WA Trip –> 43-47. nap (Days 43-47)

Az elmúlt 5 nap történései a Cápa-Öbölben. A térképen ismét pirossal egyben a 43-47 napok eseményei. Ide-oda cikáztunk és mindent bejártunk, ahova út vitt. Ismét egy csodálatos területet jártunk be. Megérintett egy MÁSIK világ. Nem a másvilág hanem egy másik világ. Még Papi is azt mondta az egyes napok végén, hogy ez egy jó kis nap volt! Az elmúlt 5 napban volt egy nagyon szerencsés pillanatunk és egy nagyon “szomorú” is.

Kezdtünk a Hamelin Pool-nál, ahol megérkezésünkkor egy anomália fogadott. Legyek! Nagyon sok légy. Előkerültek a légyhálós kalapok. De ez mit sem rontott azon, hogy láthattam az én drágaságaimat. Közel 30 évet vártam erre a pillanatra, hogy Nyugat-Ausztrália sztromatolitjait láthassam. Nagy volt a boldogság. Többször írtam már róluk, törzsutasainknak már biztos a könyökén jön ki. Csak picit frissítsük fel a tanultakat. Sztromatolitok élő kövületek 3-3,5 milliárd éve léteznek. Nekik köszönhetjük az életet a Földön, ők termelték az oxigént és az élet így kifejlődhetett a szárazföldön is. Ezek itt kb 2-3000 évesek. Nagyon lassan nőnek. Ha ők nincsenek akkor nagy valószínűséggel mi sem lennénk itt a Földön.

Megnéztünk egy érdekes “kőbányát” vagy inkább kagylóbányát?! Itt az öbölben jóval sósabb a víz, mint kint a tengerben/óceánban és a cockle nevű kagyló ezen a területen picire nő meg, illetve nincs ellensége. Rengeteg van belőle. Ezek összecementálódtak, amit sima kézi fűrésszel blokkokra vágtak és ebből épültek a házak. A kagylóréteg 6000 éves. A Shell Beach-en is ezek az apró vakítóan fehér kis kagylók halmozódtak fel 10 méter vastagon és közel 100 km hosszon. Hihetetlen látvány.

A 44. nap mottója: Lady in the Pink! – Hölgy rózsaszínben! Nagyon szerencsés nap volt! Aki ismer tudja, nem vagyok a rózsaszín szín nagy rajongója. De beláttam, ha nem aggatunk magunkra feltünő színeket, akkor beleolvadunk a környezetbe és nem látszunk a képeken. Papival szoktunk viccelődni, hogy mi lenne ha a láthatósági mellényt vennénk fel mikor túrázunk, úgy biztos kitűnnénk a képeken.

A lényeg: 2019.09.09. hétfő Monkey Mia, az öböl ahova kiúsznak a delfinek, a túrista tömeg a parton sorfalat állva nézi és 1-2 szerencse fia meg is etetheti őket. Úgy gondoltam a delfinek szeretik a színeket így magamra penderítettem a rózsaszín ingemet. Közel kétszázan lehettünk. A hátunkon a szőr felállt a sok embertől. Antiszociálisak vagyunk. Ráadásul még egy ázsiai forgatócsoport is pont most volt ott hogy népszerűsítse hazájukban Ausztráliát, hogy (még!) több túrista jöjjön ide.

Általában 4-5 delfin szokott kiúszni a 20-30-as csapatból. De nincs garancia hogy jönnek. Most 3 úszott ki, és másik kettő kicsit távolabb vadászott. Minden egyes delfin csak 3 kis halat kaphat, nehogy rákapjanak az ingyen kajára és megszelidüljenek és feladják a vadászatot. Az önkéntesek kiválasztanak 1-1 embert a tömegből, akik megetethetik a delfineket. Nincs jelentkezés, nincs üvöltözés, csak rádböknek hogy Te, mint amikor felelni hívtak a suliban. Az egyik önkéntes azt mondta: Lady in the Pink. Na ez voltam én! Besétáltam a térdig érő vízbe, önkéntesGizi odaadta a halat én meg odaadtam a delfinnek! A delfineket tilos megérinteni. Mekkora mákom volt!

Amúgy én Piccolot etettem meg. Piccolo 26 éves, 100 kg és 2 méter hosszú. Épp egy cápatámadásból lábadozik. Minden delfint az uszonyuk alapján ismernek fel. Ez az ő ujjlenyomatuk.

Aztán bejártuk a szárazföldhöz közelebb lévő félsziget csúcsán lévő Francois Peron Nemzeti Parkot. Meseszép! Vörös homokdűnék, sárga homokos tengerpart és kristálytiszta türkiz víz. Itt láttunk a vízben, delfineket, ráját, cápát és teknőst. Sajnos egy magas (kb 50 m) szirtről láttuk őket, kis bolhafingok a képeken, de azért kivehetőek.

