Posts Tagged ‘kempingezés’

  1. Egy másik bolygón

    április 3, 2016 by kata_papi

    LakeGairdner_01Megszakítjuk a Tasmán beszámolót, hogy pár sor erejéig megemlítsük a Húsvéti kiruccanásunkat. Úgy alakult, hogy idén sikerült kicsit még hosszabbá tenni a húsvéti hosszú hétvégét. Összepakoltunk és elmentünk az “outback”-be 5 napra sátorozni. Pontosabban a Gawler Ranges-be és a környékére. Én ezt a túrát még 2007-ben terveztem meg, amikor még csak a “Morgó” autónk volt meg. Mivel ez a környék kifejezetten 4WD-os, ezért ültetni kellett a dolgot. De a túranaplómban minden fel volt jegyezve. Aztán megvettük Dömét és ez a terület valahogy mindig háttérbe szorult. Akadt más felfedezni való. A mostani 5 nap és a jó idő viszont adta magát, így ismét felkerekedtünk. Nem árulok el nagy titkot, ez a kirándulás is nagyon jól sikerült és sok szép érdekes helyet láttunk.

    Bázisunkat a Mt Ive birkafarmra tettük és innen jártuk be a környéket, ezért földi sátorral mentünk. A kis iglu sátrunk a Kenguru-szigeten megadta magát, így kénytelenek voltunk a “nagy” sátrat vinni. El is tartott egy darabig mire rájöttünk, hogy kell felállítani. Ha jól emlékszem 2011-ben állítottuk fel utoljára. A farm egy ma is működő birkafarm. A tulajok kialakítottak egy kemping és “motel” részt a farmjukon, és a szezonnak megfelelően részt lehet venni vagy csak betekintést nyerni a farmi munkákba is (birka nyírás, állatmustra, kerítés és gépek javítása, víznyerő helyek ellenőrzése). A farm 500 km-re van északra Adelaide-től és ez az egyetlen hely, ahol a “nagyközönség” lejuthat a híres Gairdner sóstóhoz.

    Mt Ive Station bejárata

    Mt Ive Station bejárata

    Ez a tó kihagyhatatlan. Minket annyira magával ragadt a vakítóan fehér, kietlen táj, hogy kétszer is ellátogattunk ide. Egyszer naplementekor és egyszer délelőtt, mikor szépen sütött a nap. Egy másik bolygón éreztük magunkat. A sóréteg teljesen úgy nézett ki, mintha havon/jégen sétáltunk volna. Először félve léptünk rá, azt vártuk mikor szakad be alattunk. A kiszáradt tó 160 km hosszú és 48 km széles. A negyedik legnagyobb sós tó Ausztráliában, a sóréteg néhol az 1,2 méter vastagságot is eléri. A tó kiszáradt medrében hosszú évek óta rendeznek szárazföldi sebességrekord döntő versenyeket.

    LakeGairdner_02LakeGairdner_03A Gawler Ranges Nemzeti Park kicsit csalódás volt. Nem erre számítottunk. Azt hittük magas hegyek, szűk hasadékok, meredek és durva 4WD-os szakaszok. Ezzel szemben, kicsi és lankás dombok. Semmi durva terepjárós rész. Az egész park egy nap alatt kényelmesen bejárható. Minket végül is többnyire az “orgona sípok” érdekeltek. A területen körülbelül 1,6 milliárd évvel ezelőtt vulkáni tevékenység zajlott, aminek köszönhetően több helyen alakultak ki riolit oszlopok. Egyes helyeken ezek megjelenése nagyon hasonlít az orgona sípjaira, innen a találó név (otthon Magyarországon is található egy-két szép példa erre). Sikerült is elzarándokolni három ilyen területre. Érdekes volt látni, hogy mire képes a természet.

       OrganPipes_01      OrganPipes_02

    Az eldőlt "zsírkréták"

    Az eldőlt “zsírkréták”

    Miután egy nap alatt letudtuk a Nemzeti Parkot, így maradt idő arra, hogy a park alatt délre elterülő nagy gránit kibúvásokat is jól körbejárjuk. Ezek a sziklák szintén 1,5-1,6 milliárd évesek. Csak néhány a sok közül, amiket felkerestünk: Pildappa Rock, Tcharkuldu Hill, Polda Rock, Mount Wudina, Peella Rock, Turtle Rock. Mind-mind valami miatt különleges, de majdnem mindegyiknek van egy közös funkciója. Kiválóan alkalmasak esővíz gyűjtésre. A régi telepesek kis gátakat, falakat, csatornákat építettek a sima szikladóm tetejére/köré és föld alatti tározókba vezették az esővizet. Nagyon leleményesek voltak. Egészen szürreális látványt nyújt a semmi közepén kibúvó természetes szikla, ami be van “csatornázva”. Ez van, ha valahol valamiből nincs elég. Össze kell gyűjteni és meg kell becsülni.

    A Pildappa Rock, amúgy a Nyugat-Ausztrál “Wave Rock” (Hullám Szikla) kistestvére. Itt is vannak hullámok! El is kezdtük énekelni Dolly Roll Windszörny című dalát: “Iminimi szeminimi juvápcsu váminimi, szörny-szörny, hullám szörny…” – vagy valami ilyesmi… :)) Egyes hullámszakaszok 100 méter hosszúak és 2-3 emelet magasak. Jól körbejártuk és még a tetejére is felmásztunk. A Mount Wudina Dél-Ausztrália legnagyobb monolitja, a Turtle Rock pedig a nevéből adódóan teknősbéka formájú. Ezen a környéken is el lehet szöszölni egy egész napot.

    A hullám...

    A hullám…

    A telepesek csatornái

    A telepesek csatornái

    Ismét jól telt a Húsvét kint az Outback-ben. Mi egy újabb élménnyel, Döme pedig 1915 km-el lett gazdagabb. Rengeteg érdekes sziklaképződményt, kiszáradt sós tavat, régi ember alkotta csatornákat és őslakos víznyerő helyeket (Gnamma Holes) láttunk. Az állatok is szép számban mutatták meg magukat: sas, wombat, emu csorda, rengeteg kenguru és színes papagáj. A tiszta, fényszennyezéstől mentes csillagos ég minden egyes éjszaka “ránkszakadt”. Ráadásul már csak “hab a tortán” volt, hogy az egyik éjszaka most először láthattunk teljes kör alakú Hold-szivárványt. Sajnos a gagyi fotóapparátusunk nem alkalmas használható minőségű éjszakai képek készítésére. Viszont a retinánkba örökre beégett a látvány. Itthon jobban utána olvastam a dolognak. Aki nem tudná, annak most itt egy kis ismertető:

    Hivatalosan halojelenségnek nevezik ezt a légköroptikai látványt és jégkristályok okozzák. Elvileg nem számít túl ritkának a 22°-os halojelenség. Viszont az, hogy a teljes kör minden része nagyjából egyformán fényesen látszik és hosszú időn keresztül, már nem olyan gyakori. Ezeket a “szivárványokat” a 8–12 km magasban képződő fátyol és pehelyfelhőkben lévő jégkristályok okozzák. A kristályok változatos alakja és különös rendeződése, valamint a fénysugarak beesési szöge egyaránt felelős a megfigyelt haló típusáért. A jelenség lehet rövidke (pár másodperces), vagy tarthat több órán át. – írja a Wikipédia

    Szóval az interneten utánajárva egy 22°-os halojelenséget láttunk a Hold körül. Ja és a nyuszi is tojt egy óriási csokinyuszit a sátorba, amit reggeli után “Neked most véged” felkiálltással Papi lekaratézott a levesestálba. Nem tudom miért, de gyerekkoromban mindig a leveses tálba törtem össze a csoki nyuszit/mikulást. S akkor jöjjenek a képek. Innen vagy az “Új Képeink” gombról.

    Kata


  2. Tasmánia – második rész

    március 23, 2016 by kata_papi

    Mielőtt elkanyarodtunk volna a partoktól a rossz idő miatt, egy kis kitérővel megnéztük Swansea alatt a “tüskés” hidat (Spiky Bridge). Megér egy öt perces megállást, mert ilyet nem minden nap lát az ember. A hidat 1843-ban fegyencek építették. Csak találgatások vannak, hogy miért tüskés. Senki sem tudja a valódi okát. Az egyik variáció szerint a tüskék azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a hídon átkelő tehenek leesését. A másik elmélet, az hogy a fegyencek csendesen lázadoztak a sorsuk ellen és függőlegesen tettek le egy-két követ. Hivatalosan egyik elmélet sem bizonyított. Így mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy miért is tüskés a híd. Innen a szárazföldről még ellátni a Freycinet-félszigetre. Egyik szemünk mindig a félsziget irányába kémlelt, hátha megcsillan a nap sugara és akkor adtunk volna még egy esélyt a Borospohár Öbölnek. De az egész hegyvonulat vastag felhőbe burkolódzott. Célba vettük Ross városkát. Amint hátat fordítottunk a tengernek és beautóztunk 40-50 km-t a szigeten szikrázó napsütés kísért végig. Ezek szerint valaki nagyon nem szeretné, hogy teljes pompájában lássuk a keleti partot…

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Ross egy nagyon szép, nyugodt kisváros, telis-tele régi, György-korabeli épületekkel, amik szépen fel vannak újítva. Fél napot simán el lehet bóklászni. Mi a híres híd miatt álltunk meg, de aztán jó pár órát sikerült eltöltenünk itt. Ezt a hidat is fegyencek építették 1836-ban. Ausztrália harmadik legöregebb és talán az egyik legszebb hídja. A híd homokkőből épült és az oldalát 186 gyönyörű kőfaragás díszíti. Különböző állatok, növények és Kelta istenek, amiket a fegyencek faragtak. Tényleg mesébe illő volt. A B31-es úton haladtunk tovább dél felé Richmond városába. Keresztül mentünk Oatlands-on, amiről semmit nem tudtunk, de szerencsére megláttunk egy információs táblát, amin a Callington-i szélmalomról írnak. Így egy órácskára elkanyarodtunk a malomhoz. Itt van ugyanis Ausztrália egyetlen György-korabeli működő szélmalma, ami 1837-ben épült. Ma is ugyanúgy őrli a lisztet, mint 180 évvel ezelőtt. Weboldalukon van egy bolt lista, ahol vásárolhatunk a lisztből, vagy rendelhetünk online is. Maga a város hasonlít kicsit Ross városára, sok a régi épület. Hangulatos.

    Ross Híd (Ross Bridge)

    Ross Híd (Ross Bridge)

    RossBridge2

         CallingtonMill1             CallingtonMill2

    Végül megérkeztünk Richmond városába, amit úgy hírdetnek, hogy Ausztrália legjobban fennmaradt György-korabeli városa. A sok más történelmi épület mellett itt van ugyanis a kontinens legöregebb hídja, ami a mai napig használatban van. Nincs új a nap alatt, hiszen ezt is a fegyencek építették 1823-ban 17 hónap alatt. 1825-ben adták át, 10 évvel megelőzve minden ehhez hasonló építményt Ausztráliában. A híd hepe-hupás külleme a hozzáértő szakemberek és szerszámok hiányából adódik, illetve abból, hogy az áradások miatt a pillérek az építés során kicsit megsüllyedtek. De ettől olyan szép és különleges. Na és akkor itt véget is ért a sok György-korabeli látnivaló. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy a magyarban használjuk-e ezt a “György-korabeli” stílust. Lehet hogy rosszul fordítottam le… (Georgian), olyan furcsán hangzik. Ha esetleg valaki tudd jobb fordítást erre, szóljon és kijavítom.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Miután kipipáltuk Richmond-ot is, gyors átpörgettük fejben a további útitervet, mert innen Hobart csak egy köpés (25 km) és ekkor még csak csütörtök volt. Hobart-ba úgy szerettünk volna megérkezni, hogy szombat legyen, mert szombatonként van a híres Salamanca piac, amit szerettünk volna megnézni. Mivel nem igazán akartunk szombatig Hobartban lötyögni, ezért nekivágtunk a Tasmán-félsziget felfedezésének, hiszen igencsak hosszú listánk volt, hogy mit is szeretnénk megnézni. Épp hogy csak elértük a félsziget elejét, az eső újra rázendített. Annyira zuhogott, hogy Papi többször azt fontolgatta, hogy félreáll, mert nulla volt a látótávolság. És csak esett, és esett, és esett három napon keresztül. Vágni lehetett a vízfüggönyt. Már ott tartottunk, hogy fejben kezdtünk összeszegelni egy Noé-bárkát… Úgy voltunk vele, hogy itt, ha fizetnének se nyitunk sátrat. Valamiféle kabin kellene. De szinte minden megfizethető kabin foglalt volt. Végül a Port Arthur-i kempingnek voltak olyan szobái, amiket 8 fős csoportok vehetnek ki. Szerencsére két embernek is kiadták. Így befoglaltunk 3 éjszakát itt és abban bizakodtunk (amit akkor még nem tudtunk), hogy a három nap alatt csak lesz kirándulásra alkalmas idő. A szobában 4 darab emeletes ágy volt és semmi más. Tisztára Zánka úttörő tábor hangulatunk volt. Nem sok hiányzott, hogy rázendítsünk a “Mint a mókus”-ra. Zuhany és budi a kemping közös helyiségében volt. Amúgy korrekt volt a szállás, olcsó és tiszta. Ennél több nem igazán kell. Kajálásra a kemping profin felszerelt konyháját használtuk, ahol még pöpec fatüzelésű kemence is volt.

    ... vízözön ...

    … vízözön … (bal alsó kép: a szobánk bejárata; jobb felső kép: egy nap alatt ennyi esett)

    Másnap a mosodában kezdtünk, mivel továbbra is pocsék volt az idő. Rajtunk kívűl egy idős pár és két idős barátnő mosogatta a szennyesét. Na a két Gizinek nagyon beszélhetnéke volt és mindenkit megkérdezett, hogy a tegnapi nagy felhőszakadás kit, hol ért. És téged hol? És téged hol? Mi épp elértünk a kempingbe, de rezgett a léc – mondtuk. Az idős házaspár azt mondta, hogy ők már itt voltak szerencsére. Na és akkor a két Gizik egyike belekezdett: akkora nagy zuhi volt, hogy semmit nem láttunk. Teljesen megállt a forgalom. Esteledett. Így mi is félrehúzódtunk, hogy megvárjuk, míg eláll. De nem állt el, és az út mellett a kocsiban kellett aludnunk. Tény, tényleg nagy eső volt. Jobbra-balra patakok folytak át az úton. Volt úgy, hogy az út fele víz alatt volt. Amikor megérkeztünk a kempingbe és átvettük a Mókus-örs szobakulcsát, nem tudtunk kiszállni az autóból és elrohanni az ajtóig, ami 4-5 méterre volt. Csak ültünk és vártuk, hogy csendesedjen.

    Mosás után elmentünk, hogy megkérdezzük/befoglaljuk a motorcsónakos túrát. Van egy cég, aki arra specializálódott, hogy extrém csónakos túrát csinál három helyen Tasmániában. A Tasmán-félszigeten, a Bruny-szigeten és Hobartban. Rengeteg turizmus díjat gyűjtöttek be, 2006-tól 2014-ig minden évben elhoztak 1-1 díjat. Ez a Pennicott Wilderness Journeys:  https://www.pennicottjourneys.com.au/  A három túra közül mi a Tasmán és a Brunny közt vaciláltunk. Nem tudtunk dönteni. Mindekettő érintett olyan dolgokat, amikre nagyon kíváncsiak voltunk. Mindkét túrán látni lehet a 160 millió éves 200-300 méter magas júra kori dolorit sziklafalakat, amik a világ legmagasabb tengerparti sziklafalai közt vannak jegyezve. Továbbá mindkét túra érint egy fóka kolóniát és számos barlangot. Eddig ugyanaz. De csak ebben a három látnivalóban azonos. A Tasmán túrán látható még: Cape Pillar (Szikla Oszlopok), Candlestick (Gyertyatartó), Totem Pole (Totem oszlop), Cathedral Rock (Katedrális Szikla), a Tasmán-szigetnél lévő Sydney-Hobart vitrorlás verseny fordulópontja, Isle of Dead (Holtak-szigete), Tasman Arch (Tasmán Boltív), Devil’s Kitchen (Ördög Konyhája), Blowhole (Vízköpő). A Bruny túrán: Breathing Rock (Lélegző Szikla) és a The Monument. Sajnos az ára miatt mindkettő nem fért bele a költségvetésbe. Végül a Tasman mellett döntöttünk, mert ott valamivel több az érdekes geológiai/természeti képződmény. Főleg a Totem Oszlop miatt esett a döntés erre az útvonalra. Ez egy 65 méter magas, 4 méter átmérőjű “fogpiszkáló” szikla, amit először 1968-ban másztak meg sziklamászók. Azóta majdnem minden sziklamászó bakancslistáján szerepel ez a hely. Nem kell megijedni, mi nem megmászni, csak látni szerettük volna.

    Pénteken bementünk a motorcsónakos kukszliba, hogy befoglaljuk az utat. Mivel az idő elég rossz volt, így vasárnapra tettük a foglalást… hááátha addigra kitisztul. Itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik szintén szeretnék kipróbálni ezt a túrát, hogy ami a prospektusban fel van sorolva látnivaló, annak csak a fele fog megvalósulni a három órás motorcsónakázás alatt. Az esetek 99,9%-ban mindig csak a felét csinálják meg. Attól függően, hogy merről fúj a szél vagy a lista első fele, vagy a másik fele képezi a túrát. Egyben sose megy le a teljes. IGEN??!! És ez hova van leírva? Mert a prospektusban csak annyi van, hogy az aznapi szél dönti el, hogy melyik irányba indulnak. Illetve ők választják ki a legvédettebb és legkényelmesebb helyeket. Arról egy szó sem esik, hogy lista első és második fele. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti ha szelesebb az idő, akkor nem mennek olyan közel a sziklákhoz, meg ilyesmi. De nem így van. Ez lefordítva a mi esetünkre úgy nézett ki, hogy a Tasman-szigeten túlra nem is mentünk. Így az összes fent extraként felsorolt látnivalók, amik e túra mellett voksoltak, mind elmaradtak. De ez a befizetéskor nem derült ki. Csak vasárnap az indulás előtt fél órával.

    Az elkövetkező három nap úgy zajlott, hogy autóval próbáltuk bejárni a félszigetet, mivel hol esett, hol nem. Amikor elállt, akkor kiugrottunk fél-egy órára és gyorsan megnéztük, amit érdemes megnézni. Volt olyan hely, ahova háromszor is elautóztunk, hogy hátha sikerül egy kis napos időszakot elcsípni. A fent felsorolt képződmények mindegyike a szárazföldről is megnézhető. Igaz egyik másikért 4-5 órát kell gyalogolni (de megéri!) A Tasmán Nemzeti Park nagyon szép!

    Tasmán Nemzeti Park

    Tasmán Nemzeti Park

    A lejárólapozott tengerparthoz (Tessellated Pavement) összesen háromszor zarándokoltunk el, hogy szép napsütésben csodálhassuk meg. Egyszer sem jött össze. A képeket visszanézve, olyan, mintha világvége hangulat lenne. Ennek ellenére nagyon érdekes képződmény. Kb 60-160 millió évvel ezelőtt az agyagos homokkövet érdekes négyzethálós törésvonalak szabdalták fel. Ezen törésvonalak mentén beindult az erózió, ami kialakította a “csempe” alakzatokat. A dagály által hozott sós vízben lévő sókristályok a ludasak. Két forma figyelhető meg. A cipó/vekni vagy a serpenyő/tepsi forma. A vízhez közeli részeken a vekni forma a jellemző. Ezek a területek többet vannak víz alatt , így a sókristályok nem rombolnak annyira. Míg a szárazföldhöz közeli részeken a párolgás miatt a sókristályok jobban koptatják/töredezik a kőzetfeszínt. Igazán különleges természeti képződmény. A profi fotósok előszeretettel fényképezik különböző időszakokban (hajnalban, naplementekor, viharos időben…).

    TessellatedPavement2TessellatedPavement4TessellatedPavement3

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk... (internetről leszedett képek)

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk… (internetről leszedett képek)

    A Tasmán-félsziget partja nagyon szabdalt, amit a tengeri hullámok eróziója alakít napról-napra. A tudósok úgy gondolják, hogy a félsziget ezen szakaszát, ahol a Vízköpő (Blowhole), Tasmán Boltív (Tasman Arch) és az Ördög Konyhája (Devil’s Kitchen) van hasonló erőhatás éri, mint Skócia partjait, ahol közel 32 tonna nyomás jut egy négyzetméternyi sziklafelületre az odacsapódó hullámok által. Az előbb említett három eróziós képződmény mind tengeri barlangként kezdte a pályafutását. Majd a barlang mennyezete az idők során beszakadt és attól függően, hogy milyen mértékű volt a beszakadás, kialakultak ezek az érdekes látnivalók. A Tasmán Boltívet kialakító barlang hátulja szakadt be, így egy hidat/boltívet hagyott maga után. A Vízköpő a Tasmán boltívnél sokkal alacsonyabb tengeri barlang része. Ebben az esetben a barlang leges-leghátsó része omlott be. Egy hosszú, lapos, keskeny összeköttetést hagyva a tengerrel. Ahol, ha megfelelően viharos a tenger és jó szögben érkeznek a hullámok, akkor hihetetlen robajjal préselődik be a víz a “csövön” és prüszkölve/dübörögve tör fel a lukon. Az Ördög Konyhája meg az az állapot, amikor egy nagyon magas sziklafalon barlangot váj a víz. Majd a barlang mennyezete a barlang teljes hosszán beszakad, egy keskeny hasadékot létrehozva. Szűk, meredek sziklahasadék, aminek az alját is alig látni, olyan, mint a pokol feneketlen katlanja. Tuti, hogy ott kotyvaszt valahol lent az ördög felesége. Végül  ellátogattunk a nevezetes tengeri barlanghoz (Remarkable Cave) is, ami nem is igazán barlang, mert már ennek is beszakadt a hátsó része. A lépcsősor levisz a beszakadt részhez, ahonnan keresztül látni a “barlangon” egészen a tengerig. Az információs tábla szerint innen nézve a tenger felöli bejárata a barlangnak pont olyan formájú, mint Tasmánia-szigete. Jé, tényleg. Mókás emberek nagy kavicsokat tettek fel a sziklafal peremére. Szívesen lemásztam volna a pallóról, hogy elsétáljak a barlang szájáig, de Papi nem engedte. Jelenleg a hátsó rész, ahol a platform van száraz részen áll, de szerintem ha igazán nagy vihar van, akkor biztos megállíthatatlanul ömlik befele a víz ide. Jó lenne elcsípni egyszer egy ilyen állapotot is.

    Vízköpő (Blow Hole)

    Vízköpő (Blow Hole)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    útban a tengeri barlanghoz

    útban a tengeri barlanghoz

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Nekivágtunk, hogy felfedezzük a Világörökség részét képező Port Arthur sötét oldalát. Port Arthur Ausztrália legjelentősebb fegyenctelepe volt. Ide szállították a különösen veszélyes és visszaeső rabokat. A Tasmán-félsziget jó választásnak bizonyult. Víz veszi körbe. Egyetlen összeköttetése a szárazfölddel a 30 méter széles Eaglehawk Neck nevű keskeny földnyelv. Ahol kerítés, csapdák és félig kiéheztetett kutyák őrizték a területet. A félsziget körüli vizekről pedig azt híresztelték, hogy hemzseg a cápáktól. Így Port Arthurt úgy tartották számon, hogy a hely, ahonnan lehetetlen megszökni (hasonló hírnevű, mint a későbbi Alcatraz szigete Amerikában). A telep 1830-ban kezdte működését, mint fakitermelő telep, ahol a fegyencekkel végeztették a fakivágásokat. 1840 körül már közel 2000 elítélt, katona és civil személyzett élt Port Arthurban. Később nemcsak fakivágásokra használták az ingyen munkaerőt. Téglákat, faragott homokköveket, hajókat, bútorokat és ruhákat állítottak elő a rabok. 1877-ben zárt be véglegesen és az épületeket a bozóttüzek rombolták le. Minden egyes információs brossúra, weboldal említést tesz egy tragikus eseményről, ami 1996. április 28-án vasárnap történt. Nem is olyan régen. Egy “elborult” elméjű fegyveres bement és lelőtt 35 embert, 20-at pedig megsebesített mielőtt elkapták. Ez a mészárlás vezetett ahhoz, hogy Ausztráliában megszigorították a magánszemélyek fegyverhez jutási jogát. A fiatal tettes jelenleg 35-szörös életfogytiglani plusz 1035 év “WITHOUT PAROLE”, azaz feltételes szabadlábra helyezés nélküli büntetését tölti a hobarti börtönben.

    A látnivalók nagy része szabadtéri, ezért a kalap, naptej, esernyő, széldzseki és kényelmes cípő elengedhetetlen. A belépő tartalmaz egy 40 perces vezetett túrát és egy 20 perces hajóútat is az öbölben, így lehetőség nyílik vízről is megcsodálni a még fennmaradt épületeket. Mivel elég nagy területen helyezkedik el, ezért ha nem sikerül egy nap alatt bejárni, akkor kifele menet meg lehet hosszabbítani a belépőt még egy napra, ami ingyenes. Vannak olyan belépők is amik kicsit drágábbak, de ezek tartalmazzák a halottak szigetére (The Isle of the Dead) és a gyerekek börtönébe (Point Puer Boy’s Prison) a vezetett túrát. A gyerek elítélteket különválasztották a felnőtt férfiaktól, hogy megóvják őket a további “romlástól”. A legtöbb gyerek 14-17 év közötti volt, a legfiatalabb elítélt pedig 9 éves. Továbbá van éjszakai szellem túra is. Mi bő fél napot bóklásztunk a területen és igyekeztünk a térképen feltüntetett összes épületet felkeresni. A hely félelmetes, kegyetlen és nyomasztó. Az élet nem sétagalopp volt itt.

    Az egyik “legszebb” és legismertebb épület (minden brossúrán tuti szerepel), a homokkőből épült nagy fegyház épülete. Kezdetben a rabok fakunyhókban laktak. Egy idő után annyi fegyencet szállítottak ide, hogy a fakunyhók nem bizonyultak elegendőnek. Ezért a malom és magtár épületét fegyházzá alakították. Az alsó két emeleten 136 egyszemélyes cellát/lukat alakítottak ki a különösen veszélyes rabok számára. A felsőbb emeleteken a jobb magaviseletű rabokat tartották. Érdekes még az “elkülönített” rabok épülete, ahol napi 23 órában teljes izolációban tartották bezárva a foglyokat. Semmi külső zaj/inger nem érhette őket. A napi egy órás séta alkalmával is csukját kellett viselniük a fejükön. A templom maradványa is impozáns. Fénykorában 1100 rab befogadására volt képes. A raboknak minden vasárnap templomba kellett járni. Nem volt kibúvó. Ha hívő volt, ha nem, mennie kellett.

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur a vízről nézve

    Port Arthur a vízről nézve

    Aki arra jár ne hagyja ki az őrtorony feletti dombon elhelyezett jelző oszlop (Semaphore Signal Post) felkeresését. Felettébb érdekes szerkezet. Hogyan folyt a kommunikáció a börtöntelep és Hobart között? Hol volt akkor még a telegráf? Az első telegráf állomás 1854-ben kezdett üzemelni Viktória államban. Aztán fokozatosan húzták ki a kábelt a nagyobb városokba. Tasmániába 1857-ben ért el. A telegráf kiépítése előtt jelzőoszlop rendszert építettek ki Tasmániában. Egy fokkal jobb, mint az indiánok füstjelei… Kezdetben három karú, később hat karú oszlopokat használtak. Jól látható helyre, dombra, fák tetjére építették. Minden egyes jelzőoszlopot külön-külön 6-10 személyből álló csapat kezelte. A három karú jelzőoszlopok 666 különböző szó, betű, kód elküldésére, míg a 6 karú oszlop 999 999 lehetséges beállításra volt alkalmas. Port Arthur és Hobart között 1836-tól 1877-ig működtek ezek a jelzőoszlopok. Egy 20 szavas üzenet Hobartból 15 perc alatt ért el Port Arthurba. A rendszernek két ellensége volt: a rossz idő és az éjszaka. Bár az utóbbit igyekeztek a karokra aggatott lámpákkal kiküszöbölni. A természeti csodákon kívűl mindig is előszerettel kerestük fel az olyan helyeket, amiket leleményes emberek alkottak.

    Port Arthurtól észak-nyugatra a félsziget másik csücskében felkerestük a másik fegyenctelepet, ami egy szénbánya mellé épült. Itt talán még szélsőségesebb bánásmódban részesültek a rabok. Ráadásul a szénbányászat még nehezebb munka volt, mint a fakivágás vagy a téglagyártás.

    jelző oszlop

    jelző oszlop

    Vasárnap reggel. Papi már nagyon várta ezt a napot. Motorcsónakos túra. Rövid ismertető a túraszervező cég irodájában, majd kiosztották a speciális piros szél-víz-eső kabátokat. Ajánlatos előre befoglalni, mert ha az időjárás engedi mindig tele vannak. Most is ritka pocsék időnk volt, de azért nem annyira, hogy lefújják a túrát. Esett az eső, de ennek ellenére két hajónyi ember akart kimenni a háborgó tengerre (egy csónak 40 fős), ez barátok közt is 80 ember egy túrán. Egy nap két túra indul, délelőtt és délután. Ez már napi 160 ember. Heti hét napban üzemel. Szóval napi 160 itt, 160 a Bruny-szigeten és 72 Hobartnál, mert itt kisebbek a hajók, ami durván 400 ember naponta, ha minden összejön. Felszorozva a nem csekély jegyárral -elárulom, 125 dollár volt -… phúúúú. Szép összeg, lehet matekozni! 🙂 Gondolom a téli szezon nem ennyire pörgös.

    Két csoportot alkottunk és lesétáltunk csónakokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy az első hajó megtelte után csak ketten álltak előttünk. Beszállásnál elmondták, hogy aki nagyon nem bírja a hullámzást, az üljön a csónak hátuljába, mert az a legjobb. Középen olyan amilyen. De legelől a legdurvább. Rosszabb, mint a legvadabb hullámvasút. Ők mondták, nem én. Ráadásul a becsapódó víz is az elöl ülőket kapja telibe. Ez már nem osztott, nem szorzott nekünk, hiszen harmadik napja esett. Ritka volt az a pillanat mikor szárazak voltunk. Szokás szerint leküldtünk egy rókázás elleni bogyót, ártani nem árt. Beszállás. Az előttünk lévő két ember becsokizott és szerencsére nem akartak a legelső sorba ülni. A sorokba négy ember ült, kivéve az első sort, ami csak két személyes. Király! Micsoda szerencse. Mi a legelső sorba szerettünk volna ülni. A hullámvasúton is addig tessékeljük magunk elé az embereket, amíg az első helyre nem tudunk ülni. Amúgy szerintünk a legutolsó sor is nagyon jó, ezért mindig legalább két kört megyünk. A túra, annak ellenére, hogy nem ment el a Totem Oszlopig nagyon szép volt. Megéri az árát. Még pár delfin is tiszteletét tette útközben. A Nap igazán kisüthetett volna egy kicsit, de nem tette. Így az összes képünk komor, felhős lett. Annak ellenére, hogy az idő viharos volt, nem volt durva a hajóút. Féltem a rókától, mert ciki lett volna ha kidobom, de semmi ilyen kényszer nem jött. Pár perc erejéig kimentünk a védett helyről a nyílt részre. Ott igencsak dobálta a ladikot a hullám. Olyan magas hullámhegyek voltak, hogy amikor mi is és a másik csónak is hullámvölgyben volt nem láttuk egymást. Na ha itt kellett volna 3 órát hánykolódni, biztos kidobtam volna a taccsot. A személyzet jó fej volt. Indulás előtt még gyömbértablettát is osztogattak, olyan címszóval, hogy ez megnyugtatja a gyomrot.

    SpeedBoatTrip3SpeedBoatTrip2SpeedBoatTrip1

    Utolsó napunk a Tasmán Nemzeti Parkban. Kisütött a Nap. Miért is ne az utolsó napon. Nézzük a jó oldalát. Mára volt betervezve a 4 órás Cape Hauy gyalogtúra, ami elvisz a Totem Oszlophoz és a Gyertyatartóhoz. Legalább nem kell megint esőben gyalogolni. Gyönyörű napsütés. A túraösvény nagyon jól karban van tartva. Élvezet volt rajta túrázni. Az más kérdés, hogy majd meg haltunk. Fel-le, fel-le, fel-le. Még mindig nem voltunk ott. Még két fel és le és végül elértük a kiépített kilátót, ami centire pontosan a szikla szélére van építve. Furcsa érzés volt kiállni a szélére és lenézni a mélybe (közel 100 méter mélység). Brrrr. Félelmetes volt. És igen láttuk a Totem Oszlopot és a Gyertyatartót is. Igaz a vízről nézve még félelmetesebb lett volna, de innen is ijesztően szép volt. Ráadásul ezekre a sziklamászók felmásznak… Egy hátulütője van ennek a túrának, ugyanazon az úton kell visszamenni. Így amikor a meredek hegyről leszögdécseltünk, tudtuk, hogy visszafele itt fogjuk kiköpni a tüdőnket.

    A túra része a Three Capes Track nevű túrának, ami az egyik leghíresebb túra Tasmániában. Hossza 46 km, 3-4 nap alatt teljesíthető. Érinti Cape Raoul-t, Cape Pillart és Cape Hauy-t. Első körben mi Cape Raoul-hoz szerettünk volna eljutni, mert ezt ajánlotta a munkatársunk. Aztán elolvasva a leírást, ez volt a leghosszabb (5 órás) és a legdurvább. Így maradtunk a 4 órás kistestvérénél. De elhatároztuk ha majd visszajövünk akkor a másik kettőhöz is elzarándokolunk. Nem egybe szeretnénk megcsinálni a 46 km-t, hanem egyenként felkeresni a földfokokat (Cape-ket). Újabb ok, hogy visszajöjjünk.

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán (igen, az ott az ösvény)

    útközben

    útközben

    Huh. Elértük a kilátót. Na ki van ott?

    Huh. Elértük a kilátót. Hol vagyok?

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Ki van ott a szikla szélén?)

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Hol áll Papi?)

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Itt volt az ideje, hogy tovább álljunk. Közel négy napot időztünk ezen a félszigeten. Csapjunk a lovak közé. A hét elején jártunk, ismét elég közel Hobarthoz, de elég távol a szombattól. Így sajnos ebből a bejegyzésből is kimarad Hobart, majd a következőben lesz róla szó. Cseppet elnyúlt ez a bejegyzés, ezért ebben a második részben már csak a Bruny-szigetről írnék pár mondatot. A többiről majd a harmadik részben.

    Semmi kitérő. Mivel úgy nézett ki, hogy az idő kezd megjavulni, ezért gyorsan Bruny-sziget irányába kanyarodtunk, hátha mellénk szegődik a jószerencse és lehetőségünk lesz legalább ezt jó időben bejárni. A szigetre Kettering falucskából indulnak a kompok. Viszonylag sűrűn járnak és a kompút csak 20 perces. Nem kell előre befoglalni, csak odagurulni és komposJózsinak kiperkálni az összeget készpénzben. Nincs lehetőség kártyás fizetésre! Illetve kérik, hogy ha lehet a pontos összeg legyen meg készpénzben. No problémó. Összesepertük a sok suskát és átadtuk neki.

    A szigetnek kb csak az egyharmad része aszfaltozott út, a többi földúton közelíthető meg. Némely szakasz elég rossz állapotban van. Az első szájtátós megálló a Truganini kilátó, ami a The Neck (A Nyak) nevű helyen van. Háááát. Nincsenek szavak arra, hogy itt jó időben mit láthat az ember. Ennyi eső és beborult, sötét ég után nem jutottunk szóhoz. Az állunk leesett, annyira szép látvány tárult elénk. A Nyak egy keskeny földnyelv, úgy is néz ki mint egy nyak. Egy földút és egy magas homokdűne megy végig rajta. Nyugatra van az Isthmus öböl, ami védett, sekély türkizkék öböl. Keletre pedig az Adventure öböl, ami egy vad, hullámokkal tarkított vibrálóan kék öböl. A kilátóhoz jó pár lépcső legyűrése után értünk fel. De megérte. 360-os panoráma. De milyen szép panoráma! Ehhez foghatót még nem láttunk, pedig elég sokat utaztunk már Ausztrália szerte.

    Miután kigyönyörködtük magunkat lesétáltunk a hívogatóan kék Adventure öbölbe, egy kis láblógatásra. Amúgy ezen a helyen sötétedés után pingvineket lehet látni. A tengerparti lejárókat is ennek megfelelően építették ki. Kis bunkerszerűséget építettek zöld hálóból, amin kis ablak van kivágva, ahonnan lehet kukucskálni. Ha valaki mégis lesétálna a partra a pingvinek közelébe, az mindig csukja be maga után a lejáró kapuját, ne világítson a pingvinek szemébe zseblámpával és ne vakuzzon a fényképezővel. Sajnos mi csak egy napot szántunk erre a szigetre, így nem volt arra időnk, hogy este pingvineket nézzünk. A reggeli első kompok egyikével jöttünk és az esti utolsó komppal terveztük a visszautat. Ezután elmentünk a világítótoronyhoz, ami szintén nagyon szép. Innen pedig 1-2 öblöt látogattunk meg.

    Az első a Jetty Beach volt. Na, itt ragadott magával a tenger. Annyira szép kis öböl volt, nulla turistával, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és Papi itt fakadt ki, hogy miért is nem úszunk, fürdünk egyet?! Sekély, kristálytiszta, türkiz kék víz és még a Nap is sütött. A távolban egy vitorlás horgonyzott. Már-már giccses volt a látvány. Azt nem mondanám, hogy a víz kellemesen langyos volt, inkább a hideg szót használnám. Pedig az ember azt hinné, hogy ha ilyen sekély, akkor kellőképpen fel tud melegedni. Ennek ellenére jól esett a csobbanás. Ráadásul az öböl vadkempingje itt van 20 méterre a parttól. Legközelebb ha visszajövünk tuti ide tesszük a bázisunkat. A “paradicsomot” elhagyva érdekes látvány terült elénk a Cloudy öbölben. Az öböl vize rozsdavörös volt. Mintha bálnavadászok jártak volna itt az előző nap. Valószínűleg valamiféle alga “rajzás” lehetett éppen. Vészesen esteledett. Kutyafuttában megnéztünk még két öblöt, aztán célba vettük a kompot.

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    BrunyIsland3BrunyIsland2

    A csodálatos Jetty Beach

    A csodálatos Jetty Beach

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ismét szerda környékén jártunk és ismét nagyon közel Hobarthoz, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk délre és igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy szombatra megint Hobarthoz közel legyünk. Sokat nem variálhattunk. Ha ezt a szombatot nem tudjuk elcsípni, akkor nagy valószínűséggel kimarad a piac, mert lassan nyugati irányba kell haladnunk, hogy tartani tudjuk a tervet.

    A harmadik rész előzetese: legdélebbi pont felkeresése, séta a fák tetején, Hartz Mountains Nemzeti Park vízesései, hajóút a Gordon-folyón, Tasmánia legmagasabb vízesése. Aztán a harmadik nekifutásra csak összejött a hobarti piac. Illetve ellátogattunk egy érdekes helyre, amit találós kérdésnek fogunk feltenni. Eláruljuk, hogy mi is rossz irányból közelítettük meg a dolgot, mert sose hallottunk még ilyenről. Kiváncsiak vagyunk, hogy ki mire tippel majd.

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Ehhez a bejegyzéshez képek itt, vagy az “Új Képek” gombról érhetőek el. Igyekeztem időrendben feltölteni, de 1-2 látnivaló össze-vissza fordul elő az albumban, mert a Tasmán-félszigeten négy napot töltöttünk el és volt olyan hely, amit kétszer-háromszor kerestünk fel.

    Kata


  3. Tasmánia – első rész

    március 9, 2016 by kata_papi

    Hát akkor vágjunk is bele. Az új-zélandi bejegyzésből kiindulva nem lesz egyszerű négy hetet viszonylag tömören megírni, hisz rengeteg a látnivaló és az információ . Szokásunkhoz híven ez sem egy láblógatós nyaralás volt. Alig tudtam lenyomni Papi lázadásait. Végül egyszer “engedtem” :))) és beiktattunk egy 20-30 perces fürdést és lassú, napon száradást az egyik gyönyörű tengerparton. Elvégre nyaraláson vagyunk, nem?

    Úgy indultunk neki ennek a négy hétnek, hogy ez csak terepszemle. Körbenézünk, jegyzetelünk és valamikor a közeljövőben újra “átugrunk” egy-egy hétre/10 napra és akkor csak arra az 1-2 nemzeti parkra koncentrálunk, ami kimaradt vagy nagyon tetszett. Így utólag elmondhatom, hogy az elgondolás jónak tűnt, mert rengeteg gyalogtúra és park maradt ki, amiket csak kutyafuttában láttunk. Ehhez nagyban hozzájárult az esős idő is. Nem hiába “riogatják” a turistákat azzal, hogy Tasmánián a négy évszak akár egy nap alatt is lepöröghet. Erre ékes bizonyíték a Cradle-hegyi csúcshódításunk, amit szikrázó napsütésben sikerült véghez vinni. Másnap viszont hó esett ott. Erről ugyan lemaradtunk, mert robogtunk tovább, de kempingszomszédaink lelkesen ecsetelték, hogy mi volt a hírekben és hogy ők épp oda tartanak.

    A mai világban mindenki utána tud olvasni dolgoknak az interneten, de továbbra is vannak olyan olvasóink, akik ezeket a sorokat kinyomtatva, borítékban postán kapják és azt se tudják mi az hogy “google”. Szóval ezért továbbra is úgy írjuk a bejegyzéseket, hogy a nem “kocka fejű” emberek is képben legyenek 1-2 általános információval.

    Tasmánia Ausztrália legnagyobb szigete. A sziget egészen az utolsó jégkorszakig Ausztrália része volt, majd a jégkorszak elvonultával a Tasmániát Ausztrálival összekötő földnyelv víz alá került. A jégkorszaki időkre utunk során majd látni fogunk egy szép példát. A sziget Magyarország területének kb 3/4-e és csak félmillióan lakják, ami azt jelenti, hogy 7 ember lakik négyzetkilóméterenként. Nem is olyan rossz arány. Teljes területének kb 40%-a természetvédelmi terület/park és további 20%-a a világörökség része. Tizenkilenc nemzeti parkja és 218 vízesése van. Igyekeztünk minél többet felkeresni. Jó móka lehetne egy olyan túra, hogy keressük fel Tasmánia összes vízesését… én benne lennék. Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna: a világ máktermesztésének jelentős része ezen a szigeten folyik. Tasmánia nagy mákosguba és bejgli evő nemzet lenne? Nem. Az orvosi célokra felhasznált morfiumtermékek 51%-át állítják itt elő. Láttunk 1-2 mák mezőt, de már csak betakarítás utániakat, így lemaradtunk a szép színes mákvirágokról.

    Viszont sok más érdekes állatot láttunk. Rengeteg wallabyt, echidna hangyászsünt, wombatot és végre valahára a hőn áhított kacsacsőrű emlőst (Platypus) vadonban, nem állatkertben. Sajnos tasmán ördögöt nem sikerült elcsípnünk, de ahhoz nagy szerencse kell, hogy valaki vadon láthassa. Régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt, ma már kizárólag Tasmánia szigetén él. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Amúgy a tasmán ördög az egyetlen fennmaradt erszényes ragadozó faj, miután a híres tasmán tigris (erszényesfarkas) kihalt. Az utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki és az utolsó fogságban tartott példány 1936-ban múlt ki a hobarti állatkertben. A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.  🙁

    Tasmániát először Abel Janszoon Tasman holland felfedező pillantotta meg 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el Holland Kelet-india főkormányzója után. Körbehajózta, majd partraszállás után kitűzte a holland zászlót és hivatalosan is birtokba vette, de ezzel nagyjából ki is fújt a hollandok lelkesedése. Több, mint száz évvel később, 1772-ben franciák is jártak a szigeten, majd egy évvel később megérkezett az első angol, Tobias Furneaux (ez nem francia név véletlenül?), s innentől kezdve az angolok már nem is akarták elhagyni Tasmániát, s úgy mint Ausztrália ez is Anglia fegyenc-szigete lett. Túl sok a bűnöző? Szabaduljuk meg tőlük. Vigyük el őket jó messzire. Nagy-Britannia először Amerikába vitte a rabokat (közel 52 000 fegyencet). Aztán 1775-ben Amerikában kitört a függetlenségi háború és Amerika azt mondta, hogy ide több rabot ne hozzatok. Így 1788-tól elkezdték Ausztráliába deportálni a bűnözőket egészen 1868-ig. Ez idő alatt anglia összesen 164 000 fegyencet küldött Ausztráliába. Söpörjük a szemetet a szőnyeg alá esete… Pedig a fegyencek nagy része nem hidegvérű gyilkos volt. Sokan csak azért kerültek börtönbe, mert ételt, ruhát, játékot loptak. Aztán sajnos a börtönélet csak rontott rajtuk.

    Mivel Tasmánia még elszigeteltebb, mint Ausztrália, ezért ide a különösen veszélyes, visszaeső rabokat deportálták. 1853-ig bezárólag összesen 75 000 rab érkezett a szigetre. Rengeteg fegyenctelep működött a sziget különböző részein, amiből egy párat mi is meglátogattunk. De a szigeten akarva-akaratlanul a fegyencek kétkezi munkájába botlottunk. Rengeteg épület a fegyencek által gyártott téglákból, homokkő faragványokból épült. Itt vezették be az újfajta büntetési módot is. Úgy gondolták, hogy a korbácsolás és az élelem megvonás nem annyira hatásos. Ezért a rabokat pszihikailag próbálták megtörni. Magánzárkákban, mindenféle zaj kizárásával, teljes csendben tartották őket a nap 23 órájában. Amikor egy órára elhagyhatták a zárkát, akkor se beszélhettek senkivel és csukja volt a fejükön. Miután 1853-ban beszüntették a további rabok deportálását, a szigetet “Van Diemen földjéről” Tasmániára keresztelték.

    És akkor most induljunk el a szigetre. Miután jó pár hónappal az indulás előtt befoglaltuk a kompot utána néztünk a karantén előírásoknak. Mit lehet és mit nem lehet bevinni a szigetre. Mindenféle gyümölcs és zöldség, valamint méz és méhészeti termékek bevitele tilos! Saját fogyasztásra húst, szalámit, kolbászt, sajtot, szárított magvakat és konzerv gyümölcsöt/zöldséget viszont be lehet vinni. A kompra visztont nem lehet felvinni kemping gázpalackot. Még a kis aeroszolos gázpalackokat sem. Aztán tudtuk, hogy a 19 nemzeti parkból mi a lehető legtöbbet szeretnénk felkeresni. Egy parkba a belépő 24 dollár/autó, kivéve a Cradle Mountain-i parkba. Oda 16,50 dollár/fő. Egy kisebb vagyon kerekedhet ki belőle, ha legalább 4-5 parkot szeretnénk megnézni. Viszont van lehetőség egy 8 hetes nyaraló belépőt venni, ami 60 dollár/autó az összes parkba, vagy éveset 70 dollár/autó, vagy két éveset 123 dollár/autó venni. Ez a 24 dollár/park-hoz képest sokkal-de sokkal olcsóbb. Nem értjük a koncepciót, de nem is kell. A lényeg, mi a 8 hetest vettük meg előre. Krisztől tudtuk meg utólag, hogy ha elmész két parkba és kifizetted külön-külön a 24 dolláros belépőt és elmész a harmadikba is, akkor ha megtartottad a belépőket átválthatod 8 hetesre és csak a 60 dollár  különbözetét kell kifizetned. Nagyon rugalmasak. Komp befoglalva, parkbelépő kipipálva. Lázasan vártuk a január 23-át. A munkatársak is izgatottak voltak. Mindenki tanácsokkal és listákkal látott el. Mire vigyázzunk, mit nézzünk meg feltétlenül, hol a legfinomabb a tengeri herkentyű stb…

    Tíz nappal 23-a előtt az egyik munkatársunk küldött egy cikket, hogy ezt láttuk-e…?! Elég viharos időjárás volt akkoriban nálunk. Melbourneben, ahonnan a komp indul 100km/órás szél tombolt. A kikötőre merőlegesen kihorgonyzott komp köteleit a szél elszakította és 90 fokkal megfordította a nagy “hajót”, nekinyomva a komp orrát a kikötőnek és a felvezető rámpának. A rámpa összetört és a hajótest is sérült. Amíg ki nem javítják, addig minden foglalást befagyasztottak és meghatározott ideig szüneteltették a járatot. Kezdhettünk izgulni. Még szerencse, hogy a kompjegyen kívűl semmi más foglalásunk nem volt Tasmánián. Nem foglaltunk előre semmi szállást, hisz Dömével és a tetősátorral terveztük körbejárni a szigetet. Ha jól emlékszem indulás előtt 3-4 nappal már olyan hírek jöttek, hogy minden ki van javítva és zavartalanul megy az utasszállítás. Hurrá!

    spiritoftas2 spiritoftas1

     “A szél romboló munkája…”

    Spirit of Tasmania, a kompunk

    Spirit of Tasmania, a kijavított kompunk

    Szombat reggel hajnali négykor keltünk és 5:13-kor Papi, én és Döme már robogtunk is Melbourne felé. “Ló utat Döme!” 🙂

    Kompunk aznap este 19:30-kor indult. Előtte 2,5 órával kell ott lenni, mert eltart egy darabig mire mindenki felszáll. Ne a Komárno-Esztergom közti kis kompra gondoljatok. Ez egy 10 emeletes, 194 méter hosszú nagy vasdarab. Ötszáz autó és 1400 utas befogadására is képes. Fedélzetén különböző árkategóriájú kabinok közül lehet választani, vagy meg lehet elégedni a viszonylag kényelmes, lábtámaszos dönthető székekkel is, amikért nem kell felárat fizetni. Két kis mozi, egy önkiszolgáló étterm, két bár és egy büfészerűség található a hajón. Ezek a kompok (mert kettő van belőle) eredetileg Olaszország és Görögország között hajóztak. Majd ide kerültek, hogy a Melbourne-Devonport közti 429 km-es szakaszon 9-11 óra alatt utasokat vigyenek át Tasmánia szigetére.

    Szóval reggel 5 után indultunk, hogy az előttünk álló 725 km-es utat leautózzuk és legkésőbb délután 5-re Melbournebe érjünk. Útközben nem szöszöltünk, csak kajálni és pisilni álltunk meg. Délután 15:30-ra le is értünk. Sétáltunk a parton, elnyaltunk egy fagyit és már meg is kezdték a beszállítást. Itt nem kellett előre külön becsekkolni, mint a Kenguru-szigeti kompra. A kocsiban ülve kellett maradni, majd a kis kukszliban csücsülő Gizi a foglalásunk és egy hivatalos irat bekérése után kiadta a helyünket és lassan araszoltunk a hosszú sorban a hajó gyomra felé. Nagyon profin ment az irányítás. Miután Gizitől megkaptuk a papírokat, átnézték a kocsit, kérdezgettek, hogy mi van nálunk. Még a motorháztetőt is ki kellett nyitni. Utána attól függően, hogy ki milyen autóval van, annak megfelelő emeletre irányították. Papi nagyon ügyesen levezette Dömét a hajó második szintjére, szálláshelyünk pedig a nyolcadik emeleten volt. Arra figyeljetek, hogy ha leparkoltatok az autóval, akkor utána minden cucc, amire szükségetek van másnap reggelig legyen nálatok, mert tilos visszamenni az autókhoz. Nem is lehet, mert zárva vannak a raktér ajtajai. Indulás előtt fél órával a biztonság kedvéért benyeltünk egy rókázás elleni gyógyszert, aztán a tetőteraszon megvártuk, míg elhagyjuk a kikötőt. Szép volt a város a hajóról. Aztán elhaladtunk a túrista infósJózsihoz, jól kifaggattuk és mivel a kompon 20%-os kedvezmény van a Gordon folyói hajóutakra, be is foglaltunk két helyet. Majd a menzára mentünk, vacsiztunk és beültünk a moziba. Valami kémes filmet néztünk meg, de én szokás szerint elaludtam rajta. Papi hősiesen végignéztre. Majd nyugovóra tértünk a székeinkbe. Vagyis csak Papi. Mivel nem volt tele a hajó, ezért én a székek előtt a szőnyegen feküdtem le. Szegény Papi nem sokat tudott aludni, mert annyira azért nem olyan kényelmesek ezek a székek. Reggel 5:30-kor ébresztett a hangosbemondósGizi, hogy hamarosan kikötünk és majd a parkolási szinteknek megfelelően fogják szólitani az embereket, hogy mehetnek az autójukhoz.

    Melbourne látképe a vízről

    Melbourne látképe a vízről

    Ahogy a nagykönyvben meg van írva 6:00-kor ki is kötöttünk és 6:30-kor már Döme kerekei is szárazföldön voltak. Az óramutató járásával megeggyezően indultunk el. Így az első napokban az északi rész felét és a keleti oldalt jártuk be. Launceston városa felé mentünk a Tamar völgyébe, aztán a Tüzek öble (Bay of Fires) volt a cél. Utunk során két dolgot kezdtünk el “gyűjteni” sok más kacat (homok, kavicsok, kagylók) mellett:  a vicces postaládákat és Tasmánia “nagy” dolgait. Lehet, hogy erről már írtam korábban. Véletlenül kattantunk rá erre. Országszerte vannak olyan helyek, ahol felípítettek valami nagyot, a helyre jellemzőt. Például itt nálunk SA-ban van egy nagy narancs, a naracstermő vidéken. Vagy egy nagy fa hintaló, ott ahol fából faragnak játékokat. Szóval ilyenekre gondoljatok. A Wikipédia külön oldalt szentel neki, ahol államok szerint felsorolja ezeket a helyeket: https://en.wikipedia.org/wiki/Australia’s_big_things

    Tasmán postaládák

    Tasmán postaládák

    "A nagy dolgok"

    “A nagy dolgok”

    Útközben Launceston felé meg szerettük volna nézni a Liffey vízesést. A térképet követve jobbra-balra kacskaringózva próbáltuk megtalálni az odavezető utat, ami sikerült is, de a vízeséshez vezető közvetlen bekötő út le volt zárva, merthogy bozóttűz van. Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Miért nem lehet ezt a táblát kitenni a főúti kereszteződéshez? Miért autóztatják az embert durva földúton 40-50 km-et, aztán a cél előtt 2-3 kilóméterrel kiírják, hogy bocsi, de tilos a behajtás. És ez nem az egyetlen ilyen eset volt. Az utolsó napok egyikén is főútról lefordulva majd 20 km-et beautózva a susnyákosba a vízesés előtt 6 km-re kitették, hogy tűz van és egy tapodtat se tovább. No comment. Pedig mikor volt térerő, mindig ránéztük a tűzoltóság weboldalára, hogy merre van tűz és hol vannak lezárások. Na mindegy.

    Launceston városa nem nagy durranás, a sok egyirányú utca kezdett megőrjíteni, így nagyon hamar továbbálltunk és inkább a Catarac hasadéknál töltöttük el az időt. Itt van ugyanis a híres libegő, ahol a leghosszabb a két oszlop közötti drótkötélpályaszakasz a világon, a maga 308 méterével. De a felvonónál a hasadék sokkal érdekesebb és szebb. Mi most csak egy rövid, 45 perces körsétát tettünk, de lehetőség van hosszabb kirándulásokra is. Ami nagyon tetszett, hogy a hasadék bejárata előtti tisztáson egy nagy, igényes úszómedence is van, ráadásul teljesen ingyenes! Aki teheti ne hagyja ki. Gyerekeseknek kötelező megálló ez jó időben. Ráadásul a medence ketté van osztva, sekély a gyerekeknek és fokozatosan mélyülő a nagyoknak.

    Catarac Hasadék

    Catarac Hasadék

    CataracGorge2Utána végigautóztunk a Tamar folyó mentén Beauty Point-ig, ahol úgy terveztük, hogy megnézzük a csikóhal farmot, de sokaltuk a belépőt, így tovább álltunk. Elmentünk egészen Greens Beach-ig, viszont a völgy másik oldalára a világítótoronyhoz már nem mentünk el. Visszafele menet még elugrottunk a Notley hasadékhoz, ahol sétáltunk egyet a páfrányok között. Szép kis körtúra, de a vége cseppet meredek. Az előbb említett “nem látogatható” vízesés miatt késésben voltunk és már nem értünk el St Helen-ig, így útközben kellett valahol kempinget keresni. Meglepetésünkre minden hely, amit felhívtam tömve volt. Aztán az egyik kempingesGizi ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Branxholmit. Felhívtam és pont volt még egy helyük. Telefonon befoglaltam és a lovak közé csaptunk.

    Mikor odaértünk láttunk, hogy egy nagyon pici falucska főútja mellett van egy park, ahova felrajzoltak 10-12 sátrazó helyet. Az út másik oldalán volt egy kisbolt+benzinkút egyben és ott kellett fizetni és kulcsot kérni a sorompóhoz. Gizi azt mondta, hogy álljunk be arra az egy áramos helyre, ami még üres (mert nekünk áramos hely kellett). Legurultunk és állnánk be, de a konnektorunk foglalt. A hely üres, de valaki “lopja” az áramot. Mint a nyomozók végigmentünk a kábel mentén és láttük, hogy az egyik lepuki, állandóra leállított lakókocsi innen viszi az áramot. Visszasétáltam és próbáltam Gizinek vázolni a helyzetet. Nem igazán értette. Lapozgatta a kockás füzetét és egyfolytában azt hajtogatta, hogy márpedig van egy szabad hely. Én meg azt, hogy igen van, az autó be tud állni, de nincs áram. Nekünk kell áram, és mi ennek megfelelően fizettük ki a díjat. Gyere le Gizi és nézd meg. Nem akart lejönni, mert, hogy ő nem téved és egy darab hely még szabad. De nem érted, hogy nincs ott áram? Szó szót követett, majd azt mondta, akkor álljunk a medence mellé és ott a falnál van konnektor, vagy álljunk mindjárt a BBQ mellé és onnan vigyük el az áramot hosszabítóval. Ott hagytam, mert kezdett lüktetni az agyam.

    Visszamegyek, vázolom Papinak a szitut. Megnéztük a medence melletti falat, de ott állt egy szintén állandó nagy lakóbusz, nem volt hova dugni. Elballagtunk a BBQ-hoz… hát a sütők felett lógva jött volna el a kábelünk, át a földúton, így mindenki a zsinóron keresztül hajtott volna át. A gyalogosokról nem is beszélve. Mi van ha valaki orrabukik benne?! És mi van ha valaki sütögeti a vacsiját és belóg a 220…?! Na az egyik kempingező bácsika látta, hogy ide-oda tolatgatunk a kempingben egyik-helyről a másikra és felajánlotta, hogy ha van elég hosszú kábelünk, akkor ő arrébb áll a kocsijával és az ő dugójáról csíphetünk áramot. Még szerencse, hogy Papi mindig két 25 méteres hosszabítót tesz be. Viszont innentől fogva nem tudtuk levakarni a bácsikát. Egyfolytában mesélt. Anyával, gyerekével és annak családjával, meg az egyik haverjával voltak itt. Kiderült, hogy innen nem messze a hegyi patakokban féldrágaköveket lehet találni. Zafírt, topázt, füstkvarcot és még sok minden mást. Azért voltak ott, mert épp gyűjtőúton voltak. Többször jártak már itt és állítólag elég jól megy az üzlet. Ők kimossák, aztán valahol ázsiában már van egy bejáratott csiszolójuk, oda elpostázzák a nyers követ, csiszolt visszajön és ők meg eladják, vagy ékszerésszel belerakatják gyűrűkbe. Büszkén mutogatta a nagy becsétgyűrűjét, aztán odahívta anyát, hogy mutassa meg az övéit. Anya mind a 10 ujján gyűrű volt, a haja meg szivárvány színű. Ja, és nyudíjasok voltak. Aztán kihozta az elmúlt napok termését, amit mi jól megnézegettünk. Jó lett volna elmenni azokhoz a patakokhoz kicsit pancsolni/gyűjtögetni, de az nagyon borított volna mindent.

    Másnap gyors pakolás után egyből a Ralphs vízesésnél kezdtünk, ami egy 20 perces séta a parkolótól. Különlegessége, hogy  Ausztrália azon legmagasabb vízesése, ahonnan törés nélkül esik le a víz. Száz méter zavartalan szabadesés. Nem volt épp nagy vízhozam, de nagyon látványos. Ahova kiálltam, oda ti ne álljatok ki! A visszafelé úton találkoztunk egy idős párral, és ők mondták, hogy a St Columba vízeséshez is menjünk el mert az is nagyon szép. Ez ugyan nem volt a listán, de a kék tó után útba ejtettük. Szintén egy kellemes, jól kiépített 20-30 perce sétaút visz el a vízeséshez. A drágakőmosóJózsi említette, hogy útban St Helen felé mindenképp menjünk be a “Szent Tehén” kávézóba, mert hogy az milyen jó. A kávézónak vannak tehenei és azok tejét használják, vagy a tehenészetnek van egy kávézója… vicaverza, és hogy meg lehet nézni a fejést megígy-megúgy tuti jó. Háááát?!. Mi speciel csalódtunk benne. Ez az egy hely volt Tasmánián ahol rengeteg légy volt. Amúgy sehol máshol egyetlen egy légy se. Zéró. Ilyen kellemes sátorozásunk még sose volt. Nem kellett folyton “szalutálni” a legyeknek. Kivéve itt a kávézóban. Rendeltünk 1-1 levest ebédre és utána még egy pizzát. Leültünk és Papi feltette a költői kérdést: ugye úgy fogják kihozni, hogy először a levest és majd miután megettük jön majd a pizza? Mondom, persze, hiszen rendeltünk mindketten levest is, csak van annyi gógyijuk. Nagyon sokat kellett várni a kajára és egyszerre mindent odadobtak az asztalra (amin alig fért el a kaja), hogy nesze edd meg. Úgyhogy kezdtünk a pizzával, ki ne hűljön  (bocsi pizzaszerűséggel), majd ráküldtük a levest. Felejtős a hely. Csak szólok.

    Ralph vízesés, Na hol vagyok piros gatyában?

    Ralph vízesés, Ott vagyok piros gatyában!

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    Végre elértük a keleti partot és sétálhattunk a híres Tüzek Öblében. Én ezidáig úgy hittem, hogy az öböl neve onnan van, hogy a part mentén lévő sziklákon erős narancssárga algák tapadtak meg és mivel hasonló a színe, mint a tűznek, ezért az öblöt is így hívják. De nem. 1773-ban egy hajóskapitány őslakos tüzeket látott a parton és innen a név. Így már nem is olyan jó ez a név. Sokkal jobb az én szikla+alga+tűz asszociációm. Körülbelül 20-30 km hosszú partszakaszt fed le ez a természetvédelmi terület a Bilabong Bay-től egészen fel az Eddystone Point-ig. Úgyhogy akinek több ideje van, az álljon meg több helyen és sétáljon le a partra többször. Nagyon jó időnk volt. Szikrázó napsütés, fehér homok, azúrkék tenger és narancssárga sziklák. Már lelki szemeim előtt láttam a borospohár öblöt is. Ha ez ilyen csodálatos, akkor az már csak hab lesz a tortán. Aha. “Bilibe lóg a kezem” esete volt. Ahogy elhagytuk a Tüzek öblét és közeledtünk a Freycinet Nemzeti Parkhoz az idő kezdett elromlani és mint tudjuk a borospohár öbölhöz (Wineglass Bay) elengedhetetlen a napsütés. Anélkül csak egy öböl. De a Nap csodálatos színeket varázsol oda, már akinek sikerül elcsípnie. Ráadásul ez a tengerpart rajta van a “világ tíz legszebb tengerpartjai” listán.

    Tüzek öble

    Tüzek öble (Bay of Fires)

    BayOfFires2Elkezdett esni az eső. Ennek ellenére beöltöztünk, hogy elgyalogoljunk az öbölhöz. Ezen a félszigeten két gyalogtúrát szerettünk volna megcsinálni, de csak az egyik rövidített változatát sikerült kivitelezni, mert rendületlenül szakadt az eső. A Wineglass Bay Circuit egy 4-5 órás körtúra, aminek az első szakasza a Wineglass Bay Lookout, ahonnan szépen rálátni az öbölre és már innen is jól látszik, hogy miért ez a neve az öbölnek. Mert olyan az alakja, mint egy porospohár. Ez a kilátó amúgy a legnépszerűbb, mert ez a legkönnyebben megközelíthető. Igényesen kiépített gyalogút visz fel odáig. Egy óra oda-vissza. Ebből kifolyólag zsúfolt is. Szinte mindenki ezt választja. A körtúra a kilátótól levezet magába az öbölbe majd visszafordulva a másik oldalon a Hazards Beach és Great Oyster Bayt érintve visszavezet a parkolóba. Szóval mi csak a kilátóig jutottunk és vissza a parkolóba már szakadó esőben gyalogoltunk. Butaság lett volna 5 órát esőben gyalogolni. A magas páratartalomról nem is beszélve.

    A másik kiszemelt ösvény a 3 órás Mt Amos csúcsa lett volna. Kihívás lett volna, mert nagyon meredek, de a kilátó feletti hegyre visz fel, ahonnan elvileg még jobban rálátni az öbölre és sokkal jobban látszik a “pohár forma”. Bárcsak több és jobb időnk lett volna ebben a nemzeti parkban. De ide tuti még egyszer legalább visszajövünk! Szakadó esőben még kigyalogoltunk a Cape Tourville világítótoronyhoz, ahonnan halványan látható a távolban a Wineglass Bay. Majd átautóztunk a Coles Bay-be ebédelni. Nyugodt szívvel ajánljuk a Tombolo pizzériát. Isteni finom volt a pizzájuk. Aztán beugrottunk egy információs irodába, hogy érdeklődjünk az egy napos Mária-szigeti túráról. Két túra közül lehet választani, de minden nap csak egy hajó megy ki maximum 22 emberrel. Így aki legelsőnek foglalja be az utat, az döntheti el, hogy aznap az egyes vagy a kettes számú túrát csinálják. Ez már kezdte szűkíteni az esélyeinket, mert mi csak a kettes számú túrát szerettük volna megcsinálni. Ugyanis a Mária-szigeten van a Borospohár Öböl ikertestvére, a Riedle Bay, ami teljesen úgy néz ki, csak egy cseppet nagyobb. InformációsGizi felhívta nekünk a túraszervezőket, hogy mi a dörgés, lesz-e holnap túra, illetve foglalt-e már be valaki. Szerdai napot írtunk ekkor. HajósJózsi azt mondta, hogy egészen szombatig olyan rossz idő lesz, hogy tuti nem hajóznak ki, mert nagyon veszélyes. Na bumm. Mária-sziget kimarad, mert nem fogunk szombatig itt csücsülni. Később visszaautózni a nyugati részről meg nem éri meg, időpocsékolás. Ez is rákerült “azidemégvisszakelljönnilistánkra”. Az esőre és az időjárás előrejelzésre való tekintettel nem volt értelme folytatni az utunkat a keleti parton, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy picit beautózunk a sziget belseje felé hátha ott jobb az idő.

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A híres Borospohár öböl

    A híres Borospohár öböl (Wineglass Bay)

    A háttérben már szakad az eső

    A háttérben már szakad az eső

    Hát valahogy így néz ki, ha süt a Nap.

    Borospohár Öböl: hát valahogy így nézhet ki, ha süt a Nap. (internetről leszedett kép)

    Innen folytatjuk. A következő rész előzetese: fegyencek által épített híres hidak (tüskés híd, faragásokkal díszített híd, Ausztrália legöregebb hídja); Tasmán Nemzeti Park (“lejárólapozott” tengerpart, ördög konyhája, blowhole, Tasmán boltív, Port Arthur fegyenc telep, motorcsónak túra); Hobart; Bruny-szigete. Jelen bejegyzés képei innen vagy a blog “Új-Képek” gombjáról érhetők el.

    Kata


  4. Kangaroo Island (Kenguru-sziget)

    május 21, 2015 by kata_papi

    KI_panorama1Ez van, beadtuk a derekunkat. Vártunk már eleget, pontosan 8 évet. A Kenguru-sziget szinte itt van a szánkban – 110 kilóméterre Adelaidetől – és mi még nem voltunk ott. Miért is? Mert nagyon drága az átkompolás. Az ozzi munkatársaink szája is habzik, ha szóba kerül. Ők sem értik miért kerül ennyibe egy 18 km-es kompút. Valószínűleg az áll a dolog mögött, hogy a kormány nem szeretné, ha beözönlenének a turisták Ausztrália harmadik legnagyobb szigetére. Gondolom ez amolyan szűrő, ezzel tartják vissza az “emberfolyamot”. Mi türelmesen vártuk, hátha a kormány belátja, hogy hibázott és enged az árból… De ez még nem történt meg.

