A pokol tornácán…

… ahol még a tevék is elpusztulnak.

Megjöttünk, túléltük, visszamennénk. 🙂 Csapjunk a közepébe.

A hőmérséklet 35 és 44 fok között ingadozott árnyékban, szellős helyen mérve. Persze ahol mi dolgoztunk, ott árnyék egyáltalán nem volt, a képeken majd fogod látni. Igazi holdbéli táj. Köves, murvás, poros és bizony elpusztult tevéket is láttak a kollégáim. Kép sajnos nincs róla, de talán ne is bánjuk.

A hétfői indulás reggelén szépen lecuccoltunk az út mellé s vártuk, hogy megérkezzen a cég három Nissan Navara-ja közül az egyik. Közben előkerült Irén is, aki éppen a szokásos reggeli sétájába kezdett. Gyorsan visszaszaladt a fotomasinájáért, s készített néhány képet rólunk, s pakkunkról. Mi meg olyan büszkén feszítettünk, mint ahogy tette Kittenberger Kálmán első, Afrikába induló útja előtt. 🙂

Elindultunk. 10-11 órás vezetés várt ránk, ezért aztán nem is álltunk meg nagyon bámészkodni, csak akkor, ha a szükség úgy hozta. Ahogy közeledtünk uticélunkhoz, úgy vált egyre kopárabbá, kietlenebbé a táj. Nagyon sok forgószelet láttunk, amolyan kis tornádókat, amik előrevetítették, hogy mire is számítsunk a Strzelecki Track-en:

Délután 3 óra körül érkeztünk meg Lyndhurst-be. Itt volt a szállásunk az első mérés alkalmával. Lyndhurst amolyan világvégi hely, az alig húsz házból álló, a kocsmát, hotelt és benzinkutat is magában foglaló település. Egy ilyen helyen a legnagyobb érték az ívóvíz és az üzemanyag. Ha elindulsz a Strzelecki úton, jobban teszed, ha mindkettőből jócskán feltankolsz, mert a legközelebbi település kb 500 km-re van innen! Nem vicc, itt nem lehet hősködni, vagánykodni, mert az hamar megbosszulja magát. A forgalomról annyit, hogy napi szinten nagyjából mindössze 10 (!) járműre számíthatsz. Reggel és este elmegy négy-négy kamion (itt az egyik), illetve néhány helybéli, vagy turista.

Ennyi, nem több. Itt meg elmegy egy másik kamion.

Mutattam neki, hogy húzza meg a légkürt kötelét, ő meg vette a lapot. Egy kis esemény neki is, meg nekünk is. 🙂

S akkor miért is kell az aszfalt? Mert ha utolérsz egy lassabban haladó kamiont ,aki nem vesz észre a maga után húzott porfellegben, akkor bizony mehetsz 100 kilométereket „cammogva”. Egyébként a legtöbb helyen simán lehet menni 100-zal, 110-zel, de természetesen utcai autóval meg se próbáld. Ide terepjáró kell.

Láttunk egy előzést ez alatt a tíz nap alatt. Nagy szó bizony! S hogy miért is érdekes ez? Nos, van egyfajta saját szabályrendszere egy ilyen kietlen helynek. Ez pedig nem más, mint a széliránynak megfelelő előzés. Hogy ez mit takar?

Lássuk csak. Itt ugye baloldali közlekedés van, így értelemszerűen jobbról kellene előznöd. Eddig világos gondolom. De mi van akkor, ha utolérsz egy kamiont, a szél pedig balról fúj. A portól képtelenség előzni, hacsak meg nem áll a kamion. Azt viszont várhatod, mert egy road train nem fog megállni. Viszont, hogy mégis el tudj menni mellette, szépen át fog húzódni a jobb oldalra, így te meg tudod előzni balról, a „rossz” oldalról. Nem kell attól tartani, hogy valaki szembe jön, mert olyan hosszú egyenesek vannak, hogy simán belefér egy ilyen szabálytalan manőver. Érdekes, praktikus? Szerintem az, ráadásul mindenki boldog.

Térjünk vissza Lyndhurst-be. A képen éppen a „benzinkútnál” állunk, csurig töltjük a kocsikat:

Mindhárom autó húzott egy-egy utánfutót maga után, amiken volt még pluszban 100-100 liter gázolaj. Vittünk még 40 liter benzint is az áramfejlesztőhöz. Az utánfutó egyben a szállásunk is, egy komplett tábori konyhát és sátrat foglal magában. Rutinos táborozó 15 perc alatt képes lakóhelyet varázsolni belőle, egyszerűen csak ki kell hajtogatni a sátrat, és már kész is. Akkumulátoros világítás, gázfőző, mosogató, víztartály és evőeszközök is tartoznak hozzá, igazán praktikus megoldás.

A táborunk ettől a helytől 220 km-re volt. Az oda-vissza csaknem 500. Mivel a kocsik komoly távolságokat futottak be a munka során, már előre tudtuk, hogy egyszer vissza kell ide jönni a kannákat újratölteni, mert nem lesz elég az üzemanyag. Most még nem fizettünk a gázolajért, mert abban maradtunk a kutashoteleskocsmásmindenes fickóval, hogy amikor majd mindannyian jövünk visszafelé 10 nap múlva, majd akkor rendezzük a számlát. Azt mondta rendben. Fő a bizalom!

Az ilyen úton kötelezően néhány tizeddel csökkentett guminyomással indultunk tovább. Irány a tábor! Esemény nélküli utunk volt egy defektet leszámítva, de azt is csak a sátorhelyen vettük észre, nem kellett megállnunk útközben. Még időben, sötétedés előtt sikerült felállítani az alvóhelyeket, majd egy gyors vacsora után nyugovóra is tértünk, hiszen másnap reggel 6-kor ébresztő volt.

A táborhely nagyjából félúton van a két legközelebbi lakott település között. Hogy véletlen-e, vagy tudatosan kerestek itt vizet a mélyben, nem tudjuk. Mindenestre találtak, méghozzá egy hőforrást, mely folyamatosan ontja magából a forró vizet. A víz enyhén sós, s kis tavacskában gyűlik össze a kút mellett. Még egy „jakuzzi” is tartozik hozzá. Ide folyik közvetlenül a csőből, ezért ebben a kisebb pocsolyában tényleg forró a víz, a nagyobban már nem annyira. A bátrabbak egyszer próbáltak benne fürödni, de mivel tele van zöld algával, csíborokkal meg rákokkal, inkább maradtak a mobil zuhany mellett. Merthogy azt is hoztunk magunkkal, s a vizet egyenesen a csőből hordtuk a fürdéshez. Volt tehát melegvizes fürdési lehetőség, s még ha kicsit csípte is a bőrünket a sós víz az egésznapi izzadás után, igazi felüdülés volt ez a nap végén.

A napirendről. Reggel 6-kor ébresztő, hogy a gyors tisztálkodás, reggelizés után 7-kor, negyed 8-kor már útban lehessünk az éppen aktuális felmérendő szakasz felé. Mivel a Nap is velünk kelt, egész nap éreztük „áldásos” melegét. Kint a terepen sehol nem volt árnyék, kivéve azt a néhány vízmosást, ahol kicsit gazdagabb volt a vegetáció. De ha nem azon a szakaszon dolgoztál, akkor bizony még ettől az élvezettől is búcsút mondhattál.

A mi három főből álló csapatunk már első nap a senki földjén dolgozott. A reggeli 7-es indulás után este 8-ra estünk be a táborba. A félórás ebédszüneten kívül nem volt megállás, folyamatosan tettük, amit tenni kellett, az alábbi viszonyok közepette:

Ilyen terepen ez a kötelező viselet: bakancs, ha lehet fűző nélküli, hogy még ott se menjen be a por és a kavics. Hosszú nadrág és hosszú ujjú ing, az ing alatt trikó, hogy legyen ami az izzadtságot felszívja. A hátadon a „camel-bag”, ami egy másfél literes víztartály hosszú csővel, hogy menet közben is tudj inni, ne kelljen megállni, vagy visszamenni a kocsihoz, hiszen az sokszor 2 kilométerre is van tőled. Erre még rávesszük a sárga mellényt, ami szintén kötelező. Ezeken kívül széles karimájú kalap, napszemüveg és háló a legyek ellen. Ausztrál kollágáim nem viselnek hálót, csak nevetnek rajtunk. Mi meg visszanevetünk, mert látjuk, amint egész nap a legyeket hessegetik a fejük körül. Szerintem az sokkal kellemetlenebb, mint használni a hálót.

Viszont van egy hátránya. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, nem tudod hasznát venni. Történetesen ebéd közben. De én kifejlesztettem a háló alatti evés tudományát és már ebéd közben sem veszem le. Nagy ebédre amúgy sem kell gondolni, hiszen csak egy szendvics, valami gyümölcs, édesség, sok víz és már lehet is folytatni a munkát.

Bármennyire is ritka errefelé az eső, a tábor és környéke átesett egy kiadós záporon. Jól eláztatott mindent, szerencsére a főnök és barátja éppen ott voltak és mentették amit lehetett. Pakoltak, árkot ástak és próbálták elvezetni a vizet a sátrak körül.

S hogy ez ne legyen elég, másnap egy forgószél és egy homokvihar is átsöpört a vidéken, komoly károkat okozva a berendezésben. Alummínium csövek hajlottak, sátorponyva szakadt ahogy kell. Ami még hiányzott a boldogságunkhoz az egy jó kis bozottűz lett volna, de itt nem nagyon van ami éghetne, így azt megúsztuk. Meg persze a havat is.

A melegről. Az utolsó három nap mértük a 40-44 fokokat, árnyékban, szellős helyen. Ez azt jelenti, hogy kint a terepen délutánra nemcsak felülről, hanem alulról is kaptuk a meleget. Ez a kavicsos poros föld ontotta magából a forróságot, a talpunk alatt simán lehetett vagy 60 fok. Este hét órakor még 42 fok volt a táborban. Csak leültél, az izzadság meg patakokban folyt rólad. Bátran le merem írni, hogy ennyi vizet még sosem ittam meg életemben. Na meg sört, mert azért esténként csak kellett valami mást is inni a víz helyett. 🙂

Éjszakára 20 fok közelébe esett mindig a hőmérséklet, így én még fáztam is reggelente. Viszont kárpótolt a gyönyörű, csillagos égbolt. Semmitől sem zavartatva bámultuk a milliárdnyi pislákoló lámpácskát az égen s az éppen fellettünk elhúzó műholdakat, vagy az ISS-t (International Space Station). Még hulló csillagot is láttunk, láttak a fiúk, mert én arról sajnos lemaradtam. Azt mondják ahogy beért a Föld légkörébe, több darabra szakadt és elégett. De az is lehet, hogy valami űrszemét volt, ami éppen itt fejezte be pályafutását.

Az állatokról. Rengeteg, számunkra ismeretlen bogár repkedett szanaszét esténként a táborban, többségüket nem látni Adelaide-ben. Óriási éjszakai lepkék, pókok, szúnyogok, gyíkok, kígyók és sokféle madár is tanyázott körülöttünk, köztük fecskék is. Nagyon sok ragadozó madarat is láttunk, amint éppen élelemre vadásztak. Üregi nyúlból jól el van látva a vidék, mi is megriasztottunk néhányat munkánk során. Ezen kívül a teve is fellelhető ezen a vidéken, de én csak a lábuk nyomát láttam. Na és persze a legyek, amik aztán megkeserítették az életünket. Azt mondják hozzá lehet szokni. Én egyelőre nem akarok, marad inkább a háló a fejemen.

A madarak egyébként nem hülyék, mert ők sem mocorognak a legnagyobb melegben. Sőt, behúzódnak az árnyékba és próbálják túlélni a dolgot. Láttunk olyan madarat is, amelyik nagyra nyitott szájjal, csőrrel lihegett mint a kutyák, így próbálta hűteni a fekete tollakkal borított testét.

Sokféle dolgot lehet találni az út mellett: leszakadt autóalkatrészeket, szétrobbant abroncsokat, eldobált és a természet által megviselt sörös dobozokat, miegymást.

Ja, és persze KÖVEKET! 🙂

Ezeket itt Papi találta, mert neki azért több ideje volt bámészkodni. Nem lógatta a lábát, hiszen jött mellettem végig és tartotta bennem a lelket, de azért a talajt is fürkészte nagy figyelemmel, hátha talál valami kincset. Amikor olyan munka volt, sokszor segített is amiben tudott.

Vissza a kövekhez. Az első kép: A sikoly, Edvard Munch festménye 1893-ból. Néhány évvel ezelőtt ellopták és azóta sem találják, de ez a kő itt, mintha a festmény reprója lenne. Mit gondolsz? Hasonlít?

A második kő akár Mikulás-napi üdvözlés is lehetne. Persze csak ha bele tudod képzelni az arcot ebbe a természet alkotta érdekes formába.

Egyébként újra egy doboznyi „nehézséggel” tértünk haza. Vannak köztük nagyon érdekes példányok is. Némelyik meteoritra hasonlít, jelenleg bevizsgálás alatt vannak. Olyanok, mintha vasból lennének. Kerek, gömbölyded formájúak, de ha kettétöröm őket, akkor belül üregesek.

Az egyes kövek színvilága is figyelemreméltó volt, hiszen a sárgától kezdve a vörösön át a liláig mindenféle színben pompáztak. Érdekes volt látni, ahogy a hőség hatására még a legnagyobbak is megadják magukat.

Ezt itt szintén Papi találta. Az egyik szakaszon, ahogy kiugrott a kocsiból, megakadt a szakértő szeme ezen a féltenyérnyi gumidarabon. Nos, én észre sem vettem volna, ezért írtam a szakértő szemet.

Ez ugyanis kérem szépen egy Taurus gumiabroncs egy darabja, már ami megmaradt belőle, miután szétrobbant. Aki nem tudná, ez bizony magyar termék (volt), azt sajnos nem tudom, hogy létezik-e még a cég, s ha igen, gyártanak-e még gumiabroncsot. Az is érdekes, hogy egyáltalán Ausztráliába is szállítottunk belőle.

Mindenesetre Papi elgondolkozott azon, mekkora esélye volt ennek a találkozásnak. Mármint annak, hogy miután szétrobbant a gumi ezen az Isten háta mögötti helyen, a gumi egy darabkája pont úgy szakadt ki, hogy abból azonosítani lehet, aztán hogy pont arra jár egy magyar, aki ismeri a terméket és aki pont ott száll ki az autóból… Szóval, mekkora is az esélye?

Hazafelé szintén kaptunk egy defektet, de olyat, hogy az abroncs mindkét oldalon leszakadt a felniről és tovaszállt. A kocsi meg gurult tovább a fémen, amíg meg nem tudtak állni vele kollégáim. Egy új abroncson kívül szükség lesz még két szélvédőcserére is, mert hiába lassítanak az egymás mellett elhaladó járművek, azért a kövek még repkednek szanaszét. De lehet, hogy erre nem fog pazarolni a cég pénzt, hiszen tudjátok: Dél-Ausztráliában nincs műszaki vizsga! 🙂

Ezeket leszámítva úgy gondolom szerencsésen megúsztuk ezt a messzi kiruccanást. Félúton még megálltunk egy még mindig működő barnaszén bányánál és megcsodáltuk a hatalmas méreteket. Mind a bánya, mind az ott dolgozó gépek óriási méreteit.

Képeket itt találtok, de ez nem a teljes kollekció. Néhány nap múlva fogjuk bővíteni, addig nézegessétek ezeket.

Kata és Papi