Gödörben

Van egy munkatársam. Egy meglehetősen szeleburdi, fiatal, pattanásos arcú mérnök gyerek, aki éppencsak hogy kikerült az egyetemről. Nevezzük „Pityunak” (Túl a sövényen) 🙂 Elnézést minden Istvántól, semmi hátsó szándék nincs mögötte, egyszerűen csak nem akarom leírni a nevét, ki tudja mikor szereznek tudomást a blogunkról az itteniek.

Szóval, Pityuval mindig történik valami, s mivel én is gyakran dolgozom vele mint földmérő asszisztens, így aztán a dolgok velem is megtörténnek. Kezdődött azzal, amit az „Elhagytuk, utólag már…” kezdetű bejegyzésben megírtunk.

Folytatódott azzal, hogy ennek az ominózus 100 ezer dolláros műszernek a lelkét majdnem ízzé-porrá törte a betonon. Történt pedig, hogy egyik nap, munkánk végeztével elkezdtünk összepakolni. Egy 2×2 sávos út közepét elválasztó szigeten mértünk, mellettünk sorra dübörögtek el a teherautók a 25-ös tábla ellenére. Tudni kell, hogy maga a műszer egy három lábú állványra van felcsavarozva, s mivel így egy egységet képez, nyugodtan a vállunkra lehet dobni mikor egy másik pontra kell telepítenünk. Nos a drágám, a szeleburdi elkezdte lecsavarozni a műszert az állványról, majd mikor ezzel végzett, ki tudja milyen megfontolásból egy mozdulattal felkapta az állványt és a vállára dobta azt. 🙁

Fél szemem rajta van a srácon mióta otthagytuk a prizmát a fűben, de állandóan nem őrködhetek felette. Most is figyeltem mit csinál, de annyira gyorsan történt minden, hogy érkezésem sem volt közbeavatkozni: a műszer megkezdte zuhanórepülését a föld felé, majd el is érte azt nagy pufanással… Az ütő mindkettőnkben megállt.

Itt a vég. Mármint az Ő vége. Ezt biztosan nem ússza meg. Gyorsan felkaptuk a földről, majd tüzetesen átnézve azt megálapíthattuk, hogy bár egy aprócska műanyag valami eltörött rajta, maradandó károsodást nem szenvedett. Legalábbis reméljük, hogy továbbra is hitelesen mérünk vele. 🙂

Az volt a szerencsénk, hogy nem betonra esett, vagy nem gurult ki ez egyik teherautó ikerkereke alá, mert akkor bizony a kukában végezte volna, bármilyen masszívra is vannak ezek építve. Szóval ezt is megúsztuk.

S akkor most jöjjön a gödör, merthogy ezt a címet adtam a bejgyzésnek.

Mindez kedden történt. Egy viszonylag nagy területen kellett mérnünk, mely egy lakópark lesz. Az utak már ki vannak jelölve, s az elektromos művek már az oszlopok helyét is kiásta végig az utcák mentén. Szép nagy gödrök feszítenek mindenfelé, persze mindegyik körbe van rakva bólyákkal ahogy illik. Nos mi, vagyis „Pityu” szépen leparkolt két ilyen tekintélyes lyuk közé mikor megérkeztünk, de vészesen közel az egyikhez. Már akkor gondoltam, hogy nem lesz ez így jó. Mindegy, ő a sofőr, csak tudja mit csinál.

Elérkezett az indulás ideje. Kocsiba be, hajrá. De hova?! Egyenesen előre, puff bele a lukba. A bal első kerék úgy eltűnt benne, hogy szegény Navara jobb hátsója a levegőben kalimpált, s persze az egész autó felült a lyuk szélére. Se előre, se hátra, a négykerék hajtás mit sem ért. Gyújtás levesz, na akkor gondolkodjunk!

Idáig mindennaposnak tűnhet a dolog, de amiért virtuális tollat ragadtunk, az a következő aranyos történés miatt kerül bele a blogba.

Az már első ránézésre látszott, hogy önerőből mi innen nem mozdulunk egy tapodtat sem. Mivel rajtunk kívűl az égvilágon senki sem tartózkodott a területen, „Pityu” már nyúlt a telefonjáért, hogy valami segítséget kérjen. Míg azon tanakodtunk, hogy a céget hívja-e segítségül vagy az RAA-t (az itteni autóklubot), mint derült égből a villámcsapás, megállt mellettünk egy Land Rover. De még abból a békebeli fajtából, s látszott rajta, hogy bizony sokat látott jószág, talán még a fára is felhúzta magát a saját csörlőjével, mint ahogy azt láttuk „Az Istenek a fejükre estek” című filmben. Mindenesetre reklámnak sem volt utolsó a dolog. Na mindegy, a lényeg a lényeg: megérkezett a felmentő sereg. Hogy honnan? Fogalmunk sem volt, de azért lopva körülnéztünk, hátha egy reklámfilm alanyai vagyunk, csak éppen nem tudunk róla. 🙂

Tehát a Land Rover megállt, s kiszállt belőle egy idős bácsika huncut mosollyal a bajsza alatt, s megkérdezte: baj van?… S tovább mosolygott. Na erre belőlünk is kitört a nevetés. Igen, mondtuk, jól látja a helyzetet. Tudna-e rajtunk segíteni? Hát persze, mondta. Régi farmer vagyok. Na ebből, meg abból a szűnni nem akaró huncut mosolyából tudtuk, hogy legalább annyit látott már életében, mint az autó amiből kiszállt. A keze is mindent elárult: idős, kérges munkás kéz volt, ránézésre is láttuk, hogy szorítása a satu szorításával vetekszik.

A bácsika megfordult a „földutak királyával”, majd odatolatott a Navara hátuljához. Kiszállt belőle, majd lassan, végtelen nyugalommal, ahogy csak egy 100 éve itt lakó ausztrál tud, hátrasétált és kinyitotta a Rover hátulját. Szemünk és szánk tátvamaradt a csodálkozástól amit ott láttunk. Katonás rendben számtalan kisebb-nagyobb láda és doboz sorakozott az autó bendőjében. Szerszámok, kötelek, mindenféle számomra ismeretlen középkori kínzóeszköz, miegymás. Az autót simán be lehetne nevezni a Párizs-Dakarra mint szervízautót. Előkerült egy masszív emelőszem és a hozzátartozó ugyancsak masszív vontatókötél is, s a japán ipar remeke már csak múlt időben gondolt az őt fogva tartó sötét és mély veremre.

Mire feleszméltünk volna, apóka már össze is pakolt, majd miután elrebegtük neki hálás köszönetünket, csak annyit mondott: No worries! S már ott sem volt.

Útban hazafelé „Pityura” és a bácsikára gondoltam. A szeleburdi, fiatal gyerkőcre, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén és az öregre, aki nap mint nap megküzd az elemekkel, s akinek már nem nagyon lehet újat mutatni ebben az életben. Mindkettő megérne egy-egy tanulmányt. 🙂

Örülök, hogy találkozhattam vele.

Kata elbeszélése alapján írta: Papi