    Míg a Fraser-szigetre – ahol tavaly voltunk és ugyanolyan távolságra van, mint a Kenguru-sziget –  165-175 dollár az átkompolás , addig ez az út a Kenguru-szigetre 390 dollár 2 főre. Ez barátok közt is több, mint a duplája. 🙁

    Jött a Húsvét és már nagyon szerettünk volna elmenni valahova. Az itteni 4 napos hosszúhétvége adta magát. Ezt mi még megfejeltük 3 nappal. Kezdetben az volt a terv, hogy újra ellátogatunk Ausztrália szívébe az Uluruhoz, Olgákhoz és a Kings Canyonhoz, mert nagyon tetszett és jó lett volna újra túrázni arrafelé. De a 7 nap nagyon csücskös erre a távra. Megint csak rohanás lett volna. Így jött az ötlet, hogy ugorjunk át a Kenguru-szigetre. Nem bántuk meg és megérte a pénzét. Nagyon-nagyon szép volt. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk arra.

    A sziget 150 km hosszú, szélessége 8-60 km között váltakozik és közel egyharmada védett nemzeti park. Egyszerűbb, ha azt mondom, hogy a területe kb hétszer akkora, mint a Balaton. A sziget lakossága 4600 fő, ami ekkora területre nem is olyan rossz arány. Nincs zsufi. Ezt szeretjük.

    A vastag fekete útvonalakon fedeztük fel a szigetet

    A vastag fekete útvonalakon fedeztük fel a szigetet. A piros pötty jobbra a kompkikötő, balra a sárga pötty a kempingünk.

    A sziget 10 000 évvel ezelőtt különült el Ausztráliától, mert a tengerszint megemelkedett. Az első fehér emberek, akik a szigeten éltek fókavadászok, szökött rabok és matrózok voltak. Az első európai telepesek 1836-ban érkeztek a szigetre. A szigeten a mai napig áll az első telepes kőháza és a 4-5 behozott szederfa egyetlen megmaradt példánya, igaz karókkal, drótokkal megtámasztva. A kiszámíthatatlan időjárás (amit mi is megtapasztaltunk), az erős tengeri áramlatok és a zátonyok több mint 60 hajót temettek hullámsírba a sziget körül. 1852-ben itt épült meg Dél-Asztrália első világítótornya, hogy segítse a hajókat a navigálásban. Napjainkban 5 világítótorony veszi körbe a szigetet, amiből 3 látogatható (Cape du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby). A Cape Borda-i toronynál egy kis ágyú is van, amit a 12:30-as vezetett túránál mindig elsütnek. Amúgy ezt az ágyút akkor használták mikor köd volt, vagy valami veszélyre akarták figyelmeztetni a hajósokat, illetve minden nap pontban délután egy órakor is elsütötték, hogy az arra járó hajók be/át tudják állítani az órájukat.

    Az 1859-ben épült Hope Cottage, ahol az első európai telepesek laktak

    Az 1859-ben épült Hope Cottage, ahol az első európai telepesek laktak

    A szederfa, ami még most is hoz termést

    Az egyetlen megmaradt szederfa, ami még 180 év után is hoz termést

    A három világítótorony:  Cape Du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby

    A három világítótorony: Cape Du Couedic, Cape Borda, Cape Willoughby

    Aki utazott már Ausztráliában az tudja, hogy az egyes államok közt karantén van. Nem lehet zöldséget, gyümölcsöt, növényeket ide-oda vinni. Így próbálják megakadályozni a kártevők elterjedését Néha nem csak az államok közt van ilyen szigorítás. Itt nálunk SA-ban például a naracs/citrom termelő vidékre (Riverland) külön lista van, hogy mit nem szabad bevinni. Főleg a gyümölcslégy miatt van ez a korlátozás. Mondjuk, soha nem értettem, hogy egy szárnnyal rendelkező kártevő hogy-hogy nem tud elrepülni ide Adelaide-be is fertőzgetni, hisz a Riverland terület nincs egy nagy óriási hálóval lefedve…?! Mindenesetre, akit rajta kapnak kemény dollár ezreket fizet büntetésre. A Kenguru-sziget is egy ilyen karantén szeglete Ausztráliának. Ide tilos behozni mézet és minden olyan terméket ami méhviaszt tartlamaz. Továbbá krumplit, élő nyulat és rókát. Szóval, aki ide készül, az mielőtt átkompol dobja ki ezeket a termékeket. A szigeten élő méh populáció a világon az egyetlen fajtiszta olasz Ligurian méhcsaládba tartozik és mindenféle betegségtől mentes. Ezért tilos bármiféle méhészeti terméket behozni.

    A szigeten rengeteg látnivaló és tennivaló van. Egy biztos, aki ellátogat ide, az nem fog unatkozni. Én anno 6-7 naposra terveztem a sziget bejárását. A francia munkatársunk azt mondta, hogy két nap is bőven elég rá… Most hogy bejártuk, szerintünk két hét legalább kell! Célszerű a nyári hónapokban menni, mert a víz türkizkék, a homok fehér, a Nap süt és lehet lábat lógatni a kis öblökben. Minden öböl más. Nincs két egyforma.

    Lehet  búvárkodni, vagy úszni a delfinekkel, kajakozni, horgászni, barlangászni a mészkő barlangokban, sétálni a parton heverésző oroszlánfókák között, “szánkózni” a mini Szaharában, koala/pingvin/kacsacsőrű emlős lesre menni, pelikánt etetni, quadozni, bebarangolni a nemzeti parkot, különböző mézet kóstolni méhészetekben, levendula farmra látogatni, eukaliptusz olaj gyárba menni, ragadozó madár-showra menni, ééééés felkeresni minden egyes öblöt vagy csak ücsörögni a kempingben, bámulni kifele a fejünkből és várni, hogy milyen állat környékez meg (wallaby, koala, Skarlát Robin madár, Rosetta papagáj).

    Tigris kígyó,

    Tigris kígyó, méretes monitor gyík, Skarlát Robin, édesvízi rák

    Ez a színes gyík egész közel engedett magához.

    Ez a színes gyík egész közel engedett magához.

    A tervezéssel kicsit megcsúsztunk, mivel más irányba kacsintgattunk kezdetben és csak Húsvét előtt két héttel döntöttük el, hogy akkor a szigetre megyünk. Hét évvel ezelőtt mikor megterveztem, akkor még úgy volt, hogy az óramutató járásával ellentétesen járjuk majd be a szigetet és minden este máshol alszunk. Most viszont úgy gondoltuk, hogy egy bázishelyen sátrat verünk és csillagtúrákat csinálunk. Ennek megfelelően elkezdtem kempinghelyeket keresni. Az első hely, amit kinéztem nagyon rossz értékelést kapott az interneten. Egy család nagyon lehúzta: a helyi nagyszájú banda akart ott sátrazni, ahol ők már tábort vertek. Elkezdték zaklatni őket, hogy álljanak odébb. A rendőrséget is hívták, de azok persze csesztek jönni. Féltek, mert két gyerekkel voltak. A sátrukat is dobálták kővel, botokkal. Végül feladták és összepakoltak. Úgyhogy ezt a kempinget passzoltam. A másik kettőben már teltház volt. Nincs mit csodálkozni. A Húsvét, a Karácsony és január-február főszezon. Ilyenkor tömegek mennek a szigetre. Éves szinten 140 000 túrista látogat el ide. Kicsit tartottunk attól, hogy emberáradat lesz, de ez van, nincs mit tenni. A negyedik kempinget hívtam, ahol Gizi mondta, hogy amíg nincs befoglalva a komp, addig nem foglal be ő sem szállást, mert a Húsvét…. bla-bla. Hívom a komposokat. KomposJózsi: van-e már befoglalva szállásom…? Modom neki: ne szórakozz, a kempingesGizi is pont ezzel kezdte! Na, elkezdte nézni a helyet. Mondanom se kell, hogy minden járat tele volt. Ráadásul, mi nem is pont Húsvét napján akartunk menni, hanem direkt a tömegekre való tekintettel előtte egy nappal akartunk idulni és utána két nappal visszajönni. Hoppá… Lehet, hogy más is pont így gondolkodott?!

    Azt mondja Józsi, hogy a reggel induló első kompra van helye. Mi az, hogy első komp? Hát reggel fél hétkor indul és fél órával előtte (hatra) kell leérni, mert az autókat akkor engedik fel. Húha. Ez azt jelenti, hogy hajnali háromkor kell kelni. Választásunk nem sok volt, így befoglaltuk azt a járatot, visszaútra meg egy délutánira kaptunk helyet. Minden kompjárat előtte 1-2 nappal és utána is 1-2 nappal teljesen tele volt. A bevételt fel se mertem szorozni a horrorisztikus jegyárral. Jó kis biznisz ez a kompüzemeltetés itt… A sok foglalás, főszezon, rengeteg túrista ellenére a 7 nap alatt folyton az járt a fejünkben, hogy hol ez a sok ember? Mert alig találkoztunk túristával. Szinte mindenhol sikerült olyan képet csinálnunk, ahol csak mi ketten voltunk rajta. Voltak olyan öblök, ahol még a madár se járt, csak Papi meg én.

    Csütörtök hajnali 2 óra 50 perc. Maaargit nooormáááális? Felkeltünk. Hurrá nyaralunk! Döme és mi útra készek vagyunk, hajnali 3:42, elhagytuk a házat. Cape Jervis-ig az út eseménytelen volt. Sötétség. Szerencsére kenguruk nem ugráltak ki elénk. 5:30-ra le is értunk a komphoz. Még mindig sötét volt és hideg, viharos szél fújt. Húha, akkor a hullámok is nagyok lesznek. Ajajjj! A biztonság kedvéért lenyeltünk 1-1 tengeribetegség elleni gyógyszert. Mivel mindenki időben becsekkolt, a komp megtelt és így 20 perccel hamarabb indultunk. Maga a kompút 45 perces. Viccesek voltak a gyerekes családok. Minden gyerek pizsamában, mezitláb és téli sapkában szállt fel a kompra. Megjegyzem, “q” hideg volt. Nem is értettük a mezitlábas dolgot. Ráadásul a nyitott fedélzeten is mezitláb szaladgáltak. A tenger nem volt nyugodt. Én sem. Egy kínai túrista beleüvöltött a rókazacskóba. Ekkor elhagytuk a zárt fedélközt és kimentünk a tetőre a friss levegőre. A hajó nagyon dobált. Alig tudtunk gyalogolni. Két kézzel kellett kapaszkodni. Én azon aggódtam, hogy mi lehet lent a komp gyomrában, mi van Dömével? Nem csúszik neki valaminek? Aztán meg azon, hogy ha elsüllyedünk akkor a vak sötétben, a “fagyos” vízben kell úsznom. Brrrr. Viszonylag hamar átkompoltunk, negyed nyolckor már szilárd talajt ért a lábunk. Jó, hogy benyeltem a gyogyit, mert én tuti kidobtam volna a taccsot. Papi bírta. Vagy csak úgy tett!

    A sziget legtöbb útja földút. A nagyobb városokat és a sziget nyugati csücskében elterülő Nemzeti Parkot aszfaltozott úton lehet megközelíteni, de a többi helyet csak földúton. Némelyik földút nagyon rossz állapotban van. Még Dömét is sajnáltuk egy-két szakaszon. Az emberek viszont szemrebbenés nélkül bejönnek puccosabbnál pucossabb sima városi autóikkal. Igaz többségük bérelt autó, így nem gond ha szétrázatják…

    A beszámolót napokra és nem tájegységekre bontva írtam meg, mert össze-vissza cikáztunk a szigeten és volt olyan hely, ahova többször is visszamentünk. A 150km hosszú szigeten összesen 1700 km-t autóztunk a 7 nap alatt. Szállásunk a sziget nyugati szegletében a Nemzeti Park közelében volt, bent az erdőben, nem a tengerpartok kempingjeinek egyikében. Tudat alatti választás volt, de jól döntöttünk, mert a partszakaszok nagyon szelesek. Az erdő sűrűjében semmit nem éreztünk a tomboló viharból, de erről majd később.

    Első nap. Reggel negyed nyolckor kompunk kikötött a sziget észak-keleti csücskében, Penneshaw-ban. Már nem volt sötét. Pirkadt. Az ébredező égbolt, a tenger, a sziklák szép hajnali színben pompáztak a felhők mögül előbukkani próbáló Napocska jóvoltából. Az időjósók mára és péntek-szombat-vasárnapra szép napos időt jósoltak. Aztán hétfő-kedd-szerdára esőzést. Úgy voltunk vele, hogy akkor nyomjuk meg az első négy napot, aztán a többit majd meglátjuk. Lesz, ami lesz alapon. Nem riadunk vissza egy kis esőtől, igaz?

    A Frenchman’s Rock-nál keztünk. Ez a kompkikötőtől balra van úgy 1 km-re. A francia felfedező Nicolas Baudin 1803-ban horgonyzott le ebben az öbölben, hogy friss ivóvízzel töltse fel a készleteket. Egyik matróza véste a sziklába az expedíció  ideérkezésének dátumát. A parton lévő szikla másolat, az eredeti a városban lévő információs irodában van kiállítva. Viszont a parton kialakított emlékhely azon a helyen van, ahol az eredeti szikla állt. Szépen kiépítették. A sziklákon érdekes élénk narancssárga moszat (?) telepedett meg, amiből a 7 nap során rengeteget láttunk a sziget különböző öbleiben. Innen átautóztunk Kingscote-ba, ami a sziget legnagyobb városa. Útközben felszaladtunk a Prospect domra, ahonnan gyönyörű a kilátás a Pelikán Lagúnára, az American River-re és a Pennington öbölre. A dombra 512 lépcső visz fel. Nem is értem miért volt másnap izomláz a vádlinkban.

    Frenchmans Rock

    Frenchmans Rock

    a Baudin hajó legénysége véste be az expedíció időpontját 1803.

    1803-as expedíció nyoma

    hajnal a Frenchmans Rock-nál, háttérben a komp

    hajnal a Frenchmans Rock-nál, háttérben a komp

    Kingscote-ban megnéztük az első európai telepesek által betelepített 4-5 szederfa egyetlen megmaradt példányát, ami közel 180 éves és még a mai napig van termése. Sétáltunk a városban és kívülről megnéztük a Hope Cottage-t, ahol az első európai telepesek laktak. Idétlen nyitvatartása miatt sajnos belülről nem volt alkalmunk megcsodálni. Innen nyalakodni mentünk két méhészetbe (Island Beehive, Cliffords Honey Farm). Nagy mézevők vagyunk. Kedvencünk az akácméz, de az itt AU-ban sajnos nincs. Az európai boltok ugyan árulnak magyar akác mézet, de horror áron. Egy darabig vettünk, de beláttuk, hogy luxus erre költeni.  Jópofák ezek a méhészetek, különfajta mézeket lehet kóstolni. Van egy üvegkalitkájuk, ahol meg lehet nézni, hogy dolgoznak a kis méhek, illetve érdekes infókkal szolgálnak ezekről a mézgyűjtő rabszolgákról. Például a méhcsaládban élő királynő egy nemzetközi színkóddal van megjelölve. A feje mögött a hátán egy színes pötty van. Ha ügyesek vagyunk, akkor az üvegkaptárban megtaláljuk a királynőt. Ez a pötty nemcsak arra szolgál, hogy megtaláljuk a királynőt, hanem arra is, hogy megtudjuk hány éves. A fehér vagy szürke pötty azt jelenti, hogy 1-esre vagy 6-osra végződő évben született. A sárga a 2-es és 7-es, a piros a 3-as és 8-as, a zöld a 4-es és 9-es, a kék az 5-ös és 0-ás végződésű éveket jelentik. Mivel a királynő 3-5 évet él, így könnyen kiszámolható, hogy hány éves. Nekünk szerencsénk volt, láttuk a királynőt és fehér pötty volt a hátán. Mivel 2015-öt írunk, neki meg fehér pöttye van, így őfelsége 2011-ben született és ezek szerint nagyon öreg. A dolgozók csak 6 hétig élnek. A királynő napi 1500-2000 petét rak. A peték 16-23 nap alatt kelnek ki, így szerencsére van bőven utánpótlás. Fél kilónyi méz elkészítéséhez a méhecskék közel 2 millió virágot keresnek fel és 100 000 km-t repülnek összesen. Kemény munka a “mézgyártás”, mi meg elvesszük tőlük. De olyan finom! Szóval végignyaltuk az összes mézet és 3 isteni finomat találtunk. Most már nem könnyezünk a hazai akácméz után.

    meheszet1

    meheszet2 meheszet3

    Kutyafuttában megnéztünk egy levendula farmot és egy eukalpituszolaj lepárló gyárat, de mivel nem volt egyiknek sem szezonja, így nem vesztegettünk sok időt rá. A lovak közé csaptunk és kora délután megérkeztünk a kempingbe. Gyorsan sátrat vertünk és mivel hétágra sütött a Nap elugrottunk a Hanson öbölbe. Hmmmm. Csodás volt. Hihetetlen, hogy a Napsugarak mit ki nem hoznak a víz színéből?! A szigetlakók kedvesek. A hét nap alatt többször leálltak beszélgetni velünk. Itt az öbölben is egy kutyasétáltató idős párnak volt beszélgethetnékje. Aranyosak voltak.

    Hanson Bay

    Hanson Bay

    Többen mondták, hogy a naplementét nem érdemes kihagyni a Remarkable Rock-nál és az Admiral’s Arch-nál, amik a Nemzeti Park területén vannak. Így az öbölbeli nyálcsorgatás után sietve elindultunk a Nemzeti Parkba. Tötyögni nem volt idő, mert igen későre járt. A parkbelépő jó kis arconcsapás volt. Kicsit drágállottuk. Nem elég a komplehúzás? Kell a pénz? Nem is értjük. Míg Viktória államban a Wilsons Promontory Nemzeti Parkba nincs (!) belépő – ahogy korábban írtam -, addig SA-ban 7-8-10 dollár/autó a belépő. Itt meg 10 dodi/fő !!!??? Kész rablás! Vagy 5 percig tanakodtunk, hogy most mi legyen. Tudtuk, hogy többször szeretnénk visszajönni ide, de a napi 20 dollár az egy kicsit sok. Végül a két napos 15 dollár/fő kombinációt választottuk. Sok variáció nem volt. A lemenő Nap nagyon szépen megsütötte a Remarkable Rocks érdekes gránit szikláit. Sokat nem időztünk itt, mert másnap reggel úgyis itt kezdünk hiszen a reggeli fényviszonyok teljesen más arcát fogják mutatni ezeknek a képződményeknek. A nap már majdnem lebukott és nekünk igencsak sietni kellett, hogy elcsípjük az Admirals Arch-nál. Az odavezető gyalogösvényen már rohanni kellett, hogy ne maradjunk le róla. Az Admirals Arch egy természetes sziklaív/híd, olyan mintha egy barlangból néznénk ki a tengerre. A Nap pont az ív alatt megy le. Első este nem volt szerencsénk. Mielőtt vörösre festhette volna a lebukó Nap az eget egy vékony felhőréteg képződött és elnyelte a Napot. Így a nagy csattanó elmaradt. A környező sziklákon viszont rengeteg Új-Zélandi fóka pihent. Kicsik, nagyok és büdösek. Erős szürkületben hajtottunk vissza a kempingbe, ami innen 22 km-re van. Már idefele is nagyon figyelni kellett, mert sok wallaby (mini kenguru) rohangált át az úton. Visszafele ez még rosszabb volt. Ezen a rövid szakaszon 23 wallaby játszotta azt, hogy ki tud az utolsó pillanatban átszaladni Döme előtt, úgy hogy ne legyen lapos. Némelyik csak ült az út szélén és meredt a fényszóróba. Szerencsére a 7 nap alatt egyetlen egy állat sem sérült meg Döme kerekei alatt. De meg kell, hogy jegyezzem ennyi elütött, döglött, frissen döglött, felfújódott, oszló, és csontváz kengurut/wallabyt még nem láttunk az utak szélén. Mondjuk hol máshol, ha nem a Kenguru-szigeten lenne sok elütött kenguru… Eltettük magunkat másnapra.

    Út a nemzeti parkban

    Út a nemzeti parkban

    Admirals Arch, ahol nem sikerült elcsípni a naplementét

    Admirals Arch, ahol nem sikerült elcsípni a naplementét

    KI_kenguruk

    Második nap. Hajnali hatkor vinnyogásra ébredtünk. Nemcsak mi, az egész kemping. Egy elkényeztetett kínai kisfiú hisztizett. De folyamatosan. Ha az anyja ment el a budira, akkor utána visított, hogy anyu, anyu, aaanyuuuuuu. Ha az apja ment el 3 méterre tőle, akkor meg apa, apaaaaaa, APAAAAAA. A szülőknek nem esett le, hogy még mindenki aludna. Leszarták. Hiába szólt ki Papi is, hogy csend legyen. Semmi. Három gyerekük volt,  két lány (kb 13 és 6 évesek) és a család szeme fénye a fiúgyermek, aki olyan (4 év körüli lehetett). Velük volt még a nagymama is. A legújabb luxuskategóriájú Toyota Sahara terepjáróval egy vadiúj, puccos lakókocsit húztak. Szocializálódni, azt nem tudtak. Úgy gondolták övék a kemping. Csak remélni mertük, hogy nem 6 éjszakát lesznek itt. Kényelmesen megreggeliztünk. Főtt füstölt sonkát, főtt tojást, tormát és közben élveztük a Napfürdőt. Egyszer csak egy wallaby ugrált oda hozzánk. Látszott, hogy kaját akart tarhálni. Na, van valami kajátok és benézett a sátorban lévő szatyorba. Kicsit kutatott, majd odaugrált a konyhás dobozhoz és beletúrt. Kiszimatolta a banánt és mielőtt odaugrottunk volna, hogy hééékás… már bele is harapott. Papi odébb tessékelte, de nem tágított. Adtam neki szőlőt és egy darabka banánt héjastul. Látni kellett volna. Szinte beremegett a banán láttán. Imádta. Miután komótosan bekebelezte, az utolsó atomi banán darabot is lenyalogatta a mancsairól. Aztán oda totyogott egy vadkacsa. Poénkodtunk, hogy ma narancsos kacsasült lesz vacsira. Sajnos neki nem tudtunk mit adni. Kenyeret nem akartunk. Magok nem voltak nálunk. A wallaby és a kacsa visszajáró vendégek voltak a 6 napban.

    Hééé, van valami kajátok?

    Hééé, van valami kajátok?

    Reggeli után felkerekedtünk és visszamentünk a Remarkable Rocks-hoz és az Admiral’s Arch-hoz. De most jócskán elidőztünk ott. Nagyon szép időt fogtunk ki. Jó sok fényképet lőttünk el. A parkolóban egy wallaby ücsörgött azon a helyen, ahova parkolni készültünk és furcsa mód nem ijedt meg az egyre közeledő Dömétől. Döme orra 10 centire állt meg tőle, de ő nem ugrált el. Azt hittük beteg. Közelebb mentünk és nem láttunk semmi furcsát rajta. Még Döme alá is beugrált és megpihent alatt. Adtunk neki almát, amit jóízűen bekebelezett. A Remarkable Rocks egy óriási nagy gránit tömb, amin az erózió érdekes formákat alakított ki. Kb 500 millió évvel ezelőtt keletkezett, 10 km mélyen a földfelszín alatt. A  megolvadt kőzet felfelé nyomult és a felszín közelében dóm formájú kúpban megszilárdult. A gránit feletti “puhább” rétegek errodálódtak és a gránit így a felszínre bukkant, amit napjainkban élénk naracs színű zúzmó borít be. Az utóbbi 200 millió évben a hideg-meleg, nedves-száraz idő váltakozása és a sós tengervíz kikezdte a gránit felszínét és bizarr formákot hozott létre rajta. Nekünk messziről egy nagy elefántra hasonlít, de mindenki azt lát benne, amit akar. Sétáltunk vissza a parkolóba, mikor egy méterre mellettünk egy hosszú feket valami kúszott el szép nyugodtan. Mivel a kígyó nyugodt volt, így mi sem pánikoltunk be. Szép képeket tudtunk róla készíteni. Hazaérve megnéztük mit is láttunk. Egy tigris kígyót (Tiger Snake). Marása mérgező, az esetek 40-60%-ában végződik halállal. 🙂

    Hát nem olyan, mint egy letérdelő elefánt?

    Hát nem olyan, mint egy térdelő elefánt?

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsáááára...

    Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsáááára…

    Papi cseppet elidőzött a "likas" kőnél

    Papi cseppet elidőzött a “likas” kőnél

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    Remarkable Rocks

    A parkban van egy kacsacsőrű emlős sétaút, amit a Cape Borda világítótorony előtt ejtettünk útba. Nem sok  esély volt arra, hogy látunk vadon élő példányt, mert ezek az állatok napközben szégyenlősek. Inkább hajnalban és szürkületkor mozgolódnak. Nem is láttunk egyet sem. A misztikus buborék köröket, amiket produkálnak láttuk ugyan a vízben, de az állatot nem. Időnk meg nem volt, hogy estig ücsörögjünk a “pocsolya” partján. Ha véletlenül összefutunk egy kacsacsőrű emlőssel, akkor vigyázzunk, ne fogdossuk őket, mert a hímek hátsó lábán “méregtüske/méregkarom” van. Mérgük nem túl veszélyes, de rendkívüli fájdalmat okoz, amit fájdalomcsillapítók (közéjük értve a morfiumot is) sem mérsékelnek. Ami még érdekes, hogy a nőstény apró, egy centis tojásokat rak. A kikelő kicsinyek az erszényesek újszülötteihez hasonlóan vakok és csupaszok. A nőstények anyatejükkel táplálják őket, ám a tej nem az emlőbimbóikből jön, mert az nincs nekik, hanem a hasi bőr alól szivárog, mint az izzadság. Jól kitolt a természet ezzel a fura teremtménnyel. Elöl széles csőre van. Testét szőr borítja és nem toll. Hátul hódfarok, kétoldalt két-két kacsaláb. Tojásokat rak, de kicsinyeit tejjel táplálja. Na mi az? 🙂

    A sziget észak-nyugati csücskében van a Cape Borda világítótorony. Vannak vezetett túrák 15 dollárért és van fedezd fel magad a környéket 3 dollárért. Mi magunk fedeztük fel. Körbenéztünk és utána elautóztunk a közelben lévő Scott öbölhöz, ahonnan szép kilátás nyílik a sziget északi szakaszára. Az itteni parti szikla Dél-Ausztrália legmagasabb sziklafala, 263 méter magas. Innen nem messze van a Harveys Return piciny öble. Ez az öböl volt alkalmas arra, hogy kirakodják a világítótorony ellátmányát, építőanyagokat, szerszámokat. Egy dupla sínpár futott fel a 80 méter magas partfalon, szinte függőlegesen. A szikla tetején egy ló húzta fel a szállítmányt. Mostanra már felszedték a síneket, csak 1-2 vékony rozsdás darabka látható. Érdemes legyalogolni az öbölbe, mert csodálatos. Maga az öböl pirinyó,  40 méter széles, fehér homokos. A víz türkizkék. A régi mólóból még látszanak darabok. Mivel tényleg nagyon meredek, legyünk óvatosak! Viszont ebből következik, hogy lent nem lesz tömeg. Ottjártunkkor csak mi voltunk lent. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Gerald Durrell a családjával Korfun élt és nyári napokon a család apraja-nagyja levonult az ehhez hasonló kis elzárt öblökbe. Legalábbis nekem ez ugrott be a könyv alapján, mikor megláttam ezt a helyet. Azt vártam mikor bukkan elő a sziklák mögül a kölyök Gerald Durrell, a bátyja (Leslie) által készített kis csónakján, a Buci-Bigyón. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy újraolvasom a Korfui trilógiát, ami szerintem négy regény és nem három. Napfürdőzés után elindultunk vissza abban a reményben, hogy talán ma sikerül elcsípni a naplementét a sziklaívnél. Nem így lett. Nem értünk oda időben, de nem voltunk biztosak abban, hogy volt-e vörösbe forduló Nap lemenetel. A kempingben a vinnyogó kínai család még mindig ott volt és vinnyogott. 🙁

    Harveys Return, a rejtett öböl

    Harveys Return

    Harveys Return

    Harveys Return

    Harmadik nap. Van Isten! A kínai család pakol. Reggelizés közben azt néztük, hogy cuccol a “Rothschild” család. Búcsúzóul lenyomtak egy éktelen sírást a kölkök. A lakókocsi ponyváját bontották éppen. A két kisebb gyerek is be akart segíteni és a cövekeket akarták kihúzni. A kisfiú valami oknál fogva egy kalapáccsal jól fejbe vágta a 6 éves nővérét. A kislány visított, ami érthető is. Szigorú apuka odament és egy jó nagyot odacsapott a kisfiú kezére, aki szintén elkezdett visítani. Ezt elég hosszan űzte mindkét gyerek. Kellemes két nap volt, de most már cuccoljatok marha gyorsan! Amúgy félreértés ne essék: NEM vagyunk gyerekgyűlölők!

    Mára két laza program volt betervezve. Megígértem Papinak, hogy a szigeten elmegyünk majd quadozni. Mivel a délelőtti időpontok beteltek, quadosGizi mondta, hogy jöjjünk vissza délután négyre. Semmi gond, akkor irány a kis “Szahara”. Megmásszuk a homokdűnéket és szánkózunk egyet. A szemfülesebbek ebből is bizniszt csinálnak. Borsos áron lehet “homokszánkókat” és a snowboardra hasonlító deszkákat bérelni. A csúszkákat két órás időtartamra adják bérbe, ami elég is. Jár hozzá egy kockányi méhviasz is. Ezzel kell hosszanti irányban csíkokat húzni a deszka aljára, ami a súrlódás következtében megolvad és gyorsabban csúszik le. Viszont ha túl sok viaszt viszünk fel, akkor a megolvadt viaszba beleragad a homok és az ellenkezőjét érjük el, a deszka egyáltalán nem fog csúszni. Egy ilyen homokszánkó bérlése 29 dollár. Az árra való tekintettel egyet béreltünk kettőnkre és kicsit morogtunk, hogy csak két óra?! Aztán 2-3 csúszás után megnéztük az óránkat és még másfél óra volt hátra! Jézusom! De hosszú ez a két óra! Rendesen elfárad az ember mire visszamászik a deszkával a dűne tetejére a csúszós homokban. Lihegtünk is rendesen. De a szánkózás jó buli volt. Szép kis sebességet lehetett elérni. Viszont nem tudok olyan testrészt említeni, ami ne lett volna tele homokkal. Sokan voltak fent a dombokon. A gyerekek imádták. Ebédre betoltunk 1-1 hamburgert és elhaladtunk quadozni.

    homokszankozas1homokszankozas3

    Na, gyere má! Szánkózni megyünk, nem érted?

    Little Sahara

    Little Sahara

    Kata_csuszikA lejtő ördögei...

    A lejtő ördögei…

    Mivel egyikünk se quadozott még, ezért a kezdők csapatába tettek. Egy közel másfél órás rázkódásra fizettünk be. Mindenki külön quadon ment. Az első 10 perc az ismerjük meg a quad müködését és a tanpályás gyakorlat keretében telt. Miután mindenki tudta, hogy hol a gáz és hol a fék elindultunk. Papi volt az utolsó, én az utolsó előtti a sorban. Ez előny és hátrány is volt. Hátránya: minden por ránk verődött fel. Előnye: le tudtunk maradni és meg tudtuk huzatni a járgányt. Női szemmel nem nagy szám, egyszer ki lehet próbálni, de nem hagyott mély nyomot bennem. Papi élvezte. A másfél órás túra alatt voltak megállók, ahol a túravezető 1-2 érdekes dolgott mondott a szigetről. Például: örülnek, hogy nincs róka és nyúl, de van helyette vaddisznó, amik szintén nagy károkat okoznak a farmereknek és kb  20 000-en élhetnek a szigeten. Aztán megnéztünk egy fán szunyókáló koalát. Büszkén mesélte, hogy közel 10 000 példány van a szigeten és ezek mentesek mindenféle betegségtől. Ezért ha valahol Ausztrália területén szükség van koala betelepítésre, akkor többnyire innen szokták vinni, mert ezek egészségesek. Azt is mondta, hogy a koalák azért alszanak napi 20 órát, mert kizárólag eukaliptusz levelet esznek, aminek nagyon alacsony az energiatartalma. Aztán az egyik kis tócsából kifogott egy édesvízi rákot és a bátrabbaknak körbeadta. Papi is megfogta. Én nem.

    KI_quadozas1KI_quadozas2Viszonylag korán értünk vissza a kempingbe. Hurrá. Nincs hisztis kínai gyerek. De várjunk csak. Mi ez az üvöltözés ott a sarokban. ÁÁÁááááááááá. Ez nem lehet igaz! Egy újabb ferde szemű család. Csak ez egy nagy család. Majdnem egy egész falu. Kibérelték azt a sarkot és felvertek 4-5 óriási sátrat. Középen valami takaróféleség kiterítve, azon kupacban a cuccok. Volt köztük 5-6 darab rizsfőző, már ebből lehetett gyanítani, hogy nem egy 3 tagú család jött. Ők is úgy gondolták, hogy a kemping az övék. Leszartak mindenkit. A természet csendjét is. Pedig az erdő közepén lévő kempingnek párja nincs! Ezek úgy beszélgettek, hogy 50 méterről üvöltöztek egymásnak. Vagy a kempingkonyhából kiabáltak vissza a sátraknál ülőkhöz vagy a vécéktől. Értetlenül álltunk a dolog felett. Nem kis kempingező múlttal rendelkezünk, de ilyen tapló társasággal még nem találkoztunk. És akkor ne legyen rasszista az ember, ugye? Zajosak, igénytelenek, képtelenek beilleszkedni a civilizációba. A vécé-zuhanyzó ordenáré módon nézett ki utánuk. Leszarták, hogy zuhanyzás után illik a felmosóval felmosni a behordott sarat. A mosdók tele voltak a hosszú fekete hajszálaikkal. Sáskajárás! Ja, és nem igazán tudtam mire vélni, hogy a vécében halomba állt a morzsa a kagyló körül. Valaki úgy trónolt, hogy közben kajált? Jújjjjj. Na, ezeknek is többször kellett kikiabálni este és reggel, hogy vegyék észre magukat, de lepergett. Amúgy hihetetlen sok kínai volt a szigeten. Ez kicsit elszomorító. Az újságokban is csak az olvasható, hogy sorra vásárolják fel az ingatlanokat a kínai befektetők. Jön a sárga veszedelem… Fusson ki merre lát!

