Grampians 1.rész

2010. február 6. szombat by kata_papi

általam készített panorámakép 5 képből összerakva

Kisebb családi vita előzte meg a Karácsonyi nyaralásunkat. Kezdetben úgy volt, hogy nem tudunk menni, mert dolgozunk a két ünnep között. Aztán a cégünk bejelentette, hogy nincs határidős munka, így lehúzzuk a rolót egy hétre. A hétvégéket és ünnepnapokat hozzácsapva ehhez az egy héthez 10 nap jön ki. Hurrá!

Aztán Papi mondta, hogy a sütis cégnek ez az időszak a legforgalmasabb. Na itt borult ki a bili. Vegyél ki szabit. Nem veszek. De 10 napunk lenne. Akkor sem, ez a munkám. Szó-szót követett (pofon nem csattant el) :). Idén nincs nyaralás és a Karácsony is elmarad! Punktum.

Később, miután mindenki lehiggadt a sütis cégnél szóltak, hogy Karácsonykor nem kell mennie, csak december 29-én. Gyors fejszámolás: ha kivesszük szabiba a 24-ét, akkor 5 napra el tudunk menni. Újra minden szép és jó! 🙂

Döntöttünk. Viktóra állam, Grampians a cél. Adelaide-től kb 500 km-re és 6 órányi vezetésre van ez a “hegyekkel”, sziklákkal, patakokkal, őslakos barlang”rajzokkal”, túraösvényekkel, vízesésekkel tarkított Nemzeti Park. Sok jót hallottunk róla, na meg rajta van a végtelenül hosszú listánkon.

A Grampians Nemzeti Park 167 000 hektár, észak-déli irányban 90 km hosszúságban terül el. Évente több mint 1 millió ember látogat el ide. A parkban 970 fajta őshonos növény, 200 különböző madárfaj, 35 emlős faj, 28 hüllő, 11 kétéltű és 6 különböző édesvizi hal faj él. A sziklák anyaga homokkő, mely a felemelkedés során 1-2 helyen megbillent (érdekes látvány).

Legmagasabb csúcsa: Mount William (1167m). A 2006-os bozóttűzben a park 50%-a leégett. Akármerre mentünk az erdőkben ugyanaz a látvány fogadott: minden fa törzse korom fekete volt, viszont tele zöld levelekkel. Nem csak az állat- és növényvilág sínylette meg a tüzet. Egy-két túraösvény még mindig le van zárva, mert a tűz során megrongálódott. Így nem tudtuk megcsinálni a Zumstein-ből induló 6 km-es túrát a McKenzie vízesésig, mert egy része le van zárva.

A parkot tavasszal és ősszel a legjobb felkeresni, mert nyáron elviselhetetlenül meleg van. Nekünk sajnos nem volt választásunk, így igyekeztem olyan kempinget keresni, ahol van úszómedence. Mivel iskolai szünet van, ezért számítottunk arra, hogy rengetegen lesznek. Ez a számításunk be is jött. A jövőben szigorúan csak akkor megyünk el bárhova is ha nincs iskolai szünet (eddig is így tettünk).

Mivel nem szeretjük a nyüzsit ezért nem a Grampians szívében lévő Halls Gap falucska kempingjeinek egyikében foglaltunk szállást, hanem kb innen15 km-re lévő Lake Fyans karavánparkban. A hely egy kiszáradáshoz közel álló tó partján van. Rengeteg bungallója, faháza és mindenféle sátorhelye van. A WC és zuhanyzó kifogástalan tisztaságú volt. Ez volt a bázispont, ahonnan csilágtúrákat csináltunk.

Időközben (indulás előtt egy héttel) kiderült, hogy Papiék cége sem szállít az ünnepek alatt, mert nincs megrendelés, így azt az ukászt kapta, hogy legközelebb január 9-én kell mennie. Hurrá! 10 nap! Szállásunk viszont csak 28-ig volt lefoglalva. Telefon a kempingbe, nem-e lehetne-e, hogy… Csak 31-ig volt szabad helyük így meghosszabítottuk pár nappal aztán a többit majd meglátjuk ott.

December 24-én indultunk kb fél 12 környékén, mert Papi reggel még sütit szállított. Emlékeztem, hogy valahol az állam határ (Dél-Ausztrália és Viktóra) környékén van a Nagy Koala. Átléptük a határt és sehol semmi. Már azon tűnödtem, hogy véletlenül nem vettem észre vagy mifene. De ekkora “medvét” nem lehet nem észre venni. Akkor meg hol van? Tévedtem volna? Elnéztem valamit? Áááááá, nem csak rosszul tudtam. Nem a határ közelében van, hanem attól igencsak messze. Majdnem hogy a Grampians szájában. Horsham és Stawell városok között pont félúton van, Dadswells Bridge nevű falucska határában. 1988-ban épült és 14 méter magas (este pirosan világít a szeme).

Délután 6 körül megérkeztünk, felállítottuk az új sátrunkat. Igen, vettünk egy új sátrat. Az úgy volt, hogy van nekünk egy iglu alakú kis sátrunk előtérrel. Nem akartunk másik sátrat, viszont tudtuk, hogy a legyek megkeserítik az ember életét (amúgy a Grampiansban össz-vissz 1-2 léggyel találkoztunk). Tavaly, amikor a Katiékkal sátoroztunk együtt, ők hoztak egy olyan sátrat ami kb 3,5×3,5 méteres és légyhálós körbe, több mint 2 méter magas, amolyan szabadtéri légymentes konyha.

Na Katiék után szabadon, mi is vettünk egy ilyet. Mondván, hogy felállítjuk a kissátrunkat, elé meg a “konyhát”. Aztán jöttek Zsuzsiék, hogy az interneten tök olcsón vettek egy sátrat, aminek a hátsó része alvós, az első meg légyhálós-kiülőskajálós és ráadásul olyan magas, hogy fel lehet benne állni. Az indulás előtt átjöttek hozzánk, hátul az udvaron felállítottuk. Körbejártuk, rácsodálkoztunk, kipróbáltuk, tanakodtunk és végül: kell nekünk is egy ilyen. Itt hagyták nekünk, ők meg rendeltek egy másikat maguknak, mondván: kevesebb mint egy hét alatt megérkezik. És igazuk lett, így ők is el tudtak menni nyaralni! 🙂 Most már sátorból jól állunk…

December 24. Szent Karácsony napja. Sátrunk áll. Papi kanyarintott egy Karácsonyi vacsorát. Zacskós leves gazdagon “ala Papi” módra. Ez azt jelenti, hogy az amúgy is tartalmas itteni Maggi instant tésztát feltuningolja. Főz hozzá egy kis krumplit, répát, borsót (szárított borsó volt nálunk), brokkolit (ez most kimaradt), majd ad hozzá gulyás krémet, pirosaranyat. Mindezt megfejeljük tejföllel és egy nagy tányér ilyen leves után nem is kell semmi más. Isteni volt! Ja, majd el felejtettem. Utána, ahogy az ilyenkor szokás betoltuk a diós- és mákos beiglit! Köszönet Szilviéknek, akik indulásunk előtti hétvégén látogattak meg és saját sütésű (Papi azóta is azt emlegeti) 1 rúd diós és 1 rúd mákos beiglivel leptek meg.

Teljesen nyugdíjasra vettük a figurát. Semmi rohanás, korán kelés. Minden reggel 7 és 8 között riadtunk meg. Igazság szerint a 150-200 (!) fős rikácsoló Kakadu banda (akik a sátor tetején is otthagyták a “névjegyüket”) reggel kelt a Nappal, így mi is keltünk velük, de aztán mindig vissza szunyókáltunk. Délelőtt 10-11-nél korábban sose tudtuk elhagyni a “tábort”. Tartalmas reggeli, szendvics pakolás, stb…

Második nap, december 25. Egyből lenyomtunk egy nagy körtúrát, amítől estére úgy bedurrant a vádlim, hogy az első két éjszaka alig tudtam aludni és még otthon is éreztem, hogy van lábam.

A listán szerepelt: Grand Canyon, Venus Bath, The Pinnacle, Silent Street. Ezek külön-külön (kivéve a Silent Street) is megnézhetők. Mi szépen sorba egy körtúra címén felfűztük egy csomóba az egészet. Egy jó tanács: aki szeretné megmászni a The Pinnacle-t (orom, csúcs) az ne a Halls Gap-i parkolóból kiindulva tegye, mert mi azon az útvonalon jöttünk lefelel a csúcsról és 100 méterenként belénk hasított a gondolat: húúúú de jó, hogy nem ebből az irányból kezdtük a mai napot. A lényeg: Halls Gap-i parkolóból az út a csúcsig hihetetlenül meredek, hosszantartó kaptató, ami felfelé elég unalmas, úgy hogy közben fél méterenként kiköpöd a tüdődet. Viszont lefele jövet (bár én személy szerint utálok hegyről lejönni, mert nekem sokkal fárasztóbb lefele, mint felfele) az ember tudja élvezni a látványt.

Mi a Wonderland nevű parkolóban hagytuk a kocsit és innen indultunk el gyalog. Először keresztül mentünk a Grand Canyon-on, ami olyan volt, mintha egy elvarázsolt városon mentünk volna keresztül. Hihetetlen formájú sziklák voltak. Innen továbbhaladva a hegytetőn elértük a Silent Street-et (Csendes Utca). Ez gyönyörű volt, nem érdemes kihagyni! Egy hosszú-hosszú keskeny hasadék van a homokkőben és az ösvény itt halad keresztül. Mivel a szél nem igen fúj be ezért hívják Csendes Utcának.

Papi integet a Grand Canyon-ban                            én a Csendes Utcában

A Nap melegen sütött, majdnem minden sziklán egy-egy gyík napozott. A Csendes Utcából kiérve rövid séta után elértük a The Pinnacle-t (csúcsot). Rálátni az egész völgyre, víztározóra. Megpihentünk, megettük az elemózsiát, megetettük a kolduló “varjakat” és irány lefele majdnem a Halls Gap-i parkolóig, ahol egy erős balos és pár km gyaloglás után elértünk a Venus Bath-hoz (Vénusz Fürdő).

A csúcsról lefele végig a sárga háromszöget kell követni. Itt általában ilyen a túrista jelzés és 99,9%-ban a sziklákra van felfestve, lévén hogy kevés a fa. Bár itt Grampians-ban rengeteg fa van! 🙂

Hosszan-hosszan bandukoltunk lefele aztán egyszercsak a hegy lábánál elértünk egy útelágazáshoz. Tábla sehol. A térkép szerint itt már igencsak egy balos hajtűkanyart kellett volna tennünk, hogy elérjük a “Fürdőt”. Aki erre jár és a csúcsról jön le azzal a szándékkal, hogy a Vénusz Fürdőhöz menjen, az igenis forduljon itt balra!

Szóval a turista jelzés elfogyott, tábla nincs, de balra fordulva és némi gyaloglás után el is jutottunk a Fürdőhöz. Munkatársunk mondta, hogy ezt nem érdemes kihagyni. Már fáradtak is voltunk, kellőképpen meleg is volt, úgyhogy jól esett kicsit felfrissülni itt.

Papi épp megkérdezte a sráctól: milyen mély a víz, ő meg beleugrott és megmutatta

 

A folyó kis medencéket vájt a homokkőbe, de nem ám csak bokáig vagy térdig érőt. Van olyan ahol derékig ér a víz! Csak azért nem vetkőztünk neki és merültük el a vízben, mert sokan voltak. Ha nem lett volna senki alámerülünk, így csak az arcunkat mostuk le és a lábunkat lógattuk bele kicsit arrébb a tömegtől. Papinak még arra is volt energiája, hogy építsen egy gátat (el van a gyerek ha játszik).

A kellemes hűvös víztől felfrissülve vágtunk neki ahátralévő pár km-nek a parkolóig. Az út enyhén emelkedett, de nem volt vészes. Vacsira főztünk egy isteni paprikáskrumplit.

Harmadik nap, december 26. Reggel a Halls Gap-i információs központban kezdtünk. Tudtuk, hogy itt a Grampians-ben vannak őslakos sziklarajzok, viszont nem volt róla semmi térképünk. Információs Gizinek elmondom, hogy mit is akarok. Ő egyből előrántott egy térképet, amin filccel bekarikázta azt az 5 barlangot, ami a nagyközönség számára is látogatható.

Először elmentünk a The Balconies kilátóhoz (Erkélyek), aminek a másik neve: Jaws of Death (a Halál Álkapcsai). Egy kis képzelőerővel tényleg úgy néznek ki, mint valami mérges szörnyek. Innen a híres Mackenzie vízeséshez autóztunk, mely a Grampains legnagyobb (40 m magas) vízesése.

kis képzelőerővel balra tényleg a halál álkapcsa van, másik képen Papi a méretarány

Majd a Gizitől kapott térkép alapján, úgy döntöttünk, hogy egyet megnézünk ma, a többit majd hétfőn, mert azok távolabb vannak a szállástól. Így elmentünk megnézni Bundjil menedékét. Útközben még begyalogoltunk a Silverband vízeséshez, ami egy kis vékonyka vízesés. Irány Bundjil, amit én csak Bundzsi-nak neveztem el.

Bundzsi (Bundjil) és az ő két segítő kutyusa (dingók) eredetileg okker színű agyaggal lettek megfestve. De 1911-ben Bundzsi testének egy részét és az egyik kutyust (dingó) az európaiak át- vagy újrafestették mészfestékkel. A történet szerint Bundzsi egy legendás hős volt, aki gondoskodott a világról és az emberekről. Amikor befejezte küldetését sassá változott, felszállt a magasba és még a mai napig is ott él.

Az első rész végére beszúrok egy érdekes képet. Ez a kiégett fatörzs úgy néz ki, mint egy kis boci, odagugoltam méretaránynak és megsimogattam a nóziját.

Képek, melyeknek 99%-a sziklát tartalmaz innen elérhetőek.

Kata


Nincs hozzászólás »

No comments yet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük