Alcím: látogatás a „Geotermikus Disneylandekbe”, avagy hogyan fejjük meg a turistákat.

Búcsút intettünk Taranaki vulkánjának és nekivágtunk, hogy felkeressük  a sziget közepén elterülő Tongariro Nemzeti Parkot, ami a világörökség részét képezi. Több irányból lehet eljutni oda, de az egyik legszebb és legizgalmasabb út a 43-as jelzésű főút, azaz az „Elfelejtett Világ” útja. A 150 km hosszú kalandos út Stratford-ból indul és Taumarunui városában ér véget. Az út során 33 látnivaló van, kisebb-nagyobb kitérőkkel.

Az információs irodákban ingyenes ismertető térképek kaphatók erről a szakaszról felettébb igényes formában. Igyekeztünk mindent megnézni útközben, de egyes helyekre földút vezet és az elvileg tiltva volt Pollynak. Bérelt lakóautóval 12 km-nél hosszabb földúton nem lehet közlekedni. A vicces az egészben az, hogy az „Elfelejtett Világ” főútján valahol középtájt van egy szakasz, ami földút és pont 12 km hosszú. Szerintem az autókölcsönzők erre a szakaszra állították be a szerződéseket tudván, hogy ezen az úton majdnem minden turista végig szeretne majd autózni. Ezen a főúton komoly kamion/állatszállító teherautó forgalom zajlik és mégis van egy 12 km-es aszfaltozatlan szakasza?!

Az út maga kb 150 km hosszú és tényleg mesés. Hihetetlen alakú, harsogó zöld vulkanikus dombok között szűken kanyarog, itt-ott megspékelve 1-2 szép alagúttal. Tiszta időben az út elején gyönyörű kilátás nyílik Taranaki vulkánjára, az út vége felé pedig a Tongariro vulkánjaira. Nem győztünk félrehúzódni, kipattani a kocsiból és csak bámulni kifele a fejünkből. Ezért is történhetett meg az hogy ezt a 150 km-es szakaszt egy nap alatt tudtuk csak megtenni. De már mindegy volt. A Taranaki miatt ígyis-úgyis csúszásban voltunk, nem volt értelme a rohanásnak. Ekkor már a 6-dik napon jártunk a 11-ből.  Rohan az idő! 🙁

Az út számtalan szellemvároson halad keresztül. Az egyik legismertebb Whangamomona, amit 1895-ben alapítottak. Fénykorában közel 300-an éltek itt. Mostanra ez a szám 30-ra csökkent. Viszont 1989-ben önálló köztársaságnak kiáltotta ki magát és minden második év januárjában elnökválasztást tartanak. Ilyenkor ez egy nagy esemény az Északi-sziget életében és turisták százai érkeznek ide, akik csak azzal az útlevélell léphetnek be, amit a hotel állít ki, majd a nap végén szavazásra kerül sor, hogy ki legyen az elnök. Például 1999-ben 18 hónapon keresztül Billy a kecske volt az elnök, mert megette a többiek szavazócéduláit. Őt követte Tai, az uszkár 2003-ban, aki sajnos csak egy évig elnökösködhetett, mert egy gyilkossági kísérlet miatt idegösszeroppanást kapott és visszavonult. Azért a kecske-uszkár páros előtt és után normális emberi lények is elnökösködtek/nek. Kicsit bizarr. Valami lehet az új-zélandi levegőben. Vagy mindez csak azért van, hogy odacsalogassák az embereket? 🙂

Talán a Moki alagút az egyik legszebb alagút, amin utunk során áthaladtunk. A helyiek csak Hobbit lyuknak hívják. Ez egy 180 méter hosszú egysávos alagút, ami 1936-ban épült és egyike annak az 5 alagútnak, amit erre az útszakaszra terveztek. Eredetileg 5 méter belmagasságú volt, de 1989-ben lejjebb ásták két méterrel, hogy a 3 szintes állatszállító kamionok elférjenek benne. Félelmetes volt keresztülhajtani rajta. Polly szinte teljesen kitöltötte.

Az első képen Polly teljesen kitölti a Moki alagutat, második képen Papi az eredeti talajszintet mutatja.

Útközben megnéztük a 85 méter magas Mt Damper vízesést, ami az Északi-sziget második legmagasabb vízesése. Ez egy 20-30 perces sétával érhető el. Aki veszi a fáradtásot és elsétál oda, az ne álljon meg az első kilátónál, mert onnan nem látszik a teljes vízesés, csak a fele. Tessék még 5 percet továbbgyalogolni lefelé az ösvényen, mert onnan már teljes méretében látszik. Aznap a 10 túristából, akik odesétáltak, csak mi mentünk tovább. A többiek lusták voltak. Csak kikukucskáltak az első kilátónál és nyugtázták hogy: aha, vízesés… de szép… Az viszont nem zavarta őket, hogy nem látják az alját…??!! Az első kilátónál kifejezetten élvezhetetlen a látvány. Arról nem is beszélve, hogy lehetetlen jó fényképet csinálni onnan.

Az „Elfelejtett Világ” egyes részei bejárhatók kicsit kalandosabban is. Egy cég átalakította a golf-autókat úgy, hogy vasúton is lehessen közlekedni velük. Ezeket kibérelve végiggurulhatunk a régi vasútvonalon, alagutakban, bevágásokban. Biztos nagy élmény lehet, jobb, mint egy autóba bezárva végigszáguldani. Nekünk erre most sajnos nem volt időnk, de ha legközelebb ellátogatunk ide, tuti ki fogjuk próbálni.  http://www.forgottenworldadventures.co.nz

Délutánra meg is érkeztünk Taumarunui kempingjébe, ahol a tulaj egy nagyon kedves, felettébb tájékozott és beszédes emberke volt. Mindenféléről csacsogott, kérdezgetett merre jártunk már. Előrevetítette nekünk, hogy a Tongariro Nemzeti Parkban, ami itt van egy köpésre épp melyik vulkán fog kitörtni a közeljövőben. Aztán adott egy vágódeszkára felragasztott A4-es méretű ismertetőt és mondta, hogy sötétedés után keressük fel ezt a helyet.  Nem fogunk csalódni…

Elfoglaltuk a helyünket. Papi rittyentett egy isteni paprikás krumplit, én addig mostam két adagot a kemping mosodájában. Besötétedett. Elővettük az ismertetőt. Menjünk? Ne menjünk? Mégiscsak egy idegen ország, sötét is van és mi van ha ez egy szervkereskedő maffia?! A mai világban bármi megeshet. Kicsit be voltunk parázva. De kiváncsiságunk erősebb volt félelmünknél.

A vágódeszkán egy igényes magyarázó szöveg volt olvasható a világító kukacokról, amik itt nem barlangban laknak, hanem a szabadban egy vasúti bevágás falain csüngnek le. A hely kb 18 km-re van a kempingtől és a brossúra érthetően 12 pontba szedve elmagyarázza, hogy hogyan lehet oda eljutni. A kempingből kihajtva fordulj balra, hajts rá az SH4-es útra, haladj keresztül Piriaka falun, majd….bla-bla… Olyan volt, mint egy kincskereső túra. Izgi. Ráadásul korom sötét volt, ami megnehezítette a tájékozódást, de azért könnyen odataláltunk. Itt nincs tiltva a fényképezőgép használata és még ingyenes is. Igaz sokat nem értünk vele, mert jó képet nem tudtunk csinálni. Viszont megérte ez az esti kiruccanás, és még mindkét vesénk megvan! A bevágás kb 3-400 m hosszú, a partfal néhol 5-6 m magas és rengeteg világító kukac él itt. Olyan volt, mintha a csillagos ég nemcsak felülről, hanem balról és jobbról is betakart volna minket. Libabőrösek lettünk a látványtól!

Szerencsésen visszaértünk a kempingbe és nyugovóra tértünk. Hajnali 4:57-kor légvédelmi szirénák hangosan üvöltő  zajára ébredtünk. Úristen, mi van? Nyugi, semmi gáz: biztos kitört a vulkán, amiről a tulaj beszélt délután. Vagy jön a cunami. Vagy földrengés lesz. Fogalmunk se volt mit tegyünk. Meneküljünk, vagy se. A sátorozókhoz képest előnyben voltunk, mert csak gyújtást adunk a kocsira és már menekülhetünk is, nem kell pakolgatni.

Kikukucskáltunk az ablakon, hogy a többiek mit csinálnak. Semmit. Senki sem moccant. Pár percig még tanakodtunk, majd visszafeküdtünk. Reggel az első dolgunk az volt, hogy odamentünk a tulajhoz és megkérdeztük, hogy mi a fene volt ez. Ja, hogy a sziréna… Itt Új-Zélandon ha bármi váratlan esemény történik vidéken és riasztani kell a tűzóltókat, mentőket akkor ez a sziréna jelez nekik. Nem nagyon értettük, hogy egy autóbalesethez, ami jelen esetben a főúton történt miért is kell az egész városnak felkelnie, de Papi arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy az ügyeleteseket riasztják ezen a módon és nem egyesével hivogatnak mindenkit telefonon, hogy gyere be Józsi de gyorsan ám, mert gáz van. Szól a sziréna és aki tudja, hogy érintett beviharzik az állomáshelyre. Tényleg azt hittük, hogy ez valamiféle helyi vicc, amivel a túristákat szórakoztatják, de utunk során más helyeken is hallottuk többször ezeket a szirénákat.

A cunamis félelmünkkel nem löttünk nagy bakot, mert mikor hazaértünk barátaink, Móni és Csabi kicsit leb@szarintottak, mert nem írtunk az első héten helyzetjelentést. Tv-t nem néztünk így nem tudhattuk, hogy pont abban az időben Új-Zélandon cunami riadó volt. Az ausztrál hírek is bemondták és Móniék aggódtak, hogy nem jelentkeztünk. Utólag is bocs!

Irány Tongariro Nemzeti Park! Az esélytelenek nyugalmával vágtunk neki. Folyamatosan nyomon követtük az interneten, hogy mi a helyzet. A híres 19,4 km hosszú Alpine Crossing túrát szerettük volna megcsinálni itt. Ez a túra a legjobb egynapos, gyalogos túra címen szerepel Új-Zéland listáján, de a világ Top10-es listájában is helyet kapott! Ez az amit mindenképpen meg kell csinálni, ha Új-Zélandon vagyunk.

Sajnos az egyik vulkán 2012 augusztusában kitört – előtte pedig 1897-ben – és még november közepén is pöfékelt, ezért lezárták az Alpine Crossing túraútvonal egyik szakaszát. Hogy mennyire nincs szerencsénk: februártól-márciusig voltunk Új-Zélandon, május 8-án újra megnyitották az utat. Ennek ellenére a gejzírek-fortyogók előtt útba ejtettük a parkot, hááátha valami folytán abba marad a füstölgés egy napra és felengedik az embereket. Nem így történt, ezért átautóztunk a Mt Ruapehu vulkánhoz azzal a céllal, hogy akkor megmásszuk ezt. Ha nincs ló, jó a szamár is alapon.

Kezdett felhősödni. A tegnapi kempingtulaj azzal búcsúzott el tölünk, hogy ha felhős az idő ne próbálkozzunk a Tongariro Nemzeti Parkban bárhova is feljutni, mert nem éri meg. Nem fogunk látni semmit a vulkáni kúpokból. Azért mi még megadtuk magunknak az utolsó esélyt. Oké, hogy kezd felhősödni, de mi van ha magasabban már nincsenek felhők? Halvány reménysugár. Megvettük a sífelvonóra a jegyeket, hogy hátha a tetején szép verőfényes idő lesz és onnan nekiindulhatunk a csúcsnak. Nem így lett. Egyre gyorsabban jöttek a sűrű felhők és kezdték bekebelezni a hegyet. Alig tudtunk fentről 1-2 képet csinálni. Szomorúan lelifteztünk és azzal nyugtattuk magunkat, hogy legközelebb minden vulkánt megmászunk ebben a nemzeti parkban. Azért nagyon érdekes volt ezen a kietlen, vulkanikus tájon autózni. De szerintem még nagyobb élmény lett volna, ha gyalogosan sétálunk végig. Biztos olyan érzés, mintha a Holdon sétálnánk…

Bepattantunk Pollyba és kempingkeresés előtt tiszteletünket tettük a Huka vízesésnél. Ez a vízesés a legnagyobb a Waikato folyón és egyben a leglátogatottabb is. A Waikato folyó Új-Zéland leghosszabb folyója (425 km) és a Taupo tó vizét vezeti el. A vízeséstől feljebb a folyó még 100 méter széles, aztán egy keskeny, 15-20 méter széles szoroson kell a víznek átpréselődnie. Nem csoda ha dübörögve, tajtékozva nyomja át magát olyan erővel, hogy másodpercenkét 220 000 liter vizet présel át. Ilyen sebesség mellett egy perc elegendő lenne arra, hogy öt Olympiai úszómedencét szinültig töltsön vízzel. A Huka név maori nyelven van és „foam”-ot (hab) jelent, ami találó, mert olyan fehér, mint a hab.

A Taupo tó egy nagy vulkáni kaldera tó, ami időszámításunk szerint kb 180 körül keletkezett egy nagy vulkánkitörés alkalmával. Olyan nagy volt ez a kitörés, hogy a „robbanás” fényét állítólag Kínában is látni lehetett. A vulkáni hamu egészen Rómáig és Görögországig szállt. A tó környéke kicsit a Balatonra hasonlít. Egy nagy nyaraló övezet a helyieknek, zsúfolásig tele vendéglőkkel, nyaralókkal. Legmélyebb pontja 186 méter.

Esteledik, irány a Wairakei termálvölgy kempingje. Erre a kempingre Papi fél csillagot adott. Ha sátrat kellett volna állítanunk, kicsit idegesek lettünk volna, de így, hogy lakóautóval voltunk kibírható. Bár ha kimentünk WC-re, akkor visszajövetelkor már csak mezitláb léphettünk a kocsiba. A papucsot kint kellett hagynunk, mert tiszta csirke sz@r volt. Volt olyan kempinglakó, aki mezítláb járkált a kempingben…háát mit mondjak, bátor ember. Papi találóan csak annyit mondott: ez a kemping olyan, mintha a baromfi udvar kellős közepén lennénk. És milyen igaza volt. Szabadon jártak-keltek a csirkék, tyúkanyók kiscsibékkel, kacsák, pávák  és Wilson a jólnevelt malac. Aki, ha aludt hangosan horkolt. Ha viszont valaki valami finomságot akart adni neki és azt mondta: Wilson, sit! – Wilson, ül! – akkor a malac leült és várta a finom falatot. Papi készített egy „idilli” képet Wilson-ról és egy odakészített baltáról… 🙂 Bocsi, de mi hurka, szalonna és töpörtyűfalók vagyunk. De azért állatbarátok is!

Izgalommal vártuk a holnapot. Legalábbis én. Gejzírek! Forrrtyogó savas tavak! Bugyborékoló iszap! Füstölgő fumarolák! Színek kavalkádja minden mennyiségben! Alig aludtam. Nem győztem kivárni, hogy reggel legyen. Hat óra körül ki is pattant a szemem, felpiszkáltam Papit és 8:16-kor már úton is voltunk. Ilyen korán még sose indultunk el. Általában 9-10 között készültünk el, mert hát mégiscsak valahol nyaralás ez, vagy mifene??! Ki is vertem volna a biztosítékot Papinál, ha ezalatt az egy hónap alatt mindig 6-kor keltünk volna. Pedig…

A „termál Disneylandekkel” az a baj, hogy rengeteg van belőlük és mindegyikben van 1-2 igen különleges látnivaló, a többi füstölgő-fortyogó viszont hasonló mindenhol. Sajnos nem lehet olyan belépőt venni, hogy én csak a Pezsgő-tavat akarom itt megnézni, vagy a nagy gejzírt, vagy a világ legnagyobb forró vizes forrását. Ki kell pengetni a teljes összeget, ami elég húzós: 30-50 dolláros belépő per koponya. Nagyon drága! Ráadásul nekünk 6 thermál park volt a listánkon: Orakei Korako, Wai-O-Tapu Thermal Wonderland, Waimangu Volcanic Valley, Hell’s Gate, Craters of the Moon  és a Whakarewarewa Thermal Reserve.  Ez egy kisebb vagyon! 🙁

Végül is a 6-ból négybe jutottunk el, de az utolsó, amitől a legtöbbet vártuk kritikán aluli volt. Ez a Whakarewarewa Thermal Reserve volt, ami az összes közül a legdrágább. Ide semmi esetre se menjetek el! De haladjunk szépen sorban.

A parkok úgy néznek ki, hogy a belépőhöz jár egy térkép is és azt követve mindenki a saját tempójában járja be a látványosságokat. Célszerű zárt cipőben menni. Vannak helyek, ahol ki van építve valamiféle fából készült járda, de többnyire poros, néhol saras ösvények vannak. Kb 1-2-3 órát lehet számolni parkonként. Elég nagyok. Bár mindenki annyit időzik ott, amennyit akar és azt hagy ki, amit akar. A nagyobb parkokban lehetőség van visszabuszozni a végéről a bejárathoz, ez benne van a belépőben. Innivaló mindenképp legyen nálunk.

Orakei Korako-ban kezdtünk, ami a Rejtett völgyben (Hidden Valley) van. Ide a gyémánt gejzír csábított, ami elvileg 9 méter magasra tör fel. Mikor odaértünk, akkor kifaggattam az ott dolgozó Józsit erről a gejzirről, aki azt mondta, hogy amióta ő az eszét tudja ez a gejzír nem tört ki. Kicsit kiakadtam, mert emiatt jöttünk el ebbe a parkba. De ha már ott voltunk nem akartuk elszalasztani a színek kavalkádjáról híres smaragd teraszokat, amik arany, narancs, barna, fehér és zöld színekben tündökölnek. A gejzír csak hab lett volna a tortán és úgy voltunk vele, hogy úgyis fogunk mi még nagy gejzíreket látni. A bejárattól egy kis hajó visz át egy tavon a parkba, ahol saját tempóban lehet haladni és bámészkodni. Érdekes volt, ahogy a kiépített ösvényen jobbról-balról és főként alulról folyton morajló hang áradt. Dübörgött minden. Főleg, amikor a gyémánt gejzír beindult. De hiába vártuk hogy kitörjön. Csak gyenge erőlködésre futotta tőle és épp hogy túlcsordult a forró víz a peremén. Viszont színekben nem volt hiány ebben a parkban.

Innen átviharoztunk a Wai-O-Tapu termál csodaországba. Ez tényleg csodálatos volt! Ha utólag választhatnék, akkor ezt választanám. Ez volt a legszebb! Rengeteg látnivaló van itt. És háááát a színek! Ilyeneket még egy festő sem tud kikeverni.  A belépőhöz egy nagyon igényes térképet adnak, amin fel van tüntetve a 3 gyalogösvény, amik közül választhatunk, attól függően hogy mennyi időnk van. Az első egy 1,5 km-es 30 perces séta, a második már 2 km-es 40 perces és a harmadik 3 km hosszú 75 perces. A térkép azt is mutatja, hogy hol vannak lépcsők a mozgáskorlátozottaknak, hol vannak padok az időseknek és hogy hol vannak menedékházak a tűző Nap vagy eső miatt. Érdemes mindhárom szakaszt bejárni. Nem fogunk csalódni! A park 18 négyzetkilométeren terül el. Utoljára 160 ezer éve volt itt vulkáni aktivitás. Most már csak utóvulkáni tevékenységek zajlanak. Lent a mélyben a korábbi kitörések után visszamaradt magma melegíti fel a felszín alatti vizet közel 300 fokra, ami gőzként tör fel a felszínre. Útja során különböző ásványokat old ki a talajból és ettől olyan színes a vidék.

A térképen összesen 25  látnivaló van feltüntetve. Úgy, mint az „Ördög tintatartója”, ami egy agyagfortyogó. Szürkés-barnás-lila színét a grafittól és a kőolajtól (nyers olaj) kapja. A „Festőművész palettája”, amit nem kell megmagyaráznom, ugye? A „Primrose teraszok”, ami Új-Zéland legnagyobb mésztufa teraszai. Itt szerintem inkább a kiterjedésére gondoltak (1,5 hektár), mintsem a teraszok méretére, mert a teraszok csak pár milliméter (esetleg cm) magasak, de több ezer van ezekből az apró kis lépcsőkből. Amúgy 1886-ig a Rózsaszín és Fehér teraszok voltak a legnagyobbak itt Új-Zélandon, de erre majd még visszatérek, mert szomorú dolog történt a múltban és nagyon-nagyon sajnálom, hogy ma már nem láthatóak.

A „Primrose teraszokat” a „Pezsgő medence” vízében lévő oldott szilikátok építik évről-évre egyre nagyobbra. A tóból a víz túlcsordul és végigcsorog ezen a széles völgyön. A víz elpárolog és visszamaradnak ezek a gyönyörű kis törékeny mészkőteraszok, amik 700 éve növekednek itt. Aki nem tudja elképzelni, hogy miről is beszélek, annak elárulom, hogy otthon Egerszalókon is van egy ilyen természeti csoda, de említhetném a törökországi Pamukkale teraszokat is. A természet folyton lenyűgöz, mikor ehhez hasonló dolgokat látunk. És még mennyi ehhez hasonló csoda van!

Előbb említettem a „Pezsgő medencét”, ami a legnagyobb forrás a környéken és egy különlegesen szép tavacskát hozott létre. Ez a tó 65 méter átmérőjű és 62 méter mély. Olyan, mintha forrásban lenne, pedig nem. Felszínén a víz hőmérséklete 74 fok. A karbondioxid miatt buborékol. A víz ásványi anyagokban (arany, ezüst, higany, kén, arzén, tallium, antimon) gazdag, ami lerakódik a tó peremén képződött teraszokra és valami hihetetlen erős narancssárga színben pompázik. Kétszer is visszasétáltunk ide, nem hittünk a szemünknek.

Bal oldali kép: Pezsgő-medence (Wai-O-Tapu park), jobb oldali kép: Warbrick terasz (Waimangu park)

A „Wai-O-Tapu Gejzír” elvileg 3 méter magasra tör fel 2-36 órás ciklusokban. Mikor ott voltunk épp nem a kitörős arcát mutatta és sajnos nem tudtuk, hogy most épp a 36 órás vagy a 2 órás ciklusa van. Ezért nem vártuk meg. Az „Ördög Fürdője” elnevezés igencsak találó, mert ebben tömény kénes, világítóan sárgás-zöld méregben csak az ördög tudna fürödni. Sétánk vége felé közeledve egyre jobban azt éreztük, hogy itt valakinek tuti festékgyára van és a megmaradt cuccost itt locsolja szét.

A Wai-O-Tapu park közelében, 3 percnyi autókázásra van a Lady-Knox gejzír, ami 10-20 méter magasra tör ki. Viszont van egy szépséghibája. Méghozzá, az hogy pontban délelőtt 10:15-kor tör ki. Erre azt mondtam Papinak, hogy na, ne már…!! Biztos egy Gizi csücsül a bokorban és búvóhelyéről kikiabál Józsinak: Józsi megérkeztek a túristák? Mennyi az idő? Ja, már 10:15 van? Puff, akkor nyitom a csapot! Túristák boldogok. Milyen igazam volt! A gejzír csak emberi segítséggel tör ki úgy, hogy nátrium-karbonátot (szóda/sziksó) dobnak bele és erre produkál valamit.  1901-ben fegyencek fedezték fel a gejzírt. Rotorua környékén akkor épült meg az első „nyitott” börtön, ahova a jó magaviseletű rabokat szállították. A rabok a környező, melegvizű forrásokban mosták ruháikat, mikor véletlenül szappan került a gejzírbe és az erre kitört. Mi reggel a Rejtett Völgyben kezdtünk és mire átértünk ide a második termál parkba, már jócskán 11 fele járt az idő és nem igazán keseregtünk a Lady-Knox miatt, mert tudtuk, hogy vár ránk Pohutu… 🙂

A következő, azaz a harmadik termál park a Waimangu vulkanikus völgy volt. Itt igénybe lehetett venni a kisbuszokat, mert a park elég nagy. Mi odafelé gyalog jártuk be, a végétől pedig visszabuszoztunk a bejárathoz. Ebben a parkban lehetőség van egy kisebb hajókirándulásra is a Rotomahana tavon. Újabb térkép, újabb „kincskeresés”! A térkép itt is igényes és jól használható, ráadásul  meglepetésünkre van nekik magyar nyelvű változat is. Késő délután volt, a Nap melegen tűzött, de lelkesedésünk nem lankadt.

Két dolog miatt jöttünk ide: a Serpenyő tó és a Pokoli kráter miatt. Viszont a többi látványosság is érdekes volt.  A Smaragd-tónál kezdtünk, ami a Déli-kráterben helyezkedik el és időszakonként kék, barna és smaragdzöld színekbe öltözik. E jelenség oka egyelőre ismeretlen. Innen egyenesen a Serpenyő-tóhoz (Frying Pan) baktattunk. 1917-ben a Visszhang kráter kitört és a kaldera megtelt forró vízzel. Ez a legnagyobb forróvízű forrás a világon. Átlagosan 6 méter mély, területe 38 000 négyzetméter. A víz átlagos hőmérséklete a felszín közelében 50 fokos és erősen savas. A feljövő széndioxid és kénhidrogén buborékok a forrás látszatát keltik, de a víz valójában nem forr, csak buborékol és gőzölög, mintha forrna.

A vulkáni lerakódás nevű helyen a talaj 5 cm mélyen már 33 fokos. Ez azért érdekes, mert fák népesítik be. Nem értettük, hogy hogyan bírják, hiszen a fák gyökere sokkal mélyebbre kúszik, mint 5 cm. Mint ahogy azt sem értettük, hogy ugyan minden egyes parkban kint volt a figyelmeztető tábla, hogy ne térjünk le az ösvényről, mert forróság (100 fok) van mindenfelé, a  madarak viszont vígan sétafikáltak a fortyogó savas pocsolyákban. Mi meg az ujjunkat sem mertük beledugni.

Jó lett volna erre járni az 1900-as évek elején, mert a híres fekete vizű Waimangu gejzír 1900-1904 között „tevékenykedett”. Akkor ez volt a világ legnagyobb gejzírje. Több, mint 400 méter magasra tört fel. Iszapot és köveket szórt az égbe. Harminchat órás ciklusa volt. Egy helybéli idegenvezető a gejzír tavára merészkedett egy csónakkal és 14,6 méter mélynek mérte a tavat. Mostanra már csak egy gazzal, bokrokkal, fákkal benőtt mélyedés. Biztos nagyon szép lehetett.

És akkor jöjjön a Pokoli kráter tava (Inferno Crater), ami a vidék gyöngyszeme. A kúp alakú mélyedést halványkék, gőzölgő vizű tó tölti ki, melynek mélysége maximális vízszint esetén 30 méter. A tó fenekén elvileg egy gejzír van, de nem látható. A krátertónak 38 napos ritmikus ciklusa van. Miután feltöltődött egy túlfolyó csatornán elfolyik a felesleges vize és 15 nap alatt még 8 métert esik a vízszintje, hogy aztán fokozatosan újratöltődjön. Túlfolyáskor hőmérséklete elérheti a 80 fokot is. A víz erősen savas vegyhatású. Ha alacsony vízállásnál járunk ott, akkor láthatunk a szikla oldalában egy fumarolát is. A fumarola egy kis hasadék/nyílás a földkérgen, melyen keresztül gőz és gázok törnek a felszínre. Ott jártunkkor a krátertó feltöltődő fázisban volt, már félig megtelt és épp elöntötte a fumarolát. A tó színe viszont lenyűgözően kék volt.

Igencsak elbámészkodtuk az időt a három termál parkban. Esteledett. Kempingünket az Eltemetett Falu közelében az egyik tó partján találtuk meg. Nagyon szép kemping, nagyon szép helyen.  Másnap reggel az Eltemetett Faluban kezdtünk. Megrázó élmény volt. Sajnos nem volt még szerencsénk ellátogatni  Pompejibe, az ókori római romvárosba, amit szintén egy vulkán, a Vezúv temetett be. Itt ugyan nincsenek a hamuba beleégett emberi testek, de a látvány így is sokkoló. Főleg a sok összegyűjtött tárgy, adat, fotó, magyarázó szöveg a múzeumban.

A felső két kép: a hamu mindent ellepett, alsó kép: hamuvastagság a kovácsműhelyben

Te Wairoa falu, amit napjainkban csak az Eltemetett Faluként emlegetnek az 1800-as években élte fénykorát. Ezt a falut tartják az új-zélandi turizmus szülőfalujának, mely a legközelebb volt a híres Fehér és Rózsaszín teraszokhoz, amit a világ nyolcadik csodájaként emlegettek. Az emberek a világ minden részéről jöttek ide, hogy megcsodálják ezt a gyönyörű természeti képződményt. Ez a falu volt a kiinduló pont a túrához. A turisták itt szálltak meg, mielőtt a vezetőkkel továbbindultak volna. Az út a teraszokig elég hosszú volt. Először lóháton kellett átmenni egy hegyen, majd a kék és zöld tavak mellett elhaladva elérték azt a helyet ahol megszálltak éjszakára. Majd másnap reggel 6-kor keltek és egy egy órás gyaloglással érték el a Tarrawera tavat, ahol egy kenu várta őket. Ebédidőben kikötöttek egy kisebb falunál a tó partján majd továbbeveztek. Gyalog átvágtak egy dombon, hogy aztán végre elérjék a teraszokat. A két terasz egymással szemben 800 méterre egymástól egy tó partján helyezkedett el. A teraszoknál 1-1 vezető várta a turistákat meleg étellel.

Kicsit darabos a magyarázó kép. Bal alsó sarokban volt a falu, amit a kép tetején lévő hármas vulkáni kúpból álló giga-vulkán lerombolt. A kép közepén van a Rotomahana tó. Kitörés előtt a tó méretét a sötétebb kék szín jelöli. Ennek a kis tónak a partján egymással szemben állt a Fehér és a Rózsaszín terasz. Kitörés után a tó vízszintje megemelkedett és eltemette a világ nyolcadik csodáját.

A fehér teraszok közel 3 hektáron terültek el és kb 50 teraszréteg oszlott el a 40 méter magas szakaszon. Tetején egy nagy üst alakú medence volt forró kristálytiszta kék vízzel, ami néha 20 méter magasra tört fel. A rózsaszín teraszok területe kisebb volt a fehéreknél. Kb 75 méter hosszan terült el és 30 méter magas volt. Az emberek a rózsaszín teraszokat kedvelték jobban. A teraszok alján már kellemes melegre hűlt a víz és a teraszok mérete is megfelelő volt a fürdőzésre. Biztos vagyok benne hogy csodálatos látvány lehetett a kettő között állni és csak nézni, ahogy az egyik oldalról halvány rózsaszín teraszok, a másik oldalon vakítóan fehér teraszok tűnnek elő a hegy gyomrából.

Aztán 1886. június 10-én egyszerre tört ki három vulkán a Mt Tarawera hegyen és egy 14 km hosszú kráter nyílt meg le a völgybe. Ez a kitörés darabokra törte a teraszokat, vastag hamu és lávaréteggel fedte be. A falut eltemette és több mint 150 ember/turista lelte halálát a kitörésben. A tó vízszintje 30 métert emelkedett a kitörést követően, végleg elfedve a teraszokat. Jelenleg 115 méter mély a tó, ami egy vulkáni kráter. Sajnos 1886-ban még nem tudtak színes fényképeket készíteni, így csak korlátozott számú fekete-fehér kép maradt fent és pár olajfestmény a világ nyolcadik csodájáról. Kár érte. Biztos gyönyörű lehetett! A tudósok 2011 februárjában bejelentették, hogy 60 méter mélyen valószínűleg megtalálták a rózsaszín terszok maradványait.

A Rózsaszín és Fehér teraszok festményen

Az Eltemetett falu után sétáltunk egyet Redwood erdejében, ahol a kaliforniai vörös fenyők testvérei nőnek. Az 1970 években a bárány és gyapjú export Új-Zélandon hanyatlásnak indult. Egy-két okos ember úgy gondolta, hogy mi lenne, ha a gyorsan növő kaliforniai fenyőt kezdenék el termeszteni és a faanyag exportálásával lendítenék fel a gazdaságot. Behozták a fenyőmagokat Amerikából és erdőket telepítettek. A terv nem igazán vált be, mert a fa minősége nem volt megfelelő. Viszont az erdők megmaradtak és most szabadidős tevékenységek színhelyei. Biztos mindenki látott már képeket a Kaliforniában lévő fákról. Nagyon magasra nőnek, nyíl egyenesek, hihetetlen vastag a törzsük és akár kétezer évig is elélnek. Egy rövidebb ösvényt szemeltünk ki és kb egy órácskát sétáltunk a faóriások barnás-vörös sűrű oszlopai között, majd célba vettük az utolsó termál parkot a listánkon, Whakarewarewat.

Whakarewarewa parkja Rotorua város határában van és Pohutu gejzírje tette híressé. Ez a gejzír tör ki a legmagasabbra egész Új-Zélandon. Mi csalódtunk benne és a parkban is. Azzal adják el magukat, hogy ez a gejzír közel 30 méter magasra tör fel és átlagosan egyszer vagy kétszer tör ki minden órában! Kecsegtető, ugye? Mi is bekajáltuk rendesen. Pénztáros Gizi még jópofizott is velem, mikor kérdeztem a fizetés előtt, hogy akkor ugye itt nem lesz hiány magasra törő gejzírekből??!! Ááááá, dehogy. Ne aggódjak. Annyi kitörést látok, amennyit csak akarok. Nem sok kellett ahhoz, hogy 2-3 óra elteltével visszamenjek és ne tépjem meg. A belépő itt került a legtöbbe. Még szerencse hogy volt 2 darab 10%-os utalványunk, amit ki is játszottunk és külön-külön vettük meg jegyeinket. Ez cseppett enyhítette a mérgünket, de soha nem fogja feledteteni azt a negatív élményt, amit ez a park nyújtott, vagy inkább nem nyújtott. 🙁

Itt is térképet adtak. Egyből a gejzírhez siettünk, ami rendesen gőzölgött és kb 1-2-4 méter magasra préselgette ki magából a forró vizet. Úgy gondoltuk, hogy biztos épp a kitörés végére értünk ide. Nem baj, óránként egyszer legalább kitör. Megvárjuk! Az a 30 méteres magasság mindent megér. Vártunk és vártunk. A Nap égetően tűzött. Árnyék sehol. Emberek jöttek. Emberek mentek. Néhányan megálltak és vártak, mint mi. Vártak fél órát, majd feladták. Vártunk mi is, de mi nem adtuk fel. Többet vártunk, mint fél vagy egy óra. Fényképezőgép és kamera bekapcsolva. Nem akartunk lemaradni az eseményről. Semmi.

Lelkesedésünk egyre lankadt. A gőzölgés, fröcskölgetés kezdett alábbhagyni. Bizakodtunk: biztos erőt gyűjt a 30 méterre. Nem. Aztán halk morajlás. Újabb 2-3 méter magas vízköpet. Végül rájöttünk, hogy amit az első 10 percben láttunk, az volt az a nagy híres kitörés. Sehol a 30 méter magas vízoszlop, párafelhő. Nagyon-nagyon-nagyon ideges lettem! Ráadásul a parkban egy agyagfortyogón kívűl semmi más nem látható. Egy-két helyen gőz száll fel a bokrok között, de ennyi. Az eddig látott parkok kenterbe vágják ezt a …. Kidobtunk egy halom pénzt és egy unalmas bokros-erdős parkban sétáltunk. Hihetetlen.

Nem értem, hogy ezt hogyan engedhetik meg?! Ez az egyik legnagyobb túristalátványosság Rotoruán. Tömött sorokban jönnek a túristabuszok ide. A parkoló hatalmas, amiből arra következtetek, hogy nem azért épült, mert valakinek volt x köbméter megmaradt aszfaltja, hanem azért, mert ide ezrével jönnek a gyanútlan turisták. Ép ésszel nem lehet felfogni, hogy hogyan tudják eladni a semmit és még mosolyognak is hozzá. Nagyon le voltunk törve, ezért hogy bánatunkat enyhítsük elmentünk bobozni egyet. A déli szigeten és az északin is van egy-egy bobpálya. Mivel az itteni a hosszabb, ezért nem volt kérdés, hogy ezt próbáljuk ki. Fejenként 5-ször jöttünk le. Három különböző pálya van: kezdő, profi és bámészkodós. A bámészkodós a leghosszabb, a profi nagyon meredek. Lentről beülős „sílift” visz fel, aminek az aljára akasztják a bobokat. Gyerekesek semmiképp ne hagyják ki, de a felnőtteknek is nagy élmény.

Előzetes az utolsó, északi szigetes bejegyzésből: irány Hobbit Falva és a forró vizes tengerpart.

Képek innen is megnézhetőek, vagy a szokásos jobb oldali Új-Képek gombról.

Kata

Alcím: a Taranaki vulkán meghódítása!

A barlangok után folytattuk utunkat dél felé. Pontosabban dél-nyugat felé, ahol az Egmont Nemzeti Park gyöngyszeme a Taranaki vulkán áll, a maga 2518 méteres magasságával.  Utoljára 1755-ben tört ki és mindenki csak találgat, hogy mikor lesz a következő, vagy lesz-e egyáltalán újabb kitörés. Soha nem lehet tudni mi zajlik lent a mélyben…

A nemzeti parkot a vulkán körül jelölték ki, szerintem úgy, hogy térképen körzőt böktek a csúcsba és húztak egy kört, ami közel 10 km-es sugarú. Ez a levegőből még kézenfekvőbb, de ha megmásszuk akkor mi is láthatjuk az ívet. A nemzeti park területén mindenféle-fajta földművelés, faírtás tilos, így sűrű erdő veszi körül a vulkánt (már ameddig fel tudtak kapaszkodni a meredek lejtőn). Mindenképp meg kell mászni, kihagyhatatlan élmény!

A Maori legenda szerint Taranaki régen a testvéreivel (Tongariro, Raupehu, Ngauruhoe) együtt élt a sziget közepén addig, míg össze nem veszett Tongariro-val egy nő (közeli Pihanga hegy) miatt. A veszekedés háborúba torkollt. A föld rengett, az ég elsötétült és mindenfelé hamu szállt. Amikor kitisztult, Taranaki észrevette, hogy Pihanga közelebb húzódott Tongariro-hoz. Taranaki megsértődött és a sziget nyugati részébe vonult el, hatalmas árkot magyva maga mögött, ami ma a Whanganui folyó medre. A maoriak úgy gondolják, hogy Taranaki egy napon majd bosszút áll Tongariron és ezért nem mernek a két vulkán közé költözni. Aranyos, nem?

Ha szerencsénk van az időjárással és sikerül meghódítanunk a csúcsot, akkor tiszta időben fentről ellátunk a sziget közepéig és láthatjuk a Tongariro Nemzeti Park vulkánjainak csúcsait, azaz Taranaki testvéreit. Nekünk volt akkora mákunk, hogy láthattuk őket! Ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk, hogyan is történt a hódítás.

Vágni lehetett az esőt. A vulkánból egy négyzetcentinyi darabka sem látszódott, pedig ott volt előttünk. Teljesen el voltunk keseredve, legalábbis én! Nagyon szerettem volna megmászni. Az út a Nemzeti Parkon át fel a látogatói központig még esőben is gyönyörű volt. Egysávos, aszfaltozott út kanyarog felfelé a sűrű esőerdőn keresztül. Elképzelni is nehéz azt a sok mohát, ami az összes fa törzsét belepi és nem csak az északit!. Mindenféle zúzmók, árvalányhajszerűségek, élősködő kapaszkodtak még a fákra, mintha azok nem roskadoznának eléggé a mohák súlyától. A fák alatt páfrányok, pajzsikák sűrű hada, talajt nem is látni, mindent befed a zöld növények kavalkádja. Most már megértem azokat a kutatókat, túrázókat, akik áthatolhatatlan esőerdőkről beszéltek anno úti- és dokumentumfilmekben.

Felértünk a nagy parkolóba és igyekeztünk a bejárathoz minél közelebb leparkolni, mert még mindig dézsából öntötték. Információs Gizitől megkérdeztük a holnapra várható időjárást. Azt mondta, hogy gyönyörű napos idő lesz, igazi csúcshódítói! Hááát a mai napból ítélve, nehéz elképzelni, hogy holnapra minden szép és jó lesz. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Kicsit tanakodtunk, hogy érdemes-e még egy napot várni a jó időre, hisz így is késésben voltunk. Tuti, hogy most már a Fehér szigetre a kitérő kimarad. Végül  maradtunk.

Átautóztunk a Dawson vízeséshez, de az eső nem hagyott alább. Annyira zuhogott, hogy a 10 perces sétautat sem tudtuk megtenni a vízesésig. Pedig azzal a titkolt szándékkal jöttünk ide, hogy talán csendesül az eső és sikerül felmászni a Fantham csúcsra (1966 m), ami egy parazita vulkán a Taranaki oldalán.

Bizakodtunk a holnapban és InformációsGiziben. Másnap verőfényes napsütésre ébredtünk! Viszont az, hogy lent a vulkán lábánál vagy New Plymouth városában jó idő van, az még nem jelenti azt, hogy fent a vulkánon is. A hegyekben hirtelen tud változni az idő. Mindenre fel kell készülni, tudni kell feladni és visszafordulni, ha úgy alakul az időjárás. Az, hogy elértük a csúcsot csak fél siker…, onnan még le is kell jönni. Eddig közel 60 csúcshódító ember halt meg a hegy megmászása közben. Csak óvatosan, mert még rengeteg látnivaló vár ránk!

A januártól-márciusig tartó időszak a legalkalmasabb a csúcshódításra, de a krátert ilyenkor is hó és jégborítja. Ruházatunkat a négy évszaknak megfelelően alakítsuk és legyen nálunk elegendő ivóvíz, mert útközben sehol nem tudunk utántölteni. Reggel kilencre fel is értünk az információs központhoz és az ég körös-körül kék volt. Felhőt nagyítóval kellett keresni. InformációsGizi megerősítette a tegnapi infót: szép napos időnk van/lesz ma! Nincs mese, ma tuti hódítunk. Papi nem annyira lelkes. A Fuji megmászása után ő már tudja mire számíthat: vulkánt megmászni nem egyszerű.  Apró törmelékes, meredek lejtő – nagyon meredek – egy lépés előre kettő vissza.

Mielőtt megmásznánk, Taranaki számokban: 125 000 éves; utoljára 1755-ben tört ki; 2518 méter magas; a szintemelkedés, amit le kell küzdeni a parkolótól a csúcsig 1600 méter; a túra hossza 6,3 km; oda-vissza kb 10 óra alatt lehet megjárni (felfelé: 5-6 óra, lefelé: 3-4).

A túra 2 részre tagolódik. Az első 4 km-t 1,5-2 óra alatt le lehet nyomni. Meredek, tüdőt tágító erőltetett menet felfelé a Tahurangi menedékházig. A menedékháztól 100 méterre lejjebb van egy pottyantós WC, mindenki használja ki ezt a lehetőséget, mert utána semmi nincs és még fűszál sem nő a vulkán oldalán, nemhogy bokor, vagy fa.

A második etap már csak 2,3 km de 3-4 órát vesz igénybe mire leküzdjük. Első szakasza lépcsős, majd elérjük a törmeléklejtőt. Innentől már nincs kitaposott ösvény, mindenki arra megy amerre tud. Oszlopok jelzik az ajánlott útvonalat. A szabály az, ha olyan rossz az idő, hogy az egyik oszlopnál állva nem látod a következőt, akkor fordulj vissza. A törmelékes lejtő után jön a sziklás rész, itt már szinte négykézlább kell mászni, olyan meredek. Aztán jön a kráter, amit ahogy már írtam az év teljes szakaszában hó fed. Viszont ez még nem a csúcs. Újabb sziklás rész jön (kb 50 méter függölegesen) és ott az igazi csúcs.

A jó időre való tekintettel aznap kb 30-40 ember indult neki, hogy megmássza a vulkánt. Ki korán reggel, ki később indult. Mi pontosan kilenckor vágtunk neki. Kicsit késői időpont, de a szállásunk egy órányira volt az információs központtól. Szeretünk minél korábban nekivágni, mert soha nem lehet tudni mi jön közbe és sötétben botorkálni nem igazán életbiztosítás. Úgy voltunk ezzel a 9-es kezdéssel, hogy lesz, ami lesz, nem zuhanunk mély depresszióba, ha nem érjük el a csúcsot.

Annak ellenére, hogy verőfényes napsütés volt, nagyon erős, hideg szél fújt. Igy aztán előkerült a téli sapka és kesztyű is. Csak az arcom érintkezett a Nappal. Azt tudni kell, hogy Új-Zélandon még Ausztráliánál is nagyobb az UV sugárzás. Éreztük is, mert a Nap fájóan égetett, nem melegített. Ennek megfelelően vastagon bekentük az arcunkat naptejjel. Most tegye fel a kezét az (de őszintén), aki tesz a szemhéjára és a szájára (Papin kívül) naptejet. Ugye hogy nem. Na, én sem tettem. A napszemüveget meg nem szeretem, idegesít ha a fejem van. Torzítja a természetes színeket.

A hó kellően visszaverte a napsugarakat, de a szél fújt, így nem éreztem az árulkodó jeleket. Tíz óra a sugárzó- és hóról visszavert Nap alatt megtette hatását. Másnap, mikor felkeltem úgy néztem ki, mint aki egész éjjel heggesztett, olyan vörösek voltak a szemeim. Az alsó-felső szemhéjam és a bőröm a szemöldököm alatt leégett és felpuffadt. A szám úgy nézett ki, mintha botox kezelést kapott volna. Papi kikerekedett szemmel, szörnyülködve nézett: kínai kacsacsőrrel. Nem árulok el nagy titkot, hogy igencsak rossz paszban voltam a következő 1-2 napban.

Az út a menedékházig tényleg embert próbáló volt. Kilenckor indultunk és hosszabb megállás nélkül (leszámítva az 5 percenkénti: álljunk meg nem kapok levegőt) pontban 11-kor elértük a menedékházat. Épp 2 óra alatt, úgy ahogy le van írva. A háznál 22 percet pihentünk, majszoltunk valamicske ennivalót, hogy legyen energiánk és folyton a csúcsot kémleltük. A jó és a rossz kisördög váltakozva jelent meg. Túl messze van, ne vágjunk neki. Áááá, látod ott a csúcs, mindjárt fent leszünk, nincs is olyan messze. Ne, késő van, nagyon meredek. Nézd, a többiek ott mennek,  nehogy már mi ne… Győztem, 11:22-kor elhagytuk a menedékházat és 13:24-re el is értük a morzsalékos lejtő alját. Elkezdődött az egyet előre és nem kettőt, hanem 3 lépést vissza tortúra. Ahogy küzdöttük fel magunkat, egyre több hófolt jelent meg. A tegnapi eső itt hó formájában hullott le. Friss, ropogós, csillogóan fehér hó. Két lihegés között építettem egy hóembert. A méretarány lényeges! 🙂

Aztán 14:45-kor elértünk a meredek, sziklás részhez. Itt erőgyűjtés gyanánt (vagy időhúzás) tartottunk egy fél órás ebédszünetet. Ekkor az emberek többsége már lefelé jött, lévén hogy kezdett későre járni. Kaja közben tanakodtunk, hogy mi legyen: feladjuk, vagy se. Már csak egy fiatal pár volt előttünk, a csúcs közelében jártak, ahogy láttuk. Egyszer csak lent a messzeségben egy „szöcske”-ember ugrált felfelé. Legalábbis mi úgy láttuk, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül egyik szikláról a másikra szökken és vészesen hozza be a köztünk lévő távolságot. Önérzet is van a világon! „Na, nehogy má lehagyjon!” Hogy néz az ki. Gyorsan befejeztük az energia bevitelt és folytattuk utunkat. A szöcske közeledett. Beért. Egy-két mondat erejéig megállt velünk csevegni, míg mi lihegtünk ő továbbszögdécselt. Le voltunk taglózva. Az ürge 50-es éveit taposta és fittebb volt, mint mi. Puhányok vagyunk.

Közeledtünk a kráterhez. Az előttünk lévő pár lefele jött és mikor összetalálkoztunk mondták, hogy a szöcskeürge azt üzeni nekünk, hogy kövessük a nyomát a csúcsra, mert ő taposott nekünk ösvényt. Mikor feljebb értünk, láttuk ugyan a nyomait, de nem tudtunk azon haladni, mert amíg neki volt hágóvasa és jégcsákánya, amivel könnyedén felkapaszkodott a meredek jeges havon a kráterig, nekünk sajnos ez a két eszközünk hiányzott. Ezért kénytelenek voltunk arra menni, mint mindenki más, a jeges sziklákon át.

A krátert 17:05-kor értük el, ahol ismét összefutottunk a szöcskeemberrel, aki már lefele jött a csúcsról és ismét beszélgetésbe elegyedett velünk. Mondtam neki, hogy: megkaptuk az üzenetét, de nem tudtunk arra menni, mert nincs hágóvasunk. Kérdezte, hogy hánykor idultunk el a parkolóból. Mondtuk, hogy kilenckor. Kíváncsiságból visszakérdeztünk: és Te? Hát én délben indultam, mert délelőtt még be kellett mennem dolgozni. Mi vaaaan??!!! Három órával később indultál, mint mi és lehagytál??!! Nem vagy semmi. Akkor Te itt laksz a vulkán lábánál valahol, ugye? Igen. A  következő kérdésünket meg se kellett volna kérdezni, mert már így is eléggé magunk alatt voltunk. Hányszor voltál már itt fent? Visszakérdezett: a héten? Mi meg: most viccelsz, ugye? Nem, fent voltam vasárnap is és ma is (kedden). Levontuk a következtetést: ez képes és hetente többször is felszalad a csúcsra (akár munka után is). Mi akkor el se tudtuk képzelni azt, hogy még egyszer megmásszuk. Egyszer elég volt! De megérte.

A csúcsot ugyan nem értük el, mert a krátertől az utolsó sziklás szakasz már nagyon jeges volt. Aznap a szöcskeemberen kívül senki nem ért fel a csúcsra, a kráter alatt mindenki visszafordult. Akik már lefele jöttek, mind mondták, hogy nem értük el a csúcsot, túl jeges, túl veszélyes. Mi úgy voltunk vele, hogy megyünk, ameddig bírunk. A kráter alatti sziklás rész már nagyon jeges volt. Ezen még átverekedtük magunkat, sétáltunk a kráterben, de az utolsó 50 méteres szakaszra mi sem vállalkoztunk. Túl veszélyes lett volna, és persze későre járt.

Lefele sokkal gyorsabban haladtunk. Mily meglepő! A havas és törmelékes szakaszon szinte szánkóztunk. Olyan gyorsan haladtunk, hogy beértük (és le is hagytuk) azt a párt, akik felfelé még előttünk voltak. Két óra alatt (19:06-ra) le is értünk a menedékházig. Innen viszont nekem nagyon fájdalmas volt a lefele út, mert a térdeim nem bírják az effajta terhelést. Nagy részét az útnak hátrafelé araszolva tettem meg, de így meg a nyakam tekeredett ki és macskásodott el. A parkoló előtt pár száz méterrel már majdnem bőgtem, úgy fájtak. Végül épp sötétedés előtt 20:21-kor leértünk Pollyhoz a parkolóba.

A táj szépsége és a pompás idő feledtette a túra nehézségét. Nem kell megijedni a 10 órás távtól! Egyszer mindenkinek fel kell mászni ide és gyönyörködni a természetben, de mindenképpen szükséges, hogy rákészüljünk egy ilyen nehézségű túrára. Mi ezt kihagytuk, s szenvedtünk is rendesen . Igaz, hogy majd belepusztultunk, de megcsináltuk. Visszagondolva a 4 hétre, nekem ez volt az egyik legszebb élményem Új-Zélandon.

Még egy érdekesség a hegyről: Taranaki szabályos vulkáni kúpja nagyon hasonlít a Fujira. Olyannyira, hogy itt forgatták Tom Cruise főszereplésével „Az utolsó szamuráj” című mozifilm egyes jeleneteit. Az okot nem tudom, talán olcsóbb volt Új-Zélandon forgatni, mint Japánban??!! Mivel a két vulkán nagyon hasonló, ezért fel sem tűnt senkinek, hogy az, amit lát nem is a Fuji! Ugye? 🙂

Igyekeztem hasonló beállítású képeket keresni. A felső kettő: Taranaki, az alsó kettő: Fuji

Nekem úgy tűnik, hogy Taranaki kicsit meredekebb, mint a Fuji. Papi ebben szakértő, mert ő már a Fuji-t is megmászta és a Taranaki meghódításakor öt percenként azt nyafogta, hogy bezzeg a Fuji nem volt ilyen meredek… 🙂

Előzetes a következő bejegyzés tartalmából: keresztül az Elfelejtett Világ Főútján át a Füstölgők-Bugyogók-Fortyogók-Bűzölgők-Prüszkölök-Morajlók Földjére.

A barlangos és vulkános képek innen is elérhetőek. Sajnos a feltöltött albumban nem időrendi sorrendben vannak a képek, mert több fényképezőből származnak, illetve a Black Water raftingos barlangi képek a lencsén lévő vízcseppek miatt homályosak.

Kata

Alcím: lakóautó bérlés rejtelmei és a világító kukacok

Sokáig gondolkodtam azon, hogy milyen lebontásban írjam meg utazásunkat, mert négy hét hosszú idő.

Két részre szedni, északi és déli sziget, nem túl jó ötlet: túl hosszú lenne és mindenki csak átugrálná a bekezdéseket és bealudna. Vagy napokra bontva, mint a napló: túl unalmas lenne. Esetleg hetekre: ekkor viszont a második hét nézne ki hülyén, mert fele északi, fele déli sziget volt. Ezért úgy döntöttem hogy a nagyobb események, tájegységek köré kerítem a mondandómat.

Régóta terveztük, hogy „átugrunk” Új-Zélandra és szétnézünk. A repjegyeket és a lakóautó bérlést is kb egy éve rendszeresen ellenőrizgettük. Erre a februári útra pedig tavaly augusztusban foglaltuk le a jegyeket, az autókat és a szállásokat.

Azt tudtuk, hogy mindenképpen 4 hétre szeretnénk menni, csak az nem volt biztos, hogy az északira, a délire vagy mindkét szigetre . Papi mondta, hogy ne legyen rohanás, csináljuk csak az egyiket. Én mohó voltam és „kisírtam” mindkettőt. Így utólag Papinak volt igaza. Négy hét nem elég a két szigetre. Minimum 2-3 hónap szükséges…. de kinek van ennyi ideje…??!!! Nem baj, így legalább már tudjuk, hogy egyszer majd vissza kell menni.

A teljes időszakra lakóautót béreltünk. Nekünk ez tűnt a legjobb megoldásnak. Lehetett volna sima autót bérelni és az éjszakákat kempingek kabinjaiban, motelekben, hotelekben tölteni. Ilyenkor viszont minden este ki kell cuccolni a kocsi csomagtartójából, reggel visszacuccolni és a kajakészítési lehetőségek is korlátozottak. Legkézenfekvőbb a lakóautó volt. Olyan, mint egy mozgó ház. Persze ilyenkor is be kell menni kempingekbe, nem lehet csak úgy csövezni az út szélén. Viszont hihetetlen szabadságot ad. Ha esik, ha fúj, nyugodtan meg lehet főzni a vacsit, vagy megcsinálni másnapra a szendvicseket, vagy csak lefőzni egy kávét.

Elég sokat utaztunk/túráztunk Ausztráliában és eddig minden kempingben, ahol megszálltunk sátorhelyre fizettünk és nem személyre. Új-Zélandon viszont minden kempingdíj személyre szól. Lehet hogy ez csak lakóautókra vonatkozik és a sátor az továbbra is darabra van nem személyre, nem tudjuk. Így aztán az autóbérléshez hozzá lehet adni kb 15-20 dollár/fő/éjszakát. Minden itt leírt összeg/ár új-zélandi dollárban értendő.

Érdemes szétnézni a piacon, mielőtt az első adandó autót kibéreljük. Elég nagy szórás van az árak terén. Le kell gyűjteni minden társaságot (Apollo, Britz, Jucy, Kea, Maui, Mighty, Hippi, Wicked, stb…) ugyanarra az időpontra egy excel táblába és győzzön az olcsóbb! Mi a Cheapa Campa weboldalon találtuk meg a legolcsóbbat, egy Apollo 6 Berth személyében. A neve is mutatja, hogy ez egy 6 személyes jószág. Felmerülhet bennetek a kérdés: minek két embernek egy 6 személyes autó. Jogos. Nem akartunk ilyen bazi nagyot, viszont bármilyen furcsa is ez akkor valamiért olcsóbb volt, mint a két, vagy négyszemélyesek arra az időszakra.

Ráadásul további kedvezményeket kaptunk. Először kaptunk 5%-ot  „early bird-re” (korai foglalásra) és további 9%-ot mivel több, mint 21 napra béreltünk. Szerencsére a két sziget napjai összeadódtak. Az északi szigeten 11 napot kószáltunk, majd átrepültünk a délire, ahol egy ugyanolyan autóval töltöttünk el 18 napot. Lehetett volna úgy is, hogy északról átkompolunk délre az autóval és úgy folytatjuk utunkat, de az átkompolása ekkora autónak nagyon sokba került volna, illetve másik városban adtuk volna vissza, amiért szintén felszámolnak x összeget. A legolcsóbb megoldás a repülő volt. Bár kaptunk 5+9% kedvezményt, hogy ne érezzük olyan jól magunkat, bankkártyás fizetésért felszámolnak MasterCard-ra 2%-ot, AmericanExpress-re 4%-ot. Hab a tortán, hogy kizárólag csak bankkártyával lehet fizetni.

További kiadás az autóra a biztosítás, amit nem lehet megkerülni. Ez is cégenként változik, érdemes ismét egy táblázatot csinálni és összevetni a biztosítás fajtákat, mert nem minden esetben a legolcsóbb a legkifizetődőbb. Lehet választani a „standard-et”, option 1-et, option 2-őt és a VIP-t.

Az első három abban különbözik, hogy mennyi az önrész, amit bele kell pumpálni, ha esetleg történik valami. Elég nagy összegekről van szó: standard=$2700, option-1=$1200, option-2=$250, a VIP-nál szintén $250. A különbség az option 2 és a VIP között az, hogy a napidíja az option 2-nek ugyan 10 dollárral olcsóbb, de nincsenek benne a következő dolgok: két gázpalack feltöltése (teli állapotban kell visszaadni), ágynemű és huzatok, úthasználati díj (4-5 dollár/100km), kemping asztal és székek, gyerekeseknek gyerekülések. Ezeket mind összeadva a 10 dolláros különbség elenyésző volt és nekünk a VIP jobban megérte, még akkor is, ha első ránézésre drágább a napi díja. Amúgy a biztosítások nagy része ablakon kidobott pénz, mindaddig, amig nem történik valami. Soha nem lehet tudni.

Na, de ezzel nincs vége a lenyúlásnak. Kifizettük az autókat, plusz a biztosításokat interneten keresztül és mikor átvettük az autót, akkor még bedobták az adu ászt. Mit szólnánk egy WAT-RAP biztosításhoz?. Micsoda??!! Persze csak ha akarjuk… bla-bla.

Nálunk a kocsival kapcsolatos mindenféle-fajta teendő férfi munka. Nem szólok bele, nem értek hozzá és nem is akarok. Mikor az ürge benyögte ezt a napi 7 dolláros extra biztosítást, akkor kicsit elszállt az agyam. A VIP biztosításunk nem terjed ki ezekre? Sajnos nem.

Mit is takar a WAT-RAP: borulás (gyorsan megyek, kanyarban kisodródok és fejtetőre állok, ami egy közel 5 tonnás autóval nem is olyan nehéz), kifogy az üzemanyag (Józsi jön bárhova és hoz kannában gázolajat), kerékcsere, és ami megfogott minket a kavicsfelverődés a szélvédőn.

A borulás felejtős, mert soha nem száguldozunk. Üzemanyag: ciki lenne, mindig ügyelünk arra, hogy legyen elegendő. Kerékcsere: piszkos munka, de ezért külön nem fizetnénk. Kavicsfelverődés! Na ez már beültette a bogarat a fülünkbe. Ürge benyögte, hogy egy szélvédő csere zsebből 500-550 dollár. Mi van akkor ha nem kapunk kavicsot… kidobott pénz. De mi van ha kapunk? Papi meghozta a döntést: tök sok mindent kifizettünk az autóra ez a 7 dollár/nap már nem oszt nem szoroz. Így mulat egy magyar ember! Befizettük. Ez (11×7)+(18×7)=$203 volt, mégsem $550.

ÉÉÉÉsss mi történt a 27-dik, azaz az utolsó előtti napon??!! Egy akkora kavicsot csókoltunk be, hogy becsapódáskor én majdnem lehasaltam, akkora csattanás volt. Ez tuti szélvédőcsere. Másnap leadtuk az autót, Gizi mondta, hogy hűha, majd ránézett a papírra: látom van extra-extra biztosításuk, minden rendben, ennyi és útjára bocsátott minket. A biztosítás lutri: vagy bejön vagy nem. Mindenki maga dönti el, mennyit akar/tud áldozni rá. Ja, még egy ici-pici lehúzást meglobogtattak átvételkor: buditabletta $2,50/darab. Egy darabbal két napig lehet húzni, utána bele kell dobni egy újat, vagy üríteni kell. Az óriási autónkban ugyan volt zuhany és budi, de egyszer sem használtuk. Nem akartunk buditartályt takarítani. Mindenesetre az elején vettünk kettő tablettát, mert az ürge mondta, hogy nem mindenhol lehet kapni és ha nincs, de kellene, akkor gond van. A túra végeztével gondoltuk odaadjuk valakinek, aki most kezdi a nyaralást, de úgy elpakoltuk, hogy itthon találtuk csak meg.

Mielőtt belekezdenék az élménybeszámolóba, egy kis földrajz óra. Tudom, hogy mindenki tud mindent Új-Zéland földrajzáról, de ismétlés a tudás atyja (vagy anyja).  🙂

Új-Zéland neve a benszülöttek (maorik) nyelvén: Aotearoa, ami kb azt jelenti, hogy „hosszú fehér felhő földje”. De lássuk, hogy mi milyen nevet adnánk neki. A 28 napos túránk alatt összegyűjtöttünk 1-2 érdekességet:

• Sokan Középföldének hívják, mivel itt forgatták a Gyűrűk Ura trilógiát.
• Akár hívhatnánk úgy is, hogy a bárányok, tehenek, őzek és szarvasok országa. Egymást érték az óriási állatfarmok. Meglepően sok őzet és szarvast tenyésztenek. Gondolom a húsukért.
• Vagy a dongók országa. Hihetetlen mennyiségű dongóval futottunk össze a 28 nap alatt, és néhány sajnos meg is halt a szélvédőnkön.
• Esetleg a közúti jelzőbólyák országa. Tuti, hogy aki gyártja az már milliárdos. Ennyi bólya összesen nincs a földön, mint Új-Zélandon. Úton-útfélen terelés- útjavítás, amit kilómétereken keresztül méterenként bólyáznak.
• Végül lehetne az egysávos hidak országának hívni. A hidak többsége egysávos. Nem értettük miért, mert hely van bőven. Lehet, hogy pénztakarékosság…?! Valaki biztos tud rá ésszerű magyarázatot.

Új-Zéland két nagyobb (északi, déli)  és számos kisebb szigetből áll. Az ausztráliai és a csendes-óceáni lemezek összeütközésének következtében emelkedtek ki az óceánból és a mai napig szeizmikusan aktív hely. Területe Magyarországénál kb háromszor nagyobb és a Föld legelszigeteltebb állama. Mivel ennyire elszigetelt, ezért számos ritka növény- és madárfaj maradt fenn. Az ember megjelenése előtt nem volt szárazföldi emlősállat a szigeten (a denevéreket leszámítva).

Míg Ausztráliában rengeteg veszélyes állat él, addig Új-Zéland csak egy pókfajtát tud felmutatni, ami kicsit veszélyesnek mondható. Ez pedig a katipo, ami az amerikai fekete özvegy és az ausztráliai vörös hátú pók rokona. Más szárazföldi „mérges” állat nincs. Van viszont egy nagyon érdekes óriási rovaruk, ami csak az északi-sziget melletti „Little Barrier” szigeten fordul elő. Ez egy tücsökhöz hasonló, óriási állatka (Weta fajhoz tartozik) és a világ legnehezebb rovara. Súlya háromszorosa (kb 70 g) egy egér súlyának és répát is eszik. Még jó, hogy mi nem futottunk össze vele.

A földrajz és biológia óra után kanyarodjunk vissza az útileíráshoz. Repülőgépünk késő este érkezett meg Aucklandba, ezért nem tudtuk aznap átvenni Polly-1-et. Polly-nak a lakóautót hívtuk és a számok az északi és déli szigetet jelölik. Amikor befoglaltuk az utazáshoz szükséges repjegyeket, lakóautókat és elkészítettük a szigorú útitervet (amit később akár a kukába is dobhattunk volna, mert nem tudtuk tartani a menetrendet), akkor már tudtuk, hogy az első  és az utolsó éjszakát motelben kell töltenünk, mert hülye időben érkeznek és indulnak a járatok, talán nem is véletlenül. A szállás nagyon korrekt volt mindkét helyen. Kijöttek értünk a reptérre és másnap ledobtak minket az Apolló telephelyére hogy átvegyük az autót.

Az északi szigeten kezdtünk és az óramutató járásával ellentétesen indultunk el. Kocsit átvettük, kifizettük az extra biztosításokat majd elviharoztunk egy nagy közértbe, hogy feltöltsük Polly-1 bendőjét, aztán irány Waitomo (Auckland-tól déli irányba), a barlangok hazája. Waitomo faluban egy közel 50 km hosszú föld alatti barlangrendszer van. Nagy része még felfedezésre vár. Mivel hajnal óta folyamatosan szakadt az eső, kifejezetten jól időzítettük a barlangi napot. Kezdtünk egy 3 órás „Black Water Rafting”-gal. A rafting szó hallatán mindenkinek a vadvízi evezés jut eszébe. Itt viszont nem csónakokkal mentünk, hanem mindenki kapott egy felfújt kerék belsőt, amit a feneke alá tett és azzal evickélt a barlangban. De ne szaladjunk előre.

Megérkeztünk, fejtágítás, papír aláírása, hogy saját felelősségre… bla-bla, majd elmondták, hogy hogyan kell felvenni a neoprén (wetsuit) ruhát, ami melegen tartja a testet az állandó hőmérsékletű (14 fokos) barlangi patakban. Megmutatták melyik a belseje, melyik a külseje, adtak még neoprén zoknit, magasszárú gumicipőt, kobakot fejlámpával. Arra kértek, hogy ne pisiljünk bele, mert nagyon büdős lesz és nekik kell majd kimosni. Amúgy a ruha úgy működik, hogy a befolyt vizet bent tartja, amit a test melege felmelegít. Tényleg működik, egyáltalán nem fáztunk a 3 órás túra alatt, csak a kezünk, de az kibírható, megéri az élmény. Célszerű erre a túrára fürdőruhába menni és arra felvenni a ruhát, illetve zuhanyzó cuccot és váltó alsóneműt vinni.

Fiúk balra, lányok jobbra az öltözőbe és elkezdődött a tortúra… Fel kellett venni ezt a búvárruha szerűséget. Kb 10-en voltunk csajok: 4 ötvenes holland csaj, egy angol, két ferdeszemű, egy helyi és én (már csak ennyire emlékszem). A két ferdeszeműt, az angolt és engem leszámítva már mindenki pucc parádéban állt, mi még a hurkákat préselgettük a ruhába. Borzalmasan nehezen jött fel rám (és a többiekre is) a ruha. Foggal-körömmel cibáltam fel. Úgy húztam, hogy nem csak a körmömmel ráncigáltam fel, hanem már az első ujjperceim végén lévő (fenti hajlat az ujjon) csonttal is próbáltam centiről-centire feljebb rángatni. Ennek az lett a következménye hogy ledörzsöltem a bőrt az összes hajlatban elég rendesen, ami aztán azért gyógyult nehezen, mert akárhányszor behajlítottam újra felszakadt. Amatőr! Kicsit el is keseredtem, hogy biztos azért nem jön fel rám a ruha, mert dagi vagyok. Eldöntöttem, ha hazaérünk szigorú diéta, mert ez elég ciki. Na, hopsz, feljött! Baromi boldog voltam és egy kicsit ki is húztam magam. Ekkor a holland csajok egyike beszól: Kifordítva vetted fel! – és röhög hozzá. Mondom: Nem igazán jó poén! – mert ekkor már a vér is kiserkent 1-2 ujjamon. Igaza volt, tényleg kifordítva vettem fel, hogy az a ……! Körbenéztem és rajtam kívül még a két ferdeszemű és az angol is! Hi-hi! Na, ezért jött fel nekünk olyan nehezen. Újra le és újra fel. Megjegyzem, most már sokkal könnyebben jött fel. A fiúk már kint. Röhögve mentem oda Papihoz és mondtam: Képzeld el kifordítva vettem fel, qva nehezen jött rám, de nemcsak én bénáztam, hanem még 3-an a csoportból (próbáltam kicsit menteni a menthetőt). Erre ő elröhögi magát: bakker én is!

Bevetésre készen. Indulás előtti csoportkép, majd kisbusszal elvittek a barlang bejáratához, ahol mindenki a fenékméretének megfelelő „úszógumit” választott és kezdődött a tréning. Hogyan kell beleülni, hogyan kell az egyes helyeken haladni, hogyan kell a vízeséseknél leugrani. Elsétáltunk a folyóhoz, ahol egy trambulin (imitált vízesés teteje) volt kiépítve és onnan kellett gyakorolni a vízbe ugrást. Szigorú szabály: úszógumi a fenék alatt, háttal állsz a vízesésnél (tehát fogalmad sincs hova ugrasz, ráadásul a barlangban vak sötét van) és ellökve-rugaszkodva beleugrasz a vízbe. Kicsit félelmetes háttal ugrani.

Gyakorlás megvolt, irány a barlang. Két túravezető volt: egy elől, egy hátul. Indulás előtt közölték, hogy éjszaka rengeteg eső esett, és most is folyamatosan szakad, nagyon meg van duzzadva a barlangi patak, még kalandosabb lesz a rafting. Kicsit becsokiztunk. Az angol lány engem kérdezgetett, hogy akkor voltam-e már ilyenen és hogy szerintem nehéz lesz-e, stb. Nem voltam és biztos nagyon jól fogunk szórakozni. Így is lett! Korábban sokat barlangásztam, de ilyen vadvizi-úszógumis-raftingot még nem csináltam. Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, nagy élmény!

Rafting után a jegy árában benne van egy forró leves pirítóssal. Jó ötlet, mert ugyan a ruha valamelyest szigetel, azért csak átfázik az ember és jól esik egy kis forró folyadékot csorgatni a bendőbe. Levesszürcsölgetés közben levetítették a képeket, amiket a két túravezető csinált a túra során. Saját gépet nem lehet levinni, nem is tudtuk volna mivel megfogni, mert az egyik kezünkkel az úszogumit cipeltük vagy eveztünk, a másikkal kapaszkodtunk. Ezeket a képeket természetesen meg lehet vásárolni újabb kemény dollárokért. Mi megvettük, mert nagyon jól éreztük magunkat és vicces képeket csináltak a fiúk. Egy baja van: folyton vízcseppes volt a blende és nem törölgették, így a képek 90%-a homályos. Erre rájöttek ők is és hogy ne legyen lincs hangulat hozzámásolták a hivatalos profi reklámfotóikat is (a feni három hivatalos Black Water Rafting-os kép). Mondjuk inkább adhatták volna ingyen, ha már ilyen bénák voltak.

Erre a napra 3 különböző barlangtúrát foglaltunk be. Elvileg csak kettőt szerettünk volna megnézni: ezt a barlangi raftingolást és a híres világító kukacosat (nem kell rosszra gondolni), de indulás előtt valahol olvastam, hogy itt az Aranui barlangban látható a „Ring of Fire”. Húúú, ez felcsigázott! Ez nem más, mint a törésvonal, ahol a lemezek elmozdulnak. Ezen vonal mentén 452 vulkán helyezkedik el és a világ legaktívabb vulkánjainak a 75%-a is itt van, illetve a világ földrengéseinek 90%-a is ezen patkó alakú vonal mentén zajlik. Azt olvastam, hogy itt látható ez a törésvonal és alá-mellé lehet állni. Ez azért hihetetlen, nem? Hogy ezt lássuk és valamelyest olcsóbban jöjjünk ki, kombinált jegyet vettünk: világító kukacos barlang + Aranui barlang.

Minden barlangi túrára előre kell befoglalni a jegyet, mert a sok túrista miatt lehet hogy már beteltek a túrák, vagy reggel érkezünk, de már csak délutánra van hely esete lesz és sokat kell várni. Nekünk úgy jöttek az időpontok, hogy reggel vizes barlang, majd Aranui és végül a kukacok. Nagy csalódás volt az Aranui. Túravezető Gizi azt sem tudta, hogy mi az a „Ring of Fire”. Nagy nehezen elkezdtem neki magyarázni a lemeztektonikát, meg egyik a másik alá bukik, vulkánok, füst, földrengés, mire kinyögte, hogy a „fault line”-ra gondolok? Valahonnan rémlett a név, és nagy valószínűséggel ők így hívják, szóval kiegyeztünk egy „fault line”-ban. Továbbra sem volt magabiztos, mutatott valamit a mennyezeten, de szerintünk nem az volt. Na meg ha ilyen érdekesség van egy barlangban akkor arról áradozni kéne, és mivel ő nem tette, ezért kicsit kételkedtünk benne.

Amikor hazajöttünk jobban utánajártam és kiderült, hogy nem az Aranui barlangban, hanem a Ruakuri barlangban látható. Ez is ott van, de ebbe nem fizettünk be. Én voltam a hülye, mielőtt megvettem a jegyet meg kellett volna kérdeznem pénztáros Gizit. A jegyeket viszont még innen Ausztráliából foglaltuk be és fizettük ki. Nem mentség, mert ha tudom, akkor ott a helyszínen átiratom és kész. Pici bukta. De a kukacok kárpótoltak!

Lássuk a világ egyik legérdekesebb állatát: a világító kukacokat. Ebben a barlangban tilos fényképezni. Talán azért, mert a sötét barlangban mindenki gépe elkezdene vakuzni és ez megzavarná a kukacokat. Különben is egy vaksötét barlangban csak a legprofibb fotós tud használható képet csinálni a kis világító pöttyökről.

Itt a túra egy kb fél órás barlangi sétával indul, ahol a cseppkövekbe belemagyarázott alakzatokat ecseteli Józsi, majd egy korláthoz terel minket és azt mondja nézzünk előre. Ekkor még semmit nem láttunk, mert vak sötét volt. Felkapcsolt egy lámpát: árvalány hajak lógtak le a barlang mennyezetéről (én ehhez tudnám hasonlítani). Lenyűgöző látvány! Majd beszálltunk egy 20 fős csónakba és azzal kanyarogtunk egy föld alatti folyón, ami az élők és a holtak birodalmát választja el a monda szerint. Mennyezete olyan volt, mint tiszta éjszakán a csillagos ég! Több ezer kis fénypontocska pislákolt az „égen”. Halk morajlás, mindenki suttog, óóó, ááá, ide nézz, ezt a részt nézd, azta, húúú, ott balra! Józsi egy, a plafonhoz rögzített drótkötélbe kapaszkodva irányította a hajót, olyan gondola érzése volt az embernek, szerencsére senki nem zendített rá az: „Ó szóle mííóó…” dalra.

Kukac tények: Józsi elmondása alapján csak Új-Zélandon és Ausztráliában vannak ilyen világító kukacok. Úristen! Ausztráliában?! Hol? És én erről nem tudtam? Szégyen. A kukac az Arachnocampa luminosa nevű légyféle ragadozó lárvája, mely kékes fény kibocsátásával próbálja odacsalogatni a zsákmányt. Ezt a világító technikát biolumineszcenciának nevezik. A kukac életciklusa a szokásos: pete-lárva-báb-kifejlett rovar szisztémát követi. Az első három hétben pete. Majd 9 hónapig vérszomjas ragadozó lárvaként él. Utána két hét bábozódás után kimászik a légy és él három napot. Ezalatt nem eszik, csak légylányt keres, újabb petéket gyártanak és meghalnak. Sokan közülük a lárvák csapdájában végzik. Bizarr.

Hogyan vadásznak? A hüvelyéből egy vagy több 10-16 cm hosszú fonalat enged le (a pókhoz hasonlóan). Ez a fonal valamiféle ragadós anyaggal van megbolondítva. A lárva feneke világít (túravezető szerint, amit látunk világítani az a lárva kakija), ezzel odacsalogatja az arra tévedt áldozatot, az beleragad a fonalba, amit a lárva felhúz és elfogyasztja a bennragadt delikvenst. Állítólag minél erősebben világít a kukac annál éhesebb. Kis undorító állat, de szépen világít a sötétben. Folyton csak ámulok, hogy mire nem képes a természet!? A labirintus kukacbarlang kb. 30 méter hosszú és 12 méter széles, a boltozatai hozzávetőlegesen 5 méter magasak, így nem kell azon aggódnunk, hogy beleakad a fejünk a nyákos zsinórok rengetegébe.

A következő bejegyzés témája: meghódítottuk Taranaki vulkánját 10 óra alatt. Kemény volt! Nagyon kemény!

Fényképek a következő bejegyzéssel együtt lesznek elérhetőek.

Kata