    Negyedik nap. Vasárnap. Penneshaw-ban, ahol a komp kiköt minden hónap első vasárnapján piac van. Ilyenkor elég sokan jönnek le Adelaide-ből. A kocsikat a túlparton hagyják és kedvezményes kompjeggyel gyalogosan átjönnek a piacra. Reggel a piacon kezdtünk. Tényleg nagyon sok ember volt, de a piac maga nem nagy durranás. Amolyan vidéki zsibvásár. Kicsit meglepődtünk, mikor összefutottunk a nagyfőnökünkkel és a feleségével. Mondta, hogy ők rendszeresen le szoktak járni ide. Pár percet beszélgettünk velük, aztán továbbálltunk, mert szoros menetrendünk volt ma is. Ha már úgyis átautóztunk a nyugati szegletből a keleti részre, akkor igyekszünk megnézni mindent ezen a részen. Három tengerpartot szemeltünk ki: Baudin, Emu és Stokes. Mindhárom nagyon szép volt. A Baudin egy viszonylag zárt, nagy öböl egyik felén terült el. Vize nyugodt volt. Az Emu part egy 4 km hosszú partszakasz, ahova autókkal is le lehet hajtani. Gyönyörű színe volt a víznek még úgy is, hogy felhős volt az idő. A Stokes öbölhöz mi a hátsó földúton mentünk, mert tudtuk, hogy útközben van egy érdekes hely. Ha az Emu öböltől megyünk a Stokes-hez, akkor az Old  Wisanger School után olyan 7-10 km múlva balra a domboldalon láthatunk egy “sufnituning” várat. Egy idős bácsi, George építette a háza köré. Folyamatosan bővíti. Több mint 40 000 izzót is felszerelt rá. Ha este járunk arra, csöngessünk be és ő minden becsengetőnek felkapcsolja a villanyt. Biztos nagyon szép lehet este. Mi napközben értünk oda, így csak körbesétáltunk a vár publikus részeiben. Az alkotó épp lejött, így alkalmunk volt vele beszélgetni. Hobbiból csinálja, hogy ne unatkozzon nyugdíjas évei alatt. Sajnos nem tudja hivatalosan meghírdetni, mint turistalátványosság, mert nem felel meg a balesetvédelmi előírásoknak. Így szájhagyomány útján terjed. Donációt elfogad. Bedobtunk neki a kasszába 10 dollárt.

    Bolondvár

    Bolondvár

    Akik ellátogatnak a Stokes öbölhöz, ne forduljanak vissza azonnal a parkolóból, hogy micsoda undorító kis tengerpart… mi a szép ebben… Mert a szépség el van rejtve! Ha szembe állunk a vízzel, akkor a parkolótól jobbra a sziklafalon van egy kis barna tábla nyíllal: Beach —> Ne féljünk bemenni a sziklák közé. Nem más történt itt valamikor a múltban, mint az, hogy leomlott a sziklafal. Hatalmas, ház nagyságú tömbök szakadtak le. A sziklák alatt egy természetes labirintus alakult ki, ami kanyarogva elvezet a földi paradicsomba. Teljesen biztonságos, ne aggódjunk! A labirintus végén egy csodálatos tengerpart bújt el. Semmiképp ne hagyja ki senki!

    A rejtett ösvény

    A rejtett ösvény

    Tá-dááá!

    Tá-dááá!

    Stokes Bay

    Stokes Bay

    Igencsak esteledett és innen a kemping még 85 km-re van, úgyhogy gyors búcsút intettünk a rejtett paradicsomnak. Eddig tartott a jó idő. Vasárnap éjszaka vihar tombolt. Az esőt dézsából öntötték. A nagy fák felfogták a szelet, semmit nem éreztünk belőle, csak hallottuk, ahogy a tetejüket cibálja. Kis földi sátrunk megadta magát. A nyolc év alatt nagyon sok mindent kibírt. Mount Gambier-ben hősiessen álta az orkán erejű szelet, igaz egész éjszaka tartottuk belülről a csöveket, hogy ne nyomja ránk a szél. De vasárnap éjszaka feladta a harcot. A varratoknál lévő nejlon réteg elévült és mint egy nyitva maradt csap engedte be az esőt. Fél éjfélkor riadtunk fel, hogy itt nincs valami rendben. Közben a Húsvéti nyuszi odatojt valamit a sátor külső részébe, amit nagyon gyorsan össze kellett szedni, hogy ne ázzon szét. Szerencsére az alvó rész száraz maradt, de a külső részből mindent be kellett cuccolni a belsőbe. Majd használt ruhákat, törölközőket, kocsi rongyokat raktunk minden varrathoz, hogy az szívja fel a befolyó vizet és ne álljon meg egy nagy tócsában a víz, mert akkor félő, hogy az alvó rész is átázik. A tetőről lecsöpögő víz alá edényeket tettünk. A katasztrófa után épp, hogy visszaaludtunk, mikor sikítozásra, veszekedésre ébredtünk. Mi a franc van? Füleltünk. A szél süvített, az eső szinte vízszintesen szakadt. Kint korom sötét volt. Aztán hallottuk, hogy a kabinok felől egy kínai (mily meglepő) férfi, kínaiul veszekedett egy nővel. A nő sikítozott, aztán a sötétben hallottuk, hogy valaki szalad errefelé, talán a konyhába, vagy a mosdókhoz. Majd újabb szaladgálások. Aztán síri csend. Be voltunk tojva rendesen. Első körben segíteni akartunk, aztán győzőtt a józan ész. Kínaiak? Talán kínai maffia? Jobb nem beleavatkozni. Mi van ha elkezdenek lövöldözni. Még egy darabig a lélegzetünket is visszafolytottuk, aztán mivel nem történt semmi megpróbáltunk visszaaludni.

    Ötödik nap. A reggel a romok eltakarításával telt. Rongyok kicsavarása, helyzetfelmérés, vihar megvitatása a kempingtársakkal. Jobbra a második sátorszomszédunk egy idős házaspár volt. Látszott, hogy megrögzött kempingezők. Sorra kérdezték, hogy ki hogyan vészelte át a vihart, nem áztunk-e be, nincs-e szükségünk valamire . Mondtuk neki, hogy de bizony beáztunk, de szerencsére az alvó rész szárazon maradt. Ők mesélték, hogy a sarokban az a zajos társaság, akik amúgy vietnámiak voltak eljöttek úgy, hogy otthon maradt az összes sátorcövek egy táskában. A két öreg adott nekik cövekeket. Gondolom nekünk is adtak volna száraz takarókat, ha rászorultunk volna. Jó fél órát diskuráltunk. Ők Queensland-ben élnek és cukornádat termesztenek. Rengeteg helyen jártak már Ausztráliában és sok hasznos tanáccsal láttak el.

    A haldokló sátrunk pelust kapott.

    A haldokló sátrunk pelust kapott.

    Az időjárás úgy nézett ki, hogy egyik percről a másikra beborult és szakadt az eső. Majd kék ég és napsütés. Ez váltogatta egymást minden fél órában egész nap. Ennek tetejébe hideg volt és fújt a szél. Még szerencse, hogy betettem a téli sapkákat és a kesztyűt. Mi legyen? Hát hosszabb túrázás kilőve. A fóka öbölben kezdtünk. Egy védett öböl, ahol az ausztrál oroszlánfókák pihenik ki a 2-3 napig is eltartó élelemszerzés fáradalmait. Táblákon hívják fel a turisták figyelmét, hogy ne ciccegjünk, kiabáljunk az állatoknak, mert ők aludni járnak ide. Két lehetőség közül lehet választani. Vagy egy kiépített sétányon sétálunk le az öbölbe és onnan nézzük a fókákat, vagy vezetett túra keretében levisznek minket a homokos partra, ahol viszonylag közel engednek a fókákhoz. Az előbbi 15 dollár/fő, az utóbbi 32 (!) dollár/fő. Mi az első verzióra fizettünk be és nagy szerencsénk volt, mert az egyik fóka nagyon aktív volt. Még pózolt is. Láttunk anyafókát is a kölykével, úgyhogy nem éreztük azt, hogy fölöslegesen dobtunk volna ki 30 dollárt.

    Háttérben a fóka öböl

    Háttérben a fóka öböl

    Seal Bay (fóka öböl)

    Seal Bay (fóka öböl)

    Kenguru-szigeti utunk előtt pár héttel Bobék nálunk vendégeskedtek és ő mondta, hogy a ragadozó madár bemutatót  ne hagyjuk ki (http://www.kangarooislandbirdsofprey.com.au/), mert nagyon érdekes. Milyen igaza volt! A fókák után odamentünk és pont elcsíptük az aznapi utolsó bemutatót. A show 18 dollár/fő és nagyon jó volt. Hat különböző ragadozó madarat mutattak be, de nem úgy, mintha idomított cirkuszi lovak lennének. Megi (Maggi) a szarka (Magpie) kezdte. Őt ismertük. Ők az UFO-k, legalábbis mi így neveztük el őket. Ijesztőek, mikor 5-en, 6-an áldogálnak a fa alatt és gurgulázó hangon társalognak. Tisztára olyanok, mintha az űrlények beszélgetnének egymással. Sokszor csennek el dolgokat az emberektől. Költési időszakban meg szokták támadni az arra sétáló embereket. A shown Megi felszedte az eldobott szemetet és beledobta a kukába.

    óramutató járásával egyezően: Megi a szarka, Kájli a sólyom, Kaszper a gyöngybagoly, Vali a békaszájú bagolyfecske

    óramutató járásával egyezően: Megi a szarka, Kájli a sólyom, Kaszper a gyöngybagoly, Vali a békaszájú bagolyfecske

    Második “játékos” nagyon jól álcázta magát. MadarászGizi kérdezte a közönségtől, hogy hol lehet a következő szereplő. Alig vettük észre. Egy kiszáradt fatörzsön csücsült és teljesen beleolvadt a környezetbe. Ő volt Vali (Wally) a békaszájú bagolyfecske (Tawny Frogmouth), akit sokszor összetévesztenek a baglyokkal. A szája, akarom mondani a csőre kitátva óóóóriási és ahogy valami közelít a csőre felé kitátja. Érzékelő “szőrök” vannak rajta és ahogy valami megérinti a szőrt, ő kitátja a hatalmas száját, hátha valami ehető pottyan bele. Nagyon aranyos volt, ahogy ott gubbasztott a pelyhes tollazatával. Meg lehetett simogatni. Azt mondták, hogy ha egy madarat simogatunk meg, akkor a kezünk külső felületével simogassuk, hogy az ujjainkról ne hordjunk fel olajat, zsírt a tollára.

    Vali a békaszájú bagolyfecske

    Vali a békaszájú bagolyfecske

    Harmadik szárnyas fejvadászunk Kaszper (Casper) a gyöngybagoly (Eastern Barn Owl) volt. Arra kért a madarász csaj mindenkit, hogy hangosan kiabáljuk a nevét: Kaaaaszpeeeer! Mert, hogy a bemutatómező másik végében lévő odvas fa odujában alszik. Valószínűleg nem voltunk elég hangosak, mert Kaszper a füle botját se mozdította. Még kétszer-háromszor üvöltöttünk neki, de semmi. Az egyik madarász odasétált és bekopogott a fa törzsén. Hupsz. Kaszper egy szempillantás alatt kipattant az oduból (gondolom tudta, hogy show van és hogy ilyenkor jutalomfalatokat kap) és szélsebesen iderepült. Gizi megkérte a hallgatóságot, hogy az aki nem szeretné, hogy a combjára szálljon Kaszper, az tegye keresztbe a lábát. Ezután Kaszper mindenkinek a térdére odaült és lehett fényképezkedni. A gyerekek imádták. Mi is. A gyöngybaglyok képesek 40 egeret megenni egy éjszaka alatt. Azt mondta Gizi, hogy akkor most ő odaadja Kaszper csemegéjét, de állítsuk be a fényképezőket, mert nagyon gyorsan fog történni minden. Így is lett. Míg a jutalom húscafatokon Kaszper csak nyammogott és szaggatta a csőrével, addig a desszertre kapott egeret a másodperc töredéke alatt nyelte le, úgy hogy csak az egér farka lógott ki a csőréből. Vicces látvány volt.

    Kaszper a gyöngybagoly, aki egy pillanat alatt lenyeli az egeret

    Kaszper a gyöngybagoly, aki egy pillanat alatt lenyeli az egeret

    Kaszper

    Kaszper a gyöngybagoly

    Negyedik ragadozó Búú (Boo) a bagoly (Southern Boobook) volt. Őt csak a gyerekek simogathatták meg, gondolom keztünk kifutni az időből. Ötödikként Kájli (Kyle) a kis sólyom (Hobby Falcon) mutatkozott be. Nagyon gyors madár volt. Mint egy puskagolyó, úgy suhant el felettünk. Gizi egy hosszú madzagra erősítette a csalit, pörgette a levegőben, Kájli egyszercsak villámként lecsapott és nem vétette el, elkapta a húscafatot.

    Utolsóként Dzseddát (Jedda) az ékfarkú sast, remélem jól magyarosítottam… (Wedge Tailed Eagle) mutatták be. Óriási nagy madár. Szárnyának fesztávolsága 2 méter. Súlya 2-5 kiló lehet. Hétszer jobb a szeme az emberi szemnél. A nyulat 2 km-es magasságból kiszúrja. Vele külön pénzért lehetett fotózkodni úgy, hogy te tartod. Mi kihagytuk ezt a bohóckodást. Amúgy minden madár sérülten, vagy árván került ide. Az itt dolgozók ápolják, nevelik őket. Nagyon-nagyon jó volt ez a madárbemutató.

    Dzsedda

    Dzsedda az ékfarkú sas

    Az idő nem javult, ezért kocsival megnéztünk egy-két újabb öblöt: d’Estrees, Pennington (szörfözésre alkalmas) és American River. Aztán a nap zárásaként felautóztunk Kingscote városába, hogy megnézzük a pelikán etetést. Előtte begurultunk tankolni, ahol a kutasGizi borzongva mondta, hogy ma délután kettőkor 7 fok volt a hőmérséklet. Brrrr. Akkor ezért fázom. A pelikán etetés minden nap délután 5 órakor van a mólónál. Vicces volt, mert egy órával korábban értünk oda és a pelikánok már ott sorakoztak. Az eső elkezdett esni és a bámészkodó társaság beszorult egy kis féltető alá. EtetősJózsi is megérkezett és míg vártuk, hogy elálljon az eső, kicsit beszélt a pelikánokról. Majd a társaság kivonult a “tribünre”, Józsi lecipelt egy láda halnyesedéket. Először a sirályoknak dobott 1-2 falatot, az egyik sirály rácsücsült kalapjára, majd marokszámra szórta a cuccost a pelikánoknak. Azok meg majd meg vesztek, úgy próbáltak minél több falatot bekebelezni. Öt perc alatt elpusztítottak mindent. A show végén Józsi jelképes összeget kért a bámészkodóktól. Felnőttek 5 dollárt, gyerekek 3-at dobtak a dobozába. Zárásképp megvacsoráztunk a sarki étteremben és a közel 100 km-es visszautat korom sötétben, szinte lépésben haladva tettük meg a kempingig, mert vízszintesen szakadt az eső és a látótávolság a nullával volt egyenlő.

    Először a sirályok kaptak enni

    Először a sirályok kaptak enni

    Aztán a bélpoklosok

    Aztán a bélpoklosok

    Pennington Bay

    Pennington Bay

    Míly meglepő. Újabb lakók érkeztek a kempingbe. Ez nem a mi nyugodt 6 napunk. Így kifogni a sok taplót?! Kezdtünk azon gondolkodni, hogy lehet, hogy velünk van a baj… Most három lakóautó vert tábort mindjárt mögöttünk, szépen egymás mellett. Nem kisgyerekesek és nem ferdeszeműek voltak. Ausztrálok. De a nagyon zajos fajtából. Szerintem rajtuk kívűl mindenki tudja a kempingek íratlan szabályát, hogy este 10 és reggel 6 között amolyan kussolás van. Mert hát civilizáltak vagyunk, más is tartózkodik itt rajtunk kívűl és nem mi szartuk a spanyol viaszt. Amúgy egyre több kempingben láttuk kiakasztva ezt az este 10 és reggel 6 közötti “figyeljünkodaegymásragyerekekésnehangoskodjuknzavarvaezzelapihennivágyókempingtársainkat” figyelmeztetést. De úgy látszik ez nem mindenkinek jön le. Két éjszakát voltak és üvöltözve, vihogva, nyerítve mesélték a hülye sztorijaikat egymásnak. Több gyerekes család is sátrazott körülöttünk, akik este 11-kor kúltúráltan odamentek és egy körülírt seggnyalós mondattal megkérték, hogy ha esetleg kicsit halkabban tudnák folytatni ezt a tevékenységet, akkor azt megköszönnék, mert a gyerekek nem tudnak aludni. Egyiküknél egy karonülő és egy kétéves gyerkőc volt, a másik sátorban egy 7 év körüli kislány. Mint a falra hányt borsó. Semmi. Na, 11 után nálunk is elszakadt a cérna és Papi egy cirkalmasat kiüvöltött a sátorból magyarul. Ekkor elkezdtek morgolódni, hogy na gyerünk menjünk, mert ezeknek az embereknek ez nem tetszik, bla-bla és csapkodva elkezdtek összepakolni. Mondanom se kell, hogy nem 5 perc alatt pakoltak össze. Ilyenkor értetlenül állunk a dolgok felett és úgy érezzük, hogy rossz bolygóra dobott le minket az ufo és jó lenne ha már visszajönnének és felvennének, mert… irgumburgum!

    Hatodik nap. Cseppet jobb az idő. Most már nem esik olyan sokat. Többet süt a Nap, mint esik. Ez jó. Akkor tudunk gyalogtúrázni. Van a szigeten egy vízesés, ami kb 5 km-es körtúrával megnézhető. Nekivágtunk, de csalódás volt, mert a rengeteg eső ellenére is csontszáraz volt. A “víznemesés” után nekivágtunk a sziget északi öbleinek a felfedezésére. Húúú, a Western River öböl. Háát az valami csodálatos volt. Aztán következett a Snelling Beach, amire szép kilátás nyílt a dombon kanyargó földútról. A harmadik öböl felejtős (King George Beach), egyáltalán nem volt szép. A nap utolsó attrakciója a Koala sétány volt. Van egy hely, ahol 6 dollár befizetése után koalákat lehet látni az eukaliptusz erdőben. A gyengébbek kedvéért pénztárosGizi elmagyarázta, hogy jelenleg 38 koala található az erdőben. Ha egy kis narancssárga zászló van letűzve a fa alá, akkor azon a fán tuti van koala. Gondolom egy párat megjelöltek, nehogy valaki reklamáljon, hogy fizetett, de nem látott egyet sem. Az eukaliptusz fák nagyon magasak és a koalák valamiért a tetejükön szeretnek csücsülni, ezért elég nehéz észrevenni őket. Ha viszont rózsaszín szalagot találunk ez azt jelenti, hogy ott anyakoala van a kicsinyével. Mi rendesen bejártuk az erdőt. A 38 koalából 14-et számoltunk össze. Sajnos a rózsaszín szalagot/okat nem találtuk meg. De nem keseredtünk el, mert a kempingünkben is laktak vadon élő koalák. Szürkületkor jöttek és óvatosan a sátrak között sétáltak át az egyik fáról a másikra. Az egyiket még követtük is. Mikor megneszelte elkezdett futni. Nem is tudtuk, hogy ilyen gyorsan tudnak szaladni.

    Western River Cove

    Western River Cove

    Snelling Beach

    Snelling Beach

    A koala-sétány "mackói"

    A koala-sétány “mackói”

    Kempingünk lakója. Követtük. Kiváncsiak voltunk, hogy merre tart.

    Kempingünk lakója. Követtük. Kiváncsiak voltunk, hogy merre tart.

    Felszaladt egy fára a társához

    Felszaladt egy fára a társához.

    Hetedik nap. Utolsó napunk a szigeten. Nem kapkodtunk a felkeléssel. Kompunk délután fél ötkor indul csak. A sátor összepakolása olyan volt, mint gazdagéknál a mosogatás: koszos edény ment a kukába. Levágtuk a használható köteleket, műanyag csattokat a tönkrement külső borításról, majd belegyűrtük egy kukászacsiba és ott helyben ki is dobtuk a kukába. A még tökéletes alvórészt azért megmentettük, jó lesz majd a tengerparton nyáron. Ilyen gyorsan még sosem cuccoltunk össze. Mondjuk nem lett volna egyszerű a sáros, vizes sátrat összehajtogatni. Ilyenkor jut eszünkbe a tetősátor, hogy mekkora egy találmány, hogy nem lent a földön áll a koszban, hanem fent magasan. Útközben megnéztük a sziget keleti csücskében álló Cape Willoughby világítótornyot, mert amúgy is útba esett. A fizetett (15 dollár/fő) túrára mentünk, mert ennél az egynél fel lehet menni a 25 méter magas toronyba és körbe lehet sétálni az erkélyén. A kilátásért mindent. TúravezetőGizi mondta, hogy milyen gyönyörű napunk van ma. Hétágra sütött a Nap. Azon a viharos vasárnapi éjszakán a sziget ezen pontján 100 km/órás szél fújt és jégeső esett. Mutatta a jég nyomait a talajon. A túra érdekes volt. Sok hasznos információt mondott. Láttuk az eredeti nagy üveg “lámpást”, ami annó világított. Olyan nagy volt, hogy be tudtunk bújni a közepébe, súlya 4318 kg. Ráadásul ezt forgatni is kellett. Készítettek egy nagy tartályt. Azt feltöltötték 80 liter higannyal (a higany 13,6-szor nehezebb, mint a víz) és erre ültették rá a “lámpást”, ami 25 cm mélyre süppedt a higanyfürdőben, így könnyebb volt forgatni. Ennél és a Cape Borda-i világítótoronynál lévő régi kőházakat ki lehet bérelni, azoknak akik nem szeretnek sátrazni, vagy nem akarnak a hotelben sok más turistával osztozkodni. Távol vannak mindentől, nyugodtan lehet pihenni.

    A komp indulása előtt megebédeltünk. Felszálltunk a kompra, ami annyira tele volt, hogy az utolsó két autónak keresztben kellett állnia és épp hogy fel tudták csukni a rámpát. Este fél nyolcra szerencsésen haza is értük. Képek itt, vagy jobb oldalon klikk a gombra. Kicsit sokára íródott meg ez az egy hét. Akarom mondani a bejegyzést viszonylag gyorsan bepötyögtem, de a 7 nap alatt 1600 képet csináltunk. Kész őrület! Emlékszem mikor még filmes gépünk volt, akkor egy 24-es és két 36-os tekerccsel mentünk el két hétre. Most meg belefulladunk a képekbe. De mikor olyan sok látnivaló volt…!

    Búcsú a szigettől...

    Búcsú a szigettől…

    Kata


  5. A kontinens legdélebbi pontja

    február 8, 2015 by kata_papi

    fejlec

    Mint minden évben, idén is nagyon vártuk a szokásos karácsony-szilveszter közötti leállást. Cégünknél ez mindig kérdéses. Sosem tudjuk biztosan, hogy megáll-e az élet, vagy sem. Minden a megrendelőktől függ, ezért nem tudunk befoglalni semmi komolyabb utat. Általában nekünk mindig képlékenyek az ünnepek. A családhiány és persze a nyári 40 fokok miatt valahogy nincs karácsonyi hangulatunk. Soha nem is lesz. De erről már biztos írtunk. Így ha tehetjük egy ad-hoc sátorozással szoktuk múlatni az időt, mert egy irinyó-pirinyó sátorhely úgyis akad valahol, ha nem, akkor marad a vadkemping.

    Az idei ünnepekre is háromféle variáció kreálódott. Egy: nem megyünk sehova, mert dolgozni kell. Kettő: 4 szabadnappal 11 napos utat tudunk csinálni. Három: 7 szabadnappal 16 napos komoly túra alakítható ki. Célállomás a Wilsons Promontory Nemzeti Park, vagy ahogy az ozzik hívják: a “Prom” volt. Már tavaly is ide készültünk, de akkor a munka közbeszólt. Idén is rezgett a léc. A cég elnyert két nagy munkát, amit mindkét megrendelő január végi teljesítéssel kért. Ki is tört a pánik a cégben, hogy ezt akkor most hogyis fogjuk megcsinálni, de végül rengeteg dolog közbeszólt. A megrendelő nem tudta időben átadni a földi illesztőpontokat. Elromlott az egyik kameránk így késve repültük le a területet, a kisrepülő is szarakodott, stb… Ebből adódóan majd február-márciusban fogunk belefulladni a munkába. Nézzük a pozitív oldalát: lehet plusz órákat gyűjteni a következő kirándulásra.

    A variációk közül a kettest tudtuk megjátszani, így végre valahára sikerül majd bővítenünk a “legek” listáját és el fogunk jutni Ausztrália legdélebbi pontjára. Elkezdtem tervezni az utat. Váltottam egy-két emailt Krisszel, aki már járt a parkban és sok jó tanáccsal látott el. Kiderült, hogy a Prom annyira felkapott hely, hogy ha a főszezonra (karácsony-január) nem foglalunk szállást még júniusban, akkor a parkban lévő 500 férőhelyes (ez egy kisebb falu!) kempingbe esélyünk sincs bejutni. Akik szeretnének a nemzeti park szívében karácsonyozni, azoknak online kell leadniuk a jelentkezésüket júniusig. Bekerülnek egy nagy “üstbe” és mint a lottósorsolás kihúzzák azt az 500 nyertest, akik sátrat verhetnek ott. Aki időközben meggondolja magát és sorsolás után mégis törölteti a foglalását, annak büntit kell fizetnie. Illetve van egy minimum, hogy mennyi éjszakát lehet befoglalni. Nem lehet csak egy napra sátrat verni, mert aki egy hétre menne, attól elveszi a helyet. Farkastörvények vannak Viktória államban. :)) Mi meg honnan tudhattuk májusban, hogy a karácsonyunk szabad lesz??!! Sehonnan. Esélyünk se volt befoglalni. Így kicsit bizonytalanul december elején elkezdtem hívogatni a parkhoz közel eső települések, halászfaluk kempingjeit és bátortalanul kérdeztem meg, hogy esetleg van-e még helyük karácsonyra. Hát persze, hogy mind tele volt. Aztán Foster városka kempingje mondta, hogy van hely. Gyorsan be is foglaltam 6 éjszakára. A teljes összeg felét kérték előlegben, ami azt jelentette, ha nem megyünk, bukjuk az előleget, hacsak nincs valami tuti jó alibink. Mondjuk az Armageddon, igaz Csabi?

    Szóval kicsit félve, de befoglaltam a szállást. Aztán december 19-én befutott a két nagy munka és úgy nézett ki, hogy bukóba megy a 120 dollár előleg… Átgondoltuk: ha olyan sok a munka és tudunk csinálni egy csomó plusz órát, akkor szemet hunyunk a 120 dollár felett. De a dolgok jóra fordultak.

    December 25-én korán reggel indultunk. Kihalt volt a város, hisz 25-26 munkaszüneti nap, mindenki otthon karácsonyozott. Alig láttunk embereket, autósokat. A városból kivezető gyorsforgalmi úton is csak 1-2 autó jött szembe, kifele szinte senki. Nem akartuk egyhuzambam lenyomni az Adelaide-Foster szakaszt, ami kb 10 órányi vezetésre van (900 km). Utálunk sátrat verni sötétben. Ráadásul az unalmas autópályás szakaszokat is utáljuk, ha tehetjük inkább mellékutakon gyönyörködünk a táj szépségében. Ezért úgy terveztük meg az utat, hogy fent északabbra kerültük ki Melbournet és Alexandra városában szálltunk meg egy motelben. Majd onnan egy véletlen balra fordulásnak köszönhetően keresztül hajtottunk a Yarra Ranges Nemzeti Parkon. Ez nagyon-nagyon jó eltévedés volt. Erről bővebben később. December 26-án délután érkeztünk Foster városka kempingjébe, ahol 6 napot töltöttünk. Ez volt a bázis. Innen indultunk a szélrózsa minden irányába. Tudtuk, hogy január a főszezonok főszezonja a Great Ocean Road-on, de szerettük volna újra látni az Apostolokat és ha már ott vagyunk, akkor a kék-tó kötelező megálló ilyenkor. Szóval a visszautat a parton végig a híres GOR-on terveztük, Mount Gambier érintésével. Igen ám, de ilyenkor a part menti városok kempingjeiben, moteljeiben, hoteljeiben egy tűt sem lehet leejteni, így kénytelenek voltunk megszállni az Apostoloktól 60 km-re beljebb a szárazföldön. Ismét egy motelos éjszaka, most Terang faluban, és január másodikán már robogtunk is haza Adelaidebe.

    A kék útvonalon az odaút, a világoszöld a visszaút

    A kék útvonalon az odaút, a világoszöld a visszaút

    Az út Alexandráig eseménytelen volt. Kicsit csalódottak is voltunk, mert pár évvel ezelőtt, mikor szintén karácsony tájékán mentünk a Grampiensbe, akkor elég sok vicces télapós dolgokat láttunk. A helyiek díszítették fel a kocsibehajtókat. Jókat derűltünk rajtuk. Idén viszont egyet sem láttunk. A hazafele út viszont kárpótólt minket, rengeteg Télapóba botlottunk.

    A sokoldalú "Sánta Kalóz" (DZoli után szabadon...)

    A sokoldalú “Sánta Kalóz” (DZoli után szabadon…)

    SantaKaloz2Este 6-ra meg is érkeztünk a motelba, pontosan 780 km-re van Adelaidetől. Munkaszüneti nap révén minden zárva volt, így jobbhíján a megmaradt szendvicseinket toltuk be vacsira. Szívesebben ettünk volna valami főtt ételt, de nem volt kedvünk kotyvasztani a motelszobában. A motel nagyon igényes volt, nagy medencével, de nem volt olyan meleg, hogy csobbanjunk. Láttuk, hogy szolgálnak fel reggelit és az ára sem volt vészes. Úgy döntöttük, hogy miért is ne rendeljünk holnapra. Tudni kell, hogy az ozzik többségénél (még a meglett, nagy, erős firfiaknál is) a reggeli vagy zabkása, vagy müzli tejjel, vagy két szelet pirítós vegemite-al (ejtsd: vedzsemájttal). Ráadásul a VAGY az VAGY, nem ÉS, azaz vagy ez vagy az! Nem is értjük, hogy bírják ki ebédig, vagy hogyan tudják így a talicskát tolni… valszeg nem ők tolják, de ezzel a mennyiséggel nem lehet messzire ellátni sem. Mi meg még mindig a jó magyar szokást követjük. Bazi nagy, kiadós reggeli. Úgyhogy rendeltünk egy NAGY reggelit Papinak, egy kicsit kisebbet nekem és a sok sós kaja lefojtására még 2-2 szelet pirítóst lekvárral, mézzel. Az ürge kétszer kérdezett vissza, hogy ezt kettőnknek? Merthogy a bacon+2 tükörtojás+kolbász NAGY reggelihez is jár két pirítós. Mi meg mondtuk, hogy a 2-2 plusz piritós nálunk amolyan desszert és igen kérjük. A reggelit urasan a szobába szervírozták. Nagyon finom volt. Nem nekünk kellett tökölni vele és utána elmosogatni, visszapakolni a konyhadobozokat Dömébe. Mind az utolsó morzsáig elpusztítottuk, kettőt szusszantunk és útra keltünk.

    utkozben2Dél-Ausztráliában kiszáradt, sárga tájakon autóztunk keresztül, de ahogy átléptünk Viktória államba a táj kezdett kizöldülni. A Yarra Ranges környékén már szinte őserdőkön haladtunk keresztül. Az útjelző táblák kihelyezésében volt 1-2 hiányosság, így történhetett meg az, hogy az egyik meredek, kanyargós hegyi úton a térkép szerinti főútvonalat táblázták ki, mint lekanyarodó út (a térkép nem így mutatta). Persze, hogy az akadálytalanul folytatódó kicsit balra kanyarodó úton gurultunk tovább, ami egyre szűkebb lett. Végül egy egysávos földúttá alakult át. Az eső is elkezdett esni. Az erdő olyan sűrű volt, hogy esti sötétség borult ránk. Fogalmunk se volt merre járunk. Bekapcsoltuk a GPS-t, de az se mutatott semmit. A táj viszont nagyon szép volt. Annyi megnyugtató volt a dologban, hogy a mára tervezett szakasz Alexandra-Foster nem egy nagy táv (230km-3 óra), bőven van időnk vargabetűket írni. És hát olyan még nem volt, hogy egy út ne vezetett volna valahova. Abban biztosak voltunk, hogy egyikünk sem látott olyan táblát az út elején, hogy “zsákutca”, ergo: visz valahova. Az eső rendületlenül szakadt, a talaj meleg volt, a pára szállt felfelé, amolyan ködöt képezve. Igazi horrorfilmes környezet volt kialakulóban.

    utkozben1Aztán egyszercsak valami gyorsan mozgó “tárgy” átfutott előttünk. Átért és el is tűnt a buja növényzetben. Fel se fogtuk, hogy mi volt az. Aztán kis idő múlva egy újabb ugyanolyan valami, de most már annyit be tudtunk azonosítani, hogy madárféleség. Innentől kezdve nagyon figyeltünk. Harmadszorra az út mellett láttunk egyet, Papinak sikerült lelassítania és még időben elkaptuk a szemünkkel. Igen, ez a Lyre bird, magyarul: lantfarkú madár. Ez az a madár, ami képes más madarak hangját utánozni. Például tud úgy, mint a Kokaburra, vagy képes az autók riasztóját, a fényképezőgép kattanását, vagy a láncfűrész hangját is utánozni. Hihetetlen, de mégis igaz. Itt egy link, amin meg lehet hallgatni:

    https://www.youtube.com/watch?v=VjE0Kdfos4Y

    Láttunk egy negyedik átfutó lantfarkú madarat is, de sajnos egyiket sem sikerült lencsevégre kapnunk. De ha sikerül is kattintanom, akkor se látszott volna sok belőle, mert gyorsan szaladt és eléggé rosszak voltak a külső körülmények: eső, köd, szürkület, retkes szélvédő, mozgó autó… Így csak az agyunkba beívódott kép maradt meg. Útközben senkivel sem találkoztunk, ez is azt bizonyítja, hogy nem felkapott út ez. Viszont szép! Ha legközelebb jövünk, ide, akkor szeretnénk újra rátévedni erre az útra. Ezek után biztos lesz majd egy Yarra Ranges Nemzeti Parkos kirándulásunk is.

