Az utazas

Néhány gondolat az utazásról.

Mi Bécsből indultunk, ahová két részletben jutottunk. Budapestről Szombathelyig barátaink, Mariann és Zoli fuvarozott el, majd egy éjszakát a bátyáméknál töltve haladtunk tovább velük együtt másnap délelött a bécsi reptérig. Ezúton is köszönjük mindannyiuknak!

Bécs-Frankfurt között az Austrian-nal repültünk, semmi említésre méltó nem történt, könnyű utunk volt. Itt volt a legnagyobb helye a lábunknak, mert a vészkijáratnál ültünk. (Mariann: nem próbáltuk meg kinyitni a vészkijáratot! ) 🙂 Aztán Frankfurt-ból 4 órás várakozás után az éjjeli órákban szálltunk fel egy Jumbóval, amelynek a hátsó vezérsíkján már egy kenguru ékeskedett. Ez már Qantas volt.

Böhöm nagy gép, mi a hátuljába kerültünk, talán ha két-három üléssor volt mögöttünk. Pont az egyik bal oldali kettes ülést csíptük el, ahol még egy fél széknyi hely volt a gép törzse és a belső ülés között. (lehetett terpeszkedni) A kaja mindenhol megfelelő volt, bár mi szerencsére a sózott fűrészport is megesszük, ezzel nincs gond. 11-12 órát repültünk, sajna pontosan elfelejtettük megmérni. Aludni nem nagyon tudtunk, gyakorlatilag hétfő reggeltől szerda estig ébren voltunk. (-9.5 óra az időeltolódás miatt) Mi kapásból lerúgtuk a cipőinket ahogy felszálltunk, zokniban mentünk mindenhová. Nagy mozgolódásra nincs lehetőség, de azért ha már nagyon zsibbadtunk, sétáltunk egy keveset.

Szingapúrba este felé érkeztunk, újabb 3 órás várakozás várt ránk. Annyi biztos, hogy ez a reptér sokkal barátságosabb mint amilyen a német volt, jobban is éreztük magunkat. A reptér egész területén vannak ingyenes net-hozzáférések, 15 percet lehet egyszere használni. Mi is irtunk ilyenekről kétszer is.
Aztán ahogy barangolunk ide-oda, találtunk talp masszírozó gépeket is, amik szintén free-k, naná hogy mindketten ki is próbáltunk egyet-egyet. Kellemes volt a hosszú út után egy kis relaxálás. Miután kiélvezkedtük magunkat, újra odaálltunk az egyik netes gép mellé, hát nem egy honfitársunk áll a mellettünk lévőnél?! Bizony, ilyen kicsi a világ. Ráadásul ő is Adelaide-ben volt egy rokonnál, és éppen hazafelé tartott.

Innen is egy “kengurus göbzi”-vel mentünk tovább közel 7 órát, de ez már kisebb volt mint a Jumbó. Itt sem történt semmi rendkívüli, de az adott helyzetben ennek azért jobban örültünk. Ezen a gépen szenvedtük meg legjobban az utazást, mert a középső 4-es üléssorba kerültünk és itt aztán tényleg hihetetlen kicsi a hely. (apósom biztos nem férne el) 🙂

Még annyit, hogy a reptereken még mindig külön kis zacskókba kell tenni a tubusokat, krémeket, kisebb folyadékokat. A nagyobbak mennek a kukába.

A megérkezésről a következő bejegyzésben olvashattok.