4. rész: Búcsú a trópusoktól

2020. november 3. kedd by kata_papi

A Litchfield-i Nemzeti Parkot elhagyva egy belső panorámaúton haladtunk lefelé. Sajnos a Douglas hőforrás zárva volt a túl alacsony a vízszintje és valamilyen őslakos mizéria miatt. Egy nyújtózkodós+jégkrém megállót iktattunk be Pine Creek falucskában, hogy megnézzük a felhagyott külszíni aranybányát. Érdekes, hogy ez a bánya nem azért van tele vízzel, mert a talajvíz feltöltötte, hanem azért, mert szándékosan árasztották el, mikor bezárták a bányát. Ezt úgy csinálták, hogy elterelték a közeli patak vízét, majd 14 hónap múlva végre kijelenthették: a bánya megtelt. 6800 megaliter (1 megaliter az 1 millió liter) vizet tartalmaz és 135 m mély. Az nem derült ki számunkra, hogy miért kellett feltölteni.
Katherine közelében újra megnéztük az Edith vízesést. Kilenc éve nem lehetett benne fürdeni a krokodilok miatt. Most lehetett, de csak este 7-ig, mert 7 után krokodiletetés van ugyanitt. Nem igazán értettük, hogy akkor most lehet, de este már nem, mert krokodilok vannak benne?! A tető túrát passzoltuk a meleg és térdprobléma miatt. Katherine-be beérve áztattuk magunkat a 25-30 fokos Katherine-i hőforrásban. A vadregényes kisebb medencéket szűk patakok kötik össze itt is és az elején be lehet mászni a bugyogó forráshoz. Nem egyszerű, mert jó erős a sodrása. Sajnos a hőforrás környéke eléggé leharcolt, sok a szemét. Papi lepacsizott egy őslakossal a vízben. Az ürge “brother”-nek, azaz testvérnek hívta Papit és meg akarta tanítani neki az őslakos nyelvet. Papi mondta neki, hogy köszi, de az a kettő amit tudok az bőven elég nekem.

Edith vízesés, Katherine-től 40 km-re északra. A sárga nyílnál van a vízesés, ami most vékonyka volt. Akinek nem elég ez az óriási tó a pacsálásra az egy rövid gyaloglást beiktatva felkeresheti a vízesés feletti platón a csobbanó tavacskákat.

A Katherine-i hőforrás legfelső “medencéje”. Ez egyből a forrás mellett van. Lejjebb csorogva több ilyen áztató “medence” van.

Ilyen szűk kis járatokon lehet a medencék között közlekedni.

Másnap nem keltünk korán. Komótosan összecuccoltunk és Katherine-ből átautóztunk Mataranka-ba, ami csak 130 km és bő fél napot strandoltunk a Keserű és Szivárvány hőforrásokban. A Keserű hőforrásnak 300 liter per sec a vízhozama és egy lassú folyású patakon lehet 100-150 métert lecsorogni. A nudlik nagyon jó szolgálatott tettek, mert ezek a természetes források 3-4 méter mélyek. Ráfeküdtünk és csak sodródtunk az árral. Minden egyes lecsorgás egy bátorság próba volt, mert a patak felett nem túl magasan a Golden Orb Weaver pókok szőttek hálót és ott csücsültek a közepén. Óriási nagyok ezek a pókok. Csak a hasa akkora, mint a hüvelykujjam utolsó ujjperce és hosszú lábai vannak. Brrr. Volt olyan szűkület ahol “kutyafuttában” 9 pókot számoltam össze.
Amúgy nagyon gyönyörű, kristálytiszta volt a víz. Le lehetett látni az aljára. Rengeteg óriási, színes szitakötő döngicsélt mindenfelé. Vagy két órát áztattuk magunkat és rosszul gondolja az, aki azt hiszi, hogy a víz alatt nem lehet leégni. Mi is azt hittük, ha végig víz alatt vagyunk, akkor nem ér a Nap. Nem is kentük be magunkat. Nagy hiba volt. Grillcsirkék lettünk. Most kenjük magunkra az Aloe Vera zselét. A Szivárvány hőforrás vízhozama 130 liter per sec és a forrástól nem messze van egy kiépített nagy medence. Csak a partfal van körbe felbetonozva, az alja természetes homokos. Mindkét hőforrás vize 33 fokos!

A gyönyörű türkiz színű, kristálytiszta vízű Mataranka-i Keserű hőforrás.

Semmi erőlködés, visz a sodrás.

Papi lassan csorog le a a patakon.

Le lehet látni az aljára. Sok kis hal él benne, úgyhogy a búvárszemüveg ne maradjon otthon. Papi a faágon egyensúlyoz…

Nagy pókokból nem volt hiány.

Na, ilyenek voltak. Ez a Golden Orb Weaver Pók és ekkorára nő meg a nőstény. (forrás: internet – Google kereső)

Ez a kiépített Szivárvány hőforrás Mataranka-ban. Sajnos most nem volt olyan szép a forrás környéke. Az áradás túl sok elhalt pálmalevelet hagyott maga után és egy bozóttűz is csúnyán megkapta a pálmák törzsét.

Mataranka után két napra megálltunk Alice Springs-ben, ahol megnéztüka Royal Flying Doctor Service (Királyi Repülő Orvosi Szolgálat) múzeumot, ami nagyon érdekes volt. A belépőt picit soknak tartottuk, de reméljük a szervezetnek megy a pénz. Nagy szükség van erre a szolgáltatásra itt a világ végén. Nem mindegy hogy két nap alatt, vagy 3 óra alatt jut el valaki kórházba az outback-ből.

A narancssárga területen 1910-ig semmiféle orvosi ellátás nem volt. A legkisebb balesetek is végzetesek lehettek.

Rövid történeti áttekintés: 1926-ban kezdte el a kampányolást John Flynn, hogy ki kellene építeni valamit. Először teveháton járta az outback-et és nyújtott orvosi ellátást a rászorulóknak, majd autón. Később megalapította a repülő orvosi szolgálatot. A világ legnagyobb orvosi szolgáltatása, 21 bázisról indulnak a repülőgépek, évente 300 000 embernek segítenek, 77 repülőgépük van, ebből 3 már sugárhajtású. Itt egy angol nyelvű link a gépekről.. Nemcsak balesetekhez riasztják őket. Transzplantációra vagy komolyabb műtétekre is szállítanak embereket. A helikopteres mentés ekkora távolságokon nem működik. A szolgáltatást az ausztrál “TB” állja.
A távolságot jól szemlélteti a fenti térkép. A zöld Európa, a halvány drapp Ausztrália területe. Ha mondjuk Alice Springs-ben történik velem valami, ahol most épp vagyunk, ez a térkép alapján Csehországnak felel meg és a Perth-i kórházban tudnának csak segíteni rajtam, ami Portugália és Spanyolország határa. Mennyi idő alatt jutnék el oda ha nem lenne ez a repülős orvosi szolgáltatás?

Papi a pilóta az egyik orvosi gépen…

A múzeumban van egy 20 perces filmvetítés arról, hogy hogyan jött létre a szervezet. Van egy virtuális 3D-s szemüveges bemutató is ahogy éppen egy beteget szállitanak, illetve egy másik, mikor a pilóta mellett ülhetünk a gépen. Van egy kis múzeumrész régi tárgyakkal, eredeti levelekkel, meg rengeteg korabeli fényképpel. Jó tudni, ha baj van érkezik a segítség akárhol is vagyunk. Feltéve ha tudunk segítséget kérni.
A West MacDonnell Nemzeti parkot anno szőröstül-bőröstül lenyeltük, minden jelölt helyet felkerestünk. Tizenegy van belőle, amiből most csak négyet szerettünk volna ismét meglátogatni. Egy teljesen le volt zárva és feleslegesen autóztunk 90 km-t, ha ezt tudjuk, akkor valószinűleg belefért volna az Open Air School (a világ legnagyobb osztályterme) múzeum, amiről fél óra híján maradtunk le. A Standley hasadékkal kezdtünk, ahova fél 12 körül értünk. Olyan keskeny a hasadék, hogy csak pár percig süt be a déli nap. Naná, hogy meg kellett várni ezt a “pillanatot”. Papi és Józsi jót szórakoztak, követték az első napsugarakat. Kilenc éve szűkebbnek és nagyobbnak tűnt a hasadék. Biztos megnőttünk azóta, vagy a nyugat-ausztráliai Echidna hasadék után már semmi nem rúghat labdába.
Az Ellery Creek volt a következő, ahol passzoltuk a fürdést, mert posványos volt. Aztán jött volna a Glenn Helen hasadék, de zárva volt. Visszafelé a városban még megálltunk Flynn (aki megalapította a repülő orvosi szolgálatot) sírjánál. Másnap lassan elkezdtünk hazacsorogni. Alice Springs határában láttunk egy érdekes dolgot. A COVID miatt a térségben repülő nagyobb légitársaságok itt parkoltatják a kényszerpihenőre küldött gépeiket, mivel a száraz, meleg klíma árt a legkevésbé a repülőgépeknek. Szomorú látvány volt az a rengeteg utasszállító repülőgép egy helyen, mint egy repülőgép temető.

Standley hasadék, Papi a kék karikában.

Alice Springs, repülőgép “parkoló”.

Várják a Covid végét…

Igyekeztünk még Alice Springs-ben kitölteni a visszafelére érvényes határátkelős papírokat, de két-háromszori próbálkozásra sem működött a weboldal. Picit felcseszte az agyunkat, vártunk este 10-ig, újrapróbáltuk és sikerült. A visszafelé nyomtatvány ellentétje volt az idefelének. Sokkal több és idiótább kérdéseket tartalmazott. Na mindegy, végigpötyögtük, jobb a békesség. Ráadásul nem is kérték a határon, semmi ellenőrzés nem volt a délre haladóknál, csak az északra menőket állították meg, ami igencsak furcsának tűnt.
Beértünk Coober Pedy-be és még volt bő két óra a múzeum nyitvatartásából, így belefért az utolsó napba egy múzeum is! Egy különleges múzeum, főleg nekem, de Papi is nagyon élvezte. Az Umoona opál bányát és múzeumot néztük meg és maximálisan kitöltöttük azt a két órát. Még annó idefele jövet Katherine-ben begyűjtött brossúrában kiszúrtam, hogy Coober Pedy-ben van kiállítva az a két tengeri őslény, amit itt és a “szomszédos” Andamooka településen találtak meg opál bányászok. A múzeum egy régi, felhagyott földalatti opálbányában van kialakítva. Fő profiljuk az ékszerárusítás. Ehhez csapták hozzá a múzeumot és egy őslakos kiállítást, ami most készül. Ezenkívül van egy vezetett túra egy régi, földalatti, kézzel vájt és egy modern gépekkel kialakított lakásba is, illetve a régi bánya egy részét is be lehet járni. Szerencsénk volt, mert mi voltunk az egyedüliek abban az időpontban, így privát vezetett túrát kaptunk a pénzünkért. Gizi több mindent mutatott meg, mint szokott. A túra egy 20 perces mozival indul: hogyan alakult ki az opál és hogyan találták meg itt Coober Pedy-ben. Díjnyertes kisfilm, tényleg beleadtak apait-anyait.
  
A bal oldali kép egy kézzel vájt régi bányaalagút, a jobb oldali modern alagútfúró berendezéssel készült.
És akkor jöjjön a sztori:
Az opál kialakulását én csodának nevezném. Nehéz megmagyarázni, hogy hogyan is jött létre. Nagyvonalakban a lényeg az, hogy a tengeri üledék és homok az évmilliók folyamán lerakódott, majd a nyomás hatására kemény homokkő lett belőle. A tenger visszahúzódott/elpárolgott. Az esővel a felszínen lévő finom kis szilikát kristályok bemosódtak a homokkőbe és addig-addig szivárogtak le, amíg akadályba nem ütköztek. Ez az akadály többnyire egy repedés, vagy szerencsésebb esetben egy fosszília volt. Itt megakadt és felhalmozódott. Belőlük lett az opál.
Hogy mitől lesz az egyik opál szép szivárványos, a másik meg értéktelen tejopál…?! Passz. Rejtély. Véletlen egybeesések sorozata. A történet szerint 1888-ban Józsi Adelaide-ben várakozott. Egyik nap táviratot kapott Pistitől. Az nem derült ki a kisfilmből, hogy Pisti kicsodája-micsodája Józsinak. Barát? Munkatárs? Családtag? A történet szempontjából lényegtelen. Szóval Pisti táviratozott: Józsi gyere, találtam valamit. Józsi a legnagyobb nyári melegben, december 4-én felkerekedett és nekiindult. Vonattal ment fel valameddig (szerintem Port Augusta-ig), onnan két tevével folytatta az utat. December 27-én már a végét járta. Fáradt volt, alig volt mit innia, a tevék is szenvedtek. Végül valahogy mégiscsak megtalálta Pistit. Pisti megmutatta az opált, amit talált. Nagy volt az öröm.
Józsi elvitte az opált Londonba és két éven keresztül házalt vele drágakő-kereskedőknél és ékszerészeknél. Senkinek nem kellett. Átment New York-ba, de  ott is kellett egy kis idő, mire rákaptak az emberek. Aztán felkapta az amerikai sajtó, minden újság erről cikkezett. Józsi 1915-ben visszatért egy kisebb amerikai expedícióval, hogy most aranyat találjon. Jött vele a 14 éves fia is. Már 16 hete küzdöttek az elemekkel, de semmit nem találtak. Elfogyott a vizük. A kisJózsit hátrahagyták a táborban, hogy táplálja a tüzet, ami majd segít visszatalálni a vízkereső csapatnak. Késő este tért vissza a csapat, a tűz épp csak parázslott, vizet nem találtak és a gyerek is eltűnt. Kis idő múlva megjelent kisJózsi, apja majdnem lenyomott egy sallert neki, mert hagyta kialudni a tüzet, de megenyhült mikor a gyerek megmutatta mit talált. Egy zacskónyi opált szedett össze és még vízre is akadt a közelben. 1919-ben beindult az opál-láz Coober Pedy-ben. A kezdeti években csak egy maréknyi bányász jött ide szerencsét próbálni a kegyetlen időjárás és a távolság miatt. Nyáron 50 fok van, télen hajnalban közelít a nullához, rendszeres a vízhiány. Adelaideből két hónap alatt ért fel ide az utánpótlás. Később 86 km-re Coober Pedy-től végre találtak egy forrást a föld alatt, ahonnan tevékkel szállították ide a folyékony aranyat.

Egy bányász egy heti vízadagja ez a vödör. Biztos nem fürdésre használta. Szinte nem is fürödtek.

A vízhiány olyan nagy probléma volt, hogy a kormány 1924-ben épített egy 2 millió literes víztartályt, ami ezután már 110 liter vizet biztosított egy embernek egy hétre! Hát ebben sem lehetett pacsálni még. Napjainkban 27 km-re van egy fúrt kút, ami biztosítja a város vízellátását. A vizet 5 különböző fázisban tudják csak megtisztítani, plusz még sótalanítani is kell. Az 1960-70-80-as években rengeteg európai bevándorló jött ide szerencsét próbálni. Negyvenöt különböző nemzet van jelen Coober Pedy-ben, plusz az őslakosok. Ezekben az években több mint ezer bányász dolgozott itt. Ma már csak kb 50.
A bányákat egy vagy max 2-3 ember birtokolja, nincsenek bányatársaságok. Minimum 3 hónapra lehet kibérelni egy 15x15m vagy 15x100m-es területet, amit 12 hónapra hosszabíthatsz ha találsz ott valamit. A bányászás úgy zajlik, hogy lyukakat fúrsz le kb 30-35 méter mélyre és keresel egy törésvonalat, mert az opál csak ott van, majd követed a törésvonalat míg szerencséd nem lesz. A világ opál termelésének 90%-a innen származik. A város alatt ma már tilos a bányászat, mert ki akarják zárni azt, hogy a vasárnapi ebéd közben, éppen a rántotthúsnál egy bányagép átszakítsa valaki ebédlőjének a falát vagy a padlóját.
Hetven százaléka a lakosságnak föld alatt lakik. Itt a város alatt 16 méter mélyen van egy ér, aztán 28 méter mélyen. A bányák többsége 30-35 méter mélyen találja meg a törésvonalat. A felszínen egy egyszobás házat már 15 ezer dollárért meg lehet venni. Egy föld alatti 2-3 szobás lakás 50-150 ezer, 4-5 szobás pedig olyan 300 ezer dollár. Állandó 21-25 fokos hőmérséklet van a lakásokban. A vizes helyiségek, úgy mint konyhai mosogató, zuhanyzó, mosókonyha elől a bejáratnál van, a szobák hátul. Ennek az az oka, hogy ha csőtörés van és beázik a barlanglakás, ez a homokkő nagyon nehezen szárad ki. Szóval, ha megtörtént a baj, kinyitják a bejáratot és beengedik az 50 fokot. Persze ha éppen tél van, akkkor az gáz…

Ez az akna kb 16 méter mély, két bányásznak két hétig tartott leásni ide és ha szerencséjük volt megtalálták a törésvonalat/eret, amit követhettek, hátha lesz benne opál. Ha nem, továbbálltak és újabb kétheti munkával egy másik ilyen aknát ástak.

A törésvonal közelebbről pici vízszintes opál erekkel.

