Egyéb

Cape York – 2

Mivel az előbb említett két kitérő kimaradt elég gyorsan kiértünk a keleti partvidékre és bő két napot spóroltunk. Nem teljesen a tengerpart mellett haladtunk tovább, addig nem is akartunk kimenni, 100 km-re a parttól visszább az első nagyobb városba, Ravenshoe-ba érkeztünk. Azért ide, mert ez volt az első olyan város, ahol volt Információs Iroda. Ugyanis a soron következő listás dolgot se tudtuk befoglalni, részben mert nem tudtuk mikor érünk majd oda, és részben azért mert nem tudtuk elérni őket telefonon (az internetes oldalukról meg vagy jót vagy semmit…).

Sok Információs Irodában fordultunk már meg, tudtuk, hogy önkéntesek dolgoznak ott, akiknek a tudásuk/tájékozottságuk/rugalmasságuk hagy kívánni valót maga után, így nem sok jóra számítottunk. Bárcsak a lottó ötös jönne így be. Most is csak adtunk egy pofont a sz@rnak. Úgy néztek rám, mikor megkérdeztem őket a Quinkan őslakos sziklarajzokról – ami nem mellesleg UNESCO listás – és a vezetett túráról, mintha Marslakó lennék. Azt se tudták eszik-vagy isszák, pedig nagyon híres helyről van szó és kevesebb, mint 350 km-re van innen. Megköszöntük a semmit és északnak fordulva megcéloztuk Mareeba városát, ami még nagyobb város, még közelebb van a sziklarajzokhoz, bízva abban, hogy esetleg talán ott valaki felvilágosít/besegít.

Kora délután be is értünk Mareeba-ba. Első utunk az Információs Irodába vezetett, ahol kiosztottunk egy fekete és egy piros pontot. A fekete pont azért járt, mert itt se tudtak semmit a Quinkan sziklarajzokról, pedig az első 10-ben benne van a világranglistán. Hiába soroltam a „galériákat”: Giant Horse Gallery, Mushroom Rock Gallery, Sandy Creek Gallery. Semmi. Mintha azt kérdeztem volna, hogy hol van Magyarország földrajzi közepe, ja és mintha magyar nyelven kérdeztem volna.

Amúgy ezek a sziklarajzok 15 000 – 30 000 évvel ezelőtt készültek, több, mint 1200 rajzot találtak eddig. A vörös, sárga, fekete, fehér rajzok között felbukkan egy kékkel festett is. A kék szín nagyon ritka, eddig nem is hallottunk róla. A Giant Horse (Óriás Ló) Gallery-nél pedig, ahogy a neve is sugallja egy óriási sárga ló van „megfestve”, amit 1848-ban láttak erre az őslakosok, mikor Edmund Kennedy felfedező itt lovagolt el.

Edmund Kennedy három expedíciót vezetett, mind Queensland belsejére irányult. Az utolsó, harmadik útja vezetett el itt Cape York-nál, ő is a „csúcsot” akarta elérni, mint mi, de 20 km-re a legészakibb ponttól egy őslakos törzs lelándzsázta és meghalt. Picit elkanyarodtam a történésekben, hisz mindezt nem tudtuk megnézni. Információs irodában Józsinak és Gizinek most mondtunk szerintem új dolgot a környékükről, olyat, ami már pedig 30 000 éve ott van. Az internetről kinyomozott telefonszámokat nem vették fel, gépGizi mindig azt mondta be, hogy ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Arra jutottunk, hogy ha odaérünk 1-2 napon belül, akkor a szerencsében bízva helyben befoglalunk valamit. Gyenge lábakon állt ez az ötlet, de nem volt más választásunk.

A piros pont pedig azért járt, mert hihetetlenül jó, érdekes, szeretágazó, a múlt minden egyes pillanatát lefedő kiállítás/múzeum van a Mareeba-i Információs központban egy jó kis kávézóval egybeolvadva. Szerintünk egy egész napot el lehetne itt szüttyögni, ha úgy istenigazából mindent el szeretne olvasni az ember. Őslakos részleg, dohány termesztés, szivarkészítés, régi biblia, nyomda gépek, régi kovácsműhely, régi kocsma, régi bolt, mezőgazdasági dolgok. Felsorolni is képtelenség.

Érdekes volt a dohányról szóló részleg is, főleg az a magyarázó ábra, hogy miből tevődik össze egy doboz cigaretta ára. A termelő szinte semmit nem kap és az állam nyer rajta a legtöbbet. Nem meglepő. Lássuk számokkal. Egy 2004-es adat volt kifüggesztve. Akkor egy 30 szálas cigi $9,86 dollár volt (ma ugyanez átlagosan olyan $40 körüli). Ebből a 30 szálból 0,25 szálat azaz $0,06 dollárt kap a termelő, aki megműveli a földet, elveti, gondozza, betakarítja, kvázi a legtöbbet gürizik vele. A gyártó, aki megsodorja a cigit a 30 szálból 4 szálat zsebel be, azaz $1,30-at. A boltos, aki eladja ugyan annyit kap mint a gyártó: 4 szál cigi = $1,30 pénz. A kormány, aki különféle adók címén leveszi a sápot 21,75 szál cigit kap minden egyes 30 darabos doboz után, ami $21,75 dollár. Hogyisvanez? Aki keményen dolgozik $0,06 dollárt kap, az állam meg $21,75-öt. A cigaretta mondjuk nem a legjobb példa, mert káros és sok terhet ró a társadalomra, de gondolom ugyanez van a tejjel, búzával, szénbányászással és minden mással. Mindenesetre érdekes volt, hogy Ausztrália is termesztett dohányt.

Az egész kiállítás ingyenes. Épp az ásványos-őslényes sarkot vizslattam (mi mást), mikor kiszúrtam a polc szélén valamit. Nagyon vicces a dolog, jót röhögtünk rajta. Szerintem kitalálhatatlan. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ki tud alakulni. Nem teszem fel találós kérdésnek, mert szerintem képtelenség kitalálni. Mondjuk én a bálnahányáson (vagy bálnaköpeten) is dobtam egy hátast, hogy ilyen létezik. De ez nem annyira értékes. Mondhatnám nincs is értéke, csak különleges, hogy ilyen van és hogy talált valaki ilyet. Nem a geológia részen kellett volna kiállítani, hacsak nem egy több millió éves megkövesedett példányról van szó.

Szóval ez itt egy agyaggolyó, ami a vadmalac farkincáján alakul ki. A vadmalacok szeretnek sárban hemperegni és eközben ilyen golyó növekszik a farkuk végén. A sár persze idővel kiszárad és mikor már túl nehéz, akkor leszakad. Ott a lyukban azok a fekete malac szőrök. Ezzel csak az a baj, hogy a sárral veszélyes betegségeket visznek egyik helyről a másikra. Szóval ennyi a golyóbis titka.

Egy vadmalac agyag-golyóbisa.
Útközben a trópusokon… Láttunk már korábban is cukornádat, de most láttunk először virágzó cukornádültetvényt. Olyan, mint a kukorica címere.

Az információs irodában kialakított múzeumban elég sokáig bámészkodtunk, ezért úgy döntöttünk ma már nem megyünk tovább. Délután három óra volt, kerestünk egy kempinget és elhatároztuk, hogy kihasználjuk a szabad délutánt és kimossuk a szennyest. Nem volt jó ötlet.

Trópusokon csak úgy érdemes mosni, ha reggel kitereget az ember és az estére megszárad. Mi délután teregettünk, estére még nyirkos volt. Legyintettem, áh reggel majd bekapkodom. Aha, csak nem a trópusokon. Mondjuk már este hat körül sejthettem volna, hogy ez nem jó ötlet, de nem kapcsoltam össze a két dolgot, mert nekünk ez a trópusi pára új dolog. Vacsora közben éreztük, hogy a fű a talpunk alatt olyan mintha esett volna az eső, tocsogott a vízben. Nem értettük, hisz nem esett. Meg és kérdeztem Papitól, hogy miért ilyen vizes minden, a tulaj bekapcsolta az öntözőrendszert, hogy ne száradjon ki a gyep? De ezt hülyeségnek tartottuk, hisz a gyepen sátraztunk, tuti nem kapcsolt itt be senki semmit, mert akkor spriccelt volna az öntözőrendszer. Egy vállrándítással átlendültünk ezen a „rejtélyen” és mindenki tette a dolgát.

