1. Furcsaságok, amiket eddig láttunk

    augusztus 21, 2019 by kata_papi

    Na. Ráérek most reggel. Papi még horkol és ma nem kell 5:30-kor kelni. Megosztunk 1-2 furcsaságot amit eddigi útunk során gyűjtöttünk. Járjunk nyitott szemmel, mert gyöngyszemekre lehet bukkani.

    Halls Creek-ben lőttük. Meghalt a helyi lelkész, augusztus 30-án temetik.

    Először is nézzétek a nevét. Killer! (gyilkos)
    Másodszor két felesége volt. Lehet hogy elvált?!

    Harmadszor az utolsó kivánsága a dress code, azaz ki mibe legyen a temetésén. Lányai, unokahug, meny lilában. Unokák, dédunokák rózsaszinben. Fiai, unokaöccsei és fiú unokák kék. Apák, anyák, nagybácsik, nagynénik fehérben. Fiú és lánytestvérei, sógorai és sógornői vöröses barnában.
    Érdekes…

    Jöjjön a következő. Kedves barátainkkal bukkantunk eme gyöngyszemre jó pár évvel ezelőtt (még a blogon is írtunk róla) mikor Coorongra kirándultunk. Már akkor nehezen képzeltük el a szituációt amikor a gyerek visít az anyjának hogy vegyen neki “tevehere” rágógumit. Hogy ez kinek az agyából pattant ki?!

    Na ebben üzletet láttak itt a világ végén és 3 új inycsiklandozó ízzel fejelték meg. Hogy ki lehet a célközönség…?! Nem tudjuk.

    Bika here rágó, extra savanyú, tutti-frutti és málna ízű.

    Takony golyó, kóla ízesítésű rágó.

    Oposszum kaki, extra savanyú, alma-szőlő-áfonya-eper ízű.

    Következô érdekesség. Haladtunk a Gibb River úton és a “sávunkban” egy nagy bika állt keresztben, nagy szarvai voltak. Lehúzódtunk a másik oldakra és megálltunk tisztes távolban. Papi kérdezte: ugye nem fog nekünk rohanni és felöklelni Juniort?!

    Közelebb értünk és ezt láttuk:

    Gyász

    Ennyit mára. Ha ismét rábukkanunk valami érdekesre jelentkezünk. Megyek mert sátorcsukás van.


  2. WA trip –> 14-20. nap (Days 14-20)

    augusztus 18, 2019 by kata_papi

    Sziasztok. Hét napja nem jelentkeztünk a szokásos útibeszámolóval. Leválogattam az elmúlt időszakra kb 50-60 képet. Kivégeztük Kimberley-t. Mondhatom hogy 90%-ban mindent láttunk. Örülünk, hogy túl vagyunk rajta. Ahogy korábban említettem nagyon rossz volt az út minősége. 660 km hosszú a Gibb River Road, voltak olyan szakaszok ahol csak 40-50 km/órával (néhol 60-70 km/ó) tudtunk haladni.

    Nagyon mély korrugáció. A nagy sebesség se segített.

    Nekünk úgy jött le, hogy ez az út amolyan “El Camino” lehet a nyuggereknek. Igaz szervezett túrával jöttek, de nagyon keményen lenyomták a gyalogtúrákat, botokkal. Hetven és a feletti korosztály.

    Amúgy nem csak az út minősége volt a gond. A por. Az nagyon durva volt. A hintőpornál finomabb por lepett be mindent. Mindig lebegett a levegőben. Fulladoztunk. Gyalogtúrákon 10 méterre kellett lemaradnom papitól hogy kapjak levegőt mert annyira felkavarta. Borzalmas volt.

    A Kimberley-ben rengeteget gyalogoltunk. Hasadékok, szakadékok, szűk völgyek, vízesések (amik többnyire szárazak, mert most a száraz évszak van), vízgyűjtő medencék és sziklarajzok vannak. Ja és rengeteg krokodil. Ja. Kimberley-ben még vannak a törésvonal mentén feltörő hőforrások is, amikben lehet fürdeni.

    Voltak azért olyan patak átkeléseink, amiben még volt víz. Az egyik ilyet nem mertük bevállalni. Kb 80-100 méter hosszú volt és mivel aznap reggel mi voltunk ott egyedül, ezért nem mertük bevállalni. Nem tudtuk milyen mély. Tegnap megtudtuk hogy kb Junior ajtajának a feléig ért volna. Az ajtaján az ablak alatti részt értem. És azt is mondták a kempingszomszédaink hogy ők is csak azért merték bevállalni mert egy csapathoz csatlakoztak. Ja és átkeléskor jobbra kellett tartani mert bal oldalon mélyedések voltak.

    Jöjjön a térkép hogy hol is jártunk az elmúlt 7 napban. A szivárvány színei (sárga-narancs-piros-lila-kék-zöld) jelölik a napokat. Volt ahol két éjszakát töltöttünk. Ma már Derby-ben vagyunk és a 6561 km-nél járunk. Gyönyörű helyeken jártunk. Csak el kell jutni ide és gyalogolni is kell a látványért. Sajnos nem jön házhoz. De megéri!

    Days 14-20 —> rainbow colours: yellow, orange, red, purple, blue, green

    A 17-dik napon bekövetkezett az, ami benne van a pakliban. Egy defekt. Papi élete első defektje. Hosszan végig hasadt, nem javítható.

    Szállítunk két “rettegés-fok” növelő képet is. Jól nézzétek meg a képet. Na ki látja? Eláruljuk, hogy kb 3-4 méter hosszú…

    Na most már látjátok? Ott! Egy sósvízi krokodil. Nem mentünk közel hozzá.

    A másik meg ott bújik meg a fű között. Nem tudjuk sajnos, hogy milyen fajta és azt sem, hogy mérgező e.

    Kezdünk megcsömörleni… Itt nem állat vagy vadasparkban vagyunk. A szokásos gyalogtúra alkalmával ezt láttuk. Akár oda is sétálhattunk volna, de nem akartunk. Hirtelenjében 79-et számoltam össze, de ennél több volt, mert azon a partoldalon is napoztak ahol álltunk.

    El Questro, Saddleback Lookout

    El Questro, Banko’s Lookout

    útban az Emma hasadékhoz (Emma Gorge)

    Az Emma hasadék. Papival szemben van a vízesés, ami most csak csordogált.

    Nyugodtan lehet benne fürdeni. Elvileg csak egy édesvízi kroki van benne, de azt mondták a recepción hogy ha nem piszkáljuk ő sem bánt…

    Háttérben a Cockburn Ranges

    A Manning hasadékhoz (Manning Gorge) először egy tavon kell átúszni, cuccot a hordóba és áthúzni majd 5 km-t gyalogolni. Amúgy egy kis kerülővel az átúszást gyaloglással ki lehet váltani.

    A hasadék végén egy nagy tó (waterhole) van vízeséssel (ami most száraz volt). A tóban lehet fürdeni. Kis szerencsével megtaláljuk a sziklarajzokat is.

    Manning Gorge (hasadék) végén az egyik tó.

    És a másik tó. Papival szemben lévő fekete lépcsős sziklára képzeljük oda a zubogó vízesést.

    Nagyra nőtt…

    Bell Gorge (hasadék) az egyik nagy kedvencünk. Jobbra zubog le a vízesés. Most csak csordogált. Azok a hangya méretű emberek ott lent fürdőzők.

    A vízesés tetején lévő medencében és lent is lehet fürdeni. Gyönyörű volt!

    Bell Gorge. Ott ülök a szembefal szélén méretaránynak.

    Bell Gorge

    Most épp nem béka volt, hanem egy gekkó. Megtanultam a 10 évvel ezelőtti Darwin-i túránkon hogy mielőtt leül az emberfia alkotni előtte lehúzza a budit es megnézni mi forog benne.

    A következő képek egy 350 millió éves korall-zátonyt mutatnak. Olyan mint a keleti parton a Nagy-Kotallzátony. Két kilóméter vastag, jelenleg a felszinen kb 50-100 méter magasra van kint és kb 700-1000 méter széles. Az egyik nemzeti parkban végig lehet sétálni mellette, a másik parkban 750 méter hosszú alagutat (barlangot) mosott ki a patak benne, aminek a közepe be van szakadva. A harmadik parkban pedig hajótúra visz egészen közel ehhez a ritka képződményhez. Teljesen odáig meg vissza voltunk. Nem tudtunk betelni vele.

    Papi most halad át a 350 millió éves korallzátonyon.

    Még mindig a korall-zátony. Én majdnem bekönnyeztem a látványtól.

    Tele van ősmaradványokkal. Ez pl egy tintahalra hasonlitó állat volt (Nautilusz).

    Korall-záááátony!!! Papi egy kiszáradt folyómederben áll.

    Ez volt az ősi (35ö millió éves) Kimberley-i korallzátony. Derby-től Kunnamurra-ig húzódott.

    A korall-zátony tövében rengeteg repülő kutya azaz gyümölcsevő denevér volt. Remélem repülő kutyának hivják magyarul, de lehet tévedek. Javitsatok ha tudjátok.

    Csak úgy mellesleg megjegyzem: Indiana Jones második része, mikor mennek fel a kastélyhoz… tisztára az az érzésünk volt a sok zajos denevérrel.

    Egy érdekesség. Lakótelep… nagyítsatok bele!

    Ilyeneket kellene látnotok, de rengeteget. Nem tudjuk milyen állat lakik benne. Lehet, hogy szú?

    Irány a 750 méter hosszú barlang a korall-zátonyban.

    Tunnel Creek Nemzeti Park

    A barlang közepén lévő beszakadás

    Rengeteg kroki volt a barlangban. Ráadásul térdig érő vizes átkelések is voltak az utolsó 100 méteren. Krokodilokkal. Na a végét mi passzoltuk.

    Jöjjön a hajótúra a korall-zátony lábánál. Mákunk volt, össz-visz 10-en voltunk a ladikban. Az előző turnusban egy teljes buszos brigád volt.

    A tökéletes nyugalom. Melyik az ég és melyik a víz?

    Tükröződés…

    Egy hosszú nehéz nap után a jól megérdemelt vacsi. Nincs ám luxus. Ez van.

    A Fitzroy folyón a régi átkelő. Ez a folyó esős évszakban 10 méter magas vízszinttel árad.

    És az új híd

    Az oszlopon vannak a különböző évek árvíz szintjei.

    Ha belenagyítotok akkor láthatjátok hogy 1993 és 2002-ben a tető felett két méterrel volt az árvíz szintje!

    Derby-ben az 1500 éves börtön boab fa. (Derby, 1500 years old prison boab tree)

    A legbarátságosabb boab fa összeborult egy gumi fával (The friendliest boab tree with a gum tree)

    Naplemente Derby-ben egy őslakos szoboralkotással. Látjátok ugye hogy ez egy arc?

    Amúgy Derby-ben van a világon az egyik legnagyobb apály-dagály szintkülönbség. Dagálykor 11 métert emelkedik a tenger szintje.

    Egyenlőre itt a 20-dik nap vége. Holnap elérjük Broome-t, ahol elvileg 3 éjszakát leszünk mert csak hétfőre sikerült befoglalni a túrát a vízszintes vízesésekhez. Addig csalinkázunk Broome körül. Nem hiszem hogy unatkozni fogunk.


  3. A 7-8-dik nap találós kérdésének megfejtése

    augusztus 18, 2019 by kata_papi

    A kérdés az volt: Mire szolgáltak ezek az egy méter magas és 1,5 méter átmérőjű őslakos kőépítmények?

    Sajnos nem érkezett helyes megoldás. Őszintén megvallva mi sem találtuk volna ki. Sőt nekünk cseppet sántít ez a “mese”…

    A következő tippek érkeztek magánban és egy a blogra: sütögetésre, élelmet tartottak benne, hamvasztásra, hűtőszekrény.

    A megoldás: Sólyom vadászatra. A vadász tüzet rakott az épitmény közelében, hogy felhívja a madár figyelmét. Ez mondjuk nem értjük hogy egy madarat miért érdekel a füst?! Aztán elbújt ebben az építményben és kidugott egy botot amire tollakat erősitett csalinak. Sólyom észreveszi, rámozdul, vadász elkapja a sólymot.


  4. WA Trip —> 9-13. nap (Days 9-13)

    augusztus 10, 2019 by kata_papi

    Újra vonalban. Az elmúlt 5 nap eseményei dióhéjban. A szokásos lenti térkép a 9-10-11-12-13 napok útvonalát mutatja. Piros= 9-10-11 napok a Purnululu-i Nemzeti Park, kék= csak elugrottunk a Wolfe Creek meteorit kráterhez, sárga= autózunk vissza ugyan azon a “zsák” szakaszon, hogy nekivágjunk a Gibb River útnak.

    Red – days 9-10-11, blue – Wolfe Creek Meteorit Crater, Yellow – way up to North and start Gibb River Road

    A Purnululu Nemzeti Park – ismertebb nevén Bungle Bungles – a világörökség részét képezi. A méhkasra emlékeztető dóm alakú homokkő kúpjai a világon egyedülállóak. A park eléggé elszigetelt, nem egyszerű bejutni. Nem is voltak ázsiai és indiai túristabuszok. Ha jól emlékszem az 1970-es évek elején fedezték fel, rá pár évre jött egy természetfilmes csapat forgatni. Levetítették a világban és az 1980-as évektől kezdtek szállingózni a túristák. 2003-ban vették fel a világörökségek listájára.

    A Nemzeti Parkba egy 53 km hosszú földúton lehet bejutni, aminek a minősége nem a legjobb. Corrugated, köves, mély creek-ek, néha nagyobb magányos sziklák az úton. Az 53 km-re 2-3 órás utat ír az információs tábla a bejáratnál.

    Nagyon gyors geológiai áttekintés, aztán jöjjenek a képek. 360 millió évvel ezelőtt volt egy nagy hegy, az Ord Ranges. Magasabb volt mint a Himalája. Az erózió elkezdte koptatni, a leszakadt szikladarabokat egy nagy folyórendszer (mily meglepő az Ord folyó) elkezdte a hátán cipelni, görgetni. Szép simára lekoptatta őket. Rengeteg kavics lett. Mikor elfáradt ledobta a kavicsokat. A nagyobbakat (kocsikerék méretű) a Bungle Bungles északi részén, a kisebbeket tovább vitte és a déli részen halmozta fel.

    Időközben üledék rakódott a kavicsokra, majd újabb kavics réteg, újabb üledék, és így tovább. Aztán a nyomás összecementálta konglomerátummá. A terület felemelkedett (most kb 200 méter magas). Észak-dél, kelet-nyugat irányú repedések szabdalták szét a hegyet. Az erózió ismét megkezdte a munkáját és dóm alakúra koptatta/koptatja le.

    A színe narancs-fekete csíkos. A narancs a homokkő réteg, amibe vasoxid  mosódott bele, a fekete pedig a cyano baktérium (kék algák) rétege.

    Igyekeztünk minél több gyalogtúrát megcsinálni ebben a vadregényes, gyönyörű parkban. Ja, a múltkori beszólásom annál a szép hasadéknál, hogy Indiana Jones-es érzése van az embernek… na, azt felejtsétek el. Az csak mézesmadzag volt. Ez itt az Indiana Jones. Főleg az Echidna Chasm (hangyászsün hasadék)! Ez annyira tetszett, hogy a három nap alatt minden nap visszamentünk és legyalogoltuk.

    Nagyon szűk, 180 méter mély hasadék. Mikor azt hiszed elértél a végére, akkor balra van egy pici átjáró. Olyan mintha egy titkos kis szikla kiszögellést kellen megnyomni hogy a sziklafal megnyíljon. Ott be kell menni. Még szűkebb járat, majd nagy sziklatömbök vannak leszakadva. Felmerül bennünk, hogy igen innen nincs tovább.

    Nem-nem. Ne ijedjünk meg, préseljük át magunkat a tömbök között, haladjunk tovább. Fejünk felett lesz 1-2 beszorult leszakdt sziklagolyó, két falépcső és aztán ott a vége. Nem lehet szavakba önteni hogy mennyire szép volt. Ott kell lenni és végig kell menni.

    A park északi részén vannak a mély, keskeny szurdokok, hasadékok. A déli részén inkàbb szélesebb völgyek, vízmosások rengeteg örvénylő bemarással a puha homokkőbe, és persze a híres csíkos méhkas dómok.

    Annyira magával ragadott a táj, hogy a kincstárnok engedélyezett egy 18 perces helikopter utat. Pfuuu. Na az még rátett egy lapáttal a már eddig is besza-behu kategóriás parkra.

    Biztos vagyok abban, hogy ez a park az esős évszakban, a rengeteg vízesésével, vad patakjaival a mostani látványt csak fokozni tudná. Egyszer még az életben ide vissza kell jönnünk az esős évszak végén.

    Irány az Echidna Chasm

    Szűkül…

    Nagyon hátul van egy ember méretaránynak

    Az egyik titkos átjáró

    A másik leszakadásos trükkös átjáró, Papi kidugta a kezét…

    Útban a Mini Pálma hasadékhoz. Igazi szikla-labirintuson kellett átverekedni magunkat.

    Mini Palm Gorge

    A park déli részén a méhkas dőmok

    Papi és egy termeszvár, na meg a dőmok

    A híres Cathedral Gorge

    Cathedral Gorge, ott vagyok rőzsaszínben méretaránynak

    Papi előtt a fekete lyuk kb 3 emelet mély, amit a vízesés vájt ki.

    Az ablak

    Irány a Piccaniny Creek

    A Piccaniny Creek-ben esős évszakban itt hömpölyög a víz és ezt marja bele a homokkőbe. Papi ott van méretaránynak.

    Itt meg a visszaforduló örvény és a centrifuga szerűen pörgő kavicsok marása a homokkőben. Bámulatos ereje van a természetnek!

    És akkor emelkedjünk a magasba ezzel a kávédarálóval, aminek ajtajai sem voltak.

    280 méter mély Piccaniny Gorge

    Elephant Rocks

    Elephant Rocks közelebbről

    Az elején leszögezném, hogy még nem láttuk a meteorit kráterről készült “igaz” történetes gyilkosos filmet. Még nem mertük megnézni. A lényeg viszont az, hogy 134 km-t autóztunk egy “szar” földúton be és ugyanazon ki, hogy lássuk a világ második legnagyobb meteorit kráterét. Az első az USA-ban van, hol máshol…

    300 000 évvel ezelőtt csapódott ide be egy több ezer tonnás meteorit. A kráter 850 méter átmérőjű. Egykoron 120 méter mély volt, ma már az erózió bemosta a homokot és csak 20 méter mély. Lemásztunk a közepébe.

    Egy panoráma a kráterről

    Leszaladtunk a közepébe. Ha jó a szemetek akkor megtaláljátok Papit az ösvényen.

    Errefele a termeszek más stílusban építkeznek. Valószínűleg ezeknek nem volt elég “pénzük” hogy olaszországból hívjanak építőmestereket, mert ilyen nagy pacnikat sikerült alkotniuk. Semmi stílus (vagy ez egy stílus), semmi tornyok, semmi kúp.

    Az éjszakát Halls Creek-ben töltöttük, ami szerintünk Tennant Creek-nél is durvább. Eddig nálunk Tennant Creek vitte a pálmát, ott aztán van őslakos invázió. Na de Halls Creek… mindent elárul az, hogy a kempinget dupla kerítés vette körbe. Egy belső bádog kerités és attól fél méterre egy külső szögesdrótos kerítés.

    Eddig 5071 km-t tettünk meg és most kezdtük meg a 4-5-6-7 napos Gibb River-i utunkat. Ha lesz térerő majd jelentkezünk.

  5. WA Trip —> 7-8. nap (Days 7-8)

    augusztus 9, 2019 by kata_papi

    Hetedik nap piros, nyolcadik nap kék a térképen.

    Day 7th is red and day 8th is blue on the map above.

    Ez kimaradt a negyedim napi bejegyzésből. A negyedik napon leszakadt az ajtómon lévő polc. Túl sok térképet és prospektust tettem bele. Papi csak cseppet volt ideges, de megjavította. Csak a csavar tekeredett ki. Ezt megúsztam…

    A hetedik napon a természet adott is meg el is vett. Papi nagyon boldog volt az adománynak, én meg nagyon-nagyon szomorú mikor megtudtam melyik szakaszt kell kihúznom a listámról. De haladjunk szép sorjában. A hetedik napon visszaautóztunk Az Északi Területre, mert a határtól 10 km-re lévő Keep River Nemzeti Park a Zebra sziklák miatt tolódott. Még jó hogy  nem húztuk ki a listánkról, mert nagyon szép kis park. Három helyet kerestünk fel.

    Az egyik hasonló sziklaképződmény mint a Bungle Bungle nemzeti park (ahova nemsokára megyünk). Itt is a méhkas dóm alakú sziklák vannak, csak nem annyira koptak le mint a Bungle Bungleiek. Amúgy a túra érint őslakos sziklarajzokat is.


    A másik egy folyómeder partfalában visz el egy őslakos táborhelyre. A kiugró sziklaperem alatt védzelték át az esős évszakot és ha már ott voltak, alkottak. Sziklarajzok és olyan kövek láthatóak, amiknek a bemélyedésében zúzták szét a magvakat.

    A természet itt volt kegyes hozzánk. A kiszáradt folyó mederben volt egy nagyobbacska pocsolya amiben kiszúrtam egy Papi méretű krokodilt. Nem kerítés mögött, nem állatkertben, hanem a vadonban a túrista úttól 8-10 méterre. Vadon élő krokodil pipa!
    Lejjebb merészkedtünk méretaránynak… hááát ameddig biztonságban éreztük magunkat.

    A harmadik látnivaló egy őslakos kőépítmény volt. Nekünk ez újdonság volt. Mi úgy tudtuk az ausztrál őslakosok nem igen alkottak maradandót. A halcsapdákon kívül másról nemigen tudunk. Itt észak-nyugaton rengeteg ilyet építettek a dombok tetejére.

    Találós kérdés: Mire szolgáltak ezek az egy méter magas és 1,5 méter átmérőjű kőépítmények?

    A szomorú hír pedig az, hogy ki kell hagynunk a Mitchell vízesést, mert azt mondta az információs irodában Józsi hogy “csont száraz”. Mármint a szikla medencékben van víz, de a hármas vízesés egyikében sincs víz-zuhatag, így nincs értelme 2-3 napot és közel 1000km-t eltapsolni rá. Kuglizza meg mindenki hogy miről maradt le a társaság.

    Már a nyolcadik napnál járunk. Hogy rohan az idő… Megnéztük A Grottó-t, ami egy természetes amfiteátrum. Beszakadt a Föld. 144 lépcső visz le az aljába, ahol egy állandó vízű tó van. A tó vize 100 méter mély. A hasadék végében az esős évszakban egy vízesés zubog le. Meseszép volt lent. Olyan mintha egy Indiana Jones filmbe csöppentünk volna. Amúgy krokodil mentes, lehet benne fürdeni.

    A Grottó

    Papi ott sétál le a lépcsőn, félúton járhat, fehér pőlóban van.

    A fenti vízesés tetején Papi.

    Börtönnek használt boab fa (1500 éves)

    A boab fa termése. A fehér a már megtört mag belseje.

    A boab fa börtön ablaka és ajtaja is egyben.

    Közel 200 méter hosszú és 20-30 méter magasan futó hasadék/barlang telis-tele őslakos sziklarajzokkal és gyönyörű megkövesedett tengerparttal.

    Most meg már fent vagyunk egész északon a Timor-tengernél. A Wyndham falunál levő torkolatban 8 métert emelkedik a tenger dagálykor. Most épp apály van. Nagyon szép volt!

    Az őslakosok barátságosak, csak büdösek.

    Legközelebb 7-10 nap múlva lesz téreronk elvileg.


  6. WA Trip —> 5-6. nap (Days 5-6)

    augusztus 4, 2019 by kata_papi

    A térképen piros és kék kukacok. “Kis lépésnek tűnik a térképen, de nagy ugrások nekünk”. Mostantól  kevesebbet fogunk autózni és többet gyalogolni.

    Days 5 and 6 —> red and blue on the map above

    Ötödik napon a Gregory Nemzeti parkban túráztunk. Felmásztunk egy meredek hegyre. Éreztük az előző négy nap kocsiban ülést mert nehezen ment felfele, de megérte. Gyönyörű kilátás a Viktória folyó völgyére. Aztán megmásztunk egy másik hegyet, de csak félig, mert a szikla tövében voltak az őslakos sziklarajzok. Sok sziklarajzot láttunk már korábban. Mindegyik törzs más-más stílusban rajzol. Békát sziklarajzon most láttunk először.

    Gregory National Park

    Megnéztük a Gregory fáját, ami az északi területekre indított expedíció alaptáborában van. Bele van vésve a fába az expedíció dátuma, 1856 július 2. Amúgy ez a hely az őslakos szent helye is.

    A base camp for Augustus Gregory (exploration of northern Australia) – the date is carved on the tree: 2nd July 1856

    Boab Trees

    Ja és most már egyre több boab fa lesz. Meg sok narancs-vörös szikla, szurdok, hasadék, vízesés, természetes sziklamedencék a vízesés alatt. A listánkról kipipáltuk a Zebra szikla bányatúrát. Nagyon érdekes volt! Geológiai talány. Egyenlőre senki sem tudja hogy keletkezett. Annyi biztos hogy nem üledékes. Sehol máshol a világon nincs ilyen. Itt is csak egy vékony 20 méter széles 20-30 cm vastag kis “szalag”-ban.

    Zebra Rock Mine – geological enigma…

    Collected some zebra rocks

    Most meg már elértük a Lake Argyle víztározónál lévő kempinget, ahol két éjszakát maradunk és csillagtúrában pipálgatjuk ki a listánkon lévő környékbeli dolgokat, illetve a feszített víztükrű panoráma medencében áztatjuk magunkat, ami ránéz a víztározóra. Ez a déli félteke legnagyobb víztározója.

    Lake Argyle – Infinity Pool


  7. WA Trip – Az első négy nap (The first 4 days)

    augusztus 4, 2019 by kata_papi

    Július 28. vasárnap – elindultunk.

    Egy-két sarkalatos mondatot, képaláírást angolul is megemlítünk majd ezekben az “életjelet adó” bejegyzésekben, mert pár munkatársunk is nyomon követi az utunkat.

    A tervnek megfelelően haladunk. Igaz az első reggelen volt egy kis lázadás a Bounty-n… 5:15-kor volt az ébresztő, Papi bepróbálkozott egy “nem lehetne e 5:30-korral”, de még csírájában levertem a lázadást. A lenti térképen az eddig megtett utunk látható napokra lebontva.

    Fekete – 836 km Coober Pedy, piros – 684 km Alice Springs, kék – 777 km Elliott, ciklámen – 309 km Mataranka. Összesen 2606 km négy nap alatt.

    Black- 836 km Coober Pedy, red – 684 km Alice Springs, blue – 777 km Elliott, magenta – 309 km Mataranka. Total 2606 km in four days.

    Első nap Coober Pedy-ig semmi. Másnap 140 km-re Coober Pedy-től egy kisebb vad tevecsordát szúrtunk ki. Anno – 10 éve mikor erre jártunk, na meg most áprilisban – mindenki azzal riogatott, hogy a bóklászó vad tevékkel vigyázzunk. Vaklármának gondoltuk. Ezidáig. Szóval léteznek és bóklásznak, úgyhogy óvatosan. Közel egy millió vad teve él Ausztráliában és állítólag 8-10 évente megduplázódik a számuk. Nagy kárt tesznek a természetben.

    Második nap elértük Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határát. Harmad nap áthaladtunk a Baktérítőn, majd fél órácskára és pár kép erejéig megálltunk az Ördög golyóinál. Kihagyhatatlan!

    Baktérítő – Tropic of Capricorn

    Az Ördög Golyói – Devil’s Marbles

    A táj nagyon változatos. Port Augusta-ig minden gyönyörű zöld, hiszen lent délen nálunk most épp tél van. Utána Coober Pedy-ig kopár, kavicsos síkság. Coober Pedy után kezdenek megjelenni a bozótok, néhol 1-2 fa és kisebb-nagyobb dombok. A Baktérítő után pedig a több ezer termeszvár töri meg a több száz kilóméter út egyhangúságát. Kezdetben még kicsik, de ahogy haladunk északra úgy nő a méretük. Rengeteg van belőlük. Nagyon szépek! Az a baj, hogy az unatkozó túristák elkezdték felöltöztetni őket. Pólókat, bugyit, melltartót, tüll-szoknyát, kalapot, sapkát erőszakolnak rájuk. Aztán a trópusokhoz közeledve egyre sűrűbb erdő szegélyezi az utat. Ennyit a tájról, amit az elmúlt négy napban láttunk. Néha unalmas, néha nem.
    A negyedik napunk rövid volt. Csak délig vezettünk, majd letáboroztunk Mataranka falucska határában a hőforrásoknál és egész délután “strandoltunk”.

    Mataranka – Hot Springs (34 Celsius degrees)


  8. Az elmúlt két hónap eseményei

    július 14, 2019 by kata_papi

    Nem mondanám, hogy unatkoztunk.

    Hazalátogattunk három hétre Magyarországra. Két és fél éve voltunk utoljára otthon. Már érett ez a családlátogatás. Papi azt mondta indulás előtt, hogy ő minden nap mignont fog enni kefirrel, én meg téliszalámit túró rudival. Ritka pocsék időt sikerült kifognunk otthon. Úgy éreztük, mintha Darwinban lennénk. 32 fokok voltak és 70%-os páratartalom. Ültünk a lakásban és folyt rólunk a víz. Azt hittük meghalunk. Az itteni száraz 40 fokokat könnyebben viseltük, mint az otthoni nyarat. Ennek ellenére jól éreztük magunkat. A fentebb említett nyalánkságokat azért sikerült megfejelni egy kis kocsonyával, fröcskölős kolbásszal, szegedi halászlével, hekkel és még sorolhatnám azt a rengeteg házi kaját, amit elpusztítottunk.

    Június végén értünk vissza és rá négy napra Papi jobb szemét megműtötték. Semmi komoly. Tervezett műtét volt és a négy hetes felépülési idő épp hogy befért a júliusunkba. Szürkehályogja volt/van. A jobb szemére már 70%-ban vak volt. A balon még csak 20-30%-os, azt jövőre fogják műteni. Aztán nem csak Papi lett kripli. Nekem a magyarországi út előtt három nappal állt be a derekam. De úgy, hogy nem tudtam leülni/felállni egyedül. A zoknit, cipőt Papi adta fel. Hova forduljon az ember az utolsó napokban…?! Elektrosokkoltam, kencéztem, meleg”búzáztam”. Csodálatos volt a 13+6 órás repülőút. Otthon meg kihez forduljon az ember? Végig szenvedtem a három hetet. Folyamatos fájdalmam volt. Visszaértünk. A háziorvosunk épp másnap indult Magyarországra a négy hetes szabijára. Keresnem kellett egy másik háziorvost, az egyből CT-re küldött. Szerencsére semmi komoly, most specialistához járok. Még van két hete, hogy rendbe tegyen.

    Egymást támogatjuk Papival és megalakítottuk a “kriplik” társaságát. A szemcsepegtetések és nyújtási gyakorlatok között persze ezerrel készülünk a Nyugati Körútra. Két hete még rezgett a léc… Majdnem halasztanunk kellett, de felszívtuk magunkat és azon vagyunk, hogy ne kelljen. Papi már majdnem teljesen felkészítette Juniort az útra. Én meg már megterveztem az egészet. Megfontoltuk az ötleteket (vlog, drón), amiket felvetettetek arra a problémára, hogy hogyan adjunk hírt magunkról abban a két hónapban, mert, hogy blog írására nem lesz se idő, se energia. Arra jutottunk, hogy mi alkalmatlanok vagyunk a technikai vívmányok kihasználására. A menetrend cseppet feszített. Videókat eddig se készítettünk soha. Nem éreztük szükségét. Egy szó, mint száz a blogra fogunk pár sort és képeket feldobni egy-egy érdekesebb helyről, vagy nagyobb részről, amit bejártunk. Hasonló bejegyzések lesznek majd, mintha Viber-en vagy WhatsApp-on írnánk üzeneteket. Ha majd visszajöttünk és megírjuk a szokásos beszámolót a fotóalbumokkal, akkor ezeket a rövid bejelentkező üzeneteket el fogjuk távolítani a blogról.

    Íme a tervezett útvonal. Az óramutató járásával ellentétesen fogunk haladni. A piros kukacok idő – és nem időjárás – függvényében lesznek teljesítve. Az északi kék karikához csak csónakkal vagy repülővel lehet eljutni. Mi valószínűleg a csónakos opciót fogjuk választani. A nyugati kék karika egy kis sziget, ahova nagy valószínűséggel Juniorral kompolunk át. A belső kék kör még kérdéses, ha marad idő meglesz, ha nem halasztjuk.

    A tervek szerint három nagy tájegységet járnánk be: Kimberley, Pilbara és a Shark-Bay (Cápa-öböl) környékét. Meglátjuk meddig jutunk el ebben a két hónapban, mert csak a Kimberley szélének az elérése 5 nap vezetésbe kerül. A haza út is 4 nap vezetés, úgyhogy 9 nap csak a kocsiban üléssel fog eltelni reggeltől késő délutánig. De erre szokták mondani, hogy “valamit valamiért”!


  9. Küldetés teljesítve!

    május 9, 2019 by kata_papi

    IGEEEEEEEN, sikerült megmászni az Ulurut!

    Boldogabb voltam, mint mikor Perth környékén rátaláltunk a sztromatolitokra. Itt az elején szólok, hogy erről a kiruccanásról kerültek fel képek a Flickr-re is. Csak mert most tudtuk meg, hogy az egyik kedves olvasónk mindig a képekkel kezdi először, s utána olvassa csak a szöveget, ezért most rendhagyó módon a bejegyzés elején említjük meg a képeket. De ne szaladjunk annyira előre.

    Idén a Húsvét és az ANZAC megint jó párost alkottak. Három szabit kellett beáldozni, hogy 10 napot kapjunk cserébe. Naná, hogy mi megjátszottuk. Eredetileg az volt a terv, hogy majd a 11 hetes július-augusztus-szeptemberi utunk során “beugrunk” az Uluruhoz és megmásszuk őkelmét. Ezzel az ötlettel csak az volt a baj, hogy ha valami oknál fogva le van zárva az ösvény (ismét), akkor már szinte esélyünk sem lesz megmászni, mert 2019. október 26-án az Ausztrál Kormány visszaadja az Ulurut az őslakosoknak és ők végleg megtiltják a szikla megmászását. Minden mást ugyanúgy engedélyeznek, kivéve a csúcshódítást. Ezért azt gondoltuk, hogy Húsvétkor adunk egy utolsó előtti esélyt és ha mégsem sikerülne, akkor maradna még egy leges-legutolsó esély július-augusztusban. De hogy Papit idézzem: bármelyik hétvégén felrepülhetünk ide és autót bérelve beautózunk. Erre én: felőlem minden hétvégén felrepülhetünk, rajtam aztán nem múlik, én benne vagyok. Aztán mikor megmutattam neki a mostani autós út+sátras szállás versus repülés+autó bérlés+drága szállás $$$$ dollárjait, akkor már nem volt ennyire lelkes.

    Annó 2008 április 13-án jártunk ott utoljára és akkor három napon át, naponta többször is próbálkoztunk, de folyton le volt zárva az ösvény. Most az egész 10 napos nyaralást erre az egy küldetésre szántuk. Nem mozdultunk rá az Olgákra és a Kings Canyonra, hisz azokat 2008-ban kivégeztük. Csak a megmászásra koncentráltunk. Első körben három éjszakát foglaltam be a kempingben és úgy voltunk vele, ha muszáj, akkor majd hosszabítgatunk addig, amíg fel nem jutunk.

    Szombat korán reggel elindultunk. A cél Coober Pedy volt, ami nagyjából félúton van (850 km). Délután 4 körül meg is érkeztünk. Bejelentkeztünk a kempingbe, sétáltunk egyet a városban és vacsorára isteni pizzát ettünk. Az étlapon kiszúrtunk két helyi különlegességet, de nem mertük bevállalni. Kengurú vagy emu húsos pizzát lehetett volna enni. Viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap csak egy kicsivel kevesebb (755 km) volt hátra az Uluru-ig. Este nyolc óra húsz perckor egy hatalmas széllökés csapott le ránk a kempingben. Aludtunk már szeles/esős időben a tetősátorban, de ez most nagyon durva volt. Az volt az érzésünk, hogy a szél mindjárt felkapja Juniort tetősátrastul, katapapistul és én már a sárga ösvényt vízionáltam az “Óz a nagy varázslóból”. Csak Totó kutya hiányzott. Legfőképp azon aggódtunk, hogy nehogy tönkre menjen a sátor az illesztékeknél a nagy rángatásban, csőhöz súrlódásban, mert akkor a két hónapos nyugati-körutunkon bajban leszünk. Úgy tombolt a szél, hogy a zárt sátorban lobogott a hajam. Azt hittük 1-2 óra és vége. Hát nem. Kemény éjszakánk volt. Egész éjjel ez a cirkusz ment. Papinak néha sikerült bealudnia. Én hajnali 3-ig “imádkoztam” vagyis küldtem el a szelet és minden családtagját melegebb éghajlatra. Majd 3-kor beájultam, nyálcsorgatás és 5:30-kor egy újabb széllökés ébresztett minket. Eldurrant az agyunk és ha már fent voltunk úgy döntöttünk csukunk a sötétben és elindulunk, így legalább szép nyugisan érünk az Uluru-hoz.

    Az ikonikus űrhajó Coober Pedy-ben. Már 2008-ban is rácsodálkoztunk. A 22 évente sötétség (Pitch Black) című film forgatásából maradt itt.

    Az út eseménytelen volt. Egy fénykép erejéig megálltunk Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határán. Rengeteg elütött kengurút láttunk az út szélén és az úton. Szinte 100 méterenként 1-1 tetem. A frissekből 8-10 fős varjú csapatok és néha egy-egy sas lakmározott. Ami feltűnt az a sok autóroncs, amit ott hagytak az út két oldalán. Két dolog jöhet szóba: vagy elrettentés céljából vagy anyagi megfontolásból maradtak ott. Valószínűleg az utóbbi igaz, de azt nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem kötelezi a tulajdonosokat a “szemét” eltakarítására. Port Augusta-tól a határig, ami kb. 1000 km 22 roncsot számoltunk össze.

    Délután 15:55-kor gurultunk be az egyetlen kempingbe, ami az Uluru mellett van. A Húsvét és a két hetes iskolaszünet miatt rengetegen voltak. Külön embert küldtek ki a kemping behajtójához, aki irányította a tömeget, mert igencsak hosszú sor torlódott fel a bejelentkezéskor. Az autók, lakókocsik, utánfutók már kint araszoltak a főúton, kisebb dugót kialakítva. Harmincöt percnyi sorbanállás után következtünk mi. Ekkor már délután fél 5 volt, s ahogy a kemping recepcióján megtudtam NYITVA VOLT AZ ULURU CSÚCS-ÖSVÉNY. IGEEEEN! EZ AZ AMIÉRT JÖTTÜNK! Gizi azt mondta, hogy reggel óta nyitva van, úgyhogy, ha akarjuk akkor megmászhatjuk. Köszi Gizi, 16:30 van. Legalább 15 perc az Uluru innen autóval, az ösvényt pedig 17:00-kor zárják a naplemente miatt. Nem szeretnénk elkapkodni. Gyors megnéztük az időjárás előrejelzést másnapra. Mivel ugyanolyan időt jósoltak, mint mára, ezért abból indultunk ki, ha ma nyitva volt, akkor holnap is nyitva lesz. Beálltunk a helyünkre, kinyitottuk a sátrat és felállítottuk a légyhálós konyha sátrat is, mert rengeteg légy volt.

    Elnézést az angol szavakért, a munkatársaknak feliratoztam a képeket és nem akartam újra csinálni. A fehér karikával jelölt részen megy fel az ösvény és a sárga nyílnál van az Uluru csúcsa.

    Másnap nem órára keltünk. Papi mászott le először a létrán és felkiabált, hogy a nyúl belecsinált a papucsába és az enyémbe is. Hát persze, hiszen Húsvét hétfő van! A húsvéti nyuszi mindenhol megtalál.  Még szerencse, hogy a kempingben szanaszét bóklászó gyerekek nem szedték össze a könnyen jött finomságokat. Nyugisan megettük a húsvéti sonkát főtt tojással és tormával. Lefojtottuk egy kis mákos bejglivel, majd kivégeztük a csokinyuszikat. Mindet befaltuk. Most már itt az ideje, hogy nekimenjünk a sziklának.

    Mint megtudtuk a rendszer úgy működik, hogy a parkőrök két óránként megnézik a meteorológiai állomások adatait az Uluru környékén és az adatok alapján eldöntik, hogy megnyitják-e az ösvényt vagy sem. Erről értesítik a közeli turista/információs központokat, kempingek/motelek/hotelek recepcióit. A két órás ellenőrzés miatt a nap folyamán bármikor bezárhatják és megnyithatják az ösvényt. A megmászásra alkalmas időt rengeteg feltétel szűkíti. Itt a lista, amit ellenőriznek a parkőrök és ha a felsoroltak közül egy is teljesül, akkor nem nyitják meg az ösvényt: ha elmúlt délután 5 óra, ha 36 fokot vagy annál többet jósolnak napközben, ha a szél sebessége a szikla tetején eléri a 25 csomót, ha az elkövetkező 3 órában 20% az esély esőre, ha több mint 20%-a a sziklának nedves, ha az elkövetkező 3 órában 5% az esély viharra, ha felhő fedi a szikla tetejét, ha épp mentést végeznek és ha az őslakosoknak valamilyen kulturális ceremónia van folyamatban. Amúgy ha az itt felsorolt feltételek egyike sem következik be, akkor a nyári hónapokban 6:30-17:00-ig, a téli hónapokban pedig 7:00:17:00-ig van nyitva. Magyarul baromi nagy szerencse és türelem kell a sikeres csúcshódításhoz. Hát türelemből én nem álltam jól. Az, hogy valaki a napfelkeltét a csúcsról nézze meg esélytelen. Az egyik munkatársunknak megadatott ez, igaz 1994-ben. Gondolom akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok. Ő hajnali 5:30-kor mászott fel és mesélte, hogy hihetetlen látvány volt, ahogy a felkelő Nap egy végtelen hosszú fekete kúpot “rajzolt” az Uluru mögé.

    A fehér nyíl mutatja a szikla-ösvényt, ami le van zárva. Papi jobbra a kép szélén közelebbről is megszemléli a zárt kaput. Nem érdemes átmászni, egy kamera figyeli a kaput és borsos pénzbüntetés jár a szabálysértőnek.

    Előző este online megvettem a parkbelépőt, ami 25 dollár/fő három napra. Csak ez az opció van. Nem lehet csak egy napra venni. Nekünk mondjuk ez pont megfelelt. Délelőtt 10 órára össze is kapartuk magunkat. Behaladtam a kemping irodájába és szomorúan távoztam onnan. A hirdető táblán az állt: megmászás bezárva az erős szél miatt. Papi optimista volt. Azt mondta menjünk oda, sétáljuk körbe a sziklát és mire végzünk nyitva lesz a kapu. A sziklakört a kapunál kezdtük. Biztos, ami biztos, hááátha a kempingben nem frissítették a kiírást. Sajnos nem így volt. Zárva volt és rengeteg ember ücsörgött ott, várta, hogy megnyissák az ösvényt. Mi nekiindultunk a körnek, ami a kitérőkkel kb 12 km hosszú. Minden extra látnivalót útba ejtettünk. Őslakos sziklarajzokat, vízgyűjtő helyeket, amik most csont szárazak voltak. Ismét rengeteg képet lőttünk a szikláról. Délután kettő körül, mikor az utolsó kanyarból kifordultunk “hangyákat” láttam a sziklán. Atyaég! EMBEREK A SZIKLÁN!!! Megnyitották az ösvényt! Gyerünk siessünk nehogy lemaradjunk. Az utolsó 500 métert szinte futva tettük meg. A kapunál megtudtuk, hogy délben nyitották azt meg. Beléptünk rajta és elindultunk felfelé a “kellemes” 28-30 fokban. Hosszú embersor kígyózott előttünk.

    Az Uluru körül

    Egy érdekes erózió. Mi csak Darth Vader fejnek hívtuk.

    Legyekből soha sincs hiány… Van egy elméletem: ha az emberiség kihal, akkor vagy a legyek, vagy a hangyák, vagy a csótányok fogják uralni a Földet.

    Még mindig a körséta

    Őslakos szikla”rajzok”. Feljebb északon láttunk ezeknél kifinomultabb vonalvezetést.

    Az első 100 méteren nincs lánc. Mint később megtudtuk az egyik parkőrtől ez azért van így, mert ha valaki nehezen küzdi fel magát a láncokig, akkor gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e tovább mennie, mert ennél csak nehezebb lesz. A szikla szinte tükörsima, mint a jég. Bakancs nem szükséges, de túracipő ajánlatos. Hihetetlen, de voltak olyanok, akik mezítláb vagy vietnámi “tanga” papucsban mászták meg. Hogy van az, hogy a parkőrök kétóránként ellenőrzik az időjárást, nehogy a vizes felület vagy az erős szél miatt leessen valaki, de nem ellenőrzik azt, hogy van-e megfelelő lábbeli az embereken. A sima, kopott sportcipő úgy csúszott a sziklán, mint a korcsolya a jégen. A mi bordás cipőnk egy centit se csúszott meg.

    A sportcipősök kétféleképp jöttek le: vagy guggolva csúsztak, vagy leültek és a hátsójukon csúsztak lefelé, mint a csúszdán. Az út első egyharmada – a láncos rész – a legmeredekebb. Egyes részein a 45 fokos meredekséget is eléri. Egyáltalán nem egyszerű felfelé haladni. Többször megálltunk, hogy behozzuk az 5 méterenként elhasznált oxigén hiányunkat, na meg persze, hogy a látványban is gyönyörködjünk. Meglepődve láttuk, hogy minden korosztály képviseltette magát. Az 5-6 éves gyerekektől a 70+ felettiekig mindenki ott araszolt felfele. A láncon cseppet elgondolkodtunk, hogy mi lehetett a terv, mert az oszlopok magassága kb 60 cm lehetett. Ez igencsak kényelmetlen volt. Felfelé még csak-csak segített, de lefelé, megdőlve előre eléggé veszélyes volt. Szerencsénk volt, mert a túra végén elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol a parkőr elmondta, hogy miért olyan alacsonyan van a lánc. Reméljük ez csak egy vicc, bár az itt eltöltött 11 év után hajlunk arra, hogy elhiggyük. Az történt ugyanis – legalábbis az anekdóta szerint -, hogy anno megrendelték “Jim”-től a lánc sort. Azt mondták neki, hogy idefigyelj Jim, mi csípőmagasságú láncot kérünk ide. Nem azt mondták neki, hogy egy méter magasan húzzál ide ki egy kapaszkodó, láncos oszlopsort, hanem azt, hogy csípőmagasság. De kinek a csípője?! Hát Jim, aki alacsony növésű volt magát vette alapul, plusz hozzájött még, hogy le kellett fúrni az oszlopokat a sziklába. Így lett a láncsor picit térd feletti magasságú. (Kicsit félve írom ide, de ez az egész történet annyira tipikusan Ozzi… )   🙁

    Több dolgot nem értünk a történetben. Az egyik, hogy amikor Jim lefúrta az első két-há-négy oszlopot, hogy a csudába nem tűnt fel senkinek, hogy túl alacsony az egész? A másik: jó pár oszlopot le kellett fúrnia, biztos eltartott egy darabig. Nem ellenőrizte közben senki? Vagy amikor átvették, miért nem mondták azt neki, hogy na öreg, szedd ki és csináld újra. A harmadik dolog, hogy az oszlopok között a lánc nagyon lazára van hagyva, gyakorlatilag leér a sziklára középtájon. Papi szerint egyszerűen lehetne orvosolni a problámát, amivel a magasság-ügy is szinte megoldódna. Ki kellene venni annyi láncszemet amennyi ahhoz szükséges, hogy feszes legyen a lánc és kész, sokkal biztonságosabb lenne a mászás. Nagyon vicces és egyben veszélyes az egész. A láncos részen van még egy érdekes dolog. Állandóra ki van helyezve két defibrillátor. Minden évben szívinkfartust kap ezen a meredek részen néhány ember, szóval nem véletlen az elővigyázatosság.

    Emberek, nem hangyák.

    Megnyitották az ösvényt!

    Embersor kígyózik felfelé…

    Délután kettőkor mi is nekivágtunk. Vannak, akik gatyaféken jönnek lefelé.

    Papi araszol felfelé, háttérben az Olgák. Itt szépen látni, hogy mennyire laza a lánc.

    Az egyik defibrillátor. Made in USA.

    Némelyik szakasz közelít a 45 fokos emelkedőhöz

    A láncos rész leküzdése után szinte már csak a nagy szikla tetején kígyózik az ösvény. A felezővonalhoz hasonló fehér szaggatott festést kell követni. Ne gondoljuk, hogy ez a szakasz egyszerű. A lentről látott barázdák – amik úgy néznek ki mint a párhuzamos csúszdák – itt fent néhol 10-20 méter magas hupnik, amiket lánc nélkül kell leküzdeni. A tetején lévő ösvény jobbra-balra, le-fel kígyózik. Néhol keskeny gerincen kell átkelni, néha pedig egészen kint megy az ösvény a szikla szélén. Egy rossz mozdulat és 200-300 métert zuhan az ember. Nincs megállás a szikla aljáig. Esélytelen túlélni. Úgyhogy csak óvatosan! A szikla legmagasabb pontja 348 méterre van a talajszinttől. Gyönyörű a kilátás fentről, még a 45 kilóméterre fekvő Olgákig is el lehet látni. Picit elidőztünk a csúcson. Minden percét kiélveztük. Észrevettük, hogy 4G erősségű térerő van fent a szikla tetején, majd szétrobbantak a telefonok. Erre nem számítottunk a semmi közepén, de kihasználtuk az alkalmat. Még videótelefonáltunk is Magyarországgal az Uluru tetejéről.

    A láncos rész utáni “sétaösvény” a szikla tetején.

    Már majdnem a csúcson.

    Felértünk! Megmásztuk az Ulurut!

    Nem rohantunk vissza. Fél órát bámészkodtunk, pihengettünk, telefonálgattunk és persze fényképezgettünk.

     

    Üdvözlet az Uluru csúcsáról a lemenő nap fényében.

    Egy kis magassági összehasonlítás: Ki hol helyezkedik el az Uluru-hoz képest. (kép forrása: internet)

    Aztán elindultunk lefele. Útközben egymást előzgettük egy 65-70+ japán bácsikával és nénikével. Mi sem haladtunk lassan, de a néni, mint a villám úgy hasított lefelé. Pedig itt aztán nem okos dolog rohanni. Csak egyszer kell hibázni. Előttünk haladtak a sorban és a láncos rész előtt 300-400 méterrel a japán néni picit összeszólalkozott a japán bácsival, majd a néni ismét gázt adott és szinte lerohant a szikláról. Bácsika előttünk halad. Aztán a láncos résznél lelassult, így mi beelőztünk. Jócskán le is hagytuk. Sokkal könnyebb volt lefele jönni, mint azt gondoltuk. Mivel tapadt a cipőnk nem volt gond.

    Olyan 50 méterre lehettünk a bácsika alatt ekkor. Mögöttünk két apuka és három, tizenkét év alatti gyerek a hátsójukon csúszva araszolt lefelé. Előttünk a láncos rész kezdetén két teltkarcsú nő üldögélt és felfelé tekintgetett. Mi olyan 80-100 méterre lehettünk a nőktől, mikor az egyik elkezdett sipítozva üvölteni. Úristen! Fogják meg! Kapják el! Ott bukfencezik lefele valaki! KAPJÁÁÁK EL!!! Jézusom! Ott! Ott! Először azt hittük, hogy csak viccelnek, mert amikor mentünk felfelé a lefelé jövők egyfolytában süketeltek. Ez még csak a kezdet… Lesz ennél durvább is… Még legalább két óra mire felértek… stb. Beletelt 1-2 másodpercbe mire felfogtuk, hogy nem viccel.

    A japán bácsika, akit megelőztünk a láncos rész tetejéről elkezdett bukfencezve zuhanni. A nők azért visítottak, mert a mögöttünk lévő gyerekek az övéik voltak és attól féltek, hogy a japán bácsi egy dominó effektussal ledarál mindenkit és minket is, de legfőképp a gyerekeket. A bácsi úgy 20-30 métert zuhanhatott. Amikor felnéztem én már csak azt láttam, hogy az egyik oszlopba beleakadva fekszik. Ez volt a szerencséje. Ha nem a lánc irányába bukfencezik le, hanem attól jobbra vagy balra picit, akkor senki nem állítja meg és közel 250 méter zuhanás után szörnyethal. A sapkája, fényképezőgépe és telefonja elrepült. A telefon meg se lett, az valahol a szikla aljában van. Mi egy picit tanácstalanul néztünk egymásra és vissza az öregre, hogy menjünk-e segíteni. A nő látta, hogy tétovázunk és mondta, hogy ők már hívták is a parkőröket, illetve a gyerekekkel lévő apukáknak van elsősegély képesítésük és akik már el is kezdtek  visszamászni a bácsihoz, aki ott feküdt vízszintesen beakadva az egyik oszlopba. Időközben fentről is leért oda valaki, így már három megtermett férfi segített a bácsinak.

    Beletelt 5-10 percbe, mire a bácsit felültették. Szerencsére hosszú ujjú ing, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta, így nem nyúzta le a bőrt magáról. De valószínűleg nagyon megüthette magát, mert nagyon-nagyon lassan tudták csak letámogatni. A saját lábán jött le, mondjuk a három faszi támogatta rendesen. Mi délután 5 körül értünk le és úgy voltunk megvárjuk, míg leér a bácsi. Meglepő volt, hogy a kiküldött parkőr szinte nem is foglalkozott az öreggel. Egy vokitoki volt a kezében, abba beszólt néha. Mikor a bácsi 6 óra előtt pár perccel leért oda se ment megkérdezni, hogy mi van vele. Mentőt se hívtak. Semmi. A bácsi pár percet ült a kapunál. A fiúk adtak neki vizet, hogy igya meg. Majd a bácsi felállt és a csoportjukból néhány nyugdíjas japán visszatámogatta a buszukhoz. Nagyon hamar megvan a baj, úgyhogy ne hősködjünk. Viszont mindent megér. Aki teheti ne hagyja ki. Még van szűk hat hónap, hogy megmásszátok! Hajrá! Feledhetetlen élmény!

    A csúcsról lefelé jövet. Fehér nyíl: Olgák. Sárga nyíl: Papi ereszkedik le a láncos részen. Piros nyíl: japán bácsika Papi mögött. A jobb oldali alacsonyabb perem szélétől kezdett el a bácsika lefele “bukfencezni”.

    A fehér nyíl tetején a japán bácsi, akit három férfi támogat lefele.

    Várjuk a naplementét egy “jól sikerült” szelfivel… Rendőrségi figyelmeztetés: aki a képen látható P. Pétert (alvilági nevén, Papit) látja azonnal hívja a 112-őt!

    Lement a Nap.

    Feljebb írtam, hogy nem feszültünk rá a napfelkeltékre és a naplementékre, de mivel a japán bácsika bevárásával már majdnem este hat óra volt, úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük az Ulurut naplementében. Gyönyörű mélyvörös színe volt, megérte várni.

    Húsvét hétfő és a küldetés teljesítve. Mivel még egy napra volt itt szállásunk másnap urasan keltünk fel. Bementünk az üdülőközpontba reggelizni, befoglaltunk este 6-ra egy étterembe vacsorára (mert előző nap mikor ünnepelni akartunk teltház volt) és elautóztunk az Olgákhoz. Most csak a rövidebb hasadékhoz sétáltunk be. A hosszabbat már teljesítettük 2008-ban. Az Olgák legmagasabb sziklája 200 méterrel magasabb (546 m) az Ulurunál. Egyenlőre még nem lehet megmászni, de mi nyitottak vagyunk… A Dűne-kilátónál láttunk egy érdekes dolgot. Mivel itt nem nagyon van térerő (kivéve az Uluru tetején és az üdülő központban), ezért segélyhívásokra az alábbi képen látható szerkezetet telepítették ide. Nem ez volt az első ilyen, amibe belefutottunk. Nagyon ötletes. Egy parabola elé egy mobiltelefontartót tettek. Ha beletesszük a mobilunkat az erre kijelült tartóba a parabola valahonnan “varázsol” bele térerőt. Nem kamu, működik. Kipróbáltuk.  🙂

    Olgák a Dűne-kilátótól.

    Még az Ulurut is lehet látni a Dűne-kilátótól.

    Olgák. Tisztességes nevén: Kata Tjuta

    Az Olgák egyik méretes sziklafala. A sárga nyíl hegyén állok rózsaszín ingben és hangyafing méretben.

        

    Dél-Ausztrália szimbóluma a Sturt Desert Pea (sivatagi borsó)

    Szerdán már indultunk is haza. Útközben láttunk egy bóklászó dingót az út mellett, ami ritka dolog errefelé. A jól bevált tervet követve félúton Coober Pedy-ben éjszakáztunk megint. A Big4 kemping saját pizzázója isteni pizzákat gyárt. Vetekszik az elsővel, amit idefelé jövet próbáltunk ki.

    Korán nyugovóra tértünk, de egy négy fős kínai férfitársaságtól nem tudtunk elaludni. Este hat óta üvöltözve “beszélgettek”, erős a gyanú, hogy politikáról, sajnos nem értettük őket, mert ők más tájszólást beszéltek, mint mi.  :-).  Jólvan, végülis még csak este hat van, tízig bármit lehet csinálni, akár flexezhetnének is. Háromnegyed 11-kor eldurrant az agyunk. Érdekes, hogy megint csak nekünk. Biztos velünk van baj.

    Papi fogta magát és odasétált a tábortűz körül ülő és valami rettentő büdös levest szürcsölgető fickókhoz és beállt közéjük. Egy darabig csak állt felettük, mert nem akarta megzavarni a leghangosabb fickó mondandóját, gondolta, hátha így is észre veszik magukat. Nem vették észre. Mármint magukat. De Papi szerint őt sem, egészen addig, amíg meg nem szólalt.. Ekkor Papi illedelmesen megkérte őket, hogy folytassák halkabban azt, amit csinálnak, de a legjobb lenne, ha ők is eltennék magukat holnapra. Erre a főkolompos visszakérdezett: itt vagytok mellettünk? Nem, hárommal (!) arrébb mondta Papi és elköszönt tőlük. Onnantól kezdve kuss volt. Itt tartunk, hogy szólni kell?! Hogy nem csak ők vannak egy kempingben? Szánalmas. Ettől eltekintve szuper jó kis kirándulás volt. A tíz napra tervezett túra a sikeres csúcshódítást követően hat napra redukálódott. Ez alatt a hat nap alatt összesen 3333 km-t vezettünk le. Alkalmunk volt az augusztusi, hosszú út előtt tesztelni Junior új “bugyrát” is. Jó döntés volt, hogy beruháztunk erre a beépített fiókrendszerre. Így majd kevesebbet kell ki-be cigánykodni azalatt a két hónap alatt.

    Nem volt egyszerű beszerelni. A lego és az ikea keresztezéséből született ez a fiókrendszer. Délutánonként munka után elszöszmötöltünk vele egy hetet, de megérte.

    Már majdnem kész.

    A végeredmény. Nem csak szép és igényes, de nagyon hasznos is!


  10. “Homo sapiens” a Mungo Nemzeti Parkban

    április 19, 2019 by kata_papi

    Az ősi Mungo-tó kiszáradt medre

    A márciusi hosszú hétvégén “elugrottunk” abba a Mungo Nemzeti Parkba, ami idő hiányában anno a Simpson-sivatagból hazafelé jövet maradt el. Nem terveztünk sok mindent bele ebbe a három napba. Bázisunkat Mildura városába tettük, ami 4,5 órányi kocsikázásra van Adelaide-től. Útközben “urasan” megreggeliztünk egy kávézóban és ennek köszönhetően véletlenül egy újabb (ez már a harmadik) festett silóba botlottunk. Ha nem állunk meg abban a városban reggelizni, akkor nem is tudtunk volna erről.

    Kora délután szép nyugisan begurultunk Mildurába. Egyből a turista infó központba mentünk, mert be szerettünk volna foglalni a “Kínai Nagy Fal” vezetett túrára. Egyből lelövöm a poént: nem sikerült, pedig legalább fél órán át ment az egyeztetés, húza-vona, rimánkodás, extra telefonálgatások és mentő ötletek. Nem infósGizi hibájából. Szerintem az elgondolás rossz, amit a mai napig nem tudtam helyre tenni a sorvadó agyamban.

    Ezt most kivételesen színesre pingálták.

    Három államot érintettünk ezen a hosszú hétvégén. Dél-Ausztráliából indultunk, Viktória államban kempingeztünk és a Világörökség részét képező nemzeti park pedig Új-Dél-Walesben található. Indulás előtt 2 héttel felhívtam az információs irodát, hogy akkor befoglaljam a túrát a “Kínai Nagy Falhoz”. Gizi azt mondta, hogy hétvégén nincs őslakosok által vezetett túra, de vannak kisebb utazási irodák, akik szerveznek oda utat szombaton és vasárnap is, persze drágábban. Viszont hétfőn már lesz olyan aboriginal, akivel bemehetünk a területre. Mi viszont hétfőn szándékoztunk hazajönni. Végül abban maradtunk Papival, hogy akkor hétfőn reggel ismét kiautózunk a parkba és utána indulunk haza, ami azt vonja maga után, hogy késő este érkeznénk, aminek Papi annyira nem örült, hisz másnap meló.

    Szombat délután ott álltunk az információs irodában és a biztonság kedvéért mégiscsak be akartuk biztosítani a hétfő reggeli túránkat. Nagyon szerettük volna megnézni. Biztosra akartunk menni. Gizi elsőre azt mondta, hogy tud ez menni vasárnap is. Cseppet kikerekedett a szemem, mert nem ezt mondták a telefonban korábban. Öt-tíz percet csapkodta a billentyűzetet, elém tett két prospektust, amin két különböző társaság viszi ki az embereket. Már ott tartottunk, hogy a kettő közül az olcsóbbra be is fizettünk volna, mikor feljajdult Gizi. O-óóóóó. Sajnos ezen a hétvégén nem csinálnak túrát. De ne aggódjunk, mert hétfőn reggel 9-kor az önkéntes, őslakos által vezetett túra lesz. Öt perc gondolkodást kértünk. A túra 9-kor indul, fél órával kell előtte kint lenni a parkban, ami innen 1,5 óra. Ennek fényében reggel hatkor kell kelni, gyors sátorcsukás, összepakolás. Menni fog.

    Azt mondja Gizi nem kell befoglalni, megy ez ott a helyszínen is. Erre mi: foglald csak be, kifizetjük itt, nem akarunk ott a helyszínen a halál f….n szarakodni. Elkezdi felvinni a foglalást, már veszem elő a bankkártyát mikor Gizi felszisszen. Mi van? Mit láttál? Hát az van, hogy valami miatt a főoldalukon nem jelent meg a túraidőpontok között az, ami itt most felugrott neki, hogy a hétfő reggeli 9-es túra nem lesz megtartva. Miről beszélsz cica??!! Hát az van, hogy ezeket a túrákat önkéntes őslakosok vezetik (amúgy 50 dollár a túra ára) és csak hétfőtől-péntekig. Ezen már túl vagyunk Gizi, emlékszel, ezért foglalsz be nekünk hétfő reggel 9-re. Igen, tudom, de a hétfő munkaszüneti nap. SA-ban és VIC-ben igen, de a park NSW-ben van! Ott nem tudunk semmiféle munkaszüneti napról. Hiába téptem volna meg Gizit, nem lettünk volna beljebb. Szívesen elbeszélgettem volna azzal az őslakos csoporttal és megkérdeztem volna tőlük, hogy ki az aki hétköznap el tud menni egy olyan nemzeti parkba, ami a semmi közepén van. Olyannyira, hogy közel s távol semmi más látnivaló nincs. Ergo, aki idáig eljön, az azért jön, mert EZT SZERETNÉ MEGNÉZNI! Nem értem. Hát mikor máskor, ha nem a hosszú hétvégén mozdulnak meg az emberek. Pont, hogy ilyenkor kellene tartani a vezetett túrákat. Rég ki kellett volna rúgni a marketingesüket. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik szerették volna megnézni a Kínai Nagy Falat. Szívesen idepötyögném a magán véleményemet, de Papi úgyis kicenzúrázná. 🙂

    Mivel ez most nem jött össze, összeszedtünk pár friss prospektust a közelgő Nyugat-Ausztrál túránkhoz és elhajtottunk a kempingbe bejelentkezni. Utána lementünk a Murray-folyó partjára a 11-es zsiliphez és vártunk. Papi azt mondta, hogy biztos jönni fog valami. Vártunk. Még mindig vártunk. A szerencse Papi mellé szegődött, mert jött egy nagy, régi, gyönyörű lapátkerekes hajó és átzsilipelt. Nagy volt a boldogság. Az “i”-re a pontot a vacsora tette fel. A belvárosban a vasútállomáshoz közel találtunk egy olasz kajáldát, ahol isteni pizzát sütöttek kemencében.

    Óramutató járásával megegyezően: várunk és várunk, hoppá-jön valami, feltöltik a zsilipkamrát, lehet is tovább haladni

    Árvízszintek…

    Másnap nem keltünk hajnalban. Az egész napot a Mungo Nemzeti Parkra szántuk. A park a várostól 180 km-re van, ebből az utolsó 120 km rossz minőségű földúton. A park bejáratánál van egy személyzet nélküli látogatói központ kiállító teremmel, információs/magyarázó táblákkal. Ezt mindenki önállóan végigolvashatja. Majd aki szeretne az végig autózhat a 70 km hosszú körtúrán – de szigorúan csak terepjáróval – amin különböző álláspontok vannak és amihez egy A4-es információs brossúrát is adnak.

    A parkbelépő 8 dollár per autó, amit egy borítékba kell benyálazni és egy becsületkasszába bedobni. A röhögőgörcs akkor kapott el, mikor megláttunk egy fekete dossziét ezzel a felirattal: bankkártyás befizetés formanyomtatványa. Ha esetleg valakinél nem lenne 8 dollár készpénz, az fizethet bankkártyával is. Nekiül és kitölti: név, lakcím, összeg, kártya típusa, kártya száma, kártya lejárata, aláírás, dátum. Borítékba benyal, bedob és a park dolgozói majd levonják a 8 dollárt. A lehetőség adott, nem érheti szó a ház elejét, de azért ez így elég érdekes a mai világban…

      

    A Mungó-tó a 17 kiszáradt tavak egyike  a Willandra-tavakat magába foglaló Világörökségi területből. Hírnevét azzal alapozta meg, hogy 1969-ben itt találták meg a Mungo Lady-t (Mungo Hölgyet), aki a világ legidősebb, szertartásosan elhamvasztott személy. Legalábbis ezt állítják róla az okosok. Öt évvel később 1974-ben aztán megtalálták a Mungo Man-t (Mungo Férfit) is, aki a legidősebb emberi maradvány Ausztráliában és a legidősebb modern emberi csontváz, amit Afrikán kívül találtak. Ez a felfedezés 20 000 évről 42 000 évre duplázta az eddigi ismereteinket az ausztrál őslakos történelemről. Ha mindez nem lenne elég, akkor 2003-ban itt találták meg a világ legnagyobb kiterjedésű,  a jégkorszakban élt emberek lábnyomait.

    A Mungo-tó 150 000 évvel ezelőtt keletkezett és a Lachlan-folyó kezdte feltölteni 60 000 éve. Fénykorában 20 km hosszú, 10 km széles és 15 méter mély tó volt tele hallal és az elkövetkező 20 000 évben mindig tele volt vízzel. Aztán 16 000 évvel ezelőtt elkezdett kiszáradni és mára csak a bozótos tómeder és a keleti partján elterülő 30 km hosszú, néhol 40 méter magas félhold alakú (lunette) nagy homokdűne maradt fenn. Az 1860-as években ide érkező, többnyire kínai birkapásztorok nevezték el ezt az érdekes képződményt “Kínai Nagy Falnak”.

    A területen száraz és nedves időszakok váltakoztak az idő folyamán. A száraz időszakban a szél a tó partjáról a keleti oldalon összefújta a homokot/üledéket, kialakítva egy nagy, egybefüggő dűnét. Három különböző réteget lehet megfigyelni a dűnén. A legidősebb, pirosas-rózsaszínes a Gol Gol réteg, ami 100-120 000 éves. Erre rakódott rá a szürkés színű 25-50 000 éves Mungo réteg. Ezen pedig a 15-25 000 éves legfrissebb, sápadt barna Zanci réteg figyelhető meg. Ha jó időben sikerül meglátogatnunk a “Kínai Nagy Falat” gyönyörű színeket láthatunk. Ha pedig azon szerencsések közé tartozunk (mi most nem), akiknek sikerül bejutnia egy vezetett túrára, azok besétálhatnak a falhoz is. A túra bevisz a falhoz, a fal mögé és a fal tetejére. Megmutatnak egy ősi tűzrakó helyet is. Akinek nem sikerül bejutnia egy ilyen vezetett túrára, az csak tisztes távolból szemlélheti, ami nem az igazi, mert így a méretek nem annyira drasztikusak. Egy-egy dombocska vakondtúrásnak tűnik a távolból, míg ott állva egy méterre tőle ezek a kupacok akár 10 méter magasak is lehetnek. Nagyon sajnáljuk, hogy most nem sikerült ezt az erózió által furcsa formákkal tarkított nagy homokfalat megcsodálnunk.

    Mungo-tó felülről a 40 méter magas félhold alakú homokdűnével. (kép forrása: internet)

    Képzeljünk a bozótos helyére 15 méter mély vízfelületet

    A “Kínai Nagy Fal” messziről. Azok ott nem vakondtúrások.

    A Mungo Lady-t és Mungo Man-t a fent említett nagy homokdűne déli csücskénél találták meg. A Mungo Lady-t először részben elhamvasztották, majd csontjait porrá törték, újra elhamvasztották és egy sekély sírba temették. Korát 26 000 évesre becsülik. Mungo Man a tó partján élt nagyjából 42 000 évvel ezelőtt. Két alsó szemfogát fiatal korában elvesztette, valószínűleg egy rituálé alkalmával ütötték ki. Magassága 1,7 méter körüli volt. Őrlőfogai erősen karcosak és kopottak voltak. Idősebb korában ízületi gyulladás kínozta. A jobb könyökén annyira elhatalmasodott a betegség, hogy alig bírta már kinyújtani. Kb. ötven éves korában halt meg, ami szép kornak számított abban az időben. Családja meggyászolta és eltemette a homokdűne aljában. Hátán fekve, kezét keresztbe fektetve a lágyékán találták meg. Az egész testet vörös kőporral szórták be. S hogy hol vannak ők most? Mungo Lady hosszas egyeztetések után visszakerült szülőhelyére, de sajnos a gyors erózió miatt nem tudták még kialakítani a végleges sírhelyét. Jelenleg a Mungo Nemzeti Parkban egy széfben van elzárva, amit két kulcs nyit. Az egyik kulcs a kutatóknál van, a másik az Őslakos Öregek Tanácsánál. Mungo Man még mindig az Ausztrál Nemzeti Egyetemen van. Az őslakosok zúgolódnak, hogy most már vissza kellene temetni oda, ahova az őseik eltemették.

    A 42 000 éves Mungo Man. (kép forrása: internet)

    A 2003-ban felfedezett lábnyomok az utolsó jégkorszakból származnak. Koruk kb. 20 000 éves és ezek a legidősebb emberi lábnyomok, amiket Ausztráliában találtak és a legnagyobb kiterjedésű jégkorszaki lábnyomok a világon. Közel 500 nyomot számoltak össze 25 különböző nyomsávban. Akad köztük emlős és emu lábnyom is, de többségük embertől származik.

    Az tisztán látszik, hogy néhány felnőtt és gyerek ment át az agyagos, kiszáradt tómedren. Talán egy család. A gyerekek össze-vissza rohangáltak, ahogy a gyerekek szoktak. Előre szaladtak, aztán meg vissza. Rá egy-két napra egy másik csoport haladt arra. Ezek valószínűleg vadászok lehettek. Nagyokat léptek, szinte futottak. Lehet, hogy egy préda után. A lándzsájuk néha leért az anyagos földre és csíkot húzott. A lábnyomokat aztán homok fedte be. Mikor a kutatók megtalálták feltérképezték az egészet, digitálisan beszkennelték. Minden egyes lábnyomról gumiformát készítettek és kiöntötték a lábnyomokat. Ha valaki szeretné lépésről-lépésre végig követni a lábnyomok konzerválását, akkor itt egy link: http://www.visitmungo.com.au/footprint-replicas

    Közép Ausztráliából nyomolvasó őslakosok érkeztek, hátha sikerül kiolvasniuk valamit a nyomokból. A kutatók egy rendkívül érdekes nyomsávot is el tudtak különíteni. Egy egyenes lábnyomsor csak jobb lábnyomokkal, amik mélyebben nyomódtak bele az agyagba. A jobb lábhoz viszont nem találtak bal lábat. A nyomolvasók teljes bizonyossággal állították, hogy ez egy egylábú ember, aki nagyon gyorsan ugrált a vadászok után. A nyomokból kiolvasható volt, hogy a fél lábú ember nagyon magabiztosan ugrált, ebből arra következtettek, hogy nem egy sérült ember lábnyoma, hanem olyasvalakié, aki már régóta fél lábú volt. Harcban, vagy vadászat közben vesztette el a lábát? Így született? Vagy az ősi-őslakosok tudtak amputálni? Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni a választ ezekre a kérdésekre. A fennmaradt lábnyomok nagyon törékenyek, ezért 2006-ban betemették őket homokkal, hogy megóvják. Sajnos nem látogatható. Helyét titokban tartják. Viszont a látogató központ mögött kialakítottak egy nagy teret, építettek egy magaslatot a tér egyik oldalára. A tér a kiszáradt tómedret szimbolizálja ahova elhelyezték a lábnyomok másolatát, úgy ahogy azok fennmaradtak.

    A 20 000 éves jégkorszaki lábnyomok. (kép forrása: internet)

    (kép forrása: internet)

    Másolatok a lábnyomokról

    Szóval elmentünk a Világörökség részét képező Mungo Nemzeti Parkba és úgy jártunk, mint a Magyar népmesékben a király, akinek a bíró okos lánya vitt is ajándékot meg nem is. “Kínai Nagy Fal”? Mungo Man? Mungo Lady? Jégkorszaki lábnyomok? Láttuk is meg nem is. Híresek? Igen, de nem látogathatóak.

    Viszont megcsináltuk a parkban futó 70 kilóméteres terepjárós körtúrát. A kör egyirányú, ha elindulsz rajta nem lehet visszafordulni. Esős időben le van zárva. Ha valaki csak emiatt jönne ide, ne tegye. Nem nagy szám. Picit olyan, mint a Simpson-sivatag. Egy nyomtávú, néhol homokos ösvény. Bozótos erdőn, kiszáradt tómedreken halad keresztül. Egy információs füzetke jár a túrához, ami megmagyarázza az egyes álláspontokon látottakat. Az elején a Red Top kilátóig még akár érdekes is lehet, de utána semmi különös. Visszafordulni meg ugye nem lehet.

    A túra az 1869-ben épült nagy birkanyíró állomással kezdődik. Nagyon jó állapotban maradt fent ez a fa épület. Alatta rengeteg kenguru hűsölt. A “Kínai Nagy Fal” kilátó egészen közel enged a falhoz, de nem eléggé. Picit bámészkodtunk ott és kacérkodtunk a gondolattal (inkább csak én), hogy átléphetnénk a korláton és cseppet közelebb osonhatnánk, de aztán Papi visszarántott a valóságba. Amúgy ez a hely az őslakosok egyik szent helye a sok közül. Mikor visszaértünk a parkolóba Juniort közrefogta az ellenség. Kenguruk kerítették be. Még Papitól sem rettentek meg. Sőt mint a zombik elkezdtek feléje menni és kaját követeltek. Alig tudtuk lerázni őket, nagyon erőszakosak voltak.

    A következő megálló a Red Top kilátó volt, ami a félhold alakú homokdűne déli részén van. Itt fel kell kaptatni autóval a dűne tetejére, ahonnan szépen látszik az erózió munkája. Innen az út befordul a dűne mögé és erdőkön, mezőkön halad tovább. Van egy kis kitérő egy kúthoz, ahol egy oszladozó kenguru teteme feküdt az ásott kút szájánál. Voltak olyan okosak a mesteremberek, hogy úgy rácsozták le a kutat, hogy a rácsok között a szomjas állat még befért, de kijönni valami miatt már nem tudott. Éhen halt a kút mellett. Csak azt nem értem, hogy ha ez egy látványosságként van feltüntetve a brossúrán, akkor a park dolgozói miért nem takarítják el?! Lehet túl csipkelődő vagyok, de a “Kínai Nagy Fal” körüli mizéria elborította az agyamat és még azóta sem tettem túl rajta magam. Ez a hétköznapi “nyitva tartás” nagyon kiverte a biztosítékot nálam.

    Az 1869-ben kínaiak által épített birkanyíró állomás. Fénykorában évi 50 000 birkát nyírtak itt meg. Az összes faanyagot kézzel fűrészelték méretre. Építésénél “pit saw” technikás fűrészelést alkalmaztak, amit magyarul talán gödör technikának fordítanék. Azaz ástak egy nagy gödröt, átfektették rajta a gerendát, egy ürge lent volt a gödörben, egy pedig fent és egy hosszú fűrészt rángattak fel s alá.

    Juniort bekerítették

    Hát nem most láttak először fehér embert…

    A 70 km-es körtúra alatt egy elhagyatott régi istállóba botlottunk

    A kút …

    … és áldozata

    Mindezek ellenére jól éreztük magunkat a hosszú hétvégén. Ismét egy érdekes szegletét ismertük meg Ausztrália történetének. Hazafelé egy másik útvonalat választottunk. Jól döntöttünk, mert így véletlenül belefutottunk Big Lizzie-be, amit mi csak az ausztrál birodalmi lépegetőnek neveztünk el. Az út mellett szúrtuk ki Red Cliff-nél.

    Big Lizzie egy óriástraktor, egy igazi szörnyeteg, melyet 1915-ben épített Frank Bottrill. Amikor elkészült ez volt Ausztrália legnagyobb és talán a világ legnagyobb traktorja. A traktor maga 10,2 m hosszú, 3,4 m széles és 5,5 m magas. Két pótkocsi tartozott hozzá, amik külön-külön 10 m hosszúak, 3,4 m szélesek és 2 m magasak voltak. Maximális sebessége 3 km/óra volt. Nem csak a mérete miatt érdekes, hanem a különlegesen kialakított kerekei miatt is. Ezért is adtuk neki a lépegető becenevet.

    Brottill ugyanis fa talpakat erősített a kerekekre, amik nagyon hatékonynak bizonyultak a homokos talajon. Az ötlet azért született meg a fejében, mert Broken Hill környékén a homokos talaj kifogott a tevéken. Annyira jól működött a szerkezet, hogy az első világháborúban a közel-keleten vívott csatában az ágyúkra Brottill kerekeket szereltek. Vicces látvány ez a lépegető kerék. Broken Hill-ből Big Lizzie átkerült Red Cliff-be, hogy segítsen a földek megtisztításában. Az első világháború után rengeteg katona jött haza. Naponta 50 ember érkezett, ezeknek az embereknek pedig munka kellett.

    Kezdetben a visszatérő katonák kézi erővel tisztították meg a földeket, hogy házak és farmok épülhessenek rajtuk, ahol majd lakni és dolgozni tudnak. Lassan haladt a munka. Ennek a tervnek a keretében Big Lizzie megtisztított 6000 hektárt a Murray-folyó környékén, hogy öntöző rendszert tudjanak kiépíteni. Máshol pedig 700 veteránnak segített egy kisváros megalapításában. Naponta 20 hektárnyi bozótost tüntetett el a föld színéről. 1929-ig dolgozott, majd magára hagyták. Végül egy csapat felújította és Red Cliff városában kiállították egy parkba. Hihetetlenül nagy monstrum. A tetején kialakítottak egy kis lakó kabint meg egy kovácsműhelyt is. Beletelt egy kis időbe mire Papit el tudtam szakítani a traktortól. 🙂

    Útközben hazafelé egy szárazdokk a javításra váró hajóval…

    Big Lizzie!

    A lépegető kerék

    Egy régi kép Big Lizzie-ről, amikor még aktív volt. (kép forrása: internet) Itt épp 75 tonna – 899 zsák – búzát szállít.

    A következő bejegyzésben remélem arról fogok írni, hogy igen, MEGMÁSZTUK! Egy utolsó előtti esélyt adunk hamarosan az Ulurunak.