A rendőr és az index

Korábban írtam, hogy volt egy rendőrautós esetünk, ami az index használatával függ össze. Nézzük, mi is történt.

Éppen Mount Gambier-ből jöttünk hazafelé az egyik hosszú hétvégén. Szép, napos időben haladtunk, tartottuk a 110-es tempót, ami itt a megengedett maximumot jelenti. A forgalom elég gyér volt, ami egyáltalán nem ritka errefelé. Egyszer 92 km-t sikerült mennünk úgy, hogy csak ketten (!) jöttek szembe. Igazi csúcsforgalom. 🙂

Szóval mentünk nyugodtan, mögöttünk csak egy autó volt, de ő sem sietett, beállt mögénk szépen. Egyébként nagyon ritka, amikor valaki megelőzi a másikat túllépve a megengedett sebességet. Emlékszem, miután megérkeztünk, három és fél hónap kellett ahhoz, hogy az első gyorshajtó elmenjen mellettünk lakott területen kívül. Nem szokás.

Tehát, ahogy haladunk ott szép nyugodtan, egyszer csak beértünk egy rendőrautót. Kicsit lassabban haladt, mint mi, 100 körüli tempót tartva. Két lehetőségünk volt. Vagy beállunk mögé és haladunk tovább együtt, vagy megelőzzük 110-zel. Az előbbit választottuk. Nem nagyon értettük, miért nem hajt ő is az engedélyezett sebességgel, de mivel nem siettünk, ezért felvettük az ő tempóját a mögöttünk jövővel egyetemben.

A következő bekezdésekben leírtak nem tartottak néhány másodpercnél tovább.

Éppen egy kanyarhoz értünk, amikor a másik sávban feltűnt egy autó – mondhatni berobbant a kanyarba – ami szemmel láthatóan is „a gyorshajtó” kategóriába tartozott (egyébként nagy a kísértés, hiszen nemcsak az autók teljesítménye csábít száguldozásra, hanem a 20-30 kilométeres egyenesek is).

Biztos urunk nem sokat tétovázott – neki talán még a sebességmérő kütyüje is be volt kapcsolva – fékezett egy nagyot és azzal a mozdulattal a megkülönböztető fényeit is felkapcsolta, majd amikor már eléggé lelassult, lehúzódott a padkára.

Gondoltam elmegyünk még mellette nagy fékezés nélkül, mielőtt megfordul és üldözőbe veszi a renitenst, hiszen látnia kellett, hogy ott vagyunk mögötte. Csakhogy, amint megállt a padkán, abban a pillanatban kitette az indexét jobbra, hogy ő most befordul szépen elénk. Mi meg jöttünk, akkor még legalább 80-90-nel. Hú, mondom, ennek fele sem tréfa, ez mindjárt kikanyarodik elénk, így nem volt mit tenni, csak bele kellett taposni a fékpedálba. Akkorát nem kellett fékeznem, mint a kangás kalandunknál, de a frissen kicserélt fékbetétek biztosan beigazodtak a helyükre. 🙂

Tehát fékeztünk egy nagyot, s csak abban bíztam, hogy a mögöttem jövő is éber legalább annyira, mint mi. Szerencsére nem bóbiskolt, éppen meg tudtunk állni mindketten a rend bátor őrének kocsija mögött pár méterrel.

Megálltunk és vártunk. Ő is várt indexelve és fényeit villogtatva, illetve mi is vártunk, hogy most akkor mi a túró van. Úgy gondolom, hogy ennél egyértelműbb helyzetet a KRESZ könyvek sem tudnának felhozni példának. Adva van egy járőrautó, ami használja a megkülönböztető fényeit, emellett egyértelműen jelzi, hogy mire készül: meg akar fordulni. Ebben a szituációban épeszű ember nem előz meg egy rendőrautót.

Szerintem sejted már, mi a végkifejlet. A súlyos másodpercek csak teltek és teltek, de nem mozdult senki sem, a gyorshajtó meg egyre csak távolodott tőlünk. Ezért aztán nem volt mit tennem, szabály ide, szabály oda, lassan elgurultunk rendőrünk mellett, aki csak ezután eredt nyaktörő iramban kiszemelt áldozata után.

Azért kíváncsi lennék, mi járhatott az egyenruhás fejében ebben a helyzetben, de megtudni már sajnos nem fogom. Ezért csak benneteket kérdezlek: ti mit tettetek volna a helyemben?

Papi