Aztán reggel jött a „hidegzuhany”. Trópusok = pára. Tocsogtunk a vízben reggelre. Olyan párakicsapódásra/lerakódásra ébredtünk reggel, mintha víz alá merítettek volna minket sátrastul, Döméstül. Kívül-belül csurom vizes volt a sátor, a kint hagyott székek és az asztal is. A kiteregetett ruhák meg vizesebbek voltak, mint mikor kiszedtem őket a mosógépből, pedig este 90%-osra száradtak már.

Nem volt mit tenni, a gyors sátorcsukás szóba se jöhetett. Komótos reggelikészítés, forró tea, papiSéf rittyentett egy sült csabai kolbászt hagymával és magyar mustárral. Közben én dobáltam a két dollárosokat a szárítógépbe. Még szerencse, hogy volt egy darab szárítógép a kempingben. Négyszer 15 perc alatt meg is száradt a ruha. Amatőrök. Ezek után már nem volt gyanús, hogy este 6 után miért vizes minden gyep. Mindenki a saját kárán tanul. Mi megtanultuk a leckét egy életre.

Kempinghelyünk a pálmafák gyűrűjében. Itt áztatott szét a trópusi pára.
Belülről a sátor összes fala így nézett ki.
Ilyen volt kívülről. Olyan mintha az eső esett volna…
Sátor külső takarója. Tócsákban áll a víz rajta.

Végre északnak fordultunk, rajta voltunk a „Lenini” úton. Megbeszéltük, hogy erről addig nem hajtunk le, míg el nem érjük a legészakibb pontot. Minden tervezett kihajtást/bámészkodást majd visszafelé ejtünk útba. Közel voltunk, nem szerettük volna, ha valami miatt nem érünk fel.

A fentebb említett őslakos sziklarajzok az útba eső Laura falu határában vannak és a faluban lévő Őslakos Kultúrális Központtól reméltünk közelebbi információkat. Ez az a központ, ahol senki nem vette fel a telefont. Kora délután értünk be Laura-ba, pontosabban fél háromkor. Mikor zárt be a központ? Kettőkor. Reggel fél kilenctől kettőig van nyitva hétfőtől-szombatig. Neeemmm voltam pipa. Ja és ahhoz, hogy belépj a központba 10 dollárt kell kiperkálni.

Útközben 13 km-rel a falu alatt láttunk egy táblát „Split Rock”, ami része a Cape York-i sziklarajz csoportnak és ez az egyetlen, ami önállóan is bejárható, nem kell hozzá vezető. Nagyon úgy nézett ki, hogy a többi „vezetős” túrát most nem fogjuk tudni megcsinálni, ezért megnéztük a Split Rock-ot, ami három egységből áll: Split Rock Gallery (a kettéhasadt szikla galéria), Flying Fox Art Site (repülő kutya galéria), Tall Spirits Art Site (magas szellem galéria).

Általában véve becsületesek vagyunk (kivéve mikor átmászunk kerítéseken, hogy lezárt helyekre bejussunk, néha előfordul ilyen), most is azok voltunk, bár mintha a fogunkat húzták volna, szerintünk nagyon vastagon fog az őslakosok ceruzája. Erre a helyre 30 dollár per fő a belépő. A jegyárusító bódé ugye délután kettőkor bezárt, de ki van írva, hogy ezen a lyukon dobd be a pénzt, mert kamera figyel. És tényleg egy oszlopon ott a kamera. Viszont pénzt bedobod, se jegy, se bizonylat, mehetsz isten hírével, szponzoráltad valakinek a másnapi alkohol adagját.

Mindegy bedobtuk, de mi mostantól az elkövetkező 10 évben ingyen nézhetjük meg ezt a helyet. Hogy még egyszer nem fizetünk az tuti. Szerintünk az ár/érték nincs arányban, értsd ennyi pénzért nem adott akkora „hűha” élményt. Beszélgetésbe elegyedtünk a többi turistával és mindenki azt mondta, hogy ők bizony nem fizettek ezért és különben is mit képzelnek, 30 dollár az nagyon sok. Igazuk is van.

A sziklarajzok 400 méter sétára vannak a parkolótól, picit meredek, kaptatós sziklalépcsők visznek fel a sziklák alá. Az első sziklaboltozat alatt (Split Rock) rengeteg féle rajz látható: nő/férfi alak, dingó, emberi lábnyom, teknős, hangyászsün (echidna), spirituális alak, aki éjszaka elviszi a gyerekeket. A rajzok alatt 13 ezer éves sziklakarcok is láthatóak. A második sziklatömb lábánál fejjel lefelé lógó gyümölcsevő denevérek, azaz repülő kutyákat látni (Flying Fox). Az utolsó helyen pedig csak magas, sovány szellemalakok voltak (Tall Spirits). Sok őslakos sziklarajzot láttunk már, ez egy másik stílust képvisel, nekünk azért tetszett.

Flying Fox galéria – Repülő kutyák, azaz gyümölcsevő óriásdenevérek
Tall Spirits galéria – Magas Szellemek
Split Rock őslakos sziklarajzok.
Ezt már csak otthon szúrtuk ki. Elég ijesztő, ugye? Biztos emlékeztek arra a képre, ami a Marsról készült anno. A titokzatos Marsi arc, ami nem más volt, mit a fény/árnyék és az emberi képzelőerő játéka. Itt is ez történt: ez egy Echidna (hangyászsün) őslakos sziklarajz, na de mi van ott a kép bal oldalán? Látjátok ugye? Egy emberi arc: homlok, orrnyereg, két szem, nyitott száj, amiben a töredezett fogak is látszanak.

Egyelőre még a Penninsula Developmental Road-on haladunk, ami már földút. Sok variáció nincs, ez az egyetlen út fel északra. Nagyon meleg van, teljesen áll a levegő, semmi szél. Ez azt jelenti, hogy irdatlan nagy a por. Lassan haladunk, mert nagy a forgalom és az egyik útfelújítás a másikat éri. Munkagépek, forgalomkorlátozás. Itt mindig ez van. Az esős évszak elmossa az utakat, a száraz évszakban újraépítik.

Na, ilyen por volt. Mikor északra mentünk kelet felől fújt a szél, azaz ránk fújta a szembejövő porát. Mondtuk, de jó lesz majd, ha lefelé jövünk, mert akkor elfele fogja fújni tőlünk. Aha. A mesében. Két opció volt, vagy állt a levegő és a por semerre nem ment, vagy most nyugatról fújt a szél, ergo megint minket takart be a por.

Az úton végig 100-200 km-ként Roadhouse-ok vannak, amik jó szolgálatot tesznek. Alkalom adódik tankolni, kis ABC boltot is üzemeltetnek, lehet meleg kaját enni, illetve kempingként is funkcionálnak. Az út minősége viszont borzalmas volt.

Régi 2019-es sebeket szakított fel, mikor a nagy Nyugat-Ausztrálos körutat csináltuk meg a Gibb River Road-on. Na, a Cape York-ra vezető út is ilyen volt. Nagyon korrugált volt, azaz „keresztbordás”, nagyon rázott, mindegy milyen sebességgel mentünk rajta. Szétrázta a kocsit és porrá zúzta a veseköveinket ha voltak is. A hátsó fiókrendszerben lévő csavarok kilazultak, egy ki is esett, kivenni nem tudtuk, még szerencse, hogy nem akadt be és ki tudtuk húzni a szerszámos fiókot. Papi mosolya nem volt őszinte. Az előre feltett vontató szemeket minden egyes megállásnál le kellett ellenőrizni és újrahúzni a csavarokat, mert folyton kitekeredett.

Aztán mikor hazaértünk, akkor derült ki, hogy az ékszíjfeszítő kütyü is tönkre ment, nagy valószínűséggel a rázkódás miatt. A négy gumit meg „megzabálta” az út. Az már csak hab a tortán volt, hogy a második aksi is bemondta az unalmast, szerencsére már csak hazafelé. Illetve a 17 napon Döme egyik kerekébe egy csavar állt bele. Szóval nem volt zökkenőmentes az út, de szerencsére ennyivel megúsztuk, lehetett volna sokkal rosszabb is. Az is igaz, hogy a túl rizikós részeket többször átgondolva, mérlegelve kihagytuk.

Coen városkára majd visszafelé kell figyelni, mert itt egy karantén állomás van. Északról nem lehet visszahozni semmiféle pálmafát, pálmacsemetét, pálma magokat, banánt és még pár dolgot. 110 km-re Coen-től északra egy jobbos kanyarral ráhajtottunk a Telegraph Road-ra (Távíróvezeték Út), amin 115 km-t zötykölődve elértünk a Bramwell Junction kereszteződéshez. Az igazi kaland innen kezdődik. Eddig csak egy rossz minőségű földúton haladtunk és ez a földút megy tovább az északi településekre. Na de itt el lehet dönteni, hogy vállalva a kalandot és a kihívást az Old Telegraph Track-en (a Régi Távíróvezeték nyomvonalán) vagy a sima földutas Telegraph Road-on megyünk fel.

Válaszút… Balra a Régi Távíróvezeték nyomvonala, jobbra a Roadhouse, kemping és a „rendes” földút fel északra.

Az Old Telegraph Track – továbbiakban OTT – egy 350km hosszú, szigorúan terepjárós út. Egysávos, keskeny, néhol sziklás, homokos, dagonyás, nagyon errodált út rengeteg patakátkeléssel. Némely patak partfala nagyon meredek, 2-3 méteres függőleges fal (pl. Gunshot Creek, amit csak a nagyon fanatikusak vállalnak be). A nehezebb részeknél mindig van elkerülő út, ilyenkor vissza lehet hajtani a sima földútra. A nehézsége miatt a terület csak a száraz évszakban közelíthető meg.

Az utat az 1880-as években kezdték kiépíteni, mikor távíróvezetékkel kötötték össze Cairns városát a Cape York csücskénél lévő Csütörtök-szigettel. A távíróvezeték 1887-ben készült el és két vékony „tyúkbél” dróton meg 8 átjátszó állomáson keresztül folyt a kommunikálás a teljesen elzárt északi területtel. Közel 100 éven keresztül hozta-vitte a híreket, majd 1987-ben mikrohullámú hálózatot építettek ki. Később megépült az északi – és déli elkerülőút, ezzel megszünt az OTT út karbantartása. Ettől kezdve a terepjárós fanatikusok paradicsoma lett.

Ezt tartják Ausztrália egyik legjobb terepjárós útjának. Minden valamirevaló terepjárós bakancslistáján fent van. Az út tényleg nagyon vadregényes, változatos és tele van kihívásokkal, viszont autógyilkos. Nem érdemes a legújabb, szalonból kigurult terepjárót elhozni ide. Voltak olyan részek, amit pont emiatt kellett kihagynunk. Nem szerettük volna az egyetlen terepjárónkat tönkretenni. Sokan azt csinálják, hogy csak erre az útra vesznek valami leharcolt, olcsó roncs terepjárót és nem kímélik ezen az úton.

Szóval egy keddi napon, 2022. július 12-én délután 14:38-kor nekivágtunk a 350 km hosszú, patakokkal és vízesésekkel tűzdelt Régi Távíróvezeték nyomvonalának. Összesen 18 patakátkelés van, ebből az utolsón komppal ajánlott az átkelés. Bár minden évben van egy-két vakmerő, vállakozó szellemű, aki mégis megpróbálja és sajnos néha el is véreznek. Nem árt, ha az ember egy kicsit fel is készíti az autót mielőtt ilyen vizes átkeléseket tervez.

Sznorkel (azaz pipa) nélkül neki se induljunk Cape Yorknak, ez alap. Aztán Papi kicserélt valami „vezetékeket” (összesen négyet) valamiféle levegőztető vezetékre, ami a difikhez, váltóhoz és fogalmam sincs, hogy még hova vezetnek. Jó, ha van egy nagy takaró előre a hűtőrácsra, ami picit megvezeti, inkább oldalra kitolja a vizet, ha hosszan, motorháztető magasságú vízben vezetünk. Nekünk ilyen takarónk (amit viccesen melltartónak hívnak) nem volt, de ha visszajövünk tuti beszerzünk egy ilyet. Illetve a csörlő nagyon hasznos tud lenni. Ez nem egy olcsó beruházás. Egyelőre ez sincs nekünk, ugyanis úgy terveztük, hogy két autóval jövünk, ha Döme szorult helyzetbe kerül Tehén kihúzza és vica versa. Sokan használták a csörlőt, szóval biztos elkel egy, ha úgy istenigazából mindent rendesen végig szeretnénk csinálni ezen a 350 km-en. Mi pont ezért, mert nem volt csőrlőnk, meg mert egyedül voltunk, illetve nem szerettük volna megnyomorgatni Dömét kénytelenek voltunk néha igénybe venni az elkerülő utakat.

A Bramwell Junction-i Roadhouse-nál utoljára csurig tankoltuk Dömét. Ez az utolsó lehetőség a tankolásra, utána már csak fent a csücsökben van benzinkút. Vicces, ki volt írva a kútra, hogy fényképezd le a tankolt mennyiséget majd a büféhez sétálva mutasd meg a képet, mert az alapján fizetsz. Ittenieknek írom, hogy az út során 2,92 dollár volt a legdrágább a gázolaj, itt történetesen 2,899-ért tankoltunk. Miután megitattuk Döme Juniort, ettünk egy utolsó civilizált kaját, amit leöblítettünk egy kapucsínóval. Megcsodáltuk az épület sarkán lévő fát, ami tele volt szögelve rendszámtáblákkal. Ezek azokról az autókról kerültek ide, amelyek elvéreztek a patakátkelések egyikén-másikán.

„Hősi halottak…”
Bramwell Junction előtti platz.

Papi leszedte a vonóhorgot és felrakta előre-hátra a vonószemeket, illetve a vontatóköteleket beraktuk a lábamhoz, mert ha elakadunk mondjuk vízben, akkor nem igazán fogjuk tudni nyitogatni az ajtókat és a kötelet keresgélni. Na meg ki akar a víz alatt vagy sárban vonószemeket felcsavarni. Pont ezen okból kifolyólag a rutinosabbak már időben felteszik a vontatóköteleket is előre-hátra, csak a biztonság kedvéért. Szűk, egysávos erdei úttal indul a kaland, magas termeszvárakkal az út szélén és két kisebb vizes átkeléssel, amire mi azt hittük, hogy ezek az első patakátkelések egyike. Tévedtünk. Ezek még semmik nem voltak.

Folyton észben kellett tartani, hogy az út során hol volt félreállási lehetőség. Aki közelebb volt a „lyukhoz”, az tért ki. Szerencsére nem sokan jöttek szembe. Az emberek 99%-a délről-északra teszi meg az OTT-t.

Aztán egyszer csak odaértünk a listán szereplő első számú patakátkeléshez: Palm Creek Crossing. Egy húha-bmeg szó hagyta el a szánkat. Azt hittük, hogy a hírhedt Gunshot Creek-hez érkeztünk, mert a partfal teljesen úgy nézett ki, majdnem függőleges volt. Pedig a Gunshot Creek a nyolcadik volt a 18-as listán.

Balra félrehúzódva egy 4 autóból álló, vidáman cseverésző és söröző férfibanda ácsorgott. Ahogy megláttak lecsaptak ránk, mint a keselyűk. Átmentek ugye? Lécci… 🙂

Mi? Ezen? Tuti nem. Nekünk csaknem másfél mázsa súly van a kocsi tetején, ami „kissé” megemeli az autó súlypontját. Egy ilyen, szinte függőleges átkelésnél pici billenés és Döme a feje tetejére áll. Kell ez nekünk?! Nem. Megkérdeztem: ti átmentetek rajta? Neeem, dehogyis. Mi csak kijöttünk, hogy megnézzük azokat az embereket (hülyéket), akik átmennek. Épp előttetek ment át itt egy 3 autóból álló konvoj. Igaz beragadtak, húzták-vonták egymást és a másik oldalon meg csőrlőztek is, de ti ezzel az autóval át tudtok itt menni.

Világos, egyszerű más f…val a csalánt verni, gondoltuk magunkban. Ezt mondjuk, sokszor, sokan mondták az út során nekünk, mikor megtorpantunk egy-két átkelésnél, mármint, hogy ez az autó képes ilyesmire.  Ezzel nincs is baj. De milyen áron? Mi azt szeretnénk, ha Döme még sokáig a család tagja maradna. Szóval a keselyűk ott köröztek a fejünk felett.

Én a partfal láttán megkérdeztem őket, hogy ez lenne a híres Gunshot Creek?

Palm Creek, első patakátkelés… Durván errodálták a terepjárók. Papi és Döme méretaránynak vannak ott.

A kérdés jogos volt a látottak alapján, de sajnos Cape York-on az útbaigazító táblák még csak gyerekcipőben járnak. Alig vannak kitáblázva a látnivalók. Szánalmas, pedig igencsak felkapott turistahelynek számít.

Csókák mondták, hogy nem, ez nem a Gunshot Creek, viszont, ha itt nem mentek át, akkor pár száz méterrel arrébb van egy könnyebb átkelési lehetőség. A dagonya miatt viszont mindenki arra ment amerre a legkisebb ellenállást tapasztalta, így rengeteg kitaposott út kacsázott összevissza az egész 350 km-es szakaszon. Nehéz volt megtalálni merre is van a továbbút.

Csalinkázva elértük a könnyített lehajtót, ami egyáltalán nem tűnt könnyebbnek, mint az előző. Táblák híján azt hittük, hogy azért ennél biztos van könnyebb is és elkezdtünk keresgélni az erdőben. Majdnem eltévedtünk. Mögöttünk jött két másik autós is, így azt hittük, tuti jó irányba haladunk, de ők csak minket követtek.  Mint később kiderült ők is a könnyített átkelést keresték.

Egyszer csak elértünk az út végére. Zsákutca. Fordulhattunk vissza a szűk helyen bevárva a szembejövőket, akiknek szintén vissza kellett fordulni. Hozzájuk csapódtunk és így hármasban visszamentünk a „könnyű” átkeléshez. Lesétáltunk a partfalhoz és elkezdtük felmérni a helyzetet.

Józsi bátor volt, mezitláb leszaladt, végigsétált a patakmederben vagy 50 métert és megnézte milyen mély a víz és milyen a kijövetel a másik oldalon. Ember! És a krokodilok? Csak legyintett. Én az elején egy hosszú bottal mentem neki a patakoknak, hogy megmérjem milyen mély a víz. Aztán egyre több embert láttunk, hogy mezítláb simán bejárják a medreket. A második átkelésnél már én is és Papi is gyalogosan térképeztük fel a patakmedreket. Szóval elvileg nincsenek krokodilok. Gyakorlatilag meg…

Na. Ez lenne a Palm Creek könnyebb lehajtója. Papi lemászott méretaránynak. Itt már le vannak rakva Józsi maxtrax-jei, mert itt le fognak hajtani és átmennek a túloldalra.

Álltunk a partfal tetején és nagyon nem akaródzott átmenni. Nem is a lemenetel a gond, hanem a kijövetel a másik oldalon. Aztán meg az, hogy ha valami oknál fogva az ezután következő patakátkelések egyikénél vissza kell fordulnunk, akkor itt csörlő nélkül fel nem jövünk az tiszta sor. Az első elkerülő út innen 5 patakátkelésre van – hogy ez milyen szép távolság mértékegység – azaz 30 km-en keresztül nem lehet kihajtani az Old Telegraph Track-ről.

Térerő nincs. Magunk vagyunk. Igaz viszonylag nagy a forgalom. Naponta többen vezetnek végig ezen az úton, biztos ki tudna húzni valaki. Időközben Józsi visszaért és mondta, hogy a kihajtó is meredek és a kijövő autókról lefolyó víz miatt elég csúszós, sáros, de az előttünk áthaladó csapat a patak túlpartján vert tábort és azt mondták szívesen kihúzzák őt, szóval megpróbálja

Józsi autója majdnem új terepjáró volt, a velük haladó lánypáros terepjáró viszont teljesen új volt és ők ráadásul húztak is egy utánfutóról kinyíló sátrat. Csaj mondta, hogy ő nem mer átvezetni. Papi már döntött magában, mi itt nem megyünk át. Én ilyen helyzetekben sose kérdőjelezem meg a döntését, ő a sofőr és egy autóban csak egy sofőr van.

Picit sajnáltam, hogy ezzel 5 patakátkeléstől esünk el, de én se szerettem volna, ha Döme ott hagyja a fogát a legelején. Viszont, most mi lettünk a keselyűk. Mielőtt visszafordultunk volna megnéztük ezt a két terepjárót, hogyan mennek át.

A gond az volt, hogy itt is szinte „függőleges” volt a partfal, ráadásul lent, ahogy az autók orra belecsapódik a meder aljába a küszködő kerekek egyre nagyobb lyukat ástak a jobb oldalon. Józsi azt mondta, hogy ha 4 db maxtrax-et (bütykös lapok, amiket a kerék alá kell tenni ha elakad) egymáson fedésbe rakva befedjük a lyukat, akkor bevállalható a dolog.

Így is történt. Kiépítette a kis „hidat”, első körben átakasztotta a csajok utánfutóját a saját autójára, mert abban jobban bízott és elindult. Voltak nyikorgó-csikorgó hangok, ahogy az elemek küzdöttek egymással, de a kis „hídja” nagyon jól szuperált, beragadás nélkül le tudott hajtani, majd 50 métert ment a sekély, homokos patakmederben és kisebb küszködéssel ki tudott hajtani a túlparton. Visszasétált a patakmederben, bepattant a csajok terepjárójába és azt is átvezette. A végén még felajánlotta, hogy mi is átjöhetünk a kis „hídján” és ha kell a túlparton kihúz, de mi szépen megköszöntük és mondtuk, hogy majd legközelebb. Különben is nem szerettünk volna másra ráakaszkodni.

Palm Creek patakátkelés-1: idegenJózsi beért és beelőzte a miJózsinkat.
Palm Creek patakátkelés-2: miJózsink a csajok autójával
Palm Creek patakátkelés-3: miJózsink a saját autójával, amire ráakasztotta a csajok utánfutóját.

Szóval mi az első patakátkelésnél elvéreztünk. A csajok felkapkodták a maxtrax-eket és végigsétáltak a patakban, mi meg visszafordultunk a Bramwell Junction-ig és a fő ütőérnek számító földúton folytattuk az utunkat északra.

Az első adandó alkalommal visszahajtottunk az OTT-re, ami a hírhedt Gunshot Creek után 5 km-el volt. Mivel ezt az átkelőhelyet szerettük volna megnézni, ezért visszaautóztunk 5 km-t és a közelében vadkempingeztünk. Csak leírom azoknak, akik ide tervezik az utat, hogy mely patakátkeléseket hagytuk ki: Palm Creek, Ducie Creek, North Alice Creek, Dulhunty River, Bertie Creek, Cholmondeley Creek, Gunshot Creek. Amúgy az első elkerülő út a Bertie Creek után van, amivel a Gunshot Creek-et lehet megkerülni és ezzel a 26 km-es elkerülővel egy 17 km-es OTT szakaszt váltunk ki.

Kisebb vízátkelés útközben. Nem patak, de az eleje elég mély volt ahhoz, hogy belecsobbanva 45 fokban meghajlítsa a rendszámtáblánkat.
Utólag olvastuk, hogy ez általános probléma a mélyebb vizes átkeléseknél és sokan kábelkötegelővel rögzítik a rendszámtáblájukat. Jó tudni, legközelebb mi is így járunk majd el.

Sajnos este negyed hétre értünk oda a Gunshot Creek-hez, ilyen későn már nem nagyon autóznak az emberek, lévén tél van és korán (18:30 körül) sötétedik. Így nem volt átkelés, nem tudtunk bámészkodni. Ezen a helyen voltak legyek és este szúnyogok is. Gyorsan ettünk egy szendvicset vacsira és felmenekültünk a sátorba pihenni.

Másnap korán keltünk, mert azt hittük biztos elcsípünk 1-2 átkelést, de 8-ig senki nem jött. Nem akartuk az egész napot várakozással tölteni, a youtube-n rengeteg videó van fent. Picit sétáltunk a patak partján, több szögből megnéztük a több méter magas függőleges partfalat. Ámultunk a fára felakasztott relikviák láttán. Sokan elvéreztek itt. Leszakadt lökhárítók, fellépők, tengelyek, differenciálmű fogaskerekei lógtak a fán, olyan volt, mint egy karácsonyfa.

Útban a Gunshot Creek-hez, már majdnem ott vagyunk. Az út közvetlen tőszomszédságában mély, esőmosta szakadék tátong, hosszan követve az utat.
Gunshot Creek kihajtó felöli része. Látszik, hogy mindenki arra próbált meg kijönni, amerre neki a „legkönnyebb” volt. Jó szét van barmolva a patakpart. Sátrunk hátul a háttérben az erdőben. Itt vadkempingeztünk.
Gunshot Creek, relikiviák, amik leszakadtak az átkeléskor.
Gunshot Creek. A patak maga sekély, a lehajtásnál lehet elvérezni. A képen középen hátul az az errodálódott fehér partfal a lehajtás, majd kanyar a patakban és Papinál kell kijönni. De itt rengeteg le- és felhajtást „kapartak” ki az autósok az évek során.
A fenti két egymás melletti kép a Gunshot Creek-i híres lehajtó. Több mint 2 méter magas majdnem függőleges partfal.

Amúgy ha a Youtube-on bármelyik patakátkelőhely nevét beütjük, vagy azt hogy Old Telegraph Track vagy Cape York creek crossing, rengeteg videó jön fel.

Ők ügyesek voltak: https://www.youtube.com/watch?v=_LJwcTy56ac

Ők majdnem átbillentek: https://www.youtube.com/watch?v=1oQtMYWwSdU

Ők meg cseppet kövérek voltak: https://www.youtube.com/watch?v=yQsUPH3pIbY

A soron következő (pontosabban a 8-dik a 18-ból) patakátkelés innen a Gunshot Creek-től 9 km-re volt. Útközben rengeteg gyönyörűen sárgán virágzó fenyőbe és a zöld hangyák fákon lógó fészkébe botlottunk. Nagyon érdekesek ezek a zöld hangyák. Áttetsző világoszöld a hasuk.

Az egyik biológus/kutató, akivel összefutottunk mondta, hogy ezek ehető hangyák és ha limonádét csinálunk nyugodtan dobjunk bele 1-2 hangyát, mert nekik is citrom ízűk van. Az őslakosok is eszik és vízbe rakva „citromos gyógyitalként” használják, ha meg vannak fázva és fáj a torkuk. Szövőhangyáknak is szokták nevezni őket, mert fészkeik a fa lombkoronájában vannak. A fa leveleit szövik össze gömböcbe. A dolgozók összehúzzák a leveleket, aztán jönnek a szövők, akik felkapják a lárvákat és a lárvák által termelt selyemszállal, mint egy pillanatragasztó összeragasztják a leveleket. Egy fán több ilyen gömböc fészek is lehet. Egyben a lárvákat tartják, másikban az „ovisokat”, egy másikban a dolgozók laknak, külön van egy a királynőnek. Ha egy fészekben elhalnak a levelek, szőnek egy új fészket.

Sááárgááán viráááágzik a tök… akarom mondani a fenyő!
Hangyafészek. Sikerült lencsevégre kapnom 1-2 szinte átlátszó világoszöld hangyát is.

Megérkeztünk a Cockatoo Creek-i átkeléshez. A partfal ugyan nem volt meredek, de elég széles volt a patak és nem volt mindegy, hogy merre megy át az ember, mert az alja sziklás, néhol mély gödrökkel, éles sziklaperemmel. Papi háromszor sétált oda vissza a patakban, hogy lemodellezze, hogy mikor, merre kell fordulni. Olyan mozdulatokat csinált, mint a műrepülők repülés előtt, hogy fejben, pici mozdulatokkal „lejátsszák”, hogy merre fordulnak, csavarodnak, szaltóznak. Na Papi is ide-oda cikázott, kinyújtott kezekkel, mint egy repülő és memorizálta, hogy itt balra, aztán jobbra.

Cockatoo Creek-i átkelés. Papi a fejét vakargatja… Biztos, hogy át akarunk menni?
Cockatoo Creek: Papi terepbejáráson, merre kell majd tekeregni hogy ne süllyedjünk túl mélyre. Ez nagyon sziklás, éles peremes patakmeder volt.

Én átmentem a patak túloldalára, hogy videót készíthessek, mivel magunk voltunk. Pedig szívesen ültem volna a kocsiban is, de szerettünk volna 1-2 külsős videót is, nemcsak a fedélzeti kamerásat. Az meg azért túl rizikós lett volna, hogy egyszer átmegyünk együtt, aztán Papi vissza egyedül, hogy ismét átkelhessen a külső videó kedvéért. Nincs értelme huzogatni az oroszlán bajszát. Ezért is jó, ha legalább két autó halad együtt. Tamásék biztos csuklottak.

Papi nekivágott, de a lehajtó nagyon sziklás volt és szűk, bentről nem látta a bal oldali nagy sziklát. Meg is húzta a fellépőt, sőt vissza kellett tolatnia. Áthívott, hogy legyek a külső szeme és kívűlről segítsek neki irányítani a kerekeket, hogy elkerülje a sziklát. Átverekedtem magam az erős sodrású patakon, levezényeltem Papit a patak szélére, ismét átverekedtem magam a túloldalra, bekapcsoltam a videót és Papi nagyon ügyesen átvezette Dömét a patakon. Nem volt egyszerű, de nagyon profin csinálta. Az egyik legizgalmasabb átkelésünk volt.

A bal oldali nagy szikla okozta sérülés… vagy sebesülés…
Papi a lovak közés csapott!

Cockatoo Creek pipa! Papi nagyon ügyesen átjött. Igaz ehhez kellett az, hogy előtte kétszer-háromszor gyalog feltérképezte a patakmedret.

*** Sajnos a blogszerkesztő helyre nem sikerült feltöltenem a „házivideónkat”, vagyis ez így nem igaz, mert feltöltöttem, de irgalmatlanul lassú volt, ezért leszedtem és Papi feltöltötte a Youtube-ra. Klikk ide a videóért, amin Döme és Papi átmennek a Cockatoo Creek-en.

Ha esetleg szorult helyzetbe kerülnél… Útközben szúrtuk ki. Valaki nagyon vicces kedvében lehetett, még eredeti budipapírtartót is hozott magával.
Közbenső, nevenincs átkelő, ami innen ártalmatlannak tűnik. Nekünk is az volt, amíg ellenőrzés nélkül az egyenes utat nem választottuk. A jobb oldali ágon kellett volna menni. Meglepően mély volt ez a „pocsolya”.

A következő, kilencedik patakátkelés (Sailor Creek) 15 km múlva jött. Ez egy iciri-piciri patakocska egy rozzant fahíddal. A fahídon már nem lehet átmenni, mert az utolsó pár deszka hiányzik, marad a vizes átkelés, ami nem vészes, csak a lehajtás technikás picit, de Papi simán vette az akadályt. Nem úgy, mint az az ázsiai macska, akit magunk elé engedtünk. De mi is történt itt?

Papi félreállt, hogy leszedje az első sárhányókat, mert mindig elakadtak és félő volt hogy, teljesen elhagyjuk őket. Jól is jött a félreállás, mert én meg le szerettem volna fényképezni a fahidat háttérben Dömével.

Meredek volt az út a jobb oldalon mikor Papi leparkolt, de nem vette észre. Én kiszálltam, nekem sima talajom volt, odasétálok a hídhoz, beleveszem Dömét is, mikor egy irdatlan robaj rázta meg az erdő csendjét. Mint kederült Papi kivágódott, spárgázott egyet és a porban fetrengett.

Szóval az történt, hogy kilépett jobb lábbal, de azt hitte egyenes, sima talajra lép. Ezzel szemben egy meredek, kavicsos, csúszós útra lépett, a bal lába pedig még a kocsiban. Hoppá, spárga. Majd dirrel-durral kicsúszott, beverte a vállát, lenyúzta az alkarját és jól odaverte a könyökét is, amin hirtelen elkezdett egy zöldeskék pukli nőni. Na, ezt gyors jegelte egy hidegvizes palackkal a hűtőből. Még szerencse, hogy nem tört el semmije, mert akkor nekem kellett volna átvezetni a patakokon. Az alkarja nem fájt annyira, de a vállát nagyon fájlalta. Amúgy csendben tűrt.

Sailor Creek-i átkelő jobb napokat látott fahídja
Papi bemutatott egy 10 pontos talajgyakorlatot és éppen azon gondolkozik, hogy mi a túrót keresünk mi itt… A spárgára külön pontot adott a zsűri. A porban látszik a mély barázda, amit a jobb lábával kapart csúszás közben.
Alkaron belül lenyúzott bőr, a könyöke felett a gyorsan növő kék pukli, ami a napok múlásával egyre nagyobb lett és sárga-lila-kék-zöld-barna színekben pompázott.

Szóval a több mint negyed órás kényszerpihenő alatt beért minket két autó. Elsőben Józsi egyedül, másodikban kis cingi, ázsiai csajszi, miniszoknyában és flopi papucsban nyomta. Utóbbi megállt, mert nem tudott lemenni a meredek partfalon, A kocsi orra már elindult lefelé, bal hátsó kereke pedig a levegőben pörgött. Sikerült egy lyukba vezetnie a jobb első kereket.

Míg Józsira várt hogy irányítsa, beszélgetésbe elegyedtem vele. Kérdezem, hát Te, így egyedül nyomod? Aha. Tovább kérdezem: és idáig minden patakátkelést lenyomtál, a Gunshot Creek-et is? Aha. És azt tervezed, hogy végig mész a régi nyomvonalon? Aha.

Az autója már jól meg volt tépázva, pedig még messze volt a vége. A fellépő le volt szakadva és fel volt pókozva a tetőcsomagtartóra. A hátsó szélvédője teljesen be volt törve. Utánuk mi is átmentünk, Papi jó helyre kormányozta a jobb első kereket, így mi nem pörögtünk ki.

Sailor Creek, ázsiai macska átkelése. A bal hátsó kereke a levegőben pörög.

A Sailor Creek után az OTT belefut a sima Telegraph útba és  kilenc kilóméteren csak ez az út van. Itt futottunk bele az első „kacsába”. Nagyon szürreális látvány volt ez a kis Citroen Kacsa a nagy terepjárók mellett. Nem is értettük, hogy kerül ide egy ilyen sima kétkerékmeghajtású autó. Ezen a terepen, ilyen autóval… hát nem egy leányálom. Később több ilyen autóba botlottunk. Valószínűleg valamiféle egyesületi megmozdulásról lehetett szó.

Kilenc kilóméter után ismét ráfordultunk az OTT-re, hiszen visszafele majd úgyis a fő-földúton fogunk jönni. A leágazás után egyből jön is a 3 km-es kitérő a Fruit Bat Falls, azaz a Gyümölcsevő Denevér nevű vízeséshez. Három nagyobb vízesés van az OTT nyomvonalán, ezeket mindenképp érdemes útba ejteni. Mindegyikben lehet fürdeni és garantáltan krokodilmentesek. Ráadásul meseszépek! Mi csak az elsőben csobbantuk mert feszített volt a menetidő. Utólag már sajnálom, mindháromban kellett volna pancsolni. Mivel előző nap vadkempingeztünk, kimaradt a tusolás, illetve a nagy melegben jól meg is izzadtunk, adta magát, hogy csobbanjunk egyet. Nagyon kellemes volt a víz. A vízesés tetején áztatómedencék voltak, kisgyerekeseknek ideális. A vízesés alatt pedig a mélyebb vízben jót lehet úszkálni. Vigyázzunk a nagyobb sziklákra, könnyen lerúghatjuk a klazurt vagy a körmünket, óvatosan kapálódzunk. Kitűnő hely a piknikezésre és a vízesés oldalában húsevő növényekre lehet „vadászni”. Találtunk is párat.

Fruit Bat Falls
Rengeteg ilyen húsevő növény van a vízesés mellett. Magyarul kancsóvirág (Nepenthes). A sok víz elengedhetetlen az élethez és hát itt vízből/nedvességből nincs hiány. Viszont a homokkőben kevés a tápanyag, ezért a növények kénytelenek bogarakat fogni.

Miután kipancsoltuk magunkat tovább álltunk. Hét kilóméterre van az Eliot vízesés és a Twin (Iker) vízesés. Nagyon közel vannak egymáshoz és a végén egymásba folynak és egy patakként csörgedeznek tovább. A vízesések egy két kilóméteres kihajtóval érhetők el és közben át kell haladni a soron következő, tizedik patakon. A Scrubby Creek-i átkelő most azért volt kicsit taktikásabb, mert a nagy esőzések tönkretették az utat és mély hasadékokat vájt a lefolyó esővíz. Át lehet menni a patakmederben is, de a partfal meredek és azt írják a különféle weboldalak, hogy érdemes leellenőrizni a vízmélységet, mert csalóka és tud mély is lenni. Másik opció a beton gázló, ahol éppcsak csörgedezett a víz. Az út viszont olyan rossz minőségű volt, hogy épp akkor egy markoló dolgozott ott, hogy a nagyobb „hupákat” lekaparja. Mikor odaért valaki markolóJózsi arrébb állt, hogy elengedje a terepjárót. A patak túlpartján a felhajtó szintén nagyon meredek volt. Ott meg egy parkőr álldigált és nagyobb kavicsokat/sziklákat dobált be a hasadékba, hogy fel lehessen menni. Az előttünk áthaladó terepjárónak sehogy se sikerült felhajtani, rengetegszer „nekifutott”, nem ment. Hiába mutogatta a parkőr merre vigye a bal első kereket. Végül terepjárós csóka kipattant, parkőrJózsi bepattant és felvezette nekik az autót. Mi első körben gyalog átsétáltunk, szemrevételeztük a problémás szakaszt, konzultáltunk a parkőrrel. Visszasétáltunk és nekiveselkedtünk. Mindent úgy csináltunk, ahogy a parkőr mondta és mikor odaértünk követtük az utasításait és arra tekerte Papi, amerre mutogatta. Döme megküzdött vele, de nem volt gond, elsőre felment. Megpaskoltuk a műszerfalat.

Először a Twin (Iker) vízeséshez sétáltunk el, ami lépcsős zuhatagos, minden zuhatag alatt kisebb medence. Gyerekeseknek szuper, órákig el lehet itt lenni. Innen átmentünk az Eliot vízeséshez. Az Eliot vízesés egy „V” alakú hasadék, amin megtörik a patak vize. Ez volt a leges-legszebb szerintünk. A vízesés alatti medencében elég nagy a sodrás és mély is. A vízesés tetején viszont bokáig érő vízben lehet sétálni és kicsit hátrébb a vízeséstől van egy „Serpenyőnek” nevezett picit mélyebb áztató medence. Nem tudtunk betelni a vízesésekkel. Ha tehettük volna akkor itt két éjszakát is elvakarództunk volna.

Twin Falls (Iker vízesés)
Eliot Falls (a „Lady in the Pink” megint én vagyok, ha esetleg nem ismernétek meg)

 

Az Eliot Vízesés volt a kedvencünk!

