Hívatlan látogatók

Csak erős idegzetűeknek! :-))

Nem értjük a dolgot. Eddig elkerültek minket az ilyesfajta kellemetlen találkozások, de most, alig egy héten belül kétszer is a frászt hozták ránk ezek a hívatlan betolakodók. Nem vagyunk egy könnyen ijedős fajta, de az élmények megmozgatták a fantáziánkat és azt kívántuk – persze csak egy pillanatra – hogy bárcsak valahol máshol lennénk.

Első jövevényünk egy White Taled Spider volt, mely könnyen felismerhető arról a fehér foltról, mely a potroha legvégén csücsül:

Közel 3 centis nagyságával rendesen megijesztett bennünket, s a fotó elkészítése után bizony vége lett evilági életének. Csípése erősen mérgező, bár valószínűleg nem végzetes. A seb azonban lassan és nehezen gyógyul még a gondos kezelés ellenére is.

Másik „vendégünk” közel sem annyira veszélyes mint amilyen a pókunk volt, viszont annál rusnyább a szerencsétlen. Jól kitolt vele a természet, mert ennél visszataszítóbb élőlényt keveset hord magán jó öreg anyaföldünk. Ez pedig nem más, mint a lótetű:

Na jó, a varacskos disznó talán felveszi vele a versenyt, de nem hiszem, hogy bármikor is lenne lehetőségem találkozni eggyel a lakásomban. Eddig így hittem a lótetűről is. 🙁

Az úgy volt, hogy Katám éppen apukájával beszélt telefonon, mikoris azt látom, hogy bőszen integet felém. Kérdem, mi van? Nem szólt semmit, csak mutogatott a szoba közepére elkerekedett szemmel. Odanéztem, s azt láttam, hogy a szőnyegpadlón egy legalább 5 centis valami, vagy valaki hihetetlen sebeséggel szeli át a szobát, majd megpihen a dohányzóasztal egyik lábának menedékében.

Nem mozdultunk. Én a megdöbbenéstől, Katám meg azért, mert suttogva kommentálta 20 ezer kilométerrel arrábbra, hogy éppen mi történik a lakásban. Ő sem mozdult. Gondoltam ennek fele sem tréfa, ez simán leharapja a lábam kisujját, ezért aztán egyetlen merész ugrással a konyhában teremtem és felkaptam egy műanyag dobozt. Arra számítottam, hogy amikor újra mozgásba lendül, akkor szépen ráborítom, hogy közelebbről is megszemlélhessük, kihez is van szerencsénk.

Mivel továbbra sem mozdult, muszály volt kicsit megpiszkálni. Erre aztán begyújtotta a rakétákat, de én sem voltam rest, máris fogságban volt Őundormánya. (de szép is a magyar nyelv!) 🙂

Sikerült befogni, de most mi legyen. Amíg erről tanakodtunk és a padlón hasalva figyeltük őkelmét mint David Attenborough fénykorában, neki egyre jobban nem tetszett ideiglenes rabsága. Elhatározta, hogy ő most szépen eltűnik és elkezdte magát beásni a szőnyegpadlóba. (!) Olyan mozdulatokat csinált két első, erős, ásásra kifejlődött lábával, mint amikor mi a mellúszást végezzük. Lábaival széthúzta a szőnyeg rostjait, majd a keletkező lyukba megpróbálta beletuszakolni a fejét. Persze nem sikerült neki, de a nagy igyekezetben olyan erőt fejtett ki, hogy a dobozt simán odébb tolta minden egyes ilyen akció során. Mivel láthatóan kezdte idegesíteni a hasztalan próbálkozás, megkönyörültünk rajta és szabadon bocsátottuk a közeli iskola sportpályájának gyepén. Ugye mondanom sem kell, hogy örömmel szabadultunk meg tőle. S hogy hogyan került a lakásba az első emeletre? Azt hiszem ez örökre rejtély marad előttünk.

Papi