Ez van, beadtuk a derekunkat. Vártunk már eleget, pontosan 8 évet. A Kenguru-sziget szinte itt van a szánkban – 110 kilóméterre Adelaidetől – és mi még nem voltunk ott. Miért is? Mert nagyon drága az átkompolás. Az ozzi munkatársaink szája is habzik, ha szóba kerül. Ők sem értik miért kerül ennyibe egy 18 km-es kompút. Valószínűleg az áll a dolog mögött, hogy a kormány nem szeretné, ha beözönlenének a turisták Ausztrália harmadik legnagyobb szigetére. Gondolom ez amolyan szűrő, ezzel tartják vissza az „emberfolyamot”. Mi türelmesen vártuk, hátha a kormány belátja, hogy hibázott és enged az árból… De ez még nem történt meg.

Míg a Fraser-szigetre – ahol tavaly voltunk és ugyanolyan távolságra van, mint a Kenguru-sziget –  165-175 dollár az átkompolás , addig ez az út a Kenguru-szigetre 390 dollár 2 főre. Ez barátok közt is több, mint a duplája. 🙁

Jött a Húsvét és már nagyon szerettünk volna elmenni valahova. Az itteni 4 napos hosszúhétvége adta magát. Ezt mi még megfejeltük 3 nappal. Kezdetben az volt a terv, hogy újra ellátogatunk Ausztrália szívébe az Uluruhoz, Olgákhoz és a Kings Canyonhoz, mert nagyon tetszett és jó lett volna újra túrázni arrafelé. De a 7 nap nagyon csücskös erre a távra. Megint csak rohanás lett volna. Így jött az ötlet, hogy ugorjunk át a Kenguru-szigetre. Nem bántuk meg és megérte a pénzét. Nagyon-nagyon szép volt. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk arra.

A sziget 150 km hosszú, szélessége 8-60 km között váltakozik és közel egyharmada védett nemzeti park. Egyszerűbb, ha azt mondom, hogy a területe kb hétszer akkora, mint a Balaton. A sziget lakossága 4600 fő, ami ekkora területre nem is olyan rossz arány. Nincs zsufi. Ezt szeretjük.

A sziget 10 000 évvel ezelőtt különült el Ausztráliától, mert a tengerszint megemelkedett. Az első fehér emberek, akik a szigeten éltek fókavadászok, szökött rabok és matrózok voltak. Az első európai telepesek 1836-ban érkeztek a szigetre. A szigeten a mai napig áll az első telepes kőháza és a 4-5 behozott szederfa egyetlen megmaradt példánya, igaz karókkal, drótokkal megtámasztva. A kiszámíthatatlan időjárás (amit mi is megtapasztaltunk), az erős tengeri áramlatok és a zátonyok több mint 60 hajót temettek hullámsírba a sziget körül. 1852-ben itt épült meg Dél-Asztrália első világítótornya, hogy segítse a hajókat a navigálásban. Napjainkban 5 világítótorony veszi körbe a szigetet, amiből 3 látogatható (Cape du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby). A Cape Borda-i toronynál egy kis ágyú is van, amit a 12:30-as vezetett túránál mindig elsütnek. Amúgy ezt az ágyút akkor használták mikor köd volt, vagy valami veszélyre akarták figyelmeztetni a hajósokat, illetve minden nap pontban délután egy órakor is elsütötték, hogy az arra járó hajók be/át tudják állítani az órájukat.

Aki utazott már Ausztráliában az tudja, hogy az egyes államok közt karantén van. Nem lehet zöldséget, gyümölcsöt, növényeket ide-oda vinni. Így próbálják megakadályozni a kártevők elterjedését Néha nem csak az államok közt van ilyen szigorítás. Itt nálunk SA-ban például a naracs/citrom termelő vidékre (Riverland) külön lista van, hogy mit nem szabad bevinni. Főleg a gyümölcslégy miatt van ez a korlátozás. Mondjuk, soha nem értettem, hogy egy szárnnyal rendelkező kártevő hogy-hogy nem tud elrepülni ide Adelaide-be is fertőzgetni, hisz a Riverland terület nincs egy nagy óriási hálóval lefedve…?! Mindenesetre, akit rajta kapnak kemény dollár ezreket fizet büntetésre. A Kenguru-sziget is egy ilyen karantén szeglete Ausztráliának. Ide tilos behozni mézet és minden olyan terméket ami méhviaszt tartlamaz. Továbbá krumplit, élő nyulat és rókát. Szóval, aki ide készül, az mielőtt átkompol dobja ki ezeket a termékeket. A szigeten élő méh populáció a világon az egyetlen fajtiszta olasz Ligurian méhcsaládba tartozik és mindenféle betegségtől mentes. Ezért tilos bármiféle méhészeti terméket behozni.

A szigeten rengeteg látnivaló és tennivaló van. Egy biztos, aki ellátogat ide, az nem fog unatkozni. Én anno 6-7 naposra terveztem a sziget bejárását. A francia munkatársunk azt mondta, hogy két nap is bőven elég rá… Most hogy bejártuk, szerintünk két hét legalább kell! Célszerű a nyári hónapokban menni, mert a víz türkizkék, a homok fehér, a Nap süt és lehet lábat lógatni a kis öblökben. Minden öböl más. Nincs két egyforma.

Lehet  búvárkodni, vagy úszni a delfinekkel, kajakozni, horgászni, barlangászni a mészkő barlangokban, sétálni a parton heverésző oroszlánfókák között, „szánkózni” a mini Szaharában, koala/pingvin/kacsacsőrű emlős lesre menni, pelikánt etetni, quadozni, bebarangolni a nemzeti parkot, különböző mézet kóstolni méhészetekben, levendula farmra látogatni, eukaliptusz olaj gyárba menni, ragadozó madár-showra menni, ééééés felkeresni minden egyes öblöt vagy csak ücsörögni a kempingben, bámulni kifele a fejünkből és várni, hogy milyen állat környékez meg (wallaby, koala, Skarlát Robin madár, Rosetta papagáj).

A tervezéssel kicsit megcsúsztunk, mivel más irányba kacsintgattunk kezdetben és csak Húsvét előtt két héttel döntöttük el, hogy akkor a szigetre megyünk. Hét évvel ezelőtt mikor megterveztem, akkor még úgy volt, hogy az óramutató járásával ellentétesen járjuk majd be a szigetet és minden este máshol alszunk. Most viszont úgy gondoltuk, hogy egy bázishelyen sátrat verünk és csillagtúrákat csinálunk. Ennek megfelelően elkezdtem kempinghelyeket keresni. Az első hely, amit kinéztem nagyon rossz értékelést kapott az interneten. Egy család nagyon lehúzta: a helyi nagyszájú banda akart ott sátrazni, ahol ők már tábort vertek. Elkezdték zaklatni őket, hogy álljanak odébb. A rendőrséget is hívták, de azok persze csesztek jönni. Féltek, mert két gyerekkel voltak. A sátrukat is dobálták kővel, botokkal. Végül feladták és összepakoltak. Úgyhogy ezt a kempinget passzoltam. A másik kettőben már teltház volt. Nincs mit csodálkozni. A Húsvét, a Karácsony és január-február főszezon. Ilyenkor tömegek mennek a szigetre. Éves szinten 140 000 túrista látogat el ide. Kicsit tartottunk attól, hogy emberáradat lesz, de ez van, nincs mit tenni. A negyedik kempinget hívtam, ahol Gizi mondta, hogy amíg nincs befoglalva a komp, addig nem foglal be ő sem szállást, mert a Húsvét…. bla-bla. Hívom a komposokat. KomposJózsi: van-e már befoglalva szállásom…? Modom neki: ne szórakozz, a kempingesGizi is pont ezzel kezdte! Na, elkezdte nézni a helyet. Mondanom se kell, hogy minden járat tele volt. Ráadásul, mi nem is pont Húsvét napján akartunk menni, hanem direkt a tömegekre való tekintettel előtte egy nappal akartunk idulni és utána két nappal visszajönni. Hoppá… Lehet, hogy más is pont így gondolkodott?!

Azt mondja Józsi, hogy a reggel induló első kompra van helye. Mi az, hogy első komp? Hát reggel fél hétkor indul és fél órával előtte (hatra) kell leérni, mert az autókat akkor engedik fel. Húha. Ez azt jelenti, hogy hajnali háromkor kell kelni. Választásunk nem sok volt, így befoglaltuk azt a járatot, visszaútra meg egy délutánira kaptunk helyet. Minden kompjárat előtte 1-2 nappal és utána is 1-2 nappal teljesen tele volt. A bevételt fel se mertem szorozni a horrorisztikus jegyárral. Jó kis biznisz ez a kompüzemeltetés itt… A sok foglalás, főszezon, rengeteg túrista ellenére a 7 nap alatt folyton az járt a fejünkben, hogy hol ez a sok ember? Mert alig találkoztunk túristával. Szinte mindenhol sikerült olyan képet csinálnunk, ahol csak mi ketten voltunk rajta. Voltak olyan öblök, ahol még a madár se járt, csak Papi meg én.

Csütörtök hajnali 2 óra 50 perc. Maaargit nooormáááális? Felkeltünk. Hurrá nyaralunk! Döme és mi útra készek vagyunk, hajnali 3:42, elhagytuk a házat. Cape Jervis-ig az út eseménytelen volt. Sötétség. Szerencsére kenguruk nem ugráltak ki elénk. 5:30-ra le is értunk a komphoz. Még mindig sötét volt és hideg, viharos szél fújt. Húha, akkor a hullámok is nagyok lesznek. Ajajjj! A biztonság kedvéért lenyeltünk 1-1 tengeribetegség elleni gyógyszert. Mivel mindenki időben becsekkolt, a komp megtelt és így 20 perccel hamarabb indultunk. Maga a kompút 45 perces. Viccesek voltak a gyerekes családok. Minden gyerek pizsamában, mezitláb és téli sapkában szállt fel a kompra. Megjegyzem, „q” hideg volt. Nem is értettük a mezitlábas dolgot. Ráadásul a nyitott fedélzeten is mezitláb szaladgáltak. A tenger nem volt nyugodt. Én sem. Egy kínai túrista beleüvöltött a rókazacskóba. Ekkor elhagytuk a zárt fedélközt és kimentünk a tetőre a friss levegőre. A hajó nagyon dobált. Alig tudtunk gyalogolni. Két kézzel kellett kapaszkodni. Én azon aggódtam, hogy mi lehet lent a komp gyomrában, mi van Dömével? Nem csúszik neki valaminek? Aztán meg azon, hogy ha elsüllyedünk akkor a vak sötétben, a „fagyos” vízben kell úsznom. Brrrr. Viszonylag hamar átkompoltunk, negyed nyolckor már szilárd talajt ért a lábunk. Jó, hogy benyeltem a gyogyit, mert én tuti kidobtam volna a taccsot. Papi bírta. Vagy csak úgy tett!

A sziget legtöbb útja földút. A nagyobb városokat és a sziget nyugati csücskében elterülő Nemzeti Parkot aszfaltozott úton lehet megközelíteni, de a többi helyet csak földúton. Némelyik földút nagyon rossz állapotban van. Még Dömét is sajnáltuk egy-két szakaszon. Az emberek viszont szemrebbenés nélkül bejönnek puccosabbnál pucossabb sima városi autóikkal. Igaz többségük bérelt autó, így nem gond ha szétrázatják…

A beszámolót napokra és nem tájegységekre bontva írtam meg, mert össze-vissza cikáztunk a szigeten és volt olyan hely, ahova többször is visszamentünk. A 150km hosszú szigeten összesen 1700 km-t autóztunk a 7 nap alatt. Szállásunk a sziget nyugati szegletében a Nemzeti Park közelében volt, bent az erdőben, nem a tengerpartok kempingjeinek egyikében. Tudat alatti választás volt, de jól döntöttünk, mert a partszakaszok nagyon szelesek. Az erdő sűrűjében semmit nem éreztünk a tomboló viharból, de erről majd később.

Első nap. Reggel negyed nyolckor kompunk kikötött a sziget észak-keleti csücskében, Penneshaw-ban. Már nem volt sötét. Pirkadt. Az ébredező égbolt, a tenger, a sziklák szép hajnali színben pompáztak a felhők mögül előbukkani próbáló Napocska jóvoltából. Az időjósók mára és péntek-szombat-vasárnapra szép napos időt jósoltak. Aztán hétfő-kedd-szerdára esőzést. Úgy voltunk vele, hogy akkor nyomjuk meg az első négy napot, aztán a többit majd meglátjuk. Lesz, ami lesz alapon. Nem riadunk vissza egy kis esőtől, igaz?

A Frenchman’s Rock-nál keztünk. Ez a kompkikötőtől balra van úgy 1 km-re. A francia felfedező Nicolas Baudin 1803-ban horgonyzott le ebben az öbölben, hogy friss ivóvízzel töltse fel a készleteket. Egyik matróza véste a sziklába az expedíció  ideérkezésének dátumát. A parton lévő szikla másolat, az eredeti a városban lévő információs irodában van kiállítva. Viszont a parton kialakított emlékhely azon a helyen van, ahol az eredeti szikla állt. Szépen kiépítették. A sziklákon érdekes élénk narancssárga moszat (?) telepedett meg, amiből a 7 nap során rengeteget láttunk a sziget különböző öbleiben. Innen átautóztunk Kingscote-ba, ami a sziget legnagyobb városa. Útközben felszaladtunk a Prospect domra, ahonnan gyönyörű a kilátás a Pelikán Lagúnára, az American River-re és a Pennington öbölre. A dombra 512 lépcső visz fel. Nem is értem miért volt másnap izomláz a vádlinkban.

Kingscote-ban megnéztük az első európai telepesek által betelepített 4-5 szederfa egyetlen megmaradt példányát, ami közel 180 éves és még a mai napig van termése. Sétáltunk a városban és kívülről megnéztük a Hope Cottage-t, ahol az első európai telepesek laktak. Idétlen nyitvatartása miatt sajnos belülről nem volt alkalmunk megcsodálni. Innen nyalakodni mentünk két méhészetbe (Island Beehive, Cliffords Honey Farm). Nagy mézevők vagyunk. Kedvencünk az akácméz, de az itt AU-ban sajnos nincs. Az európai boltok ugyan árulnak magyar akác mézet, de horror áron. Egy darabig vettünk, de beláttuk, hogy luxus erre költeni.  Jópofák ezek a méhészetek, különfajta mézeket lehet kóstolni. Van egy üvegkalitkájuk, ahol meg lehet nézni, hogy dolgoznak a kis méhek, illetve érdekes infókkal szolgálnak ezekről a mézgyűjtő rabszolgákról. Például a méhcsaládban élő királynő egy nemzetközi színkóddal van megjelölve. A feje mögött a hátán egy színes pötty van. Ha ügyesek vagyunk, akkor az üvegkaptárban megtaláljuk a királynőt. Ez a pötty nemcsak arra szolgál, hogy megtaláljuk a királynőt, hanem arra is, hogy megtudjuk hány éves. A fehér vagy szürke pötty azt jelenti, hogy 1-esre vagy 6-osra végződő évben született. A sárga a 2-es és 7-es, a piros a 3-as és 8-as, a zöld a 4-es és 9-es, a kék az 5-ös és 0-ás végződésű éveket jelentik. Mivel a királynő 3-5 évet él, így könnyen kiszámolható, hogy hány éves. Nekünk szerencsénk volt, láttuk a királynőt és fehér pötty volt a hátán. Mivel 2015-öt írunk, neki meg fehér pöttye van, így őfelsége 2011-ben született és ezek szerint nagyon öreg. A dolgozók csak 6 hétig élnek. A királynő napi 1500-2000 petét rak. A peték 16-23 nap alatt kelnek ki, így szerencsére van bőven utánpótlás. Fél kilónyi méz elkészítéséhez a méhecskék közel 2 millió virágot keresnek fel és 100 000 km-t repülnek összesen. Kemény munka a „mézgyártás”, mi meg elvesszük tőlük. De olyan finom! Szóval végignyaltuk az összes mézet és 3 isteni finomat találtunk. Most már nem könnyezünk a hazai akácméz után.

Kutyafuttában megnéztünk egy levendula farmot és egy eukalpituszolaj lepárló gyárat, de mivel nem volt egyiknek sem szezonja, így nem vesztegettünk sok időt rá. A lovak közé csaptunk és kora délután megérkeztünk a kempingbe. Gyorsan sátrat vertünk és mivel hétágra sütött a Nap elugrottunk a Hanson öbölbe. Hmmmm. Csodás volt. Hihetetlen, hogy a Napsugarak mit ki nem hoznak a víz színéből?! A szigetlakók kedvesek. A hét nap alatt többször leálltak beszélgetni velünk. Itt az öbölben is egy kutyasétáltató idős párnak volt beszélgethetnékje. Aranyosak voltak.

Többen mondták, hogy a naplementét nem érdemes kihagyni a Remarkable Rock-nál és az Admiral’s Arch-nál, amik a Nemzeti Park területén vannak. Így az öbölbeli nyálcsorgatás után sietve elindultunk a Nemzeti Parkba. Tötyögni nem volt idő, mert igen későre járt. A parkbelépő jó kis arconcsapás volt. Kicsit drágállottuk. Nem elég a komplehúzás? Kell a pénz? Nem is értjük. Míg Viktória államban a Wilsons Promontory Nemzeti Parkba nincs (!) belépő – ahogy korábban írtam -, addig SA-ban 7-8-10 dollár/autó a belépő. Itt meg 10 dodi/fő !!!??? Kész rablás! Vagy 5 percig tanakodtunk, hogy most mi legyen. Tudtuk, hogy többször szeretnénk visszajönni ide, de a napi 20 dollár az egy kicsit sok. Végül a két napos 15 dollár/fő kombinációt választottuk. Sok variáció nem volt. A lemenő Nap nagyon szépen megsütötte a Remarkable Rocks érdekes gránit szikláit. Sokat nem időztünk itt, mert másnap reggel úgyis itt kezdünk hiszen a reggeli fényviszonyok teljesen más arcát fogják mutatni ezeknek a képződményeknek. A nap már majdnem lebukott és nekünk igencsak sietni kellett, hogy elcsípjük az Admirals Arch-nál. Az odavezető gyalogösvényen már rohanni kellett, hogy ne maradjunk le róla. Az Admirals Arch egy természetes sziklaív/híd, olyan mintha egy barlangból néznénk ki a tengerre. A Nap pont az ív alatt megy le. Első este nem volt szerencsénk. Mielőtt vörösre festhette volna a lebukó Nap az eget egy vékony felhőréteg képződött és elnyelte a Napot. Így a nagy csattanó elmaradt. A környező sziklákon viszont rengeteg Új-Zélandi fóka pihent. Kicsik, nagyok és büdösek. Erős szürkületben hajtottunk vissza a kempingbe, ami innen 22 km-re van. Már idefele is nagyon figyelni kellett, mert sok wallaby (mini kenguru) rohangált át az úton. Visszafele ez még rosszabb volt. Ezen a rövid szakaszon 23 wallaby játszotta azt, hogy ki tud az utolsó pillanatban átszaladni Döme előtt, úgy hogy ne legyen lapos. Némelyik csak ült az út szélén és meredt a fényszóróba. Szerencsére a 7 nap alatt egyetlen egy állat sem sérült meg Döme kerekei alatt. De meg kell, hogy jegyezzem ennyi elütött, döglött, frissen döglött, felfújódott, oszló, és csontváz kengurut/wallabyt még nem láttunk az utak szélén. Mondjuk hol máshol, ha nem a Kenguru-szigeten lenne sok elütött kenguru… Eltettük magunkat másnapra.

Második nap. Hajnali hatkor vinnyogásra ébredtünk. Nemcsak mi, az egész kemping. Egy elkényeztetett kínai kisfiú hisztizett. De folyamatosan. Ha az anyja ment el a budira, akkor utána visított, hogy anyu, anyu, aaanyuuuuuu. Ha az apja ment el 3 méterre tőle, akkor meg apa, apaaaaaa, APAAAAAA. A szülőknek nem esett le, hogy még mindenki aludna. Leszarták. Hiába szólt ki Papi is, hogy csend legyen. Semmi. Három gyerekük volt,  két lány (kb 13 és 6 évesek) és a család szeme fénye a fiúgyermek, aki olyan (4 év körüli lehetett). Velük volt még a nagymama is. A legújabb luxuskategóriájú Toyota Sahara terepjáróval egy vadiúj, puccos lakókocsit húztak. Szocializálódni, azt nem tudtak. Úgy gondolták övék a kemping. Csak remélni mertük, hogy nem 6 éjszakát lesznek itt. Kényelmesen megreggeliztünk. Főtt füstölt sonkát, főtt tojást, tormát és közben élveztük a Napfürdőt. Egyszer csak egy wallaby ugrált oda hozzánk. Látszott, hogy kaját akart tarhálni. Na, van valami kajátok és benézett a sátorban lévő szatyorba. Kicsit kutatott, majd odaugrált a konyhás dobozhoz és beletúrt. Kiszimatolta a banánt és mielőtt odaugrottunk volna, hogy hééékás… már bele is harapott. Papi odébb tessékelte, de nem tágított. Adtam neki szőlőt és egy darabka banánt héjastul. Látni kellett volna. Szinte beremegett a banán láttán. Imádta. Miután komótosan bekebelezte, az utolsó atomi banán darabot is lenyalogatta a mancsairól. Aztán oda totyogott egy vadkacsa. Poénkodtunk, hogy ma narancsos kacsasült lesz vacsira. Sajnos neki nem tudtunk mit adni. Kenyeret nem akartunk. Magok nem voltak nálunk. A wallaby és a kacsa visszajáró vendégek voltak a 6 napban.

Reggeli után felkerekedtünk és visszamentünk a Remarkable Rocks-hoz és az Admiral’s Arch-hoz. De most jócskán elidőztünk ott. Nagyon szép időt fogtunk ki. Jó sok fényképet lőttünk el. A parkolóban egy wallaby ücsörgött azon a helyen, ahova parkolni készültünk és furcsa mód nem ijedt meg az egyre közeledő Dömétől. Döme orra 10 centire állt meg tőle, de ő nem ugrált el. Azt hittük beteg. Közelebb mentünk és nem láttunk semmi furcsát rajta. Még Döme alá is beugrált és megpihent alatt. Adtunk neki almát, amit jóízűen bekebelezett. A Remarkable Rocks egy óriási nagy gránit tömb, amin az erózió érdekes formákat alakított ki. Kb 500 millió évvel ezelőtt keletkezett, 10 km mélyen a földfelszín alatt. A  megolvadt kőzet felfelé nyomult és a felszín közelében dóm formájú kúpban megszilárdult. A gránit feletti „puhább” rétegek errodálódtak és a gránit így a felszínre bukkant, amit napjainkban élénk naracs színű zúzmó borít be. Az utóbbi 200 millió évben a hideg-meleg, nedves-száraz idő váltakozása és a sós tengervíz kikezdte a gránit felszínét és bizarr formákot hozott létre rajta. Nekünk messziről egy nagy elefántra hasonlít, de mindenki azt lát benne, amit akar. Sétáltunk vissza a parkolóba, mikor egy méterre mellettünk egy hosszú feket valami kúszott el szép nyugodtan. Mivel a kígyó nyugodt volt, így mi sem pánikoltunk be. Szép képeket tudtunk róla készíteni. Hazaérve megnéztük mit is láttunk. Egy tigris kígyót (Tiger Snake). Marása mérgező, az esetek 40-60%-ában végződik halállal. 🙂

A parkban van egy kacsacsőrű emlős sétaút, amit a Cape Borda világítótorony előtt ejtettünk útba. Nem sok  esély volt arra, hogy látunk vadon élő példányt, mert ezek az állatok napközben szégyenlősek. Inkább hajnalban és szürkületkor mozgolódnak. Nem is láttunk egyet sem. A misztikus buborék köröket, amiket produkálnak láttuk ugyan a vízben, de az állatot nem. Időnk meg nem volt, hogy estig ücsörögjünk a „pocsolya” partján. Ha véletlenül összefutunk egy kacsacsőrű emlőssel, akkor vigyázzunk, ne fogdossuk őket, mert a hímek hátsó lábán „méregtüske/méregkarom” van. Mérgük nem túl veszélyes, de rendkívüli fájdalmat okoz, amit fájdalomcsillapítók (közéjük értve a morfiumot is) sem mérsékelnek. Ami még érdekes, hogy a nőstény apró, egy centis tojásokat rak. A kikelő kicsinyek az erszényesek újszülötteihez hasonlóan vakok és csupaszok. A nőstények anyatejükkel táplálják őket, ám a tej nem az emlőbimbóikből jön, mert az nincs nekik, hanem a hasi bőr alól szivárog, mint az izzadság. Jól kitolt a természet ezzel a fura teremtménnyel. Elöl széles csőre van. Testét szőr borítja és nem toll. Hátul hódfarok, kétoldalt két-két kacsaláb. Tojásokat rak, de kicsinyeit tejjel táplálja. Na mi az? 🙂

A sziget észak-nyugati csücskében van a Cape Borda világítótorony. Vannak vezetett túrák 15 dollárért és van fedezd fel magad a környéket 3 dollárért. Mi magunk fedeztük fel. Körbenéztünk és utána elautóztunk a közelben lévő Scott öbölhöz, ahonnan szép kilátás nyílik a sziget északi szakaszára. Az itteni parti szikla Dél-Ausztrália legmagasabb sziklafala, 263 méter magas. Innen nem messze van a Harveys Return piciny öble. Ez az öböl volt alkalmas arra, hogy kirakodják a világítótorony ellátmányát, építőanyagokat, szerszámokat. Egy dupla sínpár futott fel a 80 méter magas partfalon, szinte függőlegesen. A szikla tetején egy ló húzta fel a szállítmányt. Mostanra már felszedték a síneket, csak 1-2 vékony rozsdás darabka látható. Érdemes legyalogolni az öbölbe, mert csodálatos. Maga az öböl pirinyó,  40 méter széles, fehér homokos. A víz türkizkék. A régi mólóból még látszanak darabok. Mivel tényleg nagyon meredek, legyünk óvatosak! Viszont ebből következik, hogy lent nem lesz tömeg. Ottjártunkkor csak mi voltunk lent. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Gerald Durrell a családjával Korfun élt és nyári napokon a család apraja-nagyja levonult az ehhez hasonló kis elzárt öblökbe. Legalábbis nekem ez ugrott be a könyv alapján, mikor megláttam ezt a helyet. Azt vártam mikor bukkan elő a sziklák mögül a kölyök Gerald Durrell, a bátyja (Leslie) által készített kis csónakján, a Buci-Bigyón. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy újraolvasom a Korfui trilógiát, ami szerintem négy regény és nem három. Napfürdőzés után elindultunk vissza abban a reményben, hogy talán ma sikerül elcsípni a naplementét a sziklaívnél. Nem így lett. Nem értünk oda időben, de nem voltunk biztosak abban, hogy volt-e vörösbe forduló Nap lemenetel. A kempingben a vinnyogó kínai család még mindig ott volt és vinnyogott. 🙁

Harmadik nap. Van Isten! A kínai család pakol. Reggelizés közben azt néztük, hogy cuccol a „Rothschild” család. Búcsúzóul lenyomtak egy éktelen sírást a kölkök. A lakókocsi ponyváját bontották éppen. A két kisebb gyerek is be akart segíteni és a cövekeket akarták kihúzni. A kisfiú valami oknál fogva egy kalapáccsal jól fejbe vágta a 6 éves nővérét. A kislány visított, ami érthető is. Szigorú apuka odament és egy jó nagyot odacsapott a kisfiú kezére, aki szintén elkezdett visítani. Ezt elég hosszan űzte mindkét gyerek. Kellemes két nap volt, de most már cuccoljatok marha gyorsan! Amúgy félreértés ne essék: NEM vagyunk gyerekgyűlölők!

