Adelaide – Darwin – Adelaide: 1. rész

Ez a rész az első 5 napot foglalja magába.

Ahogy már írtam a túrát megfordítottuk az útlezárások miatt és a végén kezdtük. A terv az volt, hogy szombat reggel 7-kor indulunk és estére Coober Pedy-be kellene elérnünk. Nem jött össze. Előző este éjjel fél 1-ig pakoltunk, a kocsiba csak másnap reggel cuccoltunk ki, ezért 10-kor tudtuk elhagyni a lakást.

Döme útrakészen: 40 liter tartalék gázolaj, két pótkerék, tetősátor és oldaltető

Ebből kifolyólag nem értünk fel Coober Pedy-be. Az út eseménytelen volt, semmi érdekes. Vártuk az útszéli elütött kengurukat, de nem láttunk egyet sem. Helyette rengeteg tehén volt elütve. A Stuart főúton 30-40-50 kilóméterenként vannak pihenőhelyek, ahova ki lehet húzódni pihenni, kajálni vagy akár éjszaka aludni. Bon Bon nevű pihenőhely előtt 30 km-rel behajtottunk a fák közé és sátrat bontottunk.

Másnap az első megállónk Coober Pedy volt, s egyből a már ismert étterembe vezetett, ahol két éve is voltunk, hogy ismét egy nagyon finom szalonnás-tojásos-grillezett paradicsomos reggelivel kezdjük a napot. Majd irány a „The Breakaways”, ahol a Mad Max és a Priscilla a sivatag királynője című filmeket forgatták. Az utóbbit még nem láttunk az előbbire meg már nem emlékszünk. 🙂

Ez az egyik legmelegebb hely Ausztráliában. Nyáron a levegő hőmérséklete elérheti a 45 fokot, talajközelben pedig a 65-öt. Nevét The Breakways onnan kapta, hogy ha megfelelő távolságból szemléljük, akkor úgy tűnik, hogy a színes dombok a fő hegyvonulatból (Stuart Ranges) szakadtak le.

Ígérem csak rövid geológia: a rétegek 70 millió éve rakódtak le, majd kb. 25 millió évvel ezelőtt egy beton keménységű szilícium réteg rakódott rá a talajvíz és a magas hőmérséklet hatására. Majd ezek a rétegek a nap-szél-víz hatására lassan errodálódni kezdtek. A talaj, a dombok, a buckák olyan színesek, mintha valaki egy ecsettel lefestette volna őket. Hihetetlen színek. Ahhoz, hogy légymentes képeket sikerüljön csinálnunk igencsak meg kellett küzdeni.

The Breakaways, csodálatos színek

Továbbálltunk. Megnéztük a Henbury meteor krátereket. Nem nagy szám, többre számítottunk, a krátereket eléggé benőtte a növényzet már. Nem az a hűbaszkiidebecsapódottegyűrbőlérkezőkődarab érzés. A kráterek az Uluruhoz bevezető Lasseter főút után vannak északra, úgy 80 km-re.

Körülbelül 4000 évvel ezelőtt 40 000 km/órás sebességgel jött a Föld felé egy meteorit. Mielőtt becsapódott volna darabokra szakadt és a darabjai szétszóródtak. Ezen a helyen 12 darab meteorit kráter van. Átmérőjük 7-180 méter, a legmélyebb 15 méteres. Nikkel-vas meteorit volt, a legnagyobb megtalált darab (44 kg) Alice Springs-ben a Spencer és Gillen múzeumban van kiállítva. Az egyik információs tábla szerint az amerikai űrhajósok ellátogattak ide a Holdra szállás előtt, hogy bővítsék ismereteiket a meteor kráterekről.

A tervünk az volt, hogy innen elmegyünk a Pálmák Völgyébe, de nem értünk oda. Két variáció volt. Az egyik: visszaautózunk a főútra (Stuart) és felmegyünk Alice Springs-ig, majd ott balra be a Nyugat-MacDonnell Nemzeti Parkba. Ezzel az volt a baj, hogy egy szép, szabályos U betűt írtunk volna le, ami közel 255 km hosszú. A másik: a meteor kráterektől elindulva északra a Finke folyó mentén futó 4WD-on szépen bezárjuk a fenti U betűt 129 km-rel. Mivel Dömével voltunk nem volt kérdéses, hogy a „B” variáció a nyerő. Akkor még ezt gondoltuk, ám 83 km megtétele után visszafordulásra kényszerültünk, veszítve ezzel 2 napot. De nem voltunk elkeseredve, mert ez a rövidítésünk igen kalandosra sikeredett és itt láttunk először olyat, amit David Attenborough is megirigyelt volna.

A Finke 4WD út nem egyszerű. Az elején semmi különös, sima földút, majd vörös homok és az út olyan, mint a hullámvasút: fel-le. Mivel Döme nem volt felszerelve buckazászlóval – ki gondolta, nem a Simpson sivatagba készültünk – ezért komolyan kellett azt a szabályt venni, hogy ne a földút közepén haladjunk hanem balra tarts van és bíztunk abban, hogy a szembejövő is ezt az elvet követi.

Később az út ráfordul egy keskeny (épp hogy Döme szélességű) patakocska medrébe. Előttünk járhatott valaki, mert egy halovány keréknyomot láttunk, ami megvezette Dömét, voltak olyan szakaszok ahol nem kellett a kormányt fogni, mert a nyomban futott a kocsi. Majd magas füves szakaszok következtek. Néha ki kellett szálnom hogy van-e előttünk farönk vagy egyéb veszélyes akadály. Ezt egy beton keménységű, hepe-hupás vízmosás követett, ahol egyszer Papinak ki kellett szállnia és el kellett csákányoznia az útban lévő magas buckát, mert a difi nem fért át fölötte.

három kép a Finke útról: homok, kis meder a nyommal, Papi csákányozik

Már csak 49 km volt hátra és a késő délutáni idő miatt még bizakodtunk, hogy a megtett 83 km után ezt hamar lenyomjuk. Aztán egyszer csak egy folyó keresztezte az utunkat. Nagy folyó. A Finke folyó. Egy család (anya-apa-7év körüli kislány és a kutyájuk) kempingeztek a parton. Kerestük az utat, de nem találtuk. Kiszálltunk és megkérdeztük Józsit merre megy tovább az út. Józsi felemelte a kezét és rámutatott a folyó másik oldalán lévő ösvényre, ami alig volt látható.

a sárga nyílnál van az ösvény, nem kockáztattunk

Cipőből kiugrottunk, gumipapucs felhúz és elkezdtük feltérképezni a folyó mélységét, hogy merre próbáljunk meg átvágni. Józsi is jött segíteni. A folyó néhol térdig ért, néhol félcomb. A gond az volt, hogy az alja nem kavicsos volt, hanem szoba nagyságú sziklalapok, amelyek össze-vissza feküdtek, egymáson megdőlve. Ez igencsak megnehezíti az átkelést. Ráadásul békanyálas-csúszós sziklák. Szegény Józsi meg is csúszott az egyiken, miközbe nekünk kereste a megfelelő átkelő helyet. Jól beütötte a kezét és az egyik papucsa is elszakadt. Elnézést kértünk, hogy miattunk baja lett, de csak a szokásos „No worries” választ kaptuk.

Papi keresi az átjárót

Mondta, hogy ő nem messze lakik innen és az utóbbi egy évben nagyon sok eső esett errefelé (jéé, nem Ausztrália közepén vagyunk, ami a legszárazabb?) és a folyó vize most átlagon felül magas. Gizi is csatlakozott az átkelést megvitató tanácshoz. Megkérdezte, hogy láttuk-e a nyomukat a keskeny, homokos patakmederben. Kérdeztem, hogy arra az alig látható két keréknyomra gondolsz, ami úgy nézett ki mint otthon a hóval befútt nyom? Azt mondja, aha, arra. Én: és mikor jöttetek be? Gizi: két nappal ezelőtt. Összenéztünk Papival: akkor sokan nem járhatnak erre, lerobbani nem érdemes.

Mondta Józsi, hogy reménytelen átkelő helyet keresni lejjebb vagy feljebb a folyón, mert arra még mélyebb a víz, ők már bejárták. Ráadásul a partfal is sokkal meredekebb, ha át is jutunk nem tudunk felhajtani rajta. Csörlőnk meg még nincs.

Ránéztünk a térképre és láttuk, hogy a hátralévő 49 km-en még 5-ször keresztezi az utat a folyó. Ha esetleg sikerül is átkelni ezen a szakaszon, nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a további 5 átkelésnél és lehet, hogy feljebb még nehezebb. Ezen felül a 28 napos túránk mindössze második napjánál tartottunk. Nem kockáztathattuk meg azt, hogy az egyik megbillent sziklánál Döme megsérüljön vagy esetleg beragadjunk a folyó közepén, mert akkor ugrott a nyaralásnak. Papi meghozta a döntést: visszafordulunk és kimegyünk az aszfaltútra.

Elköszöntünk a családtól és nekivágtunk ugyanannak a 83 km-es útnak (ami nem volt egyszerű) amin bejöttünk. Mivel már késő délután volt, tudtuk, hogy nem érünk ki civilizált helyre, ezért Papi lekanyarodott az útról és a magas fűben lehajtott a patakmederhez, hogy táborhelyet keressen. Tudtuk, hogy az átkelőhelynél táborozó családon kívűl senki sincs ezen a környéken, így bátran vágtunk neki az esti fürdőzésnek a patakban. Pucéran. 🙂

táborozás a semmi közepén

Másnap reggel folytattuk az utat kifele. Elég korán el tudtunk indulni. Egyszer csak (pont reggel 9 órakor) kiálltok Papinak, hogy álljon meg, mert valami hosszú kábel van az úton keresztben. Látod? Papi: aha, látom. Én: ki a fene számlál forgalmat itt a semmi közepén, ez vicces??!! Főleg azért, mert mozgott is! Mi a túró ez?!

„hernyókígyó”

Ahogy közelebb értünk láttuk, hogy ez nem forgalomszámláló kábel. Azt hittük, hogy kígyó. Még közelebb értünk és láttuk, hogy nem kígyó, mert szőrös volt. Szőrös kígyó meg nincs, én legalábbis nem tudok olyan fajról. Megálltunk, kiszálltunk a kocsiból és odasétáltunk. Ekkor ez a szőrös valami már jó az út felén túl volt. Jobbról-balra masírozott át az úton.

Ugye már mindenki kiváncsi rá, hogy mi volt? Mi is tátott szájjal néztük, mert ilyet még nem láttunk, pedig sokfelé jártunk már. Kicsi, 5 cm hosszú szőrös hernyók egymás „fenekébe-farkába” kapaszkodva egy közel 10 m hosszú (lemértük!) hernyókígyót alkotva szépen, katonásan masíroztak egyik oldalról a másikra. Lenyűgöző volt.

Fogalmunk sem volt hogyan kommunikálnak, honnan-hova tartanak, meddig lesznek így összekapaszkodva. Aztán egyszer csak láttuk, hogy a szőrszálaikkal adnak üzenetet, mert elölről egy szabályos hullám futott végig a szőrszálakon.

Nem bírtunk magunkkal és egy kis bot segítségével megpróbáltuk megszakítani a sort. Abban a pillanatban ahogy a bottal leválasztott hernyó elengedte az előtte lévő „fenekét” az eleje megállt. Addig nem indultak tovább, míg újra nem csatlakozott a leszakadt/eltévedt delikvens. Itt meg is nézheted őket.

Az első – a vezér – egy pókhálószerű szálat bocsátott ki és ezt követte a sor. Nem volt szívünk keresztülhajtani rajtuk, ezért megvártuk míg átérnek. Pontosan 25 percbe tellett nekik. Szívesen néztük volna őket tovább, hogy meddig mennek és ott mit csinálnak, vagy mikor lesz oszolj, de sajnos nem volt rá időnk. Hernyókígyó libasorban! Hihetetlen!

Pár héttel később, mikor visszafelé jöttünk északról és bementünk a Nyugat-MacDonnell Nemzeti Parkba még találkoztunk 3 ilyen menetelő társasággal. Mindegyik pontosan kilenc óra körül haladt át az úton. Volt egy olyan „társaság”, akiknél a vezér rosszul választotta meg az átkelés helyét és az utolsó szakaszon egy meredek partfalon kellett volna átkelniük. Nem sikerült nekik, mert a homokos talajon visszabukdácsoltak a hernyók és a szép katonás sor egy kupac remegő, összezavarodott hernyó-csoporttá alakult. Próbáltuk őket egy bottal sorba rendezni, de sokkot kaptak és nem ment nekik a mutatvány. 🙂

Felértünk Alice Springs-be és úgy döntöttem, hogy nem megyünk be a Nyugat-MacDonnell Parkba, mert az legalább 2-2,5 nap hogy kivégezzük. Inkább megnéztük a Kelet-MacDonnell Parkot, ami mint a neve is sugallja keletre van Alice Springs-től és híres aranylelőhely volt. A nyugati részt meg kivégezzük akkor, mikor majd visszafelé jövünk Darwin-ból.  A történelmi aranymező Arltunga 133 km-re van a várostól. Az első 100 km aszfalt úton a maradék 33 földúton. Az odavezető út gyönyörű, szép zöld hegyvonulat követi az utat. Rengeteg vízzel teli patakot keresztez az út, vadregényes.

átkelés egy patakon útban Arltunga felé

Az ottani egykori életet bemutató kiállítóterem kint a semmi közepén van, 133 km-re nincs lakott település, csak 1-2 farm. Nincs jegyszedő Gizi, vagy teremőr Józsi. A bemutatóteremben a kiállított tárgyakat nem figyeli rejtett kamera és még mind ott van a helyén. Az épületben légkondi működik, függetlenül attól, hogy van-e ott látogató, vagy nincs. A bemutató terem vagy inkább múzeum melletti moziteremben egy nagy plazma TV van DVD lejátszóval, beülsz és magadnak elindítod az ismertető videót, majd kikapcsolod. Érdekes, még senkinek nem jutott eszébe, hogy elvigye onnan a TV-t. Ez Ausztrália és többek között ezért is szeretünk itt élni.

Vége az első résznek. Húú, sokkal nehezebb lesz megírnom ezt a túrát, mint gondoltam. Lehet, hogy nem megyünk legközelebb 10 napnál hosszabb útra…??!!! Dehogynem megyünk, mert nagyon jó volt! A második rész a következő hat napot foglalja majd magában: elhagyjuk Alice Springset, Ördög golyók, jó és rossz tapasztalataink az őslakosokkal, Katherine hasadék, az elárasztott hőforrások és a mesésen szép Litchfiled park. Mielőtt felkerül a második rész, említést kell tennem egy fontos eseményről, ami nem az állampolgársági teszt…

Addig is türelem! 🙂

Az első rész képei ide kattintva érhetőek el, vagy a szokásos „Új Képek” gombra kattintva fent a blog jobb oldalán a „Bemutatkozás” alatt.

Kata