Suli I.

Sokan vártátok már ezt a bejegyzést, hát most elkezdem az első résszel. Nagyon sok élményről lehetne írni, igyekszem is sok mindenről beszámolni. Persze mindent nem lehet bemutatni csupán a szavak erejével, ezt tapasztalni, érezni kell. Én azért megpróbálok valamennyit visszaadni belőle.

Ausztráliában a tanév nem szeptemberben kezdődik, hanem január végén és az év végéig tart. Hozzávetőleg 8-9-10 hét oktatás (term, terminus) után mindig van két hét szünet, hogy kicsit kipihenjék magukat a diákok. Érdekes, hogy a legtöbb iskolának van saját egyenruhája is, s azt viselik is a diákok. Az iskolatáska is egyentáska, méretét tekintve pedig óriásinak mondható, s ahogy azt minden nap látom, nem csak szivaccsal van kitömte.

Az idei tanév január 29-én kezdődött. Mi éppen aznap kezdtük meg utazásunkat a kenguruk földjére, s mire leküzdöttük az új életünkkel kapcsolatos rengeteg intéznivalót és albérletet találtunk, bizony eltelt másfél hónap.

A sulit március 13-án kezdtem, Katám is pont aznap kezdett első ausztrál munkahelyén. Semmi tervezés nem volt benne, egész egyszerűen így alakult, s azt gondolom, ennél jobb kezdést nem is kívánhattunk volna magunknak.

Szóval, másfél hónapos késéssel csöppentem az első osztályomba. Az iskola a belvárosban… … a sétálóutcában található:

Ez az utca megfelel a mi budapesti Váci utcánknak, mely a gépjárműforgalom elől le van zárva. Az iskola abban az épületben van, ahonnan a fényképet készítettem. A lift kívül közlekedik, s a hetedik szintről remek panoráma nyílik magára a belvárosra, illetve az alant nyüzsgő bevásárló utcára. Nyáron, amikor dúl a turista szezon mutatványosok, zenészek, grafikusok és egyéb művészek lepik el a területet s szórakoztatják a nagyérdeműt.

Vigyázni kell, mert ha nem vagy elég óvatos, egy pillanat alatt részese lehetsz valamelyik mutatványnak, ugyanis a művészek előszeretettel vonják be műsoraikba a bámészkodókat. 🙂

Néhány kép ízelítőnek a hallani-és látnivalókból:

Vissza a sulihoz. Mielőtt kezdhettem volna, természetesen volt egy szintfelmérő a tudásomról még februárban. Rövid beszélgetés egy hölggyel, szövegértés, majd egy féloldalnyi írást kért tőlem bármilyen témában. Kedves és türelmes volt, s ezt azóta is tapasztalom mindegyik tanárral kapcsolatban. Mikor végeztem, közösen megállapítottuk, hogy írni, olvasni, szöveget érteni remekül tudok, csak a beszéd megy nehézkesen. Sajna ezzel még mindig így vagyok. Hiába fejlődik mindegyik, a szakadék egyelőre tartja magát.

Az iskoláról el lehet mondani, hogy itt aztán a világ minden tájáról megfordulnak emberek. Nagyon sok az ázsiai, ők viszik a prímet, Európából meglepően kevesen vagyunk, honfitárssal pedig még nem találkoztam ebben az épületben.

Egy gyors felsorolás, mely országokból valók voltak eddig megismert diák-és osztálytársaim: Oroszország, Ukrajna, Bulgária, Albánia, Kína, Vietnám, Malaysia, Dél-Korea, India, Irán, Japán, Afganisztán, Libéria, Kongó és Peru. Ez aztán a vegyes felvágott, igaz?

Ahogy mondtam, a többséget ázsiai diákok alkotják. Habár az elején komoly nehézségeim voltak megérteni őket, azt tapasztalom, hogy kezdem kiismerni mindegyiküket. Minél többet vagyok velük, annál inkább értem, mit is karattyolnak. De meg kell hogy mondjam, nem egyszerű az eset velük kapcsolatban, viszont ki lehet ismerni őket. S ez egyre jobban megy.

S hogyan tanítanak a suliban? Nagyon sok szerepgyakorlat van, hogy mit is kell mondani, például ha gondod van a főbérlővel, az utcán, üzletben, a közlekedéssel vagy a szomszéddal. Voltunk már múzeumokban, a botanikus kertben, s ilyenkor mindig vannak feladatok amiket meg kell figyelni, le kell jegyzetelni, mert utána bizony „dolgozatot” írunk az adott témával kapcsolatban. Sokszor kell rövid esszét vagy véleményt írni aktuális témákról otthon házifeladat gyanánt, illetve élesben az órákon is. S bizony nem tanácsos elsumákolni a dolgokat, mert ezek alapján születik döntés, hogy mehetsz-e tovább az erősebb osztályba.

Eddig jól vettem az akadályokat, jövő héten lesz a Certificate II „diplomaosztó” ünnepség, a Certificate III-at pedig nemrég kezdtem.

Jelenleg a harmadik tanáromat fogyasztom a harmadik osztályomban. Ez azért van, mert minden egyes „term” után új osztályba sorolnak, ahol újak az osztálytársaid és új a tanár is. Ha szerencséd van, jön veled néhány ember a régi osztályodból akiket már ismersz, ha nincs, akkor kezdődik előlről az ismerkedési időszak. Jó is, meg nem is. Jó, mert azért vagy ott hogy tanulj és minél többet beszélj, „rossz”, mert azért ez rendesen lefárasztja az embert agyilag.

Ők voltak az első osztálytársaim:

Az első sorban a szemüveges hölgy a volt tanárom Jenny, a magas ősz úr John pedig az egyik volunteer, magyarul önkéntes. Az önkéntesek azok az emberek, akik szabadidejükben segédkeznek iskolákban és még egy csomó más helyen, legyen az polgári vagy kormányzati kezdeményezés. Csak emlékeztetőül mondom, hogy minket is ilyen önkéntesek vártak a reptéren mikor megérkeztünk január 31-én.

Középen a turbános hölgy Malama Libériából. Ő éppen babát vár, s mint elmondta, hazájában mosónőként kereste kenyerét. S hogy hogyan mosott? Bizony mosófával a patak mellett guggolva. Nagy családból származik, sok testvére van, de hogy mennyi, igazából nem tudta megmondani. (?) S hogy miért nem? Mert náluk még létezik a többnejűség, így apukájának három felesége is van, akik közül valaki mindig gyermeket vár. Ahogy mondta, nehéz követni az esemélyeket.

Vissza a tanítási módszerhez. Gondolom nyilvánvaló, hogy angolul kell beszélnie mindenkinek. Ha esetleg több azonos nyelvű is van egy osztályban, akkor ők nem ülhetnek egymás mellé, hogy még véletlenül se csacsogjanak a saját nyelvükön. Egyrészt, mert azért vannak ott hogy angolt tanuljanak, másrészt meg baromi zavaró mikor valaki mandarin (kínai) nyelven magyarázza az angolt a társának. S hogy még cselesebb legyen a dolog, nem ülhetsz ám két hónapig ugyanannál az asztalnál ugyanazokkal az osztálytársaiddal! Minden nap másik asztal, más osztálytárs, nehogy már jól érezzük magunkat. Én élvezem, mert nekem aztán minden nyelv kínai azok közül, amiket ott hallok. 🙂

Érdekes, de egyben nehéz is úgy összeválogatni egy osztályt, hogy ott nagyjából azonos tudású diákok legyenek. A nehézség abban rejlik, hogy amíg valaki szinte folyékolyan beszél angolul, legalábbis számomra, addig helyesen írni, vagy egyáltalán írni szinte nem is tud. Ilyenek például a színesbőrű diáktársaim Afrikából. Remekül beszélnek, de ha tollat kell ragadni, akkor nekik annyi.

Én meg pont az ellenkezője vagyok. Esszét kell írni? Nem gond. Ide vele! Mi a véleményem? Mondd a témát, és már írom is. Ezek remekül mennek, meg is dicsérnek miatta mindig. De ha beszélni kell, akkor már gondban vagyok. Nekem idő kell amíg összerendezgetem a gondolataimat, ami hát ugye a beszédnél nem túl szerencsés. Viszont, kevés kivétellel rendre megnyerem a helyesírási vetélkedőket (spelling), illetve újfent dicséretet kapok a helyes kiejtésemért. S nemcsak a tanároktól ám, hanem a társaimtól is, s ez azért ad egy kis önbizalmat a további küzdelmekhez. Szóval jól el vagyunk egymással, szépen kiegészítjük egymás hiányosságait.

Szép nagy könyvtárunk és számítógépes oktatótermünk is van. Egy héten 4 napot tanulunk angolt, az ötödik napon választható (elective) tantárgyak közül lehet válogatni. Úgymint: KRESZ oktatás, elsősegély, főzés, barkácsolás, mindennapi beszéd, nyelvtan, állampolgári ismeretek… Az első szemeszterben a KRESZ oktatást választottam, s bizony van néhány dolog, amit itt másként kell csinálni, mint otthon.

Jelenleg a „mindennapi beszéd” órákra ülök be keddenként, hátha ragad rám valami aussie szleng. Érdekes témáink szoktak lenni. Az egyiken például egy börtönből való szabadulást kellett megtervezni. Kaptunk részletes térképet, alaprajzot és megkaptuk az őrségváltás pontos menetrendjét is. Ezután három csoportra osztva mindegyik csapat megtervezte a szerinte ideális módot a szökéshez, majd a végén szavaztunk, melyik lehetne a legjobban megvalósítani. Lehet, hogy egyszer még jól jönnek az itt szerzett ismeretek! Máskor pedig az volt a téma, mit tegyünk, ha a szomszéd kutyája végigvonyítja az éjszakát, mert nincs otthon a gazdi. A puskát és egyéb erőszakos eszközt felejtsétek el! 🙂

Nem tudom hány olyan nevezetessége van Magyarországnak, amit az egész világon ismernek és elismernek, de bátran állíthatom, hogy ezek közül az egyik a gulyás leves. Amint kiejtem a számon, hogy márpedig én Magyarországról jöttem, az első reakció az, hogy: ó, igen, tudom, gulyás! Még azoknál is, akiknek fogalma sincs, hol is van ez a kis ország. Ezért aztán hamarosan főzőtanfolyamot kell tartanunk a kedves ázsiai tanulótársaimnak, hogyan is készítjük mi ezt a gasztronómiai remeket.

Végezetül egy jótanács azoknak, akik hasonló adottságokkal készülnek meghódítani ezt az országot és nyelviskolába járni, mint én. Ne pazarold az idődet nyelvtan tanulással, dobd a sarokba a könyveket. Ha itt leszel, ragadni fog rád mint a lágy szellőben úszkáló ökörnyál. S akkor mégis hogyan készülj? SZÓKINCS, SZÓKINCS, SZÓKINCS! A többi meg majd jön magától.

Sokan kérdezik és sokan sokfélét írtak már egy fogalomról, amit úgy hívnak hogy: kulturális sokk.

Mondjátok csak, ez lenne az?

Papi

folyt. köv.