Eyre-félsziget 1.rész – Graffitik

Most kivételesen nem keltünk órára. Nyuggeresen indultunk 7:45-kor. Az Eyre-félsziget csak 7-8 órányira van Adelaidetől. Szakadó esőre ébredtünk, a maradék cuccost esőben szórtuk be a kocsiba. Ahogy elhagytuk Adelaide határát kisütött a nap és végig, a kilenc nap alatt velünk volt. Hiába csak 7-8 óra innen Port Lincoln városa a félsziget csücskén, de nekünk nem sikerült leérni. Eleve nem rohanósra terveztük. Semmi se lett megtervezve. Ilyet mondjuk még nem csináltunk. Malacbőrrel indítottunk a szokásos Port Wakefield-i reggeliző helyünkön. Nem a legegészségesebb reggeli, de fókaúszásnál szeretnénk beleolvadni a környezetbe. Jó úton haladunk az ügy érdekében. Port Wakefield városán mindig csak átvezetünk, sose mentünk be a városba, pedig akad 1-2 szép falgraffiti. Most bepótoltuk.

A Lochiel-i sóstó kötelező megálló, főleg nyáron, mikor a kiszáradt sóstavon sétálni lehet. A falu neve jó marketing fogás. Meg is lovagolták a helyiek. Építettek a tóba egy Loch Ness-i „szörnyet”. Egészen tavalyig még a régi „szörny” uralta a tavat, amit gumiabroncsokból és egy kiszuperált szobabicikliből tákoltak. Az is jó volt. A túristák imádták. Nem nagyon volt olyan, aki ne állt volna meg egy félórácskára. A rózsaszín sós tó is rendkívüli látvány, idén viszont ráncfelvarráson esett át a „szörny”. Pontosabban építettek egy igényesebb vizi-kígyót.

2014-ben láttunk először festett gabona silót. Akkor ez a fajta turisztikai csalogató még gyerekcipőben járt. Tasmániából jöttünk haza és 150 km-es kitérőt iktattunk be hogy lássuk azt a silót. Wirrabara silója hellyel-közzel útba esett. Húsz nap alatt készült el. Eddig ez a legszebb festés amit láttunk.

Port Augusta határában kiégette a szemünket – persze csak ha belenézel – a napenergiát összegyűjtő torony, ahol 23 ezer tükröződő üvegtábla irányítja a napsugarakat a 127 méteres áramtermelő,  sót tartalmazó torony felé. A tükrök követik a nap mozgását, így maximális forróságot koncetrálnak a sógenerátor felé. Tehát nem hagyományos napelem panelek termelik az áramot, hanem tükrök irányítják a sótorony felé a forró napsugarakat. A felhevített, olvadt só vékony falú csövekben kering, majd a torony tetején a koncentrált napenergia hatására 500-600 °C-ra hevül, a hevítés után pedig a forró só lefolyik a tárolótartályokba, ahol a hőenergiát hagyományos gőzturbinákkal elektromos árammá alakítják. A forró, folyékony só 10 órán át képes megtartani a hőt, ezáltal a gőzturbinák folyamatosan, megszakítás nélkül tudják termelni az elektromos áramot. Ezzel az árammal kis biofarmot üzemeltetnek és évente 17 000 tonna paradicsomot termelnek. A locsoláshoz szükséges vizet a közeli tengerből szivattyúzzák ki és itt helyben sótalanítják.

Egy 5 perces megállót iktattunk be Port Augusta-ban, mert egy híd lábazatára festett graffitit kerestünk fel. Sajnos pont el volt kerítve mert bővítik a hidat 2×2 sávra, de így is nagyon szép volt.

A következő útba eső festett siló Cowell falujában van. A silón lévő bácsi helyi „hős”. 2019-ben festették a silót, akkor volt 85 éves. Sok mindent csinált életében. Az egyik rekordja, hogy haverjával 24 óra alatt 1000 birkát nyírt meg. Amúgy 40 éven keresztül birkanyíróként dolgozott, illetve tevékkel is foglalatoskodott.

Annyira ellötyögtük/bámészkodtuk az időt, hogy Cowell kempingjében ért az éjszaka. Reggel esőkopogásra ébredtünk. Nem kapkodtunk, komótosan megreggeliztünk. Szerencsére időközben az eső is elállt, de így is vizesen csuktunk. Sebaj, lesz még ideje kiszáradni. Halászfalu lévén a kempingben a konyha mellett van egy nagy hodály, ami hal és rákpucolásra lett építve. Középen a boncasztal a slaggal, mögötte a kondérok rákfőzésre. Két dollárért meg is főzheted, amit fogtál. Ilyet még nem láttunk. Állítólag itt van a legtöbb kékuszonyos rák. Ja, a mai napunk úgy indult, hogy reggelre lett egy 20 cm-es repedés a szélvédőnkön a bal alsó sarokban, ami a túra végére 30 cm-esre rúgta ki magát. Idefelé jövet csapódott fel egy kavics, jó nagy hangja volt, de nem láttunk sérülést sehol. Azt gondoltuk ezt megúsztuk. Viszont a repedés kiinduló pontját jobban megvizsgálva észrevettük, hogy az a tegnapi kavics pont a szélvédő bal alsó sarkát kapta el. Ha két centivel lejjebb kapjuk be akkor a motorháztetőn koppan.

Innen Tumby Bay-be mentünk, ahol legalább 2-3 órát töltöttük. Az utolsó, útba eső festett silónál kezdtünk, melyet egy argentin művész festett 28 napon át, 430 liter festéket használva el. Azt mondta kihívás volt nemcsak az íves felület miatt, hanem a hézagok miatt is a silók között.

Aztán hónunk alá csaptuk a speckó térképet és felkerestük a falucska 23 darab „falfirkáját” merthogy ők ezzel (is) csalogatják a turistákat. Nagyon szépek voltak. Ezzel jól el is ment az idő.

Volt egy nagyon érdekes köztük, amihez anaglif szemüveg szükséges. Ez egy olyan szemüveg, aminek az egyik lencséje piros, a másik pedig kék.  Úgy működik, hogy a kép, amit nézünk egyszer a piros árnyalataival, egyszer pedig a kék árnyalataival van kinyomtatva egymásra pici elcsúsztatással. Az agy 3D-be rakja a két árnyalatot és nem sík képet látunk.

Azt hittem ez is olyan lesz. Azért is gondoltam, hogy így lesz, mert ki van rakva egy nagy anaglif szemüveg egy oszlopra a kép előterében. Korábban egy dobozban volt néhyány szemüvegek kirakva, de gondolom a covid miatt megszüntették. Viszont sajnos nem 3D-s a kép, pedig az nagy poén lett volna. Papi nagyon rámozdult, hogy 3D-ben láthatja a csajt. Így csak annyit tud a festmény, hogy a piros üvegen keresztül egy cápa rajzolódik ki, a kéken pedig a csajszi. Mikor készítettem a fotókat, feltűnt, hogy Papi jóval több időt tölt el a kék szemüvegbe bámulva… 🙂

Cápa                                                                   Csaj

A  képzeletbeli pálmát egy őslakos arc vitte el. Mintha nem is festve lenne, a szemében a tükröződés hihetetlenül élethű. A fényviszonyok sajnos nem a legjobbak voltak, de remélem így is mutatós mindegyik. Tumby Bay nagyon szép kis halászfalu, érdemes útba ejteni, ha arra járunk. A faluban császkálással 13 km-et tettünk bele a lábainkba. Délután el is értük Port Lincoln városát, ahol 3 napot töltöttünk és csillagtúrákat csináltunk.

A Port Lincoln-i első napunkon a Memory Cove-hoz mentünk ki. Szuper napunk volt gyönyörű idővel. A szerencse ismét mellénk szegődött, mert rajtunk kívül senki nem volt az öbölben. Jó időben, jó helyen! A Memory Cove-hoz limitálják a turistákat és naponta csak 15 autó mehet be. Ehhez egy kulcsot kell megigényelni az információs irodában és 50 dollárt kell letétbe helyezni, amit visszaadnak, amikor leadjuk a kulcsot. A várostól 35 km-re van az öböl, de ez a 35 km 2 óra vezetést jelent, mert csak terepjáróval közelíthető meg. Természetes szelekció elkerülendő a nagy tömeget és a turistabuszokat.

Most sem csalódtunk, az öböl olyan, mint az utazási prospektusokban a turistacsalogató képek. Türkizkék és kristálytiszta víz, napsütés. Piknikeltünk egyet, felkerestük a bálnavadászok postahivatalát a szikláknál, lerúgtuk a cipőinket és ide-oda sétáltunk a vízben. Fürdésre nem fanyalodtunk mert hideg volt a víz. A bálnavadászok „postahivataláról” már írtunk korábban. Csak röviden felelevenítem: kb 80-100 méterre a parttól, jobb oldalt a sziklás részen van egy véset az egyik nagyobb sziklán, ami alá tették a tengerészek, bálnavadászok a leveleket, csomagokat és innen vitte el a hajó. Az öböl szintén jobb oldalán a domb felében egy ösvény megy ki az öböl bejáratáig, érdemes végigsétálni rajta, mert szép a kilátás vissza a tengerpartra.

Miért Memory Cove a neve az öbölnek? 1802 februárjában Matthew Flinders erre hajózott és elfogyott az ivóvizük. Két tiszt és 6 tengerész csónakkal kikötöttek itt, hogy vizet keressenek a szárazföldön. Szürkületkor indultak vissza, de nem érkeztek meg a hajóra. A kapitány fényeket is gyújtott, de semmi. Hajnalban egy keresőcsapatot küldött az eltűntek után, akik megtalálták a felborult csónakot és egy darab evezőt, semmi mást. Valószínűleg egy erős áramlat okozhatta a balesetet. A kapitány egy réztáblát helyeztetett itt el az áldozatok nevével, melynek helyén most egy másolat áll.

Köszönjük a tippet MóniCsabinak. A tengerparti napot stílusosan egy-egy lábos kagylóval koronáztuk meg, ami fokhagymás-fehérboros szószban lett meghempergetve. Isteni finom volt!

A második (egyben befejező) részben szó lesz homokdűnézésről, szárazföldi és vízi állatokról.

Oldalak: 1 2