A nagy „kavicsnál” – 2. rész

Korán keltünk a földalatti sátrunkban, mert tudtuk, hogy 800 km vár még ránk és este már az első naplementét szerettük volna megcsodálni az Ulurunál. Miután összepakoltunk, megittatuk Morgót a helyi benzinkutnál, mi meg betoltuk a mellette lévő étteremben a szokásos ausztrál reggelinket. Ez sonka tojással, de ne a rántottára gondoljatok. Két meleg piritóst megvajaznak, rátesznek két tükörtojást és 3-4 szelet ropogósra sült sonkaszeletet (átmenet a sonka és a „békön”szalonna között), majd mindezt grillezett paradicsommal megfejelik. Isteni! Mindig ilyet reggelizünk ha megállunk valahol, néha még ebédre is ezt esszük. Nagyon finoman tudják csinálni.

Ráhajtottunk a Stuart Highway-re és vártuk a találkozást a vad tevékkel. Valószínűleg a tevék nem tudták, hogy jövünk, így elmaradt a találkozás, de reménykedtünk, hátha megpillantunk egyet-kettőt.

Áthaladtunk Dél-Ausztrália és az Északi Terület határán, majd robogtunk tovább Ausztrália közepe felé. Olyannyira a közepe, hogy Ulurutól légvonalban kb 300 km-re nyugatra van Ausztrália földrajzi közepe (Lambert Centre). Mivel még nincs terepjárónk (csak terv szintjén), ezért ezt a kis kitérőt most kihagytuk. Majd beugrunk és megnézzük mi van ott, ha pár év múlva újra erre járunk.

Az Északi Terület határától kb 80 km után kell balra ráfordulni a Lasseter Highway-re, ami egyenesen az Uluru-hoz visz. Ez már csak röpke 237 km. Mindenki mondta, hogy erről az útról már látni lehet a nagy sziklát. Fogadásokat kötöttünk a Papival, hogy ki pillantja meg először. Egyszer csak feltűnt egy szikla, ami kísértetiesen Uluru kinézetű volt. Szinte egyszerre kiáltottunk fel: ott van! Állj meg! Fényképezzük le! Megálltunk. Néztük. Aztán 5 perc után kezdett gyanus lenni a dolog… Valami nincs rendben az Uluru-val. Miért lapos a teteje?

Végül rájöttünk, hogy ez nem az Uluru, de akkor milyen hegy ez, ami olyan látványt nyújt mint az amerikai Arizónában egyes hegyek. Egyből az villant át az agyamon, hogy vajon fel lehet-e mászni a tetejére, mert igen érdekes képződmény volt. Kiderült, hogy ez a Mount Connor hegy, amit egyesek Attila-ként ismernek. A tengerszint feletti magassága 859 m, a talajtól pedig 300 m magas és lópatkó alakú. Azt írja az internet, hogy sokan összekeverik az Uluru-val, mert mindenki arra vár, hogy a távolban megpillantsa a homokkősziklát. Szóval mi is beleestünk a csapdába. Az Uluru a 237 km-es út vége felé bukkan csak elő. De előbukkan! 🙂 Mindenesetre ha valaki tud valami bővebb információt Mount Connor-ról, vagy esetleg már megmászta, az írjon nekünk!

Kanyarodjunk vissza a „mi kis” szikláinkhoz. Az Uluru-tól szűk 20 km-re van az egyetlen szálláslehetőség, ami egy magánkézben lévő nagy komplexum. Többféle kategóriájú szálloda, kabinpark és kemping található itt. Mivel a hőmérséklet állandóan 42-43-46 fok között volt árnyékban, ezért a sátorverést hamar elfelejtettük. Egy kiadós 46 fokban történő gyaloglás után nem volt kedvünk izzadtan az 50 fokos sátorban a szintén tűzforró szivacsra leheveredni. A kabin két személyre annyi volt, mint egy szoba a hotelben, ahol úszómedi is volt. Sokat nem gondolkodtunk és a medencés szállást foglaltuk le. Nem volt rossz döntés! A napirend úgy alakult, hogy: korán kelés, délig lenyomjuk a gyalogtúrákat, bekapunk valami ebédet, majd a legnagyobb melegben ronggyá áztatjuk magunkat délután ötig a medencében (ahol többnyire csak mi ketten lubickoltunk), majd öt után ismét túracucc és sötétedésig naplemente nézés, séta és vacsi-szunya.

Péntek délután volt, amikor Uluru túristaközpontjához értünk. Gyorsan lecuccoltunk a szálláson és már mentünk is a nemzeti parkba, hogy megvegyük a 3 napos belépőt az Uluruhoz és az Olgákhoz. Majd robogtunk is a sziklához, hogy megnézzük az első naplementét, ami állítólag mesés vörösre festi. Estére felhők jöttek, így a vörös színpompa elmaradt. Csak azt láttuk, amint az árnyék alattomosan egyre közelebb kúszik a sziklához majd lassan elnyeli azt. Ránkborult a sötétség.

Úgy terveztük, hogy a szombati napot az Ulurura, vasárnapot az Olgákra áldozzuk, hétfőn meg továbbautózunk a Kings Kanyonhoz.

Ausztrália közepén található a világ néhány legszebb természeti képződménye, melyek 800 millió évvel ezelőtt alakultak ki. Ekkor még beltenger borította Ausztrália középső részét és ez a tengeri üledék az alapja a térség híres domborzati képződményeinek.

Az Uluru a világ legnagyobb monolitja. Úgy alakult ki, hogy a tengerfenéken lerakódott üledék a nyomás hatására összecementálódott, majd a tengervíz elpárolgott, visszahúzódott.A felszínt elkezdte a szél és az eső koptatni, majd előbukkant az Uluru és az Olgák sziklacsoportja. Időközben volt valami tektonikus mozgás ami az Ulurut közel 90 fokkal elbillentette (pontosan 85 fokkal), az Olgákat csak 15-20 fokkal mozdította el a vízszintestől. Az Uluru monolitja 2,4 km széles és 3,6 km hosszú, a talajtól mérve 384 méter magas és a feltételezések szerint még vagy 5 km mélyen folytatódik a föld alatt. Az egész térség az őslakosok (anangu törzs) szent helye. A Nemzeti Parkot 1958-ban alapították és 1987-ben került fel a Világörökségek listájára. Az őslakosok 1985-ben kapták vissza ezt a területet, majd kölcsönadták az ausztrál kormánynak.

Két túrát terveztem az Uluru-nál. Az egyik az Uluru megmászása, a másik a 9,4 km hosszú körséta volt. Nagyon szerettem volna megmászni! Tudtam, hogy a szikla az őslakosok szent helye és ők nem szeretik ha megmásszák. Rengeteg figyelmeztető tábla van, amin arra kérik a látogatókat, hogy tartsák tiszteletben kívánságaikat és ne másszák meg a hegyet. Továbbá van 1-2 hely, ami annyira szent hely, hogy be se lehet lépni, sőt még fényképezni sem lehet a kerítésen kívűlről sem.

Én tiszteletben tartom a vallásukat, de számomra csak egy hegy és szerettem volna felmenni a tetejére. Mindenkinek szíve joga, hogy miben hisz és én ezt tiszteletben is tartom, nincs bajom a különféle vallásokkal, addig amíg nem kényszerítik rám, de számomra a templom is csak egy építészeti remekmű és ha tehetem minden szegletét megnézem.

Szóval szerettem volna felmászni a tetejére és szétnézni. Sajnos olyan szabályok vannak a megmászásra, amit lehetetlen teljesíteni, bármennyire is igyekeztünk. Eszembe jutott egy kedves munkatársam mondása: mondj egy páros számot 3 és 5 között, de ne a 4 legyen az! (Lehet hogy nem pontosan idézek, de a lényege ez volt. Ha magára ismer az illető úgyis kijavít.) Körülbelül ehhez hasonló volt a megmászás szabálya is. Azaz ha túl meleg van (36 fok felett), akkor lezárják az ösvényt. Ha erős szél van szintén lezárják. Esőben is tilos. Javasolják a kora reggeli időpontot, azaz napfelkelte előtt fél órával. A három nap alatt, amíg érvényes volt a belépőnk minden reggel próbálkoztunk. De amikor épp nem a meleg miatt volt zárva, akkor fújt a szél. Ha nem fújt a szél, akkor meg a melegre hivatkoztak. Nagyon el voltam keseredve és ez rá is nyomta a bélyegét az Uluru-ra. Ez volt az egyik fő ok, hogy miért nem jött be annyira az Uluru, pedig ez volt az utunk egyik fő célja. Na mindegy, mi mindent megpróbáltunk, annyira, hogy még saját magunkat is megszivattuk. Azóta akárhányszor eszünkbe jut az eset jót röhögünk magunkon.

Lássuk, mi történt: a park 5:30-kor nyit, a nap 6:40 körül kel. Első reggel felhúztam az órát 5:15-re, hogy reggel 6 körül már ott legyünk az Ulurunál és akkor talán sikerül megmászni. Az óra csörgött 5:15-kor. Ilyen nehezen még nem keltünk fel és akkor még nem sejtettük mi a baj. Furcsa volt ugyan, hogy nagy a csend. Mindegy, megcsináltam a szendvicseket, összecihelődtünk és 6:00-ra odaértünk a park bejáratához, ami úgy van kialakítva mint a fizetős autópályákon a díjbeszedő bódék. Nyújtjuk a srácnak a belépőnket, aki közli velünk, hogy a park fél óra múlva nyit. Nem értettem mit akar. Óránk szerint reggel hat óra van, a brossúra szerint 5:30-kor nyitnak, akkor mi a probléma? Papi rápillant a srác mögött lévő faliórára ami 5-öt mutat és meglepődve kérdezi tőle:

Öt óra van? Miért?

A srác szeme kikerekedett és nem értette, hogy mit akar itt ez a két gyengeelméjű és miért kéri számon tőle, hogy reggel 5-kor miért van 5 óra. Mert ennyi az idő! Majd megkért minket, hogy forduljunk vissza és az út mellett várjuk meg a nyitást. Megfordultunk. Leparkoltunk az út mellett a vak sötétségben, néztük a Tejutat és próbáltuk összerakni a dolgokat.

Tudtam, hogy Ausztráliában három időzóna van. A keleti, a középső és a nyugati. Tudtam, hogy az Északi Terület ugyanabban az időzónában van, mint Dél-Ausztrália, ezért nem is foglalkoztunk az időeltolódással. Nem jöttünk rá mi a fene van. Azt éreztük reggel, amikor csörgött az óra, hogy nagyon korán van, de azt nem tudtuk valójában, hogy 5:15 helyett 4:15-kor csörgött. Ugyanis, ahogy később megvilágosodtunk az Északi Terület nem állít órát, ellentétben Dél-Ausztráliával. 🙁

Miután letelt a fél óra, ismét a bejáratnál lobogtattuk a jegyünket. A srác felismert minket (gondolom nem volt nehéz) és poénosra vette a figurát. Gondosan megnézte a jegyünket, majd mosolyogva közölte a pontos időt. 🙂 Megköszöntük és jót röhögtünk magunkon. Mindenestre, ha a három nap bármelyikén sikerült is volna felmászni az Uluru-ra, akkor a feljutás kb 2 órát vett volna igénybe. Az ösvény 1,6 km hosszú, lánccal szegélyezett. A feljutás nem veszélytelen, mert többen életüket vesztették már a mostoha időjárásnak, vagy óvatlanságuknak köszönhetően.

Miután befejeztük kesergésünket, hogy nem tudjuk megmászni, megnéztük a napfelkeltét. Rengeteg turista várakozott ott. Az Uluru és környéke már túlságosan is ki van építve, teljesen elvesztve ezzel a varázsát. Aszfaltozott parkolók külön a naplemente és külön a napfelkelte megfigyelésére. A felkelő nap sötét narancsra, a lemenő nap mély vörösre festi, eső után pedig csillogó fekete színű.

Kellően megpakoltuk hátizsákjainkat vízzel és nekiindultunk a 9,4 km-es 3 órás körsétának, ami a kettes számú túra volt az „ütemtervben”. Mindent összevetve az Uluru mérete lenyűgöző!

Másnap reggel már az Olgák-nál vártuk a napfelkeltét. Az őslakosok nyelvén Kata Tjuta, jelentése pedig „sok fej”. A Kata Tjuta 42 km-re van az Uluru-tól és nem egy hatalmas sziklatömb, hanem 36 kúpból (fejből) áll. A legnagyobb szikla 546 méter magas, közel 200 méterrel magasabb mint az Uluru. (sajnos nem tudok róla, hogy megmászható-e) A napfelkelte gyönyörű volt, ráadásul innen azt is láttuk, ahogy az Uluru mellett kel fel a nap.

Két ajánlott túraút van. Mi kezdtük a hosszabbikkal, mert tudtuk, hogy ezt is lezárják 11 óra után, ha a hőmérséklet eléri a 36 fokot. Nem szerettünk volna a meleg miatt megint lemaradni egy túráról. Ez a „Szelek Völgye” nevű 7,5 km-es, izgalmas és gyönyörű túra! Lenyűgöző volt a közel függőleges sziklahasadékokban sétálni. Alig találkoztunk más túrázóval, nem úgy mint az Uluru-nál. A másik egy 2,6 km-es szurdok túra két „fej” között. Itt aztán igazán érezhető volt milyen kicsi is az ember (a sárga körben én vagyok!). Az Olgák egyértelműen megelőzték az Uluru-t.

A következő kép alakult ki bennem: az Uluru egy nagy sziklatömb, amit megnéz az ember előlről, hátulról, jobbról, balról, majd próbálja kikerülni a sok turistát és a nap végén kipipálja, hogy ezt is láttuk. Ezzel szemben az Olgák vadregényes hosszútúrája varázslatos! Ne hagyja ki senki! Érdemes az elágazásnál jobbról-balra megcsinálni, mert könnyebb és izgalmasabb! Emellett lehetőséget biztosít arra, hogy közelebb kerüljünk eme misztikus sziklákhoz. Az Uluru-nál olyan érzésed van, mintha vitrin mögött lenne és bármennyire szeretnéd is megérinteni, nem szabad!

Eljött a hétfő reggel és mi továbbálltunk a Királyok Völgyébe. Ez közel 300 km-re van az Uluru-tól. Mivel itt is két túrát szerettünk volna megcsinálni, ezért úgy döntöttünk, hogy egy éjszakát ott kell aludnunk a Kanyonhoz közeli kempingben. A jövetelünket mégis megneszelték a vad tevék és egy kisebb csoport megmutatta magát. Délelőtt 10 óra és 36 fok volt árnyékban, amikor nekikezdtünk a 6 km-es perem „sétának”.

Meredek sziklalépcsős kaptatón kell felküzdenie magát az embernek, amit találóan szívinfarktus dombnak hívnak, de utána már nincs nagy emelkedő, csak tátott szájjal sétafikálás, feltéve ha van légyhálód! Ez is egy körtúra és érdemes balról-jobbra megcsinálni, mert a bal oldali kaptató ugyan meglehetősen meredek, de rövid. A jobb oldali útvonal viszont hosszan elnyújtott emelkedő, amibe egy idő után belefásul az ember.

Ha balról-jobbra indulunk neki, akkor először a méhkaptár alakú „dobokat” pillantjuk meg, aminek az elveszett város nevet adták. Ezek a homokkő sziklák 400 millió éves megkövesedett homokdűnék. Hihetetlen! Egyes helyeken látni lehet a keresztrétegeket, ahogy a szél által vándorolt a homok.

Egyszer csak Papit támadás érte. Az úgy volt, hogy a „kaptárkövek”-et elhagyva egy kis tisztásra értünk, ahol 1-2 fa állt a sziklákon. Észrevettünk egy kis gyíkot aki nem félt tőlünk és nem szaladt el. Egész közel engedett magához. Papi szeretett volna közeli képet csinálni róla, ezért kb 10 cm-re megközelítette a fényképezőgéppel. A kis gyík belenézett a kamerába és pózólt.

Először azt hittük, hogy biztos valami beépített gyík, akit betanítottak a bámészkodó turisták szórakoztatására. Aztán hopp! Ráugrott a fényképezőgép objektívére és belecsimpaszkodott Papi ujjaiba, ő meg guggoló helyzetből megugrotta a két métert és kellőképpen be volt tojva, hogy megharapta a gyík. Először azt hittük, hogy a melegtől megvadult gyík félelmében támadott. Másodszor is közelített felé, de megint nekiugrott, mint egy pitbull. Aztán megfejtettük mitől ilyen vérengző. Légyháló volt a kalapunkon és legyek százai zümmögtek a fejünk körül. Ez a kis hülye meg hallotta és látta a rengeteg legyet, ami neki csemege és csak vadászni akart. Elkezdtünk mi is vadászni és lecsaptunk neki 10 darab legyet, amit szinte a kezünkből evett meg. Fél órás hízlalás után továbbhaladtunk.

Elértük a kanyon peremét, ahol több mint 100 méter volt alattunk. Az alsó két képen a kanyon-perem látható. Az elsőn Papi merészkedett ki a szélére, a másodikon én vagyok a kanyon másik oldalán lévő emberekkel (ők a sárga négyzetekben vannak méretaránynak). Láttunk megkövesedett sekély tófeneket is (jobbra a kép). Aztán jöttek a lépcsők és levittek az Éden Kertjébe. A sziklahasadékban megrekedő víz, a pálmafák és a páfrányok egy kis oázist hoztak létre ezen a száraz területen, ahol évente egyszer-kétszer esik csak az eső.

Nem gondoltuk volna, de a Kings Canyon beelőzte az Olgákat és az Ulurut. Ez volt a legérdekesebb, legkalandosabb túra a 8 nap során, na meg a legveszélyesebb is. 🙂 Kicsit hasonlított a Szlovák Paradicsomhoz. Nagyon érdekes és lenyűgöző, hogy mire nem képes a természet. Mielőtt hazaindultunk volna még végigszaladtunk a 2,6 km-es völgy ösvényen is ahol a cycada nevű növény éldegél. Élő kövület, mert már a dinoszauruszok korában is éltek.

Fáradtan, de épségben hazaértünk. Most augusztusig nem tervezünk hosszabb túrát, mert jelenleg 3 hónap próbaidőm van és nem akarok a próbaidő alatt szabit kérni, hülyén nézne ki.

Fényképek itt!

Kata