Coorong Nemzeti Park

Akkor, ahogy ígértem egy kis képes beszámoló az igencsak vidámra sikeredett coorongi utunkról. A park Adelaidetől délre Goolwanál kezdődik, ahol a Murray folyónk beleömlik a tengerbe és majdnem Kingston városánál ér véget.

Egy 130 km hosszú, 3 km széles keskeny partszakaszt kell elképzelni homokdűnékkel és lagúnákkal. Nevét elvileg két őslakos szóból vették át. Az egyik „kurangh”, ami hosszú nyakat jelent, itt gondolom a park formájára utaltak az őslakosok. A másik „coorang”, ami homok dűnét jelent. Szóval ezekből lett a Coorong – az otthoniak kedvéért kiejtve: kurong.

Körülbelül 6000 évvel ezelőtt alakult ki, amikor a tenger szintje folyamatosan emelkedett és elöntötte a területet. Ekkor még csak zátonyok és szigetek szabdalták a partszakaszt. Majd 3000 évvel ezelőtt az egyre magasodó homokdűnék teljesen elzárták a lagúnákat a tengertől. Ez a hely közel 230 különböző vízi- és parti madarak paradicsoma. A költési időszakban (augusztus-november) ha szerencsénk van akár 1000 pelikánt is láthatunk. A távcsövet ne hagyjátok otthon!

A tengerparti szakaszra csak terepjáróval lehet lemenni és az első átjáró Adelaide-től kb 230 km-re van, a 42 Mile Crossing nevű helynél. Bár van egy közelebbi átjáró is Salt Creeknél, de az csak nyáron járható, amikor a lagúna majdnem száraz. Ilyenkor kikarózzák az utat, hogy merre milyen mély a víz.

Útközben 1-2 helyre benéztünk mielőtt lementünk volna a partra. Ezzel hibát követtünk el. Miért? Mert nem számoltunk a dagállyal. Kicsit messze van tőlünk a hely, 500 km-t tettünk Dömébe ezzel az úttal. Érdemes legalább 2 napra lemenni és lent aludni a homokdünék között. Erre most nem volt alkalmunk, majd legözelebb. Szóval a dagály jön és elmossa az utat. Ha nem húzódsz fel a dűnék mögé/közé, akkor komoly bajba kerülhetsz.

Ugorjunk vissza az út elejére. Először kimentünk  a Parnka Point-ra, ahol útközben rengeteg gyíkot láttunk. Pontosabban 3 különbözőt, de csak az egyiknek tudom a nevét. Viszont bízom Kriszben, aki Melbourne-ben nyomon követi a blogunkat és mindig mindennek tudja a pontos nevét. A gyíkok egyike sem volt 30 cm-nél kisebb.

Szóval a földúton befelé rengeteg Shingleback gyíkkal találkoztunk, aminek kék a nyelve. Aztán láttunk egy olyat, ami úgy szaladt, mint a Jurassic Park című filmben a dinók. Melkasát felemelte és szinte csak a két hátsó lábán szalad. Félelmetes volt. A földút végén meg egy olyannal találkoztunk, aminek tüskéi voltak. Na, az nagyon ilyesztő volt. Móni meg én túl közel merészkedtünk. Néztük, néztük, az meg szép lassan kezdte elengedni a fát, amin lógott és husssss, egy pillanat alatt lepottyant és megmondom őszintén én nem is láttam, mert olyan gyorsan befutott a mögöttünk lévő bokor alá. Ezzel a váratlan kitörésével a frászt hozta ránk. Móni ugrott vagy egy métert, közben rajtam is lökött egy nagyot, aki azt sem tudta mi történt csak ugrottam én is és együtt sikítottunk. A fiúk meg röhögtek rajtunk. Undorító volt az a gyík.

Innen átmentünk a Jack Point-ra, ahol látni lehetett azt a szigetet, ahol a pelikánok költenek. Amúgy a sziget védett és tilos 140 méternél közelebb menni. Nagyon nagy szél volt, minden madár vitorlázott.

Elértünk a 42 Mile Crossing parkolójába. Papi elkezdte leengedni a kerekekből a levegő felét, hogy a homokdűnéken át tudjunk menni. Csabi megszólal: nem kellene előtte megnézni, hogy betettük-e a kompresszort?! Mert tüdővel felfújni….hááát… Papi: én tettem be, csak emlékszem! 🙂

Kerekek leengedve. Döme átgurult a dűnén és egy új, ismeretlen világ tárult elénk. Vad tenger. Vastag kagylótörmelékkel borított part. Viharos szél. Rengeteg ember. Nem hittük volna, hogy ennyien lesznek.

Elkezdtünk felfelé autózni. Sokan horgásztak. Hideg volt. Mindenki be volt öltözve rendesen. Láttunk olyan valakit, akin fekete símaszk (bankrablós) volt.

Pár kilóméter után vészesen emelkedett a víz. Egy horgászó csapatnál Papi félreállt, én kiugrottam, hogy megkérdezzem a srácokat hogy hány óra körül tetőzik a dagály. Nem tudták. Viszont ezzel a félreállásunkkal majdnem beleragadtunk a vízes homokba. Jól elkapartak Döme kerekei. A három horgász srác épp elindult felénk, hogy megtoljon, de Papi rutinosan előre-hátra-előre-hátra hintáztatta Dömét és sikerült önerőből szabadulni. Még egy picit mentünk feljebb, aztán úgy döntöttünk visszafordulunk, keresünk egy szélvédett helyet a dűnék között és piknikelünk egyet.

Ja, azt el is felejtettem említeni, hogy mivel ilyen messze van és csak egy napra mentünk le, 6 órakor meg már sötét van, ezért korán kellett indulnunk. A Móniékat reggel 7:30-kor vettük fel, ami azt jelentette, hogy a Móni 5-kor én 4:30-kor keltem. Sütöttünk ezt, azt. A fiúk sokkal később keltek. 🙂

Letáboroztunk és előkerültek a „lusta” ozzi borospohártartók. Amúgy ötletes, csak kicsit pihent találmány. A lényeg: tengerparti piknikezés közben ne kelljen tartani a poharat, s az erős szél sem tudja feldönteni őket. Nagyon finom volt az egyfalatkás „golyófasírt”, amit Móni sütött. Meg is jegyezte, hogy hajnali 5-kor még sosem sütött fasírtot. Én se sajtos stanglit. Szokás szerint jól bezabáltunk, befröccsöztünk. Étvágyunkkal nincs semmi probléma. Enni, azt tudunk. Utána kagyló és tengerisüni vadászat volt a parton. Papi talált egy nagyon szép kagylót nekem, majd kiugrottam a bőrömből.

Kifele jövet a parkolóban Papi nekikészült, hogy felfújja a kerekeket. Elővette a kompresszort, én meg a csövet hozzá. Ráfogatta a két csipeszt az autó aksijára, beindította Dömét, majd rá akarta tenni a fúvókát a szelepre. De a fúvóka csipeszes vége nem volt rajta a csövön. (?) Csabi a háttérben köhécselt: végülis négyen vagyunk, négy kerék van, mindenki rácuppan egyre és tüdőből felfújja. :)) Nem feszítem tovább a húrt, végülis meglett a fúvóka. A táska alján volt, amiben a csövet tartjuk. Furcsa, mert Papi a mai napig állítja, hogy mikor betette, minden rajta volt. Ráadásul ez a rész, ami hiányzott, menetes. Komoly munkával lehet letekerni és mi még sosem tekertük le. Minek, hogy elhagyjuk? Na mindegy. Kerekek felfújva, útra készen.

Hazafele csináltunk még egy kis sétát a Chinamans Well-hez, ami szintén a Coorong Nemzeti Park része. Az aranyláz idején az 1800-as évek elején vándoroltak ide a kínaiak. Viszonylag hamar rájöttek, hogy ezen a helyen az aranyból nem lehet meggazdagodni, ezért kutat fúrtak, hogy legyen édesvizük. Konyhakerteket létesítettek, zöldséget termesztettek és azt adták el. Ez jobban bejött nekik.

A Coorong-hoz vezető főút mentén érdekes rózsaszín tavak vannak. Tudja valaki, hogy miért rózsaszín? Legyen ez a mostani bejegyzés találós kérdése. „Megkuglizni” nem ér!

Kata