Volt egy ürge, aki talált egy gyönyörű szép nagy kagylót, akkorát mint a tenyerem amit opál töltött ki. Elvitte becsüshöz. A szaki forgatta, majd azt mondta 230 000 dollár elsőre, de mivel gyönyörű zöldes színe van az opálnak inkább olyan 400 000 dollár. Tovább forgatta, és azt mondta: ha nem csak az opál értékét nézzük hanem hozzáadjuk azt, hogy ez egy több millió éves kagyló, akkor a duplája, azaz 800 000 dollár. Majd azzal zárta, hogy különösen jó állapotban van, nagyon ritka kagyló cakk-pakk legalább 1,2 millió dollár. Ez alsó hangon is kb 240 millió forint. Egy darab opalizált kagyló.
Végül pár szó az őslényekről. Tengeri ragadozók voltak, nemcsak szimpla kagylók. 120 millió évvel ezelőtt Ausztrália egyharmadát jeges tenger borította és még egybe volt “olvadva” a Déli sarkkal és jóval lejjebb volt délen. A tengerekben hemzsegett az élet. A kagylók, tengeri liliomok és szivacsok ma is ugyan úgy néznek ki, mint 120 millió éve. A primitív élőlények között Belemniteszek (tintahal őse) és Ammoniteszek (nautilusz őse) úszkáltak és persze a félelmetes ragadozók: Plesiosaurus és Ichthyosaurus.
Mindkét ragadozónak 4 uszonya volt és fel kellett jönniük a felszínre levegőért. Rengeteg őslényt lehet Coober Pedy és az Eyre tó körül találni. Az Eyre sóstó amúgy ennek az ősi tengernek az Eromanga-nak a maradványa. 1987-ben egy majdnem teljes Plesiosaurus csontvázat találtak 60 méteres mélységben Coober Pedy-nél. Eriknek nevezték el. Erik azért különleges, mert úgy fosszilizálódott, hogy az utolsó vacsorája is megmaradt a gyomrában, amiben még köveket is találtak, amiket azért nyelt le, hogy elősegítse az emésztést. Sajnos a Dél-Ausztrál Múzeum nem engedhette meg magának, hogy megvásárolja Eriket. Egy Sydney-i magáncég vette meg 200 000 dollárért. A cég csődbe ment és Eriket ismét áruba bocsátották. Úgy tűnt hogy Erik külföldre kelül majd vagy egy magángyűjteményben lesz elzárva a világ elől. Nemzeti összefogással gyűjtést szerveztek az emberek és most a Sydney-i Ausztrál Múzeumban van kiállítva. Mi következik ebből? Igen, az. Jól gondoljátok. Ha vége a Covid mizériának be kell terveztünk egy Sydney-i kirándulást. Amúgy is van már pár dolog, amit Sydney környékén szeretnénk megnézni. Érik a dolog…

Coober Pedy-ben találta meg egy rendőr 1928-ban Ausztrália legnagyobb ammonitáját. Nem messze az úttól hevert évekig, mert azt hitte hogy egy gumiabroncs. Tényleg akkora mint egy kocsikerék. Hogy miért nem én botlottam meg benne?

Ichthyosaurus: kétszáz kúpos foga volt, hasonló mint a ma élő krokodiloknak és ha kitörött egy újranőtt, mint a cápának.

Az egész komplexum rendkívül érdekes volt, kár, hogy az őslakos rész nem készült még el. Utolsó megállónk útban hazafelé a Hart sóstó, ahol fél órácskára megmozgattuk a lábainkat. Én leszaladtam a sóstóhoz, Bicebóca a kocsinál megvárt. Szép volt az éppen kiszáradóban lévő sóstó. Szeretjük a sóstavakat. Szürreális, olyan mintha jeges/havas/deres/zúzmarás lenne.

Hogyan készül a bumeráng lépésről-lépésre

Hart sóstó

A víz drága kincs az outback-ben. Ivóvíz autómata, 5 liter víz egy dollár.

Sajnos az utolsó napon, mikor már csak 439 km-re voltunk a háztól egy szembejövő felcsapott egy kavicsot. Jó nagyot szólt. Kb 1 cm-es gyönyörű napocskám lett. Szerencsére nem a látómezőben. Ez mindig benne van a pakliban. Kivédhetetlen.
A túra 2-3 nappal korábban ért véget, de így is tartalmas volt a 17 napos kirándulásunk. Összesen 7412 km-t autóztunk. A legjobb az volt, hogy a COVID miatt egyáltalán nem voltak külföldi turisták. Nem iskolaszünetben voltunk, így sokkal kevesebb család indult neki. Ráadásul mivel csak Dél-Ausztrália és Tasmánia utazhatott be az Északi Területre korlátozások nélkül, ezért minimális volt az emberáradat. Elvétve láttunk egy-egy autót WA-ból, NSW-ből és VIC-ből és picivel többen jöttek QLD-ből. Vagy csak egyszerűen ottragadtak és nem volt kedvük hazamenni. 🙂

Nincs hozzászólás »

No comments yet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.