Mára két laza program volt betervezve. Megígértem Papinak, hogy a szigeten elmegyünk majd quadozni. Mivel a délelőtti időpontok beteltek, quadosGizi mondta, hogy jöjjünk vissza délután négyre. Semmi gond, akkor irány a kis „Szahara”. Megmásszuk a homokdűnéket és szánkózunk egyet. A szemfülesebbek ebből is bizniszt csinálnak. Borsos áron lehet „homokszánkókat” és a snowboardra hasonlító deszkákat bérelni. A csúszkákat két órás időtartamra adják bérbe, ami elég is. Jár hozzá egy kockányi méhviasz is. Ezzel kell hosszanti irányban csíkokat húzni a deszka aljára, ami a súrlódás következtében megolvad és gyorsabban csúszik le. Viszont ha túl sok viaszt viszünk fel, akkor a megolvadt viaszba beleragad a homok és az ellenkezőjét érjük el, a deszka egyáltalán nem fog csúszni. Egy ilyen homokszánkó bérlése 29 dollár. Az árra való tekintettel egyet béreltünk kettőnkre és kicsit morogtunk, hogy csak két óra?! Aztán 2-3 csúszás után megnéztük az óránkat és még másfél óra volt hátra! Jézusom! De hosszú ez a két óra! Rendesen elfárad az ember mire visszamászik a deszkával a dűne tetejére a csúszós homokban. Lihegtünk is rendesen. De a szánkózás jó buli volt. Szép kis sebességet lehetett elérni. Viszont nem tudok olyan testrészt említeni, ami ne lett volna tele homokkal. Sokan voltak fent a dombokon. A gyerekek imádták. Ebédre betoltunk 1-1 hamburgert és elhaladtunk quadozni.

Na, gyere má! Szánkózni megyünk, nem érted?

A lejtő ördögei…

Mivel egyikünk se quadozott még, ezért a kezdők csapatába tettek. Egy közel másfél órás rázkódásra fizettünk be. Mindenki külön quadon ment. Az első 10 perc az ismerjük meg a quad müködését és a tanpályás gyakorlat keretében telt. Miután mindenki tudta, hogy hol a gáz és hol a fék elindultunk. Papi volt az utolsó, én az utolsó előtti a sorban. Ez előny és hátrány is volt. Hátránya: minden por ránk verődött fel. Előnye: le tudtunk maradni és meg tudtuk huzatni a járgányt. Női szemmel nem nagy szám, egyszer ki lehet próbálni, de nem hagyott mély nyomot bennem. Papi élvezte. A másfél órás túra alatt voltak megállók, ahol a túravezető 1-2 érdekes dolgott mondott a szigetről. Például: örülnek, hogy nincs róka és nyúl, de van helyette vaddisznó, amik szintén nagy károkat okoznak a farmereknek és kb  20 000-en élhetnek a szigeten. Aztán megnéztünk egy fán szunyókáló koalát. Büszkén mesélte, hogy közel 10 000 példány van a szigeten és ezek mentesek mindenféle betegségtől. Ezért ha valahol Ausztrália területén szükség van koala betelepítésre, akkor többnyire innen szokták vinni, mert ezek egészségesek. Azt is mondta, hogy a koalák azért alszanak napi 20 órát, mert kizárólag eukaliptusz levelet esznek, aminek nagyon alacsony az energiatartalma. Aztán az egyik kis tócsából kifogott egy édesvízi rákot és a bátrabbaknak körbeadta. Papi is megfogta. Én nem.

Viszonylag korán értünk vissza a kempingbe. Hurrá. Nincs hisztis kínai gyerek. De várjunk csak. Mi ez az üvöltözés ott a sarokban. ÁÁÁááááááááá. Ez nem lehet igaz! Egy újabb ferde szemű család. Csak ez egy nagy család. Majdnem egy egész falu. Kibérelték azt a sarkot és felvertek 4-5 óriási sátrat. Középen valami takaróféleség kiterítve, azon kupacban a cuccok. Volt köztük 5-6 darab rizsfőző, már ebből lehetett gyanítani, hogy nem egy 3 tagú család jött. Ők is úgy gondolták, hogy a kemping az övék. Leszartak mindenkit. A természet csendjét is. Pedig az erdő közepén lévő kempingnek párja nincs! Ezek úgy beszélgettek, hogy 50 méterről üvöltöztek egymásnak. Vagy a kempingkonyhából kiabáltak vissza a sátraknál ülőkhöz vagy a vécéktől. Értetlenül álltunk a dolog felett. Nem kis kempingező múlttal rendelkezünk, de ilyen tapló társasággal még nem találkoztunk. És akkor ne legyen rasszista az ember, ugye? Zajosak, igénytelenek, képtelenek beilleszkedni a civilizációba. A vécé-zuhanyzó ordenáré módon nézett ki utánuk. Leszarták, hogy zuhanyzás után illik a felmosóval felmosni a behordott sarat. A mosdók tele voltak a hosszú fekete hajszálaikkal. Sáskajárás! Ja, és nem igazán tudtam mire vélni, hogy a vécében halomba állt a morzsa a kagyló körül. Valaki úgy trónolt, hogy közben kajált? Jújjjjj. Na, ezeknek is többször kellett kikiabálni este és reggel, hogy vegyék észre magukat, de lepergett. Amúgy hihetetlen sok kínai volt a szigeten. Ez kicsit elszomorító. Az újságokban is csak az olvasható, hogy sorra vásárolják fel az ingatlanokat a kínai befektetők. Jön a sárga veszedelem… Fusson ki merre lát!

Negyedik nap. Vasárnap. Penneshaw-ban, ahol a komp kiköt minden hónap első vasárnapján piac van. Ilyenkor elég sokan jönnek le Adelaide-ből. A kocsikat a túlparton hagyják és kedvezményes kompjeggyel gyalogosan átjönnek a piacra. Reggel a piacon kezdtünk. Tényleg nagyon sok ember volt, de a piac maga nem nagy durranás. Amolyan vidéki zsibvásár. Kicsit meglepődtünk, mikor összefutottunk a nagyfőnökünkkel és a feleségével. Mondta, hogy ők rendszeresen le szoktak járni ide. Pár percet beszélgettünk velük, aztán továbbálltunk, mert szoros menetrendünk volt ma is. Ha már úgyis átautóztunk a nyugati szegletből a keleti részre, akkor igyekszünk megnézni mindent ezen a részen. Három tengerpartot szemeltünk ki: Baudin, Emu és Stokes. Mindhárom nagyon szép volt. A Baudin egy viszonylag zárt, nagy öböl egyik felén terült el. Vize nyugodt volt. Az Emu part egy 4 km hosszú partszakasz, ahova autókkal is le lehet hajtani. Gyönyörű színe volt a víznek még úgy is, hogy felhős volt az idő. A Stokes öbölhöz mi a hátsó földúton mentünk, mert tudtuk, hogy útközben van egy érdekes hely. Ha az Emu öböltől megyünk a Stokes-hez, akkor az Old  Wisanger School után olyan 7-10 km múlva balra a domboldalon láthatunk egy „sufnituning” várat. Egy idős bácsi, George építette a háza köré. Folyamatosan bővíti. Több mint 40 000 izzót is felszerelt rá. Ha este járunk arra, csöngessünk be és ő minden becsengetőnek felkapcsolja a villanyt. Biztos nagyon szép lehet este. Mi napközben értünk oda, így csak körbesétáltunk a vár publikus részeiben. Az alkotó épp lejött, így alkalmunk volt vele beszélgetni. Hobbiból csinálja, hogy ne unatkozzon nyugdíjas évei alatt. Sajnos nem tudja hivatalosan meghírdetni, mint turistalátványosság, mert nem felel meg a balesetvédelmi előírásoknak. Így szájhagyomány útján terjed. Donációt elfogad. Bedobtunk neki a kasszába 10 dollárt.

Akik ellátogatnak a Stokes öbölhöz, ne forduljanak vissza azonnal a parkolóból, hogy micsoda undorító kis tengerpart… mi a szép ebben… Mert a szépség el van rejtve! Ha szembe állunk a vízzel, akkor a parkolótól jobbra a sziklafalon van egy kis barna tábla nyíllal: Beach —> Ne féljünk bemenni a sziklák közé. Nem más történt itt valamikor a múltban, mint az, hogy leomlott a sziklafal. Hatalmas, ház nagyságú tömbök szakadtak le. A sziklák alatt egy természetes labirintus alakult ki, ami kanyarogva elvezet a földi paradicsomba. Teljesen biztonságos, ne aggódjunk! A labirintus végén egy csodálatos tengerpart bújt el. Semmiképp ne hagyja ki senki!

Igencsak esteledett és innen a kemping még 85 km-re van, úgyhogy gyors búcsút intettünk a rejtett paradicsomnak. Eddig tartott a jó idő. Vasárnap éjszaka vihar tombolt. Az esőt dézsából öntötték. A nagy fák felfogták a szelet, semmit nem éreztünk belőle, csak hallottuk, ahogy a tetejüket cibálja. Kis földi sátrunk megadta magát. A nyolc év alatt nagyon sok mindent kibírt. Mount Gambier-ben hősiessen álta az orkán erejű szelet, igaz egész éjszaka tartottuk belülről a csöveket, hogy ne nyomja ránk a szél. De vasárnap éjszaka feladta a harcot. A varratoknál lévő nejlon réteg elévült és mint egy nyitva maradt csap engedte be az esőt. Fél éjfélkor riadtunk fel, hogy itt nincs valami rendben. Közben a Húsvéti nyuszi odatojt valamit a sátor külső részébe, amit nagyon gyorsan össze kellett szedni, hogy ne ázzon szét. Szerencsére az alvó rész száraz maradt, de a külső részből mindent be kellett cuccolni a belsőbe. Majd használt ruhákat, törölközőket, kocsi rongyokat raktunk minden varrathoz, hogy az szívja fel a befolyó vizet és ne álljon meg egy nagy tócsában a víz, mert akkor félő, hogy az alvó rész is átázik. A tetőről lecsöpögő víz alá edényeket tettünk. A katasztrófa után épp, hogy visszaaludtunk, mikor sikítozásra, veszekedésre ébredtünk. Mi a franc van? Füleltünk. A szél süvített, az eső szinte vízszintesen szakadt. Kint korom sötét volt. Aztán hallottuk, hogy a kabinok felől egy kínai (mily meglepő) férfi, kínaiul veszekedett egy nővel. A nő sikítozott, aztán a sötétben hallottuk, hogy valaki szalad errefelé, talán a konyhába, vagy a mosdókhoz. Majd újabb szaladgálások. Aztán síri csend. Be voltunk tojva rendesen. Első körben segíteni akartunk, aztán győzőtt a józan ész. Kínaiak? Talán kínai maffia? Jobb nem beleavatkozni. Mi van ha elkezdenek lövöldözni. Még egy darabig a lélegzetünket is visszafolytottuk, aztán mivel nem történt semmi megpróbáltunk visszaaludni.

Ötödik nap. A reggel a romok eltakarításával telt. Rongyok kicsavarása, helyzetfelmérés, vihar megvitatása a kempingtársakkal. Jobbra a második sátorszomszédunk egy idős házaspár volt. Látszott, hogy megrögzött kempingezők. Sorra kérdezték, hogy ki hogyan vészelte át a vihart, nem áztunk-e be, nincs-e szükségünk valamire . Mondtuk neki, hogy de bizony beáztunk, de szerencsére az alvó rész szárazon maradt. Ők mesélték, hogy a sarokban az a zajos társaság, akik amúgy vietnámiak voltak eljöttek úgy, hogy otthon maradt az összes sátorcövek egy táskában. A két öreg adott nekik cövekeket. Gondolom nekünk is adtak volna száraz takarókat, ha rászorultunk volna. Jó fél órát diskuráltunk. Ők Queensland-ben élnek és cukornádat termesztenek. Rengeteg helyen jártak már Ausztráliában és sok hasznos tanáccsal láttak el.

Az időjárás úgy nézett ki, hogy egyik percről a másikra beborult és szakadt az eső. Majd kék ég és napsütés. Ez váltogatta egymást minden fél órában egész nap. Ennek tetejébe hideg volt és fújt a szél. Még szerencse, hogy betettem a téli sapkákat és a kesztyűt. Mi legyen? Hát hosszabb túrázás kilőve. A fóka öbölben kezdtünk. Egy védett öböl, ahol az ausztrál oroszlánfókák pihenik ki a 2-3 napig is eltartó élelemszerzés fáradalmait. Táblákon hívják fel a turisták figyelmét, hogy ne ciccegjünk, kiabáljunk az állatoknak, mert ők aludni járnak ide. Két lehetőség közül lehet választani. Vagy egy kiépített sétányon sétálunk le az öbölbe és onnan nézzük a fókákat, vagy vezetett túra keretében levisznek minket a homokos partra, ahol viszonylag közel engednek a fókákhoz. Az előbbi 15 dollár/fő, az utóbbi 32 (!) dollár/fő. Mi az első verzióra fizettünk be és nagy szerencsénk volt, mert az egyik fóka nagyon aktív volt. Még pózolt is. Láttunk anyafókát is a kölykével, úgyhogy nem éreztük azt, hogy fölöslegesen dobtunk volna ki 30 dollárt.

