Visszatérés a világ majdnem végéről

2007. november 3. szombat by kata_papi

Ez pont a 100-dik bejegyzésünk. Szép kerek szám.

Épségben visszajöttem a 10 napos, meglehetősen kalandosra sikerült kiküldetésből. Igazán messze voltunk, rutinból már az útlevelemet is bekészítettem. 🙂

De az igazi kaland majd csak egy hét múlva kezdődik. A munka, aminek az első részét csináltuk most meg, egy kormányzati megbízás. A feladat: a Strzelecki Track Road, ami igazából egy földút. Ennek az útnak az egyes részeit kell felmérnünk:

A Strzelecki út Dél-Ausztráliából megy át Queensland államba. A Dél-Ausztrál része kb. 500 km hosszú és nagy része (szinte az egész) sivatagos területen halad keresztül. A 380-as km környékén óriási gáz- és olajmezők vannak, három ausztrál államba futnak innen a csővezetékek és szállítják a fekete aranyat szerteszét. Ezt az utat főleg a nagy kamionok (road train-ek) használják, viszik a cuccost a bányának. Hosszú, nagy olajfúró szárakat, autógumikat, terepjárokat, lakókabinokat stb. Az outback-et kedvelő fanatikus turisták is előszeretettel közlekednek erre, pedig amikor ezek a nagy kamionok eldübörögnek az úton, akkor percekig vastag porfelhőbe burkolózik minden, amiben képtelenség közlekedni és lehetetlenség előzni.

Éppen ezért a kormány úgy döntött, hogy bár az egész út leaszfaltozására nincs elég pénze, de szakaszok burkolására igen. Így aztán 50 km földút után jön majd egy 10 km-es aszfaltcsík, megint 50 km földút, 10 km aszfalt … stb., azaz összesen 6 db 10 km-es szakaszt kell felmérnünk. A terv az, hogy az autók majd ezeken a 10 km-es, “pormentes” szakaszokon tudnak majd előzni.

Egy kis adalékanyag a szürkeállománynak: az utat Strzelecki bácsiról nevezték el, aki lengyel nemes ember volt, mellesleg felfedező és geológus is. 1839 környékén érkezett Ausztráliába és ő volt az első ember aki aranyat talált itt. Ő fedezte fel Ausztrália legmagasabb hegyét is és még sok minden mást. Nagy megbecsülésben volt része, ezért 9 különböző tájegység is az ő nevét viseli, köztük ez az út is. (vagy pl: Strzelecki sivatag, egy hegycsúcs, egy vasút vonal, stb…)

Az utat amúgy Charles Sturt fedezte fel 1845-ben és ő nevezte el Strzelecki-nek. Egy másik érdekes történet is kapcsolódik ehhez az úthoz. Ezen az úton nincs kerítés, de élnek farmerek, akik bárányokat és marhákat tartanak itt. A terület elképzelhetetlenül nagy, ameddig a szem ellát csak a pusztaságot látod. Kerítés sehol. Vezetni is óvatosan kell, mert van úgy, hogy nemcsak kenguru vagy emu ugrik a kocsi elé, hanem 1-2 buta bárány is. Számomra még rejtély, hogy a farmerek hogyan terelik össze őket, amikor nyírni kell, de nem kell nekem mindent megérteni.

Szóval több mint 100 évvel ezelőtt Queensland-en keresztül jött végig ezen az úton egy leleményes csóka, aki 1000 marhát szedett össze útközben, gondolván, hogy ezek gazdátlan jószágok. Aztán amikor Dél-Ausztráliába ért jó pénzért ($10 000) eladta őket. Elkapták, de a bíróság nem találta bűnösnek őt és két társát sem, mondván, hogy nem tudhatták, hogy ezek az állatok valakiéi.

A második 10 km-es szakasz keresztezi a Dingo vagy Dog Fence-t. Ezt a kerítést 1880 és 1885 között építették, hogy távoltartsák a dingókat a birkáktól. Ez a világ leghosszabb kerítése, 5300 km hosszú (eredetileg 9200 km volt). A kerítéskarbantartó brigád 23 fős. Egy csapat két főből áll, akik 300 km-nyi szakaszt néznek át hetente. Az első képen a lila vonal mutatja a kerítés elhelyezkedését:

A munkáról néhány szó. Ketten mentünk a munkatársammal és az első két 10 km-es szakaszt mértük fel GPS-el. Igazán kalandosra sikeredett. Az út elején van egy falu (20 fős), ahol van egy motel is, itt volt a szállásunk. Az út végén kb. 480 km-re meg egy 15 fős falu van, közte semmi, csak a sivatag. Innen, a moteltól autóztunk minden nap a földúton. Az első 4 napon minden nap 50 km oda 50 km vissza. Mikor befejeztük az első 10 km-es szakaszt, akkor a második szakaszhoz minden nap 50+10+50=110 km oda 110 km vissza volt az út. A munka kemény volt, napi 10-11 órát dolgoztunk, amiből 2 óra volt az utazás, 30 perc az ebéd szünet és a maradék tömény gyaloglás a GPS-sel megállás nélkül. A negyedik nap (szombat) volt a legnehezebb. A nap végén, este hatkor úgy ki voltam bukva, hogy azt mondtam magamban: ha a vasárnap is ilyen lesz, akkor az első géppel repülünk vissza Magyarországra. De vasárnapra megjavult az idő. S hogy mi volt szombaton?

Életem első, igazi sivatagi homokvihara. Ilyet előtte csak a tévében láttam, amikor a Szaharában az emberek lefekszenek a földre a teve mellé, magukra dobnak egy plédet és az alatt imádkoznak, hogy túléljék a dolgot.

Na aznap már reggeltől tombolt a vihar. A Napot egész nap nem láttuk, késő délutáni sötétség volt mindvégig. Mese nem volt, dolgozni kellett, így kimentünk terepre, mert úgy ítéltük meg nem veszélyes. 37 fok volt, a szél égette a bőrünket egész nap. A víz a palackunkban olyan meleg volt, mint a fürdővíz, és azt kellett egész nap inni. Néztem előre, 50 méterre már nem láttam semmit, annyira tele volt a levegő homokkal (mint a sűrű köd). Néztem hátra, ugyanazt láttam, mint előre.

Azt gondoltam magamban, milyen szerencsés vagyok, hogy épp előttem 50 méterre és mögöttem 50 méterre tombol a vihar és ahol én vagyok ott nem… Aha, de hülye vagyok, itt is ugyanannyi homok van a levegőben, mint előttem, csak mivel benne vagyok nem látom… Egész nap ebben a homokviharban próbáltunk lélegezni, nem volt olyan testrészünk ami ne lett volna tele homokkal. Délután 5-kor fejeztük be a munkát.

Én még így soha nem fáradtam el. Hatra értünk vissza a szállásra. Épp időben. A vihar úgy gondolta, hogy akkor ő most kimutatja a foga fehérjét, most jött csak a java. Az ég egész nap szürkés-sárga volt a lebegő homokszemektől, a Napot homályos pontnak láttuk. Ekkor egyszercsak a szél mégjobban felerősödött és a kabinjaink felett megláttuk a gyorsan felénk közeledő vörös homokfelhőt. Olyan volt, mint amikor a Múmia c. mozifilmben jött a homokvihar. Ekkorra esti sötétség lett, én meg attól rettegtem hogy nehogy ránkdöntse a szél ezeket az ausztrál tákolmányokat.

Egész éjjel tombolt a vihar, dörgött az ég és hihetetlen nagy villámok voltak, ja és leesett 10 csepp eső. Túléltük. A többi nap szerencsére jobb idő volt, így nyugodtan tudtunk dolgozni egészen az utolsó előtti napig, mikoris már csak 4 km lett volna hátra a betervezett munkából. Éjjel azonban akkora eső esett, hogy az egész utat lezárták és senki nem mehetett be. Így aztán egy nappal korábban haza kellett jönnünk.

A cégnek nem volt még ilyen messzi, sivatagi munkája, ezért erre az alkalmora 2000 dollárért vett egy műholdas telefont és abban maradtunk, hogy 2 naponta betelefonálunk a céghez, hogy minden rendben van-e. Normális mobil ott szóba sem jöhet. Még a rádió hullámok sem jutnak el odáig, hiába vittem a kisrádiónkat. Na a műholdas telefon most is “életet” mentett.

Rojci, a munkatársam elszámolta magát és amikor egyik nap a munkánk végeztével mentünk vissza a szállásra, 31 km-rel a cél előtt kifogyott a gázolajunk. :))) Aznap volt pont a szülinapom… :))) Pánikra semmi ok, van nekünk speckó telefonunk, teszteljük élesben. Odacsörögtünk a kocsmárosmotelesbenzinkutasmindenes ürgének, és vázoltuk a problémát. Nem volt meglepődve, lehet, hogy hetente kifog ilyen balekokat… 30 perc múlva jött a 20 literes kannával. Megúsztuk a 31 km-es gyaloglást (vizünk még volt).

“Mérges” állattal nem találkoztunk, pedig arra számítottam, hogy itt majd hemzsegni fognak a kígyók, pókok. Igaz, első nap egy óriási huntsman pók figyelt engem a plafonról a kabinomban. Olyan, mint amilyen Pók-Ica volt az első ausztrál napunkon kilenc hónappal ezelőtt. Hozzászoktam a látványukhoz, bár még mindig undorodom tőlük. Kifogtam és sajnos az örök vadászmezőkre küldtem,mert féltem, hogy újra hozzám fog bemászni. Viszont itt a világ végén felfedeztem egy új állatfajt: a fotoszintetizáló bárányokat… 🙂

 

- a fénykép a vihar utáni retkes ablakon keresztül készült -

Hihetetlen, de léteznek! Fentebb írtam, hogy sivatagban vagyunk, amolyan homok- és kősivatag keveréke. Füvet egy szálat sem láttam, ameddig a szemem ellátott, kilométereken keresztül. Abban a kevés, kiszáradt vízmosásban egy-két bokor van, amiket közelebbről megvizsgálva azt találtam, hogy a körömnyi levelek mellett két-három centis tüskék borítják az egészet. A bokrok is bróbálják túlélni a szárazságot és a kaját kereső bárányokat.

Kerítés sehol, az egészségesnek és erősnek tűnő bárányok kettesével, hármasával néha csoportosan bóklásztak szanaszét. Mivel van néhány (2-3) fúrt kút, ahonnan 60 méterről szivattyúzzák fel a talajvizet, ezért inni tudnak. De mit esznek? Tévedés ha valaki úgy gondolja, hogy a farmer végigszáguld a platós teherautójával és a platóról szénát-szalmát szór szét. Nincs széna-szalma. A farmer nem eteti őket. Ezért gondoltam azt, hogy mivel vizet kapnak, a Nap mindig süt … hát mimást ehetnének, mint napfényt! :)) Mindenesetre nagyon ingerszegény környezet és nyomorúságos élet ez a bárányoknak is.

A hátralévő 4 db 10 km-es szakasz már olyan messze esik ettől a falucskától, hogy napi 250 és mégtöbb kilométert kellene csak oda és ugyanennyit vissza utazni naponta, így csak az utazásra több mint 4 óra menne el. A főnökség úgy döntött, hogy kemping felállítása a megoldás.

Mivel az első két 10 km-es szakaszt 2 ember 10 nap alatt meg tudta csinálni, akkor hány éves a kapitány …??!! 🙂

Gyors fejszámolás: a további 4 szakaszra 2 csapat kell, azaz 2×2 ember, plusz jön a nagyfőnök másodmagával (haverjával), aki imád kempingezni és ők ketten lesznek akik “kiszolgálnak” minket. Értem ezalatt azt, hogy este mikor visszaérünk, vacsit főznek nekünk, ha kell benzin vagy valami kaja elmennek és megveszik. Ha marad idejük, akkor persze besegítenek nekünk, például szinteznek.

A nagyfőnök újra felajánlotta Papinak, ha van kedve jöjjön. Most nem utasította vissza és jön. Ő is kiveszi majd a részét a munkából, lehet, hogy ő fog szintezni. Mindenesetre elég nagy szervezést igényel 7 ember 10 napi sivatagi táboroztatása úgy, hogy elég messze leszünk a civilizációtól.

Három dzsippel megyünk, mindhárom utánfutót húz majd maga után. Minden utánfutón egy sátor, plusz 2 normál sátor. Autónként 5 kanna diesel, 2 kanna benzin az áramgenerátornak, ami a 3 hűtőt és az egy fagyasztót, na meg a műszerek feltöltését biztosítja. Tíz napra 7 embernek a kajáját valahol tárolni kell, megjegyzem itt most kezdődik a nyár, 35-45 fokok is lehetnek. Fúrt kút van, ami alkalmas arra hogy letusoljunk (mobil tusolót viszünk egyet) és az edényeket is el tudjuk majd mosni. A víz nem meleg, hidegvizes zuhi. Ivóvizet tartályokban viszünk.

Ez tényleg igazi nagy kaland lesz. Remélem homokvihar nélkül. Majd beszámolunk hogyan sikerült. Nyugi, minden csapatnál lesz egy műholdas telefon… November 12-én reggel indulunk és elvileg 21-én jövünk vissza, de ha nem tudjuk befejezni, akkor tovább maradunk.

Ha sikerül befejezni a munkát és a csapat is úgy akarja, akkor mielőtt hazajövünk megnézünk egy helyet, ami kb. 120 km-re van az utolsó szakasztól. Itt három államhatár találkozik: Dél-Ausztrália, Queensland és Új-Dél Welsz. Cameron Sarok a neve és egy réztáblával ellátott földmérési emlékmű van itt. Semmi más. Csak egy kocsma. 🙂

Kata


Nincs hozzászólás »

No comments yet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük