A tavasz első napsugarai

Végre itt a tavasz, gyönyörű időt jósoltak a hétvégére. Vétek lett volna a lakásban senyvedni, ezért kimozdultunk a közeli Deep Creek parkba, ami kb másfél órányi vezetésre van délre. Rengetegszer jártunk már ott, de mindig csak nyáron. Olyankor sajnos minden ki van száradva, a domboldalak sárgák, kopárak. Nem annyira szép, de a tenger és a rengeteg kengurú kárpótolni szokott.

Szóval reggeli után gyorsan kifizettük online a parkbelépőt és Döme Juniorral hármasban nekiindultunk. Szikrázó napsütésben hagytuk el Adelaide városát. A park bejáratától 5 kilóméterre viszont olyan vastag ködbe ütköztünk, hogy alig tudtunk haladni. Na, semmit nem fogunk látni a parkból. Úgy döntöttünk, ha már idáig eljöttünk és a belépőt is kifizettük csak nem futamodunk meg. Mi veszteni valónk lehet? Ködben még úgysem láttuk a meredek dombokkal szabdalt partszakaszt. Lehet, hogy valami különleges látványban lesz részünk. Az is lehet, hogy a partnál a tengeri szél már elfújta a ködöt, legalábbis ebben bíztunk.

Ahogy haladtunk befele a földúton, tisztulni kezdett az idő. Mire a terepjárós szakaszkoz értünk már nyoma se volt a 10 perccel korábbi szottyos, párás időnek. Szerencsére mind a két terepjárós rész nyitva volt. A téli esők cseppet megtépázták a földutakat, de ettől még vadregémyesebb lett a le- és feljutás a meredek domboldalon. Minden harsogó, egészséges zöld volt. A tenger haragos kékben és nem türkízben pompázott. Úgy látszik, hogy a kangáknak teljesen mindegy milyen idő van, imádják ezt a helyet, mert most is sokat láttunk belőlük.

Két kéknyelvű gyíkba is belefutottunk. Mindkettő az úton akart átmenni csiga tempóban. Még nekik állt feljebb, mikor kiszálltam, hogy gyorsabb tempóra ösztönözzem őket. Sziszegtek és öltögették a nagy, kék nyelvüket. Pedig én csak az életüket akartam megmenteni, nehogy valaki áthajtson rajtuk. Piknikeltünk egy jót ebben a gyönyörű időben majd hazakocsikáztunk.