Kenguru-szigeti utunk előtt pár héttel Bobék nálunk vendégeskedtek és ő mondta, hogy a ragadozó madár bemutatót  ne hagyjuk ki (http://www.kangarooislandbirdsofprey.com.au/), mert nagyon érdekes. Milyen igaza volt! A fókák után odamentünk és pont elcsíptük az aznapi utolsó bemutatót. A show 18 dollár/fő és nagyon jó volt. Hat különböző ragadozó madarat mutattak be, de nem úgy, mintha idomított cirkuszi lovak lennének. Megi (Maggi) a szarka (Magpie) kezdte. Őt ismertük. Ők az UFO-k, legalábbis mi így neveztük el őket. Ijesztőek, mikor 5-en, 6-an áldogálnak a fa alatt és gurgulázó hangon társalognak. Tisztára olyanok, mintha az űrlények beszélgetnének egymással. Sokszor csennek el dolgokat az emberektől. Költési időszakban meg szokták támadni az arra sétáló embereket. A shown Megi felszedte az eldobott szemetet és beledobta a kukába.

Második „játékos” nagyon jól álcázta magát. MadarászGizi kérdezte a közönségtől, hogy hol lehet a következő szereplő. Alig vettük észre. Egy kiszáradt fatörzsön csücsült és teljesen beleolvadt a környezetbe. Ő volt Vali (Wally) a békaszájú bagolyfecske (Tawny Frogmouth), akit sokszor összetévesztenek a baglyokkal. A szája, akarom mondani a csőre kitátva óóóóriási és ahogy valami közelít a csőre felé kitátja. Érzékelő „szőrök” vannak rajta és ahogy valami megérinti a szőrt, ő kitátja a hatalmas száját, hátha valami ehető pottyan bele. Nagyon aranyos volt, ahogy ott gubbasztott a pelyhes tollazatával. Meg lehetett simogatni. Azt mondták, hogy ha egy madarat simogatunk meg, akkor a kezünk külső felületével simogassuk, hogy az ujjainkról ne hordjunk fel olajat, zsírt a tollára.

Harmadik szárnyas fejvadászunk Kaszper (Casper) a gyöngybagoly (Eastern Barn Owl) volt. Arra kért a madarász csaj mindenkit, hogy hangosan kiabáljuk a nevét: Kaaaaszpeeeer! Mert, hogy a bemutatómező másik végében lévő odvas fa odujában alszik. Valószínűleg nem voltunk elég hangosak, mert Kaszper a füle botját se mozdította. Még kétszer-háromszor üvöltöttünk neki, de semmi. Az egyik madarász odasétált és bekopogott a fa törzsén. Hupsz. Kaszper egy szempillantás alatt kipattant az oduból (gondolom tudta, hogy show van és hogy ilyenkor jutalomfalatokat kap) és szélsebesen iderepült. Gizi megkérte a hallgatóságot, hogy az aki nem szeretné, hogy a combjára szálljon Kaszper, az tegye keresztbe a lábát. Ezután Kaszper mindenkinek a térdére odaült és lehett fényképezkedni. A gyerekek imádták. Mi is. A gyöngybaglyok képesek 40 egeret megenni egy éjszaka alatt. Azt mondta Gizi, hogy akkor most ő odaadja Kaszper csemegéjét, de állítsuk be a fényképezőket, mert nagyon gyorsan fog történni minden. Így is lett. Míg a jutalom húscafatokon Kaszper csak nyammogott és szaggatta a csőrével, addig a desszertre kapott egeret a másodperc töredéke alatt nyelte le, úgy hogy csak az egér farka lógott ki a csőréből. Vicces látvány volt.

Negyedik ragadozó Búú (Boo) a bagoly (Southern Boobook) volt. Őt csak a gyerekek simogathatták meg, gondolom keztünk kifutni az időből. Ötödikként Kájli (Kyle) a kis sólyom (Hobby Falcon) mutatkozott be. Nagyon gyors madár volt. Mint egy puskagolyó, úgy suhant el felettünk. Gizi egy hosszú madzagra erősítette a csalit, pörgette a levegőben, Kájli egyszercsak villámként lecsapott és nem vétette el, elkapta a húscafatot.

Utolsóként Dzseddát (Jedda) az ékfarkú sast, remélem jól magyarosítottam… (Wedge Tailed Eagle) mutatták be. Óriási nagy madár. Szárnyának fesztávolsága 2 méter. Súlya 2-5 kiló lehet. Hétszer jobb a szeme az emberi szemnél. A nyulat 2 km-es magasságból kiszúrja. Vele külön pénzért lehetett fotózkodni úgy, hogy te tartod. Mi kihagytuk ezt a bohóckodást. Amúgy minden madár sérülten, vagy árván került ide. Az itt dolgozók ápolják, nevelik őket. Nagyon-nagyon jó volt ez a madárbemutató.

Az idő nem javult, ezért kocsival megnéztünk egy-két újabb öblöt: d’Estrees, Pennington (szörfözésre alkalmas) és American River. Aztán a nap zárásaként felautóztunk Kingscote városába, hogy megnézzük a pelikán etetést. Előtte begurultunk tankolni, ahol a kutasGizi borzongva mondta, hogy ma délután kettőkor 7 fok volt a hőmérséklet. Brrrr. Akkor ezért fázom. A pelikán etetés minden nap délután 5 órakor van a mólónál. Vicces volt, mert egy órával korábban értünk oda és a pelikánok már ott sorakoztak. Az eső elkezdett esni és a bámészkodó társaság beszorult egy kis féltető alá. EtetősJózsi is megérkezett és míg vártuk, hogy elálljon az eső, kicsit beszélt a pelikánokról. Majd a társaság kivonult a „tribünre”, Józsi lecipelt egy láda halnyesedéket. Először a sirályoknak dobott 1-2 falatot, az egyik sirály rácsücsült kalapjára, majd marokszámra szórta a cuccost a pelikánoknak. Azok meg majd meg vesztek, úgy próbáltak minél több falatot bekebelezni. Öt perc alatt elpusztítottak mindent. A show végén Józsi jelképes összeget kért a bámészkodóktól. Felnőttek 5 dollárt, gyerekek 3-at dobtak a dobozába. Zárásképp megvacsoráztunk a sarki étteremben és a közel 100 km-es visszautat korom sötétben, szinte lépésben haladva tettük meg a kempingig, mert vízszintesen szakadt az eső és a látótávolság a nullával volt egyenlő.

Míly meglepő. Újabb lakók érkeztek a kempingbe. Ez nem a mi nyugodt 6 napunk. Így kifogni a sok taplót?! Kezdtünk azon gondolkodni, hogy lehet, hogy velünk van a baj… Most három lakóautó vert tábort mindjárt mögöttünk, szépen egymás mellett. Nem kisgyerekesek és nem ferdeszeműek voltak. Ausztrálok. De a nagyon zajos fajtából. Szerintem rajtuk kívűl mindenki tudja a kempingek íratlan szabályát, hogy este 10 és reggel 6 között amolyan kussolás van. Mert hát civilizáltak vagyunk, más is tartózkodik itt rajtunk kívűl és nem mi szartuk a spanyol viaszt. Amúgy egyre több kempingben láttuk kiakasztva ezt az este 10 és reggel 6 közötti „figyeljünkodaegymásragyerekekésnehangoskodjuknzavarvaezzelapihennivágyókempingtársainkat” figyelmeztetést. De úgy látszik ez nem mindenkinek jön le. Két éjszakát voltak és üvöltözve, vihogva, nyerítve mesélték a hülye sztorijaikat egymásnak. Több gyerekes család is sátrazott körülöttünk, akik este 11-kor kúltúráltan odamentek és egy körülírt seggnyalós mondattal megkérték, hogy ha esetleg kicsit halkabban tudnák folytatni ezt a tevékenységet, akkor azt megköszönnék, mert a gyerekek nem tudnak aludni. Egyiküknél egy karonülő és egy kétéves gyerkőc volt, a másik sátorban egy 7 év körüli kislány. Mint a falra hányt borsó. Semmi. Na, 11 után nálunk is elszakadt a cérna és Papi egy cirkalmasat kiüvöltött a sátorból magyarul. Ekkor elkezdtek morgolódni, hogy na gyerünk menjünk, mert ezeknek az embereknek ez nem tetszik, bla-bla és csapkodva elkezdtek összepakolni. Mondanom se kell, hogy nem 5 perc alatt pakoltak össze. Ilyenkor értetlenül állunk a dolgok felett és úgy érezzük, hogy rossz bolygóra dobott le minket az ufo és jó lenne ha már visszajönnének és felvennének, mert… irgumburgum!

Hatodik nap. Cseppet jobb az idő. Most már nem esik olyan sokat. Többet süt a Nap, mint esik. Ez jó. Akkor tudunk gyalogtúrázni. Van a szigeten egy vízesés, ami kb 5 km-es körtúrával megnézhető. Nekivágtunk, de csalódás volt, mert a rengeteg eső ellenére is csontszáraz volt. A „víznemesés” után nekivágtunk a sziget északi öbleinek a felfedezésére. Húúú, a Western River öböl. Háát az valami csodálatos volt. Aztán következett a Snelling Beach, amire szép kilátás nyílt a dombon kanyargó földútról. A harmadik öböl felejtős (King George Beach), egyáltalán nem volt szép. A nap utolsó attrakciója a Koala sétány volt. Van egy hely, ahol 6 dollár befizetése után koalákat lehet látni az eukaliptusz erdőben. A gyengébbek kedvéért pénztárosGizi elmagyarázta, hogy jelenleg 38 koala található az erdőben. Ha egy kis narancssárga zászló van letűzve a fa alá, akkor azon a fán tuti van koala. Gondolom egy párat megjelöltek, nehogy valaki reklamáljon, hogy fizetett, de nem látott egyet sem. Az eukaliptusz fák nagyon magasak és a koalák valamiért a tetejükön szeretnek csücsülni, ezért elég nehéz észrevenni őket. Ha viszont rózsaszín szalagot találunk ez azt jelenti, hogy ott anyakoala van a kicsinyével. Mi rendesen bejártuk az erdőt. A 38 koalából 14-et számoltunk össze. Sajnos a rózsaszín szalagot/okat nem találtuk meg. De nem keseredtünk el, mert a kempingünkben is laktak vadon élő koalák. Szürkületkor jöttek és óvatosan a sátrak között sétáltak át az egyik fáról a másikra. Az egyiket még követtük is. Mikor megneszelte elkezdett futni. Nem is tudtuk, hogy ilyen gyorsan tudnak szaladni.

Hetedik nap. Utolsó napunk a szigeten. Nem kapkodtunk a felkeléssel. Kompunk délután fél ötkor indul csak. A sátor összepakolása olyan volt, mint gazdagéknál a mosogatás: koszos edény ment a kukába. Levágtuk a használható köteleket, műanyag csattokat a tönkrement külső borításról, majd belegyűrtük egy kukászacsiba és ott helyben ki is dobtuk a kukába. A még tökéletes alvórészt azért megmentettük, jó lesz majd a tengerparton nyáron. Ilyen gyorsan még sosem cuccoltunk össze. Mondjuk nem lett volna egyszerű a sáros, vizes sátrat összehajtogatni. Ilyenkor jut eszünkbe a tetősátor, hogy mekkora egy találmány, hogy nem lent a földön áll a koszban, hanem fent magasan. Útközben megnéztük a sziget keleti csücskében álló Cape Willoughby világítótornyot, mert amúgy is útba esett. A fizetett (15 dollár/fő) túrára mentünk, mert ennél az egynél fel lehet menni a 25 méter magas toronyba és körbe lehet sétálni az erkélyén. A kilátásért mindent. TúravezetőGizi mondta, hogy milyen gyönyörű napunk van ma. Hétágra sütött a Nap. Azon a viharos vasárnapi éjszakán a sziget ezen pontján 100 km/órás szél fújt és jégeső esett. Mutatta a jég nyomait a talajon. A túra érdekes volt. Sok hasznos információt mondott. Láttuk az eredeti nagy üveg „lámpást”, ami annó világított. Olyan nagy volt, hogy be tudtunk bújni a közepébe, súlya 4318 kg. Ráadásul ezt forgatni is kellett. Készítettek egy nagy tartályt. Azt feltöltötték 80 liter higannyal (a higany 13,6-szor nehezebb, mint a víz) és erre ültették rá a „lámpást”, ami 25 cm mélyre süppedt a higanyfürdőben, így könnyebb volt forgatni. Ennél és a Cape Borda-i világítótoronynál lévő régi kőházakat ki lehet bérelni, azoknak akik nem szeretnek sátrazni, vagy nem akarnak a hotelben sok más turistával osztozkodni. Távol vannak mindentől, nyugodtan lehet pihenni.

A komp indulása előtt megebédeltünk. Felszálltunk a kompra, ami annyira tele volt, hogy az utolsó két autónak keresztben kellett állnia és épp hogy fel tudták csukni a rámpát. Este fél nyolcra szerencsésen haza is értük. Képek itt, vagy jobb oldalon klikk a gombra. Kicsit sokára íródott meg ez az egy hét. Akarom mondani a bejegyzést viszonylag gyorsan bepötyögtem, de a 7 nap alatt 1600 képet csináltunk. Kész őrület! Emlékszem mikor még filmes gépünk volt, akkor egy 24-es és két 36-os tekerccsel mentünk el két hétre. Most meg belefulladunk a képekbe. De mikor olyan sok látnivaló volt…!

Kata