Posts Tagged ‘trópusok’

  1. A dzsungelben

    november 9, 2018 by kata_papi

    Mivel jövőre kiírtuk a hosszú (nagyonhosszúúú) szabinkat, ezért idén nem volt pofánk bedobni egy másik 4-5 hetes kérelmet, főleg úgy, hogy már a Simpson sivatagot is megjártuk májusban. Papi felvetette, hogy mi lenne, ha “mini break”-eket (7-10 napos szabikat) tartanánk. Hát nekem aztán teljesen mindegy, csak menjünk. Az első ilyen “mini-break”-et szeptember végén ejtettük meg. Cairns-be, a trópusokra utaztunk el 7 napra. Az idő rövidsége és a távolság miatt sajnos Juniort otthon kellett hagynunk. Repülővel mentünk és ott béreltünk autót. A fő cél az volt, hogy lássuk a Nagy-korallzátonyt, mielőtt végleg eltűnik a föld felszínéről. Sajnos elég nagy az esély rá. De a remény hal meg utoljára…

    Titkon még 3 dolog volt a listánkon, amit szerettünk volna látni a vadonban. Egyelőre egyiket se sikerült “elcsípni”. Ehhez majd Junior+tetősátor és vadkemping kell. Szerettünk volna látni vadon élő krokodilt, kazuárt és fakengurut. A fakenguru vicces mi? Ne fából készült kengurura gondoljatok. Itt fent északon él egy kengurufaj, ami fán lakik. Nagyon ritkán jön le a fáról. Fura szerkezet lehet, mi? A figyelmeztető táblája is vicces. A másik a sisakos kazuár. Nem ajánlatos kekeckedni vele. Veszélyes állat. Karmol, rúg és a fején lévő nagy szarusisakkal jól oda is tud ütni. Nagy darab, röpképtelen madár. Magassága 150-180 cm, súlya 40-70 kg. Testén durva, fekete, szőrszerű tollak vannak, a nyaka viszont türkiz, sötétkék és vörös színekben pompázik. A “gyereknevelés” is különleges náluk. Anyakazuár kipottyantja a tojásokat majd odébbáll. Apakazuár költi ki és neveli fel a fiókákat. Ugyanúgy, mint Darwinban, itt is vigyázni kell a természetes vizekben való pancsolással. Sós és édesvízi krokodilok vannak mindenfelé. Kivéve, amikor mi ott jártunk. Jól elbújtak… Tájékozódjunk helyiektől, tartsuk be a figyelmeztető táblán írtakat és akkor nem kell tartani egy krokodil támadástól. Dehogynem…! A statisztika szerint nem turistákkal történik a legtöbb krokodil támadás, hanem a helybéli, néha igencsak ittas lakosokkal. A helyiek a “bátrabbak” e téren.

    Kazuár, medúzaveszély, fakenguru

    Krokodilveszélyre figyelmeztető táblák

    Az egyik kávézó vicces táblája, ami megnyugtatja a turistákat, hogy náluk a patak krokodil mentes, mert…

    A krokodiloknál már csak a medúzák “szemetebb” állatok. Rengeteg gyönyörű pálmafás strandok vannak fent északon. Bár mikor mi ott jártunk mindegyik vize csúnya sáros volt. Türkizkék vízre, homokos-pálmafás partra számítottunk, de a türkizkék az elmaradt. Szóval ott van a tenger és nem igazán  lehet benne fürdeni. Vagy krokodiloktól kell tartani, vagy a mérgező medúzáktól. Vannak olyan öblök, ahol hálókkal elkerítenek egy kis részt, hogy lehessen fürdeni. De mi van, ha beúszik egy medúza? És az meg már milyen, hogy egy gyönyörű homokos tengerparton nem tudsz befutni a vízbe ott, ahol akarsz. Ezen a környéken főleg a doboz medúzától (box jellyfish) kell óvakodni, mert csípése nagyon mérgező. Tűz medúzaként vagy tengeri darázsként is szokták emlegetni. Világoskék színű és majdnem teljesen átlátszó, szinte észrevehetetlen a vízben. Maximum 15 csápja van, a csápok akár 3 méter hosszúra is megnőhetnek és mindegyiken van körülbelül 5000 méregtüske. A világ egyik legmérgezőbb állata, mérge állítólag 2-5 percen belül öl. Végig a tengerparton táblák hívják fel az emberek figyelmét a medúzákra. Minden egyes tábla alatt ott van egy üveg ecet is, ami a mérget nem semlegesíti, csak a fájdalmat enyhíti. Egy legújabb tanulmány szerint azonban nem jó ötlet az ecet használata, mert több méreg fecskendeződik be a tüskékből. Mi nem értünk hozzá, ezért a jobb félni, mint megijedni elv alapján nem mentünk be a vízbe, csak a zátonynál és függetlenül attól, hogy most még nincs szezonjuk, mi kértük a védőruhát sznorkelezéshez. Amúgy októbertől márciusig lepik el a vizeket.

    De haladjunk szép sorjában, kezdjük az indulással. A taxi oda-vissza a reptérre kb 100 dollár lett volna, ezért most először vettük igénybe a “hosszú távú parkolót” az adelaidei repülőtéren. Barátaink ugyan felajánlották hogy kivisznek minket, de mindketten a repülőtér átellenes oldalán laknak, így kitolás lett volna, ha elfogadjuk a felajánlást. Hét napra 75 dollár volt a parkoló. Szép nyugisan összepakoltunk, Puttonnyal kigurultunk a parkolóba, átsétáltunk a terminálhoz és beszálltunk a gépbe.

    Cairns volt a bázisunk, innen csináltunk csillagtúrákat. Szállást az “airbnb”-n keresztül foglaltunk. Most használtuk először, nem volt semmi gond vele. Egy szép kis bungalót találtunk, közel a botanikus kerthez, közel a city-hez, közel boltokhoz, közel az autóbérlős céghez. Illetve közel egy nagyon igényes kávézóhoz, ahol a szokásos ausztrál reggeliket készítették, de egy kicsit másképp. Rengeteg saját készítésű csatni és lekvár, minden kaja picit igényesre formálva, nem csak a szokásos szalonnás-tojás kockakenyér pirítóson, hanem normális vekni kenyéren tálalva. Nagyon finom volt minden, majdnem sikerült végigenni a menüt, minden reggel ott kezdtünk.

