• Egyéb

    Ráncfelvarrás

    / 2019. március 2. szombat / 7 hozzászólás

    Elkészült. Ahogy ígértem. A jövőben cseppet igényesebb térképpel fogjuk szemléltetni az útjainkat. A korábbi eléggé fapados módon készült. Kihajtogattunk egy térképet, felülről lefényképeztük és arra vittük fel az útjainkat Paint-ben. Eléggé csúnyácska volt, de a célnak megfelelt. Az utóbbi hónapokban addig nyaggattam Papit, hogy végül összerakta nekem Photoshopban ezt az új verziót. Elvégre ő a profi, ő dolgozik néhanapján az orthofotósoknak Photosopban. Letöltöttem egy ausztrál és egy új-zélandi digitális térképet. Elmagyaráztam Papinak, hogy hogyan szeretném, ő összerakta, eltüntette a feliratokat, szépen kitöltötte egyforma kék színnel ahol szükséges volt, hogy egységesnek tűnjön. Mikor elkészült, előszedtem minden eddigi túránkat és felvittem az útvonalakat. Mostantól ezt fogjuk bővítgetni. Vannak olyan helyek, ahol már többször is jártunk és van egy-két olyan kisebb túra, amit a méretarány miatt képtelenség felrajzolni, de ettől eltekintve szerintem elég jól szemlélteti, hogy merre is jártunk már. Éppen itt volt az ideje ennek a plasztikázásnak. Picit profibb.

    Fekete kukacok: a 2007 óta bejárt útvonalaink, piros karikák: a kivégzett szigetek
    tovább
  • Egyéb

    Pörf és a vérKvakkák

    / 2019. február 24. vasárnap / 2 hozzászólás

    Nagyon szerettem volna időben megírni ezt a bejegyzést, de most sem sikerült. A novemberi 11 napos túrával egy újabb pipa került a listánkra. Most már minden állam és terület fővárosában jártunk, jöhetnek az ismeretlen területek és a környező szigetvilág ésatöbbi ésatöbbi. A minap épp azon gondolkodtam, hogy 2007-ben, mikor kijöttünk elkövettem azt a hibát, hogy nem kezdtem el felrajzolni az útvonalakat egy nagy ausztrál térképre, hogy egyben látszódjon merre is voltunk már. Elhatároztam, hogy ezt hamarosan pótolni fogom és a jövőbeni bővítgetésben nem lesz hiány.

    Perth (a továbbiakban Pörf) és környékére még november végén látogattunk el. Ez volt a 2018-as év harmadik és egyben záró „mini break”-je. Nagyon jól sikerült a kiruccanás. Gyönyörű helyeket kerestünk fel és két nem várt meglepetésben is volt részem. Csináltunk egy északi, egy déli és egy keleti kört, illetve átkompoltunk egy szigetre is. A jól bevált Cairns-i példát követtük. Saját autóval kimentünk a reptérre, autónkat a hosszú távú parkolóban hagytuk. Elrepültünk Pörfbe és ott autót béreltünk. Szállást ismét az „airbnb-n” foglaltunk. Azzal a különbséggel, hogy most nem sikerült olyan pöpec kis lakot megcsípni mint Cairnsben. Az időeltolódás miatt korán érkeztünk. Pörf két és fél órával jár hátrább, mint Adelaide. Mivel a szállást csak délután kettő után lehetett elfoglalni, ezért egyből elautóztunk Fremantle városába. Fremantle olyan Pörfnek, mint Szentendre Budapestnek. Fél órára van Pörftől, de egy külön kisváros. Rengeteg múzeum, látnivaló és régi épület található benne. Nekünk nagyon tetszett, kétszer is visszamentünk, mert nem végeztünk a betervezett múzeumokkal, így is maradt ki egy-kettő és volt, ahol picit roham tempóban néztük végig a kiállítást. Ha majd egyszer unatkozunk… visszaugrunk pótolni a hiányosságainkat.

    Ennyit sikerült bejárni Perth, azaz Pörf környékén. A piros karika a Rottnest-sziget.
    A levegőből… Első képkocka: Adelaide 2×2 km-es belvárosa, második képkocka: sós tavak láncolata, alsó két képkocka: „hurka” felhők és egy rózsaszín tó

    Fremantle-ben a Hajózási múzeumban kezdtünk. Papi nagy örömére épp sikerült elcsípni az egy és negyed órás vezetett tengeralattjáró túrát. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy senki mást nem érdekelt a tengeralattjáró abban az időpontban. Így „édes” hármasban Keith-el jártuk be a 90 méter hosszú dízel-elektromos tengeralattjárót. A túrákat olyan önkéntesek vezetik, akik ezen a tengeralattjárón szolgáltak. Keith is ezen volt mint szonárkezelő és 35 (!) éves korában innen ment nyugdíjba. Viszont cseppet sem irigyeltük tőle a korai nyugdíjat, mert mint megtudtuk a túra alatt nem igazán volt leányálom tengeralattjárón szolgálni. Ő is csak a szerencsének köszönhette, hogy túlélte. Egy alkalommal a Tasmán tengeren teljesítettek szolgálatot, mikor valami elektromos probléma miatt a tengeralattjáró elkezdett süllyedni. Ez az Oberon-osztályú tengeralattjáró 200 méter mélységig merülhetett hivatalosan. Azt mondta Keith, hogy papíron elvileg olyan 300 méterig bírja a nyomást. Na ők akkor közel 400 méter mélyre süllyedtek le. Azt mondta, hogy olyan hangokat hallatott a hajótest, hogy azt hitték itt a vég, de csodával határos módon túlélték a kalandot.

    A tengeralattjárón 63 ember szolgált 6 órás váltásban. Fekvőhely viszont nem volt 63, de a műszak beosztások miatt nem is volt szükség rá. Harminc napig tudott önfenntartó lenni a víz alatt. Hetente csak egyszer tudtak zuhanyozni. A hőmérséklet lent közel volt a 40 fokhoz. El lehet képzelni milyen bűz volt egy tengeralattjárón, főleg ha még hozzátesszük, hogy engedélyezett volt akkoriban a dohányzás. Ez mekkora kicseszés már. A legtöbben tüdőrákban haltak meg, amit többnyire a dízel motorok kipufogógáza okozott. Azáltal, hogy csak ketten voltunk gyorsabban haladtunk a létrákon fel-le, gyorsabban bujkáltunk át az átjárókon. A nagyobb létszámú csoportoknál esély sincs olyanokra, amiket most Papinak megengedett Keith. Befekhetett a legénység 3 emeletes ágyainak egyikébe, amit koporsónak hívtak, mert olyan kicsi a hely. Beülhetett a kormányos székébe is.

    Amúgy Papi a 186 centijével igencsak megszívta volna, ha tengeralattjárón szeretett volna szolgálni. Minden olyan szűk, kicsi és alacsony. Folyamatosan behajolva kellene közlekednie és az ágyban is alig (vagy nem) férne el. Jegyzetelnem kellett volna, mert lexikon mennyiségű információt mondott el az ürge a tengeralattjáró felépítéséről, felszereltségéről, a mindennapi életről a hajón, a küldetésekről, az esetleges kimentésről, a torpedókról. Csak úgy zsibbadt az agyam. Ami nagyon érdekes volt (amúgy minden nagyon érdekes volt) az az, hogy a hajón szolgáló minden egyes embernek (még a szakácsnak is!) bekötött szemmel, vak sötétben is ismernie kellett a hajón minden egyes gombot, csapot, kart. Mi mit csinál, mi fog történni, ha eltekerjük, benyomjuk, fel/lekapcsoljuk.. Gombokból, csapokból, kallantyúkból nem volt hiány. Azért, hogy a sötétben is felismerhető legyen egy-egy tekerentyű, az azonos rendeltetésűeknek azonos formája van. Attól függően, hogy mit vezérel egy bizonyos szelep – vizet, üzemanyagot, vagy hidraulika olajat – lehet kör, háromszögletű vagy négyzet alakú. Bizonyára nem vagyok hiteles ez ügyben, de így kell elképzelni a dolgot. A NASA irányító központjában nincs annyi biszbasz mint egy tengeralattjárón. Szuper kis túra! Senki ne hagyja ki ha arra jár. Papi nagyon boldog volt. Annyit kérdeztünk, hogy az egy és negyed órás túrából közel két órás túra lett. Szegény Keith. Egy korty víz nélkül beszélte végig a két órát. A múzeumból rá is szóltak rádión, hogy hol van már, mert a következő csoport itt várakozik. Picit szarul éreztük magunkat, hogy miattunk cseszték le őt, pedig annyira lelkes volt. Mikor visszaértünk arra sem volt ideje, hogy kiszaladjon a mosdóba vagy igyon egy pohár vizet. Már vitte is a következő csoportot. Papi gyors elszaladt a büfébe és vett neki egy palack vizet és utána vitte, hogy enyhítse a lelkiismeretfurdalását. Majd a jegypénztárhoz mentünk, elnézést kértünk és nyomatékosítottuk Gizinél, hogy nem Keith hibájából lett csúszás a menetrendben, hanem miattunk.

    A múzeumban egy igen tartalmas kiállítást sikerült összerakni. Maga az épület is egy nagy vitorlás hajóra hasonlít. Elmentünk egy fél órás virtuális Déli-Sarki túrára is. Egy speciális szemüvegen keresztül jártuk be az egyik kutatóbázist és környékét. 360 fokban lehetett forgolódni és olyan volt, mintha ott állnánk a Déli Sarkon. Csak a hideg és a hó hiányzott. Papit a végén meg is dicsérték. Ő volt az, aki a legtöbbet forgolódott a székében. Körös-körbe feltérképezte a környéket. A múzeum bejáratánál van egy vitrin, amiben egy több mint két méteres jégtörő hajó van legóból megépítve, úgy, hogy hosszanti irányban  ketté van vágva és a belső kabin részek is láthatóak. Minden részletre figyeltek. A laborban kémcsövek, a gépházban a motorok, a raktárban konténerek, szauna, mosoda, a kapitányi hídon a sok műszer és vész esetére a piros telefon és még sok minden más apró részlet. Én amúgy nagy lego rajongó vagyok. Gyerekkorunkban sok legónk volt. Imádtuk. A makett eredetijét, azaz az igazi hajót 2017-ben kezdték el építeni Romániában. 2020-ra fog elkészülni és ez lesz Ausztrália legnagyobb jégtörő-és kutatóhajója. A legó hajó 113 ezer darab legóból áll, amit 3 ember 270 óra alatt épített meg.

    Sajnos nem a legjobb minőségű a kép, mert vitrinben tárolják.

    Ott jártunkkor épp egy időszakos kiállításba is belefutottunk. Nagy bánatomra pár évvel ezelőtt lemaradtam az Ausztrália feltérképezése kiállításról, amit Canberra-ban rendeztek meg. Viszont most mellém szegődött a szerencse. Egy részét meg lehetett nézni itt. Láthattuk az eredeti, franciák által készített réz nyomólemezt, ami 1811-ben készült és amin az első teljes Ausztrál térképeket nyomtatták. Megdöbbentő, hogy az akkori technikákkal milyen pontosan fel tudták térképezni a partvonalat. Olyan mintha felülről látták volna, pedig a műholdak hol voltak akkor még?! Kiszúrtunk egy érdekes, lapos, tányér alakú táblát az egyik üveges vitrinben. Gyors lecsaptunk az ott tébláboló teremőrGizire és kikérdeztük. Kiderült, hogy a Vlamingh tányér csücsült ott egy speciális üvegvitrinben, amit argon gáz óv a korróziótól. Nem is hallottunk róla. Gizi lelkesen mesélni kezdett,  Ádám-Évánál kezdte a történetet. Dirk Hartog holland felfedező volt a második ember, aki expedíciójával elérte Ausztrália földjét 1616-ban. Előtte 1606-ban Willem Janszoon, szintén holland navigátor pillantotta meg Ausztrália partjait, de arról nem maradt fenn semmi kézzel fogható bizonyíték. Hartog viszont mikor megpillantotta a Nyugat-Ausztrália partjainál lévő szigeteket, kikötött, három napig felfedező túrákat tett, majd egy ón tányért laposra kalapált/kalapáltatott és belevésette, hogy 1616. október 25-én ide megérkezett az Eendracht hajó Amszterdamból (és még pár sort), majd egy faoszlopra szegelte és az oszlopot leütötte a szigeten.

    Ezt a szigetet napjainkban is Dirk Hartog szigetnek hívják és Nyugat-Ausztrália partjainál a Shark Bay-nél fekszik. A tányér eredetije az amszterdami múzeumban van kiállítva, a róla készült másolatot pedig a Hajóroncs múzeumban tekinthetjük meg. Minő szerencse, ez a múzeum is rajta volt a listánkon. De vissza a „tányérokhoz”. Az előző pár mondatban tisztába raktuk hogy 1606-ban Janszoon megpillantotta Ausztrália északi (a mai Cape York) részét, de nem hagyott hátra semmi bizonyítékot. Aztán 1616-ban jött Hartog és leütötte a tábláját Nyugat-Austrália partjainál. Majd 1697-ben az ugyancsak holland felfedező Willem de Vlamingh is errefelé hajózott és csodával határos módon 80 év elteltével megtalálta Hartog tányérját az oszlop előtt a homokban. Mekkora az esélye annak, hogy a közel 3000 kilométer hosszú nyugati partszakaszon ennyi év után megtaláljanak egy tányér nagyságú táblát? Vlamingh felismerte a tányér jelentőségét és magával vitte, a helyére pedig kiszögelte a saját tányérját. Ahogy feljebb írtam Amszterdamban egy múzeumban van kiállítva az eredeti.

    A tányér tetején lévő sorok a Hartog tányérról átmásolt vésetek, alá pedig rávéste a Vlamingh expedíció adatait: 1697. február 4-én itt járt a Geelvinck hajó Amszterdamból és még felsorolt 1-2 nevet, beosztást. Majd 104 évvel később 1801-ben a francia Emmanuel Hamelin kapitány megtalálta Vlamingh tányérját szintén a homokban az oszlopról leesve. A kapitány viszont megtagadta a helyreállítását hiába kérlelte az egyik tisztje, Louis de Freycinet. Az okosok azt mondják azért, mert ezzel akarta azt a tényt palástolni, hogy a hollandok jártak itt elsőként és valószínűleg a franciák akarták maguknak követelni a területet. Viszont tizenhét évvel később 1818-ban Freycinet már a saját hajóját kormányozva visszament megkeresni Vlamingh tányérját. Viszontagságos úton (a Falkland szigeteknél hajótörést szenvedtek) eljutatta a tányért Párizsba ahol a Francia Akadémiának átadta. Ez követően majdnem egy évszázadra a tányér eltűnt. Aztán az 1940-es években a második világháború sötét napjaiban megtalálták egy kis szobában a fiók mélyén. Létezését egészen 1944-ig titokban tartották, amíg Franciaországot fel nem szabadították. Ekkor egy ausztrál az Oxfordi egyetemről meglátta és egyből értesítette az ausztrál hatóságokat. Aztán 1947. május 28-án a francia nagykövet átadta Vlamingh „tányérját” az akkori ausztrál miniszterelnöknek, Ben Chifley-nek. A kormány úgy döntött, hogy az eredetit elzárja és egy másolatot állít ki Nyugat-Ausztráliában és Viktória államban. Nyugat-Ausztrália nem lelkesedett az ötletért. Három évig lobbizott. Elvileg övék a dicsőség. Náluk lépett ausztrál földre a holland felfedező. Végül 1950. június 5-én megkapták. A Vlamingh „tányér” felbecsülhetetlen értékű darabja a Nyugat-Ausztrál gyűjteménynek.

    A Hartog és Vlamingh tányér.

    A Hajózási múzeum után elindultunk a régi épületektől hemzsegő High Street-en, ami nekimegy az 1831-ben épült Kör Háznak (Round House). Ez a ház börtönnek épült anno, alatta pedig végig lehet sétálni a bálnavadászok vájta alagúton. Ahogy sétáltunk és gyönyörködtünk a régi épületekben először csak egy ház sarkán vettünk észre rikító sárga festéket. Valaki benézte a színt, gondoltuk. Pár méterrel arrébb már egyre több ilyen össze-vissza sárgítás volt. Biztos alapozó a hibák kijavítása előtt. A következő házon még több. Hm, biztos túl sokat rendelt a helyi festékbolt és ingyen adták. Ekkor még nem tudtuk. Aztán elértük a Kör Házat, felsétáltunk a lépcsőn, visszanéztünk az említett utcára és összeállt a kép. Haláli jól nézett ki. Csak onnan, csak abból a szögből. Sárga ellipszisek. Egy svájci művész készítette ezeket az optikai illúziókat. A világon több alkotása is fellelhető.

    A felső három képkockán a séta közben látott össze-vissza sárga foltok. Alsó kettő: összeállt a kép…

    A börtön után útbaejtettük a Hajóroncs Múzeumot, amely vetekszik a Hajózási múzeummal. Miket fel nem hoztak a tenger/óceán fenekéről. Micsoda kincsek lehetnek még most is a mélyben? Volt egy terem, ahol az 1629-ben elsüllyedt Batavia, a holland 3 árbócos vitorlás hátsó részének megmaradt és épségben a felszínre hozott része van kiállítva. A deszkákon látszik a közel 400 éves kor… A teremben állandó a hőmérséklet és a páratartalmat is figyelik. Pici részét sikerült a felszínre hozni, de még így is óriásinak tűnt ahogy ott álltunk. Megszámlálhatatlan, szebbnél-szebb pénzérmék is vannak kiállítva. Üvegtárgyak, pipák, malomkő. 8000 kis tégla a 300 000 darabból, amit a Batavia szállított volna Indiába és egy nagy kőkapu, ami szintén a hajó rakománya volt. Csodálatos.

    Szívesen megnéztük volna még a börtönt is. Legfőképp azt a túrát, ahol 2-3 órás csónakázással mutatják be a börtön alatt 20 méter mélyen a rabok által ásott szűk csatornákból álló labirintusrendszert. Sajnos a belépőjegy horrorisztikusan drága volt, ezért csak kívülről tekintettük meg az 1850-es években épült impozáns épületegyüttest.

    Érdekes graffiti Fremantle-ben. Úgy verték le a vakolatot, hogy ez rajzolódott ki. A hölgy szája attól sötétnarancs, mert ott a tégláig mentek vissza.

    Fremantle városka kivégzése után elautóztunk délre Busselton-ba, ami 2,5-3 óra távolságra van Pörf-től. Ez a város a mólója miatt került fel a listánkra. Útban lefelé találkoztunk az egyik meglepetésemmel. Biztos már minden olvasó unja a sztromatolitos nyavalygásaimat ugye? Már én is kezdek belefásulni. Nem is igazán foglalkoztam ezzel a dologgal mostanában hiszen már csak 6 hónapot kell aludni és ott leszünk a Shark Bay-ben, ahol „ők” élnek. Ezért nem is kutakodtam ezügyben. Na, ahogy autóztunk lefelé egyszer csak egy táblát szúrtam ki: Yalgorup Nemzeti Park, Lake Clifton – Thrombolites! Hoppá-hoppá! Akkor mi most itt lefordulunk jobbra.

    A tóhoz vezető lehajtót nem volt egyszerű megtalálni, vissza kellett menni a közeli benyakútkemping egységhez megkérdezni, hogy mi merre. Végül megtaláltuk! A Clifton-tó 225 000 évvel ezelőtt még egy lagúna volt. Aztán a szél által épített homokdűne fokozatosan elzárta az összeköttetést a tengerrel, egy belső tavat alakítva így ki. Napjainkban a talajvíz táplálja a tavat. A fák védelmét elhagyva kint a tavon erős szél fújt, ráadásul a száraz évszak előtt voltunk ott, így a kis „dombocskák” még víz alatt voltak. A hullámzás is nehezítette, hogy jó képeket készítsünk, de ennek ellenére is leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Madarat lehetett volna fogatni velem. Ez a déli félteke legnagyobb tavi trombolita telepe. 600 millió évvel ezelőtt a tromboliták / sztromatolitok ősei állították elő az élethez szükséges oxigént. Ennek a telepnek az egyedei 2000 évesek. A tromboliták a sztromatolitokhoz hasonlóak. Ugyan úgy cianobaktériumok (azaz kék algák) által létrehozott félgömb alakú dombocskák/kupolák. A különbség csak a keresztmetszetükben van. A sztromatolitok keresztmetszete vízszintesen rétegzett, mintha zebra csíkos lenne. A tromboliták keresztmetszete pedig olyan, mint egy agy keresztmetszete. A dombocskák/kupolák a kékeszöld algák karbonátkiválasztása és az üledék felhalmozódása révén keletkeznek. Legszívesebben belemásztam volna a vízbe és a vízálló kamerával is csináltam volna 1-2 közeli képet, de védett területről lévén szó, papi nem engedélyezte a szabálykihágást. Cseppet elidőztünk itt. Csak támaszkodtunk a korlátnak és bámultuk a „buckákat”. Hihetetlen volt látni azokat az „élőlényeket” akiknek a létezésünket köszönhetjük. Könnyes búcsút intettünk a trombolitáknak és robogtunk tovább Busselton-ba.

    A Clifton-tavi Tromboliták.

    Busselton egy szép kis tengerparti városka. Itt található a világ második és a déli félteke leghosszabb fa mólója, ami 1841 méter hosszú. 1853-ban kezdték el építeni. Az első 176 méteres szakaszt 1865-ben adták át. Majd folyamatosan bővítették. 1960-ban érte el a végleges hosszát. Az utolsó hajó 1971-ben kötött ki itt. Túlélte az 1978-as Alby nevű ciklont, számos tüzet (egy alkalommal 65 méteres szakasz vált a tűz martalékává) és a lebontást. A mólón egy kis vonat is közlekedik, aki nem szeretne közel 4 kilómétert sétálni. A moló végén van egy víz alatti obszervatórium is. Én akkor írtam fel a listánkra, mikor megláttam egy képet a mólóról és a móló elején lévő faházakról. Szerencsére szikrázóan napos időt sikerült kifognunk. A víz színe is olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Vettünk egy fagyit a móló elején és oda-vissza lesétáltuk a mólót. A parton kialakított park, játszótér nagyon igényes. Itt szúrtunk ki egy érdekes oszlopot. Kerékpárral közlekedőknek nagyon hasznos. Egy oszlopon mindenféle szerelő szerszámok lógtak. Volt az oszlopon egy kampó is amire fel tudtad akasztani a bringádat, hogy könnyebben meg tudd szerelni. Még egy mini kompresszor is be van építve az oszlopba, ha esetleg lapos lenne a gumi. Szájtátva jártuk körbe, mintha most jöttünk volna ki a barlangból.

    A híres móló teljes hosszában.
    A móló végén.
    Szereld magad…

    Egyik nap végigautóztunk a Sunset Coast Tourist Drive-on és minden egyes tengerparti kihajtónál lenéztünk a partra. Tíz beach-et sikerült egy napba besűríteni. Volt olyan is, amit kifejezetten kutyatartóknak alakítottak ki. Az is volt a neve, hogy kutyapart. Több kuka és kakizacsi volt kirakva a négylábúaknak, kutyaitató csapokból sem volt hiány, valamint ezen a szakaszon póráz nélkül szaladgálhattak a kutyusok, amit ki is használtak rendesen. 🙂

    A hétvégén bevonatoztunk a belvárosba, hogy ez se maradjon ki, ha már egyszer Pörf-be jöttünk. Nem akartunk autóval bemenni, mert a parkolás mindig egy mumus a belvárosokban. Nem szerettünk volna felesleges köröket futni egy-egy szabad helyért vagy kisebb vagyont fizetni a parkoló házakban. Így legalább Papi is tudott nézelődni, míg vonatoztunk. Egy jó tanács, amit mi is utólag tudtunk meg a vonatállomás kijáratánál unatkozó biztonsági őrtől. Induláskor megnéztük melyik jegykategóriába tartozunk. Se nem nyugdíjas, se nem diák, se nem család (két felnőtt + két gyerek). Tiszta sor, a legdrágább jegy a miénk. Meg is vettük a két felnőtt jegyet be a városba, ami 2 x 4,80 dollárt kóstált.

    BeszédesBiztonságiJózsi csevegni akart, mert unatkozott és elkapott minket kifelé menet. Ránéz a jegyünkre és azt mondja: miért nem a hétvégi családi jegyet vették meg, az csak 12,80 lett volna egész napra, így meg 4 x 4,80 lesz majd. Közöltem vele, hogy nincs gyerekünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy így is megvehettük volna a családi jegyet. Erre ő: sehova nincs odaírva, hogy nem szabad. Buktunk 6,40 dollárt. Szóval, ha arra jártok legalább ti legyetek szemfülesebbek.

    A távolban Perth belvárosa.

    Nekünk úgy tűnt, hogy Pörf belvárosa Adelaide-re hasonlít. Semmi tömeg. Semmi rohanás. Semmi bonyolult úthálózat. Laza, szellős. Kicsi, bejárható központi résszel. Tetszett. Sétáltunk a Swan-folyó partjára épült „felhőkarcolók” között. Megnéztük a pénzverde múzeumot, ahol nagyon viccesek a túravezetők. Itt lehet megtekinteni a világ legnagyobb aranyérméjét, ami egy tonnát nyom és 60 millió dollár értéket képvisel. Átmérője 80 cm, vastagsága 13 cm és 99,99% tiszta arany. Mindenki megemelhetett egy igazi aranytömböt is. Jó nehéz volt. A túra tartalmazza az 1899-ben épült olvasztóház megtekintését is, ahol minden egyes túra alkalmával kiöntenek egy igazi aranyrudat. Az öntőforma két hét után használódik el. Ekkor elküldik valahova, ahol széttörik és még pár száz dollárnyi aranyat nyernek ki belőle az oldalára tapadt nemesfémből. A kiállító teremben, ahol különböző méretű aranyrögöket és mindenféle fajta pénzérméket lehet megcsodálni van egy nagy mérleg, amire felállva kinyomtatja az értékünket. Azaz azt, hogy mennyit érnénk, ha aranyból lennénk az épp aktuális árfolyamot figyelembe véve. Papi eladó! A kikiáltási ára: 5 761 315 millió (dollárban!).

    A világ legnagyobb aranyérméje.

    A pénzverdéből átsétáltunk a Harang toronyba. Akkor éppen 20%-al olcsóbban adták a belépőt, mert a hatodik (legfelső) emeletre takarítás miatt nem lehetett felmenni. Viszont Gizi azt mondta, hogy ha szerencsénk van, mire végzünk a vezetett túrával és körbejárjuk a többi emeletet lehet, hogy fent is elkészülnek a takarítók, akkor ezért az olcsóbb árért még a felső szintet is láthatjuk. És úgy is lett. Láttuk a hatodik emeletet is. A harang torony 82,5 méter magas. Tizennyolc harangjával a világ második legtöbb haranggal rendelkező tornya. Az első egy dublini katedrális 19 haranggal. Pörf csak eggyel van lemaradva.

    Tizenkét harang a tizennyolcból a londoni „St Martin in the Fields” nevű templomból érkezett Ausztráliába. A harangokat a 14-dik században öntötték, majd a 16-dik században és az 1770-es években beolvasztották és újra öntötték. Ezek a harangok harangoztak 1588-ban mikor Anglia legyőzte a Spanyol hajóhadat, 1942-ben mikor El Alamein-nél győzelmet arattak, 275 éven keresztül Új év napján, minden egyes koronázási ceremónián és akkor is ezek kongtak, mikor Cook kapitány hazaért az Ausztráliát felfedező expedíciójáról. A maradék hat harang „frissen” lett öntve. A belépőjegy tartalmaz egy kb fél órás harangozási oktatást is. Eddig azt hittük, hogy a papok csak rángatják a kötelet össze-vissza, a harang meg kong. Most már tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is olyan egyszerű megszólaltani egy harangot. A megfelelő ritmusban kell megrántani, különben nem szólal meg. Amit pedig egy-egy harangozás alkalmával hallunk az meg van komponálva. Külön kotta könyvük van a harangoknak. Nagyon durva az a könyv. Több száz oldalon keresztül csak számok. Semmi más. Nagyon pihent lehetett, aki ezt kitalálta és megírta. Mindenki kipróbálhatta a harangozó tudását. Papinak elsőre sikerült megkongatnia, nekem nem. Talán azért, mert Pap-nak hívják… 😀

    Balra a Harangtorony, jobbra a harangozó, középen a „kotta”.

    Tudtuk ha egyszer eljutunk Pörf-be, akkor a várostól északra 2-3 órányi autókázásra lévő Nambung Nemzeti Parkot mindenképp látni szeretnénk. Ha pontos szeretnék lenni, akkor anno Pörf ötlete pont emiatt a sivatag és a Rottnest-sziget miatt fogant meg. Ha azt mondom, hogy Pinnacles-sivatag, akkor szerintem mindenkinek bevillan egy sárga holdbéli táj szikla tüskékkel. Na ugye hogy bevillant? Az 1960-as évekig szinte teljesen ismeretlen volt a világ előtt ez a „tüskés” sivatag. A szikla tüskék mérete a fél métertől három méterig terjedhet és körülbelül egy négyzetkilóméteres területen vannak szétszórva egy zöld bozótos közepén. Szuper időt sikerült kifognunk. A tökéletes időt. Kék eget és szikrázó napsütést.

    A parkot kétféleképpen lehet bejárni. Gyalogosan és autóval. Mi először végigautóztunk a kijelölt úton, aztán úgy gondoltuk, hogy majd gyalogosan is bejárjuk. De az autó út teljesen lefedi a parkot. Bárhol meg lehet állni, ki lehet szállni és akár órákat lehet bóklászni a sziklák között. Így nem láttuk szükségesnek a gyalogút bejárást, ami többször keresztezi is az autós utat és minden olyan helyet érint, ami autóval is megnézhető. A mészkő sziklák viszonylag fiatalok, 500 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Aztán időszakonként hol felszínre kerültek, hol betemetődtek megint. Ez periódikusan változott/változik még ma is. Egyes bizonyítékok arra utalnak hogy legutóbb 6000 évvel ezelőtt bukkant a felszínre, de a mozgó homok (dűne homok) újra meg újra maga alá temette. Néhány száz éve vált láthatóvá megint. A mai napig nem tudják a tudósok, hogy hogyan alakultak ki. Úgy is emlegetik, hogy: Enigmas in stone (rejtvény/talány a kőben). Kétféle elmélet is van a keletkezésükre, de mindkettőnek vannak vitatott pontjai. Az egyik szerint: a múltbéli növények gyökerei köré keményebb anyag cementálódott az évek során, majd amikor a növény elhalt, a gyökerei elkorhadtak és a helyükön maradt üreg egy keményebb/ellenállóbb anyaggal töltődött ki. Aztán az erózió elkoptatta a puhább rétegeket és felszínre kerültek a tüskék. Egy másik elmélet szerint ezek megkövesedett fák törzseinek maradványai. A vizuális élményen semmit sem változtat az, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan is keletkeztek. Nekünk az volt az érdekes inkább, hogy a sziklák rikító sárga homokban állnak, míg a parkot a bokrokon túl szikrázóan fehér homokdűnék veszik körül. Rengeteg képet lőttünk. A bérelt autó színe is jól mutatott a sárga sivatagban. A szikláknak szép árnyéka is volt, köszönhető annak, hogy az égen egyetlen egy felhőt sem láttunk.

    Óriási fehér homokdűnék.

    Ha már feljöttünk északra, akkor nem hagyhattuk ki Cervantes nevű halász falucskát, ami csak 40 km-re van a nemzeti parktól. Két dolog miatt ugrottunk be. Mindkettőt véletlenül olvastuk valamelyik utazási prospektusban. A harmadik, homokdűnén való szánkózás minket nem mozgatott meg annyira, mivel a Kenguru-szigeten már kétszer is kipróbáltuk. Ettől függetlenül elautóztunk az impozáns méretű fehér homokdűnék lábához. A második meglepetés itt Cervantes-ben talált rám, a Thetis-tó személyében. Ismét nagy volt az öröm. A Thetis nem keverendő össze a Thetys-el. Első hallásra én is összekevertem és ott újongtam, hogy milyen ötletes nevet adtak ennek a helynek. Aztán megláttam, hogy van leírva. Hiába az azonos hangzás, így már nem ugyanaz. A Thetys ugyanis az az ősóceán ami Gondwana és Laurázsia között hullámzott. Ekkor még csak ez a két kontinens létezett. A Thetis-tó pedig egy másik olyan hely, ahol szintén látni lehet SZTROMATOLITOKAT.

    A 3,5 milliárd éves élőlények (melyeknek megkövült maradványait Nyugat-Ausztrália északi részén találták meg) ma is élő képviselőinek egyik menedékhelye ez a Thetis-tó. A sztromatolitok rendkívül lassan növekednek, az egy méteres magasságot kb. 3000 év alatt érik el. A Thetis-tóban élő sztromatolitok átmérője 30-40 cm, magasságuk az egy métert is eléri és 3500 évesek. Csodálatosak voltak! A második tavi sztromatolit telep. El se akartam hinni. Mielőtt vissza autóztunk volna Pörf-be, megkoronáztuk a napot egy homárral. Ha Cervantes-be jártok ne hagyjátok ki a „Lobster Shack”-et, azaz a Homár Kunyhót. Kezdetben egy kis kajiba volt, ahol frissen fogott tengeri herkentyűket lehetett enni. Mára már annyira népszerű, hogy kibővítették akkorára, hogy 2-300 ember is be tud ülni egyszerre. Mikor ott jártunk a kiszolgáló személyzeten, rajtunk és 1-2 fehér családon kívül ázsiaiakkal volt tele a bungi. Lehettek vagy 100-an. Az érdekes az volt, hogy nem csoportos kiránduló busz hozta őket. Sima autókkal szállták meg a helyet. A homár finom volt csak kevés a húsa. Fejenként 5-5 kellett volna, hogy jóllakottan távozzunk.

    A Thetis-tavi Sztromatolitok.

    A Rottnest-sziget felfedezését kellőképpen megterveztük. Nem bíztunk semmit a véletlenre. A sziget 18 kilóméterre van a szárazföldtől. Pörf belvárosából is mennek hajók a szigetre de az út így sokkal hosszabb. A leggyorsabb verzió a Fremantle-ből induló hajó, ami 25 perc alatt átér. A sziget nagyon népszerű a nyaralók körében. Az itteni végzős diákok ezen a szigeten tartják az „ereszd el a hajam” záró bulit. Míg az Adelaide-i diákok Victor Harbor-ba vonulnak le százával, ezrével, a keleti parti diákok meg Gold Coast-ra mennek ünnepelni, szórakozni úgy a Pörfi diákok ezt a szigetet szállják meg. Pörf-be érkezésünk első napjai pont erre az eseményre estek, így ejtettük a szigetet. Aztán jól körbe jártuk az időjárás előrejelzős oldalakat, hogy a legtutibb napot válasszuk ki. Az okosok azt jelezték, hogy 27-én kedden lesz a leggyengébb a szél. A szigeten kb. 300 állandó lakos él, de egy-egy üdülőszezonban több mint 15 ezer turista érkezik ide (éves szinten fél millióan). A szigeten nincs autó. Ez már egy jó pont. Biciklivel lehet bejárni. Lehet hozni sajátot vagy bérelni az erre szakosodott cégektől. Ne dőljünk be az első információs iroda ajánlatának. Szóval első körben egy információs irodában kérdeztünk rá az árra. Két főre 198 dollár a hajó jegy oda-vissza és a két bicikli egész napra. Aztán behaladtunk a hajó jegypénztárához, ahol valamivel kevesebbet mondott Gizi, de megjegyezte, ha van internet hozzáférésünk és online foglaljuk be akkor még olcsóbban jutunk a jegyekhez. Így is tettünk és végül 160 dollárért sikerült ugyanazt a kombót megvennünk, amit majdnem 200 dollárért akartak ránk sózni.

    A piros útvonalat (30-35 km) jártuk be a Rottnest-szigeten.

    A legelső 7:30-as hajóval mentünk és a legutolsó 17:30-assal jöttünk vissza, hogy mindenre maradjon idő és a teljes szigetet körbe tudjuk kerekezni. Nem lehetetlen egy nap alatt letekerni, de így fürdésre és sznorkellezésre már nem marad idő. A sziget annyira gyönyörű volt, hogy azt beszéltük Papival, hogy itt simán el lehetne tölteni egy hetet és akkor minden féle lötyögős, pihenős program is belefér. Voltak olyan szép öblök (amúgy mindegyik öböl mesés volt) ahol órákat elüldögélne az ember és csak nézne ki a fejéből.

    A fő ok, amiért meglátogattuk a szigetet az az, hogy itt él a világ legboldogabb állata a Quokka (ejtsd: Kvakka). A sziget is erről az állatról kapta a nevét. A korai felfedező holland hajósok mikor meglátták ezeket az állatokat, azt hitték nagyra nőtt patkányok, innen jön a Rottnest elnevezés. A hollandok viszont tévedtek, ezek az állatok a kurtafarkú vagy rövidfarkú kenguruk. Macska nagyságúak, súlyuk 5 kiló körüli. Cuki, jópofa kis szőrös állatok. A róluk készült képek olyanok, mintha mindig mosolyognának, ezért a turisták előszeretettel szelfiznek velük. Így tettünk mi is. Elvileg nem szabad etetni az állatokat. Gondolom a sok szemét kaja miatt, amit mindenki odadobál nekik. Mi azért vittünk magunkkal répát és almát, hogy legyen mivel odacsalogatni és „mosolyra” fakasztani őket. Amúgy nem szükséges. Jönnek ezek maguktól és vigyorognak, csak elkapni nehéz azt a pillanatot amikor Te is és ő is a kamerába néz. Ezt a pillanatot szerette volna Papi tökéletesíteni, ezért egy darab répával tornáztatta az egyik delikvenst. Az adom-nem adom játékot játszotta a Kvakkával. Körülbelül öt percig bírta a szivatást a kis „patkány” majd bedühödött. Nem adod? Két mancsával ráfogott Papi kézfejére és éles fogait (előre álló csőrre hasonlító fogai voltak) a kezébe mélyesztette. Nem engedte. Papi felemelte a kezét, az meg ott csüngött rajta. Szájzárat kapott. Alig tudta leszedni. Picit megijedtünk, mert még a vér is kiserkent. Nem kockáztattunk, hiszen mégiscsak egy „vadállat”. Este kértem is időpontot a szálláshoz közeli orvosi rendelőbe és másnap Papi meg is kapta a tetanusz injekciót. :-)))) Túlélte a támadást.

    Látlelet… Bal oldali a friss, jobb oldali pár napos.

    A sziget 11 kilométer hosszú, a legszélesebb részén pedig 4,5 km széles. A legkeskenyebb részén (a nyak) csak 2-300 méter széles. Rengeteg túraösvénnyel, világítótornyokkal, hajóroncsokkal. Több mint hatvan homokos öböl és húsz félreeső/elhagyatott öböl veszi körül. Lehet búvárkodni, sznorkellezni. Amolyan paradicsomi sziget. Oda érkezésünk előtt azt hittük hogy egy kis lapos sziget. De nem. Harminc-negyven méter magas homokdűnéket kell letekerni. Volt egy-kettő, ami kifogott rajtunk és fel kellett tolni a biciklit rajta. Ismét nagy szerencsénk volt az időjárással. Bevált a taktika, hogy a legszélmentesebb napot választottuk. Tudván, hogy a tengerparton, hát még egy szigeten mindig fúj a szél, ezért erre nagyon ügyeltünk. Meg is szívtuk volna rendesen, ha erős szélben kellett volna tekernünk. Rányomta volna a bélyegét az egész napra. H i h e t e t l e n ü l szép volt minden egyes négyzetmétere a szigetnek. Senki se hagyja ki ha erre jár. Jó kis móka. A kerékpárutak nagyon jó minőségűek. Nagy ötlet, hogy nem engednek be autókat. Nem is találok megfelelő szavakat arra, hogy leírjam azt, amit abban a kilenc órában láttunk. A képek többet érnek minden szónál. Délutánra viszont annyira feltámadt a szél, hogy a visszaúton a hajó második emeletére csaptak fel a hullámok. Azok, akik saját autóval érkeznek a kikötőbe és nem tömegközivel (ahogy mi) van egy nagy parkoló kialakítva elég barátságos napi díjjal.

    Egy hajóroncs darabja lóg ki a vízből a parthoz közel.

    A hátralévő két napban a keletre eső nemzeti parkokat kerestük fel. A Lesmurdie Falls Nemzeti Parkból szép kilátás nyílik Pörf városára és a vízesés körüli sétautak az Adelaide-i Morialta parkra hasonlítanak. Elautóztunk a Serpentine Falls Nemzeti Parkba is, de sokalltuk a 13 dolláros belépőt egy vízesésért, ezért tovább álltunk. Ha már ott voltunk a közelben bejelentkezés nélkül beugrottunk Perth régi Obszervatóriumába. Ott derült ki, hogy csak időpont foglalással lehet megnézni. Viszont szerencsénk volt. Ismét. Egy nyugdíjas lengyel (!) csoportot vártak, akik késtek. Jó sokat. Vagy 1,5-2 órát. Durrogtak is az ott dolgozók. Így azonban megengedték nekünk, hogy körbejárjunk. Néha oda jött egy-egy tudós mókus és mesélt a dolgokról. Még a Nap teleszkópba is belekukucskálhattunk, amit a nyugdíjasoknak állítottak fel. Vicces volt. Tök komolyan mondták, hogy milyen féle fajta szűrőket tettek fel és akkor mi most a nap felszínét látjuk. Megmondom mit láttunk: mintha valaki egy halvány sárga (inkább fehér) lapot tett volna a távscő elé. Semmi részlet, semmi Napkorong ív, semmi Napfolt, semmi Napkitörés, az ég világon semmi. De úgy jött át az okosoktól, hogy mi most valami nagy dolgot látunk. Ennek ellenére nagyon érdekes volt az obszervatórium. Kedvesek voltak az ott dolgozó idős tudósok/szakik. Még Ausztrália legnagyobb, a 12 tonnás Mundrabilla-i vas meteorit egyik lecsapott darabját is megtapogathattuk.

    Indiai Óceán partja. Véges-végig gyönyörű fehér homokos part terül el Nyugat-Ausztrália partjainál.

    Összefoglalva nagyon szép volt Ausztráliának ezen része is. Ha ki kellene választanom a Pörf-i utazás fénypontját, akkor az a Rottnest-sziget lenne, de a Pinnacles sivatag is nagyon különleges és érdekes volt. És hát persze a „drágaszágaim”, a sztromatolitok. Örülök, hogy sikerült Pörf környékét most bejárni, mert idén a nagy nyugati körtúra alkalmával ez már nem fog beleférni.

    Képek innen is elérhetőek vagy a szokásos „Új-Képek” gombról.

    tovább
  • Egyéb

    Szolgálati Közlemények

    / 2019. február 22. péntek / 0 hozzászólás

    Az első és legfontosabb: Papi jól van, túlélte a vérKvakka támadást… de ezt majd később kifejtem és nem kell már sokat várni a Perth-i bejegyzésre sem.

    A második: Ha valaki nem olvasná a kommenteket/hozzászólásokat vagy esetleg átsiklott volna felette és emiatt álmatlan éjszakái vannak október óta… „A fővárosban” című bejegyzésben feltett képes találós kérdés megoldása: pisztácia. Ahogy Papi megírta a kommentben, nekünk meglepetés volt, hogy fán nő, mert valahogy az volt a fejünkben, hogy bokron terem, mint a mogyoró.

    A harmadik: Tamás is megírta a Simpson sivatagos túrát, ahol áprilisban jártunk. Megnyugtató, hogy nem csak én vagyok mindig csúszásban. Tamás napokra lebontva meséli el a történéseket. Aki szeretné elolvasni az ő verzióját is kattintson erre a linkre: http://uton.net.au/index.php/2018/12/25/megint-uton/

    Illetve Gábor csinált egy timelaps videót a tábor felállításáról.             http://uton.net.au/index.php/2019/01/11/expressz/

    A negyedik: egy kis érdekesség az űrből. Itt nálunk Dél-Ausztráliában december óta tombol a hőség. Január közepén meg is dőlt a melegrekord, 46,6 fok volt Adelaide-ben. Abban a kerületben ahol dolgozunk a hőmérő 47 fokot mutatott. Ezzel szemben Queensland-ben rekord mennyiségű eső esett. Óriási áradások vannak.

    Queensland északi része. A kép majdnem közepén az a mocsárszínű barna folt egy kb 150 km széles ár.
    Ezen a képen pedig majdnem az egész ausztrál kontinens látható. A kontinens közepéről a Simpson sivatagból kifújt homok teríti be Új-Dél-Wales majdnem felét.
    tovább
  • Egyéb

    A fővárosban

    / 2018. november 18. vasárnap / 4 hozzászólás

    Ez az október végi „mini break” nem volt betervezve, de nem bántuk, hogy lett. Összekötöttük a kellemest a hasznossal. Papi valami belső hangra hallgatva megnézte a magyar útleveleinket és kiszúrta, hogy az enyém hamarosan lejár. Nincs mese meg kell újítani. Itt Adelaideben sajnos nincs már megbízott nagykövet. Sydneyben, Melbourneben és Canberrában vannak konzuli ügyintézések. Hoppá! Canberrában még nem jártunk. Tizenegy éve élünk itt és még sose mentünk el a fővárosba. Micsoda szégyen, akkor ezt most bepótoljuk.

    Épp most olvasok egy 8 kötetes, tizenéveseknek írt könyvsorozatot Ausztrália történelméről. A második világháborúnál tartottam augusztus környékén, mikor is azt olvastam, hogy a japánok megtámadták Ausztráliát. Azt tudtuk, hogy bombázták Darwint, de azt már nem, hogy Cairnst is. Ezzel szeptember végén Cairnsben szembesültünk, hogy ott is volt 1-2 bombapotyogtatás. Na de, hogy Sydney-be is eljutottak…?! Azért az durva. Pedig így volt.

    1942 május 29-én öt japán tengeralattjáró cirkált 35 mérföldre Sydney Heads-től, ami csak 10-12 km az Operaháztól. Másnap beküldtek egy minitengeralattjárót a kikötőbe, ami bemérte a hadihajók pozícióját. Az ezt követő napon (május 31-én) az öt japán tengeralattjáró már 7 mérföldre közelítette meg a Sydney Heads-et (ez amúgy az öböl bejárata). Majd délután fél ötkor ismét beküldtek 3 mini tengeralattjárót a kikötőbe. Ezek az úszó koporsók akkorák voltak, hogy két ember épp elfért benne. A képeken majd látni fogjátok, hogy nem is voltak olyan kicsik, de a technika és a két torpedó, amiket szállítottak elfoglaltak minden talpalatnyi helyet, ezért volt csak két fős a személyzet.

    Az első mini fennakadt azon a hálón, amit a torpedóknak feszítettek ki. A két fős személyzet kamikaze akciót hajtott végre és felrobbantották saját magukat, mielőtt az ausztrálok elkapták volna őket. A második eljutott a kikötő kellős közepébe és 200 méterre megközelítette a Garden Island-i katonai bázist, de az őrszemek kiszúrták. Az amerikai USS Chicago csatahajó rálőtt, a mini pedig viszonozta a tüzet. Egy torpedó eltalálta a Garden Island-et, de szerencsére nem robbant fel. Egy másik torpedó pedig az öböl aljába csapódott egy régi komp alatt, amit a tengerészek elszállásolására használtak. A komp felrobbant, 21 tengerész meghalt, 10 pedig megsérült. Ez a mini tengeralattjáró aztán biztonságban ki tudott menekülni a kikötőből. A harmadik mini elsüllyedt mielőtt bármiféle kárt tudott volna okozni. A két fős személyzet főbe lőtte magát, hogy ne kerüljenek hadifogságba. A következő két hónapban további mini tengeralattjárók jöttek Sydney kikötőjébe és folytatódtak a támadások. Összesen tizennégy kereskedő hajót támadtak meg és hatot el is süllyesztettek.

    A támadások befejeztével az első három mini tengeralattjáróból kettőt sikerült kiemelni és a két sérültből építettek egy majdnem épet, ami beutazta Újdél-Welszt, Viktóriát és Dél-Ausztráliát, majd végső nyughelyére az Australian War Memorial Museum-ba (a Háborús Emlékmúzemba) került 1943-ban és a mai napig is ott van. Erre nagyon ráizgult Papi és azt mondta hogy ezt mindenképp látni szeretné. Sokat nem gondolkodtunk a dolgon. Gyorsan időpontot foglaltunk a nagykövetségen, ehhez az időponthoz hozzácsaptunk még 1-2 napot és készen álltunk meghódítani a fővárost. Újabb szabikérelmünket zokszó nélkül elfogadták, így 5 napra elhúztunk megint és Juniort sem hagytuk otthon.

    Canberra Adelaide-től 1200 km-re van, ami legalább 15 órás út autóval nyugodt tempóban. Ez egy picit leszűkítette a látnivalók listáját. Az oda-vissza utat levonva egy egész nap és két fél nap maradt Canberrára és a környékére. Szerdán ebédidőben befejeztük a munkát és egyenesen onnan indultunk. Este hétig nyomtuk és egy időzónán való áthaladás miatt sajnos vesztettünk fél órát. Aznap 520 km-et tettünk meg és jobbra-balra végestelen-végig búzamezők szegélyezték az utat. Nem is láttunk elütött kengurút csak kettőt az 520 km-es szakaszon. Másnap rohanás nélkül elcsorogtunk Canberráig és kora délután szép nyugisan meg is érkeztünk. Ezen a hátralévő szakaszon megszűntek a búzamezők, füves-bokros pusztaságot láttunk mindenfelé. Nem csoda, ha 100 méterenként volt egy „alvó” kengurú vagy az úttesten, vagy mellette az árokban. Sajnos Papi a hét elején benyelt valami baktériumos fertőzést és úgy köhögött mint egy szamár, eléggé odavolt, de hősiesen tartotta magát. Így utólag visszagondolva… nem kellett volna elindulunk.

    Pénteken nem keltünk korán, 10-re volt időpontunk. Mindenki nagyon kedves volt a nagykövetségen. Megvolt az ujjlenyomat levétel és a retina szkennelés is, így most már én is bekerültem az FBI adatbázisába. Nem rosszalkodhatok. Alig voltunk ott 10 percet. Kifizettük az ügyintézés díját ($140) és majd postán küldik az új útlevelemet. Ennyi volt a hivatalos része az útnak. Amúgy mi is most tudtuk meg, hogy az ország „kerületekre” van osztva. Megvan, hogy melyik állam melyik kirendeltséghez tartozik. Például Dél-Ausztrália, Északi Terület, Tasmánia és talán Nyugat-Ausztrália is (de ebben nem vagyok biztos) Melbourne-höz tartozik. Ha viszont van befoglalt időpont, akkor elvileg bármelyikbe lehet menni.

    A hátralévő bő fél napot az Ausztrál Háborús Emlékmúzeumban töltöttük el. Naggggyyyyon jó volt! Szerintünk egy teljes napot simán rá lehet szánni és akkor mindent részletesen végig tud olvasni az ember. Elképesztő mennyiségű tárgyi ereklyét gyűjtöttek be és halmoztak fel itt. De nem ám hányaveti módon, hanem szakszerűen rendszerezve. Az első világháborútól kezdve a másodikon keresztül Afganisztánnal bezárólag. Eredeti terepjárók, tankok, harckocsik, helikopter, repülők, egy hadihajó parancsnoki hídja a teljes felszereléssel és az a bizonyos tengeralattjáró, ami nem is volt olyan kicsi. Azzal viszont számolni kell, hogy mindig sokan vannak. Folyamatosan jöttek az iskolásokkal megtömött buszok. Szerencsére nagyon nagy területen, több teremben van a kiállítás, így mindig ki lehet kerülni a tömeget. Van egy „kutatás” nevű terem is, ami olyan, mint egy digitális könyvtár. Ide bárki bemehet és utánanézhet az ősöknek, hogy hol harcoltak, hol vesztették életüket, s a kereséshez szakszerű segítgéget is igénybe lehet venni. A múzeum egyébként mindenki számára ingyenes.

    A múzeum után gyorsan felugrottunk a Mount Ainslie kilátóhoz. Innen jó kilátás nyílik a városra és a parlamentre.

    A háborús múzeum belső udvara
    A felső képen a boltíves folyosókon az elesettek névsora van a falakon
    Kilátás a múzeumból, háttérben az ausztrál Parlament
    A Gallipoli-i partraszállás (ahol nagyon sok ausztrál katona életét vesztette) egyik csónakja
    Golyó ütötte lyukak a csónakon…
    Üzenet a frontról egy kekszen
    Az egyik japán mini tengeralattjáró, ami megtámadta Sydney-t

    A pipacsmező, mely az Első Világháború befejezésének 100-dik évfordulójára készült. A világ minden tájáról érkeztek a kézzel horgolt/kötött pipacsok. Összesen 62 000 darab.
    1918 tizenegyedik hónapjának, 11. napjának, 11. órájában ért véget az Első Világháború. A pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. Az elesett katonák jelképe.

    Honnan ered? Belgium Flamand régiójában zajlott le a II. Ypresi Csata 1915. április 21. és május 25. között. Itt vetették be először a németek a klorin harcigázt. Itt teljesített önkéntes szolgálatot John McCrae alezredes, aki nem csak katona, hanem orvos és költő is volt. Neki kellett a temetési szertartást megtartani, ami alatt észrevette, hogy milyen gyorsan nőnek a pipacsok az Ypresi ütközetben elesettek sírján. Ennek hatására a következő nap megírta az első világégés egyik legnépszerűbb és legtöbbet idézett versét a In Flanders Fields-et. A vers hatására pedig az elesett katonák sírján nyíló skarlátvörös pipacs a világ egyik legismertebb szimbólumává vált.

    Mount Ainslie kilátó. Középen a War Memorial Museum, abból ered a sugárút, ami a Parlamenthez visz.

    A szombati napunk teljes egészében Canberráé volt. A város helyett inkább a szomszédos Namadgi Nemzeti Parkot választottuk. Három rövidebb túrát (3km, 6km, 10 km) néztem ki. Ahogy már fentebb említettem Papi tápos volt. Egész éjjel nem aludt. Hajnalban ájult be és nem volt szívem felkelteni reggel 7-kor. Úgy horkolt, mint egy orrsövényes barlangi medve. Csak tíz óra körül tudtunk elindulni, ezért a 10 km-es túrát töröltem a listáról. A másik kettőt hősiesen lenyomta Papi, le a kalappal. Pedig a 3 km-es végig emelkedett, mert egy hegyet kellett megmászni.

    Megnéztük a Capital Territory egyetlen (eddig ismert) őslakos sziklarajzát. Ez nem azt jelenti, hogy csak egy van. Hanem azt, hogy eddig csak ezt az egyet találták meg. Lehet, hogy több is van. A Yankee Hat nevű búvóhelyet 800 évvel ezelőtt kezdték használni az őslakosok. A gránit szikla alá húzódtak be rossz idő esetén és „firkálgatták” össze a sziklafalat. Az itteni stílus különbözik azoktól, amiket eddig láttunk. Az eddigiek vagy fekete szénnel voltak rajzolva, vagy a szokásos okker-vörös krétával de üreges/pálcika rajzok voltak, vagy fehér krétás rajzok vagy a szájból szétprüszkölős fajta. Itt fehér és vörös krétát használtak, de a figurák ki vannak töltve/színezve. Tömörek. Emberi alakokat, madarat, kengurut, dingót és teknőst rajzoltak. Kellemes 6 km-es sétával lehet megközelíteni a helyet. Sötétedés előtt még „felszaladtunk” a Booroomba Rock-hoz, ami 3 km oda-vissza, de meredeken fel egy hegy tetejére. Sziklamászók kedvenc helye. Ki is van írva, hogy óvatosan a sziklaperemen, mert sziklamászók lehetnek lent. Zárásképpen elmentünk a Honeysuckle Creek-ben lévő egykori űrfigyelő központ helyszínére.

    Yankee Hat őslakos sziklarajzok

    Egy közeli kép
    Magyarázó ábra, hogy elvileg mi micsoda akart lenni…
    Booroomba Szikla

    Itt ragadnánk meg az alkalmat, hogy helyesbítsük egy korábbi bejegyzésünket. Azt, amiben a Parkes-ban lévő parabola antennáról írtunk. Úgy tudtuk – és Parkes-ben is úgy szólnak az ismertetők- hogy nekik köszönhetjük azt, hogy 1969-ben láthatta az emberiség az első Holdra szállást, mert ők léptek kapcsolatba az űrhajósokkal. De ez nem igaz. Vagyis csak részben. Parkes besegített a Honeysuckle Creek-i állomásnak. A Honeysuckle állomást azért építették az amerikaiak 1966-ban, hogy  támogatást nyújtson a NASA-nak az Apollo Űr Programban és a későbbi Skylab Programban. 1974-től besegített a Deep Space Network programba, a Voyager és Pioneer missziókba, amik a Naprendszeren kívülre irányultak.

    A Honeysuckle-i megfigyelő állomást 1981-ben zárta be a NASA. Az épületeket a betonalapig visszabontották, a 26 méter átmérőjű parabola antenna pedig átkerült a Canberra Deep Space Communication Complex-be (erről lejjebb ejtünk még pár szót) és ott továbbra is üzemel. Szóval véletlenül találtam rá Mike Dinn írására a Hollywood-i filmben (The Dish) előforduló félremagyarázásokkal kapcsolatban. Mike Dinn volt az Apolló 11 Program alatt az igazgató-helyettes a Honeysuckle-i állomáson. Rengeteg eredeti levelet, rádióüzenetet (NASA és Honeysuckle között) és képet tett fel az internetre ezzel kapcsolatban. A lényeg: Honeysuckle volt az Apollo program kommunikációs egysége. Parkes viszont egy rádió teleszkópos állomás nem pedig egy követésre alkalmas állomás. Továbbá Parkes-nak nem volt adókészüléke,  így nem tudott parancsokat és hangüzenetet továbbítani az űrhajónak, mint ahogy ezt a filmben láthattuk. Minden Apollo komunikáció – hang, adat, parancsok és TV – a Honeysuckle állomáson belül és keresztül lett feldolgozva, mielőtt azt a három antennák egyike (Honeysuckle, Tidbinbilla, Parkes) sugározta volna. Ezenfelül Parkes nem beszélt közvetlenül a Houston-i központtal. Ezektől eltekintve nekünk továbbra is nagyon tetszik a film. Valószínűleg azért kerültek bele ezek az elemek, hogy jobban eladható legyen a film. A lényeg meg különben is az, hogy az egyik ausztrál állomásnak köszönhetjük azt, hogy több millió ember láthatta az első Holdra szállást 1969-ben.

    Annyira magával ragadt minket ez az űrös dolog megint, hogy az utolsó fél napunkat arra szántuk, hogy elautózzunk a hegyek közé Tidbinbilla-ba, ez Canberrától 40 km-re van és megnéztük a Depp Space Communication Complex-et, ahova a parabola antenna került. Az út a kutatóközpontig nagyon szép tájon vezet. Már az megérte, hogy végig autóztunk ezen a hegyi úton. A kutatóközpontban kialakítottak egy kis múzeumot is. Telis-tele régi, űrös relikviákkal. Például volt kiállítva egy régi hőpajzs darab még a Mercury program idejéből, ami úgy működött, hogy a légkörön való áthaladás közben keletkező hő a hőpajzs felületén lévő speciális anyagot elpárologtatta, felszabadította és ez a gáz a hő nagy részét „elszállította” a visszatérő egység felületéről.

    Később az űrsiklón már nem ezt alkalmazták, hanem a hőelnyelő kerámia csempéket. Ez a csempe burkolat elszigeteli a hőt az űrhajó többi részétől, a keletkezett hőt elnyeli és kisugározza. Rengeteg régi űrhajós ételt is bemutatnak, fotókat az űri életről, hogyan éltek a súlytalanságban. Hogyan ettek, fürödtek, nyírták egymás haját, végezték a kis és nagy dolgukat, fogorvosi kezeléseket stb. Az egyik vetítőteremben a NASA űrprogramjáról ment egy kisfilm, a másikban pedig a bolygókról, Naprendszerről és a távoli világűrről volt ismertető. A Marsjáróról volt egy 1:1 méretarányú másolat is kiállítva. Nagyon érdekfeszítő és izgalmas volt ez a bemutató részlege a kutatóközpontnak. A hab a tortán az volt, mikor Papi megkérdezte, hogy az a nagy parabola antenna odakint miért áll szinte vízszintesen és miért a horizontot kémleli. A teremőrJózsi odavitt egy falhoz, ahol monitorok voltak meg mindenféle magyarázó táblák, meg 3-4 betűs rövidítések. Azt mondta, hogy nem az az érdekes, hogy az a horizontot kémleli (amúgy azért mert épp a Voyager-2 kettőt vette célba, ami abban az időben a Déli-féltekén épp ott volt „látható”), hanem az, hogy Kaliforniában történik valami, mert az összes parabola antenna a Voyager-1-re van irányítva. Nagy dolgok történnek ott most, mondta.

    Deep Space Complex. A távoli világűrt kutató bázis Canberra mellett. A bal oldali parabola jött Honeysuckle Creekből, ami vette a Holdra szállást. A jobb oldali, (Junior melletti) szinte vizszintesen álló pedig épp adatokat vesz a Voyager-2-től.

       

    Karrier váltás…A következő bejegyzést lehet, hogy a Holdról küldjük majd… :-))

    A Mars járó 1:1-es méretarányban.
    Eredeti. Az 1969-es holdraszállás EKG-je, legalábbis egy darabja. Látszik, hogy Michael Collins tök nyugodt, ő maradt a Hold körül keringő parancsnoki hajóban. Neil Armstrong és Edwin Aldrin szíve cseppet gyorsabban vert. Nem csoda, az enyém is kiugrana ha két és fél órát sétálhatnék a Holdon…

    A Voyager-1-et 1977-ben lőtték fel 16 nappal a Voyager-2 után, de később a Voyager-1 beelőzte a 2-őt. A Voyager-1 már 21,5 milliárd km-re van a Földtől. Csak a miheztartás végett, hogy el tudjuk képzelni mennyi is az a 21,5 milliárd km: a Föld-Nap átlagos távolsága 150 millió km, ezt csillagászati egységnek nevezik egyébként. Jelenleg ez a Földtől legtávolabb lévő űreszköz. A mai napig küld még adatokat és képeket a Földre. A Voyager-1 2012-ben elhagyta a Naprendszert és a csillagközi térben utazik tovább. 2020-ig tud tudományos méréseket végezni, majd kb. 2025-ig lesz még elég energiája arra, hogy rádiójeleket küldjön a Földre. Hihetetlen teljesítmény!

    A Távoli Űr Programban három állomás vesz részt. Goldstone – Kalifornia, Madrid – Spanyolország és Canberra – Ausztrália. A kutatásban részt vevő parabolák munkáját bárki nyomon követheti az interneten ezen a linken:

    https://eyes.nasa.gov/dsn/dsn.html

    Amikor írtam a blogot, akkor épp ezeket az objektumokat figyelték. Madridban az első parabola megint a Voyager-1-ről szedett le adatokat.

    Eseménydús pár napot sikerült eltöltenünk a fővárosban és a környékén. Canberra amúgy nem nyerte meg a tetszésünket. Túl sok a kétszer kétsávos út, ahol ha elhibázol egy lehajtót egy másik kétszer kétsávos úton találod magad, amin nem tudsz „U” fordulóval csak úgy visszafordulni. Az első nap háromszor tévedtünk el, mire megtaláltuk a kempinget. Rengeteg körforgalom van. Körforgalom a körforgalomban! Jelzőlámpás körforgalom!? Első benyomásra nekünk úgy tűnt, hogy minden egy picit drágább. Az ingatlanok, szállások meg piszkosul drágák. Nem hiába, szerintünk a politikusok pénztárcájához igazítják a dolgokat. Arra figyeljünk, ha több napos kiruccanást tervezünk oda, időbe foglaljuk le a szállást, mert ha épp ülésezik a Parlament, akkor képtelenség egyet is találni. Amikor mi voltunk szinte minden be volt foglalva, olyannyira, hogy több kempinget felhívtam és egyikben sem volt szabad áramos sátorhely, vagy kabin. Még szerencse, hogy a tetősátorral és a külön aksival a hűtőnkhöz a sima sátorhely is jó nekünk végszükség esetén.

    A kengurukkal vigyázzunk a városban. Rengeteg van belőlük. Pár éve volt egy nagyobb bozóttűz a városhoz közel és a kenguruk bemenekültek a városba és ott ragadtak. Imádják a rengeteg park szépen karbantartott, zsenge füvét rágcsálni. Évente 3000 autós fordul a biztosítótársaságokhoz, mert elütöttek egy kengurut. Ami tetszett az a rengeteg akácfa. Itt Adelaide-ben nincs és eddig bármerre jártunk Ausztráliában nem láttunk egyet sem. Ráadásul olyan nagy szerencsénk volt, hogy pont akkor volt az akácvirágzás. Mennyei illata volt. Egyből a gyerekkorom ugrott be, mikor nagyapám több hétre kiköltözött a méhekkel a márianosztrai akácosokba és mentünk őt meglátogatni.

    Kipipáltuk Canberrát is. Most már csak egy nagyváros („Pörf”) van hátra, ahol még nem jártunk. Maradjatok velünk, mert ezt a hiányosságunkat egy újabb „mini break” keretében november végén pótolni fogjuk.

    Egy találós kérdés, hogy legyen min gondolkodni, míg meg nem jelenik a következő „mini break”. Milyen ültetvény ez? Canberrából hazafelé jövet láttuk.

    Szóval, milyen növény is ez? Kertészek, gyömölcstermesztők előnyben! 🙂

    tovább
  • Egyéb

    A dzsungelben

    / 2018. november 9. péntek / 0 hozzászólás

    Mivel jövőre kiírtuk a hosszú (nagyonhosszúúú) szabinkat, ezért idén nem volt pofánk bedobni egy másik 4-5 hetes kérelmet, főleg úgy, hogy már a Simpson sivatagot is megjártuk májusban. Papi felvetette, hogy mi lenne, ha „mini break”-eket (7-10 napos szabikat) tartanánk. Hát nekem aztán teljesen mindegy, csak menjünk. Az első ilyen „mini-break”-et szeptember végén ejtettük meg. Cairns-be, a trópusokra utaztunk el 7 napra. Az idő rövidsége és a távolság miatt sajnos Juniort otthon kellett hagynunk. Repülővel mentünk és ott béreltünk autót. A fő cél az volt, hogy lássuk a Nagy-korallzátonyt, mielőtt végleg eltűnik a föld felszínéről. Sajnos elég nagy az esély rá. De a remény hal meg utoljára…

    Titkon még 3 dolog volt a listánkon, amit szerettünk volna látni a vadonban. Egyelőre egyiket se sikerült „elcsípni”. Ehhez majd Junior+tetősátor és vadkemping kell. Szerettünk volna látni vadon élő krokodilt, kazuárt és fakengurut. A fakenguru vicces mi? Ne fából készült kengurura gondoljatok. Itt fent északon él egy kengurufaj, ami fán lakik. Nagyon ritkán jön le a fáról. Fura szerkezet lehet, mi? A figyelmeztető táblája is vicces. A másik a sisakos kazuár. Nem ajánlatos kekeckedni vele. Veszélyes állat. Karmol, rúg és a fején lévő nagy szarusisakkal jól oda is tud ütni. Nagy darab, röpképtelen madár. Magassága 150-180 cm, súlya 40-70 kg. Testén durva, fekete, szőrszerű tollak vannak, a nyaka viszont türkiz, sötétkék és vörös színekben pompázik. A „gyereknevelés” is különleges náluk. Anyakazuár kipottyantja a tojásokat majd odébbáll. Apakazuár költi ki és neveli fel a fiókákat. Ugyanúgy, mint Darwinban, itt is vigyázni kell a természetes vizekben való pancsolással. Sós és édesvízi krokodilok vannak mindenfelé. Kivéve, amikor mi ott jártunk. Jól elbújtak… Tájékozódjunk helyiektől, tartsuk be a figyelmeztető táblán írtakat és akkor nem kell tartani egy krokodil támadástól. Dehogynem…! A statisztika szerint nem turistákkal történik a legtöbb krokodil támadás, hanem a helybéli, néha igencsak ittas lakosokkal. A helyiek a „bátrabbak” e téren.

    Kazuár, medúzaveszély, fakenguru
    Krokodilveszélyre figyelmeztető táblák
    Az egyik kávézó vicces táblája, ami megnyugtatja a turistákat, hogy náluk a patak krokodil mentes, mert…

    A krokodiloknál már csak a medúzák „szemetebb” állatok. Rengeteg gyönyörű pálmafás strandok vannak fent északon. Bár mikor mi ott jártunk mindegyik vize csúnya sáros volt. Türkizkék vízre, homokos-pálmafás partra számítottunk, de a türkizkék az elmaradt. Szóval ott van a tenger és nem igazán  lehet benne fürdeni. Vagy krokodiloktól kell tartani, vagy a mérgező medúzáktól. Vannak olyan öblök, ahol hálókkal elkerítenek egy kis részt, hogy lehessen fürdeni. De mi van, ha beúszik egy medúza? És az meg már milyen, hogy egy gyönyörű homokos tengerparton nem tudsz befutni a vízbe ott, ahol akarsz. Ezen a környéken főleg a doboz medúzától (box jellyfish) kell óvakodni, mert csípése nagyon mérgező. Tűz medúzaként vagy tengeri darázsként is szokták emlegetni. Világoskék színű és majdnem teljesen átlátszó, szinte észrevehetetlen a vízben. Maximum 15 csápja van, a csápok akár 3 méter hosszúra is megnőhetnek és mindegyiken van körülbelül 5000 méregtüske. A világ egyik legmérgezőbb állata, mérge állítólag 2-5 percen belül öl. Végig a tengerparton táblák hívják fel az emberek figyelmét a medúzákra. Minden egyes tábla alatt ott van egy üveg ecet is, ami a mérget nem semlegesíti, csak a fájdalmat enyhíti. Egy legújabb tanulmány szerint azonban nem jó ötlet az ecet használata, mert több méreg fecskendeződik be a tüskékből. Mi nem értünk hozzá, ezért a jobb félni, mint megijedni elv alapján nem mentünk be a vízbe, csak a zátonynál és függetlenül attól, hogy most még nincs szezonjuk, mi kértük a védőruhát sznorkelezéshez. Amúgy októbertől márciusig lepik el a vizeket.

    De haladjunk szép sorjában, kezdjük az indulással. A taxi oda-vissza a reptérre kb 100 dollár lett volna, ezért most először vettük igénybe a „hosszú távú parkolót” az adelaidei repülőtéren. Barátaink ugyan felajánlották hogy kivisznek minket, de mindketten a repülőtér átellenes oldalán laknak, így kitolás lett volna, ha elfogadjuk a felajánlást. Hét napra 75 dollár volt a parkoló. Szép nyugisan összepakoltunk, Puttonnyal kigurultunk a parkolóba, átsétáltunk a terminálhoz és beszálltunk a gépbe.

    Cairns volt a bázisunk, innen csináltunk csillagtúrákat. Szállást az „airbnb”-n keresztül foglaltunk. Most használtuk először, nem volt semmi gond vele. Egy szép kis bungalót találtunk, közel a botanikus kerthez, közel a city-hez, közel boltokhoz, közel az autóbérlős céghez. Illetve közel egy nagyon igényes kávézóhoz, ahol a szokásos ausztrál reggeliket készítették, de egy kicsit másképp. Rengeteg saját készítésű csatni és lekvár, minden kaja picit igényesre formálva, nem csak a szokásos szalonnás-tojás kockakenyér pirítóson, hanem normális vekni kenyéren tálalva. Nagyon finom volt minden, majdnem sikerült végigenni a menüt, minden reggel ott kezdtünk.

    Adeliade-ből három óra alatt ér oda a repülő. Rázós landolásunk volt. Én becsokiztam rendesen, Papi imádja az ilyen repüléseket. Féltem azt a tyúkszaros életemet, na! Cairns-t 1000 méter magas hegyek veszik körül. A szárazföld belseje felől érkeztünk és ahogy közeledtünk a trópusokhoz a felhők egyre kövérebbek, nagyobbak, fehérebbek, párától kicsattanóbbak lettek. A repülő ezeken az átláthatatlan pamacsokon a magas hegyek felett küszködött. Jó erős turbulenciánk volt míg átértünk a hegyeken és szerencsésen landoltunk a tengerpart szélén, merthogy ott van a leszállópálya.

    Kiszálltunk és egyből arcon csapott minket a meleg, párás levegő, pedig a száraz évszak végén jártunk. Összeszedtük a csomagot és vettem volna elő a telefonomat, hogy hívjam az autókölcsönzőt, mert úgy szólt a szerződés, hogy érkezéskor hívjuk őket, elsétálunk oda, ahova írták, ők pedig 5 percen belül jönnek, felvesznek és visznek az irodába, ahol átvesszük a kocsit. Szóval hívnám a számot, mikor lecsap ránk egy „segíthetekGizi” táblácskát viselő nyugdíjas nénike. Mappa, prospektusok a hóna alatt és széles vigyorral kérdezi: most érkeztünk? Mi a pálya? Miben segíthet? Mondtuk: igazából semmiben, megjöttünk, van befoglalva autónk, most hívnám őket, hogy vegyenek fel. Gizi: kinél? Mi a telefonszám? Felhívom nektek és már vette is elő a saját mobilját. Háát jó, de ezt mi is megtudjuk csinálni. Piócaként tapadt ránk és intézkedett. Hívta a számot, ellentmondást nem tűrően mondta nekik, hogy akkor 5 perc ugye, mire ideérnek és hogy hova is kell menni várakozni, blablabla. Végül is nagyon segítőkész volt, függetlenül attól, hogy mi nem tartottunk volna rá igényt. Mivel Cairns egy felkapott turistaparadicsom, rengeteg külföldi jön ide (többnyire sajnos ázsiaiak), ezért a turisztikai társaság igyekszik megkönnyíteni a nyaralni vágyók életét.

    Cairns partjai a magasból
    Kék: északi túra, piros: nyugati kör, lila: déli túra, sárga: Zöld-sziget és a Nagy-korallzátony (1400 km-t tapostunk bele a bérelt autóba)

            

    Kint vacsoráztunk a bungaló teraszán, én bementem valamiért, Papi meg ugrott vagy egy métert mikor az asztal melletti pálmára felugrott egy gyönyörű zöld béka. Nem ám egy kis 3 centis breki. Majdnem akkora volt, mint a tenyerem. A második képen a kerítésrács a méretarány, 10 centire vannak egymástól.

    Az autó felvétele után elhajtottunk a szállásra, kicuccoltunk, majd bementünk a belvárosba sétálni és felkerestünk egy információs irodát. Prospektusokat gyűjtögetni, korallzátonytúrát megvitatni. Mi eddig nem igazán sznorkeleztünk, annyira nem is voltunk oda az ötletért, de hát egyszer mindent el kell kezdeni. Mondtuk infóGizinek, hogy mi talán szigeteket néznénk meg és egy kis zátonyocskát. Azt mondta Gizi, hogy szigeteket inkább lejjebb Mackay és a Whitsundays-nél nézzünk és inkább itt nézzük meg a Nagy-korallzátonyt, mert itt van a legközelebb a szárazföldhöz. Itt csak másfél órát kell hajózni a zátony külső részéhez. Dél felé haladva ugyanis a zátony távolodik a szárazföldtől és sokkal többet kell hajókázni, hogy lássunk valamit.

    Rengeteg társaság viszi ki az embereket a zátonyhoz. Vannak fél napos, egy napos és több napos utak. Kis 50-70 fős, nagy 200-300 fős hajók, vitorláshajók, katamaránok. Korallzátonytúrák, homokzátony túrák, sznorkelező túrák, búvártúrák.  Alig tud választani az ember a sok variáció közül. Az árak cseppet el vannak szállva. Ennek ellenére hihetetlenül sok turista megy ki a zátonyokhoz. Mi egy egész napos hajókázásra fizettünk be és sokat nem tudtunk gondolkodni a dolgon, mert Gizi mondta, hogy másnap lesz a leggyengébb a szél és az azt követő napokon erős szelet jósolnak. Hát akkor holnapra két jegyet Gizi.

    Zárásképpen lementünk a tengerparti sétányra sétálgatni. Cairns partja nem egy nagy durranás. Nagyon sekély, ezért apálykor messzire húzódik vissza a víz, sáros mocsarat hagyva maga után, amit lehet bámulni. A 2,5 km hosszú szépen kiépített sétány, ami párhuzamosan fut a tengerparttal egy széles parkkal van egybekötve. A parkban ingyenes BBQ helyek, kávézók, 3 igényes játszótér, gördeszka pálya és egy nagy lagúna is található. A középső játszótér „Muddy”s” a legjobb. Ha gyerek lennék minden nap kiharcolnám, hogy ide hozzanak el. Víz spriccel fel a talajból mindenfelé, pici kis patakocska, amiben lehet tapicskolni, lezubogó víz, mindenféle jópofa mászóka. Az egész játszótér arra van kihegyezve, hogy vizes legyél. A másik nagyon ötletes dolog az a lagúna. Mondjuk ide kell is, mert a krokodilok és a medúzák miatt  nincs az az ember, aki itt becaplat a térdig érő sárban, hogy ússzon egyet. Az meg már milyen, hogy itt a tenger és nem tudsz fürdeni? Ezért építettek egy 4800 négyzetméteres 1000 főt befogadó türkizkék lagúnát. Egyik oldalán fokozatosan mélyül, másikon homokos partja van, harmadikon lépcsőkön lehet belemenni, negyedik oldalán a feszített vízben pancsikolva rá lehet látni a tengerre. Vize enyhén sós és nagyon igényesen meg van csinálva. Ami érdekes: teljesen ingyenes, bárki használhatja.

    Cairnsi beach a belvárosban apálykor
    Az ingyenes lagúna

    Reggel 8-ra kellett kimenni a kikötőbe. Ezer ember, mindenki arra várt, hogy kivigyék a zátonyhoz. A becsekkolás teljesen úgy zajlott, mint a reptereken. Kordonok kifeszítve, amik között kígyóztak az emberek. Odaértünk Józsihoz, aki legombolt rólunk még 6.50 dollárt fejenként „zátonyadó” címén. Mi van? Zátonyadó? Nem értettük, hogy ez miért nincs beépítve abba a nagy összegbe, amit beszednek a túrára. Mi van, ha valaki már úgy megy oda, hogy csak a jegy van nála, minek pénz a zátonyhoz, úgyis csak úszkálni fogok ott. Senki nem mondta az információs irodában, hogy ezt még külön kell majd fizetni. Na mindegy, haladjunk. Kifizettük.

    Mi egy nagyobbacska hajóra fizettünk be, nem tudjuk, hogy ez jó vagy rossz. Nem tudjuk, hogy a kisebb hajókon is ennyi kínai (ázsiai) turista van-e, vagy csak ezeken, amik 2-300 embert visznek ki egyszerre, de lasszóval kellett fogni a csoportunkban a fehér embert. Borzasztó volt. Nagyon nehezen kezeljük le az ázsiaiakat. Rémálom volt. Soha többet. Képtelenek viselkedni. Övék a világ. Sorban állásnál egy A4-es papírlapot nem lehetne az élével áthúzni köztem és a mögöttem álló kínai között. Üvöltöznek. Lesz@rnak mindent és mindenkit. Ezek miatt részesítjük mi előnyben az outback-et, oda még nem nagyon jutottak el. A felkapott turista helyeket viszont megszállták. Az ingatlan piacot már meg se merjük említeni. Sárga veszedelem… De mint mindig, természetesen köztük is akadnak kivételek, ha nincsenek is sokan.

    Ennek ellenére megpróbáltuk élvezni a világörökség részét képező Nagy-Korallzátonyt. A hajón reggel felszolgáltak kávét, teát, sütit indulás előtt, nyílt vízen már nincs forró folyadékkal való babrálás. Először 2,5 órára kikötöttünk a Zöld-szigeten, ahol lehet fürdeni, körbesétálni az egész szigetet, sznorkellezni, üvegpadlós hajóval körülnézni. Mivel nem volt még túl meleg, így mi elhalasztottuk a fürdést, körbesétáltuk a szigetet, rengeteg partra vetett korallt gyűjtöttünk. Élő korallt szigorúan tilos letörni. Komoly pénzbüntetés jár érte. Elnyaltunk egy fagyit és már jött is a hajó, ami továbbvitt a zátony külső részén telepített ponton-hoz.

    Ez a társaság a Norman-zátonyhoz csinál túrákat. A ponton 2-300 ember befogadására van kialakítva. Napozó ágyak, rengeteg asztal, öltözők, édes vízi zuhanyzók és svédasztalos ebéd várt minket. Mi gyorsan letudtuk a kajálást, majd elmentünk egy félig tengeralattjárós túrára. Ez egy olyan hajó, aminek az aljához egy üvegfalú tengeralattjáró van „heggesztve” és egy kisebb kört ír le a korallok között. Hát már így üvegen keresztül is nagyon szép látvány tárult a szemünk elé. Korallok minden mennyiségben. Halak. Színek. Élet a víz alatt. Pfúúú. Lenyűgöző volt. És ez csak egy szeglete az egész nagy organizmusnak. A Nagy-korallzátony Földünk legnagyobb korallzátonya. 2000 km hosszú és még az űrből is látható. Kb. 3000 zátonyból és 900 kisebb-nagyobb szigetből áll. A képződményről először Cook kapitány adott hírt hajónaplójában, amikor 1769-ben először elhajózott mellette. A kapitányt nem a tenger alatti világ szépsége nyűgözte le, hanem az a veszély, amelyet e szirtek a hajózás számára jelentenek. A szigetek külső – óceán felé eső – fele meredeken zuhan le, akár 2000 méter mélységig is. Vannak olyan társaságok, akik ilyen részekre is kivisznek turistákat. Félelmetes látvány lehet az a mélység.

    Zöld-sziget
    A korallzátony
    A kiépített, lehorgonyzott ponton

    A tengeralattjárózás után kértünk egy-egy sznorkel cuccot és egy-egy kezeslábast a medúzák ellen (lycra suits). A ponton mellett szalaggal el volt kerítve egy nagyobb terület, amin belül lehetett sznorkellezni. A pontonon állt 1-2 figyelő szájában síppal és azzal figyelmeztették a fürdőzőket. Gyakorlatilag egyfolytában fújniuk kellett, annyira idióták voltak az emberek. Át akartak úszni a kötélen. Ha mondjuk valami veszélyre akarták volna felhívni a figyelmet nem igazán sikerült volna, mert csak egy ugyanolyan sípolás lett volna, mint a többi száz előző. Mi is az a sznorkelezés? A sznorkel szó valójában a légzőcső angol elnevezése. A sznorkelezés pedig a maszk, az uszony és a légzőcső együttes használatát takarja, vagyis búvárkodás ez is, csak éppen palack nélkül, és túlnyomórészt a felszínen. A víz felszínén úszunk, de úgy, hogy a fejünk mindig a víz alatt van és nem kell feljönni levegőért, mert a pipán keresztül folyamatosan tudunk lélegezni. Már aki… 🙂

    Belecsobbantunk. Elkezdtünk távolabb úszni a hajótól. Nagyon erős volt az áramlás. Vitt a víz rendesen. Csapkodtunk a békatalppal, de úgy éreztük egy centit sem haladunk előre. Pedig haladtunk. Aztán Papi leszakadt. Én úsztam és úsztam. Fejemet néha kiemelve Papit kerestem de nem láttam sehol. Mondjuk, ha ott lett volna se ismertem volna meg, mert mindenki egyforma volt a búvárszemüvegben és pipával a szájában. Abban bíztam, hogy ő is valahol a csodálatos víz alatti világot kémleli. Úszkáltam, fényképezgettem, magamban morogtam, hogy hol van már Papi. Ki fog rólam sznorkeles szelfit lőni? A víz nem volt sekély, több méteres mélység, hasadékokkal, millió különböző korallal és kisebb-nagyobb halakkal. Volt olyan nagy korall komplexum, ami egy méterre volt a víz felszíne alatt. Fölé úsztam és meg tudtam volna érinteni. Kb. fél órás bámészkodás után véletlenül 6-8 méter mélyen észrevettem egy furcsán úszó halat. Jobban megnéztem és egy cápa volt. Cápa! Cááápa! Úristen! CÁPAAAA!!! Összeszartam magam.

    Gyorsan kikaptam a fejem a vízből és körbenéztem, hogy vannak-e még bent a vízben emberek, mert a víz alatt baromira nem lehet hallani a sípszót, ha esetleg jeleztek volna az őrszemek, hogy gond van. De ahogy feljebb említettem, hiába sípoltak volna a cápa miatt, úgysem lehetett volna tudni, hogy ez azért van, hogy gyere ki marha gyorsan, mert baj van, vagy azért, mert valaki megint kívülre úszott. Szóval bepánikoltam. Voltak emberek a vízben, de messze tőlem. Kb. 50 méterre lehettem a pontontól. Eszeveszett kapálódzásba kezdtem és szerintem 50 méter vegyesen vertem Hosszú Katinkát. Igaz a vegyesem kimerült kutyában. Nem olyan egyszerű békatalpban úszni. Pár méter kapálódzás után megszólalt a kisördög. De jó lenne lencsevégre kapni…

    Én hülye újra víz alá dugtam a fejem és remegő kézzel, a kijelzőt nem figyelve félig úszva próbáltam lefényképezni. Másodjára is láttam és 100% hogy cápa volt, olyan két méteres lehetett, de nem tudtam használható képet készíteni. Vaktában lődözgettem és csak a sziklákat kaptam le. Amúgy is épp egy sziklás hasadékban tűnt el. Ettől függetlenül továbbra is nagyon fostam, úgyhogy kiúsztam. Ha Papi velem lett volna bátrabb vagyok, mert gyorsabban úszom, mint ő, ha értitek mire gondolok… Neeem, ez nem igaz.

    Kimásztam a vízből és Papi ott volt. Ő 5 perc után abbahagyta, miután benyelt egy nagyobb adag tengervizet. Azt mondta neki ennyi elég is volt. Viszont nekem annyira bejött a dolog, hogy valamikor majd megismételjük egy másik zátonynál. Utólag végiggondolva a látottakat, egy zátonycápa lehetett, semmiképp nem a Nagy Fehér, mert teljesen más testfelépítése volt. Délután fél hatra értünk vissza Cairns-be. Útközben a szállásra vettünk indiai kaját, amit betoltunk a bungalóban miközben néztük az esti híreket. Igencsak ledöbbentünk, mikor bemondták, hogy előző nap a Nagy-korallzátonynál egy 46 éves nőt támadott meg a cápa, a mai napon meg egy 12 éves kislányt. Mindkettőt a Whitsundays-szigeteknél, ami Cairns-től délre van pár 100 km-re. Három héttel később a kislány lábát sajnos amputálni kellett. Úgyhogy mindenki vegye komolyan a cápákat és ne hősködjön, az állatok viselkedése kiszámíthatatlan. A híradóban hallottak után még jobban berezeltem és örültem, hogy nem történt semmi komoly baj kint a vízen.

          

    Alattam a búvárok egy nagy halat simogatnak
    Magányos szelfi rólam…

    A Nagy-korallzátony után szétnéztünk Cairns-től északra, csináltunk egy nagy nyugati kört és elautóztunk délre is. Mondanom se kell, hogy a látnivalók 10%-val se végeztünk, annyi mindent lehet Ausztrália ezen szegletében csinálni. Északon felautóztunk egészen Cape Tribulation-ig. Azért csak eddig mert eddig van aszfalt út. Ha Juniorral vagyunk meg se állunk Cooktown-ig. Sebaj, majd jól bejárjuk ezeket a helyeket, mikor megcsináljuk a terepes Cape York-i túrát.

    Cape Tribulation a világörökség részét képező Daintree Nemzeti Parkban van. Az odavezető út egy része végig a tengerparton kanyarog, picit olyan, mint a Great Ocean Road Victóriában. A faluba csak úgy lehet eljutni, hogy át kell kompolni a Daintree-folyón. Átérve egyből megálltunk az Alexandrina kilátónál. Szép kilátás nyílik az öbölre, jól rá lehet látni az esőerdőre, az öbölre, meg a rengeteg páfrányra. Sűrű, áthatolhatatlan dzsungel. Lekaptuk az első kazuáros táblánkat, egyből kettőt. Az egyik nagyon vicces volt. Útközben egy kávézóban ebédeltünk meg, amit hónapokkal az út előtt szúrtam ki egy brossúrában véletlenül. Mindenféle különleges húsból készült hamburgert árultak. Van egy több személyes táljuk, amin 6 féle húsból készült hamburgert kínálnak. Mi ebből a 6 mini hamburgeres verziót rendeltük meg. Vaddisznó, krokodil, emu, kenguru, bivaly és teve hamburger, illetve hasábburgonya helyett taro volt kisütve olajban. A taro (magyarul taró vagy táró) Ázsiában és Óceániában gyökérzöldségként termesztett haszonnövény, táró-krumplinak is nevezik. A húsok értékelése: A vaddisznó és a krokodil isteni finom volt. A krokodilhús fehér, mint a csirkemell. Az emu valószínűleg azért volt ehetetlen, mert darabosra/csimbókosra/mócsingosra volt darálva. A kenguru nekem nem igazán jött be, már korábban is próbálkoztunk vele. A bivalyhúst valami barbeque szósszal keverték össze, amit mi utálunk, ezt leszámítva lehet hogy jó ízű lett volna a hús. A tevehús pedig ehetetlen volt, boááá. Ezt is ki kell egyszer próbálni.

    A bal alsó képen a taro csipsz látható

    A nap hátralevő részében több tengerpartra is kisétáltunk, kókuszdiót gyűjtögettünk, amit nem igazán sikerült megbontani, pedig Papi nagyon küzdött vele. Ellátogattunk egy trópusi gyümölcs farmra, ahol mindenféle trópusi gyümölcsfát meg lehetett nézni és az éppen érő gyümölcsöket meg lehetett kóstolni. Fagyit is készítenek a trópusi gyümölcsökből. Mi is nyaltunk egyet négyféle gyümölcsből, aminek épp szezonja volt: banán, yellow sapote, soursop és a wattle fa magjából készültek. Mindegyik isteni finom volt. A banánfagyinak köze se volt az eddig kóstolt „műbanán” ízekhez. A yellow sapote vanília sodó ízű, a soursop savanykás citrom, a wattle mag pedig diós ízű volt.

    Felső sor első háromja kókuszdió, utolsó a Black Sapote, ami belül olyan barna, mint a csoki és íze a csokipudingra emlékeztet. Középső sor: első kettője a Jackfruit, ami a világ legnagyobb fán növő gyümölcse, akár 46 kg-ot is elérheti, íze a banános rágógumira hajaz. Mellette a soursop gyümölcs van. Ezt fagyiban kóstoltuk, ez volt az a savanykás ízű. Legszélén cukornád mellett áll Papi. Alsó sor első képe érdekes, mert én azt hittem, hogy ez a gyümölcs úgy nő, mint a dinnye vagy a tök. Ez a papaya. Középső kettő banánültetvény. Utolsó mangófa.
    Azt hiszem mi éhen halnánk egy lakatlan szigeten…
    Az egyik parton egy „sztúpa” mezőt szúrtunk ki. Ismét az alkalomhoz voltunk öltözve. A hangszóró azé, aki megtalálja Papit a képen.
    A turisták nagyon kreatívak és mindenki kényszert érzett, hogy építsen egy saját „sztúpát”.
    Papi sem akart kimaradni ebből. Hát épített egyet.

    Bő fél napot eltöltöttünk egy krokodilparkban is (Hartley’s Krokodil Farm). Katiék jártak itt tavaly karácsonykor és mondták, hogy nagyon jó. Gyerekesek egész napos programot szervezhetnek ide. Jól kiépített park, sok látnivalóval. Vezetett túra van egy krokodil farmra is: kroki tojások, kikelt bébi krokodilok, kiskrokodilok. Krokodil etetés, krokodil felpiszkálása,  kígyó bemutató, koala simogatás, kazuár etetés. Minden program nagyon igényes. A büfé terasza az egyik krokodiloktól hemzsegő tó partján van. Toltuk befele a „Croc and chips”-et, igen itt nem árulnak fish and chips-et csak rántott krokodil husit és közben mutogatva kiabáltunk, ezt nézd itt egy nagy úszik el épp. Fúúú azt nézd ott a parton, amelyik ott napozik, az mekkora…

    Van egy „kósza” krokodil láb a képen. Látjátok? (a kép jobb alsó részén a fa gyökere olyan, mint egy krokodil láb)

    Elautóztunk Kurandába is. Elvileg az volt a terv, hogy libegővel megyünk át és vonattal jövünk vissza, mert nagyon szép a hegyek között kanyargó vasúti szakasz, de három ok miatt elvetettük ezt az ötletet, pedig mindenki ajánlotta. Először is túl drágának tartottuk, 112,5 dollár per fő. Másodszor, ez egy nagyon felkapott hely. Hasonló, mint a korallzátony. Biztos megint ezer kínai lesz a libegőn és a vonaton. Harmadszor pedig nem azért béreltünk autót, hogy egész nap a parkolóban álljon. Inkább magunk vezettünk végig a kanyargós hegyi úton és ott álltunk meg, ahol mi akartunk, ott szálltunk ki, ahol mi akartunk.

    Kurandába felérve beigazolódott a gyanúnk. Szinte csak ázsiaiak volt ott. Végigsétáltunk a faluban, megnéztünk egy pillangómúzeumot és a Barron vízesést. Ellátogattunk még a Mossman hasadékba is. Picit többre számítottunk. A munkatársunk mondta, hogy a Mossman Gorge-ot ne hagyjuk ki. Odaértünk és az óriási parkoló láttán már sejteni lehetett, hogy ide azért többen szoktak jönni. Még szerencse, hogy mi korán reggel értünk oda. Picit lehúzásnak érzem a 9,80 dolláros buszjegyet ami bevisz a parkba, de sajnos besétálásra nincs lehetőség, pedig csak szűk 2 km-es távolságról beszélünk. Nincs kiépített ösvény, csak egy nyomtáv a buszoknak és azon tilos gyalogolni.

    Megvettük a jegyeket és kérdezem Gizit, hogy akkor milyen túraösvények vannak. Hát van a Mossman-folyóra rálátó 500 méteres körtúra, van a 900 méter oda-vissza túra a függőhídhoz és van az esőerdő körtúra, ami 2,4 km. Ha viszont ránézünk a „térképre” akkor egyből látszik, hogy a 2,4 km-es körtúrát megcsinálva akarva-akaratlanul végigmegyünk a másik két röviden is. Ennyi. Ez a Mossman-hasadék. Visszakérdeztem, hogy Gizi és ezeken túl van-e más túraösvény? Értetlenül állt kérdésem előtt és mondta, hogy csak ezek vannak.

    Megcsináltuk a körtúrát, az esőerdő gyönyörű volt. Mindenhol kúszónövények igyekeznek felfelé a fák törzsén, hogy napfényhez jussanak. A trópusi pára eléggé genya dolog. Alig sétáltunk 3 kilómétert, szinte sík terepen és a bőrünkről seperni lehetett a vizet. Kiült a pára ránk. Olyan, mintha dobtunk volna egy zuhit ruhástul az erdőben. Mikor visszaértünk a látogató központba már ezer ember tolongott a buszmegállóban. A sor egész az információs irodában bent kígyózott. Korán tessék menni, tíz után már tömegekre lehet számítani.

    Jajj. Majdnem elfelejtettem megemlíteni még egy „veszélyes” dolgot a krokodil-kazuár-medúza hármasán kívül. Nem úgy van ám az, hogy az esőerdőben sétálgatva megfogdosunk fűt, fát, vadvirágot. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Vagy csak akkor tipitapi, ha ismerjük a növényeket, mert van errefelé egy csalánhoz hasonló növény, aminek a levele cseppet mérgesebb, mint a mi csóványunk. Ha megcsíp és érezzük, hogy nem enyhülnek a tünetek forduljunk orvoshoz. Ez a növény 1-4 méter magas. Levelei 20-30 cm széles szív alakúak, finoman fogazott levélszélekkel. Általában tisztásokon vagy a gyalogösvény mellett nőnek. Csalánszőrei, melyek az egész növényt beborítják egy meglehetősen irritáló mérget tartalmaznak. Gyógyulása napokig, hetekig, vagy akár hónapokig is eltarthat. Ha már megcsípett fontos, hogy eltávolítsuk a csalánszőröket valamiféle wax-al vagy a ragtapasz ragadós felével. Kutatások kimutatták, hogy a több éve elszáradt levél is tartalmaz még mérgező csalánszőröket.

         

    Papi a „pillangó-suttogó”. Rengeteg pillangó szállt rá. Rám egy se, pedig zuhanyoztam előző este esküszöm…

    Az északi látnivalók után csináltunk egy hosszú, egy napos nyugati túrát a Tablelands néven ismert vulkanikus területen. Sűrű esőerdő, kráter tavak, vulkáni kúpok, bazalt orgonasípok, millió vízesés, cukornád-banán-tea-kávé-kakaófa ültetvények és FOJTÓFÜGEFÁK minden mennyiségben. Két híresebb fügefát néztünk meg. A neve alapján egyből lehet tudni, hogy ez bizony nem egy jófej növény.

    A fojtófüge magja akkora, mint egy szezámmag. Élete úgy kezdődik, hogy egy madár vagy denevér lepottyantja egy fa ágára. A kis mag elkezd növekedni a „gazda” növényen. Mivel magasan fent az ágon csücsül, ezért elegendő napfényhez jut. Nedvességet a levegőből és az esőből nyer. Egyre nagyobb lesz, elkezd hosszú gyökereket növeszteni, hogy elérje a talajt, hogy még több táplálékhoz jusson. Később léggyökereket is növeszt, amivel rátekeredik a „gazda” növényre. Egy idő után a szerencsétlen fát a potyautas teljesen benövi, gyökerei elszívják a tápanyagokat, indái pedig a fényt takarják el előle. Végül rendszerint a fojtófüge győz, a gazdanövény elpusztul, a merev indákból pedig kialakul a füge furcsa, hálós szerkezetű, üreges törzse. Némelyik fojtógyökér úgy néz ki, mint a Nyolcadik utas című filmben az arcra tapadó pókszerű lény. Horror az esőerdőben!

    A Cathedral Fig Tree (Katedrális Fügefa) korát senki nem tudja pontosan, de úgy tippelnek az okosak, hogy kb. 500 éves lehet. A fa koronája 2000 négyzetméteres, ami két olimpiai úszómedencének felel meg. A koronát alkotó levelek súlya 1000 kg, törzsének kerülete 72 méter, 40 ember érné körül. 2013-ban még be lehetett menni a fa törzsébe, mára már átépítették az ösvényt és csak körbe lehet sétálni. Lenyűgöző látvány. A fa alatt állva bolhának éreztük magunkat. Aki látta az Avatar című filmet, az tudja miről beszélek, mikor az ott látható nagy fához hasonlítom. A másik monstrum a Curtain Fig Tree (Függöny Fügefa), ami az alakjáról kapta a nevét. Kezdetben függőleges fa volt, de ahogy nőtt egyre több gyökeret növesztett a gazdafa köré, ami a teher alatt kezdett eldőlni, kialakítva ezzel a majdnem 45 fokos függöny-zuhatagot. A Függöny fügefa 50 méter magas, lombkoronája 60 méter átmérőjű. A gazdafa már teljesen elkorhadt, így ez a fojtófüge most már önálló fa.

    Horror az esőerdőben
    Katedrális fügefa, nem csekély Avatar érzéssel
    Függöny fügefa
    Függöny fügefa

    Első: indák, második: egy gyenge Tarzan próbálkozás, harmadik: mintha egy macska tekeregne a fa körül

    Az örök dilemma: Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Itt ez esőerdőben pedig: honnan nőtt ki ez a faág? Balról vagy jobbról…???
    Bocsi, de nem tudunk betelni az esőerdővel. Fura dolgokat lehet kiszúrni, mint például ez a „szöszmösz” fa.
    Ezen a közelebbi képen talán jobban látszik.
    A „karfiol” fáról nem is beszélve. Amúgy kauliflória vagy törzsönvirágzás. A virágok, majd a termések nem a csúcshajtásokon, hanem az idősebb fás szárakon és a törzsön fejlődnek ki. Ez lehetővé teszi, hogy olyan állatok porozzák be a fákat, melyek nem képesek a fára felmászni vagy felrepülni.

    Sikerült hat vízesést is belezsúfolni még ebbe a napba. Sajnos arra nem volt időnk, hogy csobbanjunk egyet valamelyikben. Ez a sok vízesés minket a Litchfield Nemzeti Parkra emlékeztetett fent Darwin mellett. Itt is minden vízesésnél lehetett fürdeni, oda lehetett úszni a vízesés alá, mögé. Voltak kisebb sziklamedencék is. Nagyon hangulatos. Ja és ne elégedjünk meg a fenti kilátók felkeresésével. Mindegyik vízeséshez le lehet gyalogolni. Igaz általában meredek ösvény vezet le, de megéri! Csodálatosak voltak. Ha több ideje van az embernek el tud tölteni fél-fél napokat minden egyes vízesésnél. Ráadásul rengeteg van belőlük, nem csak azok, amiket mi felkerestünk. Nem fogok írni mindegyikről, mert elunnátok az életeteket, ezért álljon itt egy felsorolás az utókornak: Dinner Falls, The Millstream Falls, Millaa Millaa Falls, Zillie Falls, Elinjaa Falls, Josephine Falls. Mindegyik gyönyörű volt és ha még hozzáképzeljük, hogy milyenek lehetnek esős évszakban, akkor a gyönyörű kifejezés már nem fedi a valóságot.

    Hármat azért kiemelnék egy-egy mondat erejéig. A Millstream vízesés Ausztrália legszélesebb vízesése és gyönyörű vulkanikus kőzeten zúdul alá. Még bazalt orgonák is voltak mindenfelé (remélem bazalt, mert nem volt időnk lemászni, hogy közelebbről szemügyre vegyük). A másik kiemelendő a Zillie vízesés. Ide egy nagyon meredek, csúszós ösvényen lehet lejutni. Lentről viszont sokkal szebb. Itt is vulkáni kőzetről zúdul alá, de itt nem egy sima sziklafal van, hanem a felső keményebb kőzet túllóg, vagy inkább az alatta lévő puhább errodálódott ki egy kisebb barlangot létrehozva a vízesés mögött. Bátrabbak bemehetnek a vízesés mögé. Nagyon szép látvány. Utolsóként megemlíteném a Josephine vízesést. Ez amolyan igazi trópusi paradicsom a dzsungel közepén. A helyi turisztikai erők meg is ragadták az alkalmat és a könnyebb megközelíthetőség érdekében igényes sétautat építettek ki a hozzá. Ez a legalkalmasabb a fürdésre. Egy meleg nyári napon gond nélkül el lehet itt tölteni egy egész napot, fürdőzéssel és piknikezéssel. A vízesés maga több lépcsős. Nagy sima sziklákról zúdul le a víz, természetes csúszdákat alakítva ki. Ne a legújabb fürdőrucinkba menjünk.

    A sétaút gyönyörű esőerdőn megy keresztül és három kilátót építettek ki az egyes szakaszaira. Érdemes elsétálni mindegyikhez. Minél messzebbihez megyünk, annál szebb arcát mutatja a vízesés. Régebben volt egy negyedik, legtávolabbi szakasz is, de ott már nagyon magasak ezek a természetes csúszdák és volt már 1-2 haláleset, ezért a harmadiknál tábla figyelmeztet, hogy ne menj tovább. Ha véletlenül megcsúszol és a víz elkap, meg nem állsz az aljáig és ripityára töröd a csontjaidat. Nem meglepő, hogy mikor ott voltunk egy kisebb ázsiai csoport csak felmerészkedett oda, így viszont mi jó képeket lőttünk, mert volt méretarányunk. Különben nekünk kellett volna felmászni oda. Ááá nem. Csak vicceltem. Papi nem engedte volna. Bepróbálkoztam, de Papi ellentmondást nem tűrő hangon elutasította ezt az igényemet. A patak vize kristálytiszta, tele szép, sima, gömbölyű kövekkel. Néhol, ahol a nap átsüt a lombkoronán türkiz színre vált a víz. Áthatolhatatlan dzsungel, vad zubogó patak, nem kérdés, hogy ez vitte a pálmát. Szívesen csobbantunk volna egyet, de este hat körül értünk oda és kezdett sötétedni. Tuti pótolni fogjuk ezt a hiányosságunkat.

    Az ott lent nem egy békanyálas tavacska, hanem a Mt.Hypipamee vulkán krátertava. Sajnos a mélységet nem adja vissza a kép. A kráter alja 130 méter mélyen van lent, a víz pedig 73 méter magasan áll benne. A kráter átmérője 61 méter.

    Utolsó queenslandi napunkon a Paronella parkot néztük meg Cairns-től délre. Ez egy, az 1930-as években épült úgynevezett spanyol kastélykert. Aki ismer minket, tudja, hogy nagy kastély, vár és erőd rajongók vagyunk. Akkor mit keresünk Ausztráliában, mi? Fel is csillant a szemem, mikor pár évvel ezelőtt először hallottam erről a kastélyról. Tudtam, hogy egyszer ezt meg kell néznünk. Eljött az idő. Itt voltunk, hát megnéztük. A belépő borsos, 46 dollár per fő, ez pofátlanul sok. Így utólag szerintünk az ár nem fedi a látottakat. Sok választásunk nem volt, kifizettük, de igénybe vettünk minden szolgáltatást.

    Fél óránként van egy 45 perces vezetett túra, ahol elmondják a történetét minden épületnek és az egész parknak. Aztán külön be lehet foglalni a mini vízierőmű túrára. Az egész olyan jól hangzott, spanyol kastély a dzsungel közepén… Láttunk képeket is róla. Gizi belekezdett a túrába és azt mondta, hogy 6 kastély. Azta! Hat? Ez nem semmi. Aztán mikor beljebb értünk a parkban cseppet ledöbbentünk a 6 kastély láttán. Európai emberként nem ehhez voltunk szokva. A kastély szó hallatán az ember valami méretes épületre, több száz szobára gondol.

    Ahogy megláttuk az első kastélyt nekem a soproni Bolondvár (Taródi-vár) ugrott be, amit egyetlen ember épített. Ezt is itt egy ember, José Paronella, spanyol bevándorló építette. A kastélyok gyerekkorában csípődtek be Josénak. A hat gyerek közül ő volt a legkisebb és többnyire a nagyszülei nevelték, akik folyton spanyol királyokról, lovagokról és kastélyokról meséltek neki. Korán abbahagyta az iskolát és péknek állt. Beleszeretett Matildába, akinek megígérte, hogy feleségül veszi. Időközben rájött, hogy a kenyérsütésből nem fog meggazdagodni és épp kapóra jött egy hirdetés: dolgozz Ausztráliában. Úgy gondolta elmegy szerencsét próbálni.

    Kezdetben cukornád vágásból élt, de nem bírta a nehéz munkát. Elkezdett inkább főzni a nádvágó bandának. A nehezen megkeresett pénzét nem piára és szerencsejátékra költötte, mint mindenki más, ő annál okosabb volt. Az volt az álma, hogy egyszer lesz egy saját farmja. Hamar kiderült, hogy José ért az üzlethez. Vett egy farmot, ahol gabonát termesztett, azt jó áron eladta. A keresett pénzt folyton befektette. Az elkövetkező években 12 cukornád farmot vett meg, felfejlesztette azokat és jó pénzért túladott rajtuk. Annyira jó érzéke volt az üzlethez, hogy később már bányákba fektette a pénzét és kölcsönöket is adott, viszonta a spanyol kastélyokat továbbra sem tudta kiverni a fejéből.

    Tizenegy évnyi kemény munka után, meggazdagodva elérkezettnek érezte az időt, hogy hazamenjen Spanyolországba, elvegye Matildát. Csakhogy elkövette azt a hibát, hogy a 11 év alatt egyetlen sort sem írt szerelmének. Matilda meg nem várt rá, férjhez ment. Hogy ne essen csorba a család becsületén, „megkapta” Matilda húgát, Margaritát. Az esküvő után keresztül-kasul beutazták Európát, nászút címén. A nászút csak álca volt, mert José ötleteket gyűjtött a saját kastély megépítéséhez. Rengeteg kastélyt, parkot, mozit, báltermet, kávézót és vízierőművet kerestek fel. Na ezért nem értem, hogy miért ilyen szedett-vedett kastélyt/okat épített. Ennél azért profibb kastélyok vannak Európában, amit le lehetett volna koppintani.

    Ausztráliába érkezvén megvette az 5 és fél hektáros Mena Creek-et, ami a trópusi dzsungel közepén saját patakkal és vízeséssel is büszkélkedett. A környék legolcsóbb munkásait alkalmazta, az alapanyagra sem költött sokat. Helyi bontásokon jutott hozzá a téglákhoz, nyílászárókhoz és egyéb építési anyagokhoz. A területet először teljesen kitisztította, majd 7000 fát ültetett el. Van egy bambusz erdő és egy kauri fákból álló sétány is. Ez utóbbiról úgy rendelkezett a végrendeletében, hogy sosem lehet kivágni.

    A kastélyt nem azért építette, hogy benne lakjanak. Üzletember volt, a park és a kastély amolyan szabadidőközpontként és szórakozóhelyként üzemelt. Az emberek oázisként emlegették a helyet. Sikerének titka az volt, hogy nem a felső osztályt célozta meg, hanem a közép-és talán még az alsó osztályt is. Ő volt az első, aki saját vízierőművet épített, ami egyedülálló technikának számított akkoriban Ausztráliában. Ezzel biztosította az áramellátást a kastélyban, ezzel tudott fagyigépet és mozit is üzemeltetni.

    A kastélyhoz tartozott egy bálterem is, amit mindenféle rendezvényre ki lehetett bérelni. A park területén volt teniszpálya, a vízesés alatti tóban lehetett fürdeni, csónakázni, halakat és teknősöket etetni. Volt egy alagút, amit a szerelmesek alagútjának nevezett el. Ebben nagy akváriumokat akart elhelyezni különleges halakkal, de ez sajnos sosem valósult meg. Mára már az alagút sem biztonságos és csak denevérek lakják. Az alagút végén egy mini vízesést és egy kis medencét alakított ki, amit a lányáról nevezett el. Egy fia és egy lánya született. A család a parkban egy kis kőházban lakott, aminek a tetőablakai csak ál ablakok voltak, hogy nagyobbnak tűnjön a ház. Szerényen éltek. Sajnos a parkot több árvíz, ciklon és egy bozóttűz is súlytotta. A 47 lépcsőfokot számláló „Nagy Lépcsősoron”, amit legelőször épített a parkban és ami levezet a tóhoz be vannak jelölve az árvizek szintjei. Az 1946-os volt a legmagasabb, a lépcsősor feléig ért a víz. A kastély láttán nekem a mexikói maja piramisok ugrottak be, amit a dzsungel elnyelt és mindent moha lep be. Megmagyarázhatatlan, misztikus hangulata volt.

    Filmes vonatkozása is van helynek. Az 1993-as Lopakodók (Sniper) című film dzsungel jeleneteit forgatták itt.

    A 47 lépcsőfokból álló Nagy Lépcső. Sárga nyíl: 1996-os árvízszint, rózsaszín nyíl: 1967-es és 1994-es árvízszint. Ahol én állok az a piros nyíl, ami a 1946-os árvízszintet jelöli. Ez kb a fele a lépcső magasságának.

    A park után útban vissza Cairns-be szerettük volna még megmászni Walsh piramisát, de már túl késő volt és nem szerettünk volna a sötétben lebotorkálni. Túl veszélyes lett volna. Ez a hegy a világ legmagasabb természetes piramisa, nem ember alkotta. A tengerszint feletti magassága 922 méter. Minden év augusztusában rendezik meg a „Piramis Versenyt”, ami abból áll, hogy fel és le kell futni a piramisra/ról. Legközelebb pótoljuk ezt is. Mármint a megmászását, nem a versenyfutást!

    A természet alkotta piramis

    Egy biztos, unatkozni nem lehet itt fent a trópusokon. A pótolni való listánk ezek után is hosszú. Szívesen elmentünk volna egy-egy vezetett túrára a tea, kávé és kakaó ültetvényekre is. A 7 nap rövidnek tűnt, de azért igyekeztünk rengeteg dolgot „belezsúfolni”. Nekünk nagyon tetszett a trópusi táj. Minden nagyon zöld, rengeteg érdekes virág és gyümölcs nő arrafelé. Sokkal másabb, mint amit eddig láttunk Ausztráliából. Ottjártunkkor épp a cukornád aratási szezonja volt. A cukornád mezőket keresztül kasul behálózza egy kis nyomtávú vasút, amin a felaprított cukornádat szállítják az üzemekbe. Rengeteg megpakolt kisvonatot láttunk. A feldolgozó üzemek körül édeskés, erjedt szag terjengett.

    Feltöltöttünk pár képet a Flickre, amik innen is elérhetőek. Maradjatok továbbra is velünk, mert nemsokára jön az október végi „mini break”-es beszámoló.

    Kata

    tovább
  • Egyéb

    A sivatagi hadművelet

    / 2018. augusztus 2. csütörtök / 2 hozzászólás

    Simpson_fejlecMegcsináltuk! Pipa a Simpson sivatagnak!

    Nagyon jól sikerült a túra. Minden percét élveztük! Annak ellenére is, hogy a legyek pirkadattól sötétedésig körül dongtak minket (a képek magukért beszélnek). Jó kis csapatot alkottunk Tamásékkal. Állunk elébe a következő közös kalandnak/kalandoknak. A két hét alatt összesen 4202 km-et autóztunk le, ebből a sivatagi szakasz 638 km volt, amit négy és fél nap alatt tettünk meg. A kék utat jártuk be, ebből a sárga a sivatagi rész, amit nyugatról-keletre csináltunk meg. A három piros pötty pedig három nevezetes hely, amiket felkerestünk: Poeppel Corner, ahol három állam találkozik (NT, QLD, SA), Haddon Corner, ami Dél-Ausztrália jobb felső csücske és a Cameron Corner, ahol mi már jártunk korábban. Itt is három állam találkozik: QLD, NSW, SA. Na, a földrajzi és térképolvasási ismeretek után ugorjunk is tovább a mostani túrára.

    SimpsonDesert_Route_KataekA résztvevők: Tamás-Szilvi-Gábor, Kata-Papi. Valamint a két terepjáró: Tehén, ami Tamásék 4WD-ja. és Junior, Döme utódja. Még nem szóltunk róla, hirtelen történt minden. :o)

    Az expedíció előtt kétszer összeröffentünk, hogy megbeszéljük az útvonalat. Ki-mit szeretne megnézni a környéken, illetve útközben és ki-mit hoz. Felesleges két lábos, két vágódeszka, két ezmegaz, hisz végig együtt haladunk. Így is rengeteg cuccot kellett magunkkal vinni. A sivatagban aztán tényleg nincs semmi, csak amit magaddal viszel. Illetve ajánlatos plusz néhány napos bent ragadást is belekalkulálni kaja és víz szempontból. A kajával nem akartunk sokat bíbelődni. Nincs idő főzőcskézésre, mosogatásra pedig felesleges vizet pazarolni. Ezeket figyelembe véve kétféle étellel készültünk. Az egyik a hagyományos konzerv, ami nagyon hasonlít az otthoni Globus termékekhez, amiket vízben kell felmelegíteni (töltött káposzta, paradicsomos káposzta, zöldbabfőzelék fasírttal, borsó főzelék, pörkölt, stb). Szerb testvéreink készítették őket és meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy konzerv kaja, ehető. Sőt egyik-másik  kifejezetten finom. Mondjuk a tartósítószer a húsokon kiérződik, de nem kell az év 365 napján ezt enni. A másik egy speciális szárított kaja volt (liofilizált). Tamás talált rá és tesztelte is, mikor a Murray-folyón evezett le. Amerikából rendeltük és semmi más nem kell hozzá csak forró víz. Kellemes csalódás volt. A beef stroganoff isteni finom. Az lett a kedvencem. De a többi is ehető: lasagna, grill csirke krumplipürével,  teriyaki csirke rizzsel és még sok más. Ezen a linken el lehet olvasni Tamás beszámolóját ezen étel elkészítéséről. A mosogatásokat pedig azzal váltottuk ki, hogy ezekhez a konzerv és zacskós kajákhoz műanyag eldobható evőeszközöket vittünk. Tudom-tudom… környezetszennyezés… tisztában voltunk vele, de ritkán fordul elő ez a szituáció. Mondjuk ez volt az első az itteni 11 évünk alatt. Ígérjük, nem csinálunk ebből rendszert.

    A környéken semmi térerő nincs. Lehetőség van a nyugati behajtásnál Mt. Dare-ben vagy a keleti behajtásnál Birdsville falucskában műholdas telefon bérlésére, amit az elején felveszel, végén meg leadod. Így is úgy is be kell menni ezekre a helyekre a tankolás és valami normális ennivaló miatt. Mivel Tamás nemrég tért vissza a nagy Murray-folyó expedíciójáról, ahova vitt magával műholdas telefont és EPIRB-et (Emergency Position Indicating Radio Beacon – jelentése kb: vészhelyzeti, pozíció jelző rádiós jeladó), így nem kellett bérelnünk. Az EPIRB egy nagyon hasznos kis szerkezet. Akkor kell működésbe hozni, mikor életveszélyes a szituáció. Ekkor be kell kapcsolni, a szerkezet jelet küld és már jön is a felmentő sereg: katonaság, helikopter, minden bevethető mentőegység.

    Az indulást szombat reggelre terveztük. Előző nap délután viszont leszakadt az ég. Egész éjjel esett. Még másnap reggel is. Alig tudtunk összepakolni. Rengeteg dolgot kellett feltenni a kocsik tetejére: sátrat, pótkereket, üzemanyag kannákat, maxtrax-eket. Mivel egyikőnknek sincs kocsibeállója, így mikor enyhült, vagy pár percre elállt az eső gyorsan kiszaladtunk és feldobtunk valamit a tetőre. Majd vissza. Vártunk. Kirohantunk, meghúztunk 1-2 csavart  és vissza. Bő fél napot vesztettünk ezzel és csak délután egy óra körül tudtunk elindulni. Nem is jutottunk aznap túl messzire. Sebaj. Nem rohantunk.

    Szerettük volna útba ejteni a híres Maree Man-t, amiről már írtam korábban pár sort. Tudjátok, ez az a Nazca vonalakra hasonlító emberalak, aki egy bumerángot tart a kezében. 1998 június 26-án fedezte fel egy pilóta, aki arra repült. Az alak 4,2 km hosszú (vagy magas) 20-30 cm mélyen van a földbe vájva és a vonalak 35 méter szélesek. A mai napig nem tudják, hogy ki, miért és hogyan csinálta. Elvileg csak a levegőből lehet látni, de mi bíztunk benne, hogy valahol csak meg lehet közelíteni autóval és valamelyik testrésze csak látható lesz. Sajnos nem. Magánterületen fekszik és nem lehet a közelébe menni. Nagy kár.

    Mt. Dare-ig ugyanazon az úton haladtunk, mint amikor 2011-ben megcsináltuk az észak-déli Adelaide-Darwin-Adelaide túrát. Ismét a kihagyhatatlan Coward Springs-i kempingben aludtunk. A meleg vízű artézi forrás-fürdőt kihagytuk, mert millió szúnyog volt. Ismét ellátogattunk az artézi forrásokhoz, amit Tamásék még nem láttak. Ezekből több száz van a környéken. Olyanok, mint egy nagy vakondtúrás, aminek a tetején bugyog ki a több száz méter (néhol 1-2 km) mélyről feltörő meleg forrásvíz.

    Coward Springs után egy jégkrém erejéig megálltunk William Creek-ben, utána meg sem álltunk a híres Oodnadatta-i Pink Roadhouse-ig, ami kocsma, étterem, bolt, posta, kemping, autószerelő műhely és benzinkút egyben. Itt éjszakáztunk a kempingben és kiszámoltuk, hogy hol kéne tankolnunk a sivatagi szakasz előtt. Az utolsó üzemanyag felvevő hely vagy itt van Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben. Tehénnek 40 literrel nagyobb a tartálya, így neki teljesen mindegy volt hogy ott Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben iszik. Junior-nak viszont nem. Mindketten vittünk magunkkal két 20 literes üzemanyag kannát is a biztonság kedvéért. A legrövidebb sivatagi átvágás a French Line-on kb 500 km. Az emberek többsége ezen megy keresztül és kipipálja, hogy megvolt a Simpson. Mi viszont a lehető legtöbbet szerettünk volna látni a vidékből. Annyira tetszett, hogy nem kizárt az sem, hogy egyszer még visszamegyünk és megcsináljuk a délről induló Hay River szakaszt, ami becsatlakozik a Madigan’s Route-ba. Erről azt írják, hogy a legnehezebb átkelés, semmiképp ne induljunk neki egyedül. Legalább 8-10 nap kell arra hogy átérjünk. Erre az időre kell üzemanyag, kaja és víz. Fontolóra vesszük majd…

    CowardS1CowardS2PinkRoadHIndulás előtt megvettük a Desert Park Pass-t, ami nélkül nem lehet elvileg behajtani a sivatagba. Kiváncsi lennék arra, hogy ki ellenőrzi a meglétét, mert mi nem találkoztunk egyetlen egy parkőrrel sem. Ez a belépő 2018-ban 160 dollár per autó és egy évig érvényes. Ehhez a belépőhöz egy igényes kis információs füzetet adnak és 3 darab térképet. Kicsit borsosnak tűnhet az összeg ahhoz képest, hogy bent a sivatagban semmit sem kapsz érte.

    Kanyarodjunk vissza a tankoláshoz. Ha Oodnadatta-ban tankolunk, akkor 175 km csapódik a sivataghoz, amit le kell fedni üzemanyaggal. Ha Mt. Dare-ben, akkor meg 70 km-el bővül a sivatag. Viszont Mt. Dare nem esik útba, 70 km-re van északra a Dalhousie forrásoktól, ami a Simpson kapuja. Így azt a 70 km-et oda-vissza meg kell tenni. Sok választásunk nem volt, maradt Mt. Dare. Az üzemanyag ára azt sugallta, hogy igencsak messze vagyunk mindentől. Míg Adelaide-ben 1,3 dollár volt akkor 1 liter diesel, addig itt 2,3 dollár. Nincs mese. Ez az utolsó hely, ahol tankolni lehet. Csurig töltöttük a tartályokat és a 2×20 literes kannákat.

    A terv az volt, hogy az éjszakát a Dalhousie forrásoknál töltjük. Az út eleje nagyon köves volt, de végül sötétedés előtt elértük a forrást. Egyikőnknek se volt kedve fürdeni. A levegő hőmérséklete közel annyi volt, mint a víz hőmérséklete. Nem igazán tudtunk volna felfrissülni. Úgy döntöttünk, hogy majd talán reggel, amikor még hűvös van. A Dalhousie forrás által kialakított kis tavacskában lehet úszkálni. Télen biztos nagyon kellemes lehet. A víz mindig 34-38 fokos, a tó mélysége néhol a 14 métert is eléri. A forrás szájánál a víz 43 fokos és 160 liter jön ki másodpercenként. A tóban 3 halfaj (az egyik lecsipkedi az elhalt bőrt a testről), 6 vízi csiga faj, néhány kisebb rákocska és béka él. Ezek a fajok csak itt találhatóak meg, sehol máshol. Sátrat bontottunk és kiderült, hogy Tamásék hűtője bemondta az unalmast. Pont a sivatag előtt… Kiderült, hogy a kábel törött el a dugó mögött. Tartalék kábel nincs. Kinek van két kábele a hűtőhöz? A fiúk nekiálltak szerelni. Ha minden kötél szakad, bezsúfolódunk egy hűtőbe. A kajáink nagy része konzerv vagy szárított, csak az innivalókat, tejet, vajat, sajtot és felvágottakat kell hűteni. Végül sikerült a fiúknak úgy megoldani, hogy levágták a dugót és direktbe kötötték be a drótot. Működött a dolog. Halelúja! Az első nap 70 km-et haladtunk, mert csak délután hagytuk el Mt. Dare-t.

    A Simpson sivatag Ausztrália negyedik legnagyobb sivataga és itt találhatók a világ leghosszabb, párhuzamos homok dűnéi. Több mint 1100 párhuzamos dűne fut itt észak-nyugatról dél-keletre és kb 8-10 000 évesek. Hosszuk meghaladja a 200 km-t, magasságuk 5-30 méter. A legmagasabb a Big Red (40 m), ami Birdsville falu határában van és mi a túránk végén küzdöttünk meg vele. A dűnék közötti lapos részek 200-600 méter hosszúak. Mi amúgy nyugatról-keletre haladtunk. Az okosok szerint elvileg ez a „könnyebb”, mert a dűnék keleti oldala meredekebb. Úgy voltunk vele, hogy elsőre ne vagánykodjunk, éljük túl, aztán majd mint gyakorlott „sivatagi rókák” megcsináljuk visszafelé is vagy más utakon szeljük át. A sivatag december 1-től március 15-ig (a nyári időszakra) le van zárva. Komoly büntetés jár annak, aki ilyenkor vág neki. Nyáron akár 50 fok fölé is mehet a hőmérő higanyszála. Azért van a lezárás, mert régebben sok turista felkészületlenül vágott neki. Ott ragadtak, meghaltak vagy komoly mentőegységek kellettek a kimentésükre.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne.
    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne, így legalább picit látható a párhuzamos dűne rendszer.

    A homok színe a sárgától a narancssárgán át a sötét vörösig minden színt produkált, néhol még fehéres homok is volt.  Állítólag egy nagy folyórendszert fedeztek fel 35 méterrel a dűnék alatt. A tudósok úgy gondolják, hogy ez a nagyobb folyókból és kisebb patakocskákból álló vízrendszer 50 millió évvel ezelőtt a felszínen csordogált, amikor még sokkal nedvesebb klíma volt itt. Érdekes elmélet… Kempingezni a földúttól 50 méteres sávban lehet. Tábortűzhöz fát gyűjteni tilos, mi is két zsáknyi fát vittünk magunkkal itthonról. Az első fehér ember 1936-ban ment keresztül a Simpson sivatagon, az első terepjáró pedig egy Nissan Patrol volt 1962-ben.

    BigRed7Mindkét autóban volt CB rádió, ezzel kommunikáltunk útközben. Tamásék mentek elől és mindig jöttek ilyen hasznos információk: a bal oldali ágon gyertek fel, nagyon dobál csak második nekifutásra „low range”-ben tudtunk felmenni, a tetején nagy gázzal, „korrugétid fos” és ehhez hasonlók. A sivatagot keresztül autózók hivatalosan a 10-es UHF csatornát használják, így mi a 12-esre álltunk rá. Néha valaki beleszólt, ilyenkor átálltunk a 13-asra. Hasznos dolog ez a CB rádió. Míg mi a 12-esen beszélgettünk, addig Gábor egy másik kézi CB egységen folyamatosan figyelte a 10-es csatornát a szembe jövő forgalom miatt. Az emberek többnyire közlik, hogy merre járnak és hogy épp nekivágtak ennek vagy annak a dűnének. A sivatagot átszelő út ugyanis egynyomtávú, így egy-egy homokdűne meghódítása elég veszélyes tud lenni ha a szembe jövő is nyomja ezerrel. Épp ezért 2014 óta kötelező a dűne zászló állandó használata. Az előírás szerint a zászló 30×30 cm méretű és fluoreszkáló kell hogy legyen és minimum 3,5 méter magasan kell hogy legyen a talajtól. Általában a lökhárítóra szokták feltenni. Tényleg hasznos és már messziről látszik, hogy valaki közeledik. Az út mentén öt kilóméterenként jelzőoszlopok vannak leütve, amin 3 betű és számok vannak. A betűk az út nevét jelölik (FRN – French Line, RIG – Rig Road, WAA – WAA Line), a számok meg a távolságot kilóméterben Dalhousie forrástól. Így ha valaki lerobban és segítséget kell kérnie, meg tudja mondani a mentőegységeknek, hogy kb merre van, illetve a CB rádión is így tudjuk megadni, hogy éppen merre járunk.

    Dűnezászló állítás
    Dűnezászló állítás
    Útvonal egyeztetés
    Útvonalegyeztetés

    Dalhousie forrásokat elhagyva tettünk egy 26 km-es kitérőt, hogy megnézzük a Spring Creek Delta vidékét, ami teljesen úgy néz ki, mint egy folyó delta vidéke. Rengeteg víz (a sivatagban?!), mocsaras terület. Hihetetlen, hogy ennyi víz tud lenni egy sivatagban, ahol az éves csapadék csak 15 cm.

    A jobb alkaromon 29 db, a balon 14 db szúnyogcsípést számoltam össze reggel és még Papi meg én jártunk a legjobban, rajtunk volt a legkevesebb csípés. A Deltavidék után a következő megálló a Purni Bore volt. A French Line utat 1964-ben egy francia olajipari cég építette ki, olajat és gázt kerestek és 1963-ban ők fúrták a Purni kutat. A kút 1880 méter mély, a feltörő víz pedig 85 fokos. A fúrás után le is heggesztették a kútfejet, de az az idők folyamán korrodálódott és 18 liter víz szivárgott ki másodpercenként, ami egy mesterséges tavat hozott létre. Viszont ez a napi közel 2,5 millió liter víz sok vizet szipkázott el a Dalhousie forrásoktól, ezért 1987-ben a Dél-Ausztrál kormány kénytelen volt lezárni a kutat egy sipkával, de egy pici/kontrollált szivárgást hagyott, hogy a tóban és az a körül kialakult élővilág megmaradjon. Rengeteg madár, vadszamár és teve jár ide inni. Mi csak egy döglött teve tetemet és sok pintyet láttunk ottjártunkkor.

    A forrásnál épp egy 5 autóból álló társaság ebédelt. Szóba elegyedtem az egyik bácsikával (nem mai gyerekek voltak). Kiderült, hogy ők onnan jönnek, ahova mi tartunk. Jól ki is kérdeztem, hogy milyen az út minősége. Józsi nem volt kispályás. Hatvannyolc éves! Most is oda-vissza csinálja meg a Simpson-t és ez lesz neki a nyolcadik (!) átkelése. Annyit mondott még, hogy idén a kelleténél több légy van. Pfuuuu. Tényleg? Nem mondod. Mi észre sem vettük…  A Purni Bore után nem sokkal lefordultunk a Rig Road-ra, ahol megpróbáltunk felkeresni 1-2 felhagyott olajkutat. Titkon bíztunk benne, hogy hátha otthagyták a „bólogató” szamarakat, de mindent leszereltek. Volt olyan hely, amit csak a GPS koordináta alapján tudtunk belőni, hogy valahol itt lehetett a kút. Egynél viszont megtaláltuk a rozsdás táblát, amin azt írták, hogy: Macumba No.1.-es kút 1977.11.16. Ez is valami. A nap lenyugvóban volt, ezért gyors kempinghely keresésbe fogtunk. Minden nap igyekeztük délután öt körül táborhelyet keresni, hiszen itt most tél van és korán sötétedik. Sötétben nem egyszerű megfelelő helyet találni, ami közel vízszintes, nincs hangyaboly, nem túl köves. A konyhasátorhoz két cölöpöt mindig le kellett ütni.  Azért egyszer-kétszer előfordult, hogy korom sötétben, fejlámpával kellett sátrat bontanunk. Mondjuk ilyenkor legalább a legyek nem ették az életünket. Itt most jó kis helyet találtunk. Egy hosszan futó dűne lábánál. A lenyugvó nap épp a dűne mögött tűnt el. Minden vörösen izzott. Második sivatagi napunkon 183 km-et haladtunk.

    Táborhely két dűne között
    Táborhely két dűne között
    Napfelkelte a sivatagban
    Napfelkelte a sivatagban
    naplemente
    Naplemente a sivatagban

    Simpson_teveallatok2Reggel általában 7-kor keltünk. A legyeket így sem sikerült lekörözni. Amint picit pirkadt, ők már zümmögtek és le se feküdtek egészen sötétedésig. Még az esti tábortűz körül is lebzselt 1-2 arrogáns egyed. A reggeli gyors légyhálóskalap alatti tisztálkodást követően bezsúfolódtunk a konyhasátorba. Igen, jól olvastátok. A légyháló alatt mosakodtunk, mostunk fogat. Nekem egyszer sikerült is a fogmosó vizet átköpni a hálón. Elfelejtettem, hogy a fejemen van. Háló nélkül egy percet sem lehetett kibírni. Elevenen faltak volna fel a legyek.  🙂

    A konyhasátor elvileg két ember kényelmes lötyögésére alkalmas. Erre most öten voltunk. De ismerjük a mondást: sok jó ember kis helyen is elfér. Picit kellemetlenül éreztük magunkat, mert Tamás és Szilvi szorultak be a bejárattal szembeni részhez, ahol az asztal volt, így mindig ők kenték meg a kenyereinket, főzték meg a kávét, forralták a vizet a vacsihoz. Öt csillagos luxus kiszolgálást kaptunk. Tamás isteni kávét főzött minden reggel egy speciális kávéfőzővel. Nem kotyogóval. Minden reggel és minden este itt a konyhasátorban kerestünk menedéket. Itt nyugodtan tudtunk ülni. Nyugodtan tudtunk enni. Szép nyugodtan megreggeliztünk, megcsináltuk a szendvicseket ebédre, amit szigorúan mindenki a kocsiban ülve evett meg. Este pedig 2-3 órát ücsörögtünk és sztorizgattunk. A konyhasátor nélkül valószínűleg negatív élményekkel jöttünk volna haza. Szóval épp reggeliztünk az első sivatagi napunkon, mikor egy dingó vonyítására lettünk figyelmesek. A hang a dűne felöl jött. Egy magányos dingó sétált a sátrak mögötti dűne tetején. Sajnos senki nem hozta be a konyhasátorba a kameráját, telefonját. Igyekeztünk halkan kiosonni, hogy képet lőjjünk, de megneszelte és éltűnt a bokrok mögött. Mi is összecuccoltunk és tovább indultunk.

    legyek05A sátormadzagon topzódó legyeket fényképezem épp

    A sátormadzagon tobzódó legyeket fényképezem épp

    legyek02
    Na ezeket a szemtelen, melegedő példányokat fényképeztem.

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról...

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról…

    Junior teljes harci díszben
    Junior teljes harci díszben. A konyhasátorban épp Szilvi készülődik a reggelihez.

    Ha valakinek az él a fejében, hogy a sivatag csak homok hátán homok, akkor ki kell ábrándítsam a Simpsonnal kapcsolatban. Ez nem olyan, mint a Szahara, ahol ameddig a szem ellát csak homokdűnék vannak. Mi is meglepődtünk, hogy ez itt mennyire nem sivatag. Rengeteg növényzet volt mindenfelé. Igaz fák nem. Azok csak a vége felé kezdtek felbukkani. Bokrok, fűcsomók, gyertyaláng alakú kiszáradt bokrok, hippi füvek, virágok váltakozva követték egymást. Sok élő állattal (a legyeket leszámítva) nem találkoztunk. Viszont rengeteg különféle lábnyomot láttunk a homokban: dingó, teve, gyík, bogarak és egy érdekes kanyargós lenyomatot, amit úgy gondoltunk, hogy valami csúszómászó csinál. Pedig egyetlen egy kígyóval se találkoztunk. Szerencsére elkerültük egymást. Később a kanyargós lenyomatról kiderült, hogy egy bogár csinálja, ami a homok alatt „molyol”. Rengetegszer megálltunk fényképezni. Lenyűgözött a táj változatossága, a végtelenség. Volt úgy, hogy csak álltunk a dűne tetején és nem hittük el, hogy csak mi vagyunk ott, ahol a madár se, vagy csak alig jár. Hihetetlen érzés.

    001_Blue002_Green004_Orange003_Grey

    Szilvi az egész út alatt gyűjtögette a „színeket”, majd mozaikokat gyártott belőle

    "Lábnyomok" a sivatagban
    „Lábnyomok” a sivatagban
    labnyomok2
    A „molyoló” bogár
    Gyertyalángok...
    Gyertyalángok…
    Hippi füvek...
    Hippi füvek…
    Élet a sivatagban...
    Élet a sivatagban…

    Az út többnyire homokos volt. Néhol puha, mély homok. Néhol „korrugétid”, azaz keresztbordás, ami szétzúzza a vesekövet is, na meg az autó is széthullik rajta. Dűnére fel-le, pár száz méter egyenes szakasz, dűnére megint fel-le és így tovább. Mint a hullámvasúton. Néha délnek fordultunk, ilyenkor vagy két dűne között, vagy a dűne oldalában haladtunk. A dűnék teteje mindig homokos volt. Többnyire lendületből kellett nekivágni a dűnéknek. A szabály az, hogy a gumikat le kell ereszteni. Erre külön táblázat van, meg a tapasztalat, hogy mikor, milyen terepen mennyire kell csökkenteni a guminyomást. Így tettünk mi is az első nap. Lapos gumik. De ennek ellenére is nehezen küzdöttük át magunkat 1-2 meredekebb dűnén. Volt olyan dűne, aminek 3-4-szer futottunk neki, mert a teteje előtt egy méterrel Junior megállt és nem maradt benne annyi szufla, hogy átbukjon rajta.

    SimpsonSivatag4A második sivatagi napunkon Szilviék vicces kedvükben voltak és megtréfáltak minket. A Rig Road-on haladtunk keleti irányba és figyeltünk nehogy eltévesszük a kereszteződést, ahol északra kell majd fordulnunk. Tamásék haladtak elől és a rádióban mondták, hogy a következő elágnál biztos lesz egy Üvegtigris. Tudjátok, büfé, kávé, hideg üccsi. Mi meg visszarádióztunk: itt a semmi közepén, ne álmodozzunk. Semmi nincs több száz kilóméteren keresztül. Szilvi még visszaszólt, hogy a Kata milyen kishitű. Ezzel le is zártuk a témát. Mi kicsit lemaradoztunk a por miatt. Pár perc múlva halljuk a rádióban: elértük a kereszteződést, itt várunk rátok. Ok. Lassan odacsorogtunk.

    Már messziről látszott a fa útjelzőtábla, ahol 90 fokban el kellett fordulni. Valamik csücsültek a táblán. Jé! Kólás doboz, üdítős doboz, műanyag flakon. Hangosan (nem magamban) mondom Papinak: nézd már milyen jó fejek az emberek, valaki összegyűjtötte az eldobált dobozokat és legalább egy helyre tette. Amúgy a sivatagban magaddal kell vinni végig a szemetet. Nincsenek lerakó helyek csak az elején és a végén.

    Odaértünk, kiszálltunk a kocsiból, közeledünk a táblához. Megfogtuk a dobozokat. Jé, ezek tele vannak! Basszus ez hideg! Ez meg hogy lehet?! Szerintem Szilviék ekkor már röhögtek a kocsiban. Picit odébb álltak le Tehénnel. Ekkor vettük észre a kis műanyag dobozt az üdítők mellett, amiben 2 dollárosok voltak, oldalán cetlivel: darabja 2 dollár, nincs visszajáró. Ekkor esett le. Az Üvegtigris! Itt a büfé. Hihetetlen jó poén volt. A ciki az egészben, hogy nem esett le se elsőre (üres dobozok), se másodikra (jé ezek tele vannak), se harmadikra (figyeld már, ez hideg), csak amikor megláttuk a pénzes dobozt. Teljes leépülés.

    Az elágazástól 12 km-re van a „Lone Gum” fa. Ez az eukaliptuszok családjába tartozó coolabah fa és azért érdekes, mert a környéken sehol nincs ilyen fa. Szép nagyra nőtt. Amúgy ezek a fák árterületeken vagy a víz szélén szeretnek nőni. Ez a példány nagyon eltévedt. Több száz kilóméteres sugarú körben semmi víz nincs. Senki nem tudja hogy került ide és hogy hány éves lehet, na meg az is kisebb csoda, hogy még mindig életben van.

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely
    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely
    A Simpson sivatag "Üvegtigrise"
    A Simpson sivatag „Üvegtigrise”
    A magányos "coolabah" fa
    A magányos „coolabah” fa

    A fát elhagyva a térkép szerint egy nagy sasfészeknek is kellett volna itt lennie valahol, de bármennyire is tekergettük a fejünket, nem találtuk meg. Biztos elköltözött… Amúgy a térképre rengeteg hasznos információt pakoltak fel. Még azt is rátették, hogy most épp 5-7 méter magas dűnéken haladunk át vagy hogy 10-15 méter magasak jönnek.

    A változatosság kedvéért a mai napon a mi hűtőnk állt le. Lemerült a második akkumulátor, ami pont azért lett beszereltetve, hogy a hűtőt üzemben tartsa éjszaka is. Csak cseppet durrant el Papi agya. Direkt olyan céghez vitte el, akiknek neve van. Pont azért, hogy ne legyen galiba a sivatagban. Még mondta is nekik, hogy a Simpsonba megyünk, nem gond, ha egy nappal tovább van nálatok az autó, de legyen jó. Erre tessék… mintha most szereltek volna be először dupla akkumulátoros rendszert. Az aksi teljesen lemerült és a motor valami miatt nem töltötte fel. Gábor minden este és reggel lelkesen kimérte az akku töltöttségét, de az érték egyre alacsonyabb volt. Ezt sajnos már nem tudták megszerelni a fiúk. Nem tudták mi lehet a gond. Csak azt sejtették, hogy valami miatt nincs töltés.

    Nincs mese, a romlandó kajákat át kellett cuccolnunk Tamásék bütykölt, de legalább működő hűtőjébe. A hátralévő nyolc napot egy hűtővel oldottuk meg. Végül is sikerült, nem volt nagy gond, csak bosszantó, hogy egy kisebb vagyont hagy ott az ember a szakiknál és szart kap vissza. Mondjuk mi is hibásak vagyunk, mert nem teszteltük indulás előtt. De csak azért, mert a túra előtt három héttel került hozzánk Junior és ez idő alatt kellett Döme szintjére hozni és felkészíteni a sivatagra. A szerelőtől csütörtök délután jött vissza, szombaton meg már indultunk is. Na, ne is bosszankodjunk tovább a hűtőn. Nem érdemes. Este meggyújtottuk az első tábortüzet és farkasszemet néztünk az első sivatagi skorpióval, aki a tűz mellett bukkant fel. Ajánlatos zárt cipőt viselni. A legyek miatt pedig hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget, különben az őrületbe csikiznek a legyek. A harmadik sivatagi napunkon 137 km tettünk meg.

    tabortuz1tabortuz2allatok1

    Tankolás a sivatag közepén
    Tankolás a sivatag közepén
    Csapatmunka...
    Csapatmunka…

    Negyedik napunk a sivatagban. A fürdést kétféleképpen lehet megoldani egy ilyen sivatagi átkelésnél. Az egyik, hogy nem fürdesz. 🙂 A másik, hogy próbálod imitálni a fürdést.  Nagyméretű nedvestörlőkkel és/vagy fára akasztható kempingzuhannyal, ami egy 10 literes ballon a végén zuhanyrózsával. Mi egy ilyet vittünk maunkkal amit sajnos fa hiányában nem tudtunk sehova felakasztani. Okos. Így maradt az 5 literes kis vizesballon. A kempingzuhanyhoz mindig van velünk egy kis rácsos deszka, amire rálépünk, hogy ne legyen sáros a lábunk. Egymást lelocsoljuk a kannából, szappanozás, újabb locsolás. Teljesen jól működik. Kb 4 liter víz elég egy fürdésre. Bevált. Működik.

    A mai napra a térkép szerint elég sok látnivaló jutott. A Rig Road-ról áttértünk Knolls Track-re, hogy megnézzük az Approdina Attora Knolls-t. Ez nem más, mint egy ikerdomb. Törékeny gipsz kibúvás, ami a környék legmagasabb pontja is egyben. Fel lehet sétálni a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Már az odavezető úton fel-fel tűntek a gipsz sziklák. Az eddig homokos út kisebb-nagyobb fehér gipsz kiugrásokkal voltak tarkítva. Lassan haladtunk, mert kerülgetni kellett őket. Kis idő múlva ez az út egy T elágazással becsatlakozik a népszerű French Line-ba. Az út minőségén látszott, hogy mindenki ezt használja. Több mélyebb gödröt is láttunk, ahol azok kapartak el, akik nem engedték le kellőképp a kerekeket, vagy azok, akik utánfutót húztak maguk után. Ezen a napon megtörtént az első és egyetlen beragadásunk.

    Egy dűne kifogott rajtunk. Már harmadszor futottunk neki és mindig egy méterrel a teteje előtt beragadtunk. Közben egy román srác ért utol minket. Tamás mondta, hogy ha csak azon az egy méteren múlik, akkor Tehén felrántja Juniort. Mi mondtuk neki, hogy megpróbálnánk még egyszer. Ismét egy méteren múlott, de ekkor már úgy voltunk vele, hogy rendben, húzzon fel Tehén. Legalább lesz egy olyan kép is, ahol használjuk a köteleket. Milyen sivatagi átkelés az, ahol nem ássa el magát az autó és nem használjuk az ásókat, maxtrax-eket. Mindent az olvasóért. Rögtönöztünk egy felhúzást. Egy méterről beszélünk, de a homok olyan puha és mély volt, hogy Tehén negyedszeri rántással rángatta csak fel Juniort a dűnén. A román srác nyugodtan várt lent addig.

    Mikor felért picit beszélgettünk vele. Ő egyedül vezetett át a sivatagon. Nagyon bátor. Vagy inkább vakmerő…?! Kérdezte, hogy mennyi a kerekeinkben a nyomás. Mondta, hogy annál (azaz a szokásos sivatagi előírásnál) jóval lejjebb szokták itt engedni az emberek. Mikor elment engedtünk még a kerekekből és a fiúk később mondták, hogy sokkal jobban veszik az autók a dűnéket, mint korábban. Ennyi múlik a keréknyomáson. Viszont arra is figyelni kell, hogy egy bizonyos ponton nem szabad laposabbra engedni, mert egy kanyarodásnál leugorhat a gumi a felniről.

    A táj ismét sokat változott. Egyre több fa váltotta fel a bokrokat és rengeteg sós tavon keltünk át. Szerencsére mindegyik csontszáraz volt. Viszont megmaradtak azok a keréknyomok, amiket esős időben hagytak ott az akkori „átkelők”. Egy-kettő olyan mély volt, hogy kész csoda, ha abból az illető önerőből szabadult ki. Elgondolkodtunk azon, hogy mi a jobb. Száraz melegben, legyek hadával küzdeni, de mindig száraz lábbal visszaszállni a kocsiba? Vagy esős időben tengelyig elsüllyedni a sóstóban, és mindig sáros lábbal visszaszállni a kocsiba? Háááát akkor már inkább az előbbi. A legyes verzió.

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt
    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior_elkapart2

    Tehén nekiveselkedik
    Tehén nekiveselkedik
    ÉÉÉééééés! Felrántja Juniort.
    Éééééés! Tehén felrántotta Juniort. Juhéj!
    Átkelés az egyik sós tavon
    Átkelés az egyik sós tavon

    sosto2

    Az átkelés nyomai "esős" időszakban
    Az átkelés nyomai „esős” időszakban

    Délután fél négyre el is értük a Poeppel Corner-t. Itt három államhatár találkozik, három időzónával. Így ezen a helyen fél órás különbségekkel háromszor lehet újévet köszönteni. A Poeppel Sarok nevét Augustus Poeppel-ről kapta, aki egy német bevándorló volt és ő mérte fel az 1880-as években Dél-Ausztrália, Queensland és az Északi-Terület határait. A sarok eredetileg 2-300 méterrel arrébb a sóstó közepén volt. Ez abból adódott, hogy a távolságméréshez használt láncban  voltegy kis hiba, ami itt fent a sarokban már ekkora csúszást eredményezett. De abban az időben felmérni/kimérni ilyen hosszú nyíl egyenes távolságot hihetetlen teljesítménynek számított. Negyedik napunkon 119 km-et tettünk meg és szomorúan konstatáltuk, hogy ha minden jól megy, akkor holnap kiérünk a sivatagból.

    PoeppelCorner2

    Poeppel Corner
    Poeppel Corner: Papi, Kata, a határkő, Szilvi, Gábor, Tamás

    Utolsó napunk a sivatagban, de várt még ránk a híres Big Red (Nagy Vörös) homokdűne a maga 40 méterével. A hátralévő szakaszra a térképen be voltak jelölve az útba eső érdekesebb képződmények, növény együttesek melyeket hellyel-közzel megtaláltunk. Sós talajt kedvelő bozótos (salt bush flat), valamiféle a dűnék között felbukkanó „köztes” dűnék, spinifex dűnék amiken azok a vicces fűcsomók nőnek amiket én csak hippifűnek hívtam. Egyik helyen még látható a Vermin Proof Fence egy kis darabja, ami a dingó kerítéshez hasonló. Többnyire a rágcsálók távoltartása miatt épült több száz kilóméteren keresztül. Ebédre pont elértünk az Eyre Creek-hez, ami egy kiszáradt folyómeder. Legalábbis most ki volt száradva. Eső esetén ebben az U alakú teknőben rendesen hömpölyög a víz. Charles Sturt 1844-45-ben pont idáig jutott el az expedíciójával, amivel a feltételezett belső tengert kereste. Hihetetlen volt, amikor a meder alján beautóztunk a folyómederben. Bámultuk a magas partfalat, a kimosott fák gyökerét, amik arról tanuskodtak, hogy itt néha nemcsak egy csörgedező kis patakocska szokott csordogálni. Ebédünket a folyómederben a nagy fák árnyékában költöttük el. A folyót elhagyva megjelentek az első eukaliptusz fák.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.
    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    SimpsonSivatag1SimpsonSivatag2SimpsonSivatag3SimpsonSivatag5SimpsonSivatag6SimpsonSivatag7SimpsonSivatag8SimpsonSivatag9A homokdűnék így a vége felé kicsit nagyra nőttek, már csak egy párat kellett leküzdeni és délután háromnegyed háromkor ott álltunk a Big Red lábánál. Első ránézésre nem tűnt olyan nagynak. Tehén nem sokat szarakodott, nekiindult. A felénél járhatott és a mérete egy bolháéval vetekedett. Ugye? A méretarány! Én mindig mondom, kell viszonyítási alap. Szóval csalóka volt ez a dombocska. Főleg azért, mert mikor azt hitted hogy felértél, akkor még egy mély, puha homokos „S” kanyart le kell küzdeni a dűne háromnegyedétől, hogy felérj a csúcsra. Ráadásul a meredek részen nagy kikaparások voltak, ami dobálta a kocsit és ha nem sikerült jó kerékállásban elkapni a gödröket, akkor azok jócskán lelassítottak, mert a kerék a levegőben kipörgött és elveszítette az autó a lendületét. Viszont Tehénnek sikerült elsőre. Fent volt.

    Jött Junior. Én kiszálltam és felsétáltam a dűne háromnegyedéig, hogy külső videó is legyen a nagy eseményről, ne csak a belső fedélzeti kamera. A fél tüdőmet kiköptem mire felértem. Pfú. A kor és a plusz kilók. Azt hittem menten újraélesztést kérek. Junior és Papi nekirugaszkodtak. A dobálós részen jelentős lendületveszteséget szenvedett, az „S” kanyart viszont jól vette, de az utolsó néhány métert a csúcs előtt nem tudta leküzdeni. Megállt és onnan már nem volt ereje. Így Junior négyszer tolatott vissza az „S” kanayar aljáig hogy megpróbáljon lendületre szert tenni. Végül sikerült önerőből felmennie. Nem kellett se maxtrax-et, se lapátot, se vontatókötelet használni. Papi boldog volt. Egyből látni szerette volna a külső videót. El is indítottam neki, de valószínűleg az oxigénhiányos állapotom miatt fordítva nyomkodtam a felvevő gombot. Azaz mikor ki akartam kapcsolni a felvételt, akkor valójában elindítottam és mikor bekapcsoltam akkor kikapcsoltam. Így a videón nem volt más, csak amikor lihegve felfele caplatok, majd kiálltok, hogy indulhatsz – ekkor nyomtam meg a felvétel gombot, ami ugye most a kikapcsolás volt – és így tovább. Úgyhogy teljes mértékben csak a lényeg nem került rá a felvételre… Még szerencse hogy Szilviék a csúcsra érés után átsétáltak a dűne szélére, hogy ők meg a tetejéről vegyék fel Junior menetét.

    Láttam Papi arcán, hogy csalódott, mert nem sikerült a felvételem. Mivel nem rohantunk, Tamásék még ejtőztek a dűne tetején, ezért Papi fogta magát, lement, hogy újra megküzdjön a „Nagy Vörössel”. De előtte még beállított engem, hogy innen videózzam le az egészet. Most már az én agyam is funkcionált és Junior is feljött elsőre egy szusszal. Hurrá! Papi nagyon boldog volt! A trükk az utolsó 2-3 méteren az „S” kanyar tetején volt. Azon a szakaszon volt a legmeredekebb és a legmélyebb a homok. Itt egészen jobbra ki kellett húzódni és akkor már erőlködés nélkül fel lehet érni a dűne tetejére.

    Az utolsó sivatagi napunkon 129 km tettünk meg. A teljes sivatagi rész, ahogy a bejegyzés elején is említettem 638 km-esre sikeredett. Junior 134 liter üzemanyagot pörkölt el erre a szakaszra. Az átlagfogyasztása 21 literre jött ki ilyen terepen, de ebben benne van nagyon sok alapjáraton való szöszmötölés is. Mivel nagyon meleg volt, ha csak tehettük nem szálltunk ki a kocsiból, hanem bent ültünk a hűvösben. Ott ettünk, ittunk, pihengettünk. Csináltunk forgalom számlálást is a sivatagban. Négy és fél nap alatt 9 autó jött szembe és 9 autó haladt el mellettünk. Nem sok, figyelembe véve, hogy iskolaszünet volt pont arra a két hétre, mikor mi mentünk.

    Az ott a távolban a Big Red
    Az ott a távolban a Big Red
    Szemtől-szembe a Big Red-el. A jobb oldali nyom volt a nyerő.
    Szemtől-szembe a Big Red-el.
    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.
    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.
    Junior az "S" kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.
    Junior az „S” kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.
    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel.
    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel. Pedig már nem sok hiányzott, hogy átbukjon.
    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel
    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel
    A Big Red tetején!
    A Big Red tetején!

    BigRed6BigRed8A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A Big Red dűne nem csak a Simpson sivatag legmagasabb dűnéje miatt híres, hanem azért is, mert minden év júliusában itt a dűne lábánál tartják a 3 napos Big Red Bash zenei fesztivált. Hihetetlen, de erre az eseményre minden évben 7-10 000 ember érkezik ide. Birdsville falu innen 35 km-re van és mindösszesen 100-an lakják. Ez a világvégi kis falu ad otthont a fesztiválra érkező több ezer embernek Ausztrália közepén mindentől távol. Nem kis teljesítmény. Az 1970-es évekig csak a távíró készülék volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Kéthetente egy repülőjárat hozta a friss zöldséget, gyümölcsöt és a leveleket a helyieknek. A falu első telefonvonalát 1976-ban kötötték be és az első mobiltornyot 2011-ben építették. Ha beütjük a Wikipédiába a falu nevét akkor még olyan érdekességek jönnek fel, hogy a falu általános iskolájába összesen 3 tanuló iratkozott be, a rendőrőrsön egy rendőr szolgál, a kórházban egyetlen egy nővér van. Ebből is látszik, hogy nem egy metropolisz.

    Az átkelés megünneplését az 1884-ben épült híres birdsville-i hotel/kocsmában ejtettük meg, amit méltán emlegetnek Ausztrália legikonikusabb outback kocsmájaként.  Nagyon jó állapotban van az épület. Kellemeset csalódtunk a vacsival kapcsolatban. Nem gondoltuk, hogy itt az Isten háta mögött 5 csillagos ételt tudunk enni. Igényesen tálalt, kulturált kiszolgálásban volt részünk és ezt nem csak azért éreztük így, mert 5 napig a sivatagban „sínylődtünk”. A kocsmának van egy terme, amit úgy hívnak a „Zöld Gyík terem. Mi is itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ez a terem onnan kapta a nevét, hogy 1968 nyarán mérték a legmelegebb hőmérsékletet itt Birdsville-ben. Majd hirtelen jött egy áradás, ami elzárta a falut több hónapra a külvilágtól. A kocsma kifogyott a sörből, viszont rengeteg menta likőrjük (Creme de Menthe) és limonádéjuk volt. Ezt a kombinációt nevezték el „Zöld Gyíknak” és ezt vedelték az emberek. Még egy egyesületet/ligát is létrehoztak, üléseket tartottak. Hogy miről tárgyalhattak…? Passz. Szerintem arról, hogy ki mennyit és mit iszik. Meglepő, de még a mai napig is tartanak néha értekezleteket. Hiszen egy jó ivászatra mindig kell időt szakítani! 🙂

    Birdsville1Birdsville2

     

    A sikeres átkelésre!
    A sikeres átkelésre!
    A vacsoránk
    A vacsoránk

    Kérdezhetnétek, hogy miféle legmelegebb nap? Nyár? Ausztrália közepe? Száraz sivatag? Hogy kerül ide az áradás? Ez egy érdekes dolog.

    Épphogy hazaértünk a sivatagból, mikor két hétre rá az ABC tévécsatorna leadott egy riportot erről. Ha nem siettek sehova, gyors megosztom veletek. Csak mert pont akkoriban jártunk Birdsville-ben, mikor az történt, amiről a riport szólt. Van ugye nekünk Ausztrália közepén az Eyre-tavunk, a belső tenger, amit minden felfedező keresett. Ez egy nagy sós tó. Ausztrália legnagyobb, a világ pedig 13-dik legnagyobb tava. Csakhogy képben legyünk a méretével 13-25-ször nagyobb, mint a Balaton. Mérete szélsőségesen váltakozik, de átlagos kiterjedése kb 16-szorosa. Ritkán van benne víz, többnyire mindig száraz. Jórészt 20 cm vastag sóréteg fedi. A tó százévenként csupán kétszer telik meg teljesen vízzel. A legmagasabb vízszintje 1974-ben volt, 5,7 m. A tónak óriási vízgyűjtő területe van. A folyók ebbe a tóba futnak bele. Lenyűgöző sivatagi vízrendszer, melynek folyamatát igazán csak az űrből lehet jól látni.

    Az ABC csatorna összerakta az idei évi űrfelvételeket, hogy nyomon kövesse a víz útját a trópusi északról át a sivatagon keresztül egészen az Eyre-tóig, ami a víz végállomása. Innen már nem „megy” sehova a víz. Az Eyre-tó feltöltődése mindig nagy esemény itt. A hírekben mindig el lehet csípni 1-2 helikopteres felvételt, ahogy a víz kezdi feltölteni a tavat. Ilyenkor még vitorlás és kenus versenyeket is rendeznek rajta. Mi április 14-27 között jártunk ott. Márciusban fent északon Queensland-ben leesett egy nagy eső. Április elején az áradás elérte Birdsville-t.

    A vacsoránkat követő napon a kocsmárossal beszélgettünk. A sikeres átkelésünket ecseteltük és panaszkodtunk, hogy nagyon sok légy volt. Erre ő: kb két hete nagy áradás volt itt, ami rengeteg bogarat, szúnyogot, legyet hozott magával. Este alig tudtak az emberek kimenni a kocsmából, mert a bejárat feletti lámpa idevonzotta őket és sötét bogárfelhő lepte el a környéket. Pár órával később, miután szétnéztünk a faluban délnek indultunk és a falu határában még láttuk a két héttel ezelőtti áradás visszamaradt tavacskáit, amiről a kocsmáros beszélt. Akkor még nem tudtuk, de ez a víz esett le kb egy hónapja fent északon. Április végén hazaértünk és május második hetében láttuk a hírekben hogy május 15-én két hónappal az első esőcsepp után a víz elérte az Eyre-tavat. Két-három hónap míg az északon leesett eső elér a tóba. Hihetetlen átalakulás megy végbe a sivatagban a víz felbukkanása nyomán. Természet! Nincs olyan nap, hogy ne nyűgözne le valamivel!

    aradas1    aradas2

    Bal oldali kép: kiszáradt folyómeder, jobb oldali: vízzel teli meder

    Birdsville-t elhagyva a Haddon Corner-t vettük célba. Alig tudtunk kiszállni az autóból annyi légy volt. Ha azt mondom, hogy eddig a levegő 20%-a volt légy, akkor ez az arány itt a saroknál 70%. Légyfelhő! Le voltunk döbbenve. Borzalmas volt. Csak pár percet maradtunk, míg megcsináltuk a kötelező képeket és már húztunk is el onnan. A terv az volt, hogy Innaminka-ban alszunk, de nem értünk el odáig, így is tök sötétben vertünk sátrat valahol a prérin.

    A következő naptól igyekeztünk minden olyan helyet felkeresni utunk során, ami arról volt híres, hogy valamelyik expedíció odáig jutott, vagy ahol ezek a kalandvágyó emberek élelem és ivóvíz hiányában meghaltak. A Dig Tree-nél kezdtünk, ahol mi már 2014 áprilisában tiszteletünket tettük, mikor a Fraser-szigetre mentünk. Röviden a sztori, mert nem szeretném ismételni magam, illetve Tamás biztosan bővebben ki fogja fejteni az ő blogján a felfedezőket.

    1860-ban Burke, Wills és egy csapat elindult Melbourne-ből, hogy a világon először szeljék át a kontinenst délről északra. Elértek ide a Cooper Creek-hez, ahol ketté osztották a csapatot. Az egyik fél tovább indult északra, a másik itt maradt. Tizenhárom hétben állapodtak meg. Ha addig nem érkezik vissza a továbbindult csapat, akkor a maradók is visszatérnek Melbourne-be. A táborhelyen maradt csapat 18 hetet várt, de Burkék nem jöttek vissza. Ekkor elástak egy kis élelmet és üzenetet hagytak a fa törzsén, hogy hol van az ellátmány elásva, majd 1861 április 21-én reggel elindultak vissza. Burkék aznap este érkeztek meg a táborhelyre. Mindössze kilenc órával kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányban folytatják tovább. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda, ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban az időközben hazaérkezett csapat vezetője visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanazt a vésést látta, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott, hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentőakciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke és Wills nem élte túl az expedíciót.

    Haddon Corner és a legyek
    Haddon Corner és a legyek

    legyek03legyek04Felkerestük azt a helyet, ahol Burke halt meg. Egy nagy Coolabah fa árnyékában. Ott is temették el, de később eljöttek érte, exhumálták és Melbourne-ben helyezték örök nyugalomra. Ezután elmentünk oda, ahol Wills halt meg. A korai felfedezők többnyire azért haltak meg, mert nem volt elegendő élelmük meg vizük. Kimerültek. Sokuknak skorbutjuk lett az egyoldalú táplálkozás és a friss zöldségek, gyümölcsök hiánya miatt. Csak szárított marhahúst és száraz kekszet ettek. Mivel nem ismerték úgy a tájat, mint az őslakosok, ezért a természet adta lehetőségeket (ehető bogyók, rejtett ivóvíz lelőhelyek, stb.)  sem tudták kihasználni. Burke amúgy sem ápolt jó kapcsolatot az őslakosokkal. Abban az időben Ausztrália még tűzzel-vassal irtotta őket, mint az amerikaiak az indiánokat. A dél-nyugatra indult csapatból csak egy ember élte túl az expedíciót, mégpedig Kings. Ő is csak azért, mert elment az őslakosokhoz és elfogadta a segítségüket, addig míg megérkezett a mentőexpedíció.

    Másnap elértük a harmadik államhatár sarkot a Cameron Corner-t, ahol mi már jártunk korábban. Szilviék hoztak egy „gyerek” pezsgőt, amit itt a saroknál lévő ausztrál zászló alatt pukkantottuk el, hogy megünnepeljük a sikeres sivatagi expedíciónkat. Tibooburra falucska kempingjében éjszakáztunk. Ha arra jártok ne hagyjátok ki a látogató központban kialakított igényes és ingyenes kis múzeumot. Nagyon érdekes, színvonalas a bemutató. Ráadásul itt van kiállítva az eredeti határjelző oszlop, amit a Cameron Corner-nél vertek le anno.

    Innen továbbállva megnéztük Milparinka-t, ami egy régi aranybányász falu volt. Charles Sturt, egy másik felfedező a csapatával a falutól nem messze a völgyben volt kénytelen 6 hónapot várakozni az extrém nyári hőség miatt. Sturt-nak ez volt a harmadik expedíciója. Az első kettővel a Macquarie és Murray folyót térképezte fel. Ezzel az utolsóval pedig a belső tengert kereste. De sosem találta meg, mert sosem létezett, csak ők gondolták úgy a csoportos madárvonulásokból következtetve. A Simpson sivatagig jutott, onnan vissza kellett fordulnia, mert nem találtak ivóvizet. Skorbutja lett, de szerencsére sikerült visszaszállítani őt Adelaide-be, ahol felépült. Ebben az utolsó expedícióban csak egy ember halt meg, Pooles. Felkerestük az ő sírját és a fába vésett évszámot is láttuk. Próbáltuk a kiszáradt patak mentén felkutatni Sturt táborhelyét, de tábla hiányában csak tippelni tudtunk. Aztán felmásztunk Sturt kőhalmához egy kisebb domb tetejére, ami csalóka volt. Azt hittük kis domb, de nem. Fent a domb tetején van egy nagy kőhalom, amit Sturt építtetett az expedíció tagjaival, hogy ne unatkozzanak, míg 6 hónapot vártak az esőre.

    Cameron Corner és a pezsgő bontás
    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    CameronCorner1Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Pooles sírja
    Pooles sírja
    Sturt kőhalma
    Sturt kőhalma
    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Tehén és Junior.
    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Junior és Tehén.
    Farkincás felhő
    Farkincás felhő

    keriteskigyo_dombCipőfa

    Cipőfa

    Hazafelé az én listámon még három dolog szerepelt. White Cliffs, ami egy az egyben Coober Pedy. Ez is opálbánya, lyukak a földben. Aztán a  Mutawintji Nemzeti Park, ahol őslakos sziklarajzok vannak és a Mungo Lake Nemzeti Park, ami 17 kiszáradt tóból áll és a világörökség része. Itt találták meg 1974-ben a kb. 42 000 éves Mungo Man csontvázát és a kb. 20-26-000 éves Mungo Lady csontvázát, amin hamvasztás nyomai láthatóak. Így Afrikán kívűl ez a világ legrégebbi helye, ahol a „modern” ember feltűnt, illetve ez az első hely a világon ahol a korai hamvasztás nyomait felfedezték.

    Sajnos mindhárom nem fért bele. Sebaj, majd 1-1 hosszúhétvégével bejárjuk a kimaradt helyeket. Így csak White Cliffs-be jutottunk el.

    White Cliffs volt Ausztrália első hivatalos opálmezője, ahol 1889-ben kezdődött az intenzív bányászat. A hely azért más, mint Coober Pedy, mert itt a kréta korból származó tengeri fosszíliák (kagylók, csigák, belemniteszek, halcsontvázak) opalizálódtak. 1976-ban találtak egy teljes Plesiosaurus (tengeri hüllő) csontvázat, melyeknek egyes elemei (bordák) opálból vannak. A Sydney-i Múzeumban van kiállítva. Úgy tűnik nemsokára Sydney-be látogatunk…

    Egy másik ritka képződmény miatt is híres ez a hely. Sehol máshol a világon nem találtak még „ananász opált”. Nagyon ritka. Nevét a formájáról kapta. Egy tüskés kalcium karbonát kristályokból álló „gömb”, ami teljesen opalizálódott. Egy-egy ilyen „ananász opál” több 10 000 dollárt is érhet. Az a kisebb opál kagyló, amit tartunk a kezünkben pár száz dollár értékű. Nagyon szépek. Ausztrália az egyetlen olyan hely a világon, ahol opalizálódott állati és növényi maradványokat lehet találni. Találtam magyar vonatkozást is a White Cliffs-i opálra, de nem értem pontosan, hogy mit is takar a zárójeles rész: „All too frequently, at the turn of the 20th Century, White Cliffs opal was sold as Hungarian opal (an opal that had not been mined in quantity for almost a century!)” Ha esetleg valaki érti a vonatkozást, megmagyarázhatná. Picit mi is túrtuk a meddő kupacokat, titkon azt remélve, hogy kifordítunk egy opálos csigaházat, ahogy azt tette egy nyugdíjas néni korábban, de nem találtunk semmit.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.
    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.
    Pár száz dollár... $$$
    Pár száz dollár… $$$
    Opál "ananász"
    Opál „ananász”

    Még egy érdekesség a faluról. Aki idelátogat legyen nála elegendő ivóvíz és kenyér, mert úgy látszik, hogy az egyetlen helyi boltocska pofátlanul megpróbálja lehúzni a turistákat. Normál esetben a 10 literes „kocka” víz 3-4 dollár. Extrém esetben tényleg a semmi közepén mi már láttuk ezt a vizet 10 dollárért árulni, ami érthető, hiszen el kell odáig vinni. Tiszta sor, természetes, hogy ennyit elkérnek. Na de White Cliffs nincs a világtól annyira elzárva. A legközelebbi nagyváros 3 órányi vezetésre van. BoltosGizi ennek ellenére ezt a vizet 20 (!) dollárért árulta. Egy ilyen vizet, egy csomag szeletelt kenyeret és egy doboz margarint akart 35 dollárért eladni. Kifogytunk és nem a nagyváros irányába folytattuk utunkat, de ennek ellnére töröltettük a vásárlást, mikor megláttuk a blokkot és szépen visszapakoltuk a dolgokat a polcra. Cseppet vastagon fogott BoltosGizi ceruzája…

    Utolsó napunkat egy jó cselekedettel kezdtük. Menindee felé autóztunk, mikor éppen előttünk egy lakóautó defektet kapott. Sima autón se séta galopp a kerék csere, hát még egy nagy lakóautón. Főleg ha 70 körüli nyugdíjasok vezetik. Megálltunk segíteni. A három fiú 5 perc alatt lecserélte a sérült kereket úgy, hogy a bácsinak hozzá sem kellett érnie. Sajnos a pótkerék is siralmas állapotban volt. Mondtuk nekik, hogy ezzel nem jutnak messzire. Jobban teszik, ha visszafordulnak a nagyvárosba és megcsináltatják mindkettőt, mielőtt elindulnak vissza Queenslandbe, ami több 1000 km ide. Aranyosak voltak. Megadták a címüket, hogy ha arra járunk ugorjunk be hozzájuk.

    Kerékcsere után még beugrottunk egy útba eső nemzeti parkba. A Kinchega Nemzeti Park a Darling folyó mellett terül el. Hihetetlen jó kemping helyeket alakított ki a nemzeti park a magas folyópart tetején. Rálátni a lent kanyargó folyóra. Az egyes kemping helyek távol egymástól vannak. Mindegyikhez jár egy szépen kibetonozott tűzrakóhely is, mely kiváló bográcsozásra. Nem kizárt, hogy egyszer még eljövünk majd ide csak úgy kempingezni.

    A Darling folyón az 1870-es években virágzott a gőzhajó forgalom. Ezzel bonyolították le az áruszállítást. 1872-ben a P.S. Providence gőzhajó személyzete induláskor nem ellenőrizte le a vízszintet a gőzgépben. Jól felfűtötték, a bojler meg felrobbant. A kínai kuktát a robbanás felrepítette a magas partfal tetején lévő fák tetejére, aki később belehalt a sérüléseibe. A mai napig ott van a nagy vas gőzbojler a folyó partján. Megnéztük még a Kinchega birkanyíró állomás épületét is, mely 1875-ben épült és kitűnő állapotban maradt fent. Fénykorában 64 birkanyíró tudott egyszerre dolgozni. A megépítését követő első évben 73 ezer birkát nyírtak meg itt, ami 1421 bálányi gyapjút jelentett (egy bála 45 kg volt). Ezen a birkanyíró állomáson bálázó is volt, a bálákat pedig gőzhajókkal szállították el. Az állomás 92 éven át üzemelt. Ezalatt az idő alatt 6 millió birkát nyírtak itt meg, az utolsót 1967-ben. Úgy vélik ez a legnagyobb birkanyíró állomás a déli féltekén. A mai épület valamikor a duplája volt. Így is óriásinak tűnt a gyönyörű faépület, mikor bent sétáltunk.

    birkanyiro_allomasDélután ötkor úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Kettévált a csapat. Szilviék Adelaide-től délre laknak, ezért nekik a legrövidebb út az volt, ha innen a Riverland felé Murray Bridge-n keresztül mennek haza. Mi meg Adelaide észak-keleti részén lakunk, így nekünk a Broken Hill-i útvonal volt a legmegfelelőbb. Részünkről hiba volt elindulni ilyen későn. Nem is értjük miért vágtunk neki, talán már szerettünk volna nagyon otthon aludni az ágyunkbam.

    Ez idő tájt itt korán sötétedik és ez együtt jár a kengurú invázióval. Tudjuk mi ezt jól. Ezért is igyekszünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy ne kelljen sötétben vezetni. Hogy most miért kellett? Ne kérdezzétek. Ami megtörtént az megtörtént. Elütöttük életünk első, majd nem sokkal később második kengurúját is. Igen, mindjárt kettőt. Az első biztosan ottmaradt, a másik szerintünk csak megfejelte Junior fellépőjét az én oldalamon. Nagyon figyeltünk, mert hemzsegtek ezek az agyatlan jószágok. Ausztrália összes kengurúja ott ücsörgött az út szélén és arra vártak, hogy mi elhaladjunk előttük és akkor ők majd Junior elé vetik magukat kamikaze módjára. A 110-es megengedett sebesség helyett mi csak 60-nal mentünk és még így is megtörtént a baj. Sajnos az sem segített, hogy pontosan előttünk a hosszú, nyílegyenes úton ment le a Nap. Szóval nem sokat láttunk.

    Papi észrevette ugyan a balról beugráló kangát, fékezet is erősen, meg balra is rántotta a kormányt de ez sem volt elég. Az idióta kanga ekkor már a felező vonalnál járt. Megnyugodtunk, hogy átért időben, de ekkor megállt a felezővonalon és visszaugrott elénk. Kivédhetetlen volt. Junior középen, alul kapta el és ő volt az erősebb. Szerencsére semmi sem látszik a kocsin. A másik meg csak annyi volt, hogy csigatempóban haladtunk és a szemünk sarkából láttuk, hogy balról ugrásra készen áll valaki. De akkor mi már elhaladtunk mellette. Ez a kis hülye csakazért is kiugrott és az én oldalamon az ajtómnál lefejelte a fellépőt. Kis koppanás volt. Szerintünk ő csak picit beverte a fejét. Hajnali fél kettőre értünk haza ezzel a tempóval. Soha többet éjszakai vezetés… 🙁

    Nagyon jól sikerült ez a két hét. Elvileg a Simpson sivatagra hegyeztük ki az expedíciót, de tudtuk, hogy két hét azért sok lenne csak a sivatagban. Mivel most voltunk ott, ezért mindenki még hozzátette azt, amit a környéken szeretett volna megnézni. Így jutottunk el a felfedezők sarkalatos helyeire, ami Tamás vágya volt és így néztük meg az opalizálódott fosszíliákat, amikre meg én voltam kíváncsi. Mindenkit lenyűgözött Ausztrália ezen távoli, elhagyatott, de mégis szép szeglete. Alig várjuk a következő expedíciókat!

    A túráról visszaérve pár hét elteltével összejöttünk nosztalgiázni és képeket csere-berélni. Szilviék ekkor átadtak nekünk egy-egy pólót, amit kifejezetten erre az expedícióra készítettek a csapatnak. Úgy tervezték, hogy az indulásra készen lesznek és akkor majd mindenki felveheti őket a sivatagban, de nagyon elfoglaltak voltak, így csak utólag kaphattuk meg. De így még jobb lett, mert ha időben elkészülnek, akkor lemaradtak volna a póló vállán csücsülő legyek! Hiszen akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy nekünk a Simpson neve egybe forr majd a legyekkel. Amúgy ha jól megnézitek a pólót, akkor észreveszitek, hogy ez nem ám csak két snassz terepjáró, hanem Tehén és Junior! Tamás valósághűen és részletgazdagon bedigitalizálta őket. Juniornak a fenekén van az egyik pótkereke és még a „pipája” is látszik. 🙂


    Simpson_polok

    A kéthetes sivatagi túra képei innen is elérhetőek. Most nem bajlódtam a képek feliratozásával, ne is keressétek.

    Kata

    tovább
  • Egyéb

    A tengeri csikó, a tengeri csillag és a rája

    / 2018. április 1. vasárnap / 1 hozzászólás

    Három érdekességet is találtak húgomék decemberben, mikor itt jártak. Mi a 11 év alatt nem találtunk ennyire különleges dolgokat, mint ők abban a három hétben. A tengeri csikó váz régi álmom. Többször voltunk lent azokban az öblökben gyűjtőúton, ahol elvileg partra vetődhetnek. Sose találtunk még. Húgom, azaz Gabi ausztráliai harmadnapján már tengeri csikót talált! Lent voltunk Kenguru-szigeten. Első este a kemping mögötti partra lementünk sétálni. Gréti és Gabi lebeszélhetetlenül gyűjtögették a „snassz-kagylókat”, hiába mondtuk, hogy lesznek majd igazi szép kagylók is. Egyszer csak hugom felemel valamit és azt kérdezi: ez meg mi? Majd ki ugrottam a bőrömből! Szerintem 10 kilóméterre arrébb is hallották az üdvrivalgásomat. EZ EGY TENGERI CSIKÓ!!! Nem gondoltam volna, hogy ilyen masszív vázuk van. Húgomat annyira nem fogta meg a dolog, kérés nélkül nekem adta.

    Megtalálás pillanatában a Kenguru-szigeten
    Megtalálás pillanatában a Kenguru-szigeten
    Méretaránnyal...
    Méretaránnyal…

    Tengericsiko3Rá pár napra elugrottunk a Yorke-félszigetre. Itt se most voltunk először. Legalább tíz alkalommal kirándultunk már ide és mi aztán mindig nyitott szemmel járunk, de ilyet még nem sikerült kiszúrnunk. Gábor volt az az éles-szemű szerencsés, aki lencsevégre kapta a rája-lenyomatot. A vak is rájára tippelne. A gyönyörű, prospektusokba beillő Flaherty’s Beach-en sétáltunk. Ez az az öböl, ami nagyon sekély, a víz tűrkizkék és apálykor több száz métert lehet sétálni a kristálytiszta, térdig érő vízben. Valószínűleg egy rája fészkelhette be magát a homokba dagálykor és az ár elvonultával kiúszott a dagállyal otthagyva a „lenyomatát”. Egy tökéletes rája körvonalat. Hihetetlen volt.

    Rája "lenyomat"
    Rája „lenyomat”

    Aztán szintén a Yorke-on, hazaindulás előtt még nagy kagylógyűjtésben voltunk. Egy olyan öblöt találtunk, ahol millió shell formájú kagyló hevert a homokban. Mondtam is húgoméknak, hogy kezdhetik a snassz, fehér kagylókat kiselejtezni. Óriási területet takartak be a kisebb-nagyobb, színesebbnél-színesebb kagylók. Fél délelőtt csak kurkásztunk a vízben. Mi a Grétivel leszakadtunk Gabitól és Gábortól, mert elindultunk beljebb, a fél térdig érő vízben, hogy megnézzük, mit gyűjtögetnek ott az emberek lepkehálóval.

    Ugyanis a kabinból láttuk, hogy mindennap emberek hada sétál be kb egy kilómétert a sekély vízben műanyag ládákkal és egy hosszú, partvisnyélre szerelt hálóval. Csak sejtésünk volt, hogy mire vadászhatnak. Na, mi Grétivel vagy 500 métert caplattunk be, míg elértük az első párost. Nem volt egyszerű, mert a víz nagy része tengeri növényekkel volt vastagon átszőve. Csak néhol volt tiszta csapás. Egy-két sekélyebb helyen teljesen ki volt tisztulva, ezeket a helyeket viszont ellepték a sonkakagylók. Hihetetlen látvány volt. Olyan, mint „A bolygó neve halál” című filmben, mikor megtalálják a tojásokat. Félelmetes volt. A sárga homokból több száz, háromnegyedig beásott sonkakagylóból álló telepre bukkantunk. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálunk fényképezőgép. Még szerencse, hogy volt a lábunkon „tanga papucs” (vietnámi papucs). Mezítláb képtelenség és felelőtlenség lett volna besétálni. Az utolért ürgék is egyből azt kérdezték, hogy ugye nem mezítláb vagyunk? Nem. De ekkor már mindegy volt, mert az én lábam befele jövet lecsúszott a papucsról és sarkkal beleléptem egy éles sonka-kagylóba „szájába”. Jó mély, öt centis vágás lett a talpamon. Na bravó. Még februárban is látszott a nyoma olyan lassan gyógyult. Fátylat rá. Kiderült, hogy az ürgék kék uszonyos rákot gyűjtenek. Több százat szedtek össze a susnyákosból naponta. Grétit nem érdekelte annyira a rák látványa. Be volt csokizva rendesen tőlük.

    Hát valahogy így néz ki egy sonka kagyló telep. Internetről leszedett kép, hogy az "anti-kuglisok"-nak is legyen fogalma. A víz volt sekélyebb, alig 10-20 cm vízréteg volt a kagylók felett. Ijesztő látvány volt.
    Hát valahogy így néz ki egy sonka kagyló telep. Internetről leszedett kép, hogy az „anti-kuglisok”-nak is legyen fogalma. A mi esetünkben a víz jóval sekélyebb volt, alig 10-20 cm vízréteg volt a kagylók felett. Ijesztő látvány volt.

    Amíg mi kint botorkáltunk, addig Gábor a parton megint talált egy érdekességet. Egy gyönyörű, mini zöld csillagot. Hogy meg tudja mutatni nekünk egy nagyobb, üres csigaházzal ügyesen felvette, gyűjtővödrébe tengervizet merített, beletette és várta, hogy mi visszaérjünk. Kiértünk a partra és mondta, hogy ott van a kis Patrik csillag. Na, de az addigra teljesen „becsavarodott” a csiga vázába, egész a tetejéig mászott. Hát vagy fél órát küzdöttünk, mire a fiúk nagyon óvatosan, milliméterről milliméterre tördelték le a csigavázat. Nem hittük, hogy benne van. Gábor is kezdett elbizonytalanodni. Lehet, hogy véletlenül kimászott/kicsúszott, nehéz volt felvenni a csigaházzal, mondta.

    Én nagyon szerettem volna, ha benne van és sajnáltam, hogy nem voltam ott, amikor találta. De végül megtaláltuk benne. Jól elbújt. Nagyon szép kis csillag volt. Egyből szerettem volna megtartani, de még élt. Mi csak „hullarablók” vagyunk, nem gyilkosok. Pár percig nézegettük, aztán húgom besétált vele a vízbe és eleresztette. Hazajöttünk a több zsáknyi kagyló-és csigaházzal. Nagy lavórba tettük és ráengedtünk édes vizet, had ázzanak. Másnap nekiálltunk elmosni őket Grétivel ketten. Egyszer csak Gréti felkiállt: jajj, egy pók szaladgál a vízben. Pók?! A vízben?! Az nem lehet. Hát egy kis rák bújt meg az egyik csigaházban. Még élt szegény. Az édesvízben?! Furcsa. Gyorsan áttelepítettük egy kis vödörbe, de nem volt sós vizünk. Szórtunk bele pici asztali sót, hogy túlélje (na szerintem ezzel öltük meg) és másnap szándékoztunk levinni a tengerre (ami tőlünk 25 km-re van), hogy elengedjük.  Na, visszamentünk tovább mosogatni és ahogy lötyköljük a csigákat a lavór alján találtunk egy teljesen ugyanolyan kis zöld csillagot (de ez már nem élt), amit szabadon engedtünk. Szegény. Úgy tűnik ezekbe a csigákba bújnak be. Nem vettük észre. ;-(

    Szerencsétlen kicsi rák másnap már nem mozgott. Sajnos nem élte túl az éjszakát. Nem volt szándékos. Véletlen.

    Ott bújuk. Ezt visszatelepítettük!
    Ott bújik. Ezt visszatelepítettük!

     KisCsillag2KisCsillag3

    A nagyot kb egy éve találtuk, mellette ott van a már halott kis csillag
    A nagyot kb egy éve találtuk, mellette ott van a már halott kis csillag, amit véletlenül hoztunk haza.
    Méretaránnyal
    Méretaránnyal…
    Egy közeli kép
    Egy közeli kép

    Nagyon várom várom a Nyugat-Ausztrál utat, mert tudom, hogy ott „sand dollar vagy másnéven mermaid money” (homok dollár/hableány pénz) névre keresztelt lapos tengeri süni vázakat lehet találni. A 40-50 cm-es óriás csigákat már meg se merem említeni. Ha egyszer egy olyat sikerülne találni a parton… Tudom, hogy van, mert láttam róla képet.

    tovább
  • Egyéb

    2018. március 25, a Törzsgárda Jelvény napja

    / 2018. március 25. vasárnap / 8 hozzászólás

    A nagy nap! Akár piros betűs ünnep is lehetne. Nekem mondjuk mindenképp az! A mai napon töltöttem be a 10-dik évemet a cégnél. Hogy ez miért olyan nagy szám? Igazából nem nagy szám, sőt nem is olyan felemelő érzés. Inkább az a felemelő, amit itt Ausztráliában adnak 10 évnyi „szolgálat” után. Ha megszakítás nélkül 10 évet húz le valaki egy munkáltatónál akkor jár neki a „Long Service Leave (LSL)”, ami plusz 13 hét fizetett szabadságot jelent. Itt Ausztráliában mindenkinek 4 hét éves szabi jár, függetlenül attól, hogy 20 éves vagy már 50 éves. Ha jól emlékszem anyukámnak a vége fele már 33 nap szabi járt évente. Itt ilyen növekedés nincs, 20 és kész.

    Engem mondjuk az utóbbi 3 évben már csak ez tartott vissza hogy ne kezdjek el szétnézni munka fronton. Nem szerettem volna ha ez a 13 hét elúszik. Elvileg már 7 év után hozzá lehet férni időarányosan, de ez munkáltatófüggő. Ha normális a cég, akkor nem szivózik az alkalmazottal. Ráadásul, ha továbbra is a cégnél marad az illető, akkor ez a Long Service Leave tovább ketyeg és az éves 4 hét még megfejelődik plusz 1,3 hét szabival minden évben, így majdnem 6 héttel lehet gazdálkodni/garázdálkodni évente.

    A 13 hét fizetett szabival azt kezd a dolgozó, amit akar. Vagy egyből kiveszi az egészet, hozzácsapja még ami maradt az éves szabijaiból és CSÁ felkiálltással elköszön, hogy akkor majd 4-6 hónap múlva jövök. Sok család ilyenkor kiveszi a gyerekeket a suliból és fél évre elmennek kempingezni. Keresztül-kasul bejárják Ausztráliát. Vagy azt mondja, hogy kikérem az egészet pénzben. Vagy azt, hogy mától heti 4 napot dolgozok csak és az 5-diket ebből kérem. Vagy mától csak napi 6 órát dolgozom és a maradékot ebből pótoljátok ki. Persze mindegyik verzióhoz kell egy normális cég, hiszen a cégeknek előre tervezni kell a munkaerő kieséssel.

    Ez a 13 hét nem minden ausztrál államban 13. Gondolom csak az itt élőket érinti ez a „probléma”, aki pontos adatokra kíváncsi az elolvashatja a törvényt erről. A lényeg: 8-9-13 hét között mozog ez a bónusz.

    Egy kis történelem, hogy honnan jön ez a zseniális ötlet. Ausztráliában először az 1860-as években vezették be ezt a 13 hetes Long Service Leave-t. Azoknak az angol köztisztviselőknek, akik 10 évet lehúztak itt a kolóniákban, a kormány adott 13 hetet, hogy hazavitorlázzanak. Az út 5 hétig tartott haza, 3 hetet tölthettek el hazai földön, majd újabb 5 hét a tengeren vissza Ausztráliába. Innen jött a 13 hét.

    Nekem március 20-án adta át a főnökség az ezüst (fél uncia ezüstöt tartalmaz) érmét, amit én csak törzsgárda kitűzőként emlegetek. A centivágás a hátralévő napokat szimbolizálta. Pénteken le is vágtam a 3-as számot, a maradék kettő nap már nem is számít, hiszen hétvégére esik. A szabiigénylő lapot már hetekkel ezelőtt kitöltöttem. Nyilvánvaló, hogy mi nem pénzben kérjük ki. Papi egy év és két hónap „késésben” van hozzám képest. Ő 2019. júniusában tölti majd be a 10 évet. Nem baj. Kivárjuk. Holnap reggel 7-kor viszont benyújtom a 11 hetes szabikérelmünket 2019 július-augusztus és szeptember első két hetére. Azért 11 hét és nem 13, mert nem szeretnénk egyből az egészet elpörkölni. Tartogatjuk rövidebb kirándulásokra is. A 11 hetet pedig Nyugat-Ausztrália felfedezésével fogjuk eltölteni. Elkezdtem megtervezni és már most látom, hogy Nyugat-Ausztráliát csak többszöri nekifutásra fogjuk tudni kivégezni, olyan sok látnivaló van.

    Kellemes érzés ez a mérhetetlen szabadság, amit ez a 13 bónusz hét ad. A maradék éves szabi és a sok csúszó csak fokozza ezt az érzést. Le se merem ír, hogy ezekkel együtt hol járok hetekben…

    A törzsgárda "jelvényem"
    A törzsgárda „jelvényem”
    Az utolsó munkanap levágása, ami a 10 év meglétéhez szükséges
    Az utolsó munkanap levágása, ami a 10 év meglétéhez szükséges
    Szombat este el is mentünk Móniékkal megünnepelni. A lufiknak története van. Főleg a pezsgősüveg alakúnak.
    Szombat este el is mentünk Móniékkal megünnepelni. A lufiknak története van. Főleg a pezsgősüveg alakúnak.
    Ez a pezsgősüveg lufi, amolyan visszavágó. Mondjuk az lett volna az igazi, ha az átadás pillanatában véletlenül elengedik és a lufi elröpül. Az történt ugyanis pontosan egy héttel ezelőtt, hogy a Móni 40-dik szülinapját ünnepeltük. Vettünk neki egy gázzal töltött pezsgősüveg lufit, amihez tartozott egy pezsgőspohár is lufiból és buborékok is jöttek ki belőle, szintén lufiból. Nagyon jól nézett ki. Mikor vittük be a házba 3 méterrel a bejárati ajtótól a szél lerántotta a lufi cupkájáról a madzagot és huss. Egy pillanatra lefagytunk, aztán üvöltöttünk bel a házba az utcáról, hogy Móni gyere ki nagyon gyorsan. Kiszaladt, mondtuk nézd azt a pöttyöt (ekkor már csak egy pötty volt), na az a Te lufid. Egyből a Magyar népmesék című rajzfilm egyik jelenete ugrott be: hoztam is meg nem is... Hát ez a pezsgőslufim története. Valszeg mély nyomokat hagyott Móniban ez eset...
    Ez a pezsgősüveg lufi, amolyan visszavágó. Mondjuk az lett volna az igazi, ha az átadás pillanatában véletlenül elengedik és a lufi elröpül. Az történt ugyanis pontosan egy héttel ezelőtt, hogy a Móni 40-dik szülinapját ünnepeltük. Vettünk neki egy gázzal töltött pezsgősüveg lufit, amihez tartozott egy pezsgőspohár is lufiból és buborékok is jöttek ki belőle, szintén lufiból. Nagyon jól nézett ki. Mikor vittük be a házba 3 méterrel a bejárati ajtótól a szél lerántotta a lufi cupkájáról a madzagot és huss. Egy pillanatra lefagytunk, aztán üvöltöttünk be a házba az utcáról, hogy Móni gyere ki nagyon gyorsan. Kiszaladt, mondtuk nézd azt a pöttyöt (ekkor már csak egy pötty volt), na az a Te lufid. Egyből a Magyar népmesék című rajzfilm egyik jelenete ugrott be: hoztam is meg nem is… Hát ez a pezsgőslufim története. Valszeg mély nyomokat hagyott Móniban az eset…

    Kata

    tovább
  • Egyéb

    Az expedíció a vége felé közeledik…

    / 2018. január 14. vasárnap / 0 hozzászólás

    2500-1Igen! Sikerült! Megcsinálta! 2500 km!

    Tegnap Murray Bridge-ben volt a hivatalos ünneplése a 2500 km hosszú evezésnek. Innen ugyan még hátra van 120 km a torkolatig, de igazat adok Szilvinek, hogy ott a homokdűnéken elég nehézkes lett volna megszervezni a pezsgőpukkantást. Így maradt Murray Bridge. Viszont jó választásnak bizonyult, mert igencsak szeszélyesen alakult a tegnapi időjárás. Napsütés, erős szél, eső, viharos szél, mégtöbb eső majd ismét verőfényes napsütés és hideg.

    Szilvi kitett magáért. Kisütötte a fontosabb állomások nevét, mi meg választhattunk egyet és kérdezhettünk róla Tamástól, hogy: ez miről nevezetes, ez miért érdekes, ez mi, ez hol van, itt mi történt stb… Tamás meg csak mesélt és mesélt. Szép számban gyűltünk össze. Sokan voltak kíváncsiak a „nagy utazóra”. Jó volt újra látni Tamást épségben. Nem kis teljesítményt vitt végbe. Gratulálunk neki! Reméljük sikerül lemennünk a torkolathoz is mikor téylegesen megérkezik a folyó végéhez.

    A sós rágcsa feliratok, érkezik Tamás, Charlotte és a legénység Fehér Maci személyében
    A sós rágcsa feliratok, érkezik Tamás, Charlotte és a legénység Fehér Maci személyében
    Hallgatjuk a történeteket. Majd Tamás felszeli a 2500-as tortát, amit szintén Szilvi sütött eme jeles alkalomra.
    Hallgatjuk a történeteket. Majd Tamás felszeli a 2500-as tortát, amit szintén Szilvi sütött eme jeles alkalomra.

    Fehér Maci, háttérben Charlotte

    Fehér Maci, háttérben Charlotte

    tovább
  • Egyéb

    2017 utolsó három hete képekben

    / 2018. január 9. kedd / 1 hozzászólás

    Hallgatásunknak oka volt. Végre valahára, 11 év után vendégeink voltak Magyarországról. Húgom és a barátja, illetve unokahúgom utaztak ki hozzánk december közepén és egészen január első hetéig maradtak. Nagy volt az öröm, hisz erre a látogatásra 2013 óta készülünk. A szűkös időkeret ellenére igyekeztünk a lehető legtöbbet megmutatni nekik a környékből.

    Érkezésük után egy napot kaptak az átállásra és már indultunk is a Kenguru-szigetre. Pelikánetetés, madár-show, szánkózás a Little Sahara-ban, fókales, nemzeti park, vadon élő kenguruk és szebbnél-szebb öblök felkeresése volt a terv. Tartalmas két és fél napot töltöttünk el a szigeten. Majd egy újabb teljes napot kaptak a regenerálódásra és ismét becuccoltunk Dömébe, hogy három nap alatt bejárjuk a Yorke-félszigetet. Mini csúszda park Grétinek, kristály tiszta türkizkék vízéről híres Flaherty’s Beach, vadon élő emuk, hajóroncs és nemzeti park volt a megnézendők listáján. Kabinunk a tengerre nézett. Itt ünnepeltük Gréti 10-dik születésnapját is. Apálykor rengeteg kagylót szedtünk, az egyik reggel még egy delfin is kiúszott a kabinunk elé.

    A maradék adelaidei napokon elugrottunk a Deep Creek természetvédelmi területre, felmentünk a Mt Lofty kilátóba, sárkányt eregettünk Silver Sand Beach-en, kengurukat etettünk, koalát simogattunk, végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove tengerparti ösvényen a cukorsüveg-hegyig, beugrottunk a belvárosba és kiugrottunk a St Kilda-i csúszdaparkba. Igyekeztünk minél többet a tengerben fürdeni, rengeteg homokvárat és egy „hóembert” is építettünk. Karácsonykor együtt ünnepeltünk a barátainkkal (Mónival és Csabival). Papi és Gréti feldíszítették a karifát, amire Papi 21 évet várt. Amióta együtt vagyunk nekünk nem volt karácsonyfánk. 😉 Megnéztük a szilveszteri tengerparti tűzijátékot is. Esténként éjszakába nyúló társaspartikat nyomtunk.

    Szuper időnk volt mindenfele, ha hűvös kellett hűvös volt, ha meleg akkor meg az volt. 🙂 Nem is írnék többet, hisz ezerszer írtunk már ezekről a helyekről. Nincs új a Nap alatt… inkább pörgessétek végig a képeket.

    A csapat. Első osztály: Papi és Gábor. Turista osztály: hugom Gabi, Gréti és én
    A csapat. Első osztály: Papi és Gábor. Turista osztály: húgom Gabi, Gréti és én
    Az érkezés napján, Henley Beach
    Az érkezés napján, Henley Beach
    Irány a Kenguru_sziget, a kompon
    Irány a Kenguru-sziget, a kompon
    Kenguru-sziget
    Kenguru-sziget

    03_KenguruSziget3

    Kenguru-sziget, pelikán etetés
    Kenguru-sziget, pelikánetetés
    Kenguru-sziget, Little Sahara, szánkózás
    Kenguru-sziget, Little Sahara, szánkózás a homokdűnén

    07_KenguruSziget6     08_KenguruSziget7 09_KenguruSziget8

       25_KenguruSziget24   26_KenguruSziget25

    Kenguru-sziget, madárshow
    Kenguru-sziget, madárshow

    11_KenguruSziget1012_KenguruSziget1113_KenguruSziget1214_KenguruSziget13Kenguru-sziget, Remarkable Rocks

    Kenguru-sziget, Remarkable Rocks

    16_KenguruSziget1517_KenguruSziget1618_KenguruSziget1719_KenguruSziget1820_KenguruSziget19Kenguru-sziget, fókalesen

    Kenguru-sziget, fókalesen

    22_KenguruSziget2123_KenguruSziget2224_KenguruSziget23Gréti szülinapját a Yorke-félszigeten ünnepeltük. Boldog Szülinapot "Mango Lady"!

    Gréti szülinapját a Yorke-félszigeten ünnepeltük. Boldog Szülinapot „Mango Lady”!

    Egy kis gyakorlás sosem árt...
    Egy kis gyakorlás sosem árt…
    Yorke-félsziget
    Yorke-félsziget

    30_Yorke4Díszítik a karácsonyfát. A tetején egy igazi tengeri csillag van!

    Díszítik a karácsonyfát. A tetején egy igazi tengeri csillag van!

    32_Yorke633_Yorke734_Yorke835_Yorke936_Yorke10Yorke-félsziget, Innes Nemzeti Park

    Yorke-félsziget, Innes Nemzeti Park

    38_Yorke1239_Yorke1340_Yorke1441_Yorke15  42_Yorke16 43_Yorke17

    GGG! (Gréti – Gabi – Gábor)

    Rózsaszín sóstó
    Rózsaszín, kiszáradt sóstó
    Kagylótisztogatás
    Kagylótisztogatás

       46_koala_seta1  47_koala_seta2

    Óriási szerencsénk volt. Esti séta alkalmával lent a pataknál egy karnyújtásnyira…

    Karácsonyi készülődés, aranygaluska
    Karácsonyi készülődés, aranygaluska
    Vanília sodóval
    Vanília sodóval

    51_kari4

    Papi és Gréti díszítik a fát. Papi nagyon boldog, 21 évet kellett várnia a karácsonyfára… 😀

    Gréti hajtogatja a karácsonyfa alakú szalvétákat
    Gréti hajtogatja a karácsonyfa alakú szalvétákat
    Az ünnepi asztal by Gréti
    Az ünnepi asztal by Gréti
    Bon-bon harc!
    Bon-bon harc!

    56_kari955_kari8

    Hóember... akarom mondani Homokember építés
    Hóember… akarom mondani Homokember építés

       58_hoember2  59_hoember3

    60_hoember4Deep Creek Természetvédelmi terület

    Deep Creek Természetvédelmi terület

    A hullámlovas...
    A hullámlovas…

    65_DeepCreek366_DeepCreek4

    Nem mondhatnám, hogy éheztünk. Ilyen reggelikkel kezdtük a napot. Utána mini kakaós- és nutellás csigát vagy palacsintát toltunk a nap folyamán.
    Nem mondhatnám, hogy éheztünk. Ilyen reggelikkel kezdtük a napot. Utána mini kakaós-és nutellás csigát, vagy palacsintát toltunk a nap folyamán.

       67a_csigasutes  67b_palacsinta

    Készül a mini csiga és a palacsinta

    Kenguru etetés. Na mi lóg ki Kanga hasából? Hát Zsebibaba lába.
    Kenguru etetés. Na mi lóg ki Kanga hasából? Hát Zsebibaba lába.

    69_kanga270_kanga3

    Szivárvány papagájok
    Szivárványos lóri papagájok

    73_koala2

    Koala simogatás
    Koala simogatás

    75_koala4

    Silver Sands Beach
    Silver Sands Beach

      77_SilverSand2   78_SilverSand3

    Na melyiket egyem? Társasozás mindenhol, mindenkor!

    Silver Sands Beach, sárkányeregetés
    Silver Sands Beach, sárkányeregetés

    80_SilverSand5Az egyik homokvárunk

    Az egyik homokvárunk

    Beugrottunk a céghez is, hogy megmutassuk a 3D-t
    Beugrottunk a céghez is, hogy megmutassuk a 3D-t
    Grétit fel is vették. Elsőre sikerült neki 3D-ben vonalat húznia a talajra.
    Grétit fel is vették. Elsőre sikerült neki 3D-ben vonalat húznia a talajra.
    Szilveszteri tetkók
    Szilveszteri tetkók

    85_szilveszter2   86_szilveszter3

    Vannak akik szilveszter napján születtek… igaz Gábor? Gábor személyében nagy TEJFÖLTESTVÉRRE találtam. De azt hiszem, hogy Gábor még az én tejfölimádatomat is felül tudta múlni. Én is majdnem mindenbe tejfölt teszek, de a töltött paprika azért az már SZENTSÉGTÖRÉS!!! Boldog Születésnapot!

    Gréti kifejlesztette a hullámon "állást"
    Gréti kifejlesztette a hullámon „állást”

    87_szilveszter4Újév első napján végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove ösvényen

    Újév első napján végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove ösvényen

    Cukorsüveg-hegy
    Cukorsüveg-hegy

    91_HallettCove3IGEEEN! Megcsináltuk!

    IGEEEN! Megcsináltuk!

    Kukucs...
    Kukucs…
    Utolsó előtti nap, utolsó homokvár. :(
    Utolsó előtti nap, utolsó homokvár. 🙁
    Viszlát Kanga!
    Viszlát Kanga!
    tovább