    Végül kiértünk és egy kisebb kerülővel újra a tervezett szakaszon haladtunk és hamarosan meg is érkeztünk a kempingbe. A kemping kicsi, de szép. A mosogatásra kialakított egy darab mosogatót viszont keveslem, mindig sorban állás volt.  A fürdő-WC blokk is lehetne nagyobb, mert kicsit kevésnek tartom a 4 zuhanyzót és a 4 WC-t ennyi csajra, de a sátorhelyek gyönyörű füvesek. Nincs annál rosszabb, mikor egy poros, kavicsos helyen kell sátrat verni. Másnap ki is derült, hogy a Prom-ban lévő 500 férőhelyes kemping ilyen. Szerencsésnek tartottuk magunkat, hogy nem a Prom-ban kempingeztünk. A Prom kemping hátrányai: nagyon nagy területen van, por, zsúfoltság. Előnyei: a Nemzeti Park szívében van és szerintünk családosoknak kiváló, kőhajításnyira van a Tidal folyó, de erről majd később írok.

    A fosteri kemping személyzete nagyon barátságos, a mellékhelyiség tiszta, csak az emberek nem tudnak rá vigyázni. Takarítás után 5 perccel találkoztam dolgokkal a budiban (nem egyszer, nem kétszer), amit nehezen tudok levenni agyra. Nem először botlok ilyenekbe és tudom, hogy nem a külföldi turisták csinálják ezt, hanem az ozzik. Lehet, hogy ez egy itteni szokás, amit nekünk még meg kell szokni… 🙁

    Birodalmunk a fosteri kempingben

    Birodalmunk a fosteri kempingben

    Felvertük a sátrat, kipakoltuk Döméből a kajás dobozokat, vacsiztunk, majd eltettük magunkat. Másnap elvezettünk a nemzeti parkba. Először is lemértük, hogy milyen messze van a park és a kemping. Pontosan egy órányi vezetés. Tehát napi 2  óra kell majd az oda-vissza útra. Erre azért volt szükség, hogy meg tudjuk tervezni a túrákat. De aztán ember tervez…. Isten végez…azaz az időjárás végez. Teljesen mindegy volt mit terveztünk, már az első nap nem az történt.

    Pár szó a parkról. Melbournetől 157 km-re van, ezért a Melbourniek körében nagyon felkapott hely, olyan lehet nekik, mint nekünk Adelaideieknek a Yorke-félsziget. Amúgy az egyik legnépszerűbb park Ausztráliában és szinte az egyik legérintetlenebb. Az állatvilág egészen hihetetlen: kokaburrák, rosella papagájok, wombatok, wallabyk, echidnák (hangyász sün), kenguruk, emuk, kígyók. Él itt egy ritka papagáj faj is az Eastern Ground Parrot (Pezoporus wallicus wallicus). Ha valaki lát egyet, akkor kérik, hogy jelentse hol, mikor látta vagy esetleg hallotta a hangját. Mi sajnos nem láttunk egyet sem, pedig nagyon figyeltünk.

    A felső képen jól elbújt, mi? Nem csoda ha nehéz észrevenni...

    A felső képen jól elbújt, mi? Nem csoda ha nehéz észrevenni…

    Egy darab aszfaltozott út megy be a parkba a Tidal River nevű helyig, ahol a kemping is van (30 km-re a park bejáratától). Erről az aszfalt útról vannak jobbra-balra kisebb kitérők, amik rövid, pár kilóméteres sétával elérhetőek. A többi látnivalóhoz komolyabb túra szükségeltetik. A túraútvonalak hossza együttesen több mint 80 km. Vannak egynapos túrák, de vannak olyan körtúrák is, amik 1-2 vagy 3-4-5 naposak. Autóval nem lehet ezekre a helyekre eljutni. Még terepjáróval sem! Két részre különülnek el a túraútvonalak: Déli-körtúra, Északi-körtúra. A Déli részen vannak pottyantós budik, de a budikhoz nincs WC papír. Mikor befoglaljuk ezeket a túrákat a látogatóközpontban Gizi külön felhívja a figyelmet arra, hogy legyen nálunk budipapír. Az Északi részen már pottyantós budik sincseket. Itt az a szabály, hogy a táborhelytől és a vízfolyásoktól legalább 100 méterre ajánlott a “dolgot” elvégezni egy legalább 15 cm mély gödörbe, majd a budipapírral együtt be kell temetni. Ez van. Éljen a természet!

    Nagy hátizsák, kis sátor, polifóm, hálózsák, WC papír (!), több napi kaja, ivóvíz, 4 évszaknak megfelelő ruha és indulhat a menet. Fürdési lehetőség nincs nagyon. Az 1-2 éjszakás vadkempingekben nincs semmi, ha szerencsénk van akkor van egy nagy esővízgyűjtő tartály, amiből utántölthetünk a kulacsunkba, de szigorúan forralás után igyunk csak belőle! Vagy csinálhatjuk, azt, amit az a francia turista csinált, akivel összefutottunk a hosszú túránkon.

    Ezzel kapcsolatban cseppet le kell, hogy szóljam a látógató központ által kiadott térképeket. Főleg a hosszú túrára vonatkozókat. Nincs feltüntetve rajta, hogy hol vannak az esetleges vízlelő helyek. A mi hosszú túránkra vitt víz is épp, hogy elég volt. Az utolsó 5 kilóméterre (ami végig emelkedő volt) már csak fél liter maradt. Azt kortyolgattuk beosztósan. Pedig vittünk rendesen és mi csak egy nagyobb túrát tettünk. Képzeljük el azokat, akik 2-3-4 napig túráznak. Hány kiló vizet kell cipelniük a hátukon? Elképzelhetetlenül sokat. Na ez a francia srác épp előttünk haladt és minden egyes helyen letért az ösvényről, ahol úgy gondolta lehet valami ivóvíz. Aztán a Halfway Hut-nál beértük és mivel a mi túránk ugyanazon az úton haladt visszafele is, ezért már tudtuk, hogy hol van a víztartály. Mondtuk neki, hogy a kis kőház mögött van, eléggé eldugott helyen. Semmi tábla nem jelzi és a térkép sem. Szóltunk neki, hogy forralja fel. Mondta, hogy nem kell. Utána mentünk és megkérdeztük, hogy miért. Aztán mutatta, hogy kb 30 dollárért vett a gyógyszertárban víztisztító tablettát, ebből attól függően, hogy mennyire látja (?!)  piszkosnak a vizet, beledob egyet-kettőt és elvileg iható a víz. Hááát, lehet hogy működik, de mennyit is kell beleszórni pontosan? Főleg úgy, hogy ebben a tartályban kristálytiszta volt a víz. A korábbi vize a kulacsban (mutatta) koszos zöld színű volt, így azt mondta hogy ebbe a tisztába csak nagyon keveset tesz. Sok szerencsét! Amúgy meg mi van akkor, ha arra számítasz, hogy útközben feltöltesz majd vizet és csak egy napi adagot viszel magaddal és a tartályok meg üresek mert nem esett annyi eső??!! Kicsit lehetne jobban felkészült a látogatóközpont ebben a témában.

    A rózsaszín gyalogút visz le a Déli Ponthoz.

    A rózsaszín gyalogút visz le a Déli Ponthoz.

    Ugorjunk vissza a mi túráinkhoz, mert túlreagáltam ezt a vizes kérdést. Szombaton, miután lemértük, hogy egy óra a kemping és a látógató központ közti távolság megkérdeztük Gizit a hosszú túrákról. Célunk a legdélebbi pont volt. Tudtuk, hogy ez egy hosszabb “séta” lesz. Míg én a sorban álltam, Papi körbeszimatolt időjárás ügyben. Meg is találta a falon kifüggesztve. Mikor odajött épp sorra kerültem. Felvázoltam Gizinek, hogy merre mennénk és kértem részletes térképet. Adott valamit, amit ők térképnek neveznek. Mondta, hogy akkor kell egy egyéjszakás szállás. Mondtam neki, hogy nem kell, mert szeretnénk egy nap alatt lenyomni, korán indulnánk és lesz nálunk fejlámpa is, ha esetleg valami miatt nem érnénk vissza sötétedés előtt. Gizi szeme kikerekedett: 40 km-t egy nap alatt? Nem fog menni. Nem igazán értettem a reakcióját, mert nekem csak 32 km jött ki, akár honnan számoltam. Mondtam is neki, hogy csak 32 km és igen egy nap alatt. De ő kétszer is a fejemhez vágta, hogy az márpedig negyven. Aki járt már arra cáfoljon vagy erősítsen meg, mert kicsit elbizonytalanodtam. Na mindegy, ott hagytam Gizit a 40 kilóméterével együtt. Értelme nem sok volt az információs központi látogatásunknak, csak annyi, hogy tudtuk pontosan, hogy a parkban milyen időjárás várható az elkövetkező egy hétben. Illetve megtudtuk, hogy az Oberon hegy felénél lévő parkolóba, hogyan lehet feljutni. Főszezonban le van zárva az odavezető út napközben és ingyenes kis buszok viszik fel és hozzák le az elfáradt kirándulókat. De ha valaki reggel 8 óra előtt odamegy, akkor még felmehet saját kocsival. Nyolc óra után zárják le, mert olyan sok a látogató, hogy csak gondok lennének. Ez azért volt fontos mert a hosszú túránk is ebből a parkolóból fog indulni és szerettünk volna minél korábban elindulni, viszont az első busz reggel 8:30-kor indul.

    Gyors pillantás a Papi által begyűjtött időjárásokra és máris minden program borult. Azt terveztük, hogy az első két napban lötyögős sétákat teszünk a parkban, majd hétfő-kedd tájékán nekiugrunk a 32 km-nek. Szombaton és vasárnap verőfényes napsütés. Hétfő-kedd eső, viharos szél. Szerda felhős, borus idő. Csütörtökön meg már indulunk is vissza Adelaidebe. Újratervezés! Akkor most gyorsan “felszaladunk” az Oberon hegyre (6,8 km oda-vissza), mert süt a Nap és szép kilátás van az öblökre. Utána kiszaladunk 1-2 tengerpartra, visszasietünk a kempingbe és felkészülünk a vasárnapi nagy túrára. A többi napokat majd meglátjuk.

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    A szerencse mellénk szegődött az első napunkon a parkban. Ahogy kijöttünk az információs központból (délután fél egykor) beállt a busz. Gyorsan felugrottunk és 10 perc múlva már az Oberon szerpentinjén kaptattunk felfelé. Ki hitte volna, végig emelkedett a csúcsig. :)) Felértünk és a szemünk-szánk tátva maradt, olyan gyönyörű volt a kilátás az öblökre. A nap sütött és ettől a tenger vize még kékebb volt. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Félre is vonultunk a tömegtől és csak üldögéltünk a sziklán, bámultunk kifelé a fejünkből. Szép kilátás volt az Oberon, Norman, Squeaky és Picnic öblökre. Ahogy leértünk a parkolóba megérkezett az amúgy fél óránként járó busz és mi voltunk az a két utolsó utas, akik még épp felfértek a buszra. Szerencsére egyik helyen se kellett fél órákat várakozni, egyből levitt minket a látogató központhoz. Vészesen kezdett későre járni. Gyorsan kiszaladtunk megnézni a Tidal folyót, ami a kemping mellett folyik bele a tengerbe. Leszaladtunk még a Squeaky öbölbe, hogy napsütésben láthassuk a gránit sziklákat. Visszafele a kempingbe Papi észrevett egy, az út szélén bóklászó wombat disznyót. Beletaposott a fékbe, megfordult és végre valahára megláttuk életünk első vadon élő wombatát. Jóllakott napközis vigyor ült az arcunkra.

    Wombat disznyó, Echidna hangyász-sün, rák

    Wombat disznyó, Echidna hangyászsün, rák

    Este összepakoltunk mindent a másnapi hosszú túrára: szendvicsek, gyümölcs, víz, még több víz, csoki, esőkabát, vastag pulcsi, fejlámpa, eü-s dobozka, naptej. Reggel 5:30 csörgött a vekker (azaz a mobil). Hatkor már úton voltunk és hét óra előtt pár perccel megérkeztünk a parkolóba. Pontban reggel 7-kor elindultunk a legdélebbi ponthoz, ami az én számításaim szerint 32 km oda-vissza. Sajnos a vissza út ugyanazon a nyomvonalon halad, nincs lehetőség huroktúrára. Jó unalmas, de ez van.

    7,4 km     Telegraph Saddle parkolótól a Halfway Hut

    4,8 km    Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig (gyalogösvényen)

    (4,5 km   vagy Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig a távíróvezeték földútján)

    3,7 km    Roaring Meg-től a Déli Pontig

    ————————————————————————————————-

    15,9 km oda *2 = 31,8 km, kerekítve 32 km oda-vissza, ami Gizi szerint 40 km.

    Az Új-Zélandi Taranki vulkán megmászásából kiindulva (amin Papi meg akart halni) az iramot most Papi diktálta. Az első 7,4 km szinte csak lefele halad egy földúton, ebből az következik, hogy visszafele ezen a 7 kilóméteren fogunk meghalni. Az út unalmas. Elértük a Halfway Hut nevű helyet, ahol egy szép kis kőház van. Itt megálltunk egy fél órácskára reggelizni. A továbbútra két lehetőség van: haladsz tovább a távíróvezeték földútján (4,5 km) vagy a gyalogösvényt választod (4,8 km). Az a 300 méter különbség semmi. Mi odafele a földúton mentünk, visszafele a gyalogösvényen. A gyalogösvény kicsit érdekesebb volt. A földút nagyon ingerszegény. Monoton baktatás. Ráadásul a Halfway Hut-tól az út alattomosan emelkedik (nem baj, majd visszafele könnyebb lesz). Kb fél úton lehettünk ezen a szakaszon (azaz jó 10 km-re a parkolótól), mikor két srác beért minket, de hogyan? Rövidgatya, póló és nem volt náluk semmi hátizsák. Futottak és közben egyfolytában beszélgettek. Nem igazán értettük. Ez nem olyan, mint otthon a Normafa, hogy keresztül-kasul mennek a gyalogösvények és majd valamelyiken visszafordulsz. Itt több 10 kilóméteren keresztül nincs visszafordulási lehetőség . Visszafele jönni meg nem láttuk őket, úgyhogy baromi nagy kört futhattak. Rejtély… Tuti biztos, hogy UFO-k…

    Útközben Ausztrália Legdélebbi Pontjához, valahol az utolsó 3,7 km-es szakaszon

    Útközben Ausztrália legdélebbi pontjához, valahol az utolsó 3,7 km-es szakaszon

    A Roaring Meg-nél szusszantunk 5 percet, majd nekivágtunk az utolsó 3,7 km-es szakasznak. Ez már igazi turista ösvény volt, nem földút. Szűken fel-le kanyargott a sűrű erdőben. Papi meg is csúszott egyszer és seggre ült. Szerintetek mi volt épp azon a helyen ahol taknyolt? Egy kupac wombat vagy wallaby kaki. Beleült? Igen. :)) Az volt a szerencséje, hogy a hátizsák hamarabb ért le mint a hátsója és így a zsák kapta telibe. Jót röhögtünk. Végül az ösvény kiért a sziklás partra, ahol már messziről láttuk a legdélebbi pontot. Egy tábla és egy kis zászlócska jelezte. Elértük Ausztráli legdélebbi pontját! Egy szikla tövében, szélárnyékban megpihentünk egy fél órácskára. Megebédeltünk és valahogy nem akaródzott visszaindulni. Tudtuk, hogy ugyanazon az úton kell majd haladni. Láttuk magunk előtt minden egyes szakaszát. Nincs annál rosszabb, mikor oda-vissza ugyanaz az út. Nincs meg az a bíztató, ösztönző érzes, hogy a következő kanyar talán könnyebb lesz, talán nem lesz olyan meredek, talán mindjárt ott vagyunk az elágazásnál. Ráadásul én kicsit szorosabbra húztam a bakancsomat a kelleténél és nagyon fájt a bokám és a lábszáram. Vízhólyagok nem voltak, csak fájt. Így míg ebédeltünk a sziklákon én az éppen arra járó helikopternek, motorcsónaknak kiabáltam, hogy mentsenek ki és vigyenek vissza, de nem hallották meg. 🙁

    Ausztrália Legdélebbi Pontja

    Ausztrália legdélebbi pontja

    Ausztrália Legdélebbi Pontja

    Ausztrália legdélebbi pontja

    Szieszta a Legdélebbi Ponton. Vagy erőgyűjtés?!

    Szieszta a legdélebbi ponton. Vagy erőgyűjtés?!

    Útközben visszafele: annak a távoli hegynek a felében van a parkoló, ahol Döme vár minket.

    Útközben visszafele: annak a távoli hegynek a felénél van a parkoló, ahol Döme vár minket.

    Megcsináltuk a kötelező képeket, átintegettünk a Déli Sark pingvinjeinek és elindultunk vissza. Nem volt egyszerű. Az ülő munka igencsak rányomja a bélyegét a teljesítményünkre. Az utolsó 7 km-es emelkedőn (!) én már majdnem meghaltam. Papi nagyon jól bírta. Nekem a lábaim már csak térdben hajlottak. Így jár az, aki bénán köti meg a bakancsot. Ráadásul bakancsot nem igazán célszerű hosszú túra alkalmával lazítgatni/levenni, mert ha egyszer leveszed nem biztos hogy újra vissza tudod venni. A lábad beledagad, kitölti a cipőt. Jobb békén hagyni és csak a túra végén levenni. Lassan vánszorogva, 5 percenként meg-meg állva végül délután 16:51-kor visszaértünk Döméhez a parkolóba, ahol én kifeküdtem és alig vártam, hogy papucsba bújhassak.

    Majdnem odavesztem...

    Majdnem odavesztem…

    A túra elején még beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne nagyhátizsákkal több nap alatt bejárni a parkot. Vadkempingezni. Eljutni a távoli öblökbe, ahova csak kevesen jutnak el. Látni az érintetlen természetet. A hajnali és esti órákban vadak figyelni. Nincs az az Isten! Puhányok vagyunk. Maximum annyi, hogy ha legközelebb visszajövünk, akkor több egynapos túrát csinálunk ezen öblökbe, de szigorúan 20 km alatt maradva.

    Mondanom se kell, hogy jól aludtunk. Másnap elkövettem egy hibát. Reggelinél felvettem egy szoros bokazoknit. Nem éreztem semmit. Aztán 1-2 óra elteltével levettem és majdnem sokkot kaptam. A bokám a triplájára dagadt. Mikor felébredtem még nem láttam semmit rajta. Én voltam a hülye, nem kellett volna elszorítani.

    Hétfőre elromlott az idő. Két napig hol esett hol nem, de többnyire esett és viharos szél fújt. Úgy döntöttünk kocsival járjuk be a környéket. Az egyik nap a nemzeti parktól nyugatra eső részt, a másik nap a keleti részt jártuk be. Végig autóztunk a kis-Great Ocean Road-on, ami Inverloch-Cape Paterson között van. Ellátogattunk a Venus Bay-hez, amit a mi Goolwa-i tengerpartunkhoz tudnék hasonlítani. Végtelen hosszú, széles homokos tengerpart, nagy hullámokkal. Kisétáltunk a Liptrap világítótoronyhoz. Olyan erős szél fújt, hogy meg kellett kapaszkodni a korlátban, különben odébb lökött. Wonthaggi városában elmentünk egy fizetős föld alatti szénbánya túrára. Szerintetek az ozzik 90%-a miben jött le a szénbányába, ami vizes, sáros, csúszós, meredek volt? Biztos akadt olyan, aki jól tippelt. Igen, vietnámi ujjbedugós papucsban. Nem is értem?! Nincs balesetvédelmi előírás? A túravezetők nem nézik meg? Nem szólnak nekik? Emlékszem mi voltunk olyan helyen, ahol ki volt írva, hogy papucsban, szandálban tilos menni, csak zárt cipőben. Csúszkáltak is rendesen és a túra végén úgy néztek ki, mint a disznó.

    A bánya egyik érdekessége a budi volt. Nem tudom miért, de én valami miatt budimániás vagyok. Angliában is mindig a budik érdekeltek a várakban, kastélyokban… Szóval hol végezték dolgukat a bányászok? Tuti nem rohangáltak a felszínre. Volt nekik ez a fadoboz és az oszlopon lógó újságpapír. Ha megtelt, akkor egy farudat átdugtak a két vasfülön, felsétáltak a felszínre vele és kiürítették. Mondta valaki, hogy könnyű a bányászélet?’ Fontos szabály: mielőtt ráülsz a budira, rugdosd meg, hogy van e benne patkány!

    Bányász-illemhely

    Bányász-illemhely

    Wonthaggi szénbányájában 100 millió éves fekete kőszén van. Működése alatt 17 millió tonna szenet bányásztak itt és teljes egészében kézzel folyt a kitermelés. Kézzel fejtették a szenet, kézzel ásták az alagutakat, igaz használtak robbanóanyagot. A város alatt hihetetlen járatrendszer van. Ha ezeket a járatokat egyvonalba tennénk, akkor 4828 km hosszú lenne. Hosszabb, mint a Melbourne-Darwin távolság. A bányában még mindig van szén, csak már nem éri meg a kitermelése, mert nincs értéke. Így átalakították túristalátványossággá.

    Wontaggi városában ért utol minket az Armaggedon. Azt hittük itt a világ vége. Kezdetben nem volt semmi. Borus volt az idő, fújt a szél ezerrel, néha csepegett az eső. Beugrottunk egy boltba vízért. Mikor kijöttünk, nem hittünk a szemünknek, olyan érdekes felhőt láttunk. Olyan volt, mintha egy óriási cunami jönne. Egy nagy hullám, ami mindjárt elsöpör mindent. Ez azért is volt félelmetes, mert a tenger felől jött. Az erős szél miatt pedig nagyon gyorsan mozgott, még videóra is vettük, hátha ez lesz az utolsó dolog, amit látunk és szerettünk volna használható anyaggal szolgálni az élvhajhász médiának, hogy legyen mit bemutatni az esti hírekben. Pontosan úgy bukott le, mint a tenger hullámai. Azt hittük, hogy itt most egy nagyon-nagy vihar lesz, de nem történt semmi. Amilyen hirtelen jött olyan hirtelen fel is szívódott. Mindenesetre jókor voltunk jó helyen és örülünk, hogy egy ilyen érdekes természeti jelenség szemtanui lehettünk.

    Az ál-cunami...

    Az ál-cunami…

    Másnap elmentünk a Tarra-Bulga Nemzeti Parkba, ahol egy kisebb körsétát tettünk az erdőben. Megint dinoszaurus érzésünk volt. Azt vártuk mikor szalad át előttünk egy őshüllő. Ha ide kirándulunk, akkor a hideg égövi esőerdővel ismerkedhetünk meg. Az aljnövényzet sűrű, a páfrányok óriásiak, minden fatörzs vastagon mohás. Az odavezető út a Tarra völgyben nagyon szép. Visszafele viszont szerettünk volna egy másik úton autózni. A térképen kinéztünk egyet, ami a hegygerincen megy végig és földút. Igen, ez biztos szép lesz és jól fekszik majd Dömének is. Persze, hogy eltévedtünk. Nem tudhattuk, hogy a környező hegyekben elkezdik kitermelni a fákat és ennek következtében a nagy rönkszállító teherautóknak keresztül-kasul földutakat csinálnak. Annyi elágazás volt, mint égen a csillag. Fogalmunk se volt, hogy melyik az arany középút. A térképünk szerint elvileg 41 km-t kellett volna egyenes haladni, majd utána balra fordulni egy még kisebb földútra és onnan majd 20 km múlva visszaérünk a civilizációba. De mi van akkor mikor elérsz egy T elágazáshoz azon a 41 km-es szakaszon amiről nem kéne letérni? Merre fordulsz? Balra? Jobbra? De neked az egyenes lenne jó. És ilyen elágazásból rengeteg volt. Egy idő után feladtuk. Majd kijutunk valahova és akkor onnan majd “újrakalkulálunk”. Viszont a táj gyönyörű volt. Az irtások miatt szép volt a kilátás a völgyekre. És mit láttunk? Na mit? Echidnat! Életünk első vadon élő hangyász sünét. Egyből mindjárt kettőt! Már megérte az eltévedés. Később kiderült, hogy a kiszemelt utat meg se közelítettük, már az elején nagyon eltévedtünk. A Yarra völggyel parhuzamosan a szomszédos völgyben és gerincen haladtunk visszafele. Eltévedésünk úgy nézett ki, mint Saint-Exupéry: A kisherceg című művében mikor a kígyó lenyeli az elefántot. A kígyó volt a Yarra völgyi út, a kiöblösödő elefánt meg a mi kóválygásunk. Szóval a derékszögű átvágás helyett egy kis kidudorodással és egy 1,5 órás kerülővel, de hangyász-sün élménnyel visszakanyarodtunk a Yarra folyóhoz, majd ugyanazon az úton haladtunk tovább, amerre jöttünk.

    TarraBulga_NP_1          TarraBulga_NP_2

    TarraBulga_NP_3Lóvágtában megnéztünk egy szélerőmű farmot, majd leautóztunk a Prom-tól keletre lévő tengerpartokhoz: Port Albert, Port Welshpool, Port Franklin. De nem nagyon tudtunk kiszállni a kocsiból, mert nagyon fújt a “hideg déli sarki szél”.

    Szerdára javult az idő: napos-felhős. Kitűnő alkalom, hogy 1-2-több rövidebb sétát tegyünk a Prom-ban még utoljára. Viszonylag korán felkerekedtünk és első utunk a Tidal folyóhoz vezetett. Az első napon késő délután értünk oda, épp apály volt. Ilyenkor egy keskeny kis erecske kanyargott. Most viszont félidőben érkeztünk. Sajnos nem a teljes dagályt láttuk, de így is egy széles folyó hömpölygött a tenger felé. Színe sötét barnás, néhol már-már fekete, amit a teafa színez meg. Széles, homokos medre van. Gyerekes családoknak maga a paradicsom. Sekély, meleg a vize. Lehetőség van kajakot bérelni és felevezni a folyón. Millió gyerek nyüzsgött benne. Csónakkal úszkáltak, felmászták a gránit kövekre, sárcsorgatós várat építettek a partján, pancsoltak, saraltak, hancúrozta. A szülők a parton, vagy félig a vízben kempingszékekben hüsöltek a hűtőtáska mellett és élvezték a nyugalmat. Voltak akik bicikliztek lent, vagy babakocsikat toltak. Az információs központban speciális, nagykerekű kocsikat lehetett bérelni, hogy a mozgáskorlátozott vagy idős embereket is le tudja a család vinni a folyóhoz.

    roki_kocsiA folyó, amúgy mindjárt a kemping mögött kanyarog. Ottjártunkkor találkoztunk olyan 5-6 főből álló 7-10 éves fiúbandával, akik már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a szülők  felügyelete nélkül is kolbászolhassanak a folyóparton és a partoldali hegyi ősvényen. Hangosan kurjongatták a vicces énekeket, bújkáltak, sziklákra mászkáltak, olyan volt, mint amikor mi a nyáriszünetben bandáztunk és gunyeszt építettünk. Ha apálykor sétálunk át a folyón átívelő gyaloghídon, álljunk meg a köveknél és nézzünk le a mocsaras partra. Száznál több kis lukat fogunk látni. Minden egyes lukban egy kis rák lakik, amik apálykor szorgosan görgetik ki a sarat az odujukból.

    A Tidal folyó barnás vize

    A Tidal folyó barnás vize

    Először kisétáltunk a Pillar Point-hoz (oda-vissza 3,6 km), ami egy hosszan elnyúló félsziget. Szép kilátás van a Norman öbölre, Squeaky öbölre és Mt Oberon gránit csúcsára, ahol szombaton jártunk. Majd felsétáltunk a Tidal folyó kilátópontjára (oda-vissza 3,8 km). Jól belátható a barnás színben kanyargó folyó. Kocsiba pattantunk és áthajtottunk a Squeaky partra, ami egy igen rövid sétával érhető el. A parkolótól oda-vissza 600 méter. Nevét onnan kapta, hogy a parton a homok lekerekített kvarcszemekből áll, amin ha sétálunk nyikorgó, csikorgó hangot ad. A szótárban a squeaky = csikorgó, nyikorgó, vinnyogó, nyüszítő. Egy másik érdekes dolog miatt is érdemes ide lejönni. Nagy, gömbölyded gránitsziklák vannak, amik gyönyörű narancssárga színben pompáznak. A sziklák között fehérhomokos labirintus. A kölkök imádják. Kétszer is lesétáltunk ide. Soha nem tudtunk úgy menni, hogy ne lettek volna ezren. Ráadásul egy kristálytiszta vizű kis patak is csordogál a kövek között a völgyben. A gyerekek egyfolytában gátakat építettek rá és kergetőztek, bújócskáztak a labirintusban. Imádják ezt a helyet. Nekünk is nagyon tetszett. Szilveszter napja lévén ezen a gyönyörű helyen alkottuk meg az újévi üdvözletünket.

    Squeaky Beach

    Squeaky Beach

    BuekÚjból kocsiba pattantunk, hogy megnézzük a többi öblöt is. Picnic öböl, 800 méteres séta a parkolóból oda-vissza. Aztán újabb 800 méteres séta a Whisky öbölhöz. Ez a hely kicsit hasonlít a Squeaky gránitsziklás labirintusához. A part bal sarkában ugyanolyan sziklák vannak, igaz nem annyira narancs színűek, de azért egy másik érdekességgel büszkélgethet. Mi apálykor (késő délután) voltunk ott. A sziklákon vastagon voltak az élő kagylók. Ott csüngtek egymáson. Sötét padlizsán színük volt. Ha kitartóan keresgélünk akkor találhatunk 1-2 különleges csigafajt is megkapaszkodni. Láttunk egy érdekes dolgot is. Nem tudjuk mi az. Krisz, reméljük nem csuklottál, mert sokszor emlegettünk. Ha láttunk valami furcsa természeti dolgot, vagy ismeretlen állatot, akkor szinte egyszerre mondtuk ki: “Krisz majd megmondja!” :))

    Élő kagylótelepek

    Élő kagylótelepek

    A sziklákon egy bonbonra, vagy meggyre hasonlító, sötét narancssárga zselés valamit láttunk. Nem egyet, hanem rengeteget. Fogalmunk sincs, hogy ez mi. Állat? Növény? Valaminek a végterméke? Mindenesetre érdekes volt. Krisz biztos tudja…

    Rengeteg ilyen "zselés bonbon" volt a sziklákon

    Rengeteg ilyen “zselés bonbon” volt a sziklákon

    Ismét autóba szálltunk. Elautóztunk a Darby folyóig, ahonnan a parkolóból egy 2,2 km-es oda-vissza sétával a szintén barna folyó mellett le lehet sétálni a tengerpartig. Lementünk, de ez a part annyira nem nyerte meg a tetszésünket. Kezdett későre járni. Búcsút intettünk a nemzeti parknak és a kifele vezető úton reménykedtünk, hátha látunk még wombatot, de nem volt szerencsénk.

    A kempingbe visszaérve vacsi után elkezdtünk összepakolni, hogy másnap reggel minél korábban el tudjunk indulni. Szilveszter révén, azt gondoltuk, hogy majd jó nagy hangzavar lesz éjszaka és nem tudjuk kipihenni magunkat. Nem így lett. Este kilenckor már síri csend volt, mindenki nyugovóra tért. Csak a Garami-Pap páros csörömpölt a sötétben lámpafénynél és csapkodta Döme ajtaját. Kilenc óra után már kezdtük kínosan érezni magunkat, így abban maradtunk, hogy lefekszünk és reggel folytatjuk. Éjfélkor síri csend volt. Se egy hangos szó, se egy petárda durránás nem hallatszott, de még egy szúnyog sem zümmögött. Végigaludtuk a szilvesztert. Reggel egy kis kávézóban koccintottunk kapucsínóval. Boldog 2015-ös évet Mindenkinek!

    Csütörtök-péntek a hazaautózás jegyében telt. Újra bejártuk a Great Ocean Road-ot és villámlátogatást tettünk a Mount Gambier-i kék tónál. Ezekről nem írok (a képek magukért beszélnek), mert már korábban írtam és így is nagyon hosszúra sikeredett ez a bejegyzésem. Csak legyen aki végigolvassa… :))

    Great Ocean Road és Mount Gambier

    Great Ocean Road – Apostolok, Mount Gambier – Kék tó

    Helyesbíteni szeretném magam. Korábban írtam, hogy a Fraser-sziget maga a paradicsom. Szeretném elvenni ezt a jelzőt a szigettől és inkább a Wilsons Promontory Nemzeti Parkot illetném vele. Ez tényleg szinte az érintetlen paradicsom. Főleg azon helyei, ahova csak gyalogosan lehet eljutni. Nagyon szép volt. Örülünk, hogy sikerült eljutnunk ide. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk itt! Még egy érdekesség: míg itt nálunk Dél-Ausztráliában a legtöbb parkba belépő van -igaz nem személyekre, hanem autónként egy csekély összeg – addig a Wilsons Promontory Nemzeti Park ingyenes! Kellemeset csalódtunk.

    A képek innen is elérhetők, vagy a szokásos helyről.

    Kata


  6. Új-Zéland, Déli-sziget: 3 rész

    november 20, 2014 by kata_papi

    fejlec_SnowLandingAlcím: A hó és jég birodalmában

    Elérkeztünk utazásunk utolsó szakaszába. Most már csak a sziget nyugati partján haladunk felfelé egészen a Palacsinta sziklákig és onnan fordulunk vissza Christchurch városába, ahonnan hazarepülünk. Sajnos nem fért bele az időbe a Déli-sziget tetején elterülő Abel Tasman Nemzeti Park, de nem is baj, majd legközelebb ott kezdünk.

    Már a 22-dik napnál járunk. De nem számoljuk. Sodródunk az eseményekkel, nem győzünk betelni a természet szépségeivel. Annyira kikapcsolt az agyunk, hogy új szavakat alkottunk (főleg én), amiken jót röhögtünk. Például, így a harmadik hét után kezdett a kosz gyarapodni a lakóautóban. Hiába söpörtünk rendszeresen, megjelentek a porcicák, amik engem felettébb idegesítettek. Mivel nem jutott eszembe a porcica szó, hirtelen azt sikerült mondanom, hogy: cicaszösz. 🙂 Aztán szavakat kezdtem összevonni. A gyönyörű szóra gondoltam, de mire a gondolat leért a számhoz a szép szót mondtam ki azzal a különbséggel, hogy a gondolt szó első betűjét tettem a széphez: de gyép! A belebukunk-ráfázunk nálam belefázunk. Aztán Papinak melege volt és megkérdezte tőlem: Neked is meleged van? Erre én: Mit össze ugrálsz szerintem… Hááát ez az akart lenni, hogy: Szerintem azért van meleged, mert össze-vissza ugrálsz, mint a sajtkukac, ami Papira nagyon jellemző. Szóval jól elszórakoztattuk egymást ezalatt a 4 hét alatt. 🙂

    Búcsút intettünk az Indián motornak és a sziget legdélebbi városából elindultunk északra, hogy tiszteletünket tegyük a gleccsereknél. Az Alpok meredek hegycsúcsai miatt nem sok lehetőség adódik az átvágásra. Ismét keresztül kell menni Queenstown városán, ahol már jártunk. Onnan aztán a Haast hágón keresztül vágtunk át a Déli-Alpokon. Összesen 3 hágón lehet keresztülmenni az Alpokon autóval: Haast, Lewis, Arthur’s. Ne rohanjunk. Sok szép látnivaló van útközben, álljunk meg, szálljunk ki és sétáljunk be a kék tavakhoz (15 perc a parkolótól) vagy a 28 méter magas Thunder Creek vízeséshez. A kék tavaknál kicsit elidőztünk, mert Papi jól eljátszadozott a patak álltal szállított kavicsokkal. De nemcsak Papit kötötték le a kavicsok. Szinte mindenki, aki kisétált ide, lement a patak árterére és az ott felhalmozódott mindenféle méretű kavicsokból tornyokat épített. Rengeteg kisebb-nagyobb tornyocska díszítette a patakmedret, amit a következő áradás majd elmos. Volt ott egy nagyon lelkes család. Bár inkább csak a szülők voltak lelkesek. A gyerekek az első 5 perc után megunták a kavicsok egymásra rakosgatását és unottan vártak a szülőkre. Anya és apa annál jobban élvezte. Valószínűleg építészek lehettek, mert tudományosan megtervezett, bonyolult toronyegyüttest építgettek. Mikor odaértünk javában építették, keresték a megfelelő lapos kavicsokat. Mi elsétáltunk a függőhídhoz, megnéztük a kék tavat, Papi felhúzott két tornyot, fényképezgettünk és ezek még mindig a szuper tornyukat rakosgatták. Jól el voltak.

    Kék tavak

    Kék tavak

    A toronyépítők egyike...

    A toronyépítők egyike…

    Thunder Creek vízesés

    Thunder Creek vízesés

    A hágón átérve elértük a Déli-sziget nyugati partját. Papi gyorsan hazaintegetett Móniéknak, mert ekkor voltunk a legközelebb Ausztráliához. Majd haladtunk is tovább a Fox gleccserig. Még a tervezési fázisban körbejártuk ezt a gleccser témát, mivel szerettük volna megmászni az egyiket. A nyugati parton két nagyobb gleccser van: a Fox és a Franz Josef. A büdzsébe sajnos nem fért bele mindkettő, így dönteni kellett. Választásunk a Fox gleccserre esett. A másik is biztos szép, de a számok döntöttek. A Fox gleccser olcsóbb, kevesebb a turista, nem annyira meredek, mint a Franz Josef és ez a leghosszabb gleccser. A lesétálandó távolság a Fox gleccserhez 1,5 km, a Franz Josefhez 2,5 km.

    A két gleccser 24 km-re van egymástól. Érdekességük az, hogy 240 méter tengerszint feletti magasságban érnek véget, míg az európai gleccserek 2000 méteren figyelhetők meg. Ez azt jelenti, hogy talán ezek a legkönnyebben megközelíthető gleccserek a világon, hiszen nem kell 2000 méter magasra mászni ahhoz, hogy lássuk őket. Továbbá e két gleccser akkumulációs zónájában (ez a gleccser tetején lévő fensík, ahol a hó összegyűlik) felgyülemlett hó mennyisége szinte a legnagyobb a világon, akár 20-30 métert is hízhatnak évente. Ez a hatalmas hótömeg a gleccser motorja, ez “mozgatja”: tízszer gyorsabban csúszik lefelé, mint a világ többi gleccsere (ha “jó kedvében van” akár napi 2 métert is csúszik). Az elmúlt 100 évben a globális felmelegedés miatt folyamatosan sorvadnak, igaz 20 évente mindig volt egy kis növekedés, de ez 1999-ben teljesen megállt. Sajnos a két gleccser hosszában és tömegében is zsugorodik. Örülünk, hogy még időben sikerült tiszteletünket tenni e két gyönyörű természeti jelenségnél.

    A turisták fél- és egész napos túrák közül választhatnak. A gleccserhez gyalog, részben busszal, vagy akár helikopterrel is feljuthatunk. Elsőre kicsit félelmetesnek tűnhet ez a sok jég, de ne ijedjünk meg. A túravezetők mindenre fel vannak készülve. Mi egy 6-7 órás gyalogtúrát választottunk. Egy eligazítással kezdődött az egész, ahol elmondták mit szabad és mit nem. Ne nagyon térjünk le az “ösvényről”. Az ösvény ebben az esetben az a nyomvonal, ahol a túravezető lépked, csákányával lépcsőfokokat vág a jégbe, vagy 1-2 laza jégfalat megpiszkál, hogy biztonságos-e. Aztán kiosztják a gyapjú zoknikat, bakancsokat, vízálló kabátokat-nadrágokat (ha szükséges), esetleg kesztyűt, sapkát (ha nem készültél fel eléggé). A hágóvasakat és a botokat később, a gleccser szájánál adják oda. Mi mindent vittünk és szerencsére még a saját bakancsunkat is használhattuk! Nem szeretjük a tetveinket, lábgombáinkat párosítani másokéval. 🙂

    A gleccsermászó csapat!

    A gleccsermászó csapat!

    A túra első 1,5 km-e azon az úton halad, amit minden más turista használ, ha közelebb szeretne sétálni a gleccserhez. Ennek a végén van egy korlát táblával: ennél tovább ne. Veszélyes. A gleccser kiszámíthatatlan. Bármikor leszakadhat egy nagyobb jégdarab, ami betemetheti az óvatlan turistát. Legutóbb 2009-ben a Franz Josef gleccser szedett 2 ausztrál áldozatot. Túl közel mentek és a 100 tonna leszakadó jég maga alá temette őket. Az egyiket a baleset után nem sokkal ki tudták ásni, a másikat egy héttel később találták meg 10 km-rel lejjebb a völgyben, ahova a víz sodorta. Innen a vezetőnk elterelt minket egy lezárt ösvényre, ahonnan a fizetős túrák indulnak.

    Kezdetben sima kis gyalogösvény kanyargott felfelé a völgy oldalában. Majd egyre meredekebb lett. Végül egy kis láncos, létrás szakasz is következett (nagy örömömre), majd egy magaslaton megpihentünk. Innen nagyon jó kilátás nyílt a gleccserre. Ekkor tudatosult bennünk, hogy ha törik, ha szakad ezt meg kell nézni a levegőből is. Kis piknik, fényképezgetés és indultunk tovább. Most lefelé haladtunk és fél óra múlva elértük a jeget. Itt mindenki megkapta a hágóvasat és a botot/botokat, majd kezdetét vette a több órás gleccserkaland! Az egész gleccser egy óriási labirintus. A vezetők dolga nem egyszerű, a gleccser “él és mozog”, folyton változik. Ahol ma biztonságos ösvény volt, nem biztos, hogy  holnap is az! Szűk jégfalak, kanyargós alagutak/járatok, meredek árkok/hasadékok és szakadékok útvesztője. Lenyűgöző volt! Egy kis árnyoldala volt a túrának: nem sütött a Nap! Pedig szikrázó napsütésben a jég csodálatosan kék színű. Mi ezt sajnos nem láthattuk, de így is meseszép volt. Papi minden kis lukba, hasadékba bedugta a mászást megkönnyítő síbotját, hogy megnézze milyen mély. Tízből 9-szer feneketlen lyuk volt, ami azt jelentette, hogy a gleccser alatt zubogó patak kisebb barlangrenszert vájt magának és ezen hasadékok egészen leérnek a gleccser aljára. A gleccser néhol a 300 méter vastagságot is eléri.

    FoxGleccser2Fox gleccser, a beszakadásnál lévő kis pontok emberek, hogy lássuk a méreteket

    Közelebbi kép a Fox gleccser végéről.

    Közelebbi kép a Fox gleccser végéről

    Na, kié a gleccser??!!

    Na, kié a gleccser??!!

    Fox gleccser

    Fox gleccser

    FoxGleccser6   FoxGleccser7

    Ezt a 6-7 órás túrát naponta kétszer indítják. Reggel 9:10-kor és 10:10-kor. Mi az elsőre foglaltunk be, de így is elment rá az egész nap, mert a túra végeztével még visszasétáltunk a gleccser végéhez fényképezgetni. A helikopteres túrát másnapra tettük.

    Azzal a gondolattal feküdtünk le, hogy holnap felemelkedünk a levegőbe. Fel a magasba, a hegyek, gleccserek fölé… Reggel összecuccoltunk és betértünk egy helikopteres irodába, akik kirabolják a túristákat egy 10 perces show-ért. Sikerült a legolcsóbbat felhajtani. Egy gond volt: minimum 4 emberrel szállnak csak fel. Jól elkenték a szám szélét. Papit annyira nem viselte meg, de én rendesen magam alatt voltam. Nagyon szerettem volna felülről látni. Pici reménysugár villant át az agyamon, amit gyorsan vázoltam is Józsinak. Na, jól figyelj Józsi. Vegyél elő papírt, ceruzát és írd fel a nevünket és a telefonszámomat. Mi most átugrunk a Franz Josef gleccserhez és ha valaki addig idejön hozzád azzal, hogy repülni szeretne, akkor felhívsz és megvan a négy csókád! Kicsit nyomatékosítottam, hogy mi tuti a környéken leszünk és 100%-ban érdekel a dolog. Józsi felírta az adatainkat és megígérte hogy hívni fog.

    Átautóztunk a másik gleccserhez és besétáltunk addig, ameddig lehetett. Sajnos hiába sétáltunk be 2,5-3 km-t oda és ugyanennyit vissza a parkolóig, meg kell, hogy mondjam kiábrándító volt. A völgy szép, de a gleccser 500 méterre van a kiépített ösvény végétől. Ennél közelebb halandó túrista nem tud menni. Komolyan mondom távcsövet kellett volna vinnünk magunkkal. Ráadásul a parkolóban egy tábla hírdeti, hogy ez a távolság napról-napra változik. Lehet közelebb és lehet még távolabb is, attól függően, hogy aznap épp mennyire veszélyes a gleccser. Alig láttunk a jégből valamit. Míg a Fox-nál egészen a leszakadó jégig lehet menni, itt csak a szürke moréna kavicsokat lehet látni és a távolban valamiféle gleccserszerűséget. Télen lehet, hogy más, de nyáron szerintünk a Fox gleccserből többet lehet látni. Igencsak délutánba hajlott az idő. Józsi meg még nem hívott. Visszaautóztunk az előző faluba és megkérdeztük Józsit, hogy volt-e más érdeklődő. Senki az ég világon. Óóóó jajjjj! Na ne már! A fenébe! Szomorúan vettük tudomásul, hogy ugrott a légi túra. Folytattuk utunkat tovább északi irányban a part mentén.

    Útban a Franz Josef gleccserhez

    Útban a Franz Josef gleccserhez

    Sárga kötél jelzi: ennél közelebb nem jutsz! (háttérben a Ferenc Jóska gleccser)

    Sárga kötél jelzi: ennél közelebb nem jutsz! (háttérben a Ferenc Jóska gleccser)

    Úgy 45-50 km-t mehettünk, mikor az út szélén volt egy hirdetőtábla: helikopteres túrák iksz méter múlva balra a mezőn. Láttam én is, de az agyam nem vette le, mert már elég messze eljöttünk a gleccserektől. Innen visszarepülni oda, nem kis összeg lenne. Így levegőnek vettem a táblát. Nem így Papi. Látta, hogy nagyon szomorkodom és mondta, hogy nézd, helikopterezés, megforduljak? Ááááá, nem kell. Úgy 3 kilómétert mehettünk, mikor mégis azt mondtam, hogy nincs mit veszteni, most vagyunk itt, fordulj meg. Egy rozoga földúton kellett bemenni valakinek a földjére. Ott állt egy kis fabódé, amolyan “Üvegtigris”. A parkolóban állt még egy autó. Három ember a patak szélén ücsörgött, beszélgetett. Ahogy kiszáltunk Pollyból a fabódéból egy roppant szimpatikus, tökéletes fogsorral mosolygó középkorú ürge csapott le ránk. Nagyon megnyerő volt. Kedvesen beszélt, nem volt nyomulós, nem akarta eladni mindenáron a “portékáját”. Elmeséltem a faluban történt dolgot, hogy nem akadt másik két ember, hogy repülhessünk és, hogy mi csak egy gleccsert szeretnénk felülről megnézni. Semmi extra csavart nem akarunk. Mondta, hogy ott a pataknál az a két ember már több mint egy órája vár egy másik párra, hogy repülhessenek. Hú, mondom ez nagyszerű, de mégis mennyiért vinnél el minket innen? Hááát az az igazság, hogy az a pár egy havas landolású túrára menne a Déli-Alpokba, ami egy fél órás helikopterezés, a gleccser tetején leszálnának a szűz, vakítóan fehér hóba, majd egy kanyar a gleccser felett és irány vissza. Majd benyögte az árat.

    Húha. Ez nem a mi pénztárcánknak való. De Józsi nagyon akarta, hogy menjünk. Mondom neki: ide figyelj, mi Európából jöttünk, rengeteg havat láttunk már, túráztunk magas hegyekben télen, nem kell a havon landolás élménye. Nekünk ez nem élmény. Az viszont igen, ha láthatnánk a gleccsert felülről, de azért ennyit tuti nem fizetünk ki. Bocsi. Közben a csípős legyek körüldongtak. Utoljára a fjordoknál keserítették meg az életünket, de itt még durvább volt a felhozatal. Alig bírtunk meglenni kint, Józsi meg csak nyomta a dumát. Nekem úgy tűnt, hogy ő immunis a “harapásukra”. Nekem már szétrágták a lábszáramat.

    Végül Józsi elénkvetett egy kecsegtető ajánlatot. Azt mondta, hogy minket elvisz sokkal olcsóbban, csak menjünk, mert a mai nap nagyon lapos volt. Jól levitte az árat, de csak nekünk. Mondtam neki adjon 5 percet és átgondoljuk. Visszamentünk a lakóautóba, mert kint nem lehetett megmaradni. Tanakodtunk, végül Papi, a kincstárnok rábólintott. Egyedül visszasétáltam a bódéhoz, hogy kifizessem az utat. Szemem sarkából láttam, hogy az angol pár elindult a fabódé irányába. Józsi azt mondta, hogy mivel az angoloknak az eredeti áron adta el az utat, ezért, hogy ne bukjon le, legyen az, hogy amikor ideérnek én kifizetem a teljes árat és amikor elmennek a bódétól széttépjük a mi csekkünket és írunk egy újat a diszkont áron, amit megbeszéltünk. Csak nekünk, csak most! Jó magyar szokás szerint átfutott az agyamon, na átvertek, lehúznak. Most mi legyen. Papi nem volt mellettem, hogy megvitassuk, mert éppen ellenőrizte a kávédarálót, amivel nemsokára repülni fogunk,  így kénytelen voltam megbízni Józsiban. Csaknem ver át. Elvégre a Föld másik oldalán vagyunk. Itt biztos van még becsület. Kisebb vagyont hagytam ott. Aztán az angolok elindultak a kocsijukhoz, hogy összecuccoljanak. Józsi mondta, hogy tépjem szét az én példányomat, ő meg széttépte az övét, és újat írt nekünk. 🙂  

    Nekivágtunk a fél órás (!) helikopter túrának a Déli-Alpok hegyei felett. A helikopter nagyon kicsi volt. Szerintünk négy személyes, de a pilótával együtt öten nyomorogtunk benne. Úgy beszéltük meg, hogy odafelé az angolok ülnek elől, majd a havas landolás után helycsere és mi ülünk előre. A hegyek nagyon magasnak tűntek. A kis helikopter meg nagyon erőlködött, hogy el tudjon repülni felettük. Kicsit halálfélelmünk volt. Volt olyan csúcs, aminél azt hittük, hogy el fog akadni a heli talpa. Gyönyörű volt az egész út. A kanyargó kék folyó a völgyben, a havas csúcsok, a lefelé csúszó, gyűrödt hó. Aztán egyszer csak landultunk a havon. Húha! Igen, láttunk már havat, de ez egészen más volt. A mennyiség, a tisztasága, a szikrázó napsütés, vakító fehérség. Ezt nem lehet leírni, ezt látni kell! Olyan jó idő volt, hogy egy szál pólóban szálltunk ki. Mi szaladgáltunk a hóban, hógolyót gyúrtunk, Papi összedobott egy kisebb hóembert. Az angolokat annyira nem hatotta meg, csak áldogáltak egyhelyben. Pedig egy jó kis hógolyócsatát lenyomhattunk volna. Pár szót váltottunk a pilótával. A távolban láttunk még két másik, nagyobb helikoptert, akik szintén landoltak. Majd beszálltunk és elrepültünk a Fox gleccser fölé. Igen. Ezt szerettük volna látni! Ez ám a gleccser! Felejthetetlen élmény. Ez volt az első hosszabb helikopterezésünk. A korábbiak 5-10 percesek voltak. Köszönjük ezt a kedvezményes utat, Józsi! (csak a jegyzőkönyv kedvéért: nem volt semmi átverés, annyit vontak le a számlánkról, amennyiben megállapodtunk )

    Felemelkedtünk a magasba

    Felemelkedtünk a magasba

    A Déli-Alpok felülről

    A Déli-Alpok felülről

    Landolás a havon

    Landolás a havon (háttérben a “kávédarálónk”)

    A Fox gleccser felülről

    A Fox gleccser felülről

    Elértük a vicces nevű Punakaiki  városát, ahol a Paparoa Nemzeti Park terü­le­tén elterülő palacsinta sziklákat néztük meg. Nevüket onnan kapták, hogy úgy néznek ki, mintha több száz palacsintát rétegeztek volna egymásra. Harmincöt millió évvel ezelőtt az elhalt mészkővázas tengeri állatkák lerakódtak a tenger fenekén, majd idővel mészkősziklák képződtek belőlük. Ebben a geológusok biztosak. Abban viszont bizonytalanok, hogy egyes helyeken miért ilyen vékony rétegekből áll. Úgy gondolják, hogy a tengeráramlatok puhább agyagrétegeket mozgattak a lerakódó mészvázakra, majd a kiemelkedés után ezen puhább rétegek errodálódtak és így kapták mai formájukat. De kialakulásuk továbbra is rejtély a tudósok számára, csak találgatnak. A parkban egy jól kiépített 20-30 perces sétútvonal van. Ha szerencsések vagyunk, akkor sikerül elcsípnünk a gejzírszerű víz­kö­pő kür­tőt (blowhole-t), ami dagálykor csap fel. A főút melletti kávéházban ki van írva, hogy mely időpontokban “köpköd”. Mi apálykor értünk oda, így lemaradtunk róla, de a sziklák feledtették ezt a kis malőrt.

    Palacsinta sziklák

    háttérben a Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Palacsinta sziklák

    Elkezdődött a visszaszámlálás. Eljőtt az idő, hogy elinduljunk Christchurch irányába, mert lassan indul a gépünk vissza Ausztráliába. Keletnek vettük az irányt és a sziget belsejében Reefton városában szálltunk meg. A város nagyon egyszerű. Kempingje még egyszerűbb. A focipályából van egy kis rész lekanyarintva és oda lehet a sátrakat felverni. A lakóautók meg a pálya mellett parkolhatnak. A hely arról híres, hogy ez volt az első város Új-Zélandon, ahol elsőként vezették be az elektromos közvilágítást a város főútcáján. Mindez 1888-ban történt.  Az eredeti régi épületeket szépen felújították. Kimentünk este sétálni és olyan érzésünk volt, mintha valóban 1888-at írnánk. A hegyi utak nagyon szépek errefelé: patak mellett kanyargó, sziklába vájt, néhol csak egynyomtávú aszflatcsik. Az Arthur hágón jöttünk keresztül és útba ejtettük a híres Hammer Springs termál várost. Papi nagy örömére épp egy Chevrolet Corvette hétvége volt. Hemzsegtek a szebbnél-szebb autók. Naná, hogy Papi mindet körbeszimatolta. A hely hasonló lehet, mint otthon Hajdúszoboszló vagy Bükfürdő. Nem fürödtünk, csak megnéztük. Egy-két liter/másodperc sebességgel 47 méter mélyről jön fel az 52 fokos termál víz. 1859-ben fedezték fel a maori őslakosok, de soha nem telepedtek meg itt. Majd 10 évvel később kezdték használni a forrás vizét. Kezdetben külön medence volt a férfiaknak és külön a nőknek. Később szanatórium is épült ide.

    Arthur hágó

    Arthur hágó

    Kea papagáj

    Kea papagáj

    Itt említeném meg, hogy indulás előtt figyelmeztettek, hogy az Alpokban legyünk óvatosak a Kea papagájokkal. Ezek a madarak előszeretettel rongálják meg a parkolóban hagyott autókat. Kicsipkedik az ajtó körüli gumitömítést, megcsipkedik az ablaktörlőlapát gumiját. Elég sokat időztünk az Alpok mindkét oldalán és egyet sem láttunk. Kivéve, mikor megálltunk az Arthur hágón kialakított pirinyó parkolóban, hogy lefényképezzük a sziklába vájt utat. Na, itt láttunk egy darab Keát, aki békésen falatozgatott. A Kea papagáj a világon az egyetlen olyan faj, aki az Alpokban honos. Elég nagy testű (40-50 cm), olívaolaj-zöld színű, szárnya alatt narancssárga tollakkal és viszonylag nagy, keskeny horgas csőre van. Állítólag nagyon okosak. Intelligenciájuk vetekszik a majmokéval. Képesek eszközöket használni.

    Az utolsó napot arra hagytuk, hogy szétnézzünk Christchurch városában. Érdekelt minket mekkora pusztítást hagyott maga után a legutóbbi földrengés. De az építkezések, romeltakarítások miatt óriási dugók voltak. Kb egy órát tölthettünk a dugóban és nem haladtunk sokat előre. Úgy döntöttük, hogy nincs értelme erre pazarolni azt a drága időt, inkább autózzunk le a várostól 80 kilóméterre lévő Akaroa városába, ami a Banks-félszigeten fekszik.

    Régen a bálavadászok kikötője volt, még most is látható egy két erekje: nagy vasbödön, amiben a bálnazsírt olvasztották. Többnyire francia telepesek lakták. Némelyik utcanév francia és a házak is francia stílusban épültek. Szép kis város. Mi természetesen a vulkán miatt jöttünk ide. A terület, ahol a város is fekszik egy (pontosabban kettő) kialudt vulkán, amik 8-11 millió évvel ezelőtt jöttek létre. Mára a kráter egyik fala beomlott és tengervíz nyomult be, szép kis öblöt alakítva ki. A vulkán peremén festői úton lehet körbeautózni. Innen szép kilátás nyílik a kráterre, a  városra, az öbölre és a tengerre.

    szelvedoMaradt még egy fél napunk, így autóztunk egy kicsit a parton. Egyszercsak egy nagy csatt. Bekaptunk egy kavicsot az egyik szembejövő teherautótól. Nagyot ütött, ezt ragasztani sem lehet. Szélvédőcsere. Ezt a pechet. Egy nappal a leadás előtt. Még szerencse, hogy megkötöttük az extra szélvédő biztosítást, így ez csak az Apollosoknak pech.

    Irány az autómosó. Kis glancolás és késő délután begurultunk az Apollo központba. Leadtuk az autót. Semmi gond nem volt, 5 perc alatt végeztünk. Kivittek a reptérre, mert ez általában benne van az árban. Onnan felhívtuk a szállást, ők kijöttek értünk, másnap hajnalban visszadobtak a reptérre és pár óra múlva már meg is érkeztünk Adelaidebe.

    Ha valaki tervezi, hogy Új-Zélandra látogat és nem tudja mennyibe is fáj egy ilyen kiruccanás, akkor magánban szívesen megadom a számokat, mert négy hét kiadásait centre pontosan vezettük. Hiszen mi is szerettük volna tudni mennyibe is kerül egy 28 napos nyaralás. Minden kirándulásunkról készül ilyen kimutatás. Igen hasznos tud lenni. Külön le van bontva csak benzinre, csak az autóbérlésekre, repjegyekre, északi- és déli-szigetre, illetve le tudom szűrni a turistacsalogató kiadásokat (helikopterezés, kötélpálya, motorcsónakozás, gleccsertúra, stb…), mert ezek nagyon megdobják és hát ezeket leszámítva nagyon olcsón lehet kirándulgatni Új-Zélandon.

    útközben a nyugati parton

    útközben a nyugati parton

    Csendes-óceán

    Csendes-óceán

    számkivetett...

    számkivetett…

    Majdnem otthon: Coorong Nemzeti Park lagúnái

    Majdnem otthon: Coorong Nemzeti Park lagúnái

    Majdnem otthon: Murray folyónk torkolata (már csak 100 km és landolunk)

    Majdnem otthon: Murray folyónk torkolata (már csak 100 km és landolunk)

    Összefoglalva: Új-Zéland gyönyörű hely. Minden ott van, ami kell. Nap, tenger, zöld hegyek, havas hegyek, gleccserek, vulkánok, gejzirek… Szinte lehetetlen unalmas képet készíteni. Minden egyes kattintás a fényképezőn, olyan volt mintha a National Geographic képeit látnánk. Új-Zélandot egyszer mindenkinek látnia kellene!

    Az utolsó adag képek innen vagy a jobb oldali gombról elérhetőek.

    Kata


  7. Húsvét = Arkaroola

    április 27, 2014 by kata_papi

    Arkaroola nem a Húsvétot jelenti őslakos nyelven, hanem azt, hogy Húsvétkor ellátogattunk Arkaroolába és környékére. Lehet, hogy már korábban írtam…, de az is lehet, hogy nem, a lényeg: itt a Húsvét négynapos hosszúhétvégére jön ki, mert a nagypéntek is pirosbetűs ünnep, nemcsak a húsvéthétfő. Ezt azért meg lehetne szokni ha legalább  havonta egyszer lenne egy ilyen. 🙂

    A négy nap egyben adta magát! Kár lenne elpocsékolni otthon ücsörgéssel, szüttyögéssel. Igaz? Ráadásul a Húsvét utáni hétvégére idén pont az ANZAC esett. Ez azt jelentette, hogy ott a péntek csapódott a hétvégéhez. Így akik évközben nem “pazarolták” el az éves szabi keretüket, azok most kivették a Húsvét és ANZAC közti 3 napot (kedd-szerda-csütörtök) és máris lett nekik egy egybefüggő 10 napos nyaralás és csak 3 napba került. Sajnos ez ránk nem vonatkozott, mert mi folyamatos mínuszban vagyunk szabival. De a négy napot így is úgy is szerettük volna kihasználni és még a “hideg” tél beállta előtt egy utolsót sátrazni.

    Gyönyörű időnk volt a négy nap alatt. A nyár még az utolsókat rúgta, olyan meleg volt, hogy rövidgatya-póló volt rajtunk. Naplemente után és hajnalban sem volt vészesen hideg. Olyannyira, hogy esténként elég volt csak a szúnyoghálós részt behúzni a sátoron és nyitott sátorban fekve tudtuk bámulni az eget. A csillagok mindent betakartak. Nem tudtunk betelni az ég látványával. Kristálytiszta idő, semmi felhő, nulla fényszennyezés. Csak a tábortüzek és a milliárdnyi csillagok! Többnyire ezért is szeretünk annyira az Outback-be kirándulni. Sohasincs tömeg. Csend, nyugalom és lehet elmélkedni azon, hogy mekkora utat járt be az evolúció és milyen kis porszemek vagyunk mi ebben a Világmindenségben…

    Arkaroola Adelaidetől északra 670 km-re van a Flinders Ranges északi részén, amit már Gammon Ranges-nek hívnak. Nem közel! Legalább 7 óra oda az út. Tudtuk, hogy Húsvétkor rengetegen mennek a Flinders-be, ezért is esett a választásunk inkább Arkaroola-ra. Oda csak az igazán elvetemültek autóznak fel 4 napra, vagy azok, akik megjátszották ezt a 3 nap szabi = 10 napos nyaralást. Nem is volt tömeg fent.

    A Flindersben már úgyis jártunk kétszer. Arkaroolaban viszont még nem és szerettük volna megcsinálni a híres Ridgetop 4,5 órás terepjárós túrát. A cél ez volt. Sajnos nem sikerült bejutni a túrára. Hogy miért? Hát én is ezt kérdezem a mai napig… Azért, mert nem lehet saját autóval menni. Mi meg nem azért vettük Dömét, hogy utána fejenként 145 dollárért másik 6 emberrel oldalt ülve egymás képébe bámulva zötykölődjünk. Merthogy csak így lehet oda menni. Magán kézben van. Nekünk ez a túra 290 dollárba fájt volna. Közel 60 000 ft? Miértis?

                

    A felső két képen a Ridgetop túra egyik híres része. Az alsó képen a véleményünk, háttérben a Ridgetop túra kezdetét jelző táblával, na meg azzal hogy le van zárva.

    Picit eldurrant az agyunk! Indulás előtt megnéztük a weboldalt, ahol írták ugyan hogy vezetett túra, de nem fejtették ki. Gondoltuk olyan, hogy pár autós összejön és a vezető elöl halad, a többiek meg utána libasorban. Ez még bele is fért volna. És így a belépő lehetne x összeg / autó. Mert a Flindersben rengeteg olyan terepjárós túra van, ami magánfarmon halad keresztül. Itt autónként van egy összeg, kapsz egy térképet, kulcsot a kapukhoz, amit mindig olyan állapotban kell hagyni (nyitva-csukva), ahogy találtad és magad mész végig. Ott állsz meg ahol Te szeretnél és ott piknikezel ahol Te akarsz és abban a bokorban csorgatsz, ami neked a legjobb és még sorolhatnám az előnyeit… De ezt a 290 dollárt kifejezetten rablásnak tartom!

    A Ridgetop fizetős túra terepjárója…

    Viszont van egy barátunk, Bob, aki fiatal éveit az Outback-ben töltötte vadászattal és nagyon sok embert ismer ott. ANZAC pénteken a Húsvéti kiruccanás után találkoztunk velük újfent egy baráti bográcsozás alkalmával és jól megbeszéltük ezt a kérdéskört. Tudtuk, hogy ők is a Flinders-be menntek, mi is, de térerő hiánya miatt nem találkoztunk. Viszont mondta, hogyha tudta volna, hogy a Ridgetop a listán van, akkor felhívta volna a tulajt (akit persze ismer) és elintézte volna nekünk, hogy mi bemehessünk saját autóval. 🙂 Elmagyarázta, hogy régebben be lehetett menni saját terepjárókkal, de sokan úgy vágtak neki az útnak, mint manapság egyesek a Fraser szigetnek… semmi felszerelés, semmi tapasztalat. Persze, hogy elakadtak és ilyenkor a tulajnak kellett menni kimenteni őket. Tele lett a t…ke az egésszel és ezért csinálják most ezt a fizetős turista őrületet.

    Biztosított arról, hogy ha legközelebb megyünk és még mindig akarjuk (már hogyne akarnánk), akkor szóljunk és ő felhívja Józsit. Szerintem majd úgy lesz, hogy együtt megyünk velük! 🙂 Úgyis olyan sok mindent tud Ausztráliáról, a környékről. Hihetetlen érdekes történeteket tud mesélni. Szeretünk vele találkozni. Nagyon művelt.

    Például készített nekünk  egy kézzel rajzolt titkos térképet! Kb 1-1,5 éve voltak nálunk vacsizni, ahol szóba került a Flinders Ranges. Akkor mesélt először a vadászatokról. Szóba került egy titkos őslakos szent hely, ahol ő anno járt. Ne pár évben gondolkodjunk, hanem jócskán 30-40 évvel ezelőttiben (vagy még többen). Fiatalként vadászott arra, alig volt 16-17 éves. Nagyvonalakban emlékezetből lerajzolta, hogy hol kell lefordulni a “főútról”, aztán vízmosáson átmenni, majd balra egy farm, aztán jobbra a folyómederben magas sziklafal, na ha ez megvan akkor ott vannak a sziklafalon az őslakos sziklakarcok állatokról, lábnyomaikról és 1-2 útbaigazító karc is. Még azt is mondta, hogy ha a lefordulást elvétjük és elérünk egy őslakos emlékhelyet, ami balra lesz az úton, na, akkor már túl jöttünk.

    Ezt a helyet nem említik a térképek. A férfi őslakosok szent helye. Nők nem léphetnek be. Gondolom őslakos nőkre gondoltak, mert engem nem nyilaztak le. Ugyanis örömmel jelentem be, hogy megtaláltuk a helyet. Igaz nehezen és kellett hozzá egy kis szerencse is, de meg lett! Nagyon érdekes volt. Mivel Bob fejből rajzolta le a térképet, nem emlékezett, hogy hol kell jobbra fordulni. Elautóztunk az őslakos emlékhelyig és onnan visszafordulva próbáltuk megkeresni a lehajtót. Lehajtóból sok volt, és nem tudtuk kitalálni a térképből, hogy mennyire közel vagy távol lehet az a bizonyos lehajtó.