    Adeliade-ből három óra alatt ér oda a repülő. Rázós landolásunk volt. Én becsokiztam rendesen, Papi imádja az ilyen repüléseket. Féltem azt a tyúkszaros életemet, na! Cairns-t 1000 méter magas hegyek veszik körül. A szárazföld belseje felől érkeztünk és ahogy közeledtünk a trópusokhoz a felhők egyre kövérebbek, nagyobbak, fehérebbek, párától kicsattanóbbak lettek. A repülő ezeken az átláthatatlan pamacsokon a magas hegyek felett küszködött. Jó erős turbulenciánk volt míg átértünk a hegyeken és szerencsésen landoltunk a tengerpart szélén, merthogy ott van a leszállópálya.

    Kiszálltunk és egyből arcon csapott minket a meleg, párás levegő, pedig a száraz évszak végén jártunk. Összeszedtük a csomagot és vettem volna elő a telefonomat, hogy hívjam az autókölcsönzőt, mert úgy szólt a szerződés, hogy érkezéskor hívjuk őket, elsétálunk oda, ahova írták, ők pedig 5 percen belül jönnek, felvesznek és visznek az irodába, ahol átvesszük a kocsit. Szóval hívnám a számot, mikor lecsap ránk egy “segíthetekGizi” táblácskát viselő nyugdíjas nénike. Mappa, prospektusok a hóna alatt és széles vigyorral kérdezi: most érkeztünk? Mi a pálya? Miben segíthet? Mondtuk: igazából semmiben, megjöttünk, van befoglalva autónk, most hívnám őket, hogy vegyenek fel. Gizi: kinél? Mi a telefonszám? Felhívom nektek és már vette is elő a saját mobilját. Háát jó, de ezt mi is megtudjuk csinálni. Piócaként tapadt ránk és intézkedett. Hívta a számot, ellentmondást nem tűrően mondta nekik, hogy akkor 5 perc ugye, mire ideérnek és hogy hova is kell menni várakozni, blablabla. Végül is nagyon segítőkész volt, függetlenül attól, hogy mi nem tartottunk volna rá igényt. Mivel Cairns egy felkapott turistaparadicsom, rengeteg külföldi jön ide (többnyire sajnos ázsiaiak), ezért a turisztikai társaság igyekszik megkönnyíteni a nyaralni vágyók életét.

    Cairns partjai a magasból

    Kék: északi túra, piros: nyugati kör, lila: déli túra, sárga: Zöld-sziget és a Nagy-korallzátony (1400 km-t tapostunk bele a bérelt autóba)

            

    Kint vacsoráztunk a bungaló teraszán, én bementem valamiért, Papi meg ugrott vagy egy métert mikor az asztal melletti pálmára felugrott egy gyönyörű zöld béka. Nem ám egy kis 3 centis breki. Majdnem akkora volt, mint a tenyerem. A második képen a kerítésrács a méretarány, 10 centire vannak egymástól.

    Az autó felvétele után elhajtottunk a szállásra, kicuccoltunk, majd bementünk a belvárosba sétálni és felkerestünk egy információs irodát. Prospektusokat gyűjtögetni, korallzátonytúrát megvitatni. Mi eddig nem igazán sznorkeleztünk, annyira nem is voltunk oda az ötletért, de hát egyszer mindent el kell kezdeni. Mondtuk infóGizinek, hogy mi talán szigeteket néznénk meg és egy kis zátonyocskát. Azt mondta Gizi, hogy szigeteket inkább lejjebb Mackay és a Whitsundays-nél nézzünk és inkább itt nézzük meg a Nagy-korallzátonyt, mert itt van a legközelebb a szárazföldhöz. Itt csak másfél órát kell hajózni a zátony külső részéhez. Dél felé haladva ugyanis a zátony távolodik a szárazföldtől és sokkal többet kell hajókázni, hogy lássunk valamit.

    Rengeteg társaság viszi ki az embereket a zátonyhoz. Vannak fél napos, egy napos és több napos utak. Kis 50-70 fős, nagy 200-300 fős hajók, vitorláshajók, katamaránok. Korallzátonytúrák, homokzátony túrák, sznorkelező túrák, búvártúrák.  Alig tud választani az ember a sok variáció közül. Az árak cseppet el vannak szállva. Ennek ellenére hihetetlenül sok turista megy ki a zátonyokhoz. Mi egy egész napos hajókázásra fizettünk be és sokat nem tudtunk gondolkodni a dolgon, mert Gizi mondta, hogy másnap lesz a leggyengébb a szél és az azt követő napokon erős szelet jósolnak. Hát akkor holnapra két jegyet Gizi.

    Zárásképpen lementünk a tengerparti sétányra sétálgatni. Cairns partja nem egy nagy durranás. Nagyon sekély, ezért apálykor messzire húzódik vissza a víz, sáros mocsarat hagyva maga után, amit lehet bámulni. A 2,5 km hosszú szépen kiépített sétány, ami párhuzamosan fut a tengerparttal egy széles parkkal van egybekötve. A parkban ingyenes BBQ helyek, kávézók, 3 igényes játszótér, gördeszka pálya és egy nagy lagúna is található. A középső játszótér “Muddy”s” a legjobb. Ha gyerek lennék minden nap kiharcolnám, hogy ide hozzanak el. Víz spriccel fel a talajból mindenfelé, pici kis patakocska, amiben lehet tapicskolni, lezubogó víz, mindenféle jópofa mászóka. Az egész játszótér arra van kihegyezve, hogy vizes legyél. A másik nagyon ötletes dolog az a lagúna. Mondjuk ide kell is, mert a krokodilok és a medúzák miatt  nincs az az ember, aki itt becaplat a térdig érő sárban, hogy ússzon egyet. Az meg már milyen, hogy itt a tenger és nem tudsz fürdeni? Ezért építettek egy 4800 négyzetméteres 1000 főt befogadó türkizkék lagúnát. Egyik oldalán fokozatosan mélyül, másikon homokos partja van, harmadikon lépcsőkön lehet belemenni, negyedik oldalán a feszített vízben pancsikolva rá lehet látni a tengerre. Vize enyhén sós és nagyon igényesen meg van csinálva. Ami érdekes: teljesen ingyenes, bárki használhatja.

