Flinders Ranges 2010 Karácsonyán

2011. január 25. kedd by kata_papi

 

 messzi panoráma képem a Flindersről (piros nyíl: St. Mary csúcs)

Most, miután megírtam a régiós bejegyzésemet remélem mindenki el tudja helyezni térben, hogy hol is van a Flinders Ranges Nemzeti Park. Ugye? Adelaide-től kb 460 km-re északra. Az útikönyvek azt írják, hogy áprilistól-októberig érdemes idelátogatni. A legszebb hónap a szeptember, mert ekkor van a tavaszi virágbaborulás. Nekünk nem volt sok választásunk, decemberben Karácsony és Szilveszter között adódott 8 egybefüggő nap. Nincs pazarlás, mert az élet rövid, ezt ki kell használni.

Dömi már lassan két hónapja a családot erősítette, így adta magát, hogy hova menjünk. Régóta készültünk ide, de terepjáró nélkül nem érdemes nekivágni. A központig ugyan van aszfaltút és onnan rengeteg gyalogtúra indul a szélrózsa minden irányába, viszont az érdekesebb helyekre földúton lehet eljutni. A sima autóját az embernek nincs szíve húszon-harminc kilométereken át nap-nap után földúton gyötörni. Aztán vannak a durvább földutak, amire már nem is tudsz behajtani, illetve ott vannak a magánterületeken lévő igazi 4WD (terepjárós) ösvényecskék is, amelyek sajnos fizetősek.

A döntés megszületett: Karácsony a Flindersben. Főnököm mondta: talán nem a legjobb időpont, kicsit melegünk lesz. Aztán Will, a sokat látott, utazott és mindig mindent jobban tudó kollégánk szeme is elkerekedett az időpont hallatán. Végülis ellátott a jó tanácsaival, lejegyzeteltette a mit ne hagyjunk ki helyeket (egyikre se jutottunk el, nem volt rá idő) és kölcsönadta az URH-s rádióját, mert ilyen helyekre már kell, mondta ő. Köszönettel elfogadtuk és utolsó nap a nagy terepes túrán bekapcsoltuk, hogy mégis tudjuk hogyan működik. Hallgattuk, ahogy a farmerek beszélgettek egymással. Innen tudtuk meg, hogy aznap 45 fok volt. Még jó, hogy kocsiban ültünk egész nap. Már aki, igaz Papi? De erről később. Van egy olyan térkép, ami mutatja az átjátszótornyokat és ezek a tornyok (legalábbis itt a Flindersben) 20 percenként morzéznak, hogy tudassák veled működőképesek. Ha meg te is tudod venni a jelet, akkor a te rádiód is rendben van. Szükség esetén nagyon hasznos tud lenni.

A Flinders Ranges-beli 8 napos túránk túlélő harcimondata a következő volt: Megdöglünk olyan meleg van, de legalább nincs tömeg! (ezzel vígasztaltuk magunkat)

Indulás előtt felhívtam a kempinget, hogy az iskolai szünetre való tekintettel időben foglaljak szállást (én kis naív). A Flinders-ben rengeteg vadkempingezős hely van kialakítva. A melegre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy ha már szívunk, próbáljuk meg enyhíteni azt. Így tettünk az Ulurus túránk alkalmával is. Olyan kempingbe foglaltunk be, ahol van úszómedence. Wilpena Pound a Flinders Ranges központi “települése”, van itt egy nagy kemping, információs iroda, bolt+benzinkút egyben és persze egy medence is.

Hívom a kempinget, Józsi veszi fel. Mondom neki áramos sátorhely kellene. Ő: rendben, van elég, nem gond. Mondom: akkor talán befoglalnék, nem írod fel az adataimat? Józsi: mikor is jönnétek? Mondom neki a pontos dátumot. Erre ő: rendben. Én: adataim nem kellenek véletlenül, honnan tudod hogy ki foglalta be? Józsi: van kint 2-3 sátor felállítva, mikor te jössz pont Karácsony lesz, amúgy meg itt ilyenkor olyan hőség van, hogy senki nem jön ebben az időszakban. De ha annyira ragaszkodom, akkor befoglalja. Én: azért csak foglald be.

Józsi tudhatott valamit, tényleg nagyon meleg volt. A 8 nap alatt egyszer volt 29 fok, a többi napokon 33-36 és három napon át 41-42-45 fok. Éjszaka lehűlt a levegő, így tudtunk aludni, kivéve a negyvenes fokoknál egy éjszaka nem ment 27 alá semmikor sem a hőmérő higanyszála, na akkor szenvedtünk. Egyszáll pendelyben (se) fekszel a sátorban, nem csinálsz semmit, kisujjad sem mozdul és patakokban folyik rólad a víz. Na az szar volt. Sokat nem aludtunk azon az éjszakán.

Flinders Ranges Dél-Ausztrália leghosszabb (400 km) hegyláncolata. Központja: Wilpena Pound, ami leginkább egy természetes amfiteátrumra hasonlít. Olyan mintha egy nagy kiszáradt tó lenne, magas mederrel körbe-körbe, mérete: 17 km hosszú és 8 km széles. A múltban az Adnyamathanha törzs (hegyi ember) élt itt, akiktől gazdag sziklarajzok maradtak fenn. Amúgy a Wilpena név az őslakosok nyelvén azt jelenti: csésze/tölcsér alakú kéz. Ennek a természetes “teknőnek” csak két kijárata van és ezt használva ki az 1800-as évek telepesei itt tartották a marhaállományt. Jó nagy természetes ketrec, nem volt gond a bekerítés.

Pénteken összepakoltunk mindent, szombat reggel nekiláttunk, hogy a “batyukat” felhalmozzuk Dömi hasában. A sofőr és a navigátor🙂 ülésen kívűl minden mást kiszerelt Papi (a középső és a hátsó sor székekre gondoltam itt, a kormány maradt). A bepakolás minden mozzanatáról készült egy kép, hogy visszafele jövet is sikerüljön mindent visszagyömöszölni. Épp hogy befértünk! Nem viccelek, majdnem kicsi az autó! Tíz óra után néhány perccel sikerült is elindulnunk. Sokáig nem húzhattuk az időt, mert kempingesJózsi mondta, hogy délután 5-g azért próbáljunk meg odaérni.

Mivel a reggeli pakolás miatt kimaradt a reggeli, ezért útközben Snowtown-ban a rózsaszín sóstónál megálltunk szendvicsezni. Amint toljuk befele a kaját egyszercsak Papi kiugrott az út szélére és veszettül kalimpált. Mi van? Itt mennek ZsuzsiFeriék! Ők a Coffin Nemzeti Parkba mentek (ahol tavaly is Karácsonyoztak) és egy darabig együtt haladt az utunk. Észrevettek, megálltak (már itthon jutott eszembe, hogy elfelejtettem szaloncukrot adni nekik, bocsi) majd együtt mentünk tovább, míg mi balra el nem fordultunk a Flindersbe.

Délután négyre odaértünk, bementünk az információs központba, ahol egy kedves, beszédes, idős parkőr volt “szolgálatban”. Kifizettük a szállást és a parkbelépőt. Mondtam neki, hogy árnyékos helyet próbáljon adni. Nem volt gond, mert teltházzal nem kellett számolni. Elmesélte, hogy ő már nyugdíjas, Sydney-ben élt és most így nyugdíj után átjött ide az Istenhátamögé és itt parkőrködik meg néha viszi a túristákat ide-oda. Jó fej volt. Megbeszéltük a gyalogtúrákat, mit érdemes a környéken megnézni és összeszedtem egy csomó térképet (szokás szerint). Papi addig kiírta, hogy az elkövetkező napokra milyen időjárás várható. Itt napi rendszerességgel kiteszik, hogy hány fokok lesznek. Átfutva a számokat 5 perc alatt körvonalazódott a következő 6 nap beosztása. Sok gyalogtúra nem lesz az már biztos! Hétfőn volt a “leghidegebb” (29 fok), így erre a napra tettük a St.Mary csúcs megmászását, ami igazi kihívás volt.

Sátrat felállítottuk, folyt rólunk a víz olyan meleg volt, Zsuzsiékra gondoltunk akik a tengerpartra mentek. Becuccoltunk mindent a lakba és kotyvasztottunk valami kaját, majd eltettük magunkat másnapra. Reggel 7 óra körül arra ébredtünk, hogy: hup-hup-shrupp, hup-hup-dob-dob-dob, majd csend. Ez meg mi a franc! Kikukucskáltunk és a sátrunk mellett 1 méterrel egy anyakenguru és a kicsinye (aki már nagyobb volt és nem a zsebből figyelt ki) ugrándozott és pont nálunk megálltak. Majd egy újabb, erőteljesebb hup-hup-shrupp és dob után megjött apakenguru is. Ott áltak hárman, mint az orgonasípok és egyáltalán nem zavartatták magukat. Mi meg csodálva néztük őket. Jé, kenguruk. Pár perc múlva esett le a tantusz, vazze le kellene fényképezni. Hol a gép? Egy cirkalmas b..meg: a kocsiban maradt. Papi megpróbált halkan kilopódzni, de két sátorcipzáron átverekedni magad úgy, hogy ne csapj zajt szinte lehetetlen. KangaCsalád megneszelte és tovább huppogott.

A nap mindig egy kiadós, nyugodt reggelivel és kotyogós kávéval indult, így aztán 10 óránál előbb sose sikerült összecihelődni. Kajapakolás ebédre, hűtő visszaszíjazása a kocsiba, aztán irány. Este 6 körül visszaérkezés, csobbanás a mediben, vacsi készítés, mosogatás, innivalók behűtése másnapra, zuhi, alvás. Így teltek a napok, sajnos elég gyorsan.

Első nap egyből nekiindultunk a Brachina Gorge-nak (hasadék). Ha valaki eljut a Flindersbe ezt mindenképpen nézze meg. Ez alap! Sima autóval nem ajánlott, bár szerintem nem is teljesíthető. A Brachina Gorge nem más, mint egy geológiai időskála azzal a különbséggel, hogy az idő itt nem fentről lefelé (azaz egyre mélyebbre) halad ahogy a rétegek évmilliók alatt lerakódtak, hanem vízszintesen haladhatunk az évmilliókban. Azt a nevet kapta, hogy: folyosó az időn át. Találó a név. Elnézést kérek mindazoktól, akiket nem érdekel a geológia, de itt most nagyon sok szó fog esni róla.

A Brachina hasadék kb 800 millió éve keletkezett. Ekkor még tenger borította ezt a környéket, ahogy a kis képen is láthatjátok (piros pötty: Adelaide). Majd a tenger szintje a következő 300 millió évben időszakosan süllyedt-emelkedett és ez idő alatt úgy 10-15 km vastag üledék rakódott le a sekély vízben, amit a folyók és gleccserek szállítottak. Ennek a lerakódott üledékrésznek a nagy része (kb 150 millió év) látható a Brachina hasadékban. Ez úgy néz ki, hogy a hasadékon keresztül kialakítottak egy földutat és magyarázó táblákkal látták el azokat a helyeket, ahol egy újabb (érdekes és fontos) réteg látható. A hasadékba mindkét oldalról be lehet hajtani, attól függően, hogy valaki követni szeretné a kialakulási sorrendet vagy éppen visszafele akar haladni az időben. Vezessetek óvatosan, az út néhol szűk, éles kanyarokkal és szembeforgalom is van, bár az átlagsebesség 10 km/h alatt van. 🙂

Kb 500 millió évvel ezelőtt ez a vízszintes üledéktömeg tömörödött, gyűrődött és széles dóm alakban kiemelkedett. A mai magassága töredéke a múltbelinek. Akkor több kilométer magas volt de az erózió lekoptatta. A 20 km-es hasadéktúrán 12 különböző réteget láthatunk és 150 millió évet követhetünk nyomon a rétegek alapján. A világon egyedülálló képződmény ez a hasadék és az egyik legteljesebb rétegsor ebből az időszakból. Ha mindent végig akarunk nézni, kiszállni, elolvasni, akkor 3-4 óra kell a 20 km megtételéhez. Plusz számolni kell a visszaúttal is, mert nem körtúra. Engem, aki rajong a kövekért teljes mértékben lenyűgözött. Papit meg az, hogy Dömit ilyen úton vezethette! 🙂

a kis barna hupnik a mai “hegycsúcsok”, a szaggatott a múltbéli több km magas

A meleg miatt (33 fok) nehéz volt elképzelni, hogy itt valamikor gleccserek “folydogáltak”. De amikor hazajöttünk, pár napra rá a TV-ben volt egy tudományos műsor a Földet ellepő jégkorszakról. Azt kutatták, hogy tényleg olyan nagy kiterjedésű volt-e, mint ahogy gondolták: az egész Földet ellepő. Még az egyenlítőnél is hó volt.

Ezt úgy próbálták bizonygatni, hogy akkor még minden kontinens egy nagy földrész volt, amit Gondvana-nak neveztek és Ausztrália az egyenlítő környékén lehetett valahol. Később szétdarabolódott, majd Ausztrália szépen lassan levándorolt a mai helyére. Na és itt a Flindersben a tudósok ismeretlen fekete köveket találtak, amiket nem tudtak egyik rétegsorba sem beilleszteni. Kár, hogy nem láttuk korábban ezt a műsort, mert akkor tuti keresünk egy ilyet. Vissza kell menni, ez nem vitás! Végül arra jutottak, hogy ezek azok a kövek, amiket a gleccser szállított még annó és ahogy olvadt a gleccser a beágyazott szemét (azaz kavics) “lepottyant” és így kerültek ide. Úgy is hívják őket, hogy: drop stone (nyers fordításban: ledobott kő). Hasonló bizonyítékot találtak Amerikában is. Kicsit elkanyarodtunk a túránktól, de én tátott szájjal néztem a TV-t és nem hittem el, hogy ilyen közel voltunk ehhez.

Visszafelé a kempingbe egy másik útvonalat választottunk, hogy minél többet lássunk a környékből. A Brachina hasadék felében van egy kitérő a kempinghez, ez a Bunyero út, ami hasonló a Brachinához. Erről az útról indul egy gyalogtúra is a Bunyero hasadékba, ami 7,5 km oda-vissza. Mivel későre járt már nem volt időnk végigmenni rajta. Megbeszéltük, hogy valamelyik nap megcsináljuk, de aztán olyan meleg lett, hogy épeszű ember nem túrázik ilyenkor. Veszélyes.

Hétfő. A nagy nap és a “leghidegebb” nap! Végre gyalogtúra! Megmásszuk a St. Mary csúcsot. Munkatársunk mondta, hogy készüljünk fel rendesen a túrára, legyen nálunk elegendő víz. Két alternatíva van. Az egyik, hogy felmész és ugyanazon az úton jösz vissza is. Ez 14,6 km és kb. 6 órás út. A másik: körtúra. Megmászod, majd lemész a Wilpena Pound belsejébe és hátulról jösz vissza a kempinghez az egyik kijáratán az amfiteátrumnak. Ez 21,5 km és kb. 9 óra. Na mi az utóbbit választottuk.

Eldöntöttük, hogy jó korán indulunk, hogy ne a legnagyobb melegben kelljen a csúcsot meghódítani. Felhúztuk az órát 5-re, de vak sötét volt, így megvártuk míg felkel a Nap és 6:35-kor elindultunk. Reggelizni nem volt kedvünk ilyen korán, majd megállunk útközben és betoljuk a szalonnás szendvicset. Igen, jól hallottátok. Szalonnás. Lengyel hentesnél vettünk igazi nyársra való szalonnát, amit előző este felszeleteltünk és serpenyőben megsütöttünk. Két kenyér közé betettük + paprika, paradicsom és szervezetünk máris megfelelő energiamennyiséghez jutott. Összesen 8 liter vizet vittünk magunkkal, ami az utolsó cseppig el is fogyott. A csúcsra felvezető út kezdetben egy szép fenyőerdőn halad keresztül, majd nagyon meredekké válik és szinte mindkét kezünket használva kell felkapaszkodni a sziklákon. Nem voltunk sokan, akik azon a napon hódításra indultak. Egy srác, egy középkorú pár és mi. Mikor elértük a meredek, sziklás részt egy 60 év körüli bácsi jött velünk szembe lefelé. Odaért hozzánk és beszélgetésbe elegyedett velünk. Minden második szava káromkodás volt. Azt mondta, hogy nem sikerült feljutnia a csúcsra, mert olyan nagy szél van fent, hogy majd szétfagyott és a gerincen nincs semmi védelem, jobbra-balra szakadék, sziklákon kell ugrálni, veszélyes és ha fel is érünk a gerincre, akkor onnan még legalább 4 óra mire elérjük a csúcsot. (?)

