Egyéb

Vízumtörténet 6: a látogatás

VI. FEJEZET: a látogatás

A dátum: 2003.04.11.

Ha még emlékeztek rá, az egyik előző fejezetben arról írtam, hogy egy alattomos és máig megfejtetlen esemény miatt meghiúsult egy jól előkészített és nagyon várt utazásom.
Akkor borzasztóan sajnáltam, de gondolom így volt megírva a nagy könyvben, oldalakat meg nem lehet átlapozni.

Bizonyára valaki megsajnált minket odafent, mert kaptam még egy esélyt az utazásra.
A szituáció ugyanaz: család hosszabb időre el, én pedig mehetnék a helyükbe.

Illetve bocsánat! a szituáció mégsem ugyanaz, ugyanis most nem jött közbe semmilyen váratlan esemény, sikerült kijutnom Angliába. Katám pontos haditervet és beosztást csinált, gyakorlatilag a megérkezésemtől kezdve – egészen onnantól hogy leszállt a gép és felszedett engem a reptéren -, percre pontosan meg volt tervezve hova megyünk és mivel, mit nézünk meg stb.

Ez az egész baromi jól működött is volna, ha én már azelött el nem rontom, mielött találkozunk. Márpedig elrontottam. Ha nem is nagyon, de az a másfél óra pont elég volt ahhoz, hogy boruljon az aznapi programunk.

2003.04.11. Péntek reggel.

Megérkeztem Londonba, egészen pontosan a Heathrow-ra. Azt azért tudni illik, hogy ez a reptér nem a kissebbek közül való, így fennáll a veszélye annak, hogy az ember nem oda lyukad ki, ahova szeretne.
Na, kapisgáljátok már? 🙂

Hát persze, ELTÉVEDTEM!

A következőképpen történt mindez: mivel tudtam mire számítsak a repülőtér méretét és hiányos angoltudásomat illetően, még a gépen kiszúrtam magamnak néhány könnyen megjegyezhető figurát, mondván ahová azok mennek, oda megyek én is, bármi is történjen.
Nos. A gép rendben leszállt, mi kiszálltunk, és megindultunk egy hosszú folyosón. Én persze nyomultam egyik választott őrangyalom mögött, persze nem nagyon feltűnően.
Időközben mozgásunk lelassult, mert mások is csatlakoztak hozzánk más folyosókról, így aztán vettem a bátorságot, hogy az egyik, 00-ás feliratú ajtó mögött eltűnve szükségemet végezvén mihamarabb csatlakozzam a menethez.

Visszaérve rövid bámészkodás után megleltem „páromat”, ezért aztán egyetlen információs táblát sem figyelve, mentem utána.
Bárcsak ne tettem volna!
Történt ugyanis, hogy árnyékommal és egy kisebb tömeggel együtt elérkeztünk egy sor fémkereső kapu elé. A kapuk elött, mintha Disneyland-ben lennél kacskaringós oszlopok és kötelek között lehetett csak közlekedni, így beálltam én is az egyik kapuhoz vezető sorba.
Tudat alatt kezdett gyanússá válni a dolog, de úgy voltam vele, hogy ha nekik ez jó, nekem miért ne lenne az. Bár azt nem értettem, hogy közvetlenül a gépről leszállva miért röntgeneznek újra?! Keleten voltam már ennél messzebb is, nyugat felé ez volt eddigi leghosszabb utazásom, gondoltam itt igy szokás. Nem foglalkoztam vele.
Hátizsákom, apróságaim szalagra, én át a kapun, a vijjogás persze elmaradt, mehettem utamra. Felcuccoltam, és elindultam tovább amerre a többiek.

A sarkon befordulva két-három lépés után belémhasított a felismerés: ROSSZ HELYEN VAGYOK!
Mit rossz, ez a jelző abban a pilanatban édeskevés volt: baromi rossz helyen.

Ha ügyes vagy és Columbo-i logikával áldott meg a sors, akkor kitaláltad: igen, a belföldi járatok indulási oldalán voltam!

Bizony, ez van akkor, amikor kis ország kis repteréhez van „szokva” az ember, aki el sem tudja képzelni, hogy az üvegajtón túl nem a reptér-busz várja, hanem egy másik gépmadár.
Szó mi szó, rossz palit fogtam ki magamnak, mert az istenadta tovább akart utazni, de ez nem volt az arcára írva. 🙂

Most mi a túrót csináljak? Persze csak úgy magamban kérdeztem, de az első dolgom az volt, hogy felrehúzódtam egy csendes sarokba, és mobilomba bepötyögtem azt az egy szót, mely a helyzet valós lényegét tükrözte: eltévedtem. Aztán egyetlen mozdulattal elküldtem Katámnak.
Legalább tudja meg mi a helyzet, nehogy arra gondoljon, hogy a kábítószeres kutya éppen rángatja le rólam a gatyámat.
Felhívni még nem akartam, gondoltam megoldom a dolgot.
Mivel az Ő mobilján le volt tiltva a külföldre irányuló hívás és sms is, nem kellett attól „félnem”, hogy megzavar magányomban.

Eltelt egy kis idő míg elemeztem a helyzetet, és arra a megállapításra jutottam, hogy arra, amerről jöttem nem mehetek.
Előrefelé sem mehetek, mert egyrészt nekem itt van dolgom, meg ugye repjegy nélkül bajos lenne.

Arra a megállapításra jutottam, hogy aki szorult helyzetemben segíthet, az csak egy helyi alkalmazott lehet, aki esetleg tud egy kiskaput a nagy kapu mellett, ahol visszaosonhatnék a helyes irányba.
Így is volt, Elkaptam egy egyenruhás hölgyet, majd kevéske nyelvtudásommal elmagyaráztam neki, hogy nem beszelek jol angolul, most érkeztem Budapestről, nem tudom most hol vagyok, de az biztos, hogy továbbutazni nem akarok.

És láss csodát, megértette. Mi több, egyből intett, hogy kövessem. No, mit gondoltok hová vezetett? Hát a kiskapuhoz a nagy kapu mellett! S bár a kiskapu felém, azaz befelé nyílt, mikor az üveg mögött posztoló alkalmazott látta hogy bennfentessel érkezem, kinyitotta nekem. Lehet hogy nem én voltam az egyetlen, aki elkövette ezt a baklövést? Sosem tudom meg, de rövid hálálkodás után máris a helyes irányban találtam magam.

Na gyerünk, mert Katám mindjárt riadót fúj miattam.
Továbbhaladva elértem egy tornaterem méretű csarnokba, ahol szintén a már említett oszlop-kötél által határolt cikk-cakk alakzatban lehetet csak haladni.
A csarnok gyakorlatilag üres volt. Velem szemben egy fehér ember ült egy pulpituson, illetve jobbra tőlem a túlsó sarokban szintén egy ilyen emelvényen egy színesbőrű fickó, körülötte meg néhány tébláboló.

Megcéloztam a fehér embert. Odaérek, adom az útlevelemet. Kérdi: visa? Mondom az nincs. Akkor a túlsó sarok.
Átballagok színesbőrű testvéremhez, nyújtom a passportot meg a meghívólevelet, hogy engem várnak ám itt!
Miután egy pillantást vetett az irományokra, faarccal megkérdezte: mit csinálok itt? Hö, mondom ezt értem, és már válaszoltam is, hogy én kérem szépen turista vagyok.
Aztán újabb kérdést intézett felém, ami szerintem valami olyasmi lehetett, hogy mi a foglakozásom, de én abban a lelkiállapotban csak annyit tudtam újra kinyögni, hogy: mondom hogy turista vagyok, mit nem lehet ezen érteni?
Rám nézett, majd egy másodperc gondolkodás után, miután látta hogy teljesen beszámíthatatlan vagyok, pecsétet tartó keze lesújtott. Beléptem!

Gyorsan felmarkoltam a cuccom, nehogy meggondolja magát, elhebegtem egy köszönömöt, és rohantam tovább a poggyászomért.
Újabb csarnok, ami azért nagyobb volt mint az elöbbi, benne ha jól emlékszem hat darab poggyász-szédítő, tudjátok azok a szerkezetek amik körbe-körbe forgatják a bőröndöket míg a tulajdonosuk le nem kapja róla.
Csak az egyiken pörgött poggyász, természetesen az enyém volt. Már messziről megismertem a nagy túrazsákomat, mert be volt tekerve kék színű fóliába.
Odatrappoltam, feldobtam egy kiskocsira és irány a kijárat!

Nos, ha nem is problémamentesen, de itt voltam, és persze Katám is várt még rám a korlát mögött.
Összemosolyogtunk, de mielőtt bármit is mondhattam volna, nekem szegezte a kérdést: mi a „szart” (bocs) csináltál eddig? És tovább mosolygott. 🙂

Nos, így érkeztem meg Angliába.

folyt.köv.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük