Hazaértünk!

Hazaértünk?

Vegyes érzelmekkel írom le ezt a szót, hiszen az igazi, jól megszokott és megismert hazánk nem itt van. Mégis, bármennyire is küzdenénk ellene, ez a más világ is kezd lassacskán az otthonunkká, második otthonunkká válni.

Nem küzdünk ellene, mert nem azért jöttünk ide, a világ végére, hogy akaratosan nekifeszüljünk a velünk történő kellemes dolgoknak s hogy ellenálljunk a csábításnak. Mert csábításból bizony nincs hiány.

A jó levegő, a tengerpart közelsége, a nyugalom, a kedves, úton-útfélen rádmosolygó emberek, a könnyebb megélhetés, a létbiztonság mind-mind azt sugallja számunkra, hogy jó helyen vagyunk. Értelme nem sok lenne ezek ellen küzdeni, hiszen akkor pakolhatnánk és repülhetnénk vissza Magyarországra az első géppel.

De nem tesszük. Mi inkább elfogadjuk olyannak amilyen, sodródunk az árral, alkalmazkodunk és élvezzük (szinte) minden percét, pillanatát.

Nem könnyű itt lenni – egyelőre – ezzel nem áltatok senkit. De ha újra megcsillanna előttünk a lehetőség, hogy menni, vagy maradni, mi bizony csak bevállalnánk újra a bizonytalant a biztossal szemben. Továbbra sem bántuk meg, s bízunk benne, hogy ezután sem fogjuk. Végtére is az egész csak rajtunk áll. Megszokni, vagy megszökni!

Szóval újra itt vagyunk! Rövid volt a 3 hét. Sok helyen jártunk, sok emberrel találkoztunk, beszéltünk. Többen kérdezték: „milyen érzés újra otthon lenni?”

Ezen többször is elgondolkoztunk, de mindig csak arra jutottunk, hogy mintha csak Budapestről ugrottunk volna „le” a szülőkhöz, testvérekhez. Valahogy nem éreztük azt a bizonyos mindent elsöprő érzést, csak a nagy örömöt, hogy újra láthatjuk szeretteinket. Ez talán jelentheti azt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, szeretünk itt lenni.

Otthon persze próbáltak minket maradásra bírni, elsősorban a szüleink, de sajnos be kell érniük egy-egy ilyen rövid lélegzetű találkozással. Legalábbis egyelőre, hiszen sose mond, hogy soha, nem tudhatod mit hoz a jövő. Még nagyon az elején tartunk itteni létünknek, így magunk sem tudjuk, merre sodor minket az élet.

Rövid volt a három hét, de igazi kényeztetésben volt részünk. Disznósajtot ettünk töpörtyűvel, majd leöblítettük egy pohár olvasztott zsírral! :-)) Na jó, persze csak viccelek, de közel álltunk hozzá, hogy valóban ily módon teljen el az a pár nap. Ezek az ételek már most hiányoznak, mint ahogy hiányzik anyukám kocsolyája, apósom reggeli „vitaminbombája”, a kertből frissen leszakított paradicsom illata, zamata, a parázson ropogósra sütögetett szalonna és kolbász íze és még hosszasan sorolhatnám. Nem is tudjátok mennyire mázlisták vagytok, hogy mindebben részetek van! 🙂

Rövid volt a három hét, de néhány nap elég volt ahhoz, hogy máris visszakívánkozzunk kenguruföldre. Nehéz megmagyarázni, hogy miért, de bizonyára köze volt ehhez annak a fekete Audisnak is, aki a Tarján és Héreg közti kanyargós hegyi úton néhány percen belül kétszer is életveszélybe sodort minket és másokat is. Vagy annak, hogy miért kell négyszer nekifutni egy OTP-s lakossági folyószámla megszüntetéséhez. Vagy annak, hogy 60-as táblánál 80-nal haladva miért akar a Mercedes taxi még letolni az útról. Ezeket a dolgokat meglehetősen rosszul viselem egy ideje.

De hogy ne csak negatívumot írjak, volt kellemesebb élményünk is. Bérelt autónkat, egy Hyundai Getz-et egy kis , családi vállalkozástól kaptuk. Korrektek voltak, tökéletes kiszolgálást kaptunk, csak jót tudok mondani róluk. Ezért bátran ajánlom másoknak is, akiknek olcsó, kisautóra van szükségük: Bíró család autókölcsönzője.

Hogy mikor tesszük meg ezt a nagy utat újra, még nem tudom megmondani. De ha valaki veszi a bátorságot és nekiindul, hogy találkozzon velünk, nos, mi tárt karokkal fogjuk várni. Úgyhogy csak bátran, lepjetek meg minket! 🙂

Még egyszer köszönjük mindazoknak, akik így, vagy úgy, de kellemessé tették nekünk ezt a rövid hazalátogatást! Reméljük, hogy egyszer viszonozni tudjuk nekik.

Papi és persze Kata is