Vízumtörténet 3: a kórház

III. FEJEZET: A kórház
A dátum: 2002. ősz

Lehetőseget kaptam arra, hogy meglátogassam Katámat odakint.

Történt ugyanis, hogy a család az iskolai szünet alatt elutazott külföldre, így megengedték hogy odaköltözzem hozzájuk két hétre. Mégse legyen a párom egyedül.:-) Nekem több se kellett, beindult a gépezet. Cégnél megkaptam a szabadságot, megvettem a buszjegyet mert azzal akartam menni, és kötöttem biztosítást is ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Szóval minden meg volt, vártam az indulás napját.

Aztán beütött a ménkű!

Két héttel a nagy nap előtt komoly beteg lettem.:-( Hozzá kell tennem, hogy én teljesen jól éreztem magam, nem voltak fájdalmaim, de mégis lappangott bennem valami. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem tetszett, így elrohantam egyik kórházunkba, ahol szerencsére van protekciónk egy kedves hölgy személyében, így soron kívül csináltunk egy vérképet. Mivel az eredmény csak később lett kész, elmentem dolgozni.

Délután telefonál nekem Judit a kórházból, hogy menjek vissza. Mondom mi van? Baj van? Mire ő: Péter, gyere vissza, MOST! Már ott is voltam. Nem voltam nyugodt.

Azonnal be akartak fektetni, már elő volt készítve az ágyam. Mondom nem úgy van ám az! Legalább engedjenek haza, váltás fehérneműért miegymásért. Azt mondja a doki, majd valaki behozza nekem. Aha, mondom és mégis kicsoda? Hát a szülei. Mondom vidéken laknak, 55 km. Van testvére? Van. Hát akkor ő! Mondom Szombathelyen laknak, 230 km. Hát barátnő, élettárs? Van. Most éppen Angliában, 1500 km. Mekyiket ugrasszam?

Erre feladta. Na menjen, de igyekezzen vissza…

Így aztán bentlakó lettem egy hétig. Komoly gyógyszer löketeket kaptam, majd egy hét múlva kiengedtek ugyan, de naponta kellett kontrollra járnom. Aztán két nappal az indulás előtt elárultam a dokinak, hogy nekem utaznom kéne. Szó sem lehet róla mondja, hogy képzelem! Így aztán telefon Katámnak, hogy sztornó az utazás, majd legközelebb. Ez van. Öröm az ürömben, hogy mikor a kinti család megtudta a dolgot, megvették Katámnak a repjegyet, hogy ha már én nem mehettem, legalább ő jöhessen.

Azóta már jól vagyok, de akkor majdnem egy év kellett ahhoz, hogy teljesen rendbejöjjek. Hogy mitől volt ez nekem, a mai napig nem derült ki. (a kórházban egyébként halkan megjegyezték, hogy szerencsém van, mert a kaszás mellettem állt) Gyógyulásomat egy nagyon kedves sebész főorvosnak és családjának, rengeteg vitaminnak és a mágnesterápiának köszönhetem.

Papi

folyt. köv.