Azon gondolkoztam, hogy ha mi 6:30-kor indultunk ez meg már visszafele jön, akkor ő mikor indulhatott. Meg is kérdeztem. Józsi: 5-kor indultam. Én: de akkor még korom sötét volt. Józsi: igen, van nálam zseblámpa. Erre én, persze csak gondoltam: jó nagy marha lehetsz, ha egyedül 60 évesen, vak sötétben piláccsal elindulsz csúcsot hódítani. Sok szerencsét kívánt. Mi meg úgy gondoltuk, hogy megyünk ameddig tudunk, aztán majd visszafordulunk ha gáz van. A gerincig az út nagyon meredek volt és egyre erősebben fújt a szél. De küzdöttünk! Aztán a gerincre felérve láttuk, hogy innen már csak egy ugrás a csúcs. De rosszul gondoltuk.

gerincre felérve, StMary csúcs velem szemben, hátam mögött egy másik csúcs

Hidegzuhanyként jött, hogy az ösvény U alakban ér fel a csúcsra. Ez azt jelenti, hogy elindulsz a csúcs mögé, majd egy U kanyar és hátulról mászod meg. Jó nagy kerülő. Mindenesetre 10:36-kor felértünk a csúcsra. Pontosan 4 óra 1 perc volt a csúcshódító időnk. Ja egy kis fikázás: a térkép. Nekem mindig van valami problémám az ausztrál térképekkel. Kiadni egy olyan gyalogtúra térképet (én inkább csak brossúrának hívnám), amin nincs egyetlen magassági adat sem és nincs szintvonal se?! Hát tudod… Akkor meg minek? Fogalmunk sem volt, hogy milyen magas. Aztán felérve találtunk egy sziklába cementált táblát, amire kiírták, hogy: St. Mary csúcs 1170m. Mindenesetre kiadhatnának normálisabb túristatérképeket is. Nem ez volt az első eset, hogy használhatatlan térképet láttam, vagy vettem.

Papinak sikerült a tereppel megegyező színű ruhát felvennie, akinek jó a szeme megtalálja

A látvány kárpótolt. Csodálatos volt felülről látni ezt a természetes medencét és a környéket. Hihetetlen dolgokra képes a természet. Ültünk, majszoltuk a szendvicset, a Nap kellemesen sütött és nekem eszembe jutott Demjén Rózsi egyik száma: szabadság vándorai, felhőkön lábat lógatunk… Tényleg lábat lógattunk!

Már épp indulni akartunk, mikor újabb csúcshódítók jöttek. Az első csapat, akiket mi csak őrülteknek hívtunk 3 főből állt. Egy fiatal pár és az egyikük apja, aki olyan 50-es lehetett. Azért voltak őrültek, mert egy kis hátizsák volt náluk (hármójukra!) és összesen egy 1,25 literes palack víz. Mi 8 literrel indultunk el. Pár perc múlva újabb csapat. Először a két előfutárt láttuk meg. Anorexiás fiatal lány és az anyja. Le a kalappal az anyuka előtt, hogy megmászta. Aztán feltűnt az anorexiás lány férje, hátán egy gyerekhordóval és benne az egy évnél nem idősebb gyerekkel. Gratuláltunk az apukának, hogy felért és én még mondtam is neki, hogy micsoda teljesítmény hátán a gyerekkel. Csak azt nem értem, hogy 4 óra a csúcsra az út, mit élvez ebből egy 1 éves gyerek feltéve, ha sírás nélkül egy helyben tud maradni 4 órán keresztül. Meghajoltunk a teljesítményük előtt és elindultunk lefelé.

Mivel itt nyáron nagyon meleg szokott lenni és ilyen megerőltető túrákon esélyes a kiszáradás, úton-útfélen figyelmeztetnek hogy legyen nálad elegendő víz. Biztos tudják, hogy falra hányt borsó, sokan félvállról veszik, ezért találtunk az ösvény mellett egy hasadékban bontatlan 1,25 literes ásványvizet, amit a parkőrök tehettek oda gondolván, biztos lesz olyan hülye akinek elfogy a vize és ez lehet hogy életet ment. Nem kellett sokat gyalogolni, épp elértük a hágót, mikor is egy kisebb csoporttal találkoztunk. Négy-öt felnőtt, kb ugyanennyi gyerek 10-14 év közöttiek. Felfelé tartottak a csúcsra és kérdezték milyen messze van. Mondom, mi ekkor már lefelé jöttünk és a csúcsra 10:36-kor értünk fel. Lehetett vagy déli tizenkettő, a legmelegebb időszak. Mondtuk, hogy sok szerencsét, de legalább még 2 óra felfelé az út. Nem tűntek meglepettnek.

Ellenben én azt hittem rosszul látok. Az egyik kiscsajon, aki lehetett vagy 12 éves vállpántos miniszoknya, semmi kalap és kapaszkodjunk meg, flopi (gyengébbek kedvéért az az ujjbedugós tangapapucs). Anyuka rendesen túracuccban, gyerek meg így. Csak azt nem értem, ha minden lehetséges helyen fel van tűntetve, hogy hogyan indulj neki ennek a túrának és ha anyu felveszi az ennek megfelelő ruhát, akkor a gyereknek miért nem tud két pofont lekeverni és ráparancsolni, hogy a divatcucc lentmarad. Azért tudnak még meglepetéseket okozni az emberek. Nem is értem az egészet. Én azon gondolkodtam lefele jövet, hogy milyen hülye vagyok, hogy csak egy sima Merrel félcipőben másztam fel és miért nem a magasszárú bakancsomban, mert úgy éreztem a félcipő is kevés ide.

A lényeg a lényeg, lefele jövet a hosszabbik úton jöttünk. Rossz választás volt. Ha ezen az úton jöttünk volna fel a csúcsra és nem a sziklák felöl azt hiszem soha nem másztuk volna meg a St. Mary csúcsot. Még egy ilyen unalmas, hosszú útvonalat. Azt hittem sose lesz vége. Útközben semmi érdekes nincs, csak a fejünk búbjáig növő fák, amitől végképp nem látni semmit. Monoton baktatás lefelé, a kilométereket és a perceket számolgattuk némán és alig vártuk, hogy elérjünk a sátorig.

Lent a katlanban ráadásul megrekedt a meleg, szél se fújt. Folyton a lábunk elé kellett nézni, mert rengeteg “mozgásérzékelős” hangya épít kolóniát itt. Nem tudom a hivatalos nevüket, de kb. 1 cm-es hangyák, akik viszonylag nagy területen építik meg a bolyukat, ami nem emelkedik ki a talaj szintjéről hanem csak nagy lyukakat látsz a földben. Amikor valami (ember, állat vagy emberállat) arra jár, érzékelik a dobogást és hogy védjék a “hazát” több száz hangya ömlik ki a lyukakon és támadnak. Abban a pillanatban, hogy nem figyelsz, megállsz egy ilyen helyen inni, felmásznak a lábadra és csípnek, mit csípnek, inkább harapnak! Félelmetes. Nekem az Indiana Jones negyedik része jut az eszembe róluk. Ott is volt hasonló hangyatámadás, bár sokkal nagyobb hangyákkal. Tiszta szívás ez az útvonal. Nem ajánlom senkinek. A sziklafal sokkal szebb, érdekesebb, izgalmassabb volt felfelé, de úgy gondoltam lefelé nehezebb. Felfelé mindig könnyebben mászik az ember, mint lefelé. Már bánom hogy nem arra mentünk le amerre fel is. Nekünk nem jött be a belső, hosszabb katlanút. Végül 15:29 perckor bevánszorongtunk a kempingbe. A kiírt 9 órás utat pontosan teljesítettük. Mindenesetre a csúcs meglátogatása kihagyhatatlan Flinders Ranges-i élmény.

Említettem, hogy mindig vannak olyanok, akik fittyet hánynak a figyelmeztetésekre. Így volt ez szerdán is. Épp visszaértünk a sátrunkhoz, mikor jött egy mentő és arrafelé ment amerre a St. Mary csúcshoz visz fel az ösvény. Aztán jött utána egy rohammentő is, majd egy parkőr autó. Kicsit lemaradva egy rendőrautó, amelyik mivel le volt maradva nem tudta merre kell menni. Mikor már másodjára ment el a sátrunk előtt leintettem és kérdeztem, hogy a mentőautót keresed? Igen, azt – felelte.

Elmagyaráztam neki, hogy merre menjen, de addigra már jött érte vissza a parkőr, mert nem tudta hol a fenében van. Pár perc múlva jött egy hegyimentő autó létrával, meg minden mással felszerelkezve, még egy mentő és egy “kvados” (bocs nem tudom hogy írják). Összefoglalva: 2 sima mentő, 1 roham mentő, 1 rendőrautó, 1 parkőr, 1 hegyi mentő és 1 kvados.

A kvados azért kellett, mert azzal még közelebb tudnak menni a baj forrásához,  ahova autó már nem, a kvad még talán feljebb megy. Papival csak találgattunk mi lehet a baj és csak reméltük, hogy nem volt valaki olyan hülye, hogy a 40 fok ellenére elindult csúcsot hódítani, mert az akkor már nagyonhülye. A 29 fokos hétfői túrát még épp időben csináltuk, utána bármelyik nap kész öngyilkosság lett volna. Másnap bementünk az információs irodába és megkérdeztem, hogy mi volt az a felvonulás tegnap. Gizi: valaki nekiindult a csúcsnak, de nem ivott eleget (valószínűleg mert nem volt mit), kiszáradt, sokkot kapott és nem tudott lejönni. Így egy hülyéért mozgósították az egész csapatot és szerencsétlen mentősöknek abban a kurva melegben teljes harci felszerelésben fel kellett mászni és hordágyon lecipelni. No comment.

Nem is idegesítem magam az ilyen felelőtlen barmokon. Ugorjunk a keddre. Semmi különös, autózgattunk Dömivel úttalan utakon, vízmosásokban és megnéztük a Kinai Nagy Falat, ami nem más mint egy sziklaképződmény. Az egyik hegy teteje úgy errodálódott le, hogy a kibukkanó rétegsor úgy néz ki, mintha egy hosszú fal lenne. Sajnos nem lehetett felmászni oda, a képeken meg egy kis szalagnak tűnik, de kb. 20-30 méter magas a fal (de lehet hogy több).

Szerda. Ismét nagyon meleg volt. Hosszú gyalogtúra kilőve. Elautóztunk az Arkaroo sziklához, ahol őslakos barlangrajzok vannak. Ez egy 3 km-es 2 órás sétálás volt, de majd meg döglöttünk. Öt lépés után már patakokban folyt a víz rólunk. Innen átkocsikáztuk a Szentelt Kanyonba (Sacred Canyon), ahol egy másik őslakos rajzot néztünk meg. Ez kicsit különbözött a többitől. Ilyet eddig nem láttunk. Azt hittük, hogy az őslakosok csak elszenesedett fával, sárga-vörös-fehér színű agyaggal festettek. Itt viszont bevésések vannak a sziklában.

Elindultunk befelé a kanyonba, Papi, én és új útitársunk, egy szomjas kenguru személyében. A meleg nem enyhült, mindenki szomjas volt. 100 méter után egy pocsolya állta utunkat, amit több száz méh és darázs dongott körül, mindegyik inni jött. Nem mertük őket megzavarni nehogy belénk eresszék a fullánkjukat, így felkapaszkodtunk a kanyon falára és “átmásztunk rajtuk”. Kangát nem zavarta és átugrált a pocsolyán, de inni ő sem mert belőle.

Továbbhaladtunk, újabb 100 méter, újabb pocsolya, újabb döngicsélés. Itt voltak a vésetek is. A méhek miatt nem tudtunk közel menni, de azért 1-2 képet csináltunk. Kanga inni jött ide, de nem a posványos pocsolyából ivott, nem hülyék az állatok. Elkezdett az egyik szikla alatt ásni. Ásott, ásott és ásott. Mi meg álltunk és vártunk, nem akartuk elijeszteni, tudtuk nagyon szomjas. Megvárta míg víz szivárog át a kavicsos földön és lefetyelni kezdte. Felvettük videóra, de itthon egy mozdulattal (véletlenül!) kitöröltem a gépről mielőtt még letöltöttem volna a számítógépre.

Papi feje felett van egy karcolt bumeráng, illetve a szomjas kenguru és Papi közötti nagy kő van “összekarcolva”

Késő délután még elmentünk a kemping közelében lévő régi Wilpena farmra, amit skanzen-szerűen meghagytak. Itt is el lehet tölteni 1-2 órát sétálással. Majd átmentünk a napelem parkba, ami a parkolótól egy 10 perces séta. Ezek a napkollektorok látják el az egész kempingkomplexumot árammal. Kapacitása 100kW, ami egyenlő 30 háztartás áramigényével. Van egy magyarázótábla is, hogy hogyan működik a napelem és hogyan lesz belőle áram. Szétnéztük a domboldalon és azt vettük észre, hogy minden bokor alatt lepzsel egy kenguru. Vicces látvány volt. Visszaértünk a kempingbe és az első napon megjelenő kenguru család újra ott volt. Nagyon szomjasak voltak. A kicsi anyja hasába dugta a fejét és onnan szopizott. Az anya odajött a csaphoz, Papi megnyitotta neki és a kenguru onnan lefetyelt. A kicsit meg a szomszéd gyerekek pohárból itatták. 

 

Papi összehaverkodott a szomszéd sátor családfőjével. Férfiak, mi másról, mint az autókról beszélgettek. Odamentem én is, aztán jött az ürge felesége is. Szó szót követett, majd megkérdeztük, honnan jöttetek, mert ugye akcentusuk volt. Dél-Afrikaiak és 5 éve jöttek, mi meg négy, mondtuk. És honnan jöttetek most ide. Adelaide, mondják. Mi is, mondjuk. És melyik rész? Dernancourt, mondják. Fúú, mi is. És melyik utca? Nem hiszitek el a szomszéd utcában laknak. Jót röhögtünk.

Ekkor mi még nem igazán csináltunk komoly terepjárós túrát, tudtuk, hogy a SkyTrek-et péntekre terveztük be, lévén az a legmelegebb nap. A szomszédék viszont aznap jöttek vissza egyről és az ürge ajánlotta, hogy menjünk el arra, mert ő is nézte a SkyTrek-et, de az 70 dollár. Túl drágának tartotta és inkább keresett egy másikat.

Elég jó képet festett az útról, így ráizgultunk és úgy döntöttünk megcsináljuk másnap, csütörtökön. Charles a sátorszomszédunk kérdezte, hogy vezettünk-e már igazi terepen. Mondtuk, hogy 2 hónapja vettük az autót és ez az első ilyen túránk. Ellátott jó tanácsokkal, mire figyeljünk, hogyan kezeljük az autót. Elköszöntünk és nekiláttunk vacsit készíteni. Egyszer csak Charles jön át és mondja: ha még nem mentetek terepen, akkor nem biztos hogy ez az útvonal az amivel kezdenetek kéne, kicsit nehéz terep. Gondolom elmesélte anyának, hogy ezek még “szüzek”, anya beijedt és mondta, hogy nehogy valami bajuk essen, menj át és beszéld le őket. Mindenesetre megköszöntük a tanácsát, mondtuk, hogy valahol el kell kezdeni.

Csütörtök. Elmentünk a Merna Mora farmra ahonnan a túra indul. Befizettük a díjat, ami 40 dollár. Előző nap Charles-éknak 45 dollár volt, ki érti? Gizi felírta a rendszámunkat, adott egy brossúrát, kulcsot és egy térképet, amin csak számok voltak. Elmagyarázta a veszélyforrásokat és sok szerencsét kívánt.

Ez a túra kb. 35 km hosszú és 4-6 órát írnak ki rá. A brossúra elmagyarázza, hogyan vezess terepen, mire figyelj, mi az a legkésőbbi időpont míg kiadják a kulcsokat és melyik az a csatorna az URH rádión, amin segítséget kérhetsz, ha baj van. Ha konvojban vezetsz tarts megfelelő távolságot és ehhez hasonló tanácsok.

Ezen a túrán a térkép szerint 42 álláspont van. Mindegyiknél kis magyarázat, hogy ott épp mi látható, vagy milyen érdekes növény honos. Nem írom le egyenként az álláspontokat, mert unalmas lenne, ez úgy izgi, ha benne ülünk a kocsiban és végigzötykölődünk az úton. Egy-két dolgot kiemelnék: a híres régi Ghan vonatjárat hídjának egy darabkája, régi távíró vezeték, ami Darwinig ment fel, vad sárgabarack fák, az a hely, ahol a Qantas légitársaság a reklámfilmjét forgatta, 1870-ből egy régi karám, az 1900-as években épített kelet Torrens kerítés, ami a dingókat és nyulakat tartotta távol a hegyi farmoktól stb. Majd a 17-es ponttól figyelmeztet, hogy kapcsold be az autódon a 4 kerékhajtást, használd a felezőt és 1-es vagy 2-es sebességnél ne használj nagyobbat (nem is tudsz).

Miután felértél az Elsie magaslatra, akkor a brossúra gratulál, hogy teljesítetted az egyik legnehezebb szakaszt. Innen gyönyörű kilátás nyílik az egyik nagy sóstóra (Torrens Lake). A kilátó nevét Elsie Fels-ről kapta, aki 1964-2004-ig a Merna Mora farm tulajdonosa volt. Férje halála után egyedül vezette tovább a farmot és terelgette a túristákat meg a birkákat. Van egy emléktábla és egy vendégköny itt elhelyezve. Egy 2 km-es gyalogtúra is indul a csúcsra, de mi kihagytuk a meleg miatt.

                                

Ezen a területen hihetetlen sok Golden Orb-weavers pók tanyázik. Négy-öt méterenként amerre a szem ellátott ott csücsültek a hálójukban. Brrr. Még a hideg is kiráz ha rá gondolok. Ez a pók arról híres, hogy elég nagyra megnő: csak a testmérete elérheti akár a 4 cm-t, lábaival együtt 9 cm-es is lehet. Nagy hálót sző általában két fa közé magasan. Még szerencse, így ha sötétben bolyongok kisebb az esélye, hogy keresztül megyek egyen, kettőn, hárman. Fúúj. A túra nagyon szép helyeken ment, a terep tényleg vadregényes és igazi terepjárós hely. Papi élvezte! Én kevésbé. Hogy miért? A következő jelenet zajlott le a túra alatt. Megyünk vagy kettővel, de tényleg. Átlagsebességünk nem volt több 5km/óránál. Egyszercsak megállunk, Papi: ugorj ki légyszi és azt a két hegyes követ dobd félre. Kint 42 fok, kiugrok, eldobom. Aztán jön egy kapu, amit nyitnom-csuknom kell. Majd szállj már ki és menj el arra a dombra és fényképezz le, úgy hogy…. Kimászok, elvánszorgok, kat, vissza az autóhoz, Papi megnézi: ezt tudtad csinálni és így?! Menj vissza és menj jóval hátrább és csináld úgy hogy az is látszon, hogy… Légyszi ugorj ki, ott egy éles kő. Aztán megint egy kapu, csikicsuki. Tehát a navigátor feladata nem egyszerű: nézi a térképet, keresi a számozott táblákat az út mentén. Ha megvan üvölt: állj meg itt. Elolvassa, hogy ott épp mi látható. Kaput nyit és zár. Kiugrik, eldobálja a nagy éles köveket. Elmegy messzebbre, hogy képeket tudjon készíteni Dömiről, eközben küzd a legyekkel, figyel, hogy nehogy átszakítson egy undorító pókhálót. Kemény meló! 🙂 Viszont nagyon jó volt kipróbálni Dömit, látni mire képes az autó és Papi, így már bárhova el merünk indulni.

Péntek. Utolsó napunk a Flindersben és az utolsó napja az évnek: 2010 december 31. Irány a betervezett SkyTrek. Elautóztunk Willow Springs-be, ami nincs messze a kempingtől. Reggel nem sokat szüttyöghettünk, mert 10 óra előtt oda kell érni, utána nincs kulcskiadás. A túra hosszúsága miatt nem szeretnék, ha valaki még sötét éjszaka is az úton “bukdácsolna”, na meg nekik sem egyszerű ha, valakit az éj közepén kell menteni. Ez a túra 60 km hosszú és 6 óra a kiírt ideje, plusz van egy szabadon választható 11 km-es extra kitérő egy érdekes helyre, ami a 6 órás tervezett utat megfejeli még 1,5 órával.

Willow Springs története a következő: a nagypapa Steve Reynolds és a fiatalabbik testvére Tom 1924-ben érkeztek erre a környékre Írországból, hogy szétnézzenek az újonnan kimért/kiosztott földterületeken. Amikor megérkeztek az itteni juhászok rossz szemmel néztek az új jövevényekre, féltek, hogy elveszik a munkájukat, még a kunyhóba sem engedték be őket. Tom Reynolds, akinek erős fogfájása volt elővett a nyeregtáskából egy üveg konyakot, hogy enyhítse fájdalmát… Másnap reggel minden részletet tudtak az árverésre bocsátott földterületekről, még azt is, hogy merre találhatók a vízlelőhelyek (a víz itt nagy kincs). Az elkövetkező napokban lóháton bejárták a területet és leellenőrizték amit a juhászok mondtak, majd kibérelték Willow Springs-et, amit akkoriban Appealinna-nak hívtak. 1952-ben sikerült a családnak végérvényesen megvásárolni a területet, ami 28 300 hektár. (!)

A SkyTrek méltón viseli nevében az eget (sky=égbolt). Az út második fele mintha az égben menne, olyan magasan autóztunk. Úgy hírdeti magát, hogy a legmagasabb pont, ami autóval elérhető a Flindersben és ez nem más, mint a Caernarvon hegy csúcs (920 m).

Itt is úgy indult a nap, mint tegnap. FarmosGizinél befizettük a 70 dollárt, rendszámot felírta, kulcsot és ismertetőfüzetet a térképpel átadta. Mondta, hogy nincs más az ösvényen csak mi, lévén Szilveszter napja van.

Ez a brossúra kicsit igényesebben volt összeállítva, mint az előző napi. Ha akartad az első álláspontnál kinulláztad a km órát és nyomon követhetted, hogy mikor jön a következő feltüntetett pont. Reggel 9:26-kor indultunk és mi kinulláztuk az óránkat, mert le akartuk ellenőrizni őket. 🙂 Már az ötödik álláspontnál 200 méteres csúszásban volt a brossúra és a végére 3,2 km-es eltérés jött ki. Itt 40 álláspontot létesítettek. Voltak: bugyogó, vízzel teli természetes források, őslakos karcolatok, 500 millió éves megkövesedett hullámos tengerfenék, régi kunyhó, elhagyott sasfészek (2,5 méter szárnyfesztávolságú Wedge-tailed sas, ha jól fordítom ékfarkú sas, amúgy passz, nem tudom a magyar megfelelőjét).

Az út első fele nem vészes, sima terepen, hegyek között, lent a völgyben halad. Ha nem lennének a fent említett látnivalók, talán még unalmas is lenne. Aztán a 28-as pontnál figyelmeztet, hogy ha akarsz akkor itt még letérhetsz az ösvényről és kihagyhatod a durva részeket, mert a 29-es pont után nincs visszafordulási lehetőség. A 29-30 közötti emelkedő nagyon meredek, úgy ültünk a kocsiban, mint az űrhajósok kilövés előtt, kvázi nem a fenekünkön hanem a hátunkon ültünk. 🙂 De Dömi nagyon ügyes volt! Innentől kezdve a túra a hegyek tetején folytatódott és le-föl-le-föl autóztunk. Végül elértük a legmagasabb pontját a túrának, beleálltunk a kibetonozott lábnyomba és a kapott 360 fokos rajzolt iránytűvel beazonosítottuk a látnivalókat körös-körül. Még egy tengeralattjáró szikla is látható volt a messzeségben. Miután kigyönyörködtük magunkat a csúcson elhelyezett vendégkönyvbe beírtuk a nevünket. A 2010-es évben mi voltunk az utolsók akik végigmentek a Skytrek-en.

Már említettük, hogy a rádión hallgattuk az átjátszóadó morze jeleit, illetve a farmerek egymás közti beszélgetéseit is. Nagyon készültek bulizni, mert sörről, jégről meg kajáról folyt legfőképp az eszmecsere. Egyszercsak azt mondja az egyik: “Good news, there is someone on the track!” Azaz: Jó hír, van valaki az ösvényen!

Na, ezen kicsit elgondolkoztam. Két eset lehetséges. Az egyik, hogy tényleg jó hír, mert megint volt egy balek, aki itthagyott 70 dollárt, csak hogy összepiszkolja magát, meg a kocsiját. A másik, hogy a fenébe is, hát már az év utolsó napján sem lehet nyugodtan bulizni egyet, mert lehet, hogy menteni kell az illetőt?!. Mindenesetre mi nyugodtak voltunk, mert ha az utóbbi, akkor tessék szépen kirakni a táblát, hogy: Nyitva az év összes napján, kivéve az utolsót!. 🙂

De menjünk tovább. Sokat nem időzhettünk, mert meg szerettük volna csinálni a 11 km-es kitérőt is, ez is benne van a 70 dollárban, miért hagynánk ki, na meg nagyon érdekelt minket hogy is néz ki. FarmosGizi elmondta, hogy a férje nagy Fantom rajongó volt. Ez egy képregény, ma is  minden héten megjelenik egy képkocka a helyi újságban. Mi nem hallottunk róla, de ekkor az orrunk elé nyomta az egyik régi, eredeti példányt. Így se ismertük fel, de hasonlít a Batmanra. Na ebben van egy koponya alakú szikla és mivel a férje nagy rajongója ennek a képregénynek a területükön lévő egyik ilyen sziklát elnevezte koponya sziklának, mert szerinte nagyon hasonlít a képregénybelire. Kiváncsiak voltunk rá, minden természet alkotta dolog érdekel minket. Odaértünk és teljesen lenyűgözött. Akár itt is forgathatnák a következő Indiana Jones filmet. Olyan, mint egy díszlet. Esős évszakban vízesés zubog le a koponya búbjáról, akkor még vadregényesebb lehet. Megérte kitérni.

“Rohanás” vissza, Gizi és Józsi biztos várnak már. Annyira sietni persze nem tudtunk, itt is kb 5 km/óra átlagsebességgel haladtunk. Reggel 9:26-kor indultunk és késő délután 18:23-kor értünk vissza, így 9 óra alatt teljesítettük a 60+11 km-es utat.

Visszaérve kérdeztük Gizit, hogy mikor kezdik el keresni a vissza nem térő delikvenseket. Azt mondta, várnak pár órát és ha nincsen mögöttük már senki más az úton, aki segíteni tudna, akkor indulnak (ezt látják a kiadott kulcsokból). A konyhájukból kihallatszott a folyton működő URH rádiójuk, viszont minket csak másnap kezdtek volna el keresni, mivel épp a gyerekeikhez igyekeztek, hogy együtt búcsúztassák az óévet. Mondta is az elején, ha nem lennének otthon mikor végzünk, akkor dobjuk a kulcsot abba a sárga vödörbe. Gondolom nagyon piszkálhatta a csőrét, hogy nem ismertük a Fantomot, ezért beszaladt és kitépte az aznapi újságból az egy képkockás képregényszeletkét. Jó sokáig kell várnia egy rajongónak ha ebből akarjak összerakni a cselekményt.

Fáradtan (mert ugye ma is kellett köveket eldobálnom az útból) érkeztünk a kempingbe és fogalmunk se volt arról, hogy milyen tilalmak vannak életben. Begyújtottuk a kis gázfőzőt és nekiláttunk vacsit készíteni. Feltűnt, hogy a sátorszomszédaink még nincsenek otthon. Megvacsiztunk, már sötétedett, mikor megérkeztek a szomszédék és mondták, hogy a 45 fokos meleg miatt az egész kempingben tűzgyújtási tilalom van. Két helyet jelöltek ki, ahol engedélyezett a vacsora főzés. Mi pont elpakoltunk mindent, nem szóltunk neki, hogy gázégő felett kotyvasztottunk. Majd Charles hozzátette: aggódtunk miattatok, hogy hol vagytok ilyen sokáig, azt hittük valami történt veletek a Skytrek-en. Jól esett, hogy aggódott. Aranyosak.

Szombat, a hazaindulás napja. Korán keltünk, hogy ne 42 fokban kelljen sátrat bontani és pakolni. Viszonylag hamar összecuccoltunk és elindultunk. Útközben szerettünk volna egyet kajálni a régi Ghan vasút megállójából kialakított étteremben. Katiék mondták, hogy szép az épület és jó kaják vannak. Zárva volt. Majd máskor. Megálltunk egy benzinkútnál és jobb híján vettünk szedvicset. Majd Papi észrevette, hogy egy idős férfi bajban van. Lakókocsit húzott és valószínűleg nem volt jól csatlakoztatva és egy hupninál leugrott a rögzítés. Papi és egy helyi csóka segítettek neki újra csatlakoztatni. Nem volt egyszerű.

Útközben hazafelé félig megnéztük a Yourambulla barlang rajzait. Azért félig, mert 3 helyen voltak sziklarajzok, de olyan béna volt az ismertető tábla, hogy nem tudtuk milyen messze van a 2-es és 3-as. Az elsőhöz is komolyabb gyaloglás kellett és sivatagi meleg volt. Majd a következő Flinders-beli túrán elgyaloglunk a másik kettő baralangrajzhoz is, mert az nem vitás, a Flindersbe vissza kell jönni!

Képek ide kattintva  elérhetők, vagy az “Új Képek” gombbal! 🙂   Sajnos a diavetítésnél nem jelennek meg a feliratok, de egyesével pörgetve igen.

Kata


Nincs hozzászólás »

No comments yet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.