A soron következő patakátkelés a Canal Creek volt, ami egy keskenyebb patak, nem tűnt vészesnek. Sziklás aljzattal és helyenként mélyebb „kátyúkkal”. Volt egy szakasz, ahol a bal első kereket kellett ráirányítanom egy keskeny kis sziklahídra. Szóval én kívűlről navigáltam Papit, ezért a videófelvételem nem lett a legjobb, de legalább Döme nem csúszott be egyik „kátyúba” se.

Előttünk a Canal Creek-i patakátkelő
Canal Creek: Papi ismét terepbejáráson, majd utasításban kiadja nekem, hogy a bal első kereket rá kell navigálnom arra a 40-50 cm keskeny víz alatti sziklaívre. Nem szeretett volna belecsúszni a sziklaívtől jobbra és balra lévő kátyúba. Jól mutogattam, simán átjöttek.

Öt kilóméter után már jött is az újabb patakátkelés: Sam Creek, ami a 12-dik a 18-ból. Félreálltunk és besétáltunk a patakba, hogy megnézzük milyen mély. Papi félcomb mélységnél fordult vissza és mondta, hogy még mindig mélyül, szerinte legalább csípőmélységű a víz. Ajajj, cseppet mély. De csak a lehajtónál, utána már nem vészes. Tanakodtunk.

Egyszercsak odasétált egy Józsi, aki a két kislányával vert tábort a patak másik oldalán már egy hete. Itt kempingeztek/nyaraltak. A gyerekek a patakban játszottak a minivízesés környékén. Azt mondta Józsi, hogy mi ezzel az autóval simán átmegyünk a mély vízen, de ha mégse szeretnénk, akkor ott balra van egy „menekülő” út. Ott viszont arra kell figyelni, hogy egészen balra ki kell vinni az autót, mert ha a jobb kereke belecsúszik a hasadékba és tovább csúszik jobbra, akkor az autó bele fog borulni a jobb oldali mély vízbe. Ugyanis attól a sziklaperemtől jobbra, ahol át akartunk kelni meg az a mély víz van, ahol nem akartunk átjönni.

Hogy jobban ránk ijesszen (mintha nem lettünk volna már így is eléggé becsokizva) Józsi elmesélte, hogy pont két nappal ezelőtt jött át itt egy autós, aki „se hall se lát Dömötör, na meg ki a Jani, ha én nem” volt együttvéve.

Nem hallgatott senkire, pedig sokan elmagyarázták neki, hogy merre, hogyan. Becsúszott a jobb kereke, még ekkor is mondták neki, hogy inkább próbáljon meg visszatolatni. Nem, ő úgy gondolta jobban tudja, aztán a tehetetlenség törvénye és a súly túlnőtt rajta és puff, beleborult a vízbe. Órákig tartott, mire a többi autós ki tudta rángatni, csörlőzni a beborult vasat szorult helyzetéből. Szóval nem vicces …

Papi átküldött a patak túloldalára, hogy irányítsam őt egészen balra a nyomvonalon. Őszintén megvallva nagyon be voltam rezelve és a lelki szemeim előtt már azt vizionáltam, hogy Döme is beborul és jól összenyomódik az egész jobb oldala és a víz teljesen ellepi az autót. Szóval ezt elkerülendően túl balra irányítottam (mondjuk az se segített a koncentrációban, hogy közben videóztam), igy majdnem amiatt ragadt be, mert túl balra felment a partfalon. Ezt korrigálva, mutogattam, hogy most már picit jobbra is tekerheti a kormányt.

Hát ugye ilyen nagy autót nem lehet finom kanyarodásokra rávenni. Amikor láttam, hogy a jobb kereke kezd a hasadék felé haladni, intettem, hogy állj. Papi beletaposott a fékbe, de a 3 tonna az 3 tonna. A sáros, csúszós úton elkezdett csúszni. Nem gurult, csak csúszott. Na, ekkor megállt az ütő bennem. Valószínűleg Papi is érezhette, hogy most itt nem lehet tökölni. Picit nagyobb gázt adott és Döme kirántotta magát a hasadékból, nem csúszott tovább jobbra. Innen már gyerekjáték volt átvezetni a homokos fenekű patakon.

Sam Creek-i patakátkelés, mindketten gyalogosan bejártuk a patakot. Vízmélységet és aljzatminőséget ellenőriztünk. Papival pont szemben van az a lehajtó, ami a mély vízen vezet át. Papinak jobbra pedig a trükkös „balra tarts amennyire csak tudsz” lehajtó. A kristálytiszta víz alatt látszik a sziklaperem, ami a beborulásokért felelős. Amúgy mindegyik patak gyönyörű kristálytiszta volt.
Túlságosan balra navigáltam és a korrigálás után csak belecsúszott a jobb első kerék a jobb oldali hasadékba.
De Papi és Döme ügyesen megoldották ismét!

*** Döme és Papi videója a Youtube-n, ahogy átmennek a Sam Creek-en, klikk ide!

Ez pedig egy 2021-es Sam Creek-es videó a netről : https://www.youtube.com/watch?v=DF0oK_YmrcM

Ennyi izgalom után Papi azt, mondta, hogy eddig simán megúsztuk a patakokat, ne kísértsük az ördögöt, legyen ennyi elég. Élvezkedtünk kicsit, technikás átkeléseket csináltunk, de a második kihajtási lehetőségnél hajtsunk rá a fő-földútra. Különben is, ha itt most a második elkerülőnél nem hajtunk le a 4WD-os útról, akkor több kihajtási lehetőség már nincs.

Picit megint sajnáltam, de beláttam, hogy ez a legjobb döntés, hisz magunk vagyunk, nem csapattal. Ráadásul innentől a patakátkelések egyre mélyebbek és szélesebbek. Illetve van egy olyan farönkös hídátkelés, ahol igencsak figyelni kell, hogy a kerekek pont a fatörzsön legyenek. Szóval mi a Sam Creek után ismét lehajtottunk az Old Telegraph Track-ről, ezzel kimaradt a Mistake Creek, a Cannibal Creek, a Cypress Creek, a Logans Creek, a Bridge Creek (másnéven Nolan’s Brook) és az utolsó a Jardine River, amit a komp vált ki.

Hogy miért is hagytuk ki a hátralévő patakátkeléseket? Ime álljon itt egy Youtube videó, ahogy Döme testvére belefullad a patakba. Mi ugye a 12-dik patakátkelés után hajtottunk le az OTT-ről. Nolan’s Brook a 17-dik a sorban, vagyis az utolsó a komp előtt.

Az első 4,5 perc az érdekes: WE DROWNED THE NISSAN!! [NOLANS BROOK] !! – YouTube

A videóból 14:07- nél kiderül, hogy végül sikerült újra életet lehelni szegény Nissanba. Mindössze 7 óra szerelés, 10 doboznyi kontakt spray és ezernél több káromkodás kellett hozzá…

Hallottunk olyan pletykákat, hogy az utolsó Jardine River-es átkelést az őslakosok tették tönkre, hogy mindenképp a komppal menjenek át az emberek a pénz miatt. De ez nem biztos, hogy igaz. A kompjegy 2022-ben 110 dollár per autó. Nem olcsó egy 20-30 méter széles patakon való 30 másodperces kompolásért. Zúgolódnak is az emberek a különböző fórumokon.

A kompkikötőben ki van függesztve, hogy a patak túloldalán, azaz Cape York csücskén szigorú alkoholtilalom van. Autónként egy karton sör és két üveg bor, vagy egy karton 5,5%-os alkohol és két üveg bor vihető át. Mindez az őslakosok miatt van, mert alkeszek és így talán elejét tudják venni az adok/veszek/cserebere üzletnek. A büntetés nagyon komoly: 75 ezer dollár pénzbüntetés, 18 hónap börtön, járműelkobzás. Az nem derült ki, hogy mindhárom egyszerre, vagy választható a kiszabott büntetés.