    Először találtunk egyet, ahova kétszer is visszamentünk, hogy tuti ez az, de csak egy tisztásra vitt, ahonnan követ bányásztak és kerítés zárta le az utat, sehol egy kapu. El is szomorodtunk. Aztán egy alig használt földútra bukkantunk egy vízmosásban, ami elég közel volt az emlékhelyhez, de még nem azon túl. Felvérteződtünk! Igen! Tuti ez lesz. Aztán elértünk egy kapuhoz, ami csukva volt. A térképünkön ugyan volt kapu berajzolva, de sokkal messzebb. Mivel ceruzás térkép, méretarány sehol… lehet hogy ez a kapu az a kapu az. Bementünk a kapun. Majd kb 200 méter múlva újabb kapu.

    Tanakodtunk. Áááá, biztos azóta építettek egy újabb kaput. Kinyitottuk és bementünk. Mehettünk vagy 100 métert, mikor a távolban autókat láttunk. Vazze, ez valakinek a földje és a tulaj biztos itt van. Lehet hogy nem jó ötlet tovább menni. Berezeltünk, hogy birtokháborítást követtünk el és kiviharoztunk. Épphogy becsuktam a második kaput és bepattantam Dömébe, szembe jött egy autó. De akkor már “biztonságban” voltunk, mert elhagytuk a farmot és már a kocsiban ültem, nem a kerítéssel babráltam. Húh. Ez meleg helyzet volt.

    Az autós megállt és egy Mikulásra erősen hasonlító kedves nagypapa szállt ki az autóból. Megnyerő volt. Több se kellett nekem, kezemben a rajzolt térképpel kipattantam és megkérdeztem farmerJózsit a karcokról. És itt játszott be a szerencse: szembejöttek, megkérdeztem és ISMERTE a helyet, szóval jókor voltnk jó helyen. Elmagyarázta, hogy meddig menjünk vissza és hol forduljunk le. A térkép többi része jónak bizonyult, csak a leforduló volt visszább úgy 14 kilóméterrel. Kérdeztem, hogy biztos bemehetünk-e oda, nem magánterületen van-e amit keresünk? Mondta, hogy bár azon van, de nyugodtan menjünk csak be, a tulaj a szomszédja és ha akadékoskodna, akkor mondjuk azt hogy ő küldött minket oda. 🙂

    Na, így találtuk meg ezt a titkos helyet. Jó kis kincskeresés kerekedett belőle. Az időt viszont annyira hazavágta, hogy emiatt késő délután érkeztünk meg a kempingbe és mivel téli időszámítás van, ezért sötétben zseblámpával kellett sátrat verni a köves talajon. Nagy élmény volt!

    Az őslakos karcok viszont minden pénzt megértek. Kb 30-35 ezer évesek. Innen nem messze van egy patakmeder (felkerestük ezt a helyet is), ahol gyönyörű fehér, okkersárga és bordósvörös rétegek vannak, amiket az őslakosok porrá őrölve testfestéshez használtak a ceremóniákon. Ilyen kövek nincsenek mindenhol és az őslakosok ezekkel üzleteltek. Jól elvoltunk 1-2 óráig, kicsit már IndianaJonesnak képzeltük magunkat! Ja, és kifele jövet megrajzoltam a saját, “halál” pontos térképemet a helyről, még a távolságokat is lemértem (azaz lemérettem Papival Döme kilóméterórájával) az egyes tereptárgyak között, ahol el kell fordulni, vagy ami mellett el kell haladni. Megvehető! :)) Csak vicceltem. Fanatikusokat szívesen beavatunk. Ingyen.

    Partoldal az okker és vörös agyagos homokkővel, amivel az őslakosok üzleteltek

    Másnap megcsináltuk az Echo Camp Backtrack nevű terepjárós túrát. Ami 40 dollár / autó, adnak térképet, útvonalleírást és kulcsot a kapuhoz. Extrém besorolású és haladó vezetőknek ajánlják. Hossza 37 km és 4-6 óra alatt teljesíthető, de rengeteg kitérő van útközben, ami választható opció. Aki akar kihajt, megnézi és visszatér az útra. Na, mi egy kihajtó kivételével mindenhova kimentünk, így 77 km lett a túránk és késő délután értünk a kempingbe. Épphogy annyi időnk maradt, hogy lezuhanyozzunk és már indulni is kellett az esti teleszkópos csillagnézésre, de erről majd később.

    Útközben rengeteg kitérő volt kisebb tavakhoz, itatókhoz, amik a kiszáradt folyómederben maradtak fent és napjaik meg voltak számlálva, mert a meleg könyörtelenül fogyasztotta őket. Ezek a természetes tavacskák kiváló megfigyelő helyként szolgálnak napkeltekor és napnyugtakor, mivel mindenféle állat sereglik ide, hogy csillapítsák szomjukat. Ha szerencsénk van elkaphatunk 1-2 ritka fajt, úgy mint a sárga lábú szikla wallabyt (Yellow-footed Rock-wallaby). Mi is láttunk egy párat az ottlétünk alatt. Aranyosak, olyanok mint a kenguruk, csak kisebbek.

          

    A kör közepén a szám 1898 és nem 1998. A köveket eredetileg W.B. Greenwood (1854-1920) és a 9 éves fia rakta ki. A nyíl a Radium Völgy felé mutat, abba az irányba amerre utaztak. Greenwood talajkutató volt és az ő nevéhez köthető a környéken felfedezett rádium, réz, azbeszt, zafír, ametiszt és rubin mezők.

    Elautóztunk a híres Paralana forróvizes forráshoz, ami erről az útról egy oda-vissza 22 km-es kitérőt jelentett. Mikor befoglaltuk ezt a túrát recepciósGizi csak annyit mondott erről a forrásról, hogy csak azért autózni innen a faluból (30 km oda, 30 km vissza), hogy lássuk a forrást, nem biztos hogy megéri, mert semmi érdekes látnivaló nincs rajta. De így, hogy megcsináljuk azt az Echo Camp Backtrack útvonalat, innen már nincs olyan messze. Ennyit mondott és nem többet a forrásról.

    A radioaktiv és békanyálas Paralana hőforrás

    Elautóztunk oda, mert érdekelt ez a 62 fokos forrás. Szeretjük felkeresni a természeti értékeket. Viszont később tudtuk meg (miután már ott jártunk), hogy ez a forrás az egyike annak a világon létező 3 forrásnak, mely radioaktiv hőforrás. Azaz a kőzetben lévő uránium (és itt Arkaroola környékén uránium az van dögivel!) hasadásnak indult és a kőzetréseken átszivárgó vizet ez a hő melegíti fel. Ergo, a víz is sugároz. Meg a levegő is. Így már azon se csodálkozom, hogy miért is világítottunk a sötétben még egy hétig… :))

    Az ABC TV csatornán is ment egy ismeretterjesztő műsor róla, hogy furcsálják azt, hogy élőlényeket találtak a vízben, annak ellenére, hogy nagyon meleg és radioaktiv. Még a Geiger számláló is jelez. Ráadásul a felbugyogó víz mellett radon gas is felszabadul, ezért szélcsendben nem ajánlatos ellátogatni oda, mert a gáz felgyülemlik a völgyben… A fürdés sem ajánlatos! Na, mi mindezeket nem tudtuk, mert pultosGizi nem mondta. Amúgy is egy kicsit fejleszthetnék a kézzel rajzolt és 100-szor fénymásolt (fénymásoltnak a fénymásoltjának a fénymásoltja) térképnek nevezett macskakaparásaikat és ismertető borossúráikat, mert kritikán aluli. Tudom, hogy kevés a pénz. Na de azért abból a rengeteg Ridgetop-os és ezekből a 40 dolláros belépőkből igazán elkülöníthetnének egy kicsit erre is.

    Mindenestre a forrás nagyon békanyálas, elmocsarasodott volt. Ha fizettek volna se mentünk volna bele fürdeni. De azért kíváncsiságból egyszer-kétszer-háromszor bedugtuk a kezünket, hogy megnézzük, tényleg olyan forró-e. És persze sétáltunk a völgyben is. De semmit nem tudtunk a sugárzásról, addig amíg vissza nem értünk és el nem kezdtem írni a blogot és meg nem kezdtem a “kutatómunkát”. Hát csak óvatosan azzal a forrással, ha arra jártok!

    Este nyolcra befoglaltunk egy vezetett csillag/bolygó nézésre. Nyolckor kezdődött és még fél 10 után is ott voltunk. Nagyon jó. Nem érdemes kihagyni! Az volt a jó, hogy kislétszámú csoportok voltak. Pontosabban két csoport, mert két teleszkóp üzemel a hegyen. A mi csoportunk 7 fős volt. Ráadásul a csajpáros egyik tagjára félúton rájött a hasmars így 5-en forogtunk a teleszkóp körül. A vezető a koordináták alapján mindig ráállt az objektumra és mi egyesével megszemléltük. Mindenki annyi ideig nézte amennyi ideig akarta és annyiszor állt vissza a sorba, ahányszor csak akart. Nem igazán voltak szabályok.

    Először kezdtünk a Dél-keresztje egyik csillagával, amit innen a Földről egy csillagnak látunk, de az valójában kettős csillag. Aztán megnéztünk két csillaghalmazt, majd rátértünk a nagyobb dolgokra. Jupiter és a 4 legnagyobb Holdja, amiket még lehet látni ilyen kaliberű teleszkóppal. Majd ráfordultunk a Marsra, utána néztünk egy ködfelhőt az Orion övének közelében és végül a csodálatos Holdunk, ami addigra éppen felkelt! A Hold gyönyörű volt. Szabad szemmel csak annyit látunk, hogy vannak sötét és világos foltok. Na de távcsővel?! Milliónyi kristálytiszta krátert vehetsz szemügyre. Olyat is, amelyik kráter egy másik kráterben van. Ez annyira tetszett mindenkinek, hogy több részét is befogtuk a teleszkóppal. Ha jól emlékszem én háromszor álltam sorba, hogy újra meg újra láthassam. Csak mellékesen megemlíteném, hogy a szakdogámat annó a Hold feltérképezéséből írtam… 🙂 Nagy élmény volt látni “élőben”. Lehet hogy vennünk kellene egy kisebb teleszkópot otthonra? Papi már úgyis régóta nyafog, hogy szeretne egyet. 🙂

    Ebből a kis csillagvizsgálóból kémleltük az eget

    (Csak megjegyzem, hogy mi egy 40.000 dolláros teleszkópba bámultunk, s azok után, amit láttunk nem is lenne értelme kisebbet venni, szóval, a dolog innentől kezdve felejtős… Papi )  🙁

    Vasárnap egy kisebb, fél napos terepjárós utat csináltunk meg. Megebédeltünk a sátorban és délután sétáltunk egyet a kis faluban, ami azért érdekes, mert úton-útfélen érdekes kőzetek, ásványok vannak mindenhova beépítve. Vagy csak félrerakva az út szélére. Mondanom se kell, hogy én is összeszedtem úgy 10-12 darab “kavicsot”, amit már el is helyeztem a kertünkben, Papi nagy örömére…

    Húsvéthétfőn a konyhasátrunkba tojt a nyuszi, a füstölt sonka, a főtt tojás és a kovi ubi mellé. Megreggeliztünk és elkezdtük a birodalmunk összepakolását, majd nekivágtunk a bő 7 órás hazaútnak.

    Húsvét a semmi közepén

    A birodalmunk

    Egyszer még ide is visszamegyünk, ha nem többször! Képek inenn, vagy a szokásos jobb oldali gombról elérhetőek.

    Kata


  8. Fraser Island (Fraser-sziget)

    április 7, 2014 by kata_papi

    Nem volt kérdés, hogy ezt a paradicsomi helyet egyszer meg fogjuk látogatni és az sem, hogy saját terepjáróval. Mivel Döme már egy jó ideje családtag,  így adta magát, hogy kipipálhassuk ezt a sort is a végtelen hosszú listánkról. De csak ceruzás pipát tettünk, mert legalább még egyszer  szeretnénk ide visszalátogatni.

    A Fraser-sziget Ausztrália keleti partjánál, Brisbanetől körülbelül 300 km-re északra van. Ebből az következik, hogy innen Adelaidetől kocsival igencsak messze. Ez viszont nálunk nem gond. Jó ok arra, hogy  plusz látnivalókat fűzzünk fel az útvonalra és a visszautat is másik irányba tervezzük meg, hogy még több mindent tudjunk kihozni egy-egy kirándulásból. Így fordult elő az, hogy a két hetes “nyaralás” alatt egyszer sem tudtunk úszni  a tengerben vagy a fehérhomokos, kristálytiszta vizű McKenzie tóban.

    Az óramutató járásával ellentétesen déli irányba indultunk el. Kicsit nehezen olvashatóak a feliratok: balra fekete szöveg fehér pöttyel Adelaide, jobbra sárga kukac Fraser-sziget, középen piros a Cameron Corner.

    A szigetet a világ legnagyobb homokszigeteként tartják számon és 1992 óta a világörökség része. Hossza 124 km, szélessége átlagban 10-15 km között van, a legszélesebb pontján 25 km. A sziget körülbelül 2 millió évvel ezelőtt alakult ki, mégpedig úgy, hogy az óceánba torkolló folyók behordták a homokot, a tengeri áramlatok északra sodorták azt, ahol a víz alatti sziklás kiemelkedésekben megakadtak, felhalmozódtak és így született meg a Fraser sziget. A sziget belsejében mintegy 100 édesvízi tó található. Az évente lehulló 1500 milliméternyi esőnek köszönhetően a szigetet majdnem teljesen beborítja a sűrű esőerdő, csak néhol bukkanak elő a homokdünék, melyek évente körülbelül egyméternyit kúsznak előrébb. Némelyik magassága a 240 métert is eléri. Megérdemelné a világ legnagyobb homokozója címet is.

    Legismertebb lakói a dingók (vadkutyák). Ezen a szigeten legtisztább a vérvonaluk, mivel nincs más kóbor eb amivel keveredhetnének. Kis, zárt, vad dingó közösség. Nem szabad őket etetni, magunkhoz csalogatni, simogatni. Ezek vadon élő állatok és kiszámíthatatlanok. Egy kis potyakaja érdekében bármire képesek. Sorozatosan vannak dingó támadások.

    Ottlétünkkor is le volt zárva egy-két túraösvény, mert dingók támadtak turistákra. Előírás, hogy a kaját és a szemetet is mindig elzárva kell tartani, mert a dingók ki tudják nyitni a hűtőládákat, tároló dobozokat. Tilos a tengerparton, vagy a tavak partján piknikezni. A parkolók  közelében vannak kerítéssel elkerített piknikező részek. Sőt vannak olyan kempingek is, amiket kerítés véd és a bejáratuknál vadrács van elektromos drótokkal megspékelve, hogy még egy nagyon ügyes, a csöveken egyensúlyozó okos dingó se juthasson be. A kaják tárolására külön kis zárható ketrecek vannak a kempingekben. Mondanom se kell, hogy minket nagyon megnyugtatott az, hogy tetősátrunk van és közel két méter magasan alszunk… 🙂

    A kempingben hagyott cuccainkat mi is gondosan összespanifereztük. Dingó legyen a talpán, aki kinyitja ezt.

    Annak ellenére, hogy ez egy gyönyörű, paradicsomi sziget, meg kell említenünk egy árnyoldalát is: Irukandji medúza! Mindig tájékozódjunk a helyről, ahova kirándulunk, mert jobb félni, mint megijedni. Csak óvatosan a tengeri fürdőzéssel! Ez a medúza nagyon-nagyon mérgező. Százszor erősebb a kobra mérgénél és ezerszer erősebb egy tarantula póknál. Az állat mérete kicsi, ezért is nehéz észrevenni a vízben. A medúza harang alakú teste körülbelül köröm nagyságú, négy csápja van, melyek hosszúsága a néhány centimétertől az egy méterig is terjedhet. Nincs ellenméreg a csípésére! Egy üveg ecet mindig legyen nálunk. Bár a méreg ellen nem sokat segít, de enyhíti a csípés körüli égető érzést.

    A fenti bevezető után jöjjön az utazás, mert a szigeten csak három és egy negyed napot töltöttünk. A többi az oda és vissza út egy-két-több megállóval.

    Adelaide-ből déli irányba indultunk el és lentről közelítettük meg Brisbanet. Első napra a kitűzött cél Parkes városka, ami 1023km-re van Adelaide-től. Le is nyomtuk egy nap alatt. Késő délután értünk a kempingbe. Hullák voltunk. Nyitogattuk a birodalmunkat és a kedves,  idős szomszéd lakókocsis pár igencsak unatkozhatott, mert egyfolytában szóval tartottak és este is át akartak hívni magukhoz, de kedvesen hárítottunk, mert igencsak fáradtak voltunk. Még másnap reggel is bepróbálkoztak. 🙂 Aranyosak voltak ők is és a jólnevelt kutyusuk is.

    Parkes. Ide már nagyon régen el szerettünk volna jönni. Na de kinek van arra ideje és pénze, hogy egyetlen dolog miatt 1000 km-t oda és 1000 km-t visszautazzon? A Fraser-sziget kapóra jött. 🙂

    Ugye mindenki látta a “Műholdvevő a birkák közt” című mozifilmet (angol címe: The Dish)? Mi otthon láttuk először, aztán feledésbe is merült egy kicsit. Kiköltöztünk ide 7 évvel ezelőtt és volt időnk arra, hogy megtapasztaljuk az ausztrál “lazaságot”. A ne sokat törődj vele, majd lesz valahogy és a Pató Pál uras hozzáállást. A film egy kicsit erről is szól és nekünk nagyon tetszett. Azóta már többször is megnéztük.

    Igaz történet, amit megspékeltek 1-2 fikcióval, hogy nézhető legyen és itt forgatták Parkes városka szélén, ahol még ma is áll és működik az a nagy parabola antenna, amiről a film szól, s amitől olyan híres ez a kisváros:  a NASA az ausztrálokkal együttműködve zongorázta le az emberiség első holdra szállásának közvetítését, melyet az Apolló 11 hajtott végre 1969 júliusában.

    A Föld forgása miatt, amikor Amerika épp takarásban volt, akkor más parabola antennák tartották a kapcsolatot a Holdkomppal. Így történt meg az, hogy épp az ausztrálokon volt a sor. Kevesen tudják, hogy az egyenes közvetítés igencsak nehezen jött össze. Ez a film a találékony ausztrál mérnökökről szól, akik dacolva a nehézségekkel 600 millió ember számára biztosították a technikát a nagy lépéshez.

    A nagy “tányér” (64 méter átmérőjű) lenyűgöző volt és a látogató központot sem érdemes kihagyni. Rengeteg érdekes és hasznos információ van a világűrről, valamint 3D-s kisfilmek. Alig tudtuk a sok információt magunkba szívni. Tovább erősödött az a tudat, hogy a világűr óóóóriiiáááááási és mi végtelenül kicsi kis porszemek vagyunk benne. Azt is megtudtuk, hogy nem csak a világűrben vannak fekete lyukak, hanem az agyunkban is, mert még mindig nehezen fogjuk fel a csillagok, galaxisok, galaxis halmazok és az ŰR létét.  Fél napot töltöttünk el itt!

                      

    Innen Brisbane irányába haladtunk tovább és igyekeztünk minél több Nemzeti Parkba beugrani. Igaz mindegyikben csak villámlátogatást tettünk. Kiragadtunk mindegyikben egy ismert, híres látnivalót és lóhalálában elvágtáztunk oda. Sajnos nem volt sok időnk túrázgatni bennük. Rengeteg Nemzeti Park, természetvédelmi terület van a keleti parton.

    Naplementés villámlátogatás a Warrumbungle Nemzeti Parkban, majd Coonabarabran város határában meglátogattuk a Siding Spring Obszervatóriumot, ahol egy nagy rádióteleszkóp kémleli az űrt. A teleszkóp tükrének átmérője 3,9 méter. Rengeteg teleszkóp és parabola antenna van a környéken. Külön kis térképet lehet kérni, ami mutatja mindegyiket. Sőt, vannak kis magán obszervatóriumok is. Láttunk egy családi házat, aminek a kertjében 4 mini obszervatórium volt. Fel lehet őket hívni és befoglalni egyet, majd sötétedés után lehet kémlelni az eget. A mini teleszkópok között asztalok, székek. Tulaj Gizi teát, süteményeket szolgál fel – gondolom…

    A mini magánteleszkópok

    Mount Kaputar Nemzeti Parkban megcsodáltuk a Sawn sziklát, ami nem más, mint hatszögletű bazalt orgona sípok. A bazalt oszlopok 40 méter magasak és a geológusok szerint még 60 méter hosszan folytatódnak a föld alatt. Olyan volt, mintha egy óriás szorosan egymás mellé tett volna több száz ceruzát.

    Adelaide-től Parkes-ig verőfényes napsütésben autóztunk. A kék eget egyetlen egy felhőpamacs sem piszkította be. Aztán ahogy közeledtünk a keleti part felé egyre sűrűbb, áthatolhatatlan felhőréteg takarta el a Napot. Volt olyan, hogy 3-4 napig nem is láttuk. Az eső is szitált, így ezeken a napokon nem volt kedvünk sátrat bontani. Kabint béreltünk. Amikor két éve fent északon voltunk (Darwin környékén), akkor tudtuk, hogy ott a békák előszeretettel ücsörögnek a WC kagylóban, belül a WC tető alatt, vagy a perem alatt. Fel sem merült bennem, hogy ez itt is előfordulhat. Főleg nem egy kabin budijában.

    Leültem kisdolgom elvégzésére, kicsit elgondolkodtam, fejben összeraktam a másnapi menetrendet. Kb 5 percet ücsöröghettem ott, majd felálltam és lehúztam a budit. Ahogy fordultam el a buditól a mosdó felé a szemem sarkából láttam, hogy valami nagy, sötét darab forog a budiban. Biztos voltam benne hogy csak “kisdolgoztam”, ezért jobban megvizsgáltam, hogy mi az ami kijöhetett belőlem. Hát belőlem semmi. A perem alatt egy béka ücsörgött. Basszus, én meg a békán ücsörögtem vagy 5 percig. Egy pillanat alatt végigszaladt az agyamon, hogy mi lett vona, ha ez teremtmény alulról ráugrik a fenekemre. Brrr. Na ekkor kezdtem el csúnya szavakat üvöltözni és hívtam be Papit, hogy csináljon valamit, mert a huzat nem vitte le és elkezdett kimászni. Papi bejött és mivel fogalmunk sem volt hogy mérgező-e vagy sem, na meg ki akar megfogni egy békát, ami a budiból mászik ki, ezért a kislapáttal és a söprűvel megpróbálta kitessékelni a szabad ég alá. Onnantól kezdve én úgy jártam budira, hogy előtte lehúztam kétszer és megvártam, hogy mit mos ki a káva alól. 🙂

    Sawn szikla (orgona sípok)

    Sawn szikla (orgona sípok)

    Bald Rock

    Bald Rock

    Mount Warning

    Bald Rock Nemzeti Parkban felmásztunk Ausztrália legnagyobb gránit sziklájára, ami 750 m hosszú, 500 m széles és 200 méter magas. Mindenképp érdemes meglátogatni, mert a tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Késő délután volt mire elértünk Mount Warning parkolójába. Felmértük a terepet, majd a 17 km-re lévő kempingben befoglaltunk egy kabint. Azért kabint, mert az előbb említett hegyet szerettük volna másnap hajnalban megmászni és nem szerettük volna az egész kempinget felébreszteni a sátorcsukogatásunkkal. Pár évvel ezelőtt mikor a Rally WB-n jártunk itt, akkor rácsodálkoztunk erre az érdekes formájú (fekvő emberi fej profilból) hegyre, de nem tudtuk miről híres. Amúgy a hegy egy vulkáni kúp. Pontosabban a kráterben kihűlt láva, amiről a külső talajréteg lekopott.

    Mount Warning arról híres, hogy a felkelő Nap sugarai itt érintik először ausztrália földjét, a csúcsot süti meg először. Az út a tetejére oda-vissza 8,8 km, amit elvileg 5 óra alatt lehet teljesíteni. A képen is látható, hogy az utolsó 400 méter szinte függőleges. Kiépített láncokba kapaszkodva lehet feljutni a csúcsra.

    Mount Warning

    Papi a láncos részen

    Korom sötétben kell indulni jócskán 6:15 előtt, hogy megelőzzük a Napsugarakat. Indulás előtt mindig nézzük meg, hogy aznap hánykor van a Napfelkelte. Mi úgy kalkuláltunk hogy ha 5 óra oda-vissza, akkor 3 óra kell a felmenetelre és 2 óra a lejövetelre. Ha 6:15-kor kel a Nap, akkor hajnali háromkor kell elindulni. Ehhez viszont kettőkor kell kelni, mert fél óra mire összekaparjuk magunkat és fél óra a kemping-parkoló táv autóval. Évente több, mint 60 000 ember mássza meg. Gyors fejszámolás: ez legalább 164 ember naponta.  Na ezekkel a számokkal a fejünkben este fél 11-kor sikerült is ágyba jutnunk.

    Éjfélkor hangoskodásra, pakolászásra, autó ajtók csapkodására ébredtünk. Papi agyában elkezdett motoszkálni a napi 164 ember… A fenébe, mindenki indul a hegyre?!… Mi van, ha nem lesz már parkoló helyünk a hegy lábánál lévő kis parkolóban, amit tegnap feltérképeztünk, mert akkor lekéssük amiért idejöttünk… Nem kellene nekünk is elindulni??!! Hajnali egyig vaciláltunk, majd úgy döntöttünk: rendben, cuccoljunk és haladjunk. Mondanom se kell, hogy nálunk se a szomszéd a hülye!

    Hajnali kettőre felértünk a parkolóba. Sűrű esőerdő, a “vaknál is vakabb” sötétség. Viszont rajtunk kívűl csak egy, azaz egy darab autó állt a parkolóban. Francba, aludhattunk volna kettőig. Na, de ha már itt vagyunk, induljunk neki, legalább nem kell rohanni. Felcuccoltunk, elemlámpákat bekapcsoltuk és nekivágtunk. Korom sötét. Kb 200 métert mehettünk, mikor nagyon furcsa, ijesztő zajok jöttek balról az erdőből. Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ez a hegy az őslakosok egyik szent helye és nem nagyon örülnek, hogy a fehér emberek felmászogatnak rá.

    Két variáció volt a zajokra: vagy az éjjeli állatok csinálják a fesztivált, vagy az őslakosok egy csoportja akarja elijeszteni a túristákat. Mindenesetre q…vára berezeltem. Azt tudni kell, hogy én nagyon félek a sötétben. Ha nem láthatom a “támadót”, akkor egyre jobban belelovalom magam a szörnyekbe és a rossz emberekbe. Ezért ha egymagam vagyok este otthon, csak lámpával tudok aludni. Szóval be voltam sz…va és a zaj nem hagyott alább, sőt mintha erősödött volna. Szegény Papi fülébe is beültettem a bogarat, így visszakullogtunk a kocsihoz.

    Soha nem tudjuk meg, hogy mi lehetett az, de mi arra fogjuk, hogy az őrangyalunk, aki valószínűleg mérges lehetett és azért morgott, mert Papi tökig leengedve hagyta Döme ablakát a vezetői oldalon. Beültünk a kocsiba és vártunk. Hogy mire? Hát arra hogy kivilágosodjon biztos nem, mert akkor lekésnénk a Napfelkeltét. Arra vártunk, hogy jöjjenek mások is. Elvégre átlagban naponta 164 ember mássza meg!! Hol vannak ezek az emberek? Jöjjön már valaki! A percek meg voltak számlálva. Ha legkésőbb hajnali 3-kor nem indulunk el, akkor nem fogunk felérni. Papi kérdezte, hogy mennyire szeretnék felmenni? Mondtam, hogy nagyon. Vártunk. Tik-tak, tik-tak. Hajnali 2:55. Nem jött senki. Meghoztam a nagy döntést: éjjel egykor felkeltünk, most vagyunk itt, egyszer élünk, lesz ami lesz… induljunk neki.

    Épp hogy elindultunk elkezdett szitálni az eső. A páratartalom is magas lehetett, mert a fényképek olyanok lettek, mintha egy vulkánkitörés kellős közepén lennénk és vastagon hullana a vulkáni hamu az égből. Utunkat kétszer keresztezte 1-1 nagy cukornád varangy, akik pont az ösvény közepén ücsörögtek és nem akartak onnan elugrani. Úgy látszik, hogy a vaskos testű, hosszú lábú pókok szövetséget kötöttek a varangyokkal, mert az ő hálójuk is a keskeny ösvény fölé, fej magasságban lettek szőve. Így nemcsak az időjárással és a  meredek, sáros, sziklás, csúszós ösvénnyel meg a vaksötéttel kellett megküzdenünk, hanem az élővilág ezen teremtményeivel is. Ráadásul Papi haladt elől (mert hát ugye a pókok) én meg hátul és világosodni nem akart, továbbra is korom sötét volt és a szörnyek mindig a leghátsó embert eszik meg, nemde?  Olyan voltam, mint a pincsi kutya… 🙁

    Sikerült fél órával a Napfelkelte előtt felérnünk. Utánunk még jött egy 4-es létszámú fiatal csapat, és két pár. Így aznap 10-en vártuk a Napsugarakat. Hiába. Felhős volt az ég. A Nap nem tudta átverekedni magát a vastag felhőrétegen. Kb fél órát időztünk még ott, hogy hátha előbújik, de nem volt szerencsénk. Ennyit az első Napsugarakról aznap.

    Itt ugyan nem fogunk Napsugarat látni…

    Pedig időben vagyunk!

    Mount Warning tetején

    Leereszkedtünk a hegyről és Papi úgy gondolta, hogy ma már letett valamit az asztalra és megérdemelne egy nagy reggelit. Kivételesen beültünk egy kávézóba, majd nekivágtunk, hogy felkeressük az Óriások útját. Nem, nem tévedtünk el. Tudjuk hogy az Óriások útja Észak-Írországban található, de van itt is egy! 🙂 Tweed Heads városhoz van közel. A tengerpartról és a világítótoronytól is megközelíthető. Mi mindkét helyről megnéztük. Az Óriások útja egy vulkáni tevékenység eredményeként jött létre.

    Rengeteg fekete, hatszögletű vulkáni oszlopot láthatunk itt. Mikor a világítótorony felől közelítettük meg a Nap szikrázóan sütött, a tenger gyönyörű kék volt, fehér hullámok nyaldosták a sziklás partot, amin érdekes fák nőttek. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha a Galapagos szigeteken járnánk. Nem jártunk még ott, de a TV-ben sokszor láttuk és az itteni látvány nagyon hasonlított arra. Azt vártuk mikor mászik elő egy komodói sárkány. A színek hihetetlen élesek voltak: fekete bazalt oszlopok, kék víz, fehér hullámok, zöld fák, sárga homok. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Amúgy kiváncsi lennék, hogy milyen fák/pálmák azok, amiket ott láttunk, mert én csak fütyi-fának hívom. Elnézést a kifejezésért, nem szerettem volna senkinél kiverni a biztosítékot, de a képek magukért beszélnek…

    Óriások Útja

    Óriások Útja

    és a fütyifa

    Amúgy teljesen véletlenül fedeztem fel ezt a helyet. Soha nem hallottam, hogy Ausztráliában is létezik egy Óriások útja. Az egyik információs irodában a kezembe akadt egy geológiai térkép (aminek nagyon megörültem), ahol képekkel, magyarázószöveggel a térképre fel vannak jelölve NSW állam híres geológiai helyei. Nagyon hasznos térkép. Azt sajnálom hogy a többi állam még nem adott ki ilyet.

    Brisbane városát elérve villámlátogatást tettünk egy kedves ismerősünknél, akiket igyekszünk mindig meglátogatni, ha a városon haladunk keresztül. Sajnos csak egy éjszakát tudtunk eltölteni náluk, de így is örülünk annak, hogy sikerült újfent találkoznunk Marival és Sanyival. Jó volt újra látni őket!

    Bolyongásaink a Fraser-szigeten

    Innen felvettük a nyúlcipőket és meg sem álltunk Hervey Bay-ig, ami a Fraser-sziget előkapuja. Mielőtt a szigetre mennénk meg kell venni az engedélyt és ki kell találni, hogy melyik kempingben, hány éjszakát szeretnénk eltölteni és azt is ki kell fizetni. Kicsit kicseszésnek gondolom ezt a kemping dolgot, mert mi van akkor ha 3 nap után tovább szeretnék állni és a sziget másik oldalán akarok sátrat verni. Vagy mi van akkor ha tovább szeretnék maradni??!! Na, mindegy.

    Péntek reggel az első komppal átkompoltunk, amire furcsa mód tolatva kellett felhajtani. A jegyvásárlásnál pénztárosGizi kérdezte, hogy akkor ugye van mindenünk: ásó, vontatókötél és egyéb beragadásból kiszabadító eszköz? Persze, csak semmi pánik, van mindenünk. A bepakolt cuccok fele csak ilyen felszerelés volt. Ennek ellenére már az első nap 4-szer ásta el magát Döme. Épp hogy lehajtottunk a kompról, félreálltunk, hogy leeresszük a gumikat a homoki terepre és hagytuk elmenni a túristák tömegét, majd mi is neki vágtunk. Alig mehettünk 3-4 km-t, mikor Döme elkapart.

    Több tényező is közre játszott. A homok nagyon puha, mélyre kitaposott volt. A turistákat szállító négykerék meghajtású buszok nyomtáva szélesebb volt, mint a terepjáróké, illetve ezen buszok felfüggesztése sokkal magasabban van mint az autóké, így egy széles, nagyon mély vájút tapostak ki. Döme hasa felült ezen a középső bakháton és mint egy hókotró tolta maga előtt a homokot, amit legyalult. Egy darabig küzdött vele, majd feladta. Hiába próbálta Papi előre-hátra kihintáztatni, nem segített. Ásó elő, kemény lapátolás. Szerencsére nem kellett sokáig ásni, mert beért minket egy nagy turista busz és mondta a sofőr, hogy hátrafele kihúz. Dömét megrántották, majd a következő nekirugaszkodásra már sikerült átvergődnünk .

    Megyünk tovább. A cél a híres McKenzie tó volt, de egy 90 fokos balos kanyarban ismét elkapartunk rendesen. Ezen a helyen már sokan beragadhattak, mert a porcukor puhaságú homokba rengeteg friss nyom volt belekapara. Elkezdtünk ismét ásni. Ilyenkor ne 5 perces megállásokra gondoljatok, hanem fél órásra vagy hosszabbra. Attól függően, hogy mikor ér oda valaki. Jött is két terepjáró. Az első ürge tanácsokat adott, hogy mit-hogy, mennyire erősen kell nyomni a gázt, mire kell figyelni… stb. Megjegyezném hogy nem akkor vezettünk először homokos terepen. Nem ez volt a gond. Na, a másik ürge a Toyota Landcruiserével ha nehezen is, de ki tudta húzni Dömét a homokból, szóval végül is elértük a tavat, ami arról híres, hogy fehér homokos partja van, a víz gyönyörű kék és egyben kristály tiszta. Mindenki csak úgy nevezi, hogy katalógus part, mert a fényképek olyanok, mintha egy utazási katalógusból léptek volna ki. Pechünkre reggel óta be volt simulva az ég, így semmi nem jött át a színekből. Mivel igencsak elcsesztük az időt a beragadásokkal elindultunk a kempingbe, hogy sátrat bontsunk. Még kétszer akadtunk el, úgy, hogy nem volt szükség mások segítségére, igaz nem is jött senki. Elég volt az ásó és a 4 maxtrax, amit a kerekek alá tettünk, hogy Döme kihúzza saját magát. Sikerült is neki! 🙂 Kicsit el voltunk kenődve, hogy már az első nap négyszer elakadtunk és azon gondolkodtunk, hogyha az elkövetkező 2 nap is ilyen lesz, akkor semmit nem fogunk látni a szigetből.

    Döme bajban…

    Jön a segítség

    Segíts magadon! A négy maxtrax, ami jó szolgálatot tett.

    Már majdnem elértük a kempinget, mikor előttünk kocsisor. Leálltunk. Láttuk, hogy messze elől egy terepjáró küzd. Beragadt és sehogy sem tud szabadulni. Ilyenkor mindenki áll, mert az utak csak egysávosak. Még az a szerencse hogy a legtöbb út egyirányúsítva van és nem jöhet senki szembe. Ez igen hasznos tud lenni, mikor egy éles kanyarban, hegynek fölfelé nyomod neki, hogy a homokba ne ragadj be. Már vagy 10 perce várunk. Semmi.

    Papi előre szaladt, hogy hátha kell segítség. Majd visszaszaladt és mondta: nem fogod elhinni, de egy középkorú pár bejött egy városi divatterepjáróval, úgy, hogy nincs náluk se ásó, se vontatókötél, semmi. Közben már mögöttünk állt egy túristabusz (akik általában időre mentek mindenhova), azok mögött még két terepjáró. Papi kikapta az ásónkat és a kötelet, majd ismét előreszaladt, hogy kihúzzák őket. A terepjárón nem igazán volt kialakítva olyan hely ahova a vontatókötelet fel lehetett volna akasztani. Volt egy hely, de az sima, egyszerű aszfaltos vontatásra volt, nem pedig arra, hogy ilyen terepen erővel rángassák meg.

    Mindenki kezdett ideges lenni, mert hiába húzták ki, mikor nekiindult, újra beragadt. Aztán a buszsofőr előre ment és mondta, hogy csak húzzúk félre őket, mert neki haladnia kell, aztán majd lesz valami. Így is lett. Mindenki elviharzott mellettük és fogalmunk se volt, hogy aztán mi lett velük. Biztos valaki visszahúzta őket a komphoz, mert azok után, hogy mi eszközökkel felszerelve négyszer akadtunk el, nem hinnénk, hogy ezek messzire jutottak volna.

    Hasonló felkészületlen autóval az utolsó napunkon is találkoztunk. Talán ők még bátrabbak voltak. Két fiatal csaj, nem lehettek több, mint 18 évesek egy nagyon öreg Döme tesóval  (aminek ráadásul már nem volt négykerék meghajtása!) jöttek be úgy a szigetre, hogy nem voltak leengedve a kerekek sem. Aszfalt útra voltak felfújva. Nem volt semmi eszközük. De még olyan sem, amivel megnézték volna a keréknyomást. Persze hogy előttünk ragadtak be, épp kikötött a komp, mi a kompkikötőbe mentünk hogy elkompoljunk, ők meg a beérkezőről jöhettek le. A csajok mögött egy túrista busz, tele túristákkal. Valami idióta ötlettől vezérelve a csaj ráadásul mezitláb vezetett (mondjuk ez eléggé felkapott itt Ausztráliában, nem szeretném véleményezni). Papi megnézte a keréknyomást és elkezdte leereszteni nekik a megfelelő értékre. A buszsofőr meg mondta hogy neki erre nincs ideje, beszállt a csajok kocsijába és kínkeservesen, de átvezette a beragadós részen (neki ment, mert volt tapasztalata). Csak azt nem értem, hogy a pénztárosGizi miért csak kérdezi, hogy milyen autóval vagyunk és hogy van-e minden felszerelésünk, miért nem ellenőrzi le valaki? Ezzel csak az a gond, hogy ilyenek miatt áll a forgalom. Még szerencse hogy nem iskolai szünetben mentünk, mert akkor biztos tömeg van és lehet hogy 1-2 ilyen beragadásnál órákat is állhattunk volna a sorban.

    Kempingünk olyan volt, mintha a Jurassic Park erdejében járnánk. Nagyon igényesen szintbe hozva voltak kiépítve a sátorhelyek. A régi kidőlt óriás fák törzsét meghagyták és többnyire azzal választották el az egyes helyeket. A moha mindent vastagon benőtt. Sűrű erdő borított mindent. Nem is éreztük, hogy mennyire fúj a szél. Pénzbedobós melegvizes zuhany, tiszta budik. Rovarokból nem volt hiány. A pókokat már nem is említem, mert azok nekünk már nem okoznak gondot. Még úgy sem, hogy mint mindig most is a létra tetejére volt felkötve a papucsunk éjszakára, hogy ne másszon bele semmi. Papi reggel szép nyugisan lemászott, leakasztotta a papucsokat és akkor kimászott egy kövér huntsman pók a papucsomból. Már fel se tűnik az ilyen. 🙂 Viszont rengeteg szúnyog volt. Millió! Meleg, párás idő volt, de nekünk zokni, hosszúgatya, hosszú ujjú ingben és hálós kalapban kellett lenni. Mi maradt otthon? Hát persze, hogy a légyhálós konyhasátor. A kajálásokat gyorsétkezde stílusban zavartuk le. A másik kellemetlen rovartársaság a kabócák csapata volt. Én csak úgy hívtam őket, hogy az erdő ijesztő “Pomogácsai”, mert olyan fülsüketítő hangosan ciripeltek, hogy az már fájt. Nem is csodálkoztunk azon, mikor eldobott füldugókat találtunk a kempingben. Ilyen hangos ricsajt még nem hallottunk, pedig volt már dolgunk kabócákkal.

    Délután 4-kor elkezdett esni az eső. Csendes, áztató eső volt, ami reggel 6:30-ig egyfolytában esett. Már csak ez hiányzott. Nem volt elég a mai napra a négy beragadás Dömével? Most még majd sár is lesz??!! Aztán nem így lett. Nem is gondoltuk, hogy a homok ilyen gyorsan elvezeti a vizet. Az eső még jól is jött, mert tömörödött a homok és innentől kezdve majdnem olyan volt, mintha egy kicsit homokos földúton autóznánk.

    Gyorsan előkerestük azt a táblázatot, amit a belépő vásárlásakor kaptunk és két hétre előre mutatja az apály-dagály pontos idejét. Fontos, hogy ehhez az időpontokhoz adjunk hozzá még 30-45 percet, mert a legalacsonyabb vízállás után 45 perccel és a legmagasabb jövetele előtt 45 perccel biztonságos még a közlekedés. Nekivágtunk a sziget keleti oldalán futó tengerparti útnak. Ez a partszakasz kisrepülő leszállóhelyként is üzemel. Ha látjuk, hogy jön egy gép alacsonyan, akkor elsőbbséget kell adni neki, mert le fog szállni. Ezeket a szakaszokat minden nap kitáblázzák. Olyan szerencsék volt, hogy pont láthattunk egy landolást, burzsujkámék kisrepülőn érkeztek a szigetre, ahol már várta őket a terepjáró sofőrrel… 🙂

                 

    Megnéztünk egy nagy homokdünét, majd megálltunk az Eli pataknál, ami a tengerbe ömlik. Nagyon népszerű a túristák körében. Kiépített ösvényen lehet feljebb sétálni a patak mentén, majd úszógumikra, szörfdeszkákra, gumimatracokra pattanva meg kell várni míg a folyó kisodor a tengerig. Vize kristálytiszta. Naponta 80 millió liter a vízhozama. Innen ellátogattunk a híres Maheno hajóroncshoz. A hajót 1905-ben építették és Ausztrália – Új-Zéland közötti luxus utazásokat bonyolította le. Majd az első világháborúban kórházhajóként üzemelt. Végül 1935-ben egy japán hajóbontó társaság megvette és el akarták vontatni Japánba. Vontatás közben jött egy ciklon, a hajó elszabadult és a Fraser szigeten feneklett meg. Állítólag a második világháborúban gyakorló célpontként használták a bombázók, de a katonaság tagadja… Hát persze! 🙂

    kukucs

    Továbbautóztunk a végtelennek tűnő tengerparton, ahol többször bukkantak fel dingók. Egészen a Pinnacle-i színes sziklákig jutottunk, de onnan sajnos vissza kellett fordulnunk, mert közeledett a dagály. Szerettünk volna elérni a pezsgő medencékig (Champagne Pools), de azok még kb 30 km-re voltak tőlünk. Rizikós lett volna bevállalni.

    Másnap a déli tavak panoráma útját (29 km)  jártuk be és megnéztünk 5 tavat: Jennings, Birrabeen, Barga, Benaroon, Boomanjin. Volt köztük olyan, aminek érdekes kávébarna színe volt. Gondolom a fák gyökereitől, belehullott levelektől. Majd a tengerparton felautóztunk a Wabby tóhoz, ami a sziget legmélyebb édesvizi tava. Mivel egész nap verőfényes Napsütés volt, úgy gondoltuk, hogy útban a kemping felé beugrunk ismét a McKenzie tóhoz. Jól döntöttünk! Minden olyan volt, mint a katalógusban! Napfény, kék ég, türkizkék-kristálytiszta víz, fehér homok. Megérte visszamenni! Gyorsan csináltunk mi is 1-2 katalógus képet. 🙂 Nyugtával dícsértük a napot. Másnap reggel összecuccoltunk és a magánkompunkon elhagytuk a szigetet. Igen. Saját kompunk van! Aznap a reggeli kompon a kapitány, a kocsiterelő Gizi, Papi és én meg Döme utazott csak, ja és a kocsiterelőGizi kövér macskája.

    Wabby-tó

    McKenzie-tó, egyenesen a katalógusból… 🙂

               

    Szeretnénk majd még egyszer visszamenni a szigetre kicsivel hosszabb időre és mindenképp szeretnénk összespórolni egy kisrepülős útra is a szigett felett, mert biztos gyönyörű lehet a magasból is.

    A sziget után az első autómosóban Döme kapott egy alapos alvázmosást és habos fürdőt. A sós homokot, vizet ajánlatos minnél hamarabb lemosni az autóról. Majd továbbhaladtunk észak felé, egészen Bundaberg-ig, ahol a híres ausztrál rum gyára van. Főnökünk mondta, hogy nagyon jó vezetett túra van a gyárban és utána finom – boltban nem árusított – likőröket és persze a híres bundabergi rum variációit lehet megkóstolni. Beugrottunk a városban lévő információs irodába, hogy megkérdezzük merre van a gyár és mikor vannak vezetett túrák. És milyen jó, hogy benéztünk, mert fél füllel elkaptam, amint az előttünk lévő pár az esti teknős dologra foglal be időpontot. Miután befoglaltuk a Rum-gyárat, megkérdeztem Gizit, hogy mi ez a teknősös dolog, mert nem volt erről semmi infóm. Mondta, hogy 14 km-re innen a Mon Repos Természetvédelmi Park tengerpartján a nagy tengeri teknősök kijönnek a partra, hogy lerakják a tojásaikat. Két variáció van: az egyik, hogy tojáslerakást tudunk megnézni; a másik, hogy a kikelő kis teknősök első útját a tengerhez tudjuk nyomon követni vezetett túrák keretében. Húha. Ez igencsak jól hangzik.

    Mivel volt hely még aznap estére, így gyorsan oda is befoglaltunk. Délután bejártuk a Rum gyárat, ami nagyon érdekes volt, majd végigkóstoltuk a rumokat, Papi csak módjával. Kicsit ejtőztünk a kempingben, majd este 6-kor felcuccoltunk a teknős túrára. Elvileg este 7-re kell kiérni a látogató központba a foglalási számmal, ami ha jól emlékszem 8 vagy 10 számjegyből áll. Ez a számmennyiség még fontos lesz, mert kicsit felnyomta az agyunkat.

    Odaértünk, persze ezer ember várakozott. Hűvös volt, kezdett sötétedni, fáradt-nyűgös gyerekek, szúnyogok. Hosszú sor. Hosszú várakozás. Majd 7 után kiállt a bejárat elé Gizi és mikrofon nélkül elkezdte a mondókáját. Sokat nem hallottunk belőle. Majd kiállt mellé egy másik Gizi és elkezdték hívni az ezer embert egyesével, mindenkinek be kellett mutatni a hosszú foglalási számát, amit Gizi megkeresett egy hosszú listán (!) és besorolta az embereket az egytől háromig kialakított csoportok egyikébe. Ezt azért le lehetett volna zongorázni zökkenőmentesebben is. Mondjuk többGizi vagy vonalkódos leolvasó. Cseppet mindenki ideges volt.

    Bejutottunk és mi is megkaptuk a 3-as számú matricát, amit fel kellett ragasztani a pólóra. Kitereltek egy kültéri moziszerűségbe, ahol a tervek szerint majd levetítenek egy természetfilmet a teknősökről és a parkőrök majd szólítani fogják az egyes csoportokat, mikor elkezdődik a tojásrakás vagy kibújás a parton. Az egész cécó kb este 7-től éjfélig tart. A teknősöknek nincs karórájuk. Kaja,pia, melegruha és zseblámpa legyen nálunk. Alig telt el 20-30 perc, már hívták is az egyes csoportot, aztán rá pár percre a ketteset, majd minket is. Szerencsések voltunk, mert aznap nem kellett sokat várni.

    Novembertől-márciusig van a teknősök tojásrakási-kikelési ideje, amit általában este bonyolítanak le. Ezért ez a tengerpart szakasz októbertől-áprilisig este 6-tól reggel 6-ig le van zárva. Azon az estén mindhárom csapatnak a kisteknősők kikelését sikerült nyomon követnie (tojásrakás épp nem volt). Szigorú szabályok vannak: saját zseblámpát csak a tengerparti lejutásig szabad használni, utána ki kell kapcsolni és a vak sötétben lebotorkálni arra a helyre, amit a vezető megmutat. Tilos fényképezni, még vaku nélkül is. Egyetlen egy alkalom van, amikor megengedik, hogy csinálhasson a jónép 1-2 képet, ilyenkor szabad a vakut is használni.

    Nagyon megható, megdöbbentő és lenyűgöző volt az egész. Hihetetlen, hogy a frissen kikelt kisteknősök azonnal életre valóak, önállóan árkon-bokron-fűcsomón át küzdik le magukat a tengerhez, és amint elúsznak önellátóak. Hogy mikre nem képes a természet?!

    Az anyateknős többnyire éjszaka úszik ki a partra, hogy lerakja tojásait. Általában arra partra úsznak vissza, ahol ő is kikelt. A dagály vízszintje feletti homokdombon ássa meg a 70cm-1m mély fészkét, úgy, hogy a domb mögött legyen még egy domb, vagy bokor, vagy erdő, ami sötétet ad, azaz kitakarja a zavaró mesterséges fényeket (már ha vannak ilyenek a közelben).

    A kisteknősök 8 hét alatt kifejlődnek. A tojásban lévő tápanyag épp elegendő arra a 2-3 napra míg kiássák magukat a homok alól. Megkérdeztem, hogy hogyan bírják ki 2-3 napig a homok alatt levegő nélkül? Azt mondta a parkőrJózsi, hogy a homokszemek között épp annyi levegő van, ami elegendő nekik. Miután kiásták magukat elindulnak a fény felé. Úgy vannak kódolva, hogy ahol a fény, ott a tenger. Azaz a horizont alatti kis fénycsík, ami a tenger irányában van elegendő nekik. Ezért kell a fészek mögötti domb, hogy lássák ott sötét van és még véletlenül se kolbászoljanak arra. Illetve ezért nem szabad zseblámpát kapcsolni, mert akkor a lámpa irányába mennek, amit be is mutatott a parkőr.

    Nagyon ügyesen bukdácsoltak le a homokdünén. Olyanok voltak, mint a kis DuracellNyuszik. Nem álltak meg pihenni. Nyomultak a víz felé. A homokdüne aljában a park dolgozói elkerítettek egy kis részt, ahova a leérkezett kisteknősöket összegyűjtötték. A mi esetünkben elég lusták voltak. Kb 5 percenként mászott elő egy teknőske a fészekből. ParkőrJózsi azt mondta, hogy ez általában úgy néz ki, mint amikor kinyitunk egy felrázott pezsgőt. Mint egy vulkánkitörés, úgy özönlenek ki a kicsik a fészekből. Kb egy, másfél órát vártunk arra, hogy mindenki kimásszon, de csak kb 30 bújt elő. Általában kb 100 tojás van egy fészekaljban. ParkőrJózsi mondta, hogy hagyjuk a többit későbbre, majd kibújnak.

    A fészektől lementünk az alsó elkerített részhez. Itt a park dolgozói és a segítők megfogtak 1-1 teknőst és mi megérinthettük a páncéljukat (megfogni tilos), vagy alá tehettük a kezünket, hogy érezzük ahogy kavarnak az uszonyaikkal. Na és csak ekkor lehetett fényképeket készíteni. Miután mindenki kiélvezkedte magát – én 3-szor áltam sorba – akkor az ürge a lenti ketrecüktől jobbra és balra (kb 3 méterre egymástól húzott a homokban 1-1 vonalat. Nekünk a vonalon kívűlre kellett állni. Majd ő egy zseblámpával beállt a vízbe és világított, hogy mi is lássuk, hogy mi történik és hogy a kis teknősök is mihamarabb elérjék a vizet. Elvették a ketrec hálóit és megkezdődött az őrült verseny: ki ér hamarabb a vízbe. A kis hülyék kavartak a homokban és igyekeztek minél hamarább elérni a vizet, ahol aztán megkezdték az életük következő szakaszát. Nagy a szórás, 1000 kisteknősből jó ha egy megéri a felnőtt kort. 🙁

    A düne alatti gyűjtőketrec

    A sorfal, ami előtt elhaladnak a kisteknősök, majd eltűnnek a végtelen óceánban.

    És igen! Épp az én ujjaimat csapkodja… :))

    Még másnap is a teknős-élmény hatása alatt voltunk! Szuper volt! Bátran ajánljuk mindenkinek. Talán a kikelés még izgalmasabb, mint a lerakás. Bár az sem lehet piskóta, amikor látja az ember az 1 – 1,5 méteres 200 kg-os anyateknőst fészket ásni és “ping-pong labdát” potyogtatni.

    Mielőtt elhagytuk Bundaberget elmentünk megnézni a Barrel látogatóközpontot. Bundaberg nem csak a rumról híres, hanem az alkoholmentes gyömbér söréről is, ami Papi egyik kedvence. Érdemes végigtalpalni a látógatóközpontott, mert érdekes dolgokat mutat be a gyömbér sör megalkotásáról és a végén ingyenes termékkostolás van. Meg lehet kóstolni az összes terméküket. Mi a gyömbér sörön kívűl nem ismertünk más terméket, pedig 12+1 féle ízesítésű üdítőitaluk van.

    Kellemeset csalódtunk, mert 4 nagyon bejött. Olyannyira, hogy azóta is rá vagyunk kattanva, persze módjával, mert ezek is ugyan olyan cukros vackok, mint a kólák, de néha napján (ünnepnapokon, kempingezéskor) megengedhetjük magunknak. Az üdítő kollekciójuk: gyömbérsör + diétás verziója, Citrom-Lime+Keserű (felejtős), Szarszaparilla és gyökér sör (hát a nevében is benne van hogy milyen volt…), Krémes Szóda (ez is felejtős). A 6 féle enyhén bubis variációk: Lime, Rózsaszín Grépfruit, Passion gyümölcs, Guava, Barack, Vérnarancs. Ezekből a Rózsaszín Grépfruit, Passion gyümölcs, Guava és Vérnarancs ízesítésűek isteniek. Imádjuk. A plusz egy íz a Cola, amit nem árulnak ausztráliában csak gyártják. Ez valamiféle amerikai recept és a gyár csak a gyártás jogát vette meg az amcsiktól és egyből megy az egész Új-Zélandra és ott árulják.

    Ekkor már a 11-dik napnál jártunk és már csak 4 nap volt hátra a nyaralásból. Meg kellett kezdenünk a visszautat, mert úgy terveztük, hogy hazafelé a Strzelecki sivatagon keresztül jövünk és megnézzük, hogy mi valósúlt meg abból, amit 2008-ban felmértünk. Korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy egy évig terepi földmérőként dolgoztam és 20 napot töltöttünk el ebben a sivatagban, hogy felmérjük a  Lydhurst-Innaminka (460 km) közti földút egyes részeit, mert a Közlekedési Minisztérum szeretne 1-2 szakaszt leaszfaltozni, hogy lehetővé tegyék a biztonságos előzéseket.

    Csordultig töltöttük Döme 95+30 literes tankjait, plusz megtöltöttünk két 20 literes kannát is, mielőtt elértük volna Innaminka falucskát. Útközben tettünk egy kis kitérőt Burke és Wills Dig Tree-jét. Ez a fa nagyon híres. 1860-ban Melbourne-ből elindult egy csapat Burke és Wills vezetésével, hogy déli-északi irányban, a világon elsőként átszeljék és felfedezzék a kontinenst.  A csapatot 19 ember alkotta és 23 lovat, 26 tevét, 6 szekeret vittek magukkal. Közel 20 tonna felszerelést cipeltek, ami magába foglalta a kaját is legalább 2 évre. Útközben táborhelyeket alakítottak ki.

    Az Innaminka melletti Cooper Creek volt a 65-ös számú táborhely. Ez volt az a legtávolabbi pont ahova azelőtt európai ember a lábát betette. Itt Burke ketté osztotta a csapatot. Brahe maradt az alaptáborban, ők maguk elindultak északra. Burke úgy számolta, hogy 13 hét alatt visszaérnek. Brahe és csapata a 13 hét helyett 18 hetet várt rájuk, de Burkék csapata nem jött, ezért úgy döntött, hogy visszaindulnak délre. Mielőtt elhagyták a tábort Brahe elásott egy kis élelmet az egyik fa alá, majd a fába véste, hogy hova ásta el.

    A sors fintora, hogy Brahe csapata 1861 április 21-én reggel hagyta el a tábort, Burkék meg aznap este érkeztek meg. Csupán csak kilenc óra különbséggel kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányba. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban Brahe visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanaz a vésés, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentő akciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke-t és Wills-t nem találták meg élve.

    Délután 5 körül érhettünk be Innaminka faluba. Gondoltuk, mielőtt sátrat bontunk megtankoljuk Dömét, mert egyrészt 700 km-es út várt ránk benzinkút nélkül, másrészt másnap nagyon korán szerettünk volna elindulni. Szerintetek egy ilyen helyen, ahol 500 km-es sugarú körben sehol nincs benzin, meddig van nyitva a kút? Én úgy gondoltam, hogy jó hosszú nyitvatartása van, mivel a halálf…án van. Nem biztos, hogy  kora délután bárki is ideér. A többség épp sötétedés előtt ér ide, ahogy mi is. Na a benzinkút reggel 9-től délután 4-ig van nyitva. Punktum! Tehát hacsak nem húzol magad után egy tankert, akkor esélytelen vagy elhagyni a helyet hajnali 5-kor. Malmozni kell 9-ig. Okos! Kicsit bepöccentünk. De így tuti, hogy náluk fogsz tankolni 2,10 dollár/liter áron, mert innen aztán nem tudsz továbbmenni sehova, na meg esélyes, hogy vacsorázni és reggelizni is ide fogsz beülni. Ezt nevezem én burkolt árukapcsolásnak! Ez a kilences indulás igencsak betett nekünk, mert Lyndhurst ide 460 km, plusz szerettük volna beiktatni a Cameron Corner-t, ami egy 240 km-es kitérő. Ez barátok közt is 700 km rossz minőségű földúton. Késő reggeli indulással, felettébb rohanósra sikeredett.

    A Cameron Corner-nél 3 államhatár találkozik: NSW, QLD, SA. Nevét John Brewer Cameron földmérőről kapta, aki két év alatt mérte fel és cövekelte ki az államhatárt NSW és QLD között. De először és utoljára mentünk be oda. Az út nagyon rossz minőségű volt. Teljesen szétrázta Dömét. A jobb hátsó kis lámpa csavarjai kicsavaródtak a rázkódástól. Még szerencse hogy időben észrevettük és nem hagytuk el a lámpát, csak az egyik csavart.

    Cameron Corner

    a kilazult lámpa

    A Strzelecki út sem volt jobb állapotban. Megbeszéltük, hogy ezen sem fogunk többet végigmenni. Viszont, amit felmértünk, az megvalósult. A 460 km hosszon leaszfaltoztak 6 darab 5-7 km-es szakaszt. Úgy gondolják, hogy a burkolt részeken könnyebb lesz a túristáknak a road traineket (hosszú teherautókat) megelőzni… Hááát, ha épp egy ilyen konvoj mögött haladsz és tudod, hogy még 50-60 km van az aszfaltos szakaszig tuti be fogsz előzni és nem érdekel, hogy mennyire veszélyes, főleg akkor mikor szélcsend van és vágni lehet a port. Viszont megtaláltuk azokat a karókat, amiket 6 évvel ezelőtt ütöttünk le! 🙂 Megálltunk annál a forrásnál, ahol annó az alaptáborunk volt. Minden ugyan olyan. Háborítatlanul gyönyörű.

    leaszfaltozott szakasz a Strzelecki úton

    a 6 évvel ezelőtti cövekünk és karónk

    a régi táborhelyünk most is gyönyörű volt

    Lyndhurst városát már sötétben értük el. Kértünk egy szobát, bedőltünk az ágyba. Hullák voltunk. Másnap délután már otthon hordtuk be a rengeteg cuccot a kocsiból. A 15 nap alatt összesen 5844 km tettünk meg és egy szép nagy kört írtunk le. Nagyon jól éreztük magunkat. Képek innen is elérhetőek, vagy a szokásos jobb oldali gombról.

    Már meg van tervezve a következő kiruccanás. Nincs idő láblógatásra, az élet rövid! 🙂

    Kata


  9. Beavatás

    február 27, 2012 by kata_papi

    Mostanában, ahogy írom a bejegyzéseket egyre többször jut eszembe egyik kedvenc íróm pár sora. Minden könyvét rajongással olvastam és igyekeztem felkutatni az összes művét, volt amire éveket vártam, több antikváriumban voltam várólistás.

    Ime az idézet, ami kis ferdítéssel kezd elhatalmasodni a bejegyzéseinkben: “Eredetileg a sziget természetrajzáról szándékoztam enyhén nosztalgikus beszámolót írni, de elkövettem azt a súlyos hibát, hogy már a könyv első oldalain felléptettem a családomat. Amint felvonultak a papiroson, megtelepedtek és kezdték meginvitálni különböző barátaikat, hadd szerepeljenek ők is az egyes fejezetekben.” – Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták.

    Sajnos, mi a családunkat nem tudjuk felvonultatni, mert egyetlen egy hozzátartozónk sincs itt kint velünk, így maradnak a barátok, akik mára már szinte mindegyik bejegyzésünkben fel-fel tünnek. Az első 1-2 évben csak magunk jártunk kirándulgatni, de most már alig akad olyan kimozdulásunk ahova ne csatlakozna egyik-másik barátunk. Fertőzőek vagyunk… 🙂

    Ez történt a múlt hétvégén is. Riverland-ben voltunk “beavatáson”.

    Riverland Adelaidetől 250 kilóméterre van a híres Murray folyónk partján, főként a narancs, citrom, sárgabarack, körte és avocádó ültetvényeiről híres. Jártunk már ott ZsuzsiFerivel, akikkel kajakoztunk a folyón és a holtágakban, illetve egy kiadós eső után Zsuzsival ketten (mert a fiúk leléptek horgászni) lapátoltuk a vizet a sátrakból.

    Most viszont más volt. Mérföldkőhöz értünk… Móni és Csabi nagy elhatározásra jutott. Eldöntötték, hogy ők is szeretnének elindulni a kempingezés rögös útján. Az elhatározás megvolt, a hozzá való cuccokat hamar be is szerezték, hogy nehogy meggondolják magukat. 🙂 Már csak az éles bevetés volt hátra, két éjszaka a Riverland-i kempingben. Kis nehezítésként jött Bejgli kutyus is.

    Döme és Bumbika teljes díszben! 🙂 Szerencsére folyóparti helyeket kaptunk. Gyönyörű volt.

    Indulás előtt 1-2 nappal még gyomorgörcsünk volt, hogy biztos jó ötlet volt-e megfertőzni másokat, de a két nap után ez szertefoszlott. Igaz, ez még nem olyan nagyon durva nomád kempingezés volt. Hiszen kiépített WC-s/zuhanyzós kempingben voltunk áramos sátorhelyekkel, bár mindkettőnk felszerelése alkalmas önellátásra is. Bejgli nagyon jól vette az akadályt. Őrizte a táborhelyet, ahogy azt egy kutyának illik, néha megugatva a közeljövőket, de ez egy kutya dolga. Aztán végigaludta az éjszakát és csak reggel fél nyolc körül jelzett, hogy akkor ő most fent van. A két nap sajnos nagyon hamar eltelt, sok mindenre nem volt idő. Papi viszont megtanult kanasztázni és a fiúk-lányok párosban a lányok kicsit elkenték a fiúk arcát. Igaz az első körben kicsit a fiúk kenték el a miénket (“szűzkéz” Papi dzsóker kanasztájával), de a második kör végén gyönyörűen zártak a csajok!! A fiúknak azóta rémálmaik vannak. 🙂

    Annyira jól éreztük magunkat, hogy betévedtünk a helyi tetováló szalonba... Móninak rózsaszín virág, Papinak sas, Csabinak és nekem sárkány.

    MóniCsabi és Bejgli jól vették az akadályt, ezért vasárnap reggel sátorbontás után Papi eredményhírdetést dobolt a reggelizőasztalon és kiosztottuk a “Sátorozós küldetés teljesítve I. szint 2012” kategóriában a díjat. Nagy volt az öröm.

    Az ezüst serleg

    A boldog nyertesek, megdolgoztak érte... 🙂

    Móni félve megkérdezte, hogy hány fokozat van. Akkor ott azt mondtuk, hogy 3 fokozat van, de ahogy most írom a blogot, Papival kitaláltunk egy különdíjat is. Ezt még a Móniék sem tudják. Az első fokozat egy sima kempingezés, kiépített kempingben (ez teljesítve!). Második fokozat: vadkempingezés zuhany és budi nélkül, amit a március 10-i hosszúhétvégén a Yorke félszigeten ejtünk meg. Harmadik fokozat: 2-4 napnál hosszabb kempingezés, mondjuk kb. két hetes. A különdíj egyelőre legyen titok!

    Mi jól éreztük magunkat, jót szórakoztunk és reméljük a másik félnek is tetszett a kempingezés.

    Ha még nem írtam volna a Murray folyónkról , akkor íme 1-2 érdekes infó. Sátorbontás után hazafele jövet megálltunk a négyes zsilipnél és szerencsénkre jött egy kis motorcsónak, ami át akart zsilipelni, így megvártuk. Míg várakoztunk megnéztük a magyarázó táblákat és innen az ötlet, hogy írok a folyóról.

    Tények:

    • 3 államon folyik keresztül: Új Dél-Welsz, Viktória, Dél-Ausztrália
    • a harmadik leghosszabb hajózható folyó a világon (az Amazonas és a Nílus után), a sima folyóhosszokban pedig 16-dik a világon
    • teljes hossza 2520 km
    • a folyónak 4 db nagyobb víztározója, 16 db duzzasztója, 15 db zsiliprendszere és 11 db (Dél-Ausztráliában lévő) kompátkelő helye van
    • itt Dél-Ausztráliában a komp az év 365 napján, a nap 24 órájában közlekedik, ingyenes és nincs menetrendje. Ha van várakozó autó, átviszi. Ha a másik oldalon van csak meg kell nyomni a csengőt és már jön is.
    • a zsilipeken való átkelés is ingyenes a hét minden napján reggel 8:00-11:30 és délután 13:00-16:30 között
    • őshonos hala a Murray Cod, ami 1,8 méterre is megnőhet (az európai ponty itt ellenség, mert kiszorítja az őshonos halakat)

     

    Hasznos infó mindenkinek, aki a Riverlandbe utazik: Riverland területe mentes mindenféle zöldség és gyümölcs kártevőktől. Ezen kártevők ellen úgy védekeznek, hogy tilos ide behozni bármiféle zöldséget és gyümölcsöt. Mi is majdnem megszívtuk, azaz akár pofára is eshettünk volna, mert tele voltunk zölivel és gyümivel. Mi ugyan már voltunk itt, de teljesen elfelejtettük, hogy nem szabad behozni.

    Azt tudtuk, hogy Viktória és Dél-Ausztrália határán szintén van ilyen szigor, illetve Dél-Ausztrália és Nyugat-Ausztráli határán még ennél is nagyobb szigor, de ezt valahogy elfelejtettük. Mindenesetre tele voltunk, mint a délibusz. Móni még kérdezte is, hogy akkor a meggyes pitéből piszkálja ki a meggyeket szemenként…? Be voltunk tojva rendesen, de bevállaltuk a rizikót és engedély nélkül bevittünk mindent és “imádkoztunk”, hogy ne állítsanak meg. Utolsó napon az információs irodában kiderült, hogy ha Dél-Ausztráliában vetted a zölit-gyümit és bemutatod a blokkot róla, akkor bejöhet. De más államból szigorúan tilos. Mondjuk nekünk nem volt blokkunk, így szívtunk volna, ha megállítanak. Lelkiismeretünk így utólag tiszta, mert nem fertőztünk meg semmit. A büntetés amúgy 2500 (!) dollár.

    Kata

    Azt tudjuk-e, hogy miről híres Luji dü Zsilip… és hogy kik voltak a testvérei?! 🙂