Cape York – 3

Nem volt egyszerű megtalálni a radarállomást, mert ismét hiányoztak a táblák. El is tévedtünk, de végül csak meglett. Aki arrafelé jár az utolsó „Y” elágazáshoz érve …

Ne de melyik is az utolsó, mi? Amelyik az erdőben egy meredek dombon van. Ennek az „Y” elágnak a jobb oldali ága visz fel a radarhoz. Az út nem a legjobb minőségű: meredek, szűk, sziklás, de leküzdhető. Ez a radarállomás volt az 52-dik radar és ez az egyetlen, a második világháborúból fennmaradt ilyen radar  Ausztráliában. JólelkűPapi itt is elemében volt, kikapta a kis porseprűnket és lesepregette az emléktáblát, hogy jobban olvasható legyen.

Amíg Papi „takarítgatta” a radar környékét és műszaki szemmel vizslatta a rozsdásodó vas alkatrészek és nagy réz fogaskerekek kapcsolatát, addig én távolabb sétáltam, hogy megnézzem, maradt-e még valami más érdekes is fenn az utókornak ebből az objektumból, vagy csak maga a radar.

Találtam is egy majdnem váll mélységű kerek betongyűrűt a földbe leásva. Időközben Papi is odaért hozzám és mondta, hogy valószínűleg ebben is egy kisebb radar lehetett. Aztán kiszúrtam egy csontig aszalódott nagy békát lent a gödörben. Borzalmasan nézett ki. Nagyon sajnáltuk. Beleeshetett a gödörbe és kiugrani már nem tudott. Ennivaló meg nemigen akadt lent. Papi elhatározta, hogy kimenti.

Igen, tudjuk. A cukornád varangy kártevő állat, de mégiscsak egy élet. Papi letört egy vastag ágat és próbálta ösztökélni a békát, hogy kapaszkodjon rá. De a béka nagyon gyenge volt. Leugrani két okból nem akart. Nehezen mászott volna vissza, illetve óriási nagy fekete pók vert tanyát az üregben. Nem kellene összeszedni itt egy ismeretlen pókcsípést.

A botos dolog nem működött, ezért leszedte az ásót a kocsiról és azzal próbálta kiemelni a békát. Nem volt egyszerű mutatvány, egy kapával jobban alá tudott volna nyúlni. Kb 10 perces akciózás után azonban siker koronázta a próbálkozást. Jó nagy stressz lehetett a békának ez a herce-hurca, de kint volt. Adtunk neki vizet és a szendvicsünkből pipihusit. Nem tudjuk mit eszik, valszeg bogarakat. Mondjuk a pipihúsra rá se hederített. Picit pihengetett a fűben majd „elugrált” valamerre.

Innentől elkezdtünk hazacsorogni. Nem rohantunk, bőven volt még hátra több, mint két hetünk, ezért jobbra-balra kitérőket tettünk. Útközben megálltunk a Moreton távíró állomásnál és megnéztük az ottani mini múzeumot, mégiscsak a régi távíróvezeték nyomvonalát jártuk be hellyel közzel.

Aztán a fő észak-déli ütőérről kihajtottunk a Lockhart River nevű kis őslakos településhez, ami egy 107 km-es kitérő. Bár ne tettük volna. Legalábbis este 6-ig még így gondoltuk, aztán este 8-ra fordult a kocka.

Rengeteg érdekes dologba futottunk bele, ami amolyan szerencse a szerencsétlenségben. Ez a 107 km-es út olyan volt, mint a hullámvasút. Fel-le, fel-le végestelen végig. Minden lemenetel egy kisebb patakátkelésbe torkollott. Valamelyik száraz volt, valamelyikben már csak egy nagyobbacska pocsolya volt és voltak rendesen rohanó patakok is. Ebből kifolyólag nem lehetett normális sebességgel haladni, két és fél óra alatt tettük meg a 107 km-t. Szerintetek hány patakátkelés volt a 107 km-en? Lehet tippelni, mert kifelé jövet nem voltam rest és megszámoltam.

Aki a 92-es számra tippelt az nyert. Beírhat magának egy piros pontot. Öt piros pontért jár a mókus nyomda. Majdnem 1,2 km-ként volt egy átkelés. Papi hiába gyorsított fel 80 km/órára, szinte azonnal fékeznie kellett, hogy aztán 5-10-zel átkeljünk a patakon. Az út befelé ennek ellenére nagyon szép volt. Kezdetben sivár, majd egyre sűrűbb lett a növényzet és egyre nagyobb dombok vettek körül. Ezek a dombok már az Iron Range Nemzeti Park részei voltak. A vizes patakátkelések meg igencsak feldobták az utat.