A tengerparti kempingben a meleg miatt iszonyúan párolgott a tenger. Reggel köd volt és minden tiszta víz volt, mintha eső esett volna. Borzalmas volt.

Végül bejártuk a második (külső) félszigetet is, mert itt van Ausztrália legnyugatibb pontja. Ettől a nemzeti parktól tartottunk, mert csak 4WD-os, nehéz, puha homok, dűnés átkelés bla-bla-bla. Egyáltalán nem volt necces helyzet. Lassan lehetett haladni, de sima ügy volt. Nagyobb volt a füstje mint a lángja ennek a “nagy” homokdüne átkelésnek. InformációsGizi cseppet túllihegte a felvilágosítást. Mikor mondta, hogy ha nem engedjük le a kereket 16 psi-ra, de akár 14 psi-ra akkor nem fogunk átmenni. Na ekkor kicsit becsokiztam, mert a Simpson sivatagban 18-20 psi-al mentünk végig (psi = pound per square inch – keréknyomás font per négyzet hüvelyk). Mondjuk Benő összefosta magát…de tényleg nem volt semmi komoly. Köze nem volt a Simpson sivatagi puha homokos dünékhez. Majdnem földút keménységűek voltak a dünék.

Elvileg 148 km-es útra 3 órát írnak. Azt hittük egy nap alatt lenyomjuk, de annyira gyönyörű volt és olyan sok látnivaló volt, hogy délután úgy döntöttük nem megyünk ki, bent alszunk. Hihetetlen jó döntés volt. Vadkempingben a tengerparton egymástól 50-100 méterre vannak kialakítva a sátorhelyek. Sekély öböl. Átlátszó tiszta víz. És a színek!? Besírtunk. A sátorablaból a vízre láttunk rá. A napfelkeltét is az “ágyból” néztük. Nagyon giccses volt. Ja. Semmi légy! Idilli állapot!

És mik voltak a tengerparton? Emlékeztek még az Eighty Mile Beach-re? Ott volt a több ezer lapos tengeri süni. Na itt meg a tengeri csillagok!!!! Mindig is szerettem volna találni egyet. Itt szedtem egy szatyorral!

2019.09.12. csütörtök Nemzeti Gyásznap! Találtam egy nagyon különleges tengeri sünit. Átmenet a lapos és a gömböc között. Gyönyörű zöldes-sárgás színű, apró tüskés. Aztán Papi elment csatangolni a parton, míg én mosogattam és talált még kettőt. Nagyon szépek voltak. Kitettem a lökhárítóra száradni őket. Másnap összecuccoltunk és elfelejtettem összepakolni őket. Elindultunk. Mentünk 39 km-t durva terepen mikor belémnyilalt. A SÜNIK! Papi azt mondja: ugorj ki nézd meg hátha még ott vannak. A legkisebb, amit én találtam még ott “kapaszkodott”. A két nagy sajnos odalett. Picit oda voltam.

A Dirk Hartog szigetre erről a félszigetről lehet átmenni. Egy pici komp megy át, egyszerre csak egy autót tud átvinni. A távolság nem több, mint 5 km. A return kompjegy kapaszkodjatok meg, 570 dollár. Beszarás! A kenguru szigetre, ami 18 km-es kompút volt 470 dollár körüli. Tasmániára, ami 8-10 órás kompút 550 dollár. Csak viszonyításképp írtam.

Két okból passzoltuk. Egy: az 570 dodi miatt. Kettő: nincs benyakút a szigeten. Nekünk sajnos csak két üzemanyag kanna van a tetőn. A sziget kb 60 km hosszú. Ezt oda-vissza meg kell tenni, plusz a kitérők. Nem lett volna elég naftánk. Egyszer majd visszajövünk ide Tehénnel és több benyakannával és megcsináljuk együtt. Bár Papi megjegyezte: mennyivel adna többet a sziget, mint ez a félsziget, amin most vagyunk, ugyan azt látnánk. A térkép tanulmányozása után nagy valószínűséggel igaza van.

Az Edel Land Nemzeti Parkban, ami ezen a félszigeten van elzötykölődtünk a legnyugatibb pontig. Most már csak a legészakibb van hátra, amit hamarosan egy közös Tehén+Junior expedíció keretében ki fogunk pipálni. Ki az a Tehén?? Tehénnel együtt csináltuk meg a Simpson sivatagot. Szorult helyzetből Tehén szokta kisegíteni Juniort. Tehén Tamásék 4WD-ja.

Felkerestük a blowhole-okat. Félelmetesek voltak. Lenéztünk a 170 méter magas nyugati sziklafalon amit az Indiai Óceán ostromol. Vadregényes félsziget. Ha arra jártok semmiképp ne hagyjátok ki.

Most már a Kalbarri Nemzeti Park határában vagyunk. Túrázunk 1-2 napot, elköszönünk a tengertől, keletnek fordulunk és elkezdünk lassan hazacsorogni. A tervben előírtakat 95%-ban teljesítettük!