Last minute Húsvét

Kezdetben az volt a terv, hogy felkeressük Dél-Ausztrália és Viktória állam sarokpontját (MacCabe Corner), mert ugye gyűjtjük a határsarkokat is, amiből már nincs sok hátra. Az adatgyűjtés/tervezés fázisában hamar kiderült, hogy ez nem fog menni, mivel csak a Murray-folyóról érhető el pár kilóméteres evezést követően. Ehhez majd kölcsön kell kérnünk a barátainktól a kajakokat és kabint kell bérelnünk, mert a tetősátor és a kajak együtt nem fér fel Junior tetőcsomagtartójára. Ha minden jól alakul októberben kipipáljuk majd azt a sarkot is. A sarokkő helyzete vitatott, anno hiba csúszott a kitűzésébe és a bíróság Viktória állam javára döntött. Ezt majd akkor fejtem ki, mikor megtaláljuk a sarkot.

Na de kanyarodjunk vissza a húsvéti kiránduláshoz, mert hihetetlenül jól sikerült. Papi a szememre is vetette, hogy eddig miért nem jártunk itt?! De kivágtam magam azzal, hogy én már többször említettem ezt a 4WD-os utat, régóta fent volt a listámon. A határvonal teljes hosszában nem autózható végig, mert helyenként a farmerek földjei hálózzák be a területet, amik ugye magánterületek és „Tilosaz Á” (Micimackó, 3-dik fejezete). Pont ezért nem lehet gyalogosan felkeresni a MacCabe Corner-t sem. Mi északról haladtunk dél felé a határúton, mert a híres, 29 km hosszú szakasza egyirányú és csak északról-délre lehet végigautózni rajta. A többi szakasz kétirányú, de az emberek 99%-a északról-délre megy, így célszerű azt az irányt tartani és akkor talán kevesebb lesz a szembeforgalom. Gyakorlatilag senki nem jött szembe.

Indulás előtt két nappal visszaváltottam 6 darab „sz@r és monellás” kindertojást, nem szerettem volna, ha valaki összefossa magát az úton, hacsak nem a terepjárós szakaszokon csokizik be. Illetve betettünk egy büdi szúnyogriasztó sprét is, mert a média már hónapok óta riogatja az embereket a japán „enkefalitisszel” (vírusos agyhártya és agyvelőgyulladás) Riverland környékén. Most szólok, a spré hatástalan, de annál büdösebb, viszont szerencsére nem volt sok szúnyog.

Péntek reggel 7-kor gurultunk ki a ház elől. Kivételesen beütöttem az első megálló helyét a telefonomba, ahol reggelizni akartunk és nem a térképet követtem. Nagy szó ez ám nálam, nem vagyok GPS párti. De most egy gyönyörű útvonalon vitt ki minket a városból, soha nem jártunk erre Adelaide-ből kifelé. A dombok köz kanyargott az út, balra messze lent az adelaide-i síkság és távolban a tenger, jobbra a végtelen dombság. Két órányi vezetés után már át is buktunk a dombokon és lent előttünk/alattunk terült el a Murray folyónk óriási árterülete. Bekaptuk az utolsó 4 szem szőlőt is, még időben, mert elértük a Riverland gyümölcs és zöldség beviteli zóna határát. A gyümölcslégy fertőzés miatt tilos erre a területre behozni bármiféle zöldséget/gyümölcsöt. Karantén kukák vannak kirakva, ha kidobod ezekbe vagy helyben megeszed a határon akkor megúszod, különben pénzbüntetés. Renmark városában a város szélén belefutottunk egy festett gabonasilóba. Ismét bővült a gyűjteményünk. Négy híres ember feje van megfestve, a fejükben pedig a környékre jellemző híres események/történések/dolgok.

Renmark városát elhagyva, ami majdnem a határsaroknál van kanyarodtunk rá a kezdetben föld, később a csak terepjáróval járható útra. Először Viktória állam területén fut az út és a határkerítés a jobb oldalunkon „követett” minket. Semmiképp se kövessük a térképen vagy az útjelző táblákon feltüntetett „Border Track” feliratot. Ha megvan a kerítés a jobbunkon, kövessük azt, mert az az út a mámor, az az igazi 4WD track. A Murray-Sunset Nemzeti Parkban „Border Track” név alatt egy, a kerítéstől távolabbra eső, párhuzamos út van kijelölve, de az egy sima, elegyengetett, széles földút. Semmi terepjárós szakasz. Szóval ha tartjuk magunkat és a kocsitól 1-2-3 méterre van a kerítés akkor az igazi Border Track-en haladunk. Első nap senki nem volt a Track-en, csak mi. Se szembe, se mögöttünk, még állatokat se láttunk egy darab róka kivételével. Szuper volt. Homokátfújások, pár homokdűne, magányos keskeny út, ördögszekerek, egy emu tetem, végtelen természet, síri csend, nyugalom, napsütés és a régi, kopott, időrágta kerítés. Minden pillanatát élveztük. Azt picit sajnáltuk, hogy nekünk nem volt szerencsénk egy ördögszekér-tengerben, de talán nem is baj, mert annyira kemény gallyakból és tüskékből áll, hogy gyilkolta volna az autó fényezését. Mi csak egy-két szekérbe futottunk bele. Itt egy videó az ördögszekér-tengerről, a 20:00 perctől a 21:10-ig kell nézni, aki csak a szekerekre kiváncsi.

Border Track Vic/SA 2019 4×4 4WD – Part 1 Murray River to Pinnaroo SA (Ranger 2017 x 2) – YouTube

A kerítésen fennakadt csontot elsőre kengurulábcsontnak néztük, mikor visszatolattunk vettük észre a 3 ujjat a nagy karmokkal és egyből tudtuk, ez egy emu. Szegény, a kerítés átugrása közben akadt bele a szögesdrótba az egyik lábával. Nem most. Nem tegnap. Szerintünk év vagy évek, mert a csontokat hófehérre lepucolta az idő, meg a kis, tetem-eltakarító állatok. Próbált kiszabadulni, vergődhetett rendesen, de csak jobban beletekeredett a kerítésdrótokba. Még most is látszik a rácsavarodott drót a csonton. Szomorú, fájdalmas, magányos kínhalál.

Az első éjszakát a Murray-Sunset Nemzeti Park egyik vadkempingjében töltöttük. Viktória államban ez a nemzeti park ingyenes (lehet mindegyik az, de nem tudom biztosan, ezért nem szeretnék félrevezetni senkit), illetve a vadkempingek is ingyenesek. Ezzel szemben Dél-Ausztráliában a Ngarkat Természetvédelmi Területre a belépés 12 dollár/nap/autó, és a szállás vadkempingben 13,50 dollár/hely/éj. Fürdési lehetőség sehol nincs, és gravitációs budi is csak elvétve, nem mindenhol. Mivel nem akartunk nagyon eltávolodni a kerítéstől, ezért az ahhoz legközelebb eső vadkempingben vertünk tanyát. Mekkora mákunk volt. Senki nem volt a vadkempingben, csak mi. Kialakított helyek, asztal paddal, tűzrakóhely. Az állunk leesett. Befészkeltük magunkat a legszuperebb helyre, kinyitottuk a tetősátrat, megraktuk a tábortüzet, hogy legyen parázs estére a nyársaknak. Papi rittyentett egy tojásos lecsót előételnek, amivel úgy belaktunk, hogy csak azért sütöttünk később 2-2 karika kolbászt és 1-1 vékony szelet szalonnát, mert ott volt a jó kis parázs. Szerencsére a szúnyog és légy invázió nem volt elviselhetetlen. Egész éjjel síri csend. Senki se jött és egy autó se ment el a közeli földúton.

Reggel vicces madárcsicsergésre ébredtünk. Egy kismadár hintázott, de az apja nem olajozta meg a hintáját. Erre hasonlított a csipogása. Aztán kiszúrtunk valami érdekeset az egyik fán. Egy madárfészket, de nem ám snassz, gallyakból fonottat, hanem agyagból készültet. Nagyon komolyan meg volt munkálva, mintha korongozták volna. Biztos egy „fazekasmadár”…

Tíz órakor már újra úton voltunk, hasonlóan gyönyörű terepes út várt minket, mint tegnap. A homokdűnék cseppet meredekebbek, de Junior simán vette az akadályokat. Tettünk egy kis kitérőt egy őslakos vízgyűjtő sziklalyukhoz. Nem nagy szám, ráadásul alig találtuk meg annyira bénán vannak kirakva az útbaigazító táblák, illetve mikor odaértük, akkor meg a tábla hiánya miatt nem találtuk a lyukat. Jó messzire felgyalogoltunk egy homokdűnére, követtük a lábnyomokat, azt hittük mások tudják merre van. Hát nem, ők is eltévedtek, ráadásul félrevezettek minket is. Végül csak ráleltünk, víz már nem volt benne, csak sár. Másfél órás kitérő volt. Szerintünk hanyagolható.

A Murray Sunset Nemzeti Park szélén Peebinga tanya közelében a határút megszakad, nem lehet a kerítés mellett autózni kb egy 40 km-es szakaszon. Belső földutakon kell tekeregni. Majd Pinnaroo városka alatt lehet visszacsatlakozni a határútra. Pár kilóméter autózás után az út keresztezte a kerítést, áthajtottunk Dél-Ausztráliába és most balról jött velünk a kerítés. Ez így is maradt az elkövetkező két napban. Mielőtt elfoglaltuk volna a második éjszakai kempinghelyünket gyors elugrottunk megnézni a Nanam kutat, ami nem messze volt a kempingtől. Az 1850-60-as években ásták ki kézzel a telepesek, hogy vízet fakasszanak és itatni tudják az állataikat. A kút 58 méter mély és a belsejét gyönyörűen fagerendákkal rakták ki. A kút később feledésbe merült, sokáig keresték a pontos helyét és csak 1965-ban találták meg. A bozóttüzek megrongálták és a felső 12 méteren elégtek a gerendák. Szépen felújították, kicserélték az égett gerendákat a felső 12 méteren, az alatt még a régi gerendák vannak. Sajnos már nincs benne víz. Az ismertető tábláról tudjuk, hogy egy 51 méter hosszú itató tartozott hozzá, sajnos az már nincs meg.

A Ngarkat Parkban jó pár vadkemping van. Ne gondoljunk nagy kempingekre, van amelyikben csak két hely van, van ahol hat. Majdnem minden hely már be volt foglalva hétfő este, mikor rákerestem. Egyedül a Cox Windmill-ben volt még két szabad hely. Gyorsan le is csaptam az egyes számú helyre. Nagyon jó kis kemping, jól el vannak szeparálva a helyek, olyan, mintha más nem is lett volna ott rajtunk kívűl. Csak semmi közösködés. Nem ám városi kemping, ahol hegyén hátán vannak az emberek. Ahogy jöttünk idefelé láttuk, hogy Riverland minden kempingje tele volt, egy szeget nem lehetett leejteni.

Körbeautóztuk a mi kis vadkempingünket és az egyes hely tűnt a legeldugottabnak, a kettes-hármas közös útról nyílt, a négyes-ötös-hatos meg túl közel volt a belső úthoz. Jól választottunk látatlanban. Táborállítás, tűzrakás és sajnos itt fel kellett állítani a légyhálós konyhatoldalékot, mert sok légy volt. De a konyhasátorral nyugodtan tudtunk vacsizni, reggelizni és a szúnyogok miatt se kellett agyonaggódni magunkat. Papi volt a vacsora séf ismét, a szokásos isteni tyúkhúsleves gazdagon (tyúk nélküli) menüt tálalta. Ismét jól bezabáltunk. Mindkét este telihold volt, nem kellett fejlámpát vinni az éjszakai csorgatáshoz, csillárunk a Hold volt.

Reggel viszonylag korán keltünk (6:30kor) mert időben el akartunk indulni a 29 km-es egyirányú szakaszon, nehogy beragadjunk valaki mögé, illetve szerettünk volna még aznap hazaérni Adelaide-be. A határút ezen szakasza azért egyirányú, hogy védjék a homokdűnéket. Nekünk egy nappal korábban tojt a nyúl hogy még a kiránduláson élvezzük a csokit, ne otthon a 4 fal között. Úgyhogy reggeli után ki is végeztük őket. Fantasztikus volt ez a terepes út. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Mi sem most jártunk itt utoljára és olyan közel van Adelaide-hez, hogy akár egy három napos hétvégén is bejárható. A homokdűnéivel egy mini Simpson sivatag, csak itt valamivel sűrűbb a növényzet és külön piros pont, hogy egyirányú. Biztonságosabb. Mondjuk az ki volt írva a szakasz elején, hogy nehéz terep, legyél felkészült mert nincs kimentés, ide nem tud bejönni a tréler. Ajánlott továbbá a legalább két kocsiból álló konvoj, hogy kisegítsék egymást, ha valamelyik beragadna. Sajnos Tamásék épp máshol kirándulgattak így magunkra maradtunk, de vittünk magunkkal mindenféle „kiszabaduló” cuccost. Illetve bíztunk abban, ha nagyon elakadnánk a húsvéti tömegre való tekintettel valaki biztos kirángatna minket.

Reggel kilenckor már ott topzódtunk a szakasz elején. Milyen jól tettük. Hamarosan beértünk egy 4 kocsiból álló bogán (magyarul tenyerestalpas, jó értelemben vett paraszt) társaságot. Normálisak voltak, de látszott rajtuk a csak 4 elemi. Már az első homokdűnén blokkolták az utat. A második autójuk a sorban egy Suzuki Vitara elakadt, fel kellett ráncigálni. Mondjuk ez az autó ide nem való. És ez még csak a 29 km-es út eleje, ennél sokkal durvább dolgok jöttek. Volt hogy Junior is csak harmadjára ment fel. Mivel beragadtunk mögéjük, beszélgetésbe elegyedtünk velük.

Mondták, hogy egy Nissan Patrol (mint Junior) megy elől, utána a Suzuki és után még két rendes terepjáró, és azért van a Patrol elől, hogy fel tudja húzni a beragadtakat. Utólag visszagondolva sok dolga lehetett, mert az a Suzuki tuti, hogy sokszor elakadt. Kb negyed órát vártunk, mire felrángatták. Szerencsére maguk elé engedtek a dombtetőn, mert ha mögöttük maradunk, akkor még ott lennénk és kint kéne éjszakáznunk. Megkérdeztem, hogy melyik rádiócsatornán vannak (18), mi is ráálltunk és egy darabig hallgattuk őket.

Haladtunk, ahogy kell. Nem gyorsan. Élveztük az utat, a tájat. Aztán egyszer csak halljuk a rádión: Patrol are you on channel? (Patrol, vonalban vagy?) Elsőre nem válaszoltunk, nem tudtuk hogy bogánék nekünk szólnak-e, hisz az ő felvezető autójuk is Patrol volt. De mikor harmadszor hívogattak és vízcsöpögést emlegettek, visszaszóltam nekik, hogy halljuk őket. Mondták, hogy vízcseppeket látnak az úton. Megálltunk, Papi hátul elkezdte Junior hátsóját vizslatni. Beérnek bogánék, mondjuk hogy nem csöpög semmink. De hogy elől is nézzük meg. Ott is megnéztük, semmi. Nem értettük miről beszélnek. Erre bogánJózsi (akinek pont annyi füle volt mint foga) mutatja a homokban a mikro vízcsepp csíkokat. Azt mondja Józsi, akkor az előtted menőnek csepeg. Ránézek, mondom de jó szemed van, hogy ezt a kocsiból menet közben kiszúrtad, olyan vagy, mint egy őslakos nyomolvasó. Ezután a lovak közé csaptunk hogy lehagyjuk őket, nem akartunk a 29 km-en szocializálódni. Szerettük volna élvezni a természetet és a csendet.

A Hensleys Trig háromszögelési pontnál lévő homokdűne nagyon nehéz volt. Junior másodjára küzdötte fel magát. A dűnék nem azért nehezek, mert meredekek, hanem azért, mert puha a homok és ha nincs kellőképpen leengedve a gumi, illetve nem megfelelő terepjáróval megy valaki végig rajta, akkor elkapar. Nagy lyukakat kapar. Amibe más is beleragad és továbbkaparja. Ezért nem tudott Junior se kellő lendületet felvenni, mert ezekben a lyukakban pattogott, mint a nikkelbolha és minden egyes pattogással vesztett a sebességéből és akkor már csak az erejében lehetett bízni, hogy a lyukból kikaparja magát. Ezzel ő is mélyítette a lyukakat. Szóval a háromszögelési ponthoz nem volt egyszerű felmenni. Nyomolvasó bogánék Suzukija az első 10 méteren elásta magát. Jókora dugót kreálva maga mögött. Többször próbálták felhúzni, nem ment. 15-20 percig néztük, mert szerettük volna látni, hogyan oldják meg a feladatot, de 20 perc után feladtuk. Illedelmesen megkérdeztük segíthetünk-e, mondták köszi, megoldjuk, így továbbálltunk.

Ahogy haladtunk többször gondoltunk a Suzukisra, mert a komoly dűnék még csak ezután jöttek. Az igazán durva dűnékhez elkerülő utakat alakítottak ki. Gondolom sokan beragadtak és akinek végképp nem megy, az az elkerülőn tovább tud haladni. Aztán az egyik homokdűne tetején beértünk egy másik társaságot. Hét fiatal srácot, párosával ültek egy-egy autóban, a hetedik meg krosszmotoron nyomta. Na ezek a srácok nem kímélték az autóikat. Mindenhova belementek. Mondtam is nekik, hogy nagyon szórakoztatóak vagytok. Ahányszor kiszálltak az autóból sör volt a kezükben, és sokszor kiszálltak, mert valamelyikük mindig elakadt. Mezitláb dagonyáztak a sárban, majd úgy vissza a kocsiba. Junior igyekezett kikerülni minden disznódagonyát, mi a homokdűnék miatt jöttünk, a fene se akar egy hétig autót vakargatni, na meg szerintünk ezt nem is lehet rendesen lemosni.

A homokdűnés szakasz után keskeny földutas rész következett, amibe az esős időszakok alkalmával mély sárgödröket martak az autók az évek során. Nem szerencsés esős időben jönni, mert akkor nagy a dagonya. Szerencsére mi épp, hogy megúsztuk az esőt. A dűnés szakasz vége felé kezdett cseperegni, de aztán elállt. Az utolsó dűnéken azért volt nehezebb az átkelés mert az a kevés eső, ami leesett ragadóssá tette a homokot, ami aztán kitöltötte Junior kerekein a hézagokat és a kerekek csak pörögtek a homokban. A dagonya részt is viszonylag szárazon tudtuk levezetni. A fiúk viszont minden ilyen gödörben végigrángatták a kocsikat. Ja, és nem ám leharcolt régi terepjárókkal voltak, a majdnemhogy csúcskategóriásakat nyúzták.

Utolsó szakasza (45+17 km) a határútnak nagyon szűk, nagyon bokros (fényezést csikorgató) volt. Alacsony faágak között, úttalan utakon, jelzőtáblák nélkül vergődtünk, de szerencsére nem tévedtünk el. Amikor már majdnem azt éreztük, jaj de jó mindjárt elérjük a Melbourne-be vezető főutat Bordertown-nél, mert már elegünk volt az egyre szűkülő útból, akkor hirtelen belefutottunk egy táblába: Magán Terület! Tilosaz Á!

Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Későre járt, kezdett sötétedni. Egyetlen opció maradt, jobbra el kellett távolodni a határkerítéstől és 30 km-t távolabb leautózni a főútig. Itt ér véget a határúti móka. Elkezdtük visszafújni a kerekeket és leszakadt az ég, de rendesen. Papi megjegyezte, ha ez bent a dűnén, vagy a dagonya részen kap el, akkor nem jövünk ki, bent éjszakázunk. Jó kis áztató eső volt, legalább lemosta a nagyja port Junior-ról. Este kilencre értünk haza.

A három nap alatt 890 km-t tettünk meg. Lehet kisebbre is venni a körtúrát, ami három nap alatt kényelmesen bejárható az Adelaide-Pinnaroo-Adelaide útvonalon. Vagy, amit mi bejártunk, de arra négy napot számoljatok Adelaide-Renmark-Pinnaroo-Bordertown-Adelaide (mi három napba nyomorgattuk be, ezért a késői hazaérkezés). Viszont így nem maradt idő a két park bejárására. Kimaradtak a rózsaszín sós tavak, kilátóhelyek, birkanyíró állomás, régi telepes kunyhók, a Red Bluff vörös sziklái és még sok minden más. Ezért elhatároztuk, hogy egyszer még visszajövünk ezekbe a nemzeti parkokba és keresztül-kasul bejárjuk. A határutat (Border Track) pedig majd többször is. A közelsége miatt pedig jó terepes kirándulás lehet majd az otthonról jövő látogatóknak, ha szeretnék megtapasztalni a 4WD-os életérzést.

Oldalak: 1 2