Este fél hatra értünk ki a tengerparti faluba, kezdett sötétedni. Kemping sehol, de még bozótkemping se. A városka pedig 99%-ban őslakosok lakta putri. Még ijesztőbb utcaképpel, mint fent északon, ahol a kutyák megtámadtak. Besza-behu volt. Elkezdtünk parázni, hogy valahova még sötétedés előtt be kéne húzódnunk az erdőbe, ahol sátrat nyithatunk, de messze az őslakosoktól.

A legközelebbi Roadhouse innen 143 km-re volt, amiből az idevezető 107 km megtétele 2,5 óra volt világosban. Sötétben ez cseppet tovább tartana. Gyors fejszámolás: a legjobb esetben is este kilenc körül érnénk be a kempingbe. Térerő nem volt, netes keresés kilőve. Össze-vissza autóztunk hátha találunk valami biztosnágosnak tűnő helyet, de semmi. Minden kis kihajtó közelében lakott valaki.

Végül belebotlottunk a falutól távolabb egy pirinyó, privát szállásüzemeltető társaság konténer kabinjaiba. Kiderült, hogy többnyire kutatóknak, természettudósoknak és előre befoglalt szervezett csoportoknak szokták kiadni a helyet. Ha törik, ha szakad, kerül amibe kerül, mi itt fogunk aludni. Legalább a tizenhatodik napon rendes ágyban alszunk, amúgyis oda van a derekunk. Persze az is óriási szerencse, hogy egyáltalán volt üres szobájuk. Mintha ránk vártak volna. 🙂

Első körben recepciósGizi (aki hihetetlen kedves volt) bepróbálkozott a drágább szobával, de mi mondtuk, hogy csak aludni szeretnénk, semmi faxni. Így lett egy pirinyó szobánk. Nem gond, mondtam Papinak, mivel semmit nem kell szét-és összepakolni, reggel sokáig tudunk aludni, nem kell kapkodni.

A szoba tényleg cseppnyi volt. Két egyszemélyes ágy jobbra-balra a falnak tolva egy keskeny középső folyósóval. Annyira keskeny, hogy ketten alig bírtunk levetkőzni. Egyikünk az ágyon kuporgott, míg a másik beleugrott a pizsibe. A trópusi pára miatt állandó, áporodott dohos szag volt bent. Most már értettük, hogy miért mondták azt nekünk az északon lakók, hogy a házaik, a ruháik a szekrényben penészesek. Csak szárítógéppel tudnak szárítani.

A szobánkon egy gekkóval osztoztunk. Elalvás előtt nem az esti imát mormoltuk el, hanem azt, hogy nem bánt, csak körbeszimatol és megeszi a szobában lévő pókokat, csótányokat …

Kívül az egyik kabin falán és a közös budiban gyönyörű, nagy zöld levelibékák csücsültek.

Épp kint vacsiztunk a mini teraszunkon, amikor egy idős (nagyon idős) bácsi elkezdett zsizsegni és tábortüzet gyújtott, székeket rakott köré és magában ücsörgött a tűz mellett. Senki nem ment hozzá, pedig volt egy hasonló korú vezetett csapat, akik éppen szintén vacsoráztak.

Egyszercsak odajött hozzánk és kedvesen invitált minket, hogy nyugodtan menjünk mi is a tűz köré. Nem akartunk bunkók lenni, ezért egy: „rendben, kösz majd meglátjuk” udvarias mondattal leszereltük. Tovább vacsiztunk. Csak nem ment oda hozzá senki, egyedül iszogatta a sörét. Végül megsajnáltuk és negyed óra elteltével odamentünk beszélgetni.

Legalábbis próbáltunk beszélgetni. Az egész annyira banális volt, ugyanis a szerencsétlen bácsi süket volt. De nagyon. Mindent félrehallott, vagy nem hallott. Nekünk meg persze még akcentusunk is van. Mosolyogva vette elő a hallókészülékét mutatva, hogy van neki és be is tette a fülébe, de ki is vette mondván, hogy nem működik.

Lefutottuk a szokásos ismerkedési köröket. Mesélt pár érdekes őslakos dolgot, aztán kb negyed óra beszélgetés után belekapaszkodtunk az egyetlen kibúvóba, ami valójában igaz is volt. Mondtuk neki, hogy megyünk, hátha sikerül meglátnunk és lencsevégre kapnunk a zöld pitont, amit itt láttak tegnap.

Ezt az információt még a szobafoglaláskor mondta Gizi, hogy hátul az esőerdőben van egy kis ösvény és tegnap a természetvédők/kutatók láttak egy nagyon szép zöld piton kígyót. Sétáljunk le nyugodtan a patakig és keressük a fákon. Ne féljünk, a zöld piton nem mérgező. Na, úgy gondoltuk, ez jó ürügy, hogy megpattanjunk a bácsitól. De nem is tudom hova tettük a józan eszünket mikor fejlámpával a vak sötétben, ismeretlen ösvényen ketten nekiindultunk az esőerdőnek zöld pitonra „vadászni”.

Papi volt az előörs, toltam magam előtt, ő szedte le pókhálókat. Tekergettük a fejünket jobbra-balra, fel-le nehogy a nyakunkba essen a piton. Vagy negyedórányi séta után meguntuk, patak még sehol (Gizi azt elfelejtette mondani hogy milyen messze van), ezért visszafordultunk. Most én mentem elől, mert már a pókhálók le voltak szedve, Papi volt a hátvéd, na meg hát ugye a szörnyek mindig az utolsó embereket kapják el. Én fosós vagyok, sötétben meg duplán fosós.

Már majdnem kiértünk, mikor fejlámpás emberek jöttek velünk szembe. Kiderült, hogy a puccos fizetővendégeknek benne volt a foglalásban egy ilyen esti vezetett esőerdő túra a helyi természetvédővel, aki mindent tudott az állatokról/növényekről. Csatlakoztunk hozzájuk. Felajánlották és mi éltünk vele. És milyen jól tettük. Ez a túra volt a szerencse a szerencsétlenségben.

Másfél órát barangoltunk az esőerdőben és rengeteg dolgot láttunk és rengeteg információt tudtunk meg Józsitól. Ráadásul a csapatot csak 4 fő plusz a biológusJózsi alkotta, szóval nem volt tömeg.

Hogy miket láttunk? Sátorhálót szövő pókot, ami egy különleges sátor alakú hálót sző. Levél formájú bogarat. Különleges molylepkéket. Tarantula pók odut, amit egy bottal megpiszkált Józsi, hogy imitálja a bogarak mozgását, a pók meg kidugta a lábát, el akarta kapni a botot. Esőerdőben élő rák oduját. Egy nagyon cuki kis mézevő madarat, ami a fán aludt úgy, hogy felfújta a tollait, így egy kis gömböcre hasonlított. Nem volt se feje, se csőre, legalábbis nem látszott mert behúzta a nyakát a tollai közé. Gombákat, békákat. Olyan fát, aminek a levelei olyan érdesek voltak, mint a smirgli papír. Az őslakosok ezeket a leveleket használták csiszolásra. Olyan megmerevedett bogarakat, amiket egy gomba spórái változtattak zombivá.

Sajnos a zöld piton nem mutatta meg magát, de volt helyette három másik nagyon érdekes dolog. Az egyik ilyen a Szemérmes Mimóza (Mimosa Pudica) volt, ami érintésre becsukja a leveleit. Sajnos este lévén mindegyik be volt csukódva már, de Józsi azt mondta jöjjünk ki reggel és nézzük meg, illetve mondta, hogy az út szélén sok helyen láthatjuk.

Másnap reggel világosban neki is fogtunk a „mimóza vadászatnak”. Rengeteget találtunk. Mindig is ott volt az orrunk előtt, de soha nem tűnt fel, hogy ezek „mozognak”. Mondta Józsi, hogy ezek a növények nagyon érdekesek, mert tanulnak és a kutatók előszeretettel vizsgálják a viselkedésüket. Megtanulták, ha egy pillangó száll rájuk nem kell összecsukódniuk. Durva érintésre azonnal záródnak. Csináltunk videót, mikor Papi picit megböki a végüket és ők levélről levélre záródnak. A másik videón Papi durván végighúzta a tenyerét és egy másodperc alatt az összes levél eltűnik. Félelmetes, ahogy mozog.

Az egyik videót Papi feltöltötte a youtube-ra: Rough touch of Mimosa Pudica – YouTube

Aztán a második különlegesség a „hangyanövény” angolul Ant Plants volt. Van egy növény ami szimbiózisban él egy hangyafajjal. A hangya nem tud megélni a növény nélkül és a növény se a hangya nélkül.

A trópusokon a fák ágain kezd el növekedni ez az ártalmatlan tumorféleség, pici kis levélhajtással. A dudoron belül járatokat növeszt, amibe hangyák költöznek be. A hangyák megvédik a növényt a kártevőktől. Ha például egy szöcske vagy hernyó elkezdi rágni a levelét, a hangyák megtámadják. Továbbá ásványi anyaggal látják el a növényt az ürülékükkel és a behordott táplálékkal.

Van egy lepkefaj, aki szintén ehhez a „szimbiózis-csoporthoz” csatlakozott be. Az Apollo Jewel pillangó petéit a hangyanövényre teszi le. A hangyák beviszik a petéket a gumóba, védelmet biztosítva neki és a lárva bent növekszik. A hangyák ürülékét és a gumó részeit eszegeti. Cserébe mézédes nedvet választ ki a hátán, amit meg a hangyák szürcsölgetnek. Lenyűgöző a természet!

Mondanom se kell, mikor kifelé jöttünk az Iron Range Nemzeti Parkból, Papi az utat figyelte, hisz ő volt a sofőr, én meg a fák tetejét vizslattam és Ant Plants-re vadásztam. Sikeresen. Egy idő után ráállt a szemem és rengeteget találtam. Ha nem mondják hozzáértők, sose tudjuk, hogy ilyen létezik. Nem láttuk a fától az erdőt… pedig ott volt a szemünk előtt. Rengeteget talátam és olyankor kiáltottam Papinak, hogy most állj meg, ott egy gyönyörű példány. A huszadik után Papi kezdett morogni.

Amúgy Cape York elején a kempingekben, kocsmákban, roadhousok-ban ki van plakátolva, hogy ha látsz ilyen növényt vagy kazuárt, akkor ide-és-ide töltsd fel a koordinátákat és a képet, mert ezek ritka veszélyeztetett fajok. Apropó kazuár. Sajnos a Cape York-i utunk során nem volt szerencsénk egyhez sem, pedig nagyon figyeltünk.

A harmadik érdekesség, az est fénypontja egy nagyon mérgező kígyó volt. Szó szerint belebotlottunk. Épp azalatt a fa alatt álltunk, amin volt pár hangyanövény, de a sötétben csak a fekete gücőket láttuk, na meg mindenki felfelé nézegetett. Aztán valami miatt biológusJózsi levilágított a földútra és bumm, kb 3 méterre tölünk ott „csücsült” egy Brown Headed (barna fejű) kígyó a porban.

BiológusJózsi nagyon ráizgult, egyből lőtt róla egy képet, mondván az egyik társa nagyon fog örülni neki. Megkérdeztük, ha ennyire örültök neki miért nem fogjátok be? Erre Józsi: mi nem fogunk be mérgező kígyókat, mert túl veszélyes és itt a környékben sehol nincs antiszérum. Hoppá. Egy lépést hátraléptünk. Amúgy nem ennek a kígyónak a legveszélyesebb a mérge, de ez a kígyó felel a legtöbb halálos marásért, mert temperamentumos, nagyon gyors és szeret támadni.

Szóval a szépséges zöld pitont nem találtuk meg aznap este, helyette szó szerint belebotlottunk egy Barna Fejű mérgező kígyóba. Szuper kis este volt, a sz@r helyzetből ismét kihoztuk a legjobbat. Este fél 10-re értünk vissza a szállásra. Gyors fürdés után már mentünk is aludni. Sajnos a „nagyot alszunk” elhatározás nem jött össze, hajnali 3:40-kor keltünk Papi fejfájására. Mivel nem rohantunk (ez nagy szó nálunk), nappal is visszamentünk a „dzsungle”-ösvényre, hátha ott lesz a zöld piton. De nem volt ott. Viszont megtaláltuk a második világháborús posta alapbetonját és az 1943. december 5-én épült, négy kemencés pékség maradványát. Itt is tele van az esőerdő második világháborús építményekkel.

Szerencsésen és élményekkel gazdagon visszajutottunk a Cape York-i fő-földútra és folytattuk utunkat délnek. Furcsa mód a Coen-i karanténállomás zárva volt, de nem feszegettük a témát, mert volt takargatni valónk. Nagyon érdekes, óriás nagyságú magokat találtam fent északon a tengerparton és hát annyira szépek voltak, hogy szedtem párat belőlük.

Coen falucskában megünnepeltük, hogy szerencsésen megjártuk Cape York-ot és a „Sexchange” nevű hotelben (nem szeretném lefordítani magyarra) egy nagyon finom, tejszínes-pesztós-csirkés tésztával csillapítottuk éhségünket. Mennyei volt. Életünk legfinomabb tésztáját ettük. Azóta azon vagyok, hogy én is meg tudjam főzni ezt az isteni tésztát.

Laura – ami egy falucska – közelében letértünk a fő ütőérnek nevezett földútról, mert nem akartunk ugyanazon az úton visszavezetni. Elkanyarodtunk keletnek, megcéloztuk a keleti partvidéket útba ejtve az Old Laura Homestead-et, azaz a régi Laura tanyát.

1879-ben egy ír bevándorló bérelt itt földet és idővel 8000 marha legelészett a birtokán. Ő építette 1892-ben a tanyát a Laura-folyó nyugati partján. A tanyához tartozott egy profi mészárszék épület, kovácsműhely, egy 3 szobából álló szolga-lak és összetört termeszvárból döngölt teniszpálya. A ház mögött a folyóparton pedig Corypha pálmák nőttek. Ez a pálma nem kapkodja el a dolgokat. Ötvenéves korában hoz először és utoljára virágot. Maga a virág óriási, majdnem akkora, mintha egy másik pálmafa nőne ki belőle. Számokkal leírva: a fa magassága akár 25 méter is lehet, a tetején a virág pedig akár 6-8 méter. Amint kivirágzott, a pálma elkezd haldokolni. A több millió fehér virágból álló nagy virágzaton 18 hónap alatt érik be a gyümölcs.

Mivel tudtuk, hogy nem ez az utolsó utunk ide, ezért úgy döntöttünk, hogy a Lakefield-i Nemzeti Parkot most kihagyjuk, megcélozzuk Cooktown városát és városról városra elkezdünk déli irányban lecsorogni a keleti parton. Cooktown-ban megnéztük Cook kapitány múzeumát.

A múzeumban annyi történelmi anyagot halmoztak fel, hogy fél nap is kevés lenne rá. Sajnos mi picit végigrohantuk. Itt van kiállítva Cook kapitány hajójának az Endeavour-nak a horgonya és ágyúja, amit 1969-ben találtak meg.

Cook kapitány 1768. augusztus 6-án hagyta el Anglia partjait, hogy körbehajózza a Földet. Tahiti után elérte Új-Záland partjait, majd Ausztrália irányába hajózott, mikoris 1770. június 10-én a Nagy-Korallzátony környékén zátonyra futott és léket kapott. Utasította a matrózokat, hogy a ballasztokat és 6 ágyút dobjanak a vízbe, így tudtak továbbhajózni. A mai Cooktown város helyén biztonságos folyótorkolatot talált, ahol 48 napig vesztegeltek, míg kijavították a hibát. Egészen 1908-ig állt az a fatörzs a folyó partján, ahova kikötötte a hajót. Ma ez a fatörzs a múzeumban van és a folyó partján pedig egy nagy szikla jelzi a helyet, ahol az Endeavour horgonyzott.

Szétnéztünk a városkában, felmentünk a kilátódombra, egy-két tengerpartra és megcéloztuk a híres Lion’s Den Hotelt. Úgy terveztük, hogy a hotel kempingjében alszunk meg. Egy fénykép erejéig megálltunk az útba eső 1886-ban épült Annan hídnál, ahol jól ráijesztettünk egy tilosban, engedély nélkül horgászó bácsira. Azt hitte zsaruk vagyunk. A hidat nem nehéz nem észrevenni, mert az új híd mellett „fut” párhuzamosan. Szép fagerendás, 275méter hosszú híd.

Az út a Black Mountain Nemzeti Parkon vezet keresztül, így szinte lehetetlen nem észrevenni az érdekes fekete hegyeket. Még autós kiállót is építettek magyarázó táblákkal. Sajnos csak innen, a kilátóról lehet a hegyekben gyönyörködni. Nem lehet felmászni rájuk, túl veszélyes, sokan sérültek már meg azért, mert figyelmen kívül hagyták az intelmeket.

Rengeteg helyi történet kering, hogy emberek, lovak és még egy csapat marha is eltűnt/felszívódott a fekete sziklák labirintusában. Sose látta viszont őket senki.

Számos bejelentés is érkezett az elmúlt évek során, hogy egyesek látni vélték itt a 20 000 éve kihaltnak gondolt erszényes oroszlánt, a „Thylacoleo Carnifex”-et. Hááát nem tudjuk, ez olyan Yeti gyanús dolog, hisszük ha látjuk mi is. Mindenesetre az éjfekete gránit sziklák nagyon érdekesek voltak.

260 millió éve a magma a föld alatt egy kúp formában megszilárdult. Az erózió lekoptatta körülötte a puhább kőzeteket, a kúpon pedig érdekes repedések keletkeztek, amiket máig nem tudnak megmagyarázni. A repedéseket az eső mélyítette tovább, így a kúp idővel feldarabolódott. A hegyen 3 olyan állat is él, amik sehol máshol nem fordulnak elő. Egy béka, egy gyík és egy gekkó.

Az ikonikus queensland-i Lion’s Den Hotel az 1880-as évek elején nyitotta meg kapuit. Nevét a közeli ón bányáról kapta. Ez az egyik legrégebb óta folyamatosan üzemelő hotel. A padló és a falak a mai napig eredetiek.

Sajnos nagyon sokan voltak, óriási volt a nyüzsgés, meg a zaj. Öt perc után tovább is álltunk és úgy döntöttük keresünk kempinget valahol máshol. A hoteltől nem messze, 45 km-re kezdődik a híres Bloomfield Track. Ez rajta volt a listánkon. Csak terepjáróknak és szigorúan semmi karaván, utánfutó, vontatmány.

A Bloomfiled Track-nek van egy ikertestvére a Creb Track, ami párhuzamosan fut a Bloomfiled Track-el, csak beljebb a hegyekben, nem kint a tengerparton. A Creb Track egyirányú, csak délről-északra vezethető le, mert nagyon szűk és egyes részei nagyon meredekek. Esős évszakban le is van zárva. Ha valakit menteni kell, akkor csak az embereket mentik ki, többnyire helikopterrel és a járművedet ott kell hagyni. A nehézsége a meredekségében és az agyagos talajában rejlik. Ha csak egy kis eső is esik olyan, mintha tükörsima jégen vezetne az ember. Akit érdekel a youtube-n rengeteg videó van róla. Nem biztos, hogy mi vágyunk ilyen sárdagonyára.

Érdekességképp itt egy 34 perces videó róla: https://www.youtube.com/watch?v=7cOSuutfshY

A Bloomfiled Track is ilyen, de ott a kaptatókat lebetonozták és még „kapaszkodó” csíkozásokat is martak bele. Az egyik emelkedő 20, a másik 23%-os volt. Ha jól gondolom, akkor ez azt jelenti, hogy 100 méteren 23 méter a szintkülönbség, amit le kell küzdeni. Döme is megdolgozta magát rendesen mire felértünk a dombok tetejére. Útközben pár patakátkelés, tengerpart tette még érdekesebbé az utat. A sűrű dzsungel pedig lenyűgőzően gyönyörű volt. Egyes növényeknek a levelei akkorák voltak, hogy azt hittük a dinoszauruszok idejébe csöppentünk.

Késő délután értünk be Cape Tribulation városka egyik kempingjébe. Épp zárás előtt pár perccel sikerült az utolsó előtti szabad helyet megcsípnünk. Eddig marha nagy szerencsék volt az esővel. Mindig előttünk járt 2-3 nappal.

Sátornyitás közben a szomszéd odajött bájcsevegni és mondta, hogy írtó mázlisták vagyunk, mert ő négy napra jött el sátrazni ide, holnap indul haza és a négyből három napig folyamatosan esett az eső, a mai napon délben állt el. Mi meg ugye délután értünk ide. Tizenhetedik napnál járunk és még nem kapott el az eső minket. Szerencsére most is csak este kezdett rá megint. Reggel minden ment a régi kerékvágásban. Gyönyörű napsütésre ébredtünk, Junior pedig „belelépett” egy csavarba. Innen folytatjuk az utolsó résszel hamarosan. Képek itt.

Oldalak: 1 2