Adelaide – Darwin – Adelaide: 3. rész

Mikor visszaérkeztünk a 4 hetes túránkról több munkatársunk is kérdezte, hogy melyik az a hely, ami a legjobban tetszett. Kettő is volt. Az egyik a Litchfield Nemzeti Park, amiről ez a bejegyzés fog szólni és a West MacDonnell Nemzeti Park, ami a következő részben szerepel majd.

A Litchfield Nemzeti Park nevét Frederick Henry Litchfield után kapta, aki tagja volt az 1864-es Finniss expedíciónak. Az expedíció Adelaideből indult és célja az volt, hogy megfelelő helyet keressenek az északi terület fővárosának. A park kb 100 km-re van Darwintól, úgyhogy aki Darwinba utazik, ne hagyja ki, látogasson el ide.

A park kényelmesen bejárható egy nap alatt is, de aki nem rohan az áldozzon rá legalább 2 napot. Nekünk sajnos csak egy nap jutott rá, de mivel az áradások miatt a Sandy Creek vízesés és az Elveszett Város le voltak zárva, ezért nem keseregtünk sokáig, kivégeztük egy nap alatt. Viszont azt már a túra elején eldöntöttük, hogy ide – és a Kakadu Nemzeti Parkba – a száraz évszakban is el kell jönni. Más-más arcát mutatja a vidék. Rengeteg itteni barátunknak mutattuk meg a képeket és mindenki el volt csodálkozva, hogy milyen zöld minden, mennyi víz van mindenhol. Van olyan ismerősünk, akik márciusban jártak itt, ami az esős évszak utolsó hónapja és mondták, hogy nekik semmiféle áradás nem volt sehol, és nem volt ilyen zöld minden. Mi meg április végén jártunk ott, ami már az esős évszak vége, száraz kezdete. Viszont akárhány emberrel beszéltünk fent, mindenki egybehangzóan azt mondta, hogy idén nagyon sok eső esett, minden folyó meg van duzzadva.

A park legtöbb látnivalója jól kiépített aszfaltúton megközelíthető. A fent említett Sandy Creekhez és az Elveszett városhoz csak földút vezet. Ismét nagy szerencsénk volt. Sikerült olyan időpontot kifogni, amikor alig volt túrista. Most biztos azt gondoljátok, hogy emberundorunk van. Nem erről van szó, csak nem szeretjük a nyüzsit. Szeretjük magunk felfedezni a természet csodáit, szeretünk úgy képet csinálni, hogy nincs rajta egy busznyi japán és német túrista. Szeretjük ha a földúton nem konvojban kell haladni és a gyalogtúrán nem tapossa le senki a sarkunkat. 

Ez a park a száraz évszakban (június, július, augusztus) nagyon népszerű. Az egyes vízeséseknél külön tábla figyelmeztet arra, hogy ha a parkoló tele van, akkor a vízesés is tele van, menj haza és gyere vissza egy másik időpontban, ne parkolj a parkolón kívűl az út szélén. Illetve ha bejutottál a vízeséshez és kifürödted magad, akkor állj tovább, engedd hogy más is lubickolhasson.

A térkép szerint az első „megálló” a termeszvárak. Itt kétféle „építészcsapat” él és munkálkodik. Az egyik – és talán a leghíresebb is – a Mágneses termeszvárak (Magnetic Termite Mounds). Nem arra kell gondolni, hogy ezek a várak magukhoz vonzák a fémet. Nevüket onnan kapták, hogy észak-déli tájolásúak. Közel két méter magasak és csak pár cm szélesek. Olyan mintha az óriások temetőjében sétálnánk, sírkő mindenhol, amerre csak a szem ellát. Ottjártunkkor sajnos elég magas volt a fű, így nem tudtunk igazán jó képeket készíteni.

Miért pont észak-dél? A termeszeknek nagyon vékony bőrük van (gyakran hívják őket fehér hangyáknak) és ezért érzékenyek a hőingadozásra. A 30 fok körüli hőmérséklet az ideális nekik. Az észak-dél tájolás arra szolgál, hogy a felkelő „gyenge” Nap nem melegíti fel túlságosan a termeszvár keleti oldalát. Aztán délben, amikor a legmelegebbek a Nap sugarai akkor csak egy kis vékony felületen éri őket a napsütés, délután pedig már a „fáradt”, lenyugvó Nap melegíti a nyugati felületét a termeszvárnak. A kiráy és a királynő a termeszvár alján lakik. A dolgozók és a katonák a közepén. A halottak a tetején vannak eltemetve. Az ismertető tábla alapján ezek a termeszek a füvek gyökerét eszik. Mi azt hittük minden termesz fát eszik… 🙂

A másik fajtája a termeszváraknak a Katedrális Termeszvárak. Ebből sokkal többet láttunk úton-útfélen. Nevüket onnan kapták, hogy a termeszvár alakja egy katedrálishoz hasonlít. Itt a parkban van egy igen nagy példány: 5 méter magas és közel 50 éves!