Az átkompolással viszont véget is ért az Old Telegraph Track. Sajnáltuk, hogy vége. Nagyon kellemes, nyugis útvonal, már aki szereti az ilyet. Igaz, hogy technikás és autógyilkos, illetve komoly előkészületeket igényel, de annyira természetközeli, hogy minden pillanatát élveztük. Én titkon szeretnék még egyszer végigmenni rajta és több időt eltölteni magán az útvonalon.

Átkompolás a Jardine-folyón

Mivel nem volt előre kempinghelyünk befoglalva, mert fogalmunk se volt, mikor érünk fel, ezért a nagyon népszerű Seisia helyet élből passzoltuk és Umagico falucska kempingjébe hajtottunk.

Tengerparti kemping, rengeteg szabad hely volt. Legalább nem volt nyüzsi. Sátrat nyitottunk és a sötétedés előtt gyors megvacsiztunk, majd lesétáltunk a tengerpartra naplementét nézni. Találtunk egy partra vetett kókuszdiót, de nem tudtuk lefejteni a külső háncsos részét. Azt hiszem, mi éhen halnánk egy lakatlan szigeten.

Amúgy itt fent Cape York csücskében 4-5 kisebb őslakos falu van. Még szerencse, hogy némelyiknek van kempingje, mert nem tudom, hol aludtunk volna, ha nincs. Nagyon lepuki a falu. Igénytelen, szemetes és nem gondolom, hogy a turisták dobálják el azt a sok szutykot. Lelakott házak, gyerekek, emberek, kutyák az utcákban tömegesen. Dömét 3 kutya támadta meg, de olyan agresszívek voltak, hogy az ablakot nem mertük lehúzni. Nekimentek Döme kerekének, ki akarták harapni. Bent ülve hallottuk, hogy vagy a fogukkal harapdálják, vagy a körmükkel kaparják. Alig tudtunk haladni. Elől a kocsi előtt támadtak, jobbra-balra szaladtak, félő volt, hogy rájuk megyünk, elütjük valamelyiket és akkor itt minket meglincselnek.

Cape York – naplemente

Már nagyon közel jártunk a csúcshoz, tisztán látszott, hogy másnap elérjük az ausztrál anyaföld legészakibb pontját. Nyugovóra tértünk és alig vártuk, hogy reggel legyen.

Arra ébredtünk, hogy gyerekek, emberek csoportosulnak a sátrunk melletti fánál és felfelé bámulnak, fényképezgetnek. Leutánoztuk őket. Egy gyönyörű, fekete, piros arcú Palm Cokatoo, azaz pálma papagáj erőlködés nélkül bontogatta a kőkemény magokat a hórihorgas csőrével a fa tetején. Az egyik kisfiú felvilágosított minket, hogy milyen madár ez (innen tudjuk a nevét) és hozzáfűzte, hogy ez Ausztrália legnagyobb papagája. Góliát papagájnak is szokták nevezni. Magassága 55-60 cm, másfél méteres szárnyfesztávval, súlya pedig 1-1,2 kg. Nagyon szép látvány és tényleg óriási nagy.

Palm/Goliath Cockatoo
A csőrében épp egy magot roppant szét.
Na, azok a magok ekkorák, összeszedtem párat, amit „kiköpött” méretaránynak.

Megreggeliztünk, összepakoltunk és „nekiugrottunk” az utolsó 37 km-nek. Ennyire voltunk ugyanis a csúcstól. Az utolsó 15 km sűrű dzsungelen vezetett keresztül. Meseszép, kanyargós, szűk földút, ami nekimegy a tengernek. A parkoló sajnos nem túl nagy. Szerencsére mi időben, a tömeg előtt érkeztünk.

Innen kb. 1 km-es sétával lehet eljutni a csúcsra. Ha apály van, akkor a tengerparton is el lehet sétálni vagy választhatjuk a sziklás dombocskát. Mi az apály végére értünk oda. A tengerparton indultunk neki, de az utolsó pár métert már 1-2 cm mély vízben tettük meg. Visszafelé nem volt kérdés, hogy a sziklás dombon keresztül megyünk majd. Nem csak a dagály miatt, hanem a látvány miatt is. Gyönyörű a kilátás a dombról.

Útközben Ausztrália legészakibb pontjához, óriási, vörös termeszvárak között
A sűrű dzsungel, már csak pár kilóméter és ott vagyunk!
A parkolóból mi a tengerparton sétáltunk el a „csücsökhöz”, mert még épp sikerült megcsípnünk a dagály végét.
Séta a „csücsökhöz”

2022. július 14. csütörtök 10:28 – elértük Ausztrália legészakibb pontját! Juhéjjj! Pipa! Lőttünk pár (jó pár) képet, majd felmásztunk a dombra, ahol leültünk és csak néztünk ki a fejünkből. Igyekeztünk megélni az élményt. Hihetetlennek tűnt, hogy ott vagyunk. Az idő is tökéletes volt. Küldetés teljesítve! Nincs hova rohanni.

2022. július 14. csütörtök 10:28 Austrália legészakibb pontja – KataPapi
Visszafelé a sziklás dombon keresztül mentünk. Papi a kép előterében kalapban, előtte a „csücsök”.
A domról gyönyörű volt a kilátás.
Papi Adelaide irányába mutat, háta mögött Ausztrália legészakibb pontja.
Mission completed! – Küldetés teljesítve!

Útközben kimentünk egy-két tengerpartra és megnéztünk három második világháborús repülőgéproncsot is. Hozzáértőknek, fanatikusoknak íme a lista: Curtiss P-40E Warhawk, Bristol Beaufort Mark VIII és DC3-as. Ebből kettő nem volt egyáltalán kitáblázva, hogy merre is találjuk őket. Alig bukkantunk rájuk, ott dolgozó őslakos segítségét kellett igénybe vennünk.

A jelenlegi repülőtér a régi helyén van. Ha kiautózunk a reptér végénél lévő roncshoz, akkor a földút egy erdőn visz keresztül, ahol kupacokban több száz üres üzemanyag hordó rozsdásodik a természet lágy ölén. Ezekből tankolták a második világháború idején a repülőket. Próbáltunk keresni olyat, amin esetleg van valami jelzés, vagy márkanév, innen tudjuk, hogy a Rheem Australia hordói szennyezik a talajt. Már csak a szentlélek tartja őket egyben és nagyon szomorú volt látni ezt a nagyfokú környezetszennyezést.

Második Világháborús üzemanyag hordók a reptér közelében.
Bristol Beaufort Mark VIII – replülőgéproncs
DC3 – repülőgéproncs

A repülőgéproncsok felkutatásával és az üzemanyag hordók szemlézésével nagyon elment az idő és sötétedés előtt már nem értünk volna ki az egyetlen, megmaradt második világháborús radarállomáshoz. Másnap majd ott kezdünk mielőtt elkezdünk lefelé csorogni.

Az éjszakát a jól bevált Umagico-i kempingben töltöttük megint. Este valakik kifeszítettek egy vásznat a tengerparton és sötétedés után egymás után rajzfilmeket vetítettek maguknak, meg persze mindenkinek, akit érdekelt. Micsoda nyaralás… tudnak élni egyesek. Kempingszékek a vászon körül, homok a talp alatt, halkan morajló tenger, kellemes meleg. Innen folytatjuk.

A második bejegyzés képei itt találhatók. Van egy-két patakátkelős kép az Old Telegraph Track-ről, amiket a felvett videóinkból mentettem le. Sajnos ezek minősége nem a legjobb, de legalább láthattok egy-két képet, amikor Döme elemében volt, ha esetleg nem sikerülne a feltöltött két videónkat megnézni.

Itt tartunk a tizennegyedik nap végén: 4656 km A fekete kukac a Cape York-1 bejegyzést fedi le, a kék a mostanit.

Oldalak: 1 2

Egy hozzászólás

  • DZoli

    Sziasztok,

    Olvasva a leírást, megnézve különösen a Palm Creek és a Gunshot Creek képeit és videóit, utólag nem is értem magam, miért méltatlankodok a keskeny angliai forgalmi sávok miatt… Ez igazi kalandtúra lehetett. Gratulálok!

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük