Megadták az esélyt…

… hogy felmondhassak.

Íme a teljes történet vágatlanul, csak az anyázások lettek kiollózva.

Két hét híján egy éve dolgoztam az első ausztrál munkahelyemen. Az utóbbi időben nem volt rózsás a helyzetem, mert a fiúk (a háromból kettő) elég szemét módon bántak velem, és nem értettem miért.

Március közepén kezdtem el dolgozni. Miután letelt a 3 hónapos próbaidőm, vártam még két hetet, majd mivel nem történt semmi én mentem oda a főnökhöz és kérdeztem, hogy akkor most mi van? Maradhatok? Meg vannak velem elégedve? Erre mondta: meg vannak elégedve és maradhatok, nincs probléma. Így lettem állandósítva és így lett a cégnek két állandó földmérő asszisztense. Phil, aki már 22 éve asszisztens, „x” éve van ennél a cégnél és én aki igencsak kezdő vagyok „0” ausztrál tapasztalattal.

Úgy érzem 100%-ban odatettem magam. Sose lógattam a lábam, sose mondtam azt a fiúknak (még akkor sem amikor majd kiköptem a tüdőmet), hogy álljunk meg pihenni. Esőben, szélben, melegben úgyanúgy dolgoztam. Az asszisztensi munkán felül irodai munkát is végeztem, pedig az nem asszisztensi feladat. Dolgoztam AutoCad-ben, LisCad-ben és elkezdtem az MX szoftvert is elsajátítani. Sőt, amikor a főnöknek kellett, akkor a Projekt Manager-i munkába is besegítettem.

Karácsony előtt egy hónappal (ekkor már 8 hónapja voltam a cégnél) behívott a főnök elbeszélgetésre. Azt mondta: a fiúk szerint lassú vagyok, nem ütöm le jól a karót és nem vagyok magabiztos a prizma tartásában. Kicsit kikerekedett a szemem és nem értettem az egészet. Úgy éreztem hogy ezek az indokok mondvacsináltak és kértem hogy magyarázza meg mit ért ez alatt, mert én nem értem. Kérdeztem tőle, hogy mi az hogy rosszul ütöm le a karót. Nem tudta megmondani. Erre mondtam neki: ha a fiúknak problémája van velem, akkor miért nem nekem mondták először. Miért nem mondták meg mit csinálok rosszul (ha egyáltalán rosszul csinálom) és miért nem közölték velem, hogy itt Ausztráliában hogyan kell egy fakarót egy kalapáccsal leverni.

Ezek után kihangsúlyoztam, hogy nem vagyok GONDOLATOLVASÓ. Mert ekkor már kezdődtek azok a bajok, hogy a fiúk (és itt mindig két faszfejre gondolok) nem kommunikáltak velem. Mondtam, nincs a kollegáim homlokára írva mit akarnak. Ha nem mondják meg nekem, hogy ezt a feladatot hogyan akarják megoldani (mert mindenki fejében más megoldás alakul ki a tereptől függően) akkor én nem tudom kitalálni. Itt teljes mértékben egyet értett velem és mondta hogy beszél majd a fiúkkal. Azt is mondtam neki, hogy kicsit furcsállom, hogy ezek a dolgok nem derültek ki a három hónapos próbaidő alatt, mert ha ez akkor kibukik akkor már nem vagyok ennél a cégnél. Erre sem tudott mit mondani. Rákérdeztem, hogy az lehet-e a probléma hogy nő vagyok? Azt felelte, hogy ez nem lehet probléma.

Aztán elkezdte azt mondani, hogy szerinte a tudásom nincs 100%-osan kihasználva, és nekem szegezte a kérdést, hogy mit gondolok erről, illetve megpendítette azt hogy mit szólnék a Projekt Manager-i pozícióhoz. Mondtam neki: én is úgy érzem, hogy nem vagyok 100%-ban kihasználva, mert már egyedül is el tudnám végezni a terepi projekteket, csak egy korlát van, a műszer. Kérdezte, miért? Mondtam, hogy a fiúk ritkán engednek oda a műszerhez. Mondta, hogy akkor szól nekik, és elmondja, hogy én asszisztensből földmérő szeretnék lenni, és hagyjanak többet műszerezni. A Projekt Manageri munkára meg azt mondtam, hogy köszönöm szépen a lehetőséget, de a terepi munkát jobban szeretem csinálni. Projekt Manager meg már voltam és nem igazán érdekel. Megkérdeztem, hogy ő hogy látja a cég jövőjét, el tud tartani ez a kis cég még egy földmérőt? Erre ő: „az a legkevesebb hogy veszek egy terepjárót, meg műszereket és kiküldlek téged is a terepre.” A lényeg, úgy váltunk el, hogy ő beszél a fiúkkal és Karácsony után meglátjuk, hogy feljebb léphetek-e egyet a szamárlétrán.

Aztán eljött a január. Semmi nem történt. Ekkor úgy voltam vele, hogy várok még márciusig és akkor rákérdezek hogy akkor elkezdhetek-e dolgozni földmérőként vagy mi van? Azért akartam várni márciusig, mert mi SIR vizummal (temporary) vagyunk itt és ahhoz hogy két év „temporary” után „permanentek” (azaz állandó lakosok) legyünk kell az egy éves munkaviszony (megmégsokmindenmásegyébis). Ezért a családi kupaktanács úgy döntött, hogy ne ugráljak március 13-ig.

Igyekeztem is ennek megfelelően minden reggel munkába indulni. De úgy látszik ez a kollegális viszony olyan mint a házasság: kettőn áll a vásár. Hiába igyekszik az egyik fél, ha a másik magasról leszarja. Én meg nem az a fajta vagyok, aki folyton a főnökhöz rohangál árulkodni. Úgy tűnik, hogy a főnököm nem beszélt a fiúkkal, vagy a Peti szerint a fiúk esküdtek össze, hogy kicsinálnak. Nem beszéltek velem. Képzeld el hogy napi 10-12 órát vagy összezárva valakivel, aki nem szól hozzád. Kezdetben oké, de aztán egyre kínosabb. Amikor beszélgetni próbáltam, a válaszuk a követkető 3 variáció volt: igen, nem, nem tudom. Ha kérdezgettem őket, röviden válaszoltak, de SOHA nem kérdeztek vissza, hogy akkor én hogyan, vagy mit, vagy bármi egyéb. Igencsak egyoldalú volt és ebbe kezdtem belefáradni.

Aztán jött az ominózus február 5-ei nap. Ekkor a vénfasz kollégámhoz voltam beosztva. Vele Karácsony előtt dolgoztam utoljára. Karácsonykor hosszabb időre ment szabira és utána nem voltam beosztva hozzá, csak most erre a napra kerültünk össze megint. Reggel hétkor köszöntem neki, hogy „Jó reggelt, Al!” (mert „Al” a neve) Erre ő felém böfög egy „hrö” morgást valami hihetetlen tapló stílusban (amúgy egy kezemen meg tudom számolni, hogy az egy év alatt hányszor köszönt vissza nekem).

Gondoltam magamban, már szarul kezdődik a napom. Pedig úgy indultam neki, hogy majdnem két hónapja nem dolgoztam vele és elsütöm neki azt a mondatot, hogy: helló, mi van veled, ezer éve nem találkoztunk? A köszönésnek nem nevezhető hörgése után úgy döntöttem kihagyom ezt a beszélgetést kezdeményező mondatomat és kussolok. De amikor elindultunk a terepre, akkor a kocsiban csak elsütöttem. Erre rám néz és a válasza ez volt: „azt mondod?” és vágott hozzá egy pofát.

Na innentől kezdve befogtam a pofámat. Kiértünk a terepre, nem mondott semmit, azt se tudtam mit csinálunk, azt meg főképp nem, hogy hogyan. Ha szólt hozzám, azt olyan stílusban tette, hogy hánynom kellett. Ezt a stílust még a rákövetkező két napon megismételte, mikoris a harmadik napon a nap végén megkérdeztem, hogy: problémád van velem? Erre: vigyorogva azt mondja, hogy nincs. Majd visszakérdeztem: biztos vagy benne? Erre ő: igen. Kiszáltam és mondtam neki, hogy jó hétvégét és rácsaptam a kocsiajtót. Akkor február 5-én kétszer volt az, hogy kiveszem a cuccom a kocsiból és munka közben otthagyom, fogok egy taxit, hazamegyek és másnap felmondok. Az otthoni barátaim és munkatársaim tartották bennem a lelket és mondták hogy szarjam le és próbáljam kibírni valahogy március 13-ig. Köszönöm a támogatást. 🙂

Aztán két héttel március 13-a előtt egy hétfői napon behívatott a főnök egy újabb elbeszélgetésre. Már minden elő volt készítve. Mostanában a cégnek nincs elég munkája és az utóbbi hetekben elég sok kényszerszünetet adtak. Szóval a főnököm felajánlott egy másik pozíciót, amiről tudta, hogy én nem fogom elfogadni. Azaz kilökte az adu ászát: ha nem fogadom el, akkor felmondanak esete volt.