Nem fürdőzésre készültünk, így mikor elértünk a Buley Rockhole-hoz Papi „önként” vállalkozott, hogy visszasétál a kocsihoz a fürdőruhákért, törcikért és papucsokért! Micsoda úriember, ugye?

A Buley Rockhole-t a Lilafüredi fátyolvízeséshez tudnám hasonlítani, csak ez egy kicsit elnyújtottabb és minden egyes lépcsőnél egy kis természetes medence van, amiben meg lehet mártózni. A bátrabbak – nem mi – fentről elindulva átbuknak/átcsúsznak az egyes minivízeséseken és minden kis medencében csobbanak egyet. Ezt mi egy kicsit veszélyesnek tartotuk, mert a víz sodrása elég erős volt és ha megcsúszol akkor 1-2 szikla szépen felhasogatja a bőrödet vagy akár csontodat törheted. Úgyhogy csak óvatosan! Itt fent északon már 30 fok felett volt minden nap a hőmérséklet, így jól esett felfrissülni. Épp végeztünk a fürdőzéssel, mikor megérkezett egy busznyi diák. Gyorsan összeszedtük a holminkat és indultunk a következő helyre, hogy a siserehad előtt érjünk oda. Ezután minden további látnivalóhoz a csapat előtt értünk oda. Szerencsére.

Újabb fürdőzés, de most a Florence vízesésnél. A vízesésnek két ága van, úgy is hívják dupla vízesés. Rengeteg víz zubogott le és olyan erős volt a sodrás, hogy komoly erőfeszítésbe tellett egyhelyben maradni vagy az árral szemben úszni. A parkolótól 160 lépcsőfok vezet le a völgybe és onnan még kb 300 métert kell gyalogolni a vízesés alatti tavacskához. De megéri! Csodálatos volt! Mi még soha nem fürödtünk vízesés alatt. Hihetetlen színek. A víz kristálytiszta és kellemes. Csend, nyugalom, csak a víz zubogását lehetett hallani.

A Tolmer vízesés a három nagy vízesések egyike és mindegyik közül a legmagasabb. A parkolótól egy 800 méteres sétával érhető el. Itt sajnos nem lehet a vízesés lábánál lubickolni, sőt tábla tiltja, hogy lesétáljunk a völgybe. Régebben volt rá lehetőség, de most már óvják a környezetet, mert itt él az Orange Horseshoe Bat és a Ghost Bat (Patkóorrú denevér, Szellem denevér).

Irány a Wangi vízesés, mely a legnépszerűbb a parkban. A vízesés környéke jól ki van építve, ideális hely a piknikezésre. Ottjártunkor tilos volt fürdeni, mert az esőzések miatt túl sok víz volt a tóban. Érdemes megcsinálni az 1,6 km hosszú huroktúrát, ami trópusi erdőn vezet keresztül, majd lépcsők visznek fel a vízesés tetejére. A csatolt két képpel érzékeltetni akartam az évszakok közti különbséget. Az első képet Krisz és Teki készítette augusztusban a száraz évszakban. A második a mi képünk áprilisban, az esős évszak végén. A Wangi vízesés két arca:

Szerettük volna megnézni a régi Ón bányát is, de az odavezető út le volt zárva az áradás miatt. Mivel minden megközelíthető látnivalót bejártunk itt a parkban, végre valahára nekivághattunk az utolsó szakasznak, ami felvisz minket utunk legtávolabbi pontjába, Darwinba.

Úgy döntöttünk, hogy nem ugyanazon az úton hagyjuk el a parkot amin bejöttünk, hanem hátulról kanyarodunk rá Darwinra. Döntésünket arra alapoztuk, hogy ugyanarra menni unalmas és időpocsékolás, na meg hosszabb is: 170 km. Így a hátsó utat választottuk, ami csak 135 km, de ebből 21 km földút, viszont érinti a Berry Springs (források) Természeti Parkot. De nincs új a Nap alatt: megáradt folyó szelte ketté utunk és visszafordulni kényszerültünk. Lógó orral délután fél 5-re értünk Darwinba.

A pára annyira elviselhetetlen volt, hogy 5 percnél tovább nem is gondolkodtunk azon, hogy hol aludjunk. Sátorban nem! Semmiképp! A kocsiban már elviselhetetlen volt a dohos szag. Késő délután kempinget találni Darwinban igazi kihívás volt. Először is a kempingek (legalábbis amiben mi jártunk) irodái korán zárnak.

Az első kemping 17:00 után már zárva volt. A második kempingbe 17:40-re értünk, de a kiscsaj már a redőnyöket engedte le, hogy zár és kissé arrogánsan kérdezte, hogy mit akarunk, mert ő zárna (amúgy a tábla szerint 18:00-ig vannak nyitva). Mondtuk, hogy kabin kéne. Közölte, hogy a főszezon mostantól kezdődik, ami azt jelenti, hogy minden aranyárban van. Egy éjszaka 160 dollár. Mi van? Kicsit ledöbbentünk az áron. Megköszöntük és tovább álltunk. Ekkor már igencsak 6 után jártunk és nem értettük miért zárnak ilyen korán a kempingek.

Utunk során majdnem minden kemping este 8-9-ig volt nyitva, illetve voltak olyanok amik 24 órásak voltak, vagy volt egy kis csengő zárás utánra. Hát ebből útszélén való vadkempingezés lesz. Utolsó próbálkozás: Palms Village Resort. Szerencsénkre ők este 7-ig voltak nyitva. A legegyszerűbb, legkisebb kabinért 130 dollárt kértek egy éjszakára. Nincs más. Bevállaltuk. Két éjszakára fizettünk be, mert úgy gondoltuk, ennyi elég lesz Darwin felfedezésére, de végül hármat töltöttünk ott, mert nem akartunk sietni. 

A kemping nagyon igényes. Óriási területen fekszik, van egy nagy medencéje, meg egy hatalmas ugrálópárna a gyerekeknek. Hihetetlen kulturált mosoda, ami kicsit drága. Ekkor már a 13-dik napnál jártunk és mosnunk kellett. Egy mosógép töltet 4 dollár, de nem kell hozzá mosóport adnod, mert a gép autómatikusan adagolja hátulról egy flakonból. A szárítógép is 4 dollár, de nincs sok választása az embernek, mert a kiakasztott ruha nehezen, vagy egyáltalán nem szárad ilyen páratartalom mellett.

Darwin az Északi Terület fővárosa és igencsak meglepődtünk, hogy milyen modern. Alig lehet látni régi épületet. Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy a második világháborúban a japánok lebombázták. Több bombát dobtak itt le, mint Pearl Harbour-nál. A másik ok: 1974. december 25-én – Karácsony napján – lecsapott a Tracy ciklon és megsemisítette a város épületeinek 70%-át. A ciklon teljesen elvágta Darwint a külvilágtól, megnehezítve ezzel az emberek kimenekítését. Közel 30 000 embert evakuáltak repülőkkel. Először a nőket, gyerekeket, öregeket és betegeket. Feljegyzések vannak arról, hogy rengeteg férfi öltözött be nőnek, hogy sikerüljön az „első turnussal menekülniük”. A várost másodszor is újjáépítették és „ciklonbiztos” épületeket húztak fel.

Papi „kisírta” a repülési múzeumot, így ott kezdtünk. Ez egy nagy hangár, ami csurig meg van pakolva mindenfélével, ami a repüléssel kapcsolatos. Még egy igazi, nagy B52 bombázót is betoltak ide, amit az amerikaiak hagytak itt. Épp hogy elfért a hangárban. Nagyon sok időt eltöltöttünk itt, mert minden egyes gépet tüzetesen meg kellett nézni. 🙁

Innen átmentünk az Aquascene-be, amiről Kriszék blogjában olvastunk. Tényleg nagyon érdekes volt. Dagálykor rengeteg hal úszik fel, hogy „ingyen” kaját tarháljanak a túristáktól. A belépő kicsit borsos, 11dollár/fő. Ezért két szelet kenyér jár, amiket térdig besétálva a vízbe adhatunk oda a halaknak. Rengeteg 30 cm-es hal úszkált a lábunk között, simán meg lehet őket simogatni. A gyerekek nagyon élvezték, na meg persze mi is. A halak 99%-a Diamond Scaled Mullet. Amikor mi ott voltunk felúszott egy Milkfish is. Nem jött túl közel az emberekhez, de kb 1 m hosszú lehetett. Ijesztő, hogy tőled 2-3 méterre egy ilyen nagy hal fickándozik, amúgy ezek megnőhetnek akár 1,8 méteresre is.

A Bicentenniális parkon keresztül átsétáltunk Darwin modern kerületébe a Waterfront City-hez. Új apartmanházak sora, boltokkal, kávézókkal, éttermekkel, illetve a hullámmedencével. Ez a hely cápa és krokodil mentes övezet 🙂, több fajta hullámot képes előállítani, akár 1,7 méter magasat is. A biztonságra itt is sárga-piros ruhába öltözött vízimentők ügyelnek, akárcsak a tengerpartokon. Az egyik „kifőzde” ideális helynek bizonyult, hogy megkóstoljuk a krokodil husit. Kértünk is egy krokodil hamburgert, de a büfés közölte, hogy most nincs szezonja… Mikor, ha nem most? Értetlenül álltunk ott. Hát most ért véget az esős évszak, mindenhol hemzsegnek a krokik??!!

Már későre járt. Meleg volt és izzadtunk, mint a lovak. Irány a kemping és a medence! Másnap a Crocosaurus Cove-ban kezdtünk, ahol rengeteg krokodil volt, természetesen üvegfal mögött. Egy üvegkalitkában a bátrabbakat le is engedték a krokodilok közé, de mivel azok jól vannak táplálva, észre sem vették a kínálkozó husit, így úgy döntöttünk, ha nincsenek támadós kedvükbe mit sem ér az alábukás. Csak fölös pénzkidobás. Bejártuk a parkot, ami olyan, mint egy állatkert. Itt találkoztunk a méretes Burt-tal, aki már 80 éves és ő szerepelt a Krokodil Dundee filmben. Megnéztük azt a bemutatót, ahol egy vaskroki állkapocs kettéharap egy nagy jégtömböt.

Átsétáltunk a föld alatti olajcsatornákhoz. 1942-ben Darwinban 11 darab nagy olajtároló tartály volt a föld felszínén, de ebből a Japánok 7-et lebombáztak. Megszületett a döntés: építsünk 8 föld alatti tároló alagutat. Végül a 8-ból csak 5 alagút épült meg.

Az alagutak átlagosan 4,5 méter szélesek, 5,4 méter magasak és 77-184 méter hosszúak. Megépítésük teljes titokban zajlott. Az idős jegyszedő bácsika által elmesélt történet szerint olyannyira, hogy a közelben „csövező” emberkék sem sejtettek semmit. A csatornákat kézi erővel ásták ki. Nem használtak robbanó anyagot, csak ásót és kézi fúrókat. A kitermelt földet éjszaka a tengerbe szórták. Végül az 5 csatorna egyike sem töltötte be azt a funkciót, amire épült. Kettőben tároltak 3 éven keresztül repülőgép üzemanyagot, a másik két csatornát pedig megnyitották a turisták számára. Lehet szájat tátni és elcsodálkozni, hogy mire képes az ember. A hosszabb alagutak képesek voltak közel 4 millió liter olaj tárolására.

Nem messze az olajcsatornáktól van az igazgyöngy múzeum. Nem túl nagy területen van a kiállítás, de nagyon sok érdekes információval szolgál. Itt fent északon és Nyugat-Ausztrália partjainál felkapott dolog az igazgyöngy tenyésztés. Meg lehet nézni egy videofilmet, ami bemutatja, hogy hogyan feszítik szét a kagylókat, hogyan helyeznek bele óvatosan valamit, ami köré majd a kagyló évek alatt „megépíti” a mészkőgolyót. Van egy érdekes történet arról, hogy ki és hogyan találta fel a nehéz rézsisakot, amivel először lementek a búvárok gyöngyöt gyűjteni, illetve van egy felsorolás a különleges alakú gyöngyökről. 1883-ban találtak egy olyat, ami 9 darab gyöngyből volt természetesen összeragadva és egy kereszt alakot formált. El is nevezték a Dél Keresztjének. Később egy aukción egy katolikus szervezet vette meg és a pápának adták, állítólag most is a Vatikán kincstárában van.

Átautóztunk a Fannie Bay börtönbe, ami egyike a ciklont túlélt épületeknek. Igencsak primitív körülmények között éltek itt a rabok, de az egyik ismertető tábla szerint abban az időben a börtönben jobban éltek az emberek, mint kint, mert az egyik razzia alkalmával a rabok számlálásakor eggyel többen voltak bent, mint kellett volna. Innen nem messze van egy 1834-es nagy Qantas hangár tele régi autókkal. A belépő fizetése nem kötelező, hozzájárulásos alapon megy. Sehol egy ember aki felügyel rád. Érdekes, és minden autó, kiállított tárgy még a helyén volt…

Másnap reggel összecuccoltunk. A következő rész előzetese: Kakadu Nemzeti Park, Mataranka újra – most már tudtunk úszni a hőforrásokban, West MacDonnell Nemzeti Park, illetve lélekben és ételben felkészülés az utolsó földutas szakaszra.

Képek innen vagy a jobb oldali gombról elérhetők.

Kata