Adelaide – Darwin – Adelaide: 2. rész

2011. június 5. vasárnap by kata_papi

A következő 5 nap eseményei:

Alice Springsben rengeteg kemping van. Mi a MacDonnell Range Big4-ban szálltunk meg és mindenkinek merem ajánlani. Igaz nem a legolcsóbb, de nagyon igényes. Három medencéje van, a sátorhelyek úgy vannak kialakítva, hogy állandóra le van terítve egy vastag, filc sátoralátét és megkérnek, hogy ne a fűre állítsd fel hanem a kialakított helyekre. A fürdők, WC-k tágasak és tiszták, rengeteg szebbnél-szebb kabin közül lehet választani és a hely is csendes.

Nem igazán volt időnk szétnézni a városban, csak 1-2 boltba mentünk be, hogy árakat gyűjtsünk didgeridoo – mi csak didzsinek hívjuk – ügyben. Régóta szerettünk volna venni egyet, de úgy voltunk vele, hogy nem egy adelaidei ajándékboltból, hanem magától a készítőjétől.

Alice Springs-et elhagyva az út mindkét oldalán kezdenek megjelenni a termeszvárak. Rengeteg. Először csak kicsik, fél méteresek, aztán ahogy haladunk északabbra egyre nagyobbak és egyre több. Hihetetlen. Mit eszik ez a sok termesz? 🙂

Gyors fényképezkedés a Baktérítőnél, ami 31 km-re van Alice Springs felett és irány a szétszórt golyók rezervátuma. Az Ördög Golyók 1700 millió évvel ezelőtt keletkeztek. Anyaguk gránit és hogy hogy nem az erózió koptatta le őket. Rengeteg óriási golyó hever szanaszét. Próbáltunk elgurítani egy-kettőt, de vagy a golyók voltak túl nagyok vagy mi túl kicsik. A terület amúgy őslakos szenthely és most láttunk először vadonélő dingókat.

valakinek jó éles kése lehetett

Az éjszakát Tennant Creektől keletre kb 65 km-re terveztük egy híres, régi aranymező területén. Nem értünk oda, mert 50 km után az esőzések/áradások elmosták a hátralévő 14 km-es utat. Kezdett sötétedni és tudtuk, hogy itt nem igazán szeretnénk vadkempingezni, mert Alice Springstől felfelé már rengeteg őslakos település van és nem tudtuk, hogy viszonyulnak a fehér emberhez. Őszintén megmondva kicsit féltünk is tőlük, ezért úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk és Tennant Creek település egyik kempingjében alszunk.

Papi feltérképezi az elárasztott utat

Még ki sem hajtottunk az elárasztott mellékútról mikor egy nagyon rozoga hangú autó húzott el az aszfalt úton. Papi mondta, hogy olyan a hangja, mintha már a felnin menne. Szerinte defektes volt, s bizonyára abók utaztak benne. Kicsit vártunk had menjenek el, majd kihajtottunk. Egy-két kilóméterrel arrébb 3 őslakos (aboriginal) férfi állt tanácstalanul a “roncs” körül. Papi csak annyit mondott: bezártam az ajtókat, lelassítok, húzd résnyire az ablakodat és kérdezd meg mi a baj és hogy segíthetünk-e. Kicsit be voltunk tojva. Térerő semmi, még segítséget sem tudunk volna kérni, ha baj van. Ketten voltunk 3 ellen (egy fiatal + két idős ember).

Ahogy gondoltuk, valóban defektjük volt és nem volt pumpájuk, amivel felfújják a pótkereket. Nem tűntek veszélyesnek. Megálltunk. Nagyon meleg volt. Kérdeztem a fiatal srácot hogy kér-e ivóvizet. Persze, hogy kért. Adtam neki a hűtőből egy fél literes isteni hideg vizet. Egy húzásra meg is itt az egészet. Gondoltam magamba és a többiek..??!! Megkérdeztem, hogy kérsz még? Aha, válaszolt. Most már rutinosabb voltam és egy másfél litereset adtam neki, ebből már jutott az időseknek is.

Időközben Papi elővette a kompresszort és nekiálltak a kerékcserének. Közben próbáltam beszélgetésbe elegyedni a nem dolgozó egyedekkel és információhoz jutni az elárasztott útról. Mondták, hogy lehetetlen bejutni arra a területre. Addigra a kerék is elkészült, s én megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket. Nem akartam megharagítani őket ezzel, mert bennem az élt, hogy ők is olyanok, mint az amerikai indiánok, akik úgy gondolják: ha lefényképeznek valakit, akkor annak a lelkét is ellopják. De nagyon kedvesek voltak, még integettek is a képen. Az autójuk viszont teljes roncs volt, ablaküveg csak egy helyen volt hátul, szélvédő semmi és ezzel száguldoztak. Ezek után úgy gondoltuk, hogy nem is olyan vészes ez az őslakos-fehér ember dolog. Milyen normálisak, már nem is félünk tőlük…

Igencsak sötétedett, így befordultunk az első kempingbe, ami az utunkba esett.  Ez volt a Tennant Creek Caravan Park a BP benzinkút mellett. Na ide ti soha, semmilyen körülmények között ne forduljatok be. Ilyen lepukkant, retkes kempingben még sose aludtunk. Visszafelé már kerestünk egy másikat: Outback Caravan Park, sokkal jobb!

Na, mindegy. Retkes (ezt akkor még nem tudtuk) kempingbe be. Mondom kempinges Józsinak: 2 fő, egy éjszaka, sátorhely. Józsi: 12 dollár per fő, akkor az összesen 25 dollár. Mivan? Sose voltam jó matekból (nem is volt a kedvenc tartárgyam), de ezen azért kicsit elgondolkodtam és úgy éreztem valami nem stimmel de annyira fáradtak voltunk, hogy nem volt kedvem azon az egy dolláron köszörülni a nyelvem.

Már sötétben bontottunk sátrat és nem akartuk elővenni az asztalunkat, székeket, gázfőzőt, ezért úgy döntöttünk, hogy a paprikás krumplit a kemping konyhájában főzzük meg. Atyaúristen, bárcsak ne tettük volna!

A neonfényre millió bogár gyűlt össze. Repülő lótetű! Láttatok már lótetűt? Iszonyúan ronda állat, hát és ha még repül. Szöcskék, tücskök, csótányok, szúnyogok, imádkozó sáskák, keménypáncélú bogarak mindenféle méretben és még ki tudja mi. Főzni csak úgy tudtunk, hogy egyikünk a rajtunk landoló/ ránk csapódó nyavalyás 6 lábúakat söpörte le. Undorító volt. Megenni a kaját meg csak úgy tudtuk, hogy kezünkbe fogtuk a tálat és kimentünk a sötétbe és ott folytonos járkálás mellett kanalaztuk rohamtempóban, mert ott meg a szúnyogok támadtak ránk. A mosogatóban belefulladt bogártetemek/vergődő bogarak tucatszámra. S mi volt kiragasztva a konyha falára: “Anyád nem lakik itt! Takaríts fel magad után!!!” Miről beszélünk??!!

Nyugovóra tértünk. Legalábbis azt hittük. Valamiféle focimeccs lehetett a közeli “stadionban”, ahova a korábban említett 3 őslakos is igyekezett. Nagyon zajosak voltak, dehát ilyen egy focimeccs. Ez nem is lett volna gond, ha a játék végeztével mindenki szépen hazatántorog. De nem így történt.

Gondolom sok alkohol (meg más egyéb is) fogyott az esemény alatt, mert ilyen őslakos randalírozással még nem találkoztunk. Szabályosan féltünk a sátorban és azon “imádkoztunk”, hogy a részeg banda vezér nehogy a kemping felé találjon utat magának és a többi alkoholgőzös meg kövesse, mert akkor nem lehet őket megállítani. Még szerencse, hogy nem vadkempingeztünk valahol a bokrok között.

Nem hazudok, egész éjjel csinálták a fesztivált, egy percet sem aludtunk, így már reggel 6 előtt úgy döntöttünk: ha már úgysem alszunk akkor cuccoljunk és álljunk tovább. Összepakoltunk, átgurultunk a szomszédos BP kúthoz, hogy tankoljunk.

A BP kút mellett van a városka Toyota autókereskedése. Épp 4 rendőr helyszínelt, mert az őslakosok kicsit átpofozták a kiállított autókat. Bezúzott szélvédők, letört visszapillantó tükrök… Ennyit az őslakosokról.

Amúgy utunk során itt fent északon akárhány településen áthaladtunk, mindenhol ugyanaz a kép fogadott: az őslakosoknak épített házak lelakottak, ablakai kiszedve, a kert tönkre téve, szemét mindenhol és többnyire az utcán laktak. Csoportokban ültek az út szélén vagy parkokban a nap bármely szakában. Nincs könnyű helyzetben a kormány, hogy ezt a problémát megoldja, nekem úgy jött le, hogy ez a 22-es csapdája. A fehér ember “elvette” az életterüket, a kormány házat és járadékot ad nekik cserébe, ők meg nem tudnak mit kezdeni vele. Munkalehetőség nincs arrafelé, persze hogy szétunják magukat. Ember legyen a talpán, aki meg tudja oldani az őslakos kérdést. Nekünk úgy tűnt, hogy itt az őslakos olyan, mint otthon a kissebbség, legalábbis viselkedés szempontjából. Tisztelet a kivételnek!

Épségben sikerült elhagynunk Tennant Creeket. Útközben megnéztük a régi távíró állomás szépen felújított épületeit. Továbbra is észak felé haladtunk az Adelaidet Darwinnal összekötő forgalmas Stuart főúton, amit igencsak tönkretett az árvíz.

ja és itt 130km/órás sebességgel lehet menni…

Gondolom ez “mindenéves” probléma, azaz az esős évszak végeztével áprilisban nekikezdenek az útjavításoknak. Úton-útfélen lezárások vannak. Rengeteg figyelmeztető tábla van kirakva, hogy: víz az úton. Ez nem pocsolyát jelent, hanem kvázi egy folyó folyik keresztbe. Rengeteg kátyúval találkoztunk. Sötétben nem érdemes vezetni, mert nagyon veszélyes.

Aztán egyszer csak mindenki fékez előttünk. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, nem volt semmi figyelmeztető tábla korábban. Kis kétszemélyes helikopter kőrözött felettünk és kb 10 méter magasan szállt az út felett. Kiderült, hogy elszabadult egy darab marha, amit így próbáltak visszaterelni/leterelni az útról. Elég veszélyes, mert ezen az úton 130 km/óra a megengedett sebesség, amit én egy kicsit sokallok.

Tennant Creektől felfelé Darwinig rengeteg második világháborús helyszín van. Egy-kettőnél megálltunk. A reptér érdekes volt és a régi kifutópályán le is teszteltük Dömét. Majdnem felszállt… :)) A kórház – ami engem nagyon érdekelt volna  – nem nagy szám, annyira nem, hogy egy ismertető táblán kívűl NINCS OTT SEMMI. Nem érdemes odamenni.

Ekkor már igencsak északon voltunk. Két kígyó is átkúszott előttünk az úton. Még itthon tervbe vettük Mataranka falucskát a híres hőforrásaival. Mataranka Katherine – ami a híres Kakadu Nemzeti Park déli kapuja – alatt van 110 km-re. Odaértünk és akkor kezdtünk szembesülni azzal, hogy az esős évszak kicsit kitolódott és igencsak bővelkedhetett esőben, mert a hő- és keserű forrásokhoz vezető út el volt árasztva. Le is zárták, mert olyan magas volt a vízszint. Illetve azt is mondták: ha az út el van árasztva, akkor a források is az iszapos, kiáradt folyó alatt vannak. Elszomorodtunk. Otthon gyönyörű képeket láttunk róluk. Átlátszó-tiszta világoskék víz, ráadásul fürdeni is lehet bennük. Halvány reménysugár futott át az agyamon: utunk 7dik napjánál tartottunk, 1-2 hét múlva ugyanerre fogunk visszajönni, hátha addigra apad a folyó víze…! (így is lett, de erről majd később)

Katherine városa előtt pár kilóméterrel Papinak meg volt az első RBT-je. Na, nem kell megijedni, ez nem valamiféle undorító betegség. Az itt élők biztos tudják mi ez. RBT – Random Breath Testing = meg kell fújni a szondát, alkohol és drog teszt. Félvér (őslakos+fehér) rendőrcsaj ott-termett Papi ablakánál és kérte Papit, hogy fújja meg a szondát. Papi meg azt mondja erre kajánul: 4 éve vagyunk itt és ez lesz az első neki. 🙂 Kiscsaj erre részletesen elmagyarázta – mint a hülyéknek – , hogy mit kell csinálni. Viszont az érdekes volt, hogy egy ilyen ellenőrzésnél semmilyen papírt nem kértek el. Nem volt az, mint otthon: Jó estét, forgalmit, személyit, jogosítványt kérem ellenőrzésre és amúgy kié a kocsi, stb… Szonda megfújva, rendőrcsaj megköszönte, könnyes búcsú és irány tovább. A kutyát sem érdekelte, hogy Papinak van-e jogsija.

Egyre melegebb és párásabb volt az idő. A kempingek 95%-nak van medencéje, érdemes olyanban megszállni aminek van. Tennant Creektől északra már igencsak szenvedtünk éjszakánként a sátorban. Alice Springs magasságáig hajnalban 8 fokok voltak és fáztunk, dupla takaró és zokni. Csak az orrunk lógott ki a takaró alól, ami persze jég hideg volt. Tennant Creektől felfelé viszont takaró nélkül pucéran SE tudtunk aludni. Elértünk Katherine-be, ami a Kakadu Nemzeti Park déli csücske és kénytelenek voltunk bemenni egy barkácsboltba, hogy vegyünk egy kis ventilátort, ami keveri éjszaka a levegőt a sátorban. A hűtő akkummulátora is itt adta meg magát, amit Papi az autósbolt parkolójában gyorsan ki is cserélt.

Katherine-ben nem csak a ventilátor miatt álltunk meg, hanem a híres Katherine hasadékot szerettük volna bejárni. Ez a hasadékrendszer 12 km-en keresztül kanyarog és 13 hasadékból áll, amit a folyó vájt ki a homokkősziklákba 23 millió évvel ezelőtt.

egy űrfelvétel a Katherine folyóról, ahogy belevájta magát a homokkőbe

Az egyes hasadékokat kis, természetes gátak zárják, ahol száraz évszakban pici vízesések buknak át. Ezek a hasadékok rengeteg őslakos sziklarajznak adnak otthont. A sziklafalak néhol 70 méter magassak. Nincs új a Nap alatt: az áradások és krokodilok miatt az összes gyalogösvény le volt zárva. Az egyetlen megoldás, ha valamit látni is szeretnénk a hasadékokból az a hajóút.

Késő délután értünk a városba és nagyon fáradtak voltunk, így első utunk nem az információs irodába vezetett, hanem a kempingbe. Másnap viszont ott kezdtünk, hogy befoglaljuk a hajóutat és az északi területek útállapotairól érdeklődjünk. Megszívtuk. Információsjózsi mondta, hogy a folyó vize nagyon gyorsan apad, ezért ma megy utoljára a gyors motorcsónak, holnaptól már csak a sima hajók tudnak felúszni. A két hajóút közti különbség: míg a gyors motorcsónak a harmadik hasadékig megy fel, a sima hajó csak az elsőig. Mindkét hajóút 1,5-2 órás.

Sebaj, mondom Józsinak: ha ma megy utoljára, akkor két jegyet kérek rá. Ha-ha-ha, így Józsi: minden jegy elkelt már tegnap. Szóval, ha tegnap délután bejövünk, akkor ma motorcsónakoznánk. Kicsit nehezen értettem meg azt az üzletpolitikát, hogy egy nap 3-szor megy csak hajó a folyón. Megjegyzem: nem mi voltunk az egyedüliek, akik aznap szerettek volna hajókázni. Rengetegen érdeklődtek és csalódottan távoztak. Nem lehetett volna naponta több hajót indítani? Szomorúan vettük tudomásul, hogy “csak” a sétahajóra van hely, így befoglaltunk a másnap induló reggeli járatra (60 dollár/fő).

Mivel se gyalogtúrázni, se motorcsónakázni nem lehetett, ezért elmentünk megnézni a Cutta Cutta barlangot és az Edith vízesést, ahol tilos volt fürdeni, mert előző nap láttak egy nagy krokit. Magyar ember rengeteg cseppkőbarlangot látott már, nem tudnak újat mutatni nekünk. A belépő (17dollár/fő) meglehetősen borsos egy ilyen kis barlangért.

Rengeteg történetet mesélt az idegenvezető, de hát el kell adni a nagy semmit. A barlang neve: Cutta Cutta őslakos nyelven van és azt jelenti, hogy sok csillag. Cutta = csillag, ha az őslakosok ismételnek valamit, akkor az sokat jelent abból a valamiből. Azért nevezték el sok csillagnak, mert amikor lementek a lámpák/fáklyák fénye megcsillant a cseppköveken és olyan volt mintha millió kis csillag világítana lent.

A barlangot 1900-ban fedezte fel egy Európai állattartó, miután 3 marhája beesett a barlangba. Sokáig Smith barlangjának hívták. Öt különböző denevérfaj él itt, illetve ide húzódnak vissza a kígyók. A túravezető mondta, hogy egyszer vitt egy csoportot és 5 kígyó volt a nagyterem mennyezetén, ami kb 20 méter magas. A csoport továbbhaladt és ahogy az utolsó ember is beért a folyosóra egyszercsak egy nagy puffanást hallottak. Leesett az egyik kígyó a gyalogösvényre.

Mikor lementünk a bejáratnál jobbra egy kis üregben egy Barna Fa Kígyó (ez a neve, nem fából volt!) pihent, balra egy másik üregben a 3 tojása volt. Kicsit féltünk tőle, de a túravezető mondta, hogy ez a kígyó nem mérgező. A barlang végében 2 kis tavacska is van, amiben vak rákocskák (1 cm) élnek. Olyan faj, ami csak itt és csak Madagaszkáron található meg, sehol máshol a világon. A sok történet ellenére is sokallom a belépőt, a barlang ráadásul nagyon kicsi. De ezt is láttuk és nem lenne róla véleményünk ha nem láttuk volna.

Másnap reggel 9kor indult a hajónk. Reménykedtünk, hátha látunk krokodilt valamelyik homokpadon napozni. Egymás közt mindig magyarul beszélünk, nem lenne értelme angolul makogni, szókincsünk továbbra is magyarul jobb. 🙂 Beszállás után odajött hozzánk egy pár és kérdezték, hogy magyarok vagyunk-e, mert hallották ahogy beszélünk. Azt nem, hogy mit, csak a hangsúlyból érezték, hogy ez magyar nyelv lehet. Így ismertük meg Anikót és Zsakit, akik Melbourneben élnek és épp a 3 hónapos körutazásukat töltötték. Kicsit sárgultunk az irigységtől. Három hónap! Mikor lesz az, amikor mi is neki tudunk indulni egy legalább ilyen hosszú túrának, vagy hosszabbnak!!?? :))) Reméljük egyszer-kétszer lesz alkalmunk rá. Mivel Anikóék is Darwin fele tartottak – csak nekik a tempójuk volt más a 3 hónap miatt – még egyszer összefutottunk velük a Litchfield Nemzeti Parkban.

A hajóúton egy vicces őslakos túravezetőnk volt, aki csak úgy szórta a poénokat az utasok szórakoztatására. A hajó felkúszott az első “vízlépcsőig”, ott kikötött, mi kiszálltunk és elgyalogoltunk két helyre, ahol 8-10 000 éves sziklarajzok vannak.

Túravezető elmondta, hogy itt az első hasadékban a sziklarajzokat vörös agyaggal rajzolták. Az itt élő törzs rajzolt egy Rainbow Serpentet, ami az őslakosok szent figurája (kígyóra hasonlít, de nem kígyó) és úgy tartották, hogy ez a második hasadékban él. Ezért a harmadik hasadékban élő törzs, akik sárga/okker agyaggal rajzoltak tiszteletben tartották a szent helyet és a második hasadékba senki sem rajzolt, ott nincsenek sziklarajzok.

A Katherine hasadékrendszerben összesen 400 sziklarajz található. A legutóbbit nemrég fedezték fel a 8-9-es hasadéknál és kb 40 000 évesre becsülik. A törzsek ezekkel a sziklarajzokkal jelölték meg a területeiket. A hajóút jó volt, csak rövid. Mi nagyon szerettünk volna felmenni a hasadék teljes hosszábban és végigjárni mind a 13 hasadékot. A száraz időszakban szerveznek kajak túrákat, amivel majdnem teljesen bejárható a rendszer. Eldöntöttük, hogy ezt a környéket – beleértve a Kakadu Nemzeti Parkot is – kétszer kell látni. Egyszer az esős évszak végén, amikor minden el van árasztva, és egyszer a száraz évszakban is, amikor több helyre el lehet jutni.

Sajnos bármennyire is meresztettük a szemünket, nem láttunk krokodilt. A hajóút végén vicces túravezetőnk azt mondta: és most mindenki nézzen el balra, fel a sziklára a kilátó felé. Ott látható egy krokodil, neve: Justin. Azért Justin, mert “Just in case…” ha nem látnánk krokodilt a túra alatt. Angol nyelvet nem ismerőknek: Just in case = arra az esetre… És tényleg ott volt egy óriási krokodil. Remélem ti is látjátok a képen, ugye?

Katherine-ben két éjszakát töltöttünk. Mindkét kemping nagyon jó volt, ha arra jártok próbáljátok ki. Az első Riverview Caravan Park, ahonnan 5 percnyi gyaloglásra vannak a hőforrások. Sajnos a megáradt a folyó miatt víz alatt volt, így nem tudtuk kipróbálni. A második pedig a Knotts Crossing Resort, nagyon szuper medencével és pezsgőfürdővel, valamint minden karaván beállóhoz saját WC és zuhany tartozott.

Pine Creek-ben – ami egy másik híres aranylelőhely – ért minket az este. A 27 napos utunk során itt volt egyetlen egyszer eső. Egész éjjel zuhogott. A tetősátor szuperul bírta, semmi gond nem volt. Mivel a katherinei információs irodában azt mondták, hogy a Kakadu Parkban az északi Arnhem főút az áradások miatt még mindig le van zárva, ezért úgy döntöttünk, hogy kicsit toljuk a Kakadut. Elmegyünk először a Litchfield Nemzeti Parkba, onnan át Darwinba 2-3 napra és talán egy hét múlva mire a Kakaduhoz érünk megint, addigra elfolyik a víz. Ismét jól döntöttünk, mert egy hét múlva megnyitották az utat.

Litchfield Nemzeti Park tőszomszédságában Batchelor falucska kempingjében töltöttük az éjszakát, ahol a kemping medencéjének beton szélét Papi majdnem lefejelte. 🙂 A zuhanyzókban és WC-kben rengeteg béka volt. A kisebbek a WC peremén vagy bent a WC kagylóban, ahol kifolyik a víz csücsültek. A nagyok – amiket nádvarangynak (Cane Toad) hívnak – a zuhanyzók körül “bóklásztak”. A 15 cm-es nagyságot tuti elérte, de nem mertem közelmenni méretaránnyal. Undorító volt.

Egyre jobban kezdett világossá válni, hogy közeledünk a trópusokhoz, mert az eukaliptusz fák alatt most már nem csak hatalmas termeszvárak voltak, hanem rengeteg pálma/páfrány is.

A következő rész előzetese: vízesésekkel és mérnökileg megtervezett termeszvárakkal bővelkedő Litchfield Nemzeti Park, az Északi Terület fővárosa Darwin, amit kétszer kellett újraépíteni.

Képek innen elérhetőek, vagy a jobb oldali menü “Új-Képek” gombra kattintva.

Kata


Nincs hozzászólás »

No comments yet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük