Burra

útközben egy kis hangulatos „kocsma” (mintha Angliában járnánk)

Akkor, ahogy ígértem íme a beszámoló Burra-ról, ahol pár hete vasárnap jártunk. Adelaide-től északra kb 2 órányi vezetésre (154 km) van a Clare völgyi borvidék tőszomszédságában. Reggel még úgy indultunk el, hogy hazafelé a borvidéken keresztül jövünk és Sevenhill környékén megnézünk egy igen szép, régi borászatot, de annyira elrepült az idő Burra-ban, hogy nem volt rá időnk. Majd legközelebb megint arra autózunk…

A Burra-i túránk olyan volt, mint egy kincskereső túra. Érdemes a városka központjában lévő információs irodában kezdeni. Az iroda a hét minden napján reggel 9-től délután 5-ig van nyitva. Legegyszerűbb, ha veszünk egy múzeumi bérletet (mi is így tettünk), ami négy múzeumba és 8 további kulcsos helyre enged belépni, illetve jár a kulcs mellé egy kis füzetecske, ami lépésről-lépésre, épületről-épületre „elmeséli” az adott hely történetét és az akkori életet.

Ez a bérletes örökségi (nem ökörségi) ösvény 11 km hosszú körtúra, amit szerintem gyalog is végig lehet sétálni, mi kocsival autóztunk egyik helyről a másikra, mert nem volt sok időnk. Legjobb, ha valaki eljön egy hosszú hétvégére, kibérli az egyik 1850-es, 1860-as években épült és eredeti bútorokkal berendezett kis kunyhót, majd a 2-3 nap alatt szépen megnézi a látnivalókat. A bérlet ára nem olcsó: 25 dollár/fő, de ha belegondolunk, akkor ez 4 múzeumba enged belépni és így már nem is hangzik olyan rosszul.

az általam már bejelölt „kincsestérkép” balra és a bérletünk jobbra

Nem érdemes kihagyni a múzeumok vezetett túráit sem, mert nagyon érdekes információkat mondanak el az ott dolgozók. Olyanokat, amik nincsenek bent az információs füzetben. Mi is csak pilláztunk a sok hihetetlen új, néha vicces, néha szomorú, néha lenyűgöző információáradaton. A múzeumból kijövet mindig megkérdeztem Papit, hogy ugye megjegyezted ezt a pár számot, hogy milyen messzire vitték, vagy hány ökörrel vagy milyen mély is volt, hány évesek voltak? Mert én ennyi számot nem tudok a fejemben tartani, hogy fogom mindezt megírni a blogban. Volt úgy hogy egy kis papírt kellett előkapnom, hogy gyorsan felírjam a számokat, mert tudtam, hogy a következő múzeumban új adatok lesznek és a végén nem fogok tudni semmire konkrétan visszautalni és csak ködösítek.

A négy múzeumból csak háromba tudtunk bemenni, mert a Malowen Lowarth kunyhó felújítás miatt zárva volt, pedig ezt nagyon szerettük volna megnézni. Ez a múzeum amúgy reggel kilenckor nyit ki és a túra végeztével (ami 45 perces) be is zár. Más időpontban nem lehet megnézni. Így ha nyitva is lett volna, akkor vasárnap minimum reggel 6-kor kellett volna felkelnünk, hogy odaérjünk. De ki akar vasárnap reggel hatkor kelni, ha a hét napból 5 napon 5:30-kor kelünk. Még jó, hogy nem erősködtem, hogy: na, most az egyszer keljünk fel, úgy szeretném megnézni…

Ez a Malowen Lowarth egy régi bányászkunyhó, eredeti berendezéssel, alacsony belmagassággal, szép eredeti vas sparhelt szerűséggel, meg mindennel, amit az 1800-as évek közepén használtak. Hasonló azokhoz a kunyhókhoz, amiket ki lehet bérelni. Két évvel ezelőtt, amikor még a földmérőknél dolgoztam az egyik munkatársammal a Burra-hoz közeli vízművet mértük fel és itt aludtunk pár éjszakát az egyik ilyen múzeumi kunyhóban. Pontosabban a Tiver’s Row-ban. Mesés volt.

Kanyarodjunk vissza a rézbányához, mert itt minden ekörül forog. 1845-ben két juhász talált itt rezet a Burra Burra vízmosásban. Miután felfedték a lelőhelyeket, két nagy bányatársaság jelent meg és a juhászok ebből a nagy üzletből csak néhány fontot kaptak. Az emberek úgy emlegették a két nagy bányatársaságot, hogy: „Nobs and the Snobs” (arisztokraták és sznobok).

A kapitalista arisztokratáknak (Nobs) már volt bányájuk Kapunda-ban (ez egy másik bányaváros). A sznobok a boltosok és a kereskedők voltak Adelaide-ből a Rundle és Hindley utcából. A helyiek csak úgy emlegették a bányát, hogy: „The Monster Mine” (A Szörny Bánya).

A két rivális banda meg akarta szerezni a területet. A kormány kimérette és a két társaság megegyezett, hogy két egyenlő részre osztják fel a bánya területet. Az arisztokraták a déli felét vették meg és el is nevezték a bányájukat: The Princess Royal-nak (Királyi Hercegnő). Nem volt szerencséjük, kevés volt az ásványkincs a déli részen és a bánya 1851-ben be is zárt. Az északi rész lett a sznoboké, akik Burra Mine névre keresztelték (Burra Bánya). Ez volt a legnagyobb rézbánya a világon abban az időben.

Kezdetben föld alatti bánya volt, majd 1870-ben kezdték meg a külszíni bányászást, de 1877-ben be is zárták mert a réz ára leesett. Aztán 1971-1981 között megint folyt itt külszíni bányászat. Annyit még elárult a múzeumi ürge, hogy megint tervezik, hogy folytatják a külszíni kitermelést, mert még mindig van itt érték, de ez azzal járna, hogy a falut le kellene rombolni, mert arra terjeszkedne a bánya.

Vita van ezügyben, de az tény, hogy sok a réz itt: 1845 és 1877 között 700 000 tonna kőzetből 50 000 tonna rezet bányásztak ki. 1971 és 1981 között már csak 24 000 tonnát bányásztak, de ehhez 2 millió tonna kőzetet szedtek ki.

A rézláz is úgy terjedt, mint az aranyláz. Amint kitudódott emberek ezrei tódultak ide. A népesség hirtelen felduzzadt és Burra lakossága elérte az 5000-et, ami ebben az időben több volt, mint Brisbane és Perth lakosainak a száma együttvéve. Kilenc hotel nyílt, de a szegényebbek a Burra Burra vízmosás partfalába vájt föld alatti lukakban (dugouts) laktak. Közel 1800-an éltek ezekben a földbe vájt „lakásokban”.

Első múzeumi utunk az 1858-ben épült Morphett’s Enginehouse-ba (gépházba) vezetett. A túra kb 1 órás és 10-től délig van nyitva. A bánya területén viszont órákig el lehet bóklászni, mindenhol magyarázó táblák vannak. A túravezető elmondta, hogy itt a réz nagy része kétféle kőzetben fordul elő: malachit (zöld színű) és 57% a réztartalma, illetve azurit (kék színű) és 55% a réztartalma. Valamint elvétve találtak itt termés rezet, ami tömény réz (99,9% a réztartalma). Kint az udvaron, ha van időnk kapirgálni, akkor találhatunk malachit darabkákat. Mi kapirgáltunk és találtunk 1-2 icirke-picirkét.

jobbra a felújított Morphett’s Enginehouse

A Morphetts gépházban egy irdatlan nagy szivattyú működött, ami a 183 méter mély bányából szivattyúzta ki a talajvizet. Naponta 3 millió gallon vizet! Az embereknek közel 45 percükbe tellett, míg létrákon lemásztak a vágatokba, hogy ott embertelen körülmények között kézi erővel fejtsék a kőzetet. Mivel 45 perc le, és legalább ennyi idő fel, ezért reggel lementek és csak este jöttek fel. Nem volt ki-be (fel-alá) rohangálás. A szükségleteiket is lent végezték el és nem hiszem, hogy lett volna bármiféle pottyantós odalent…. Az ételt egy rongyba csavarba vitték le magukkal és mivel nem tudtak lent mosakodni, ezért a rongyból ették ki a kaját.

Ezt a kampót oda „szúrták” be a kőzetbe, ahol éppen dolgoztak. A jobb oldalára, a lapos részre tették a gyertyát, ez világított nekik fejtés közben és a kampón lógott a rongyba csavart elemózsia. A bányászok nagyon szegények voltak. Maguknak kellett megvenni a gyertyát is, amivel világítottak lent, ezért ebédkor mindig eloltották és sötétben fogyasztották el az ebédjüket, hogy ezzel is spóroljanak.

A bányába 12 éves kortól lehetett menni dolgozni. A gyerekeknek nem volt más választása, amint betöltötték a 12-őt, mentek le a családfővel gályázni. De addig is, hogy „ne unatkozzanak”: 8 évesen már vezették azokat a lovakat oda-vissza, amik lentről húzták fel a nagy vaskannákat a kifejtett kőzettel. Napi nyolc órában mentek ide-oda, vezették a lovat, lecserélték a fáradt lovat, kiborították a vaskannát és a nyolc óra leteltével várták, hogy jöjjön a váltás. Előfordult, hogy nem jött és ilyenkor újabb 8 órát kellett lehúzniuk.

Ez a nagy vaskanna elég csalóka. Papinak mondta a múzeumi ürge, hogy próbálja meg kiborítani, mert ezt a 8 éves gyerekek borogatták (a kanna persze üres volt). Papi nem tudta megemelni. Hibázott! Ezek a kannák olyanok voltak, mint a „kelj fel Jancsi”-k. Nem kell megemelni, csak meglökni és a kőtörmelék kiborul. Szóval a 8 éves gyerekek lovat vezettek és kannát borogattak, a 12 évesek már lent a bányában dolgoztak. És mit csináltak a 10 évesek?

A 10 évesek ökröket vezettek. Abban az időben még nem volt vasúti közlekedés, a kibányászott rezet hajóval vitték Adelaide-be. De hol van itt a tenger Burra-ban? Sehol. A legközelebbi tenger Port Pirrie-ben van, ami 110 km Burra-tól. A réz ökrös szekereken jutott el Port Pirrie-be, ott hajóra rakták és leúsztatták Adelaide-be. A szekereknek két hétjükbe tellett, mire elértek Port Pirrie-be. Naponta mindössze 8 km-t tudtak haladni a megrakott szekerekkel, ezért Burra és Port Pirrie között 8 km-ként volt egy-egy kocsma. Nem vicc! Összesen 5000 ökör húzta a szekereket oda-vissza. A maradék ökörcsorda a szivattyú működtetéséhez szükséges fát hordta a környékből (50-60 km-es körzetből), mert Burra-ban nem maradt kivágható fa.

A bányaterületen csak itt a szivattyúházban van vezetett túra. A többi látnivaló egyénileg körbesétálható. El lehet mélázni az ismertető táblák előtt, minden zugba be lehet kukkantani, a kilátóhelyeken szét lehet nézni. A lőszerraktár épületéhez, ami szintén a bányaterületen van kulcs kell. Ez az egyike a nyolc kulcsos helynek. Itt tárolták a robbanóanyagot. 1847-ben épült és ez Ausztrália legrégebbi, épen fennmaradt bányaépülete. Az épület fala 60 cm vastag, belülről báránybőrrel volt kibélelve, hogy csökkentsék a szikra kialakulását, illetve csak báránybőr cipőben mehettek be a lőmesterek.

A Peacock’s Chimney (kémény) eredetileg ott állt, ahol most egy nagy tó van a bányaterület közepén. A tó akkor keletkezett, amikor 1971-81 között megkezdték a külszíni kitermelést. Már közel 100 méter mély sebet ejtettek, de ekkor a talajvíz elkezdett szivárogni. A külszíni bányászat abbamaradt és a talajvíz visszahódította magának a teret, beállt az eredeti szintjére. A 100 méter mély gödörben 50 méter magasra jött fel. Jelenleg ez a legmélyebb édesvízi gyakorlóhely a búvároknak.

Visszatérve a kéményre: most az aszfalt út mellett a bányamúzeum bejáratánál van (kicsit ferdére sikeredett a képem, de nem ferde ám!). Beszámozták az összes téglát, lebontották és pár 100 méterrel lejebb újraépítették. William Peacock-ról a Dél-Ausztrál Bányatársaság igazgatójáról nevezték el. A kémény tetején van egy „emberke”. Neve: Johnny Green, a Burra bányászok kabalája. Eredetileg fából készült és a szivattyúház tetején állt egészen 1855-ig. Majd 1858-ban lecserélték egy fémből készültre és a Morphett akna lejárata fölé tették. Amikor 1925-ben tűz ütött ki a hamuban megtalálták Johnny-t és a bánya bejáratánál egy póznára tették, de 1967-ben a vandálok levágták. A „harmadik” Johnny Green 1972-ben került fel a kémény tetejére.

Miután kibámészkodtuk magunkat rohantunk a következő múzeumba: Market Square Museum (piactéri múzeum), ami nem más volt, mint egy cukorka bolt. Eredetileg ez egy szabó háza volt 1885-ből. Elől az üzlet működött, hátul a család lakott. Most meg cukorkát árulnak itt és a hátsó lakórész van múzeumnak berendezve. Olyan tárgyak vannak itt kiállítva, amiket a falu lakói dobtak össze az 1880-as évekből. Innen származik a két feladványunk is: a cipőlehúzó és a légycsapda.

Belépve a boltba ugyanaz az ürge köszönt ránk mosolyogva, aki a fent említett szivattyúházban vezette a túrát. Senki nem volt rajtunk kívül, így elkezdte nekünk magyarázni a dolgokat. Később csatlakozott hozzánk egy család 3 gyerekkel és egy idősebb pár is.

A hátsó lakórész tele volt régi tárgyakkal. Az egyik falon lógó képen a képkeret volt az érdekes. Ezt apró kis fapálcikákból (gyufaszál méretű) rakták-faragták össze úgy, hogy nem használtak ragasztót. Meg kell találni azt az egy pálcikát, amit meghúzva szétesik az egész. Ma már senki nem tud ilyet faragni (mondta Józsi) és csak ez az egyetlen maradt fent. A fénykép alapján szerintem a lakkréteg valamelyest már összeragasztotta a fadarabokat.

Egy másik képen 4 gyerek van lefényképezve. Kérdezte Józsi, mi a furcsa? Semmi. Három fiú, egy kislány, mondtuk mi. Józsi mosolyog: mind fiú. Abban a korban a fiúknak 5 éves korukig szoknyát kellett viselni. Mellettünk, az ozzi családból a 3 kislány hangosan kuncogott ezen.

Aztán volt ott egy vitrin, amiben 3 női ruha volt. Megkérdezte, hogy a jobb oldali fekete ruhát mikor viselték a hölgyek. Azt hiszem 10-ből 9-en azt mondták volna (mondtuk mi is), hogy temetésen. Tévedtünk. Ez egy esküvői ruha. Egészen addig fekete volt az esküvői ruha, mígnem Viktória királynő „be nem vezette a fehéret”. Ő fehérben esküdött és utána nők ezrei követték, így lett az esküvői ruha fehér.

Volt egy másik kép is a falon, az ABC, amit egy 12 éves kislány hímzett. Józsi: ki veszi észre, hogy miért érdekes ez az 1853-ból való hímzés. Néztük és fogalmunk sem volt. Ekkor megkérte a gyerekeket, hogy lassan kezdjék olvasni az ABC-t a hímzésen. És lássunk csodát: hiányzik az „i” betű. Magyarázat (Józsitól): akkoriban az emberek nagyon vallásosak voltak és hittek az egy Istenben. Ez a kislány annyira, hogy nem merte leírni az „i” betűt, aminek az a jelentése, hogy: én. Nem igazán tudtuk követni a dolgot, visszakérdeztünk, de Józsi csak ennyit mondott. Lehet, hogy félreértettünk valamit, ha valaki arra jár és jobb magyarázatot tud ossza meg velünk. Mindenesetre az „i” tényleg hiányzik és nem azért mert a kisGizi, aki hímezte nem tudta volna az ABC-t.

Az asztalon volt kétféle krumplinyomó. Józsi úgy tette fel a kérdést, hogy: „na, mi ez?”, mintha a Marsjáró lenne az asztalon. Vártunk, senki nem tudta mi ez, majd hosszú csend után halkan megjegyeztük, hogy hát krumplinyomó. Józsi: IGEN! Honnan jöttünk? Mondtuk: Európa, Magyarország. Józsi: Ja, akkor már értem miért tudtátok. Ott ez közismert, még mindig használják. Hát persze, hogy használjuk, anyukám mikor krumplis laskát süt ezen nyomja át a krumlit.

Elöl a boltban a pulton van egy régi pénztárgép, nem működik, mert rossz benne valami, de nem találnak olyan embert, aki értene hozzá, látott már ilyet, esetleg szét merné szedni, sőt utána össze is tudná rakni. Távozás előtt még Papi kisírt magának valamilyen sárgabarckos cukorkaszerűséget. Nem tévedés, a Papi sírta ki! Elköszöntünk és Józsi kérdezte, hogy ugye jöttök a Bon Accord múzeumba is? Miért, azt is Te vezeted? Józsi: aha. Ott leszünk, de előtte még 1-2 helyre benéznénk ha már van kulcsunk.

Irány a Redruth börtön, amit 1856-ban építettek. Ez volt az első olyan börtön, ami Adelaide-n kívül épült. Ez még akkor volt, mikor Burra volt a legnagyobb város Dél-Ausztráliában. ÁBéCé sorrendben ki van függesztve az elitéltek neve, az évszám és hogy miért ítélték el őket. Tudjuk, hogy soha nem élt rokonunk itt, de poénból gyorsan végigfutottuk a G és P betűs neveket. Húúú, ezt megúsztuk, nincs elítélt felmenőnk.

Csak 1894-ig üzemelt, mint börtön, utána 3 éven keresztül egy család lakott benne. Micsoda őrült ötlet: gyere anyukám beköltözünk a börtönbe… Majd Redruth-i női javítóintézetként működött egészen 1922-ig. Utána 1943-1956 között ismét egy család lakott benne. Utoljára 1979-ben használták, itt forgatták a Breaker Morant című filmet. Lövésünk sincs róla, soha nem hallottunk erről a filmről. Manapság meg kulcsos múzeumként „tengeti életét”.

Redruth börtön az épp frissen szabadulttal 🙂

Következő kulcsos hely: Hampton településke. Egy angol falu modelljére épült. Thomas Powell alapította 1857-ben és a felesége szülőfalujáról nevezte el. Harminc bányászházból és egy templomból állt. Az utolsó lakó az 1960-as években hagyta el a házát, ma már csak romhalmaz.

Következő a rendőri fogda és a bíróság épülete volt. Szokás szerint egymás mellett, hogy ne kelljen messziről hozni-vinni az elítéltet a tárgyalásra. A bíróság csak kívűlről nézhető meg, a fogda kulcsos múzeum.

rendőrségi fogda

bíróság épülete

Sok idő nem maradt bámészkodásra, még 3 kulcsos helyet kellett megnézni 5 óra előtt, ugyanis 5-kor bezár az utolsó múzeum, ahol a vezetett túra 45 perces. Irány az olvasztóhely. Ez egy fél domboldalt elfoglaló sétaösvényekkel, táblákkal és némi épületmaradványokkal szolgáló szabadtéri múzeum. Itt „szedték ki” a rezet a meddőkőzetből és tisztították meg. Kezdetben 8 olvasztó kemence üzemelt itt, később még hárommal bővítették. Ezer ember dolgozott itt, ebből 400 fuvaros volt.

Átviharoztunk a sőrfőzdébe (már nem üzemel!), ami Burra 9 szállodáját és a bányászokat látta el folyékony kenyérrel. Hihetetlen pincehálózat van az épület alatt. Senki se térjen le a kivilágított folyosókról, mert el lehet tévedni.

Rövid kitérő a vízmosáshoz, ahol a partoldalba vájt lakások szintén a kulccsal önállóan megnézhetőek. A körülmények borzalmasak lehettek, a gyermekhalálozás nagyon magas volt a különböző betegségek miatt és az árvíz is tizedelte a „lakosokat”. Lakat visszazár és rohanás az utolsó múzeumba, mert már 16:30 van és a múzeum 5-kor bezár.

nagyon szegény emberek földbe vájt „lakása”

kicsit „tehetősebb” emberek föld alatti lakhelye

Mire odaértünk már senki nem volt ott csak Józsi, akit szinte már családtagként üdvözöltünk. Józsi megjegyezte, hogy már elég késő van és a 45 perces túravezetés már nem fog beleférni, de nekünk gyorsan lezavar egy rövid változatot. Végighurcolt a múzeumon és megint sok érdekes dolgot mesélt az ott kiállított dolgokról. Olyanokat, amiket soha nem tudtunk volna meg, ha mi magunk csak úgy végigsétálunk a múzeumban.

Például: volt egy festmény a bányáról, amit William Bentley festett 1858-ban. A festmény a maga nemében szép. Viszont azt nem sokan tudják, hogy ezt a képet William 13 évesen festette és a kép alatti magyarázó írás (kicsit halványan látszik) már nem tőle származik, mert ő nem tudott írni. Becipelt minket a garázsba is, ahol régi, de még működő tűzoltóautók voltak (az egyik egy Ford T model). Józsi látta, hogy az autók láttán a Papi szeme felcsillant és még rátett egy lapáttal, hogy melyiket vezette már és melyiket, hogyan törte majdnem össze.

 

Érdemes még a múzeum tőszomszédságában megnézni a régi vasútállomás épületét. A vasútvonal 1870-ben érte el Burrát Adelaide-ből és ez több mint a fele volt az akkori Dél-Ausztrál vasútvonalnak. Abban az időben a 160 km-nyi táv megtétele vonaton (Adelaide-Burra) közel 5 órát vett igénybe.

A három múzeumot végigvezető bácsi elmondta, hogy a falu elején lévő boltosok ingyenes lovaskocsikat küldtek a vasútállomásra amikor beérkezett a vonat, hogy az emberek ne gyalog induljanak el a városba, mert akkor útközben a felső városrészi boltokban költik el a pénzüket és nem lent náluk.

A vasútállomás épülete nagyon szép és fénykorában a vágányok felett is tető volt. Egészen 1998-ig üzemelt. Körbejártuk és mindenhova bekukkantottunk, így vettük észre a férfi pisildét és, ami igen érdekes volt (na nem azért mert éppen valaki a dolgát végezte), hanem azért, mert elég sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan oldották meg az öblítést és hogy hova is folyt el… (a látottak alapján öblítés nem volt és a fal alatt csak úgy kifolyt a „cuccos”)

a kicsit kopottas vasútállomás

Ne hagyjuk ki az iskola épületét sem. A bányatársaság költségén épült 1878-ban és 800 férőhelyesre lett tervezve. Balra a fiús osztályok, jobbra a lányos, vagy fordítva, mert már nem emlékszem pontosan. Jelenleg könyvtárként üzemel.

a fél iskolaépület ( a másik felét nem tudtam befogni, mert túl nagy)

Reggel, mikor az információs központban felvettük a kulcsot (20 dollár letét fejében), Gizi mondta, hogy ha netalán nem végeznénk 5-ig, akkor 5 után bármikor leadhatjuk a kulcsot a BP benzinkútnál és a kutas visszaadja a foglalót. Mivel már jócskán 5 után voltunk, a benzinkútnál csak meglobogtattam a kulcsot és Józsi már nyitotta is a kasszát és adta vissza a pénzt.

Rövid volt a nap, de jó volt régi, történelmi jellegű épületeket látni. Amúgy a főutcán végigsétálva még az eredeti boltok állnak, sőt az épületek többsége az 1800-as évek végén épült.

Szerettem volna képeket csatolni a fényképalbumhoz, de a változatosság kedvéért most a picasa oldalunk szórakozik velünk. Esetleg ha valaki jártas „picasában”, akkor szóljon.

Kata