Miután a főnököm ecsetelte a cég jelenlegi állapotát, újra felajánlotta a Projekt Manager-i posztot. Én mondtam neki, hogy köszönöm a lehetőséget, de ezt nem, illetve elmondtam neki, hogy én igazából akkor most felmondanék, mert február elején volt egy pont…. és itt elmeséltem neki a fenti történeteket. Megértett. Mondta, hogy ez egy kis cég, nem tud más mellé beosztani, úgy meg munkát nem tud adni, hogy én is földmérőként dolgozzak.

Végülis teljesen korrekten váltunk el. Ő kifizette az utolsó munkában töltött hetemet, a plusz órákat, a bennmaradt szabijaimat, és 4 hét felmondási időmet úgy, hogy nem kell bejárnom dolgozni (elég szép pénzt kaptam). Ilyenről nem is hallottam, hogy előre egy hónapot leperkálnak. Szerintem ez egyedi eset, és csak szarul érezte magát. Mindegy én most ettől nagyon boldog vagyok.

Egy szépséghibája volt a dolognak. Az „elbocsátó szépüzenetnek” a dátuma március 3. Megkérdeztem, hogy nem maradhatnék-e még 2 hetet, mert akkor telne le az egy évem és ez kellene a vízumomhoz és ha nincs meg nem leszek állandó lakos, stb.. Azt mondta az a legkevesebb, hogy a dátumot kijavítják március 30-ra és kipostázzák nekem. Jó hangulatban elköszöntük egymástól. Még délután visszavittem azokat a dolgokat amiket kaptam tőlük (mérőszalag, sárga mellény, terepi táska, HP számológép, stb..). Ajánlott még 1-2 nagyobb céget ahová beadhatom a jelentkezésemet és mondta, hogy megadhatom referenciának és bármikor hívhatom én is. A végén csak kibökte, hogy: így magunk közt elárulom, hogy a vénfasznak (nem így nevezte) problémái vannak az ellenkező nemmel. Röviden ennyi. Sokkal jobban érzem most magam, végül is február 5-e óta készültem felmondani. Megkönnyebbültem.

Ez azt jelenti, hogy én is munkanélküli lettem, de ez mindössze csak másfél napig tartott. Hétfőn kirúgtak vagy felmondtam, kinek mi a szimpatikus. Kedden délelőtt átírtam az önéletrajzomat és egy fotogrammetriai céghez csak úgy elküldtem.

Az úgy volt, hogy az egyik kedves ismerősünk 2007. december elején véletlenül talált egy álláshirdetést fotogrammetriában és tudták, hogy én ebben (is) dolgoztam otthon. Ez a hirdetés december 21-ig volt érvényes. Mivel mi épp ekkor nyaraltunk, csak január 6-án olvastam a levelet. A hírdetés lejárt, de a cég elérhetőségét eltettem.

Na, kedden pontban délben az önéletrajzot és a kísérőlevelet is elküldtem. Rá két órára csörög a telefonom és az ürge a túlsó oldalon mondja, hogy ki ő és honnan hív. Mondom neki: ez gyors volt! Jót nevetett rajta és kért hogy másnap menjek be 10-re egy személyes interjúra. Bementem és két órán keresztül ott is voltam. Nagyon szimpatikusak voltak és nagyon megörültek nekem. Elmondták, hogy itt Ausztráliában nincs ilyen képzés és nehezen találnak ilyen szakembereket. Mondtam, hogy én 10 éve dolgoztam benne, mondták nem baj. Kisebb huza-vona volt a bérezést illetően, de végülis jól zárult az ügy. A fizetésem nagyságrendekkel több. A próbaidő után is emelkedik, majd egy év után szintén, illetve megpendítették a „senior” pozíciót is.

A munka: fotogrammetriai. Konkrétan légiháromszögelni fogok. Sajnos irodai munka, de
lehet hogy 1-2szer ki tudok menni a géppel velük. Rugalmas a munkaidő, akkor jövök-megyek amikor akarok, csak a heti 40 órám legyen meg. A túlórát pénzben fizetik ki. Bérelnek egy kis Cessna Titan 404-es repülőgépet és rengeteg érdekes munkájuk van (most épp egy nagy afrikai munka). Van irodájuk Lengyelországban, Kínában, Malayziában, Dubaiban. Itt a honlapjuk, ha valakit érdekel mi is az a fotogrammetria: www.aerometrex.com.au