    Cairnsi beach a belvárosban apálykor

    Az ingyenes lagúna

    Reggel 8-ra kellett kimenni a kikötőbe. Ezer ember, mindenki arra várt, hogy kivigyék a zátonyhoz. A becsekkolás teljesen úgy zajlott, mint a reptereken. Kordonok kifeszítve, amik között kígyóztak az emberek. Odaértünk Józsihoz, aki legombolt rólunk még 6.50 dollárt fejenként “zátonyadó” címén. Mi van? Zátonyadó? Nem értettük, hogy ez miért nincs beépítve abba a nagy összegbe, amit beszednek a túrára. Mi van, ha valaki már úgy megy oda, hogy csak a jegy van nála, minek pénz a zátonyhoz, úgyis csak úszkálni fogok ott. Senki nem mondta az információs irodában, hogy ezt még külön kell majd fizetni. Na mindegy, haladjunk. Kifizettük.

    Mi egy nagyobbacska hajóra fizettünk be, nem tudjuk, hogy ez jó vagy rossz. Nem tudjuk, hogy a kisebb hajókon is ennyi kínai (ázsiai) turista van-e, vagy csak ezeken, amik 2-300 embert visznek ki egyszerre, de lasszóval kellett fogni a csoportunkban a fehér embert. Borzasztó volt. Nagyon nehezen kezeljük le az ázsiaiakat. Rémálom volt. Soha többet. Képtelenek viselkedni. Övék a világ. Sorban állásnál egy A4-es papírlapot nem lehetne az élével áthúzni köztem és a mögöttem álló kínai között. Üvöltöznek. Lesz@rnak mindent és mindenkit. Ezek miatt részesítjük mi előnyben az outback-et, oda még nem nagyon jutottak el. A felkapott turista helyeket viszont megszállták. Az ingatlan piacot már meg se merjük említeni. Sárga veszedelem… De mint mindig, természetesen köztük is akadnak kivételek, ha nincsenek is sokan.

    Ennek ellenére megpróbáltuk élvezni a világörökség részét képező Nagy-Korallzátonyt. A hajón reggel felszolgáltak kávét, teát, sütit indulás előtt, nyílt vízen már nincs forró folyadékkal való babrálás. Először 2,5 órára kikötöttünk a Zöld-szigeten, ahol lehet fürdeni, körbesétálni az egész szigetet, sznorkellezni, üvegpadlós hajóval körülnézni. Mivel nem volt még túl meleg, így mi elhalasztottuk a fürdést, körbesétáltuk a szigetet, rengeteg partra vetett korallt gyűjtöttünk. Élő korallt szigorúan tilos letörni. Komoly pénzbüntetés jár érte. Elnyaltunk egy fagyit és már jött is a hajó, ami továbbvitt a zátony külső részén telepített ponton-hoz.

    Ez a társaság a Norman-zátonyhoz csinál túrákat. A ponton 2-300 ember befogadására van kialakítva. Napozó ágyak, rengeteg asztal, öltözők, édes vízi zuhanyzók és svédasztalos ebéd várt minket. Mi gyorsan letudtuk a kajálást, majd elmentünk egy félig tengeralattjárós túrára. Ez egy olyan hajó, aminek az aljához egy üvegfalú tengeralattjáró van “heggesztve” és egy kisebb kört ír le a korallok között. Hát már így üvegen keresztül is nagyon szép látvány tárult a szemünk elé. Korallok minden mennyiségben. Halak. Színek. Élet a víz alatt. Pfúúú. Lenyűgöző volt. És ez csak egy szeglete az egész nagy organizmusnak. A Nagy-korallzátony Földünk legnagyobb korallzátonya. 2000 km hosszú és még az űrből is látható. Kb. 3000 zátonyból és 900 kisebb-nagyobb szigetből áll. A képződményről először Cook kapitány adott hírt hajónaplójában, amikor 1769-ben először elhajózott mellette. A kapitányt nem a tenger alatti világ szépsége nyűgözte le, hanem az a veszély, amelyet e szirtek a hajózás számára jelentenek. A szigetek külső – óceán felé eső – fele meredeken zuhan le, akár 2000 méter mélységig is. Vannak olyan társaságok, akik ilyen részekre is kivisznek turistákat. Félelmetes látvány lehet az a mélység.

    Zöld-sziget

    A korallzátony

    A kiépített, lehorgonyzott ponton

    A tengeralattjárózás után kértünk egy-egy sznorkel cuccot és egy-egy kezeslábast a medúzák ellen (lycra suits). A ponton mellett szalaggal el volt kerítve egy nagyobb terület, amin belül lehetett sznorkellezni. A pontonon állt 1-2 figyelő szájában síppal és azzal figyelmeztették a fürdőzőket. Gyakorlatilag egyfolytában fújniuk kellett, annyira idióták voltak az emberek. Át akartak úszni a kötélen. Ha mondjuk valami veszélyre akarták volna felhívni a figyelmet nem igazán sikerült volna, mert csak egy ugyanolyan sípolás lett volna, mint a többi száz előző. Mi is az a sznorkelezés? A sznorkel szó valójában a légzőcső angol elnevezése. A sznorkelezés pedig a maszk, az uszony és a légzőcső együttes használatát takarja, vagyis búvárkodás ez is, csak éppen palack nélkül, és túlnyomórészt a felszínen. A víz felszínén úszunk, de úgy, hogy a fejünk mindig a víz alatt van és nem kell feljönni levegőért, mert a pipán keresztül folyamatosan tudunk lélegezni. Már aki… 🙂

