Suli II.

Folytatom. Mármint a második osztályommal.

Új tanár, többségében új osztálytársak, csak néhányan vagyunk, akik ismerjük egymást. Ezért aztán újból indult az ismerkedés. Ki honnan jött, hogy hívják és az ilyenkor szokásos dolgok.

Mint rendesen, most is Ázsia diákjai viszik a prímet, iskola szinten kínai tanulók vannak a legtöbben, s így van ez az osztályomban is. Emellett Dél-Korea, Vietnám, Peru, India, Malajzia és Kongó szerepelteti magát egy-két nebulóval. Na meg persze én, egyedüli európai. Az életkor nagyon vegyes, vannak egészen fiatalok is, de a többség 30 körüli és nem én voltam a legidősebb. 🙂

Sokan vannak itt családdal, gyerekkel/gyerekekkel, de van az osztályban egy vietnámi kislány, akit Van-nak hívnak, neki például ausztrál férje van (kicsit sok a „van” ebben a mondatban). A lány sógora hozta őket össze egy családi rendezvényen, így találtak egymásra.

Az egyik kongói srác, Francois kilenc (!) csemetével érkezett Ausztráliába. Otthon francia tanár volt, most pedig egyelőre az angolt tanulja, de szeretné folytatni itt is a tanítást. Egyébként a diákoknak, akik gyerekkel jöttek, lehetőségük van igénybe venni a child-care szolgáltatást. Ez amolyan óvoda a részükre. Reggel suli előtt beadják a gyerkőcöt, délután pedig mennek érte. Ha jól tudom nekik ingyenes, persze a feltétele az, hogy rendszeresen látogassa az órákat.

Ezen a képen múzeumban vagyunk, illetve a múzeum melletti kávézó udvarán. Éppen azt várjuk, hogy kihozzák nekünk a rendelést, amit Lyn, a tanárnőnk fizetett (ő a sor végén látható):

Itt tartottuk az egyik óránkat, persze nemcsak bámészkodás volt a cél, kaptunk feladatokat is. Fel kellett kutatni eldugott műveket, esetenként igénybe venni a teremőrök segítségét is, illetve szabadon választott műről kellett később egy rövid dolgozatot írnunk.

Szerettük Lyn-t. Mindig vidám volt, de szigorú. Gyerekkorában színész szeretett volna lenni, s ez a hajlam még most motoszkál benne. Ennek köszönhető, hogy sosem unatkoztunk az óráin. Még az unalmas feladatokat is fel tudta dobni egy kis humorral, egy kis színészi játékkal.

Szerettük őt, s Ő is szeretett minket. Jó kis osztály verődött össze, mondta, mert néha aztán a véres veríték sem elegendő ahhoz, hogy valami kis aktivitást csikarjon ki a tanulókból. De mi aztán vettük a lapot! Olyannyira, hogy az együtt töltött kicsivel több mint két hónap végén az egész osztályt meghívta a házába egy házibulira. Azt mondta, hét év óta mi vagyunk az elsők, akikkel ilyet tett. Lehet, hogy valóban megérdemeltük?

Itt éppen Lyn és Bobena látható, amint Lyn felbróbálja az ajándékba kapott kongói viseletet.

Természetesen senki sem ment üres kézzel, mindenki készített valami olyan harapnivalót, ami a saját országára volt jellemző, vagy olyat, amit szeretett volna másokkal is megosztani.

Ennek megfelelően mi palacsintát sütöttünk, s hogy ne csak édeset vigyek, készítettem egy kis francia salátát is. Nem akarok dicsekedni, de ahhoz nagyon értek. 🙂

Ebből a két dologból aztán kisebbfajta félreértés alakult ki.

Történt, hogy mindenki szépen kipakolta az asztalra a magával hozott finomságokat. Én is kiraktam a már előre, lekvárral és kakaóval megkent palacsintát és a francia salátát egymás mellé, majd elmentem körülnézni a házban.

Néhány perc múlva megyek vissza, hát mit látok?! Kedves, aranyos ázsiai barátaim fogták magukat, szépen kitekerték a megkent palacsintát, abba belelapátoltak egy adag francia salátát és úgy ették! 🙁

Állj! Kiáltottam magamban, majd gyorsan felvilágosítottam őket, hogy azért ez nem járja. Az odáig rendben van, hogy egy helyre megy mindkettő, de így tönkretenni két, különböző kulináris élvezetet adó konyhai remeket, azt azért nem kéne. Még szerencse, hogy időben érkeztem, s még volt módjukban külön-külön is megkóstolni őket. Láttam a szemükön és mondták is, hogy így azért sokal jobb! :-)) Naná!

Szóval, így telnek diáknapjaim. Karácsonyig még van két és fél hónap, aztán nekem is beindul a munkás élet. Márcsak munkát kellene addigra találni, de majd csak lesz az is.

Korábban már írtam, hogy vannak terveink, de majd csak akkor írok róla, ha valami biztosat tudunk. Előzetesen annyit, hogy további tanulóéveket terveztem két irányban is, de egyelőre egyik sem aktuális. S hogy miért nem? Megtudhatjátok egy későbbi bejegyzésben, ha hűségesek vagytok!

Addig is minden jót: Papi