Egyéb

Nyugati partvidék

Nem kell megijedni, a cím nem azt jelenti, hogy eljutottunk Nyugat-Ausztráliába (erre még várni kell egy kicsit), hanem azt, hogy a nyári szünetet Dél-Ausztrália nyugati partvidékén töltöttük, az Eyre-félszigeten.

Egy korábbi bejegyzésemben már kifejtettem hogy néz ki Adelaide környéke és hogy 3 nagyobb félsziget található itt. Az ‘Innes National Park – 1. rész’ című 2007. július 17-i bejegyzésemben csatoltam egy űrfelvételt, ezen a felvételen, most nem a csizma alakú félszigetre, hanem a balra lévő Indiára hasonlító félszigetre mentünk. Én amúgy ezen a környéken havonta legalább egyszer megfordulok a munkám miatt. December 21-én mentem utoljára dolgozni és január 7-én kezdek, az egész cég becsukott 2 hétre. Kihasználva ezt a hosszabb szünetet egy másik magyar családdal elmentünk sátorozni.

Az első 2 éjszakát a Vénusz-öböli kempingben töltöttük. Ez kb. 900 km-re van Adelaide-től. Két okból mentünk fel idáig: az egyik az volt, hogy a többiek is látni szerették volna Mörfi szénakazlait, s ezek a kazlak a kempingtől mindössze 40 km-re vannak. A másik okkal melléfogtunk. Úgy gondoltuk, ha ezt az öblöt Vénusznak hívják, akkor biztos azért, mert nagyon szép. Hát nem igazán. Akkor jó, ha van csónakod, mert ez az öböl csak a csónakosoknak kedvező. Fürdésre alkalmas partszakasza alig van, amit már hajnalban a HMCS-k (helyi menő csávók) elfoglalnak. Levonulnak a vízig a terepjárójukkal, húzzák maguk után a motorcsónakjukat, felállítják a speciális tengerparti sátraikat a víz közvetlen közelébe. Mindenkinek a sátra előtt ott a csónak, a sátor mögött meg a terepjáró. A többi, csónaknélküli jöttment meg osztozik a maradék 100 méteres partszakaszon.

A víz hirtelen mélyül és hihetetlenül hideg volt, Papi csak egyszer merészkedett bele. A kempingben nem nagyon volt fa, a tűző napon álltak a sátrak, fű nem volt csak kavics és por. Maga a városka egy benyúló földnyelven terül el. Az egyik oldalon van a sekély, nyugodtvizű öblöcske, a másik oldalon a haragos óceán a magas és folyton pusztuló sziklafallal. Aki szeret horgászni és van ladikja, annak kitűnő pihenőhely, nekünk nem jött be, mint fürdőhely. Viszont érdekes dolgok vannak a közelben.

Mörfi kazlairól is írtam már a 2007. május 27-i bejegyzésemben (Újabb „kiküldetés” címen). Engem annyira lenyűgöznek ezek a „kavicsok”, hogy legszívesebben előreugranék az időben 30-40 millió évet és megnézném, hogy még hány újabb kazal ” bújik elő ” a föld alól. Nem tudom megunni őket, minden héten elsétálgatnék közöttük. Azt hiszem a többieknek is tetszett. :o)

Miközben járkáltunk a kazlak között, észrevettem egy kígyót, aki épp a megérdemelt lakomáját fogyasztotta. Mindenki ugrott hátra egy métert, mert mobilunk nem működött azon a környéken, orvosi ellátás meg igencsak messze volt. Óvatosan csináltam 1-2 képet, és felfedeztem, hogy elég érdekes dolgot lakmározik. Nem tudtuk megfejteni mi az, de úgy nézett ki mint egy nagy karom…???!!! Ezután a „Kígyó Örs”, azaz a csapatunk libasorban, lábat dobogtatva haladt tovább, hogy elriassza a környék összes kígyóját. 🙂

Útközben az egyik nagyobb árnyékos fűcsomó alatt egy kb. 30 cm-es gyíkocska pihent. Én kétfejű gyíkként ismerem, mert a farka olyan, mint a feje és így egy feje van elöl és egy másik hátul. Itthon megnéztem a hivatalos nevét: Shingleback és nagyon hasonlít a kéknyelvű gyíkra (írja a könyv). Botond, a csapat egyetlen gyerek tagja azt mondta, hogy ők azt tanulták az iskolában, hogy azért olyan alakú a farka, mint a feje, mert ha a róka véletlenül úgy azonosítja be a farkát hogy az a feje és bekapja, akkor a gyík védekezésképpen egy nagyon büdöset kakil és a róka „kiköpi”. Itt a vége fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána…

Ezzel nem ért véget a helyi állatvilág megismerése. Aki erre jár, annak érdemes megnézni a Talia barlangokat. Ezek nem igazi barlangok. A tengervíz mosta ki őket. Az elsőt Woolshed-nek hívják (wool=birkagyapjú, shed=pajta, csűr), mindenki rakja össze magának a magyar megfelelőjét. Itt a víz egy hosszan benyúló hasadékot vájt ki. Érdekes volt, de ennél sokkal érdekesebb dolgot fedeztünk fel. Először kialakult a homokkő (itt elég lilába menő árnyalattal), majd erre mészkőréteg települt. Egyes helyeken már csak a homokkő maradt meg. Ebbe a homokkőbe a sós víz kis medencéket koptatott. Némelyik fél vagy 1 méter átmérőjű és majdnem szabályos kör alakú. Mélységük legalább egy méter volt és dagálykor mindig újra feltöltődtek friss tengervízzel. Hihetetlenül gyönyörűek voltak. Minden egyes medence egy külön kis világ:

Mindegyikben más és más állatka lakott, lehet hogy némelyikük nem is ismeri az óceánt, egész életében ebbe a kis medencébe van „bezárva”. Kis tengeri csillagok, tengeri sünik, hihetetlenül narancssárga rákok laktak bennük. Körülültük, csak néztünk át a kristálytiszta vizen és egymást túlkiabáltuk: nézd ott azt az élénk narancs színű csillagot, látod azt a tüskés tengeri sünit ott, húzd félre a növényeket ott egy érdekes színű rák, hú itt mennyi csillag van …!!! Órákat el lehetett volna tölteni itt.

Óráink nem voltak, ezért átrobogtunk a másik „barlanghoz”. Ez a Tub (teknő, kád, dézsa) nevet kapta. Egy majdnem 50 méter átmérőjű és 20 méter mély kör alakú beszakadásról van szó, ami egy föld alatti alagúttal csatlakozik az óceánhoz és dagálykor vízzel töltödik fel. Eszembe jutott, hogy régen láttam egy filmet (már nem emlékszem a címére), ahol a búvárok ilyen tenger alatti alagútban úsztak fel egy víz alatti barlangba. Itt a barlang teteje már beszakadt, és a barlang nincs víz alatt, de azért érdekes volt. Még egy fontos tudnivaló, ezekhez a barlangokhoz elég rázós földúton lehet eljutni.

A Vénusz-öbölben töltött két nap hamar eltelt. A sátrakat és „éttermünket” (ezt majd megmagyarázom) lebontva továbbálltunk. Úticél: Port Lincoln, a félsziget alsó csücske. Kezdetben még úgy volt, hogy a Coffin öbölben lévő Nemzeti Park vagy a Lincoln-i Nemzeti Park egyik vadkempingjében verünk tábort az elkövetkező 5 éjszakára, de meggondoltuk magunkat és Port Lincoln kempingjében kötöttünk ki. Hogy miért? Mert elkényelmesedtünk! Puhányok és öregek vagyunk! 🙂

A fő ok az volt, hogy nagyon meleg napokat éltünk meg (lázmérőnk is szétrobbant) és az elektromos hűtőnek áram kell. Áram pedig a vadkempingben nincs. Zuhanyzó sincs. A tengeri fürdőzés után jól esik édesvízben lezuhanyozni, mert a só igencsak marja az ember bőrét. Ezekből a vadkempingekből 25-40 km-t kellett volna naponta autózni a legközelebbi kempingig, ahol pénzért be lehet menni fürdeni. Így mind az öten megszavaztuk a kempinget. Szerencsére sikerült főszezonban helyet kapnunk még az utolsó pillanatban.

A Port Lincoln-i Hindmarsh Street-en lévő kempinget tudom ajánlani. Óriási területen fekszik, saját sekély öböllel (kisgyerekeseknek kiváló), a wc és zuhanyzó nagyon tiszta és kúlturált. Sok látványosság van a közelben: telepített tuna farm, tengericsikó nevelde, Whalers Way – bálnavadászok útja (ezt megnéztük, ne hagyja ki senki!), és ha jól emlékszem vonatmúzeum, aztán a fentebb említett 2 nemzeti park, valamint lehetőség van arra hogy egy ketrecben leengednek és etetheted a nagy fehércápákat. Ez az utóbbi kicsit megmozgatta a fantáziámat és Katival elgondolkoztunk, hogy mi lenne ha kipróbálnánk, de a fiúk csúnyán néztek ránk, így elvetettük. De magunk között megbeszéltük, hogy majd legközelebb ha erre járunk nem hagyjuk ki…

Na, a sátrakat felvertük és újra felállítottuk az éttermet is. Aki kempingezett már Ausztráliában az tudja, hogy milyen hasznos lehet egy ilyen. Ez egy olyan „sátor”, ami majdnem úgy nyílik ki mint az esernyő (nagyon egyszerű) és mind a négy oldala szúnyoghálós és alja is van mint egy normális sátornak. Így a nagyobb állatok (100 lábúak) nem tudnak bemászni és ami a legfontosabb a LEGYEK nem tépik ki a kezedből a zsemlét vagy ami még rosszabb, amikor kinyitod a szád, hogy harapj egy falatott nem nyelsz le egyet-kettőt belőlük.

A fiúk már az első nap hozták a formájukat. Felállították a gázfőzőt az „étterem-sátorban” és begyújtották a gázt, hogy akkor mi főzni tudjunk. A szél meg nagyon fújt. És merre fújta a lángot? A vékony szúnyogháló felé. Ennek az eredménye az lett, hogy kb. 2 tenyérnyi nagyságú lyukat égettek rajta, amin nemcsak a legyek, hanem a sirály is be tudott volna repülni. Na, mire mi csajok visszajöttünk, már csak azt láttuk, hogy a fiúk szorgosan foltozzák be a lyukat. Horgászdamillal „varrtak” oda egy mosogatórongyot. 🙂

Mivel napok óta 37 és 41 között volt a hőmérséklet, ezért úgy döntöttünk nem nagyon szaladgálunk jobbra-balra, hanem csak lógatjuk a lábunkat. Már attól elfáradtunk, hogy csak ültünk a székben. Nagyon meleg volt. Reggel a Nappal keltünk és este csak akkor tudtunk bemenni a sátorba ha már lement a Nap. A fiúk horgásztak, több-kevesebb sikerrel. Sikerült egy tintahalat és 5-6 darab kis (10 cm-es) csali halat fogniuk. Úgy gondolták, hogy majd ezeket a csalihalakat feldarabolják és nagyobb halakra mennek.

Papi első tengeri hala (Kati még centit is hozott)

Véletlenül fogtak egy 38 cm-es halat. Szerintem csak azért kapták el, mert öreg vagy beteg volt. 🙂 Na, a Kati kibelezte, megpucolta, kifilézte, mert én nem csinálok ilyet, sajnálom a halat. Megsütöttük a barbin (barbecue) és megettük. Nagyon finom volt. Másnap bementük a városba és vettünk egy halas könyvet, visszanéztük a fényképeinket, illetve megkérdeztünk egy éppen ott horgászó pasit, hogy mi lehetett az: Rockcod Fish.

Amíg a fiúk pecáztak a csajok sznorkellingeztek. Én előtte még sosem próbáltam, a víz alá is úgy tudok csak lemenni ha befogom az orrom. Kicsit tartottam tőle, hogy hogyan tudok majd levegőt venni a csövön keresztül, de harmadszorra már sikerült. Azt tapasztaltam, hogy a csövön keresztüli lélegzés nem kellemes, mert ha a torkomon keresztül lélegzek az 10-20 perc után nagyon kiszárad. Vajon hogy bírják a mélytengeri vagy a barlangi búvárok, akik órákon keresztül lent vannak a víz alatt?

Békatalp, búvárszemüveg, pipa felkap és 2-3 napon át lebegtünk a víz tetején, mint a vizihulla és csak lefelé néztünk. Láttunk zebrahalat, kis rákokat, harcsára emlékeztető talajközelben úszó halakat, érdekes lyukakat a homokban. Túl messzire nem merészkedtünk, mert ezen a környéken elég sok a cápa.

Egy teljes napot szenteltünk a bálnavadászok útjára – Whalers Way: ez egy magánkézben lévő park.

Kulcsot a város (Port Lincoln) információs központjában lehet kérni. Kocsinként 25 dollár a belépő, plusz 10 dollár a kulcs foglalója, amit visszaadnak ha nem hagyod el a kulcsot. 🙂 Maga a park kicsit hasonlít az Innes Nemzeti Parkhoz, itt is úgy van hogy kapsz egy térképet és mész autóval, megállsz, sétálsz 100-200 métert a látnivalóig, ott szájtátás-rácsodálkozás, vissza a kocsihoz, autókázás 1-2 vagy 8 km-t, megállsz, sétálsz … és így tovább … ki mire kiváncsi azt nézi meg és annyi ideig ameddig akarja. A kulcsot 24 órára kapod. A park egész területén nagyon rossz minőségű földút van. Sima autóval nem ajánlatos végigmenni rajta, azért láttunk egy-két csendes őrültet, akik kínozták a szedánjukat. Mi a kempingben hagytuk Morgót és Katiék terepjárójával mentünk.

Már az első megállónál lesérültem. Egy sziklákkal körülzárt, természetes kis úszómedence volt lent a parton. A gond csak az, hogy kb. 70-100 méter magas sziklafalon voltunk fent (itt megy az út) és nagyon meredek ösvény vezet le. Papi közölte, hogy ott ÉN nem mehetek le! Megjegyzem, mások (köztük gyerekek is) mentek le ott. Kicsit arrébb volt egy létra, olyan mint a Szlovák Paradicsomi létrák, de itt a sósvizi levegő miatt elég gyatra állapotban leledzett. Ez levitt félútig és onnan még sziklákon szökdelve lehet leérni a „medencéig”.

Én mentem le először a létrán, aztán látom, hogy Papi a létra közepén szüttyög. Leér és mondja hogy a kiálló rozsdás vas megkarcolta a lábát. Kellőképen lecsesztem, hogy miért nem figyel. Na mászok fel, és a kiálló vashoz közelítve még tudatom azzal a csökevényes agyammal, hogy vigyázz, mert itt a vas … Aha, azt hiszed felfogta … Nagyon felhasítottam a lábam. Szerintem egy kétéves gyerek szintjén vagyok. Még szerencse, hogy fent a szikla tetején az ausztrál (lengyel) családnak, akikkel még Adelaide-ben beszéltük meg hogy akkor majd itt találkozunk, szóval nekik volt elsősegélydobozuk a kocsiban. (itt Dél-Ausztráliában nem kötelező az elsősegélydoboz az autókban) Kati megkérdezte, hogy az elmúlt 10 évben kaptam-e tetanuszt. Na eddig nem aggódtam, de mivel tudtam, hogy életemben nem kaptam tetanuszt, így lassan elkezdtem a temetésemet szervezni … De mivel olvassátok a blogot, ez azt jelenti, hogy túléltem!

Napok óta döglesztő meleg volt, az égen egyetlen egy felhőpamacsot sem lehett látni. Kivéve ma! Pont akkor mikor mi eljöttünk megnézni ezt a parkot! Már a bejáratnál gyanús volt, amikor a kapusbácsi megkérdezte, hogy pulcsikat hoztunk-e, mi meg néztünk bambán. A reggeli induláskor már olyan meleg volt a kempingben, hogy a térdgatyát rövidgatyára cseréltük. De ezt megszívtuk.

Ezen a napon a felhők úgy gondolták, hogy akkor ők most leereszkednek egészen a földig. Egész délelőtt ködben voltunk, ezért ebédidő környékén arra az elhatározásra jutottunk, hogy lemegyünk az egyik öbölbe, megesszük a szendvicseinket, a fiúk horgásznak egy kicsit és hátha délutánra felszáll a köd (felhő) és akkor látunk valamit a csodálatos tengerpartból. Jól döntöttünk. Délutánra kitisztult. Ebben a parkban kb. 30 látnivaló van a térkép szerint. Sajnos nem kerestük fel mindet, de eldöntöttük, hogy ide is vissza kell jönnünk, mivel mindet látni kell.

Most csak a legérdekesebbeket említem meg: van egy hosszú, keskeny hasadék (Theakstone’s Crevasse), ami 9-13 méter mély, függőleges sziklafalakkal és 30 méter mélyen megy még be a föld alá. Aztán van egy nagy sziklatömb, ránézésre semmi különös, normális sziklának tűnik, de ez Dél-Ausztrália legöregebb sziklája, 2,6 milliárd éves (Cape Carnot). Elvileg fókakolónia is van itt, mi nem láttuk a köd miatt, csak a hangjukat hallottuk.

Az öt nap nagyon gyorsan elszaladt, már pakolhattunk is össze és irány vissza Adelaide-be. Útközben még megálltunk Whyalla-ban megnéztük a Tengerészeti Múzeumot.

 

Whyalla város önkormányzata megvette a leselejtezett, Whyalla nevű aknaszedő hajót 5000 dollárért, majd 560 ezer dollárért (!) elvontatta a kikötőből a múzeum területére közúton. A művelet hetekig tartott, s a hajó azóta ott áll az országút mellett. Az 1941-ben épült, 815 tonna és 65 méter hosszú vízijárgány kívül és belül is megtekinthető.

Kata

A fényképek innen elérhetőek:

Venus Bay (Vénusz öböl)

Murphy’s Haystacks (Mörfi szénakazlai)

Port Lincoln

Whalers Way (Bálnavadászok útja)

 

Egy hozzászólás

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük