Majdnem „róka” volt

Ez a hetem is érdekesen alakult. Hétfőn egy tengeri csatornát kellett felmérni, ami elég nagy kihívás volt a csapatnak. Erős szél fújt és nagy hullámok csapkodták a partot. Ez a csatorna a nyílt tengeren van és csak cölöpök mutatják a közel 200 méter hosszan kanyargó hajóutat.

Kezdtük azzal, hogy szereztünk egy motorcsónakot. Grant, a munkatársam és én bepattantunk a csónakba, Tojáshéj munkatársam felöltötte a búvárruháját, majd a csónak elejére és végére kötött kötéllel elkezdett minket behúzni. A motort nem tudtuk használni mert nem működött és amúgy is nehéz lett volna navigálni vele, mert 5 méterenként kellett mérni. Én a csónak orrában ültem mint ellensúly és a hangos „Yep” kiáltásokra nyomtam a gombot a GPS-en. Grant a ladik végében állt és a 3,75 méter hosszú GPS rudat tuszkolta le a tenger fenekére. Miután végeztünk a csatorna középvonalával én kiültem a mólóra és lélekben a fiúkkal voltam. Ők néha mellkasig, nyakig gyalogoltak a vízben és a középvonaltól jobbra-balra 20-20 méterre felmérték a tenger alját. Ezt a mérést azért rendelték meg, mert ki akarják mélyíteni a csatornát, hogy a nagyobb hajók is használni tudják.

Keddtől-péntekig Port Lincoln-ba voltam beosztva. Most nem autóztuk le a közel 700-800 km-es utat, hanem félúton kompra szálltunk, hogy egy patkó alakú szakaszt levágjunk az útból. Így a 7-8 órás vezetést 3-4 órásra tudtuk szűkíteni, plusz a 2 órás kompút. A fiúk korábban már használták ezt a kompjáratot, én még nem. Amúgy nemrégóta működik ez a szolgáltatás Wallaroo városa (a Yorke félszigeten) és Lucky Bay falucska (az Eyre félszigeten) között naponta hatszor. A Lucky Bay-ben lévő 12 km-es földutat még én mértem fel pár hónappal ezelőtt, most már az új aszfalton (6 km már le van aszfaltozva) tudtunk menni.

A lényeg: a magyar nemzet nem hajós nemzet, legalábbis én tuti nem! Odafele gyönyörű, szélcsendes időnk volt, a tenger tükörsima. Hát valahogy még ezen a sima úton is imbolygott rendesen a komp. Annyira, hogyha sétálgatott az ember a fedélzeten, igencsak kapaszkodni kellett, hogy el ne essen. Mitagadás, rosszul voltam, kerülgetett a tengeri betegség rendesen. Türelmetlenül számoltam az időt, mikor telik le a két óra. De szerencsére megúsztam az odautat és magamban azon „imádkoztam”, hogy visszafele ne legyen ennél rosszabb.

Hát ezt megszívtam. Két napig olyan hideg szél fújt, hogy munka közben még a téli (!) sapkát is fel kellett venni (nyáron Ausztráliában télisapi, tiszta röhej). Na, odaértünk a kompkikötőbe délután 5-re. A menetrend szerint fél hatkor jön a komp és háromnegyedkor indul tovább. A szél viharosan fújt! Viszonylag nagy (nekem óriási) hullámok voltak, semmi tükörsimaság… Tojáshéj megjegyezte, hogy izgalmas utunk lesz. Kezdtem betojni.

Hatkor még sehol semmi. Kezdett gyanús lenni a dolog. Hat óra után 10 perccel megérkezik a komp. Autók kihajtanak, majdnem mindegyik csurom vizes. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy ennek a fele sem tréfa. Felhajtunk, felmegyünk az első emeleti zárt utastérbe, ahol a pincérnő közli velünk, hogy aki szeretne kávét inni az most igya meg gyorsan, amíg a kikötőben vagyunk, mert utána nem fogja tudni meginni. Itt kezdett a pánik eluralkodni rajtam és a hátizsákomból a külső zsebbe tettem egy jó nagy nejlonzacsit (amúgy 10 méterenként vannak kitéve „róka” zacsik).

Elkezdünk kihajózni. Kapitány bejelentkezik és közli, hogy elég rázós utunk lesz, de amennyire tudja, kellemessé teszi. Majd kétszer is elnézést kért az időjárás miatt, mintha ő tehetne róla.

Elindultunk. A komp kétemeletes. Alsó szinten (ami a víz szintje) vannak az autók, első emelet a zárt, légkondis utastér+kávézó. A második szint egy nyitott utastér, bámészkodásra alkalmas. Ami nekem furcsa volt, az a tetőtéren a korlát magassága. Épp a csípőmig ért. Kicsit alacsonynak találtam, ilyen helyre legalább mellkasig érőt kellene feltenni, nehogy valaki átbukjon rajta, főleg akkor amikor nagy hullámokon dülöngél a ladik. Most akkora hullámok voltak, hogy amikor telibe kaptuk, akkor a második szintre is felcsaptak. Az első 20 perc nem volt vészes. Éreztem ugyan hogy rosszul vagyok, de mélyeket lélegeztem és kibámultam az ablakon a messzi távolba, hátha az segít.

Ekkor mögöttem két asztallal egy srác „kitálalt” a szönyegre. Pincérnéni ezt meglátva hóna alá vett egy adag „róka” zacsit, majd gyorsan körbejárt és mindenkit megkérdezett, hogy kér-e belőle. Én kértem. Aztán három kézzel kapaszkodva felküzdöttem magam a tetőtérre, mert mindenki azt mondta, hogy ilyenkor a friss levegő segít. Ekkor már az utasok fele fent volt. Biztos nagyon fehér lehettem, mert egy vadidegen ember megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Aha… A percek hihetetlen lassan teltek, de fent a friss levegőn kicsit tényleg jobb volt. Aztán egyszercsak a távolban feltűnt a szárazföld. Mivel már szinte mindenki fent volt a tetőtéren, a kapitány megkérdezte, hogy tegye fel a kezét az, aki élvezte az utat. Egy ember feltette. 🙂 (nem én voltam!) Végül megúsztam „róka” nélkül, de egy hajszál választott el tőle.

Aki erre jár és meg akar spórolni 3-4 órás vezetést az vegye igénybe ezt a kompjáratot, mert tényleg hasznos. Nekem viszont jó tanulópénz volt. Számomra kiderült, hogy hosszabb tengeri hajókázásra alkalmatlan vagyok. Ezért gyorsan ki is húztam a „mit szeretnék még kipróbálni/csinálni az életben” listámról. A partközeli kis csónakban való bohóckodással semmi bajom, de ezek után beljebb nem megyek. Remélem nem kell sokszor igénybe vennem ezt a kompjáratot, inkább levezetem azt a 7-8 órát. Vagy beszedem a dilibogyót. 🙂

Kata