itt az idő a szaporodásra.

    "tömeges öngyilkosság...?!"

    “tömeges öngyilkosság…?!”

    Ez egy szép vízalatti kép, a netről töltöttem le

    Ez egy szép vízalatti kép, a netről töltöttem le. Hát valahogy így nézhet ki eredeti környezetben, mikor még van esélyük a túlélésre…

    Ennek az átlátszó “kifli” zselének a csúfneve “zselés kolbász” és nem más mint a tengerparton élő homok csigának (Sand Snail-Polinices conicus) a tojás masszája, ami több száz csigapetét tartalmaz. A tojás massza négyszer nagyobb a csigánál. Ártalmatlan, nem mérgező. De óvatosan bánjunk vele, mert könnyen szakad. Ha meg akarjuk menteni a még ki nem kelt kiscsigákat, óvatosan dobjuk vissza a vízbe, hogy ne száradjanak ki.

    Ez meg itt egy igen méretes példány.

    Ez meg itt fent egy igen méretes példány

    nJellyEggs_4

    A Homok csiga, nevéből is adódóan a homokban él. A homok alatt “buldózerezve” kutat kaja után. Egyik kedvence a kagyló. Rátapad a gyanútlan kagylóra és valamiféle maró/oldó anyagot enged rá. Ez egy szabályos kis kör alakú nyílást mar a kagyló mészvázán, amin keresztül a csiga kiszívja a puhus kagylót. Kész horror. Ugye, nem is olyan ártatlan ez a Csiga Biga… Rengeteg ilyen lyukas kagyló van lent a parton. Emlékszem, mikor anno megérkeztünk sokszor rácsodálkoztunk, hogy jé, ezeket meg ki a fene fúrta ki? Biztos valaki nyakláncot akart fűzni… Most már tudjuk.

    Így néz ki a Homok Csiga (Sand Snail)

    Így néz ki a Homok Csiga (Sand Snail)

    JellyEggs_7           JellyEggs_8

    Az áldozatai…

    Pár évvel ezelőtt, mikor még a tengerparton laktunk egy bő évig, Papi “véletlenül” mindig rossz buszra szállt fel hazafelé a suliból, hogy a parton tudjon végigsétálni a lakásig. Imádta. Ilyenkor sok furcsa dolgot látott a parton, amit meg is örökített. Ezekből a képekből hoztunk létre egy “Szörnytár” albumot még anno, amit most feltöltöttünk a fotó oldalunkra. Ebből váasztottam ki a következő érdekes teremtményt, amiről hamarosan írok egy bejegyzést, hogy bővítsem a szürkeállományotokat. Addig is lehet rajta gondolkodni… 🙂

    Na, mi lehet ez?

    Na, mi lehet ez?

    Kata