A Mágneses Domb

Régóta szerettük volna felkeresni ezt a helyet. Kirándulásaink során többször is a közelében voltunk, de valami miatt mindig kimaradt. Úgy jöttünk vissza Magyarországról, hogy az első hétvégén ha törik-ha szakad elautózunk oda. Amúgy is már nagyon hiányzott Döme és ez a domb pont Dömének való. Vele még hatásosabb a „mágnes” teszt.

Aztán megérkeztünk és én benyaltam valami baci-vírust a repülőn. Így az első hétvégén az ágyat nyomtam. Sebaj, legyen a következő hétvége. A második hétvége előtt Zsuzsi telefonált, hogy van-e kedvünk egy „Welcome back”-es összejövetelhez. Ők is július-augusztusban voltak otthon és mi is. Így egymást megőrvendeztettük egy folyó parti szalonnasütéssel és horgászással. Több családnak is szóltunk, akikkel hellyel-közzel tartjuk a kapcsolatot. Sajnos nem mindenki tudott eljönni, de a kemény mag ott volt: Zsuzsiék, Laciék és mi. Kellemes tavaszi idő volt, istenit szalonnáztunk és egyedül Feri fogott egy öngyilkos halat. A pelikánok ott keringtek a fiúk felett, mint a dögkeselyűk, várták a potyahalat. MikRobival egy jót kukacoztunk, de nem kell rosszra gondolni, a Kac Kac Kukac társassal ütöttük el az időt. KisDani meg a világ legjobb gyereke! Legalábbis most még… Szóval a múlt hétvége a szalonnázás jegyében telt.

Tegnapelőtt viszont végre-valahára sikerült eljutni a Mágneses Dombra (Magnetic Hill). Ez a domb arról híres, hogy az autók maguktól mennek fel a dombra, mintha egy óóóóriási mágnes húzná őket. Megállsz a jelzőtábla vonalában, üresbe teszed az autót és vársz. Még mindig vársz. Majd szép lassan elindul az autó az előtted lévő irinyó-pirinyó dombocskára. ??!! Igen. Felfelé. Működik. Még a kövérDömét is elbírta a mágnes. Többször kipróbáltuk, mert szerettük volna megfejteni a titkát. Szerintünk sikerült is. Mivel tudjuk, hogy minden varázslat csak illúzió, ezért biztosan állíthatjuk, hogy ez is az! :))

Ezért a szemfényvesztésért 250 km-t autóztunk oda és a tengerparton jöttünk vissza, hogy ne tűnjünk olyan hülyének. A Mágneses Dombon az út tényleg egy kicsit emelkedik és az embernek olyan érzése van, hogy dombnak felfelé megy az autó, de tudjuk fizikából, hogy ez képtelenség. Szerintünk…. vagyis mi úgy láttuk, hogy a tábla vonalában állva egy pici kis teknő szélén áll az autó. Előtte az út tényleg egy kicsit emelkedik, de a teknő széléről a teknő aljára érve az autók épp annyi sebességre tesznek szert, hogy az elegendő legyen arra, hogy feltornázzák magukat a dombocskára. Tényleg nehéz észrevenni ezt a kis mélyedést és csak azt látjuk, hogy az út vége picit emelkedik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy dombnak felfelé megy a kocsi. Mi folyton lefékeztük a cammogó Dömét, mikor már kellőképp felgyorsult és megállítottuk a dombocskának nevezett emelkedő alján és hát persze, hogy nem gurult fel. Ha viszont a jelzőtáblától végig hagytuk gurulni, fékezés nélkül, akkor felkúszott a dombra. A Mágneses Domb legendája: cáfolva!

A helynek tényleg van legendája, aznap nemcsak mi voltunk az egyetlenek, akik ezért autóztak ide. Rajtunk kivűl még négy másik autós is tesztelte a „mágnest”. Amúgy a hely vicces. Egy óriási mágnest tettek a kis domb tetejére, mintha tényleg az húzná az autókat. Az indulást jelző táblára meg azt írták fel, hogy: a csípő- és térd protézissel rendelkezők maradjanak távol!

Hazafelé útba ejtettünk egy kis tengerparti falut (Port Broughton), ahol még soha nem jártunk, pedig itt van a közelben. Két nagy öböl partján fekszik. A víz sekély és kristály tiszta. Piknikeltünk a parkban, sétáltunk a mólón és üldögéltünk a padon, néztünk kifele a fejünkből. A víz tükörsima volt. Útközben egy igen érdekes kerítésbe botlottunk. Nem szeretném kommentálni, és a kérdéseket megelőzve leszögezném, hogy nem próbáltuk ki!

Ilyen egy hamisíthatatlan ausztrál nyilvános WC!   🙂

Kata