    Belecsobbantunk. Elkezdtünk távolabb úszni a hajótól. Nagyon erős volt az áramlás. Vitt a víz rendesen. Csapkodtunk a békatalppal, de úgy éreztük egy centit sem haladunk előre. Pedig haladtunk. Aztán Papi leszakadt. Én úsztam és úsztam. Fejemet néha kiemelve Papit kerestem de nem láttam sehol. Mondjuk, ha ott lett volna se ismertem volna meg, mert mindenki egyforma volt a búvárszemüvegben és pipával a szájában. Abban bíztam, hogy ő is valahol a csodálatos víz alatti világot kémleli. Úszkáltam, fényképezgettem, magamban morogtam, hogy hol van már Papi. Ki fog rólam sznorkeles szelfit lőni? A víz nem volt sekély, több méteres mélység, hasadékokkal, millió különböző korallal és kisebb-nagyobb halakkal. Volt olyan nagy korall komplexum, ami egy méterre volt a víz felszíne alatt. Fölé úsztam és meg tudtam volna érinteni. Kb. fél órás bámészkodás után véletlenül 6-8 méter mélyen észrevettem egy furcsán úszó halat. Jobban megnéztem és egy cápa volt. Cápa! Cááápa! Úristen! CÁPAAAA!!! Összeszartam magam.

    Gyorsan kikaptam a fejem a vízből és körbenéztem, hogy vannak-e még bent a vízben emberek, mert a víz alatt baromira nem lehet hallani a sípszót, ha esetleg jeleztek volna az őrszemek, hogy gond van. De ahogy feljebb említettem, hiába sípoltak volna a cápa miatt, úgysem lehetett volna tudni, hogy ez azért van, hogy gyere ki marha gyorsan, mert baj van, vagy azért, mert valaki megint kívülre úszott. Szóval bepánikoltam. Voltak emberek a vízben, de messze tőlem. Kb. 50 méterre lehettem a pontontól. Eszeveszett kapálódzásba kezdtem és szerintem 50 méter vegyesen vertem Hosszú Katinkát. Igaz a vegyesem kimerült kutyában. Nem olyan egyszerű békatalpban úszni. Pár méter kapálódzás után megszólalt a kisördög. De jó lenne lencsevégre kapni…

    Én hülye újra víz alá dugtam a fejem és remegő kézzel, a kijelzőt nem figyelve félig úszva próbáltam lefényképezni. Másodjára is láttam és 100% hogy cápa volt, olyan két méteres lehetett, de nem tudtam használható képet készíteni. Vaktában lődözgettem és csak a sziklákat kaptam le. Amúgy is épp egy sziklás hasadékban tűnt el. Ettől függetlenül továbbra is nagyon fostam, úgyhogy kiúsztam. Ha Papi velem lett volna bátrabb vagyok, mert gyorsabban úszom, mint ő, ha értitek mire gondolok… Neeem, ez nem igaz.

    Kimásztam a vízből és Papi ott volt. Ő 5 perc után abbahagyta, miután benyelt egy nagyobb adag tengervizet. Azt mondta neki ennyi elég is volt. Viszont nekem annyira bejött a dolog, hogy valamikor majd megismételjük egy másik zátonynál. Utólag végiggondolva a látottakat, egy zátonycápa lehetett, semmiképp nem a Nagy Fehér, mert teljesen más testfelépítése volt. Délután fél hatra értünk vissza Cairns-be. Útközben a szállásra vettünk indiai kaját, amit betoltunk a bungalóban miközben néztük az esti híreket. Igencsak ledöbbentünk, mikor bemondták, hogy előző nap a Nagy-korallzátonynál egy 46 éves nőt támadott meg a cápa, a mai napon meg egy 12 éves kislányt. Mindkettőt a Whitsundays-szigeteknél, ami Cairns-től délre van pár 100 km-re. Három héttel később a kislány lábát sajnos amputálni kellett. Úgyhogy mindenki vegye komolyan a cápákat és ne hősködjön, az állatok viselkedése kiszámíthatatlan. A híradóban hallottak után még jobban berezeltem és örültem, hogy nem történt semmi komoly baj kint a vízen.

          

    Alattam a búvárok egy nagy halat simogatnak

    Magányos szelfi rólam…

    A Nagy-korallzátony után szétnéztünk Cairns-től északra, csináltunk egy nagy nyugati kört és elautóztunk délre is. Mondanom se kell, hogy a látnivalók 10%-val se végeztünk, annyi mindent lehet Ausztrália ezen szegletében csinálni. Északon felautóztunk egészen Cape Tribulation-ig. Azért csak eddig mert eddig van aszfalt út. Ha Juniorral vagyunk meg se állunk Cooktown-ig. Sebaj, majd jól bejárjuk ezeket a helyeket, mikor megcsináljuk a terepes Cape York-i túrát.

    Cape Tribulation a világörökség részét képező Daintree Nemzeti Parkban van. Az odavezető út egy része végig a tengerparton kanyarog, picit olyan, mint a Great Ocean Road Victóriában. A faluba csak úgy lehet eljutni, hogy át kell kompolni a Daintree-folyón. Átérve egyből megálltunk az Alexandrina kilátónál. Szép kilátás nyílik az öbölre, jól rá lehet látni az esőerdőre, az öbölre, meg a rengeteg páfrányra. Sűrű, áthatolhatatlan dzsungel. Lekaptuk az első kazuáros táblánkat, egyből kettőt. Az egyik nagyon vicces volt. Útközben egy kávézóban ebédeltünk meg, amit hónapokkal az út előtt szúrtam ki egy brossúrában véletlenül. Mindenféle különleges húsból készült hamburgert árultak. Van egy több személyes táljuk, amin 6 féle húsból készült hamburgert kínálnak. Mi ebből a 6 mini hamburgeres verziót rendeltük meg. Vaddisznó, krokodil, emu, kenguru, bivaly és teve hamburger, illetve hasábburgonya helyett taro volt kisütve olajban. A taro (magyarul taró vagy táró) Ázsiában és Óceániában gyökérzöldségként termesztett haszonnövény, táró-krumplinak is nevezik. A húsok értékelése: A vaddisznó és a krokodil isteni finom volt. A krokodilhús fehér, mint a csirkemell. Az emu valószínűleg azért volt ehetetlen, mert darabosra/csimbókosra/mócsingosra volt darálva. A kenguru nekem nem igazán jött be, már korábban is próbálkoztunk vele. A bivalyhúst valami barbeque szósszal keverték össze, amit mi utálunk, ezt leszámítva lehet hogy jó ízű lett volna a hús. A tevehús pedig ehetetlen volt, boááá. Ezt is ki kell egyszer próbálni.

    A bal alsó képen a taro csipsz látható

    A nap hátralevő részében több tengerpartra is kisétáltunk, kókuszdiót gyűjtögettünk, amit nem igazán sikerült megbontani, pedig Papi nagyon küzdött vele. Ellátogattunk egy trópusi gyümölcs farmra, ahol mindenféle trópusi gyümölcsfát meg lehetett nézni és az éppen érő gyümölcsöket meg lehetett kóstolni. Fagyit is készítenek a trópusi gyümölcsökből. Mi is nyaltunk egyet négyféle gyümölcsből, aminek épp szezonja volt: banán, yellow sapote, soursop és a wattle fa magjából készültek. Mindegyik isteni finom volt. A banánfagyinak köze se volt az eddig kóstolt “műbanán” ízekhez. A yellow sapote vanília sodó ízű, a soursop savanykás citrom, a wattle mag pedig diós ízű volt.

    Felső sor első háromja kókuszdió, utolsó a Black Sapote, ami belül olyan barna, mint a csoki és íze a csokipudingra emlékeztet. Középső sor: első kettője a Jackfruit, ami a világ legnagyobb fán növő gyümölcse, akár 46 kg-ot is elérheti, íze a banános rágógumira hajaz. Mellette a soursop gyümölcs van. Ezt fagyiban kóstoltuk, ez volt az a savanykás ízű. Legszélén cukornád mellett áll Papi. Alsó sor első képe érdekes, mert én azt hittem, hogy ez a gyümölcs úgy nő, mint a dinnye vagy a tök. Ez a papaya. Középső kettő banánültetvény. Utolsó mangófa.

    Azt hiszem mi éhen halnánk egy lakatlan szigeten…

    Az egyik parton egy “sztúpa” mezőt szúrtunk ki. Ismét az alkalomhoz voltunk öltözve. A hangszóró azé, aki megtalálja Papit a képen.

    A turisták nagyon kreatívak és mindenki kényszert érzett, hogy építsen egy saját “sztúpát”.

    Papi sem akart kimaradni ebből. Hát épített egyet.

    Bő fél napot eltöltöttünk egy krokodilparkban is (Hartley’s Krokodil Farm). Katiék jártak itt tavaly karácsonykor és mondták, hogy nagyon jó. Gyerekesek egész napos programot szervezhetnek ide. Jól kiépített park, sok látnivalóval. Vezetett túra van egy krokodil farmra is: kroki tojások, kikelt bébi krokodilok, kiskrokodilok. Krokodil etetés, krokodil felpiszkálása,  kígyó bemutató, koala simogatás, kazuár etetés. Minden program nagyon igényes. A büfé terasza az egyik krokodiloktól hemzsegő tó partján van. Toltuk befele a “Croc and chips”-et, igen itt nem árulnak fish and chips-et csak rántott krokodil husit és közben mutogatva kiabáltunk, ezt nézd itt egy nagy úszik el épp. Fúúú azt nézd ott a parton, amelyik ott napozik, az mekkora…

    Van egy “kósza” krokodil láb a képen. Látjátok? (a kép jobb alsó részén a fa gyökere olyan, mint egy krokodil láb)

    Elautóztunk Kurandába is. Elvileg az volt a terv, hogy libegővel megyünk át és vonattal jövünk vissza, mert nagyon szép a hegyek között kanyargó vasúti szakasz, de három ok miatt elvetettük ezt az ötletet, pedig mindenki ajánlotta. Először is túl drágának tartottuk, 112,5 dollár per fő. Másodszor, ez egy nagyon felkapott hely. Hasonló, mint a korallzátony. Biztos megint ezer kínai lesz a libegőn és a vonaton. Harmadszor pedig nem azért béreltünk autót, hogy egész nap a parkolóban álljon. Inkább magunk vezettünk végig a kanyargós hegyi úton és ott álltunk meg, ahol mi akartunk, ott szálltunk ki, ahol mi akartunk.

    Kurandába felérve beigazolódott a gyanúnk. Szinte csak ázsiaiak volt ott. Végigsétáltunk a faluban, megnéztünk egy pillangómúzeumot és a Barron vízesést. Ellátogattunk még a Mossman hasadékba is. Picit többre számítottunk. A munkatársunk mondta, hogy a Mossman Gorge-ot ne hagyjuk ki. Odaértünk és az óriási parkoló láttán már sejteni lehetett, hogy ide azért többen szoktak jönni. Még szerencse, hogy mi korán reggel értünk oda. Picit lehúzásnak érzem a 9,80 dolláros buszjegyet ami bevisz a parkba, de sajnos besétálásra nincs lehetőség, pedig csak szűk 2 km-es távolságról beszélünk. Nincs kiépített ösvény, csak egy nyomtáv a buszoknak és azon tilos gyalogolni.

    Megvettük a jegyeket és kérdezem Gizit, hogy akkor milyen túraösvények vannak. Hát van a Mossman-folyóra rálátó 500 méteres körtúra, van a 900 méter oda-vissza túra a függőhídhoz és van az esőerdő körtúra, ami 2,4 km. Ha viszont ránézünk a “térképre” akkor egyből látszik, hogy a 2,4 km-es körtúrát megcsinálva akarva-akaratlanul végigmegyünk a másik két röviden is. Ennyi. Ez a Mossman-hasadék. Visszakérdeztem, hogy Gizi és ezeken túl van-e más túraösvény? Értetlenül állt kérdésem előtt és mondta, hogy csak ezek vannak.

    Megcsináltuk a körtúrát, az esőerdő gyönyörű volt. Mindenhol kúszónövények igyekeznek felfelé a fák törzsén, hogy napfényhez jussanak. A trópusi pára eléggé genya dolog. Alig sétáltunk 3 kilómétert, szinte sík terepen és a bőrünkről seperni lehetett a vizet. Kiült a pára ránk. Olyan, mintha dobtunk volna egy zuhit ruhástul az erdőben. Mikor visszaértünk a látogató központba már ezer ember tolongott a buszmegállóban. A sor egész az információs irodában bent kígyózott. Korán tessék menni, tíz után már tömegekre lehet számítani.

    Jajj. Majdnem elfelejtettem megemlíteni még egy “veszélyes” dolgot a krokodil-kazuár-medúza hármasán kívül. Nem úgy van ám az, hogy az esőerdőben sétálgatva megfogdosunk fűt, fát, vadvirágot. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Vagy csak akkor tipitapi, ha ismerjük a növényeket, mert van errefelé egy csalánhoz hasonló növény, aminek a levele cseppet mérgesebb, mint a mi csóványunk. Ha megcsíp és érezzük, hogy nem enyhülnek a tünetek forduljunk orvoshoz. Ez a növény 1-4 méter magas. Levelei 20-30 cm széles szív alakúak, finoman fogazott levélszélekkel. Általában tisztásokon vagy a gyalogösvény mellett nőnek. Csalánszőrei, melyek az egész növényt beborítják egy meglehetősen irritáló mérget tartalmaznak. Gyógyulása napokig, hetekig, vagy akár hónapokig is eltarthat. Ha már megcsípett fontos, hogy eltávolítsuk a csalánszőröket valamiféle wax-al vagy a ragtapasz ragadós felével. Kutatások kimutatták, hogy a több éve elszáradt levél is tartalmaz még mérgező csalánszőröket.

         

    Papi a “pillangó-suttogó”. Rengeteg pillangó szállt rá. Rám egy se, pedig zuhanyoztam előző este esküszöm…

    Az északi látnivalók után csináltunk egy hosszú, egy napos nyugati túrát a Tablelands néven ismert vulkanikus területen. Sűrű esőerdő, kráter tavak, vulkáni kúpok, bazalt orgonasípok, millió vízesés, cukornád-banán-tea-kávé-kakaófa ültetvények és FOJTÓFÜGEFÁK minden mennyiségben. Két híresebb fügefát néztünk meg. A neve alapján egyből lehet tudni, hogy ez bizony nem egy jófej növény.

    A fojtófüge magja akkora, mint egy szezámmag. Élete úgy kezdődik, hogy egy madár vagy denevér lepottyantja egy fa ágára. A kis mag elkezd növekedni a “gazda” növényen. Mivel magasan fent az ágon csücsül, ezért elegendő napfényhez jut. Nedvességet a levegőből és az esőből nyer. Egyre nagyobb lesz, elkezd hosszú gyökereket növeszteni, hogy elérje a talajt, hogy még több táplálékhoz jusson. Később léggyökereket is növeszt, amivel rátekeredik a “gazda” növényre. Egy idő után a szerencsétlen fát a potyautas teljesen benövi, gyökerei elszívják a tápanyagokat, indái pedig a fényt takarják el előle. Végül rendszerint a fojtófüge győz, a gazdanövény elpusztul, a merev indákból pedig kialakul a füge furcsa, hálós szerkezetű, üreges törzse. Némelyik fojtógyökér úgy néz ki, mint a Nyolcadik utas című filmben az arcra tapadó pókszerű lény. Horror az esőerdőben!

    A Cathedral Fig Tree (Katedrális Fügefa) korát senki nem tudja pontosan, de úgy tippelnek az okosak, hogy kb. 500 éves lehet. A fa koronája 2000 négyzetméteres, ami két olimpiai úszómedencének felel meg. A koronát alkotó levelek súlya 1000 kg, törzsének kerülete 72 méter, 40 ember érné körül. 2013-ban még be lehetett menni a fa törzsébe, mára már átépítették az ösvényt és csak körbe lehet sétálni. Lenyűgöző látvány. A fa alatt állva bolhának éreztük magunkat. Aki látta az Avatar című filmet, az tudja miről beszélek, mikor az ott látható nagy fához hasonlítom. A másik monstrum a Curtain Fig Tree (Függöny Fügefa), ami az alakjáról kapta a nevét. Kezdetben függőleges fa volt, de ahogy nőtt egyre több gyökeret növesztett a gazdafa köré, ami a teher alatt kezdett eldőlni, kialakítva ezzel a majdnem 45 fokos függöny-zuhatagot. A Függöny fügefa 50 méter magas, lombkoronája 60 méter átmérőjű. A gazdafa már teljesen elkorhadt, így ez a fojtófüge most már önálló fa.

    Horror az esőerdőben

    Katedrális fügefa, nem csekély Avatar érzéssel

    Függöny fügefa

    Függöny fügefa

    Első: indák, második: egy gyenge Tarzan próbálkozás, harmadik: mintha egy macska tekeregne a fa körül

    Az örök dilemma: Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Itt ez esőerdőben pedig: honnan nőtt ki ez a faág? Balról vagy jobbról…???

    Bocsi, de nem tudunk betelni az esőerdővel. Fura dolgokat lehet kiszúrni, mint például ez a “szöszmösz” fa.

    Ezen a közelebbi képen talán jobban látszik.

    A “karfiol” fáról nem is beszélve. Amúgy kauliflória vagy törzsönvirágzás. A virágok, majd a termések nem a csúcshajtásokon, hanem az idősebb fás szárakon és a törzsön fejlődnek ki. Ez lehetővé teszi, hogy olyan állatok porozzák be a fákat, melyek nem képesek a fára felmászni vagy felrepülni.

    Sikerült hat vízesést is belezsúfolni még ebbe a napba. Sajnos arra nem volt időnk, hogy csobbanjunk egyet valamelyikben. Ez a sok vízesés minket a Litchfield Nemzeti Parkra emlékeztetett fent Darwin mellett. Itt is minden vízesésnél lehetett fürdeni, oda lehetett úszni a vízesés alá, mögé. Voltak kisebb sziklamedencék is. Nagyon hangulatos. Ja és ne elégedjünk meg a fenti kilátók felkeresésével. Mindegyik vízeséshez le lehet gyalogolni. Igaz általában meredek ösvény vezet le, de megéri! Csodálatosak voltak. Ha több ideje van az embernek el tud tölteni fél-fél napokat minden egyes vízesésnél. Ráadásul rengeteg van belőlük, nem csak azok, amiket mi felkerestünk. Nem fogok írni mindegyikről, mert elunnátok az életeteket, ezért álljon itt egy felsorolás az utókornak: Dinner Falls, The Millstream Falls, Millaa Millaa Falls, Zillie Falls, Elinjaa Falls, Josephine Falls. Mindegyik gyönyörű volt és ha még hozzáképzeljük, hogy milyenek lehetnek esős évszakban, akkor a gyönyörű kifejezés már nem fedi a valóságot.

    Hármat azért kiemelnék egy-egy mondat erejéig. A Millstream vízesés Ausztrália legszélesebb vízesése és gyönyörű vulkanikus kőzeten zúdul alá. Még bazalt orgonák is voltak mindenfelé (remélem bazalt, mert nem volt időnk lemászni, hogy közelebbről szemügyre vegyük). A másik kiemelendő a Zillie vízesés. Ide egy nagyon meredek, csúszós ösvényen lehet lejutni. Lentről viszont sokkal szebb. Itt is vulkáni kőzetről zúdul alá, de itt nem egy sima sziklafal van, hanem a felső keményebb kőzet túllóg, vagy inkább az alatta lévő puhább errodálódott ki egy kisebb barlangot létrehozva a vízesés mögött. Bátrabbak bemehetnek a vízesés mögé. Nagyon szép látvány. Utolsóként megemlíteném a Josephine vízesést. Ez amolyan igazi trópusi paradicsom a dzsungel közepén. A helyi turisztikai erők meg is ragadták az alkalmat és a könnyebb megközelíthetőség érdekében igényes sétautat építettek ki a hozzá. Ez a legalkalmasabb a fürdésre. Egy meleg nyári napon gond nélkül el lehet itt tölteni egy egész napot, fürdőzéssel és piknikezéssel. A vízesés maga több lépcsős. Nagy sima sziklákról zúdul le a víz, természetes csúszdákat alakítva ki. Ne a legújabb fürdőrucinkba menjünk.

    A sétaút gyönyörű esőerdőn megy keresztül és három kilátót építettek ki az egyes szakaszaira. Érdemes elsétálni mindegyikhez. Minél messzebbihez megyünk, annál szebb arcát mutatja a vízesés. Régebben volt egy negyedik, legtávolabbi szakasz is, de ott már nagyon magasak ezek a természetes csúszdák és volt már 1-2 haláleset, ezért a harmadiknál tábla figyelmeztet, hogy ne menj tovább. Ha véletlenül megcsúszol és a víz elkap, meg nem állsz az aljáig és ripityára töröd a csontjaidat. Nem meglepő, hogy mikor ott voltunk egy kisebb ázsiai csoport csak felmerészkedett oda, így viszont mi jó képeket lőttünk, mert volt méretarányunk. Különben nekünk kellett volna felmászni oda. Ááá nem. Csak vicceltem. Papi nem engedte volna. Bepróbálkoztam, de Papi ellentmondást nem tűrő hangon elutasította ezt az igényemet. A patak vize kristálytiszta, tele szép, sima, gömbölyű kövekkel. Néhol, ahol a nap átsüt a lombkoronán türkiz színre vált a víz. Áthatolhatatlan dzsungel, vad zubogó patak, nem kérdés, hogy ez vitte a pálmát. Szívesen csobbantunk volna egyet, de este hat körül értünk oda és kezdett sötétedni. Tuti pótolni fogjuk ezt a hiányosságunkat.

    Az ott lent nem egy békanyálas tavacska, hanem a Mt.Hypipamee vulkán krátertava. Sajnos a mélységet nem adja vissza a kép. A kráter alja 130 méter mélyen van lent, a víz pedig 73 méter magasan áll benne. A kráter átmérője 61 méter.

    Utolsó queenslandi napunkon a Paronella parkot néztük meg Cairns-től délre. Ez egy, az 1930-as években épült úgynevezett spanyol kastélykert. Aki ismer minket, tudja, hogy nagy kastély, vár és erőd rajongók vagyunk. Akkor mit keresünk Ausztráliában, mi? Fel is csillant a szemem, mikor pár évvel ezelőtt először hallottam erről a kastélyról. Tudtam, hogy egyszer ezt meg kell néznünk. Eljött az idő. Itt voltunk, hát megnéztük. A belépő borsos, 46 dollár per fő, ez pofátlanul sok. Így utólag szerintünk az ár nem fedi a látottakat. Sok választásunk nem volt, kifizettük, de igénybe vettünk minden szolgáltatást.

    Fél óránként van egy 45 perces vezetett túra, ahol elmondják a történetét minden épületnek és az egész parknak. Aztán külön be lehet foglalni a mini vízierőmű túrára. Az egész olyan jól hangzott, spanyol kastély a dzsungel közepén… Láttunk képeket is róla. Gizi belekezdett a túrába és azt mondta, hogy 6 kastély. Azta! Hat? Ez nem semmi. Aztán mikor beljebb értünk a parkban cseppet ledöbbentünk a 6 kastély láttán. Európai emberként nem ehhez voltunk szokva. A kastély szó hallatán az ember valami méretes épületre, több száz szobára gondol.

    Ahogy megláttuk az első kastélyt nekem a soproni Bolondvár (Taródi-vár) ugrott be, amit egyetlen ember épített. Ezt is itt egy ember, José Paronella, spanyol bevándorló építette. A kastélyok gyerekkorában csípődtek be Josénak. A hat gyerek közül ő volt a legkisebb és többnyire a nagyszülei nevelték, akik folyton spanyol királyokról, lovagokról és kastélyokról meséltek neki. Korán abbahagyta az iskolát és péknek állt. Beleszeretett Matildába, akinek megígérte, hogy feleségül veszi. Időközben rájött, hogy a kenyérsütésből nem fog meggazdagodni és épp kapóra jött egy hirdetés: dolgozz Ausztráliában. Úgy gondolta elmegy szerencsét próbálni.

    Kezdetben cukornád vágásból élt, de nem bírta a nehéz munkát. Elkezdett inkább főzni a nádvágó bandának. A nehezen megkeresett pénzét nem piára és szerencsejátékra költötte, mint mindenki más, ő annál okosabb volt. Az volt az álma, hogy egyszer lesz egy saját farmja. Hamar kiderült, hogy José ért az üzlethez. Vett egy farmot, ahol gabonát termesztett, azt jó áron eladta. A keresett pénzt folyton befektette. Az elkövetkező években 12 cukornád farmot vett meg, felfejlesztette azokat és jó pénzért túladott rajtuk. Annyira jó érzéke volt az üzlethez, hogy később már bányákba fektette a pénzét és kölcsönöket is adott, viszonta a spanyol kastélyokat továbbra sem tudta kiverni a fejéből.

    Tizenegy évnyi kemény munka után, meggazdagodva elérkezettnek érezte az időt, hogy hazamenjen Spanyolországba, elvegye Matildát. Csakhogy elkövette azt a hibát, hogy a 11 év alatt egyetlen sort sem írt szerelmének. Matilda meg nem várt rá, férjhez ment. Hogy ne essen csorba a család becsületén, “megkapta” Matilda húgát, Margaritát. Az esküvő után keresztül-kasul beutazták Európát, nászút címén. A nászút csak álca volt, mert José ötleteket gyűjtött a saját kastély megépítéséhez. Rengeteg kastélyt, parkot, mozit, báltermet, kávézót és vízierőművet kerestek fel. Na ezért nem értem, hogy miért ilyen szedett-vedett kastélyt/okat épített. Ennél azért profibb kastélyok vannak Európában, amit le lehetett volna koppintani.

    Ausztráliába érkezvén megvette az 5 és fél hektáros Mena Creek-et, ami a trópusi dzsungel közepén saját patakkal és vízeséssel is büszkélkedett. A környék legolcsóbb munkásait alkalmazta, az alapanyagra sem költött sokat. Helyi bontásokon jutott hozzá a téglákhoz, nyílászárókhoz és egyéb építési anyagokhoz. A területet először teljesen kitisztította, majd 7000 fát ültetett el. Van egy bambusz erdő és egy kauri fákból álló sétány is. Ez utóbbiról úgy rendelkezett a végrendeletében, hogy sosem lehet kivágni.

    A kastélyt nem azért építette, hogy benne lakjanak. Üzletember volt, a park és a kastély amolyan szabadidőközpontként és szórakozóhelyként üzemelt. Az emberek oázisként emlegették a helyet. Sikerének titka az volt, hogy nem a felső osztályt célozta meg, hanem a közép-és talán még az alsó osztályt is. Ő volt az első, aki saját vízierőművet épített, ami egyedülálló technikának számított akkoriban Ausztráliában. Ezzel biztosította az áramellátást a kastélyban, ezzel tudott fagyigépet és mozit is üzemeltetni.

    A kastélyhoz tartozott egy bálterem is, amit mindenféle rendezvényre ki lehetett bérelni. A park területén volt teniszpálya, a vízesés alatti tóban lehetett fürdeni, csónakázni, halakat és teknősöket etetni. Volt egy alagút, amit a szerelmesek alagútjának nevezett el. Ebben nagy akváriumokat akart elhelyezni különleges halakkal, de ez sajnos sosem valósult meg. Mára már az alagút sem biztonságos és csak denevérek lakják. Az alagút végén egy mini vízesést és egy kis medencét alakított ki, amit a lányáról nevezett el. Egy fia és egy lánya született. A család a parkban egy kis kőházban lakott, aminek a tetőablakai csak ál ablakok voltak, hogy nagyobbnak tűnjön a ház. Szerényen éltek. Sajnos a parkot több árvíz, ciklon és egy bozóttűz is súlytotta. A 47 lépcsőfokot számláló “Nagy Lépcsősoron”, amit legelőször épített a parkban és ami levezet a tóhoz be vannak jelölve az árvizek szintjei. Az 1946-os volt a legmagasabb, a lépcsősor feléig ért a víz. A kastély láttán nekem a mexikói maja piramisok ugrottak be, amit a dzsungel elnyelt és mindent moha lep be. Megmagyarázhatatlan, misztikus hangulata volt.

    Filmes vonatkozása is van helynek. Az 1993-as Lopakodók (Sniper) című film dzsungel jeleneteit forgatták itt.

    A 47 lépcsőfokból álló Nagy Lépcső. Sárga nyíl: 1996-os árvízszint, rózsaszín nyíl: 1967-es és 1994-es árvízszint. Ahol én állok az a piros nyíl, ami a 1946-os árvízszintet jelöli. Ez kb a fele a lépcső magasságának.

    A park után útban vissza Cairns-be szerettük volna még megmászni Walsh piramisát, de már túl késő volt és nem szerettünk volna a sötétben lebotorkálni. Túl veszélyes lett volna. Ez a hegy a világ legmagasabb természetes piramisa, nem ember alkotta. A tengerszint feletti magassága 922 méter. Minden év augusztusában rendezik meg a “Piramis Versenyt”, ami abból áll, hogy fel és le kell futni a piramisra/ról. Legközelebb pótoljuk ezt is. Mármint a megmászását, nem a versenyfutást!

    A természet alkotta piramis

    Egy biztos, unatkozni nem lehet itt fent a trópusokon. A pótolni való listánk ezek után is hosszú. Szívesen elmentünk volna egy-egy vezetett túrára a tea, kávé és kakaó ültetvényekre is. A 7 nap rövidnek tűnt, de azért igyekeztünk rengeteg dolgot “belezsúfolni”. Nekünk nagyon tetszett a trópusi táj. Minden nagyon zöld, rengeteg érdekes virág és gyümölcs nő arrafelé. Sokkal másabb, mint amit eddig láttunk Ausztráliából. Ottjártunkkor épp a cukornád aratási szezonja volt. A cukornád mezőket keresztül kasul behálózza egy kis nyomtávú vasút, amin a felaprított cukornádat szállítják az üzemekbe. Rengeteg megpakolt kisvonatot láttunk. A feldolgozó üzemek körül édeskés, erjedt szag terjengett.

    Feltöltöttünk pár képet a Flickre, amik innen is elérhetőek. Maradjatok továbbra is velünk, mert nemsokára jön az október végi “mini break”